Ellenőr, 1873. október (5. évfolyam, 225-255. szám)

1873-10-25 / 249. szám

tályba­­ tekintett be, hol apróbb vásárlásokat tett. A rotundát megszemlélve az osztrák üvegkiállí­­tásra fordító figyelmét s itt is vásárolt egyet-mást. Végre elhagyta a kiállítást. Mielőtt távozott volna, kifejezést adott a meglepetésnek, melyet a kiállítás benne előidézett, s ü­dvözlé a jelenlevőket, Schwarz báróval szívélyesen kezet szorított s ko­csijába ült. A burgban dejeuner várta a császárt, melyre hivatalosak voltak a badeni herczeg és nagyher­­czegnő is. Dejeuner után Vilmos császár a német követségi palotába kocsizott Schweinitz látogatá­sára; meglátogatta azután Andrássy grófot is, kivel mintegy negyedóráig beszélgetett. E látogatások után, melyek négy óráig igény­be vették a császár idejét, a burgban családi ebé­det adott Lajos Victor főherczeg. Részt vettek abban a két császár, a Bécsben időző idegen fejedel­mek és a főherczegek és főherczegnők. A bucsu-látogatások Vilmos kívánatéra, ki nagyon kimerültnek érzé magát, elmaradtak. Ebéd után Vilmos tehát egyenesen a vasúthoz kocsizott. Nagy embertömeg várt már itt rá; a pályaudvar fel volt diszitve lobogókkal és virágokkal. Miután a hivatalos búcsúzás elmaradt, sem a főherczegek, sem Bécs elöljárósága nem voltak jelen a vasút­nál. Csak a diplomatiai személyzet, a katonai elő­kelőségek, a kiállítási biztosság jelentek meg. Mi­előtt a császár kiérkezett volna, a berlini katonai kíséret búcsúzott el az osztrák főtisztektől, Bis­marck pedig a kiállítási biztosságtól s a jelen volt követektől vett búcsút. Mintegy 7 h0 órakor robo­gott be a pályaudvarba az udvari kocsi Vilmos császárral és uralkodónkkal. Vilmos, osztrák,­­ Ferencz József porosz egyenruhát viselt. Vilmos, mihelyt leszállott kocsiból, az osztrák tisztekhez lépett s szívélyes búcsúját, véve, mialatt Ferenci József Bismarckkal beszélgetett, azután pedig a porosz tisztekhez intézett barátságos bú­csú-szavakat. Vilmos ü­dvözlé a követeket, Schwei­­nitznak kezet nyujtá s megelégedésének adó kife­jezését. Azután a kiállítási bizottságtól búcsúzott el.­­ Ezután a két császár egymástól búcsú­zott el. Melegen szok­ták meg egymás kezét és Vilmos meghatottan köszönte meg a feledhetetlen szívélyes fogadtatást. Ferencz József hasonlóképpn köszönetét fejezé ki a látogatásért. Azután meg­csókolták egymást és elváltak. Midőn Vilmos a vagyonba lépett, még egyszer szorított kezet Fe­rencz Józseffel, azután megindult a vonat. Vilmos a kocsi ablakából intett uralkodónknak kezével f eltűnt, ezután uralkodónk Schönbrunóba kocsi­zott vissza. Hol is lehetne egy kicsit gazdálkodni? . . . Budán, a várban nem nagyon távol egymás­tól, van két nagy nyomda. Mind a kettő az állam tulajdona, csakhogy az egyiket m. k. egyetemi nyomdának, a másikat m. k. államnyomdának ne­vezik hivatalos nyelven. Ezen két nyomdába van fektetve — nem nagyít­juk a dolgot—egy millió írtnál jóval több. És mit jövedelmez ezen nagy tőke ? Keveset, nagyon kevesett! Keveset, ismételjük, mert ha az á­ll­a­m­n­a­k két nyomdája van, és ha e két nyomda productió-ké­­pes volna, nem léteznék az az anomália, az a ne­vetséges valami, hogy a kormány hivatalos közlö­nyét más nyomdában nyomatják, amely nyomdá­nak (mert privát kezelésű) ezen egyetlen munka évenként sok, nagyon sok szép ezer irtot jövedelmez. Az államnak van két nyomdája, mindegyik­ben egy-egy igazgató, mindegyikben egy fő- és egy-két alügyvezető, mindegyikben osztály-mtzve­­zető, mindegyikben könyvelő, gondnok, ellenőr, írnokok, expeditor, raktárnokok, szolgák stb. stb. és egy roppant nagy csoport munkás, kik — de capite foetet piscis ? — keleti kényelemmel dol­goznak, fizetést húznak, gondolva : van az államnak elég pénze, jó meg sem érzi az ország olyan nagyon. Avagy, ha a két nagy nyomda (az egyikben — az egyetemiben — 8 gép, a m. kir. államnyom­dában 12 gép — köztük 4 hengeres és több 2 hen­geres) dolgozni akarna vagy tudna, hogyan történ­hetett volna az meg, hogy a postai — tehát állami munkákat sem az államnyomdák, hanem az Athe­­­näum nyomatja; a távirdai nyomtatványokat — pedig ez is állami munka — meg Hor­­nyánszky készíti és ezen két privát intézet szépen pénzel belőle. Mit produkál hát az a két államnyomda évenként ? — Mennyi értéket képvisel az, ami a milliónyinál nagyobb tőke és az anyagok elkoptatása után éven át kiállíttatott és kiállíttatik ? Méltán követelhetünk a szorgos idők köze­pet­te nyílt számadást azoktól, a­kiket illet, mert nem holmi csekélység az, ami e sorok írására kény­szerít­ .