Ellenőr, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)
1874-11-08 / 307. szám
baloldal ellen; először ugyanis mondatik, hogy a szélsőbaloldal nem tartja megengedhetőnek a közjogi alap megváltoztatása,vagyis a közös ügyek rögtöni megszüntetése nélkül az ellenzék kormányralépését. Mi nem tudjuk, honnan veszi Csernátony ezen vádig az alapot, mi legalább ezen doktrínát sohasem vallottuk, sohasem hirdettük. Mi Magyarország kormányformáját parlamentárisnak tartjuk, s következőleg minden kormány- és rendszerváltozásokat csakis a Parlamentarismus szokásai és exigenciái szerint véljük és véltük mindig eszközölhetőknek. Soha sem volt azon bárgyú óhajtásunk, hogy azon jobboldal, mely most a kormányon van és mely állítólag az 1867-iki közjogi alapot jónak és üdvösnek tartja, azt rögtön és egyszerre eltörölje csak azért, hogy az ellenzék kormányra lépését lehetővé tegye; ilyesmit józan észszel egy párt sem tehet, egy párt sem követelhet. Parlamenti kormányforma mellett azon pártnak kell valamely törvényt vagy intézményt eltörölni vagy reformálni, amely azt rosznak tartja, ezt pedig csak akkor és csak úgy teheti, ha a nemzet többségének bizodalmát bírván, a fejedelem által kormányra szólíttatott. Hogy azután rögtön és mindent egyszerre létesíthet-e, amit elérni óhajt, az a körülményektől függ, miután annak eszközlésére az országgyűlés többségének hozzájárulása és beleegyezése szükséges. Mi tehát csak azt tartjuk s tartottuk mindenkor szükségesnek, hogy az ellenzék csak azon határozott programm mellett vállalhasson kormányt, mely a közös ügyek eltörlését teszi nélkülözhetlen feltételévé, hogy ezen programmot következetesen érvényesíteni törekedjék és ha ez neki akár az országgyűlési többség, akár a fejedelem ellenzése folytán nem sikerülne, lépjen vissza a kormánytól és engedje át helyét azoknak, kik a nemzet képviselői többségének bizodalmát bírják. Csak azt nem tarthatjuk megengedhetőnek, hogy egy párt egy másik pártnak programmja mellett vállaljon kormányt s elfogadja azt, habár rosznak tartja és híreszteli, és kész legyen szerinte kormányozni addig a meddig megy, amidőn pedig többé nem megy, akkor késznek nyilatkozik kilépni a maga programmjával és a szerint kormányozni ; természetesen addig a meddig megy, s azután pedig ki tudja, talán egy harmadik programmal lépne előtérbe. Ez lehet igen ügyes taktika , de az sem az eddig ismert parlamentáris gyakorlattal, sem a józan ész követelményeivel meg nem egyeztethető. Azzal vádolja másodszor fennebb idézett soraiban Cs. a szélsőbaloldali, hogy ez az 1867-iki2. t. ez. reformálásának lehetőségétől (talán reformálásától vagy eltörlésétől) teszi függővé az ország egyéb ügyeinek s átalában a kormányzat menetének helyesebb intézését. Erre megfeleltünk már tegnap, midőn megmutattuk, hogy a szélsőbaloldal mindenkor kiváló részt vett a törvényhozás minden működésében, amiről tanúságot tesznek az országgyűlési irományok kötetei, amelyek világosan bebizonyítják azt, hogy a szélsőbaloldal soha sem tette függővé a közösügyes alap megváltoztatásától az ország egyéb ügyeinek s átalában a kormányzat menetének helyesebb intézését, sőt ellenkezőleg megragadott minden alkalmat, hogy az ország állapotán javíthasson akár általa, akár más által indítványozott reformok által, akár pedig roszaknak és károsaknak hitt törvényjavaslatok beczikkelyezhetésének megakadályozása által, ezen vád tehát merőben alaptalan, semmivel be nem igazolható ráfogás. De még roszabb ezeknél a harmadik vád, mely nincs ugyan egyenes vádképen formulázva, hanem mintegy insinuatióképen odavetve, mintha a szélsőbaloldal olyasmit akarna, ami csak forradalom vagy absolutismus által volna elérhető. Ezen insinuatio, melyet a szélsőbaloldal álláspontjának oly sokszor s oly világosan történt pontos meghatározása után is az ,,Ellenőr'* ismételve ezélzatosan felhoz, másnak mint roszszándéku rágalomnak nem tekinthetünk, melynek cáfolásába bocsátkoznunk tiltja önérzetünk és fölöslegessé teszi pártunk összes, mindenki által ismert és mindenkor nyilvános működése. Ezekből