Ellenőr, 1874. november (6. évfolyam, 300-329. szám)

1874-11-08 / 307. szám

baloldal ellen; először ugyanis mondatik, hogy a szélsőbaloldal nem tartja megengedhetőnek a köz­jogi alap megváltoztatása,­­­vagyis a közös ügyek rögtöni megszüntetése nélkül az ellenzék kormány­­ralépését. Mi nem tudjuk, honnan veszi Csernátony ezen vádig az alapot, mi legalább ezen doktrínát sohasem vallottuk, sohasem hirdettük. Mi Magyar­­ország kormányformáját parlamentárisnak tartjuk, s következőleg minden kormány- és rendszerválto­zásokat csakis a Parlamentarismus szokásai és exigenciái szerint véljük és véltük mindig eszközöl­­hetőknek. Soha sem volt azon bárgyú óhajtásunk, hogy azon jobboldal, mely most a kormányon van és mely állítólag az 1867-iki közjogi alapot jónak és üdvösnek tartja, azt rögtön és egyszerre eltörölje csak azért, hogy az ellenzék kormányra lépését lehetővé tegye; ilyesmit józan észszel egy párt sem tehet, egy párt sem követelhet. Parlamenti kor­mányforma mellett azon pártnak kell valamely törvényt vagy intézményt eltörölni vagy reformálni, a­mely azt rosznak tartja, ezt pedig csak akkor és csak úgy teheti, ha a nemzet többségének bi­zodalmát bírván, a fejedelem által kormányra szó­­líttatott. Hogy azután rögtön és mindent egyszerre létesíthet-e, a­mit elérni óhajt, az a körülmények­től függ, miután annak eszközlésére az ország­gyűlés többségének hozzájárulása és beleegyezése szükséges. Mi tehát csak azt tartjuk s tartottuk mindenkor szükségesnek, hogy az ellenzék csak azon határozott programm mellett vállalhasson kormányt, mely a közös ü­gyek eltörlését teszi nél­­külözhetlen feltételévé, hogy ezen programmot kö­vetkezetesen érvényesíteni törekedjék és ha ez neki akár az országgyűlési többség, akár a fejedelem ellenzése folytán nem sikerülne, lépjen vissza a kormánytól és engedje át helyét azoknak, kik a nemzet képviselői többségének bizodalmát bírják. Csak azt nem tarthatjuk megengedhetőnek, hogy egy párt egy másik pártnak programmja mellett vállaljon kormányt s elfogadja azt, habár rosznak tartja és híreszteli, és kész legyen szerinte kormányozni addig a meddig megy, a­midőn pe­dig többé nem megy, akkor késznek nyilatkozik kilépni a maga programmjával és a szerint kormá­nyozni ; természetesen addig a meddig megy, s azután pedig ki tudja, talán egy harmadik pro­grammal lépne előtérbe. Ez lehet igen ügyes tak­tika , de az sem az eddig ismert parlamentáris gyakorlattal, sem a józan ész követelményeivel meg nem egyeztethető. Azzal vádolja másodszor fennebb idézett so­raiban Cs. a szélsőbaloldali, hogy ez az 1867-iki2. t. ez. reformálásának lehetőségétől (talán reformá­lásától vagy eltörlésétől) teszi függővé az ország egyéb ügyeinek s átalában a kormányzat meneté­nek helyesebb intézését. Erre megfeleltünk már tegnap, midőn megmutattuk, hogy a szélsőbaloldal mindenkor kiváló részt vett a törvényhozás min­den működésében, a­miről tanúságot tesznek az országgyűlési irományok kötetei, a­melyek világo­san bebizonyítják azt, hogy a szélsőbaloldal soha sem tette függővé a közösügyes alap megváltozta­tásától az ország egyéb ügyeinek s átalában a kormányzat menetének helyesebb intézését, sőt el­lenkezőleg megragadott minden alkalmat, hogy az ország állapotán javíthasson akár általa, akár más által indítványozott reformok által, akár pedig ro­­szaknak és károsaknak hitt törvényjavaslatok be­­czikkelyezhetésének megakadályozása által, ezen vád tehát merőben alaptalan, semmivel be nem igazolható ráfogás. De még roszabb ezeknél a harmadik vád, mely nincs ugyan egyenes vádképen formulázva, hanem mintegy insinuatióképen odavetve, mintha a szélsőbaloldal olyasmit akarna, a­mi csak for­radalom vagy absolutismus által volna elérhető. Ezen insinuatio, melyet a szélsőbaloldal álláspont­jának oly sokszor s oly világosan történt pontos meghatározása után is az ,,Ellenőr'* ismételve ezél­­zatosan felhoz, másnak mint roszszándéku rága­lomnak nem tekinthetünk, melynek c­áfolásába bocsátkoznunk tiltja önérzetünk és fölöslegessé te­szi pártunk összes, mindenki által ismert és min­denkor nyilvános működése. Ezekből állanak lényegükben azon vádak, melyeket Csernátony czikksorozatában a szélső­baloldal ellen felhoz, s ezek képezik szerinte az okot, mely az ellenzéki árnyalatok egyesülését le­hetetlenné teszi. A fentebbiekben megmutattuk, hogy mindezen vádak mennyire nélkülöznek min­den alapot és merő ráfogásoknál nem egyebek, a miért, ezek nem is képezhetik az ellenzék nem egyesülhetős­ének indokait. Nem is politikai okok azok, melyek az ellenzéki árnyalatok egyesülését eddigelé lehetetlenné tették. Inkább kicsinyes és nyíltan be nem vallható mellékes tekintetek azok, melyek ezen kívánatos és kétségkívül üdvös ered­ménynek eddig útjában állottak. De ne feszeges­sük ezeket, ne tágítsuk a gyűlöletes szakadást, a köz­­szükség érzülete idővel tán sikeresebben fogja el-­­ távolítani a köztünk emelkedő gátat, mint az in- .