­Avagy nem készítik-e az országgyűlés iro­mányait, hirdetményeit szintén privátnyomdában ? (Schlesinger és Wohlauer) oly munka, a­melynél szintén van busásan haszon, mert ha nem volna, nem hezitáltak volna annyian reá. De még nem egy, a minisztérium meghagyá­sából sajtó alól kikerült füzetet, könyvet, budgetet, stb., melyek egészen az állam pénztárai­ból lettek fizetve, nyomatott és nyom a pesti részvénytársulati nyomda is, még­pedig igen tisztességesen és nagyon tisztességes áron, fizetvén ez is jó osztalékot részben azért, mert két állam­nyomdánk van, melyek nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, vagy pedig — ez is megle­het — nem akarnak adni nekik munkát, és in­ TÁRCZA. PERZSA LEVELEK. Irta MONTESQUIEU. LIV. Rika levele Üzbekhez. *** ban. Ma reggel szobámban voltam, melyet amiét tudod, csak egy vékony s több helyütt átlyukasz­tott deszkafal választ el a többitől, úgy hogy minden áthalatszik a szomszédszobából. Egy nagy léptekkel fel s alájáró ember így szólt ott a má­sikhoz : Nem tudom mi lehet az, de minden ellenem fordul, már több három napjánál, hogy semmi olyast nem mondhattam, ami becsületemre vált volna, s össze-vissza bolyongtam mindenféle társaságot, anélkül, hogy legcsekélyebb figyelmet kelthettem, s még csak meg is szólított volna valaki. Előkészí­tettem beszédem élénkítésére néhány ötletet, s so­ha nem engedték, hogy kivágjam. Volt igen csi­nos elbeszélni való történetecském, de mint köze­ledtem vele, azon módon elriasztották, mintha csak készakarva tették volna. Néhány élet már negyed napja ott savanyodik a fejemben s nem bírtam semmi hasznát venni. Ha ez így tart, még utóvégre belé bolondulok ; mintha balcsillagzatom volna ez, melyet ki nem kerülhetek. Tegnap azt hittem, hogy három vagy négy öregasszony előtt fogok tündö­kölhetni, akik bizonyára nem vetnek közbe sem­­­mit, s a világon a legszebb dolgokat elmondogatha­tom : egy negyedóránál tovább irányozgattam tár­gyamra a társalgás folyamát, de soha nem kö­vettek rendet a szóban s miként a végzetes pár­­kák egyre elmetszették előadásom fonalát. Azt mondom én neked: sokba kerül nagyon a szellem­­dusság hírét kivívni. Nem is tudom mi módon jut­­■ hattál ehhez te. Valami jutott eszembe — mondá­m a másik — dolgozzunk összhangzólag, hogy egy­mást szellemdussá tegyük, szövetkezzünk erre. Mindennap megbeszéljük egymás közt, miről tár­salogjunk az napon, s úgy leszünk egymás segít­­­­ségére, hogy ha valaki félbeszakít gondolatmene­­­­tünkben, magunkkal ragadjuk őt s ha jószántából­­ nem jön, erővel viszszük. Meghatározzuk mikor­­ kell bizonyítani, mikor mosolyogni, hol nevetni és hol kacsagni és röhögni torokszakadtából.­­ Meglátod, hogy minden társalgásban hango­i adók leszünk, s hogy bámulni fogják szellemünk élénkségét s a természet nagyszerű adományait­­ bennünk. Kölcsönösen, néma fejbólintásokkal fog- l juk egymást támogatni. Ma te fogsz ragyogni,­­ holnap az én segédem leszesz. Belépek veled egy­­ házba s reád mutatva felkiáltok: El kell önöknek­­ mondanom, mi mulatságos válaszszal ütött le társam­­ egy urat, kivel az utczán találkoztunk. És feléd­­ fordulok. Nem várta magára, no hiszen megvolt az lepetve. Aztán én mondom fel néhány versemet és te szólsz. Ott voltam a mikor csinálta, vacsora alkalmával történt s egy pillanatig se gondolkozott rajta. Sőt néha ki is figurázzuk egymást. Nézzé­tek csak — fogják mondani — hogy támadnak, hogy védekeznek, ugyancsak nem kímélik egy­mást, várjon hogy vágja ki magát: bámulatosan­­ mily lélek­jelenet, valóságos ütközet volt ez. Azt azonban nem fogják mondani, hogy úgy csináltuk egymás közt megértve. Meg­veszünk egy néhány amolyan könyvet, melyekben élet gyűjtemény van, azok használatára összeböngészve, akikben nincs szellem s a hiányzót színlelni akarják; minden attól függ, hogy az emberek mintái legyenek. Azt­­ akarom, hogy hat hónap múlva képesek legyünk­­ egy teljes órát csupa merő élet­zel eltársalogni,­­­­ De egyre nagy figyelemmel