állanak lényegükben azon vádak, melyeket Csernátony czikksorozatában a szélsőbaloldal ellen felhoz, s ezek képezik szerinte az okot, mely az ellenzéki árnyalatok egyesülését lehetetlenné teszi. A fentebbiekben megmutattuk, hogy mindezen vádak mennyire nélkülöznek minden alapot és merő ráfogásoknál nem egyebek, a miért, ezek nem is képezhetik az ellenzék nem egyesülhetősének indokait. Nem is politikai okok azok, melyek az ellenzéki árnyalatok egyesülését eddigelé lehetetlenné tették. Inkább kicsinyes és nyíltan be nem vallható mellékes tekintetek azok, melyek ezen kívánatos és kétségkívül üdvös eredménynek eddig útjában állottak. De ne feszegessük ezeket, ne tágítsuk a gyűlöletes szakadást, a közszükség érzülete idővel tán sikeresebben fogja el- távolítani a köztünk emelkedő gátat, mint az in- .gerültséget mindenkor kisebb-nagyobb mérvben nevelő bármi sima és mérsékelt modorban tartott hírlapi polémia. Addig is, mi nem is tartjuk az ellenzéki árnyalatok egybeolvadását mellőzhetően szükségnek , hanem igenis, hazánk jelen igen komoly sőt vészteljes viszonyai közt a tett tapasztalatok után és a jobboldal magatartásával szemben, mi okvetlenül szükségesnek tartjuk az összes ellenzék közreműködését ezen, a hazának annyi kárt okozott párt megbuktatására és a kormányról való leszorítására, ami minden nehézség nélkül és kétségtelenül elérhető lesz, ha az ellenzéki árnyalatok közreműködése egy czélra biztosítva van, aminek pedig tudtunkra legalább semmi nem áll útjában, csak az akarat meglegyen, mert eddig nyilvánított programmjainkban van egy közös találkozási pont, a közös ügyes alap megszüntetése, mely egyenlően lehetetlenné teszi hazánk állami önállóságának s függetlenségének megállapítását, úgy mint annak anyagi és szellemi felvirágzását és jövendője biztosítását. S ezzel részünkről be van fejezve a válasz Csernátony czikkeire. Simonyi Ernő. — Az erdélyi census kérdésében a „Reform“-ban ma ezeket olvassuk: Kolozsvártt a választó törvény végzetes 5. §-a dolgában értekezlet tartatott. Ez értekezletből egy nyilatkozat került ki, melynek közlésére aláírói által fölkérettünk. Jóllehet e kérdésben kedvezőbb fordulat látszik közeledni, átadjuk a nyilatkozatot a közönségnek abban a formában, melyben vettük, a mint következik: Kolozsvár, 1874. november 1. Az erdélyi részekre nézve oly nevezetes képviselőválasztási census kérdése kerülvén legközelebb tárgyalás alá a budapesti parlamentben, számos erdélyi földbirtokos hazafi kötelességének tartotta, úgy a kormány, mint a parlament és különösen erdélyrészi képviselőink ez ügyben való bővebb tájékozására egy politikai tanácskozmányban,melyben minden politikai pártok képviselve voltak, vitatni meg a reánk nézve oly nagy horderejű kérdést. Alólírottak bízattunk meg ezen tanácskozmány megállapodását nyilatkozat alakjában közrebocsátni. Alólkrottak és illető pártjaik nagy megbotránkozással értesültek Szapáry gróf cenzusleszállitási indítványáról. Nem tudták és nem tudják fölfogni parlamentünk azon közönyös magatartását, melyet tanúsított ezen nagyfontosságu kérdés irányában , valamint egyhangúlag ítélték el saját erdélyrészi képviselőik nagyobb részének (tisztelet a kevés — de derék kivételek előtt) kötelességfeledett magatartását, melylyel jónak látták ő exczellencziája, vagy bárki más kedvéért fejeket szó és tett nélkül hajtani meg e nemzetellenes kormányindítványnyal szemben. Vélekedésünk szerint senki sem vádolhatja Erdély birtokos osztályát türelmetlenséggel. Hisz elnézni tudta ez, egy jobb jövő reményében, több egymás után következő budapesti parlament és váltakozó kormányaink, hogy többet ne mondjunk — gyöngesége által előhozott számnélküli balfogások, igazgatási hibák és politikai vétségek egész légióját, melyeket szabad legyen csak pár szóval említenünk. Ugyanis justitiánknak, — mely országosan rosz és drága — nálunk Erdélyben az úrbéri, segregatió és commasszionális perek mizerábilis rendezése által, féle éppen a nagyobb földbirtokos osztály és ugyanakkor a magyar nemzetiség ellen fordíttatott. Oda jutottunk, hogy közigazgatás ma nincs. Amit annak csúfolni szoktak, torzképnek is alig elfogadható. Kormányaink és parlamentjeink demagóg velleitásai semmivé tették a megyét, és ugyancsak ama szellem állítja össze a helységi önkormányzatot, azon kis botrányos toldalékkal, hogy ama nép által választott tiszteket jobbára a nagyobb birtokos zsebéből fizetteti. Nincs határpolicziánk és határainkon az ököljog majdnem úgy tenyész, mintha legújabban a paradicsomi állapotba jutottunk volna vissza ; a bűntények lajstromával pedig bíróink ármádása is csak félve néz farkasszemet. Szemeink előtt növik ki magukat kormány és parlament tehetetlensége nyomán a leggyarlóbb nemzetiségi agitácziók országos kalamitásokká. És mindez elősorolt boldogságot oly drága áron fizetjük ma meg, mely az ország pénzerejét felülhaladni fenyeget. Igenis, mindezt nyugalommal, tán igenis nagy fatalisztikus nyugalommal tűrtük mai napig, és tűrtük ezt azon remény fejében, hogy elvégre kormány és parlament jobb meggyőződésre jön, és irányát országosan — és kiváltkép Erdélylyel szemben — megváltoztatja. De most, midőn reményeink utolsó levelét — melyre nemzetiségi fölényünket a történelem fényes betűkkel irta föl — Szapáry gróf bűnös gondatlansággal tépi szét; most, midőn parlamentünk eljárása úgy látszik, Erdély érdekeit mindig kész hamis istenek oltárára áldozatul szemelni ki; és most midőn saját erdélyi képviselőink öntudatosan — róluk föl kell hogy tegyük — nemzetiségi érdekeinket morális gyengeségből talán végveszélybe dönthetik: most nagyon is eljöttnek látjuk az időt, hazafiasan és nyíltan kimondani, miképp erdélyi józan közvélemény kormány és parlament eljárárásai nyomán Erdélyt keleti Izlandnak tekinti, és ez eljárás igenis megteremtheti bennünk azon separatisztikus szellemet, melyet kormányunk oly szerencsés kézzel inaugurált Horvátországban, a Bácskában, a temesi bánságban és mindenütt, meddig hatása ér. Igenis, elkeseredéssel fordul el a kormánytól és parlamenttől az erdélyi magyar közvélemény, és olybá tekinti, mint kik kötelességfeledten ve TÁRCZA. AZ ANGOLOK A Z eJA« sa%0a, HATTEKAS KAPITÁNY ■ V IK _A_ Xj _A_ 3ST ID J'A. X* IRTA vERNE jjrYULA. TIZENKILENCZEDIK FEJEZET. Bálna-hajtás. (Folytatás.) A Melville-öböl egészen más kinézést nyert. A szél és a hullámverés számtalan jéghegyet sodort el a parttól, s ezek most minden irányban szeldelve a vizet s össze-összeütődve zajlottak éjszak felé. Több százra valót lehetett megszámlálni, de az öböl igen széles s a brigg könnyen kikerülhető az úszó szirteket. Pompás látvány volt e roppant tömegek egyenetlen versenyfutását nézni. Az orvos egészen el volt ragadtatva, midőn Simpson, a szigonyos, hozzá közeledett s figyelmeztető a tenger különféle színeire, melyek a sötétkéktől a halvány zöldig váltakoztak. Hosszú csíkok nyúltak éjszaktól délfelé, oly élesen elütő szegélyzettel, hogy határvonalukat követni lehetett, amennyire a szem belátott. Közbe-küzbe átlátszó csikók is váltakoztak teljesen sötétekkel. — Nos, Clawbonny úr, mit tart ön e sajátságos tüneményről ? — kérdezé Simpson. — Azt, barátom, — viszonzá az orvos, — amit Scoresby bálnavadász tartott. A csíkok különböző színe onnan ered, hogy a kékben nincsenek meg a parányi állatok és medúzák milliárdjai, melyektől a zöld csíkok nyerik színüket. Scoresby különféle kísérleteket tett e részben, én örömest hiszek szavának. — Hejh, uram, még egyéb tanulságot is rejt e tengerszinezés. — Igazán ? — Bizony, Clawbonny úr, s szigonyos szavamra mondom, hogy ha a Forward csak bálnahajó volna, jó szerencséről beszélhetnénk. — De hiszen, — viszonzá az orvos, — egy fia-bálna se látszik sehol. —• Majd látszik nemsokára, Hejr Clawbonny úr, ezek a zöld csikók aranyat érnek a halásznak ! — S miért ? — kérdé Clawbonny, akit a szakemberek észrevételei szerfölött érdekeltek. — Mert e zöld vizekben találni legtöbb bálnát, — viszonzá Simpson. — S oka? — Az, hogy a bálnák több enni valót találnak ott mint egyebütt. — Bizonyos ön ebben? — Oh ! Százszor tapasztaltam, Clawbonny úr, a Baffin-tengerben; nem látom