kellene lennünk; arra, | | hogy az életnek sikerét biztosítsuk: nem elég életet j 1 mondani, de szét kell terjeszteni, el veteményezni i s mindenfelé; e híján kárba veszett; pedig nincs : i valami kétségbeejtőbb, mint egy csinos mondást­­ j meghalni látni egy ostoba hallgató fülében. Van­­ ebben egy kis jó is, az igaz, mert hát mondha­­­­tunk néha bolondot, s az is „incognitó“ marad; s ez az egyetlen vigasztalásunk hasonló esetben. Látod barátom, ezt az utat kellene követnünk. Tedd, amit mondok, s ígérem hat hónap alatt széked van az académiában , s ezzel azt akarom mondani, s hogy munkád nem lesz hosszú, mert akkor aztán­­ lemondhatsz mesterségedről, s szellem­dúsnak ma­­­­radsz szellemtelenül is. Észrevehető Francziaország­­­­ban, hogy amint valaki valamely testületbe lép , legelőször is felölti az úgynevezett testületi szelle­met , te is úgy leszesz azzal, s csak is a.............. féltelek. Paris, Zik­adé hava 6-án 1714. LV. Rika levele Iblmhez, Szmirnában. Az európai népeknél a házasság első ne­­­­gyedórája minden nehézséget elsimít; a legvégső­­ kedvezmény mindig egykeletü a házassági áldás­sal: nem tesznek úgy a nők, mint a perzsák, a­kik néha hónapokig is vitatják a tért; nincs itt ebben semmi vesződség, s ha nem veszítenek el semmit, onnan van, hogy nincs mit elveszíteniök. De, szégyen gyalázat,­­ mindig tudni lehet az el­buktak pillanatát, s a csillagzatok megvizsgálása nélkül is pontosan meg lehet jövendölni első gyer­mekük születése idejét. A franczia soha nem beszél feleségéről, at­tól való féltében, hogy oly ember előtt talál be­szélni, aki jobban ismeri nálánál. Van közöttük néhány felette boldogtalan em­ber, akiket nem vigasztal senki: ezek a szerelem­féltő férjek; van, akiket mindenki gyűlöl: ezek a szerelemféltő férjek; van, akiket mindeki megvet: ezek ismét a szerelemféltő férjek. De nincs is aztán széles világon föld, a­hol oly ritkák volnának, mint a francziák között. Nyu­godtságuk nem feleségeik iránt való bizalmukon alapszik, sőt ellenkezőleg, a róluk való rész­véle­ményen. A keletiek minden bölcs elővigyázatát, az elfedő fátylat, az elrekesztő tömlöczöt, az em­­­uk­örködést, mind olyba veszik, mint ami a nő­nem fortélyosságát inkább élesíti, mint kifárasztja. Itten a férj nyugodtan megadja magát sorsá­nak, s neje hűtlenségét egy elkerülhetetlen csillag­zat csapása gyanánt veszi. A férj aki egyedül akarná bírni feleségét, a közörömek megzavart­jául tekintetnék, s mint őrjöngő, aki a napvilágot a többi emberiség kirekesztésével egy magára akarná élvezni. Itt a feleségét szerető férj olyan ember, a­kinek nincs érdeme más asszony szerelmének megnyerésére; ki vissza­él a törvény kényszeré­vel, hogy magát a hiányzó élvezetekért megbo­­szulja; aki felhasználja minden előnyét az egész társadalom rovására; aki eltulajdonítja, azt ami csupán haszonélvezetképen adatott át neki, s aki megrontására tör ama hallgatag szerződésnek, mely mind a két nem boldogságát képezi. A „szép asszony férje“ czímet, amit Perzsiában oly óvato­san rejtegetnek, itt minden aggodalom nélkül vi­selik. Azt hiszik, hogy minden ellen van orvosság. A fejedelem vára elvesztésén egy másik vár el­foglalásával vigasztalódik meg: ha a török el­venné tőlünk Bagdadot, nem-e elragadnák a mon­goltól Kandahar erősségét. A férjet, aki közönségesen eltűri neje hűtlen­ségét, épen nem gyalázzák a miatt, — sőt ellen­kezőleg, dicsérik­eszélyességét: egyedül a kivéte­les esetek a megbecstelenítők. Nem mintha nem volnának erényes hölgyek, s lehet mondani : ezeket ki is tüntetik; vezetőm mindig figyelmeztetett az ilyenekre, hanem ezek oly ruták, miszerint szent legyen, aki meg ne utálja az erényt. Azok után, amit ez országról elmondottam, könnyen elképzelheted, hogy a francziák nem igen ölik magukat az állhatatosságban. Azt tartják, hogy ép oly nevetséges örök szerelmet esküdni a nőnek, mint azt állítani, hogy az ember örökké egészségének fog örvendeni, vagy hogy minden­kor boldog lesz. Mikor azt fogadják a nőnek, hogy mindig szeretni fogják, felteszik, hogy ő a maga ré­széről szintén megfogadja, miszerint mindig szere­­tetre méltó lesz, s ha nem tartja meg szavát, ők sem érzik a magukét lekötve. Paris, Zilkadé hava 7-én 1714. kább másutt készíttetik .... de