át, miért ne volna úgy a Melville-öbölben is. — Igaza lehet, Simpson. — Nini! Clawbonny úr, — mondá Simpson a korlát felé hajolva, — nézzen csak oda. — Igazán, különös, — mondá az orvos, — azt hinné az ember, hogy hajószántása esik. — No látja, ez az a zsíros anyag, amit a bálna maga után hagy. Higgye meg, nincs messze az állat maga sem. S valóban erős ikraszaggal telt meg a levegő. Az orvos figyelmesen vizsgálta a tenger tükörét. A szigonyos jóslata csakugyan mihamar beteljesült, midőn Foker lekiáltott az árboczterekről: — Bálna a szél alatt, felénk! Minden szem arra felé fordult, s valami egy mértföldnyire a briggtől egy alacsony vízsugár látszott. — Ott van ! ott van ! - kiáltott Simpson, ki tapasztalásában nem csalódhatott. — Eltűnt ismét, — mondá az orvos. — Kellene csak, majd megtudnák találni ekémét, — viszonzá Simpson sajnálkozva. De ime, nagy ámulatára, amit senki nem mert volna kérni, Hatteras önszántából adott parancsot, hogy a bálnadereglyét fölszereljék. Nem volt ellenére, matrózainak egy kis szórakozást szerezni, s a mellett néhány tonna halzsír se volt fölösleges. Az engedélyt nagy örömmel fogadták. Négy matróz azonnal dereglyére kapott; Johnson a kormányt tarta hátul, Simpson pedig, szigonynyal középen, elől foglalt harczias állást. Az orvos is ment, nem lehetett megtartóztatni. A tenger meglehetősen nyugodt volt; a dereglye gyorsan evezett tova, s tíz percz múlva egy mértföldnyire járt a briggtől. A bálna tele szíván magát levegővel, ismét víz alá merült, de nemsokára ismét felütötte fejét, tizenöt lábnyira lövelvén szét köpötyüiből a nyálkás párázatot. — Ott! ott! — kiálltott Simpson — valami nyolczszáz rőfnyire eső pontot mutatván. A dereglye nyílsebességgel iramodott az állat után, melyet észre vévén a brigg, szintén arrafelé közelgett lassan. A roppant állat fel- s letűnt a hullámok között, ki-ki mutatván feketéllő hátát; a bálna nem úszik sebesen, ha nem üldözik, s ez egykedvű nyugalommal ringatódzott a hullámokon. A dereglye óvatosan közelgett, a zöld csikón evezvén, melyben, nem lévén átlátszó, az állat nem vehette észre ellenségét. Szívdobogtató látvány mindenkor a törékeny bárkát harczra kelve látni egy ilyen szörnyeteggel. Ez valami százharmincz láb hosszú lehetett, s a 72-ik és 80-ik fok között nem ritkaság száznyolcvan lábnál is hoszszabb bálnákat találni; sőt régi írók kétszáz lábat meghaladó szörnyetegekről is tudnak beszélni, de ezek már a képzelet birodalmába tartoznak. Csakhamar a bálna közelében járt a dereglye. Simpson kezével intett; az evezők megállapodtak , s ekkor megcsóválta szigonyát az ügyes vadász, s egész erővel az állat felé dobta. A szigony horgas tollai mélyen bevágódtak vastag hátrétegébe. A megsebzett állat felvetette farkát és elbukott. A négy evezőt azonnal egyenest fölemelték , a szigony kötele roppant sebességgel pergett le, a dereglyét magával vonszolta az iramodó állat. „Futtában az úszó jéghegyek felé tartott a bálna, egyre jobban távozván a briggtől, így vergődött valami félóráig; a szigony kötelét locsolni kellett, hogy meg ne gyűljön a dörzsöléstől. Midőn az állat rohanása lassulni látszott, szedegetni kezdték a kötelet, s gondosan felcsavarták a tekerőre; a bálna nemsokára felbukkant, csapkodván rettenetes farkával a vizet, egész zuhatagokat lövelt maga körül, melyek záporesőként szakadtak a dereglyére. Gyorsan közeledtek, az állathoz. Simpson hosszú lándzsát ragadt, úgy várta párviadalra a szörnyeteget. Hanem ez hirtelen két jéghegy közé vetette magát egy keskeny sikátorra, ahova követni a legnagyobb veszélylyel járt. — Ördögadtát! — kiáltották. — Előre! Előre! Csak rajta ! bátran, czimborák! — kiáltott Simpson elragadva a vadászat hevétől, mienk a bálna ! — De nem mehetünk utána a jéghegyek közé, — viszonzá Johnson — tartóztatva a dereglyét. — Dehogy nem! — kiáltott Simpson. — Nem! nem! — mondák némelyek. — Igen! — kiáltoztak mások. — A feleselés közben, két jéghegy közé osont a bálna, melyeket a szél s a hullámduzzadás minden pillanatban összeütni készült. A nyílsebességgel vonszolt dereglye, már-már a veszélyes sikátorba ragadtatott, midőn Johnson előre rohanván, egy fejszecsapással elvágta a kötelet. Ideje volt. A két hegy ellenállhatatlan erővel összecsapódott, szétzúzva a szerencsétlen állatot. — Veszve! — kiáltott fel Simpson. — Mentve! — viszonzá Johnson. — Isten bizony — mondá az orvos, aki nem is hunyorított a veszedelemhez, ezt érdemes volt látni. E hegyek szétzúzó ereje rettenetes; a szegény bálna menthetetlenül odaveszett, ami különben gyakran előfordul e tengereken. Scoresby beszéli, hogy egy nyáron át nem kevesebb, mint harmincz bálnafogó veszett így el a Baffin-tengerben, látta a mint a szörnyű erővel összeütköző jégfalak egy pillanat alatt lemezzé lapítottak egy három árboczos hajót: ember és vagyon mind odaveszett. Más két hajót, szeme láttára döftöltek át, mintha lándzsával lyukgatták volna ki, száz láb hosszú, hegyes jégcsapok, amint egymásnak rohanván, közbevették a hajó testét. Nehány pillanat múlva a brigg mellé oldalzott föl a dereglye, s fölvonták a fedélzetre. — Jó leczke ez, — mondá fennszóval Shandon, — az oktalanok számára, kik a jégsikátorokba merészkednek. (28. folytatás köv.) tették Erdély legszentebb érdekeit engesztelő áldozatul a szláv tenger habjaiba. Igenis, a legnagyobb bizalmatlansággal fordul el Szapáry miniszter úrtól, ki vétkes könnyelműséggel, adatok nélkül, merészkedett nemzeti érdekeink legfontosabbikát támadni meg és nagyon is hiányos és kétségbe vonható adatokra támaszkodva indítványát indokolatlan makacssággal védelmezi. Igenis elfordul az erdélyrészi képviselő uraktól, kik ismervén e kérdés horderejét, bármi okon nem szavaztak e miniszteri merényletnek ellene. És végre bátran merünk a jövő prófétáiként lépni föl és jósoljuk, ha eme kormányajánlat keresztül korbácsoltatik, úgy a jövő képviselőválasztásoknál az erdélyi tisztességes magyar közvélemény keserű csalódással fog elfordulni a kormánytól és a Magyarországgal való uniótól, és ezen eredményért a közvélemény és a jövőnek önök urak a kormányon, a parlamentben és (kiváltkép) önök ellenök nem szavazó erdélyi képviselők lesznek a felelősek. Az értekezlet megbízásából : Gr. Köz. Teleky Domokos, b. Kemény Gejza, b. Bánffy Dezső. — A pénzügyminiszter minisztériumának belszolgálatát illetőleg, írja a „Reform", oly változtatásokat vett czélba, melyek által már a jövő 1875-ik évre a lehetőségnek megfelelő pozitív megtakarítások éretnek el. Ily változás főleg a pénzügyminisztérium szervezetében január 1-ével érvénybe léptetendő létszámcsökkenés, mely lehetséges, s a szolgálat igényeivel összeegyeztethető azért, mivel egyfelől az alárendelt pénzügyi vezénylő hatóságok az 1867—68-ki átalakulás nehézségei miatt szűkebb körre szorított eddigi hatáskörének most már megengedhetőnek ítélt s még a folyó évben foganatosított bővítése által a központban ez idő szerint összegyűlő teendők alábbszállítása várható; másfelől pedig a kisebb fontosságú teendőkre terjedő, s az ügyvitelben behozott némely egyszerűsítés által is indokolt, e leszállítás folytán a legalsóbb fokozatú fogalmazói tisztviselők legnagyobb részét nélkülözni lehetene; míg másrészt a hosszabb idő óta czélzatosan be nem töltött némely állomások — az ügyvitel rendes folyamának föntartásával — ezúttal végkép megszüntethetők. Ilyen: egy osztálytanácsosi állomás 3000, egy főerdészi 1200, két erdészgyakornoki 1400 és egy fordítósegédi 1000 frttal. Ehhez járulván a rendszeresített 32 fogalmazósegédi állomásnak 8-ra leszállításából eredő 19,200 frt megtakarítás, a pénzügyminisztérium belszolgálatában jövő évre 25.800 frt, vagyis az 1874. évi szükséglet 97/16 százaléka takaríttatik meg. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése november 7-én. Elnök: Perczel Béla. Jegyzők: Széll, Wächter, Beöthy. A kormány részéről jelen vannak: Bittó, Trefort, Ghyczy, Szapáry, Wenckheim, Pauler miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Mutcics Ernő benyújtja Ungerleider János hasonszenvi orvos és társai kérvényét a himlőoltási kényszer eltörlése iránt. Szederkényi Nándor benyújtja a kalocsai ipartársulatnak s általa az összes iparosoknak kérvényét a kereskedelmi s iparkamarák eltörlése tárgyában. [Lázár Ádám benyújtja Méder Antal alexandriai lakos oda kitelepült honpolgár kérvényét, melyben esedezik, hogy a képviselőház a belügyminiszter útján régibb idő óta függőben levő ügyét elintézni kegyeskedjék. Németh Albert benyújtja H.