miért ? mi okból ? nagyon szeretnék tudni. Mert ha nem képesek az államnyomdák a szük­séges nyomtatványok előállítására, akkor azokat vagy képessé kell tenni, vagy pedig rajtuk a lehető legrövidebb utón, mint tömérdek pénzt emésztő fényűzési czikkeken, túl adni. Ha netán az igazgatás gyarló, olyan egyéneket kell oda állítani, kik­ megfelelnek a tőlök méltán kö­vetelhető képességnek, egy szóval itt segíteni kell, mert — ha már minden józan számítás ellenére — államnyomdát állítottak, a­midőn a már meglevő egyetemit csak nagyítani, átalakítani kellett volna, akkor gondoskodniuk kell azoknak, hogy minden állami nyomtatványt maguk a sokba kerülő in­tézetek készítsenek, mert hiszen ha jövőben is privát nyomdák készítik az állam számára a nyom­tatványokat, akkor a két államnyomda csakis a drága passiók egyikének lesz nevezhető, melyről szűk és köl­csönt hajhászó napjainkban mennél hirtelenebben le kell mondanunk. Kérjük azokat, kiket ez úgy illet, világosít­sanak fel a két nyomda sorsa, kezelése stb. felől, mert az a két sor, amely évenként a pénzügyminiszter budgetjében szerepel, nagy szöget üt fejünkbe s va­lóban nem világosit fel bennünket, sőt nagyon is elko­­morít, tág tért engedve mindenféle borús sejtelem­nek és még borusabb kételynek. A „Kelet“ czímű kolozsvári lap megjegy­zéseket tesz a dr. Cseh Károly által lapunkban közlött bukaresti levelek egyik részére. Ezen meg­jegyzéseket átveszszü­k mint a dologra tartozókat, s csak azon észrevételt adjuk hozzá, hogy dr. Cseh Károly csak annyit javasolt, hogy az oláh­országi pártok közül ne tartsunk többet a fehérre mint a vörösre, mert ez sem pendül más húron mint amaz, s nincs okunk egyiket nagyobb ellen­ségünknek tartani, mint a másikat. Ez a mi né­zetünk is. Különben nem bánjuk, akár­milyenek, csak saját kormányunk politikája és eljárása le­gyen erélyes mindazok irányában, kik lázítani merészkednek nemzetünk ellen. Ha ke­l­l a ba­rátságunk, ezt megnyerheti akár a fehér akár a vörös párt — akár van hatalomban, akár nincs — a jó szomszédság kötelességeinek becsületes teljesítése által. Ha nem kell, bizony nem fog­juk azt rájuk tenni, hanem vigyázni fogunk reájuk mint rosz szomszédokra. Hogy nem járunk egyik pártjuk gratiája után sem, az iránt tisztában lehet­nek. Nem szorultunk rá. Itt következnek a ,,K­elet" megjegyzései: „A „vörös párt“ ép oly kevéssé engedi meg, hogy Bukarestben magyar egylet alakuljon, a mint nem lehet a fehér párttól sem erre engedélyt nyerni s nem is fog nyeretni, a­mig olyan consulunk nem lesz, a ki a román belügyminiszter különös rokon­­szenvét meg nem nyeri. Midőn 1869 ben a „Buka­­resti magyar közlöny“ felelős szerkesztője V­á­r­a­d­y Ádám és a „Hunnia“ kiadó magyar olvasó egylet elnöke, a szabadelvű­ségéről híres Ján G­y­i­k­a miniszternél a lap kiadásáért kérelmeztek, a sza­badelvű miniszter, gr. Andrássy emigráns barátja, egyebek között kérdezte: Mire való itt magyar lap ? — A „Hunnia“ elnöke, Exclád tudja, hogy Romániában sok magyar iparos van, a­kik nem bírják a román irodalmi nyelvet s igy a „Monitor"-t nem olvashatván, nem pályázhatnak az országos munkákra, holott ha pályázni fognak, hatalmas ve­­télytársai leendnek a görög és zsidó vállalkozóknak s ez által Románia leginkább nyer. — Minisz­ter: „Ez nem érv, a magyaroknak meg kell ta­nulni románul, ha otthon meg nem élhetvén, ide jönnek élni s vagyont szerezni.A „Hunnia“ elnöke: „A magyar gyermekek szorgalmasan tanulják a román nyelvet az iskolában, de már a­ felnőttek irotalm­ nyelv tanulásától elkéstek s ezeknek volna szüksé­ges a magyar hírlap, hogy Romániára nézve hasz­nosak lehessenek". Miniszter: „Mais mon­sieur tout le monde etait qu’ il est utile á notre patrie, mais je vous assure que cette utilité ne nous convient pas“. A lap tehát csakis ezen beszélgetés alapján indult meg és a szabadelvű miniszter né­hány hónap múlva 500­­/. ötszáz arany cautiót követelt a lapkiadó magyar egylet elnökétől. Értesülvén erről Oroszhegyi Józsa, a lap végleges szerkesztője, a­ki akkor Foksányban lakott mint megyei orvos, a lap­kiadó-egylet elnökének ezt a laconicus választ­­­á: „Barátom! ha van ötszáz aranyatok elveszteni való, úgy én még egypár hétig leszek ingyen szerkesztő." A lapnak a szabadelvű miniszter