-M.-Vásárhely város törvényhatóságának kérvényét, a szökösi pusztai területnek, mely Csongrád vármegye által a város határából elszakittatott és Sámson községhez csatoltatott, határába és községéhez visszacsatoltatása iránt. Várady Gábor, tekintve, hogy a középtanodákról szóló törvényjavaslatot a kiküldött tanügyi bizottság még a múlt tél végével beterjesztette, az osztályok ezt tárgyalták és a központi bizottság javaslata a ház előtt fekszik, kérdi a közoktatásügyi minisztertől, szándékozik e a középtanodai törvényjavaslatot még ez ülésszak alatt tárgyaltatni, vagy nem ? Trefort Ágost közoktatásügyi miniszter, a tárgyalás kitűzése nem az egyes minisztertől függvén, a közelebbi ülések egyikében kíván felelni. Schwarz Gyula: A ház már július 7-én utasította volt a belügyminisztert, hogy a honosításról szóló tvjavaslatot oly időben terjeszsze a ház elé, hogy az már a legközelebbi választásoknál a névjegyzék egybeállítására alapul szolgálhasson. Minthogy a hátralevő idő igen rövid, kérdi a belügyminisztertől, be fogja-e a ház elé terjeszteni a honosításról való törvényjavaslatát még oly időben, miszerint a honosításról alkotandott törvény még a legközelebbi országos képviselőválasztások előtt a névjegyzék egybeállításának alapul szolgálhasson ? Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: A kormány a törvényjavaslatot nemcsak munkába vette, hanem az igazságügyminiszter, ki elkészítését magára vállalta, el is készítette. Jelenleg azonban közte, és az igazságügyi és honvédelmi miniszterek között tárgyalások folynak ezen törvényjavaslat szövegének megállapítása iránt. A törvényjavaslat a legrövidebb idő alatt le fog tétetni a ház asztalára. A ház tudomásul veszi a választ: Simonyi Ernő. A napokban a hírlapokból köztudomásra jött, hogy a belügyminiszter úr Bars megye főispánját hivatalából elmozdította. (Halljuk!) A törvényhatóságok rendezéséről szóló törvény kétségtelenül a főispánok kinevezését a belügyminiszterre bízza, és a felelős kormány termé-szete úgy hozza magával, hogy az administratív közegeket a miniszter el is bocsáthatja, de mindenesetre még a legkisebb rangú hivatalnok vagy tisztviselő elmozdításánál is szükséges az, hogy a miniszternek erre elegendő törvényes oka legyen; különben, ha az elbocsátások az egyes miniszterek szeszélyétől függnének, ez az ország és a közszolgálat érdekein csorbát ütne. Én nem tudom, mi oka volt a t. belügyminiszter úrnak ezen lépésre, hanem azt hiszem, elegendő oka volt arra, csak miután ezen ok a hírlapokban ismertetve nem volt és eddig a közönség előtt nincsen tudva, a közönség tájékoztatására és annak mintegy constatálására, hogy ez nem a miniszter tetszésétől és szeszélyéből történt, hanem elegendő oknál fogva: kérem a t. miniszter urat, legyen szíves a képviselőházzal tudatni azon okokat, amelyeknél fogva ezen rendeletét kibocsátotta. Közöltetni fog a belügyminiszter úrral. Következik a napirend első tárgya, azaz a kérvényi bizottság által tárgyalt kérvények 52. sorjegyzékének tárgyalása. Molnár Antal, a kérvényi bizottság előadója, a kérvények 52. sorjegyzékében foglalt kérvényekre nézve a bizottság véleményét a következőkben terjeszti elő: az 5592., 5593., 5603., 5604. és 5572. számú kérvények a bizottság véleménye szerint a törvényhatóságok területi rendezésére vonatkozó törvényjavaslatának előkészítése körüli használatvétel czéljából a belügyminiszternek volnának kiadandók. Az 5459, 5476., 5547., 5555., 5523., 5524., 5591., 5541., 5590. és 5506. szám alatti kérvények tárgyában változtatás nélkül elfogadtatik. Olvassa továbbá az 5602. kérvényt, melyben Jákóhalma községe 15.000 frt állami kölcsön megszavazását kéri. Miután az inségi kölcsönök adására megszavazott alap a belügyminiszter kezelése alatt áll, elintézés végett a belügyminiszterhez véleményeztetik áttétetni. Oláh Gyula felhívja a kormány figyelmét arra, hogy az országban levő nagymérvű ínség orvoslása társadalmi úton alig látszik lehetségesnek. Kéri ezen tekintetet a jövő budget készítésénél figyelembe venni, és az ínséges vidéknek ingyen valóságos állami segélyt javaslatba hozni. A ház elfogadja a kérvényi bizottság véleményét, hasonlóképen az 5601. sz. kérvényre vonatkozólag. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter benyújtja az 1872-ik évi XL. t. sz. 52-ik szakaszának módosításáról, illetőleg a városi főispánok megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. (Helyeslés.) Kéri a törvényjavaslatot egyenesen a pénzügyi bizottsághoz utasítani. Némely megjegyzések után a házszabályokra vonatkozólag, a ház többsége e törvényjavaslatot a pénzügyi bizottsághoz kívánja utasítani. Elnök: Tekintve azon sok és fontos teendőinket, melyekkel a t. ház több bizottságot felruházott, azon kérést volnék bátor a t. házhoz intézni, hogy azon czélból, miszerint ezen bizottságok egész idejüket ama feladataiknak szentelhessék, a legközelebbi napokban nyilvános ülés ne tartassák. (Helyeslés.) Különben pedig a ház elnöksége bízatnék meg, hogy a szükséghez képest a legközelebbi ülés napját a szokott módon tűzze ki. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: A t. elnök úr azon kijelentése következtében, hogy a legközelebbi napokban a képviselőház nyilvános üléseket tartani nem fog, bátor vagyok a t. házhoz azon kérdést intézni: méltóztatik-e ezen körülmény figyelembe vételével megengedni, minthogy a mai ülésnek úgyis utolsó tárgya következik, hogy egy a mai napon hozzám intézett interpellációra röviden feleljek ? (Halljuk !) Simonyi J. képviselő úr maga hivatkozott az 1870. XLII. t. sz. 52. §-ára, mely úgy szól, hogy a törvényhatóságok főispánjait a miniszter előterjesztésére ő felsége nevezi ki és mozdítja el. Ez egészen világosan határozza meg azt, hogy a főispánok kinevezése és elmozdítása tisztán és kizárólag a korona joga, s hogy ebbeli cselekvényéért, sem a kinevezésért, sem az elmozdításért a kormány illető tagja felelősséggel nem tartozik. (Élénk felkiáltások: Nem áll! Mozgás. Zaj.) Ezen szempontból ítélve meg a fenforgó kérdést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy azon alakban, amint az interpelláte hozzám intézteiért, arra válaszolni nem szándékozom. Simonyi Ernő: Egész bizonyossággal mondhatom, hogy Magyarországon, de nem hiszem, hogy bármely, alkotmánynyal bíró országban is egy parlamentáris felelős miniszter valaha a törvényhozás előtt oly alkotmányellenes nyilatkozatot tett volna. (Tartós élénk helyeslés a szélső baloldalon, mint amilyet mostan a miniszter úrtól hallottunk. (Igaz! ügy van a szélső baloldalon.) Miből áll tehát az alkotmány, ha a miniszteri felelősség a király személyével fedeztetik ? (Helyeslés.) Mi különbség van alkotmányosság és absolutizmus közt akkor, ha a fejedelem mindent felelősség nélkül tehet, amit neki tetszik, és azért senkinek magyarázatot, számot adni nem tartozik? Hiszen a parlamentáris alkotmányoknak lényege az, hogy a fejedelem nem felelős, hanem felelős érte hivatalos tanácsosa, a miniszter. (Élénk helyeslés.) És épen azért az 1848. III. t. sz. azt rendeli, hogy a királynak semmi rendelete nem érvényes, mely egy miniszter által aláírva nincs. A miniszter tehát a szóban lévő rendeletért is felelős s én nem hiszem, hogy a t. ház elfogadhassa, ha egy miniszter azt mondja, hogy azon indokból nem válaszolhat valamely kérdésre, mert amiről szó van, ő felsége ténye. Én valóban nem tudom, hogy az adott nyilatkozattal szemben mit mondjak ; talán arra kérhetem a miniszter urat, hogy fontolja meg jobban válaszát és inkább későbben adjon egy más választ. (Helyeslés.) Az adott választ semmi esetre sem lehet elfogadni. Én nem hiszem, hogy a miniszter úr kollégái e feleletére nézve vele solidaritásba lépjenek és elfogadják a miniszter úrnak ezen alkotmányellenes válaszát. A házszabályokhoz tartván magamat, arra kérem a t. házat, hogy ne méltóztassék a választ tudomásul venni, hanem a kérdést tárgyalásra kitűzni; vagy tán hajlandó lesz a ház a miniszter úrnak időt adni arra, hogy más választ adjon, ellenkező esetben kérem a t. házat, méltóztassék a kérdést tárgyalásra kitűzni. (Helyeslés.) Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk!) Én nem fogadhatom el szavaimnak azon magyarázatát, melyet a képviselő úr azoknak adott. Távol volt és távol van tőlem az általam tett cselekményekért ő felsége személyével takaródzni akarni, én a felelősség alól semmi esetre kibontakozni nem akarok. A felelősséget azért, ha eljárásom törvénytelen volt, mindenkor elvállalom. Méltóztassék a képviselő úr az általa idézett törvényből kiolvasni, hogy eljárásom ez ügyben törvénytelen volt, (Fölkiáltások a szélső balon: Nem ismerjük eljárását!) és én akkor igenis kötelességemnek fogom tartani e részben nyilatkozni s eljárásomért a felelősséget elvállalni. De az nem lehetséges, hogy e felelősség kiterjesztessék eljárásom indokaira, hogy kiterjesztessék a személyekre. Mert ha méltóztatnak felelőssé tenni az ország kormányát és annak egyes tagjait a törvények végrehajtásáért és a törvényhozás által reájuk bízott teendők véghezviteléért, e felelősségnek csak úgy fog az illető megfelelhetni, ha neki viszont az egyének megválasztásában, kikre a végrehajtást bizhatni véli, teljes szabadsága van. (Helyeslés jobbfelől.) Ezen szabadságot fenhagyta az 1870. 42. t. sz. 52. szakasza. Én ezen törvény idézett szakaszának rendelete szerint jártam el. Ha eljárásom által a törvényt megsértettem volna, magamat felelősnek tartanám s e felelősséget el is vállalnám. De azon alakban, amint a képviselő úr interpellációját hozzám intézte, hogy t. i. adjam elő indokait azon eljárásomnak, mely a törvényen alapul, arra válaszolni nem érzem magamat kötelezve. (Helyeslés jobbfelől.) Simonyi Ernő: Megengedi a t. ház, hogy ezen újabban adott válaszra én is újabban tegyek egy pár megjegyzést. (Halljuk!) Örömmel hallottam, hogy a miniszter úr a felelősséget kész elvállalni azon tényért, melyet a korona az ő tanácsára tett. Az legalább megmenti az alkotmányosságot és elveszi élét azon előbb tett nyilatkozatának, amelyet én — megvallom — a legnagyobb sajnálattal hallottam. Ami magát a lényeget illeti, a miniszter úr azt mondja, hogy eljárásának indokaira nem terjeszkedik ki a felelősség. Engedelmet kérek, csak épen arra terjeszkedik ki, mert annak megítélése, hogy váljon törvényes, helyes volt-e a miniszter eljárása, midőn egy magas rangú országos hivatalnokot állásától felfüggesztett, csak úgy lehetséges, ha annak indokait ismerjük. A főispáni hivatal Magyarországon magas méltóság volt mindig, amelyhez fontos törvényhozási, administratív és politikai jogok voltak csatolva. Igaz, hogy a jelen kormány és az 1867 óta követett rendszer igen sokat levont a főispáni méltóságból és tulajdonképen elvonta tőle magát a méltóságot, mert azt hivatallá alakította át. Én, mint előbb mondom, nem vonom kétségbe a miniszter azon jogát, hogy a miniszter nevezi ki a főispánt tetszése és belátása szerint és azt el is mozdíthatja. De természetesen mindig felelősség mellett — mert a miniszter minden lépésért, melyet tesz, felelős. Az, hogy egy magas attribútumokkal ellátott hivatal egészen a miniszter szeszélyétől legyen függővé téve, az ország érdekeivel és a közszolgálat czéljaival meg nem egyeztethető. Ha a miniszternek vannak elegendő okai arra, hogy ily magas állású hivatalnokot fölmentsen hivatalából, nincs ok a takargatásra; ha pedig az elbocsátás nem indokolható, akkor nem állhat az ország érdekében, hogy az ország hivatalnokainak állása ilyen minden alap nélküli szeszélynek legyen tárgya. Méltóztassanak megengedni, de a legkevesebb, amit a törvényhozás a kormánytól kívánhat, az, hogy midőn magas állású hivatalnokokat állásuktól elmozdít, tudassa a képviselőházzal, tudassa az országgal az okokat, melyeknél fogva azt cselekszi, mert ha ezt nem tartozik tenni, ha ezt nem teszi, akkor