alatt meg kellett halni s bizony nem tudom, hogy mikor fog föltá­madni. Azonban ha dr. Cseh hazánkfiának, a­ki a román­ vörösök védelmére kelt, ez sem elég, mondok még egyet a legszabadabb elvű román vörös minisz­terről, Rozetti Costachiról is. Midőn a szabadelvű vörös miniszternek fülébe jutott Koós Fere­­ez ha­zafias működése, mi abból állott, hogy egy pár magyar egylet elnöke volt,­­ a miniszter magához kérette és hosszas beszélgetésük után ezen szavak­kal bocsátotta el: „Dominate sunte, ti un bon pa­­triotu ungur, damoe nu ne vine la socotélá“, azaz : Uraságod jó magyar hazafi, de nekünk nem fér tervünkbe. A még szájas, szabadelvű Kogalnicsáró szerint pedig épen lehetetlenné tette magát K., hogy tovább is Romániában lakhassák. Nem sok hasznát fogja tehát venni a magyar nemzet dr. Cseh fölfedezésének, hasztalan hasonlítja a román vöröspártot a horvát, nemzeti párthoz, mert e két párt nem egy után járt. A román vöröspárt nem ismer magyar nemzetiséget Moldva-Oláhországban vagy Romániában. Szerinte a moldvai csángók római katholikus románok és a reformált egyhá­zak, kálvinista egyházak, de semmi áron magyar ref. Pest város utolsó közgyűlése. Október 24-én, Pest város a mai napon megszűnt külön mu­­niczipium lenni. Közel ezer esztendeje, hogy fenáll, előbb mint igénytelen kis falucska szerényen meg­vonult az ország fővárosa, Buda mellett, lassan kint növekedett azután jelentékenysége, hatása az or­szágra, majd nemsokára a vén Budának meg kel­lett érnie, hogy a parányi helység nyakára nő, föléje emelkedik, vezér­szerepet játszik, osztozik fővárosi tekintélyében, sőt valóságban el is ra­gadja azt tőle. Eljött a idő, hogy az álmosan gubbaszkodó Buda már csak névleg volt főváros, — az egész ország, az egész világ Pestet ismerte el annak. Buda átadatott a történelemnek, a múltban élt: a jelen s a reményteljes jövő Pesté lett. A jövő is ? — Nem. Az újabb kor fiai úgy találták, hogy nem helyes dolog az, midőn egy országnak két fővárosa van: egyik a múltból, má­sik a jelenben, — egyik névleg, a másik valóságban, — az egyik hivatalosan, a másik tényleg s kimondák a két város egyesítését. Buda részesítse múltja dicsőségében Pestet, Pest osztozzék Budával a je­len fontosságában, s ekkér mindkettő részt adjon a másiknak abból, mi eddig kizárólagos tulajdona volt s legyen közös birtokuk a jövő. E magasztos eszme holnap lesz megtestesítve. Buda már a napokban megszűnt külön város len­ni, Pest ma mondott le separált önállóságáról — holnap már a Duna mindkét partját egy város, az ország fővárosa Budapest uralja, magába ölelve az ország legrégibb városkáját is, Ó-Budát. A közgyűlés, melyen Pest e fontos lépést megtevő, midőn ezredéves működését befejezé, az ünnepélyes ad­áshoz illő módon volt látogatva. A városatyák szép számmal jelentek meg, láttunk a tanács­teremben oly arczokat, melyek e municzipi­­um 67 iki restaurátiója ó­a aligha láttatták ma­gukat e teremben. Az érdeklődés a karzatra is fel­csalta nem egy polgárát a városnak. Az ülést tíz órakor Kada Mihály polgármester nyita meg — a következő beszéddel: T. közgyűlés! Budapest fővárosának újonnan megválasztott bizottsága holnap tartandván alakuló ülését, ezen képviselőtestület működése a mai nap­pal véget ér. Engedje meg a t. közgyűlés, hogy ezen ünnepélyes perekben magam és tiszttársaim nevében a t. közgyűlés iránti mély tiszteletemnek kifejezést adhassak. A tanács állása sokszor nehéz volt, és ha sikerült ezen nehézségeket leküzdeni, ez egye­rl­il­l3 anr.olr­a-nlajil­rr’fliftlji, b­vaau-i t. közgyűlés szives támogatásában részesült. Fo­­gadja ezért a t. közgyűlés legmélyebb köszönetü­n­­ket. (Éljenzés.) Azon öntudatban, hogy működésünkben min­denkor a legrészrehajlatlanabb pártatlanság, a leg­jobb akarat és tudomás vezérelt, nyugodt lelkiis­merettel adjuk vissza megbízóink kezébe hivata­lunkat. És most, midőn ezen képviselőtestület mű­ködését a megválasztott bizottság veendi át, fogad­ja a t. képviselőség búcsú üdvözletünket, azon ki­vánat kifejezése mellett, hogy azon erély, buzga­lom és lelkiismeretesség, melyet a t. közgyűlés a város ügyei iránt tanúsított, örökségképen az új municipiumra szálljon át. (Élénk éljenzés.) Ezután a főjegyző, Barna Zsigmond, állt fel s felolvasá a tanács memorandumát a közgyű­lés működéséről az utóbbi hat évben, a­mióta e testület együtt ül Az emlékirat szép nyelven, emel­kedettséggel van fogalmazva, kár azonban, hogy csak futó pillantást enged vetni a lefolyt időszak történelmére, nem bocsátkozva részletekbe s a fon­tosabb eseményekből is csak egy-kettőt említve föl. Ez emlékirat rendeltetése lett volna adattárul szolgálni a későbbi időknek e város történelméhez, — ez átalános vonásokból álló vázlat azonban a czél­­nak aligha fog megfelelhetni. Mentségéül szolgál­hat ugyan a memorandum szerkesztőjének, hogy az idő rövidsége nem engedő részletekbe bocsát­kozni (csak szerdán utasítá a közgyűlés a taná­csot e jelentés elkészítésére) , azonban a tanácsnak vagy hát a közgyűlésnek korábban kellett volna intézkedni. Az emlékirat körülbelől ezeket adja elő: Pest városnak 1867 ben választott képviselő­testülete alig hogy lélekzetet vett, az előbbi nehéz idők elhárított nyomása után, alig hogy megkezdő alkotmányos működését, azonnal hozzákezdett a főváros szellemi és anyagi haladásának szívvel lé­lekkel előmozdítására. Különös gondoskodással ka­rolta fel rögtön működése kezdetén a népnevelés ügyét, melyre óriási összegeket áldozott. Egy külön építési alapot szervezett iskola­épületek alkotása czéljából. Az iskolákat felekezetnélkü­lieknek nyil­vánította, a testgyakorlat tekintetében megtette a szükséges intézkedéseket, a nemzeti tornacsarnok felépítéséhez nevezetes áldozattal járult, a nemzeti nyelv és dalmű fejlesztésére milliókra menő össze­geket áldozott s gyakran anyagi erejét próbára téve sietett mindenkor hozzájárulni minden nemes közczélú kezdeményezéshez akár a kormány, akár magántársulatok akár egyesek inditák is azt meg. Mint nevezetes­, fenmaradó műveire mutat a lelépő képviselő-testület a következőkre: Pest sza­bályozási térképének végmegállapítására, a szabá­lyozás folytán létrejött nagyobb középítkezésre, azon községi építkezések és intézményekre, melyek a szabályozást megelőzőleg létesíttettek, a népta­nodák számára emelt palotákra, a Dunapart, a közvágóhíd, a sétányok, a vízvezeték, a közegész­ségügy rendezésére, az új városházra, a kiegészí­tett vigadóra, az Erzsébet árvaleányházra, a köz­úti vaspályahálózat kiterjesztésére, a csatornaépí­tésre, az utczaburkolási rendszer átalakítására, az osztr. állam­vasúttal az indóház telepén átvezető híd tárgyában évtizedeken keresztül folytatott vi­szály békés kiegyenlítésére, a központi pályaud­varra. Ezenkívül a képviselő-testület éber figye­lemmel őrködött a municipium jogai felett. Voltak ezen idő alatt oly országos fontosságú események, midőn Pest város megértvén hivatását, s mint a nemzet képviselője, a nemzet méltóságához méltón tartotta kötelességének eljárni.Ezek közül felemlíti Batthyányi Lajos gr. hamvainak ünnepélyes eltaka­rítását, s közelebb a bécsi kiállítás nemzetközi jury tagjainak meg­vendégelését. Eddig terjed a jelentés, mely záradékul a képviselő-testületet éltető; s a közgyűlés utána hangoztatta az éljent, a derék, szorgalmas főjegy­zőt, az emlékirat szerzőjét, jutalmazva vele. Azután Királyi Pál emelt szót. Elismerés­sel nyilatkozott a felolvasott jelentésről, s annak kinyomatását indítványozza. (Helyeslés.) Indíttatva érzi magát egyszersmind annak kijelentésére, hogy a felsorolt szép eredmények, melyeket a lefolyt hat év alatt e város oly szűk anyagi körülmények kö­zött felmutatni képes volt, nem csupán a közgyű­lésnek érdeme, hanem első­sorban a tanácsé is. A közgyűlés határozatokat hozott, de a tanács elő­terjesztésére s ha e határ­ozatoknak sikere lett, azt a tanács lelkiismeretes végrehajtásának kö­szönheti. Rész van az érdemben a közönségnek is, mely minden intézkedéshez, mely a város emelésére volt irányozva, készséggel, áldozattal, odaadással nyújtott segédkezet. Különösen a tisztikar érdemét emeli ki. Alig választatott az meg, rövid egy évi működés után fejét, vezetőjét, elnökét kelle elvesztenie ; azóta öt éven keresztül vezér nélkül haladt, s hogy mégis ily fényes eredményeket volt képes felmutatni, legmaradandóbb becsli érdemét képezi. „Ezért hi­szem — igy végzi beszédét — e közgyűlés­­minden tagjának helyeslésével találkozom, midőn ezen ün­nepélyes alkalommal egész tisztviselői karunknak köszönetet és elismertetést szavaztatni óhajtok, azon kivonat kifejezése mellett, hogy ezen férfiak­kal, kik jártasságukat és buzgalmukat a közigaz­gatás terén bebizonyították, kiknek hazafiságára és jellemére számíthatunk, kik a feladat nehézsé­geit, tudják s azokkal megbarátkoztak, az uj mu­nicipium tisztikarában egyenkint és összesen talál­kozni fogunk. Élénk éljenzés követte szavait. Azután Si­mon Flórén­t a királyt, a kormányt s a válasz­tókat éltette. Elmaradt a T­iaat­inhilamun­­os­­ság köszönő levele a város nagylelkűségéért, mely­­lyel az ünnepélyben áldozatkész részvételét elha­tározta. A közgyűlés éljenzések közt oszlott szét: egyházak. Én felette óhajtanám, ha dr. Cseh hazánkfia vagy bárki más, pl. Így. Bretiánó, Rosetti, Golesku­­tól, állításommal ellenkezőt lennék szerencsés ol­vasni a vörös román lapokban, de a­míg a dolog úgy áll, a­mint én közel húsz év óta tapasztalom, bizony én be nem állok román-vörös imádónak. A fejér és vöröspárt közt egymással szemben egy hajszál különbség sincs a szabadelvűségben. A­melyik kormányra vergődik, az ott a tout prix meg akar maradni. Zsarnokságot sem vethetnek egymásnak szemére, mert az egyik 19, a másik egy hián húsz. A magyar nemzettel szemben a két párt közt az a különbség, hogy a fejérpárt nem gyűjti maga körül az erdélyrészi 1848-iki tribu­­nokat, nem conspiral, nem izgat — legalább lap­jaiban nem, a magyar haza integritása ellen. Lehet velük békés viszonyban élni, úti tempóra docent, s lehet vasúti összeköttetések iránt értekezni. Néha­­néha egy-egy jó szót is lehet olvasni lapjaikban a magyar nemzetről és kitűnő férfiairól, de vörös lapban ki olvasott ilyet valaha ? Bizony szeretném ha fejemre olvasná." KÜLFÖLD. Október 24-én. Franczia Köztársaság. A restaurátorok mintha megdöbbentek volna tervük merészsége s őrült ro­hanások fölött s feladták a nemzetgyűlés idő előtti összehívásának eszméjét. Ezt jelenti egy ma érkezett távirat. Az elhatáro­zás a tegnapi minisztertanácstól eredt, s az ugyanakkor ülésezett állandó bizottság ismervén e határozatot, nem merte az összehívást indítványozni. A minisztertanács elhatározására állítólag Magne pénzügyér felszólalása vett legnagyobb befolyással, aki kijelentette, hogy a költségvetési munkálatok befejezésére időre van szüksége, s hogy novem­ber 16-a előtt e munkával el nem készülhet. Magne úr bonapartista s lehet, hogy ez ürügyet pártja javára tolta előtérbe. Bajosan lehet azon­ban feltenni, hogy a kabinet restaurátió gyártói oly könnyen megadták volna magukat ez ürügy­nek, ha dolguknak valami más bibéje nem akadt volna. Úgy látszik azonban, hogy a más bibék dol­gában túlságosan el vannak látva, annyira, hogy nem látszik tanácsosnak ezek elintézése előtt a nemzetgyűlést összehívni. Nevezetesen a többség kérdése az, amely egyátalán nem tekinthető még elintézettnek. A fennen hirdetett negyedfélszáz restauráló szavazatnak a valóságban még min­dig igen sok hija lehet. A lélekvásár még nem szerzette be a teljesen megnyugtató ered­ményt s míg ez nincs meg, lehetetlen hogy a nélkül ön­magukat a legcsúfosabb kudarcznak ki ne tegyék, Ausztria-Magyarországnak Törökországhoz való viszonyáról folytonosan sokat és előszeretettel fog­lalkozik az orosz sajtó, s különösen a be­áll­ha­tó újabb fordulatok felett elmélkedik bő­ven s elmélkedésében nem egy figyelemre méltó észrevételt találunk. A bosnyák-ügy bőséges anya­got szolgáltat a reflexiókra, melyek az orosz-török entente-cordials ez arany napjaiban természetesen nagyobbrészt ellenünk irányulnak. A „Golos" kivételt képez e tekintetben, s némileg a „Rus­ky Mir" is, mely úgy körülbelül középutat foglal el. Az Ausztria-Magyarország és a török biroda­lom között keletkezett diplomatikus összekoc­c­a­­nás a „Mir“ szavai szerint a hírhedt keleti kérdést újra a felszínre hozta. De most az egyszer az ér­­dekelt államok szerepei némi változást tapasztal­nak : „Ausztria" most nem mint az ottomán igé­nyek védője, hanem mint a keresztények paizs tartója lépett fel. Lehetetlen volt, hogy azon irány, melyet Andrássy gróf a bécsi kormány politikájá­nak adott, a török kormányférfiak érzelmeit meg ne sértse, mert ezek már megszokták, „Ausztiá­­ban" az izlám megbízható szövetségesét látni. Az osztrák-magyar kormány által a török hűbéresek irányában foglalt álláspont a „Ausztria" segítségé­ért folyamodott bosnyák szökevények kérelme követ­keztében csordultig telt meg a keserűség pohara, me­lyet a fényes portának a bécsi kabinet kegyelméből ki­üríteni kell. Adván a bosnyák bonyodalomnak rövid a nemzetgyűlés elé állani üzelmeikkel. A centre P­e­r r­i­e­r, melyre oly bizton számítottak, nemcsak ingadozik, de határozottan el is fordul tőlük. Alább közöljük e csoport egyik tagjának­­ nyilatkozatát valamint a Vautrainét is, kit szintén az ingadozok közé szerettek sorozni. E nyilatkozatok világosak, határozottak s a restaurátió ellen szólanak. Legfontosabb azonban az, hogy mag­a Perrier K­á­z­m­é­r is még mindig lehetetlennek nyilvánítja a monarchiát egy közzétett levelében, melyet ma jelez a távirda, így­­azután nagyon is igazolt Leon Say határozott kijelen­tése, hogy a köztársaságnak biztos többsége van mind a pillanatig. Fontos levelét e rovat végén egész terjedelmében közöljük. A b­o­­napartisták is határozottan a restauratió ellen nyilatkoznak. A „Gaulois“ tegnapi száma egy köz­leményt hoz, melyen azon képviselők, kik a ple­­biscitum eszméjét pártolják, felhivatnak, hogy ok­tóber 25-én értekezletre jelenjenek meg. Itt til­takozás fog emeltetni minden olyan terv ellen, mely az országnak végleges kormányformát akar adni a nép előleges megkérdezése nélkül. A bonapartis­­ták tehát Chambord gróf monarchiája ellen fognak szavazni s mintegy 25 szóval szaporítják a köz­­társasági tábort. Ily körülmények között na­gyon érthető, miért nem tartják opportunus­­nak a nemzetgyűlés idő előtti összehívását, sőt fel lehet tenni, hogy alighanem elodázásába is beleegyeznének már. Az angol lapok is kö­rülbelül ilyen arc­ot festenek a helyzetnek. A „Daily News" egyik párisi távirata azt jelenti, hogy a monarchisták megakadtak, nem mintha Chambord gróf engedményeit nem tartanák kielé­gítőnek, hanem mert nem tartják annak többségü­ket. Nagy megütközést keltett körükben André a franczia bank egyik igazgatójának nyílt csatlako­zása a köztársasághoz. Hasonlólag jelenti e távirat, hogy Thiers pártja napról-napra növekedik. E párt, értve alatta a balközépet, tegnap tartott gyűlést; jelen volt 152 képviselő; s azt határozta, hogy meg­marad a konzervatív köztársaság alakítására irány­zott eddigi politikája mellett; s e párt egyik tagja felolvasta e határozatot, jelentés alakjában, az állandó bizottság tegnapi ülésén. Mély hallgatással fogadták. — Ez alatt a „N. Fr. Pr."-nek azt sü­r­­gönyzik Páriából, hogy a nemzetgyűlésen Changar­­nier egy 150 aláírással ellátott indítványt fog be­nyújtani a monarchia helyreállítására vonatkozó­lag. Több polgári és katonai notabilitás még egy kísérletet akart tenni Mac Mahonnál, hosszabbít­­tassa meg elnöki teljhatalmát. Mac­ Mahon kijelen­tette, hogy ügyét azonosítja azokéval, kik őt ha­talomra segítették. Azt is érdekes tudni, hogy Chambord király leendő gárdája a volt pápai zuávokból fog alakíttatni. Mindenesetre jellemző gárda lesz ez. Spanyolország. Egy mai táviratunk jelentése szerint a kormány hajója visszatérőben van Carta­gena alá s ha a hír igazat mond, már tegnap oda kellett érkeznie. De ez is aztán jóformán min­den, amit erről a harc­térről újat jelenthetünk. Az insurgens hajók még mindig Valenczia előtt fog­lalnak állást, ha ugyan a kormány hajórajának érkezése vissza nem szorította őket a cartagenai révbe. A karlistákról franczia lapok táviratai útján az a hír érkezett, hogy Tristany és Miret bandái Lorida tartományben garázdálkodnak. A kormány Barcellona tartományba két 2400 főből álló dandárt küldött a karlisták megfékezésére; Tarragonába 1200 embert és Loridába 1600-at. Lo­­ma tábornok Lizarragát kiverte erős positióiból. Németország: Berlini hírek szerint a dán ko­­ronaherczeg azon fáradozik Bécsben, hogy fejedel­münket és a német császárt kedvezőleg hangolja pregwt V­ozikkönp.k érf.p.Impviae iránt, mely az északi-schleswigi kérdésnek Dániát kielé­gítő megoldást adna. Ez a diplomácziai tárgyalás napirendjéről már végképen leszorult kérdés, ily for­mán a fejedelmek előtt melegíttetnék fel, s megle­het, hogy az ünnepélyes pillanatok benyomása alatt tán kedvezőleg is hangolta Ugye iránta fejedelme­ket a dán koronaherczeg.

Next