­gerü­ltséget mindenkor kisebb-nagyobb mérvben­­ nevelő bármi sima és mérsékelt modorban tartott­­ hírlapi polémia. Addig is, mi nem is tartjuk az ellenzéki ár­nyalatok egybeolvadását mellőzhetően szükségnek , hanem igenis, hazánk jelen igen komoly sőt vész­teljes viszonyai közt a tett tapasztalatok után és a jobboldal magatartásával szemben, mi okvetle­nül szükségesnek tartjuk az összes ellenzék köz­reműködését ezen, a hazának annyi kárt okozott párt megbuktatására és a kormányról való leszo­rítására, a­mi minden nehézség nélkül és kétség­telenül elérhető lesz, ha az ellenzéki árnyalatok közreműködése egy czélra biztosítva van, a­minek pedig tudtunkra legalább semmi nem áll útjában, csak az akarat meglegyen, mert eddig nyilvánított programmjainkban van egy közös találkozási pont, a közös ügyes alap megszüntetése, mely egyenlően lehetetlenné teszi hazánk állami önállóságának s függetlenségének megállapítását, úgy mint annak anyagi és szellemi felvirágzását és jövendője biz­tosítását. S ezzel részünkről be van fejezve a válasz Csernátony czikkeire. Simonyi Ernő. — Az erdélyi census kérdésében a „Reform“-ban ma ezeket olvassuk: Kolozsvártt a választó­ törvény végzetes 5. §-a dolgában értekezlet tartatott. Ez értekezletből egy nyilatkozat került ki, melynek közlésére alá­írói által fölkérettünk. Jóllehet e kérdésben kedve­zőbb fordulat látszik közeledni, átadjuk a nyilat­kozatot a közönségnek abban a formában, mely­ben vettük, a mint következik: Kolozsvár, 1874. november 1. Az erdélyi részekre nézve oly nevezetes kép­viselőválasztási census kérdése kerülvén legköze­lebb tárgyalás alá a budapesti parlamentben, szá­mos erdélyi földbirtokos hazafi kötelességének tartotta, úgy a kormány, mint a parlament és különösen erdélyrészi képviselőink ez ügyben való bővebb tájékozására egy politikai tanácskozmány­­ban,­­melyben minden politikai pártok képviselve voltak,­ vitatni meg a reánk nézve oly nagy hord­erejű kérdést. Alólírottak bízattunk meg ezen ta­­nácskozmány megállapodását nyilatkozat alakjában közrebocsátni. Alólkrottak és illető pártjaik nagy megbot­ránkozással értesültek Szapáry gróf cenzusleszál­­litási indítványáról. Nem tudták és nem tudják fölfogni parlamentünk azon közönyös magatartá­sát, melyet tanúsított ezen nagyfontosságu kérdés irányában , valamint egyhangúlag ítélték el saját er­délyrészi képviselőik nagyobb részének (tisztelet a kevés — de derék kivételek előtt) kötelességfeledett magatartását, melylyel jónak látták ő exczellen­­cziája, vagy bárki más kedvéért fejeket szó és tett nélkül hajtani meg e nemzetellenes kormányi­­ndít­­ványnyal szemben. Vélekedésünk szerint senki sem vádolhatja­ Erdély birtokos osztályát türelmetlenséggel. Hisz elnézni tudta ez, egy jobb jövő reményében, több egymás után következő budapesti parlament és váltakozó kormányaink,­­ hogy többet ne mond­junk — gyöngesége által előhozott számnélkü­li balfogások, igazgatási hibák és politikai vétségek egész légióját, melyeket szabad legyen csak pár szóval említenünk. Ugyanis justitiánknak, — mely országosan rosz és drága — nálunk Erdélyben az úrbéri, segregatió és commasszionális perek mizerá­­bilis rendezése által, f­éle éppen a nagyobb föld­­birtokos osztály és ugyanakkor a magyar nemze­tiség ellen fordíttatott. Oda jutottunk, hogy közigazgatás ma nincs. A­mit annak csúfolni szoktak, torzképnek is alig elfogadható. Kormányaink és parlamentjeink de­magóg velleitásai semmivé tették a megyét, és ugyancsak ama szellem állítja össze a helységi önkormányzatot, azon kis botrányos toldalékkal, hogy ama nép által választott tiszteket jobbára a nagyobb birtokos zsebéből fizetteti. Nincs határpo­­licziánk és határainkon az ököljog majdnem úgy tenyész, mintha legújabban a paradicsomi álla­potba jutottunk volna vissza ; a bűntények lajstro­mával pedig bíróink ármádása is csak félve néz farkasszemet. Szemeink előtt növik ki magukat kormány és parlament tehetetlensége nyomán a leggyar­lóbb nemzetiségi agitácziók országos kalamitásokká. És mindez elősorolt boldogságot oly drága áron fizetjük ma meg, mely az ország pénzerejét felül­haladni fenyeget. Igenis, mindezt nyugalommal, tán igenis nagy fatalisztikus nyugalommal tűrtük mai napig, és tűrtük ezt azon remény fejében, hogy elvégre kormány és parlament jobb meggyőződésre jön, és irányát országosan — és kiváltkép Erdélylyel szemben — megváltoztatja. De most, midőn reményeink utolsó levelét — melyre nemzetiségi fölényünket a történelem fényes betűkkel irta föl — Szapáry gróf bűnös gondatlan­sággal tépi szét; most, midőn parlamentünk eljá­rása úgy látszik, Erdély érdekeit mindig kész ha­mis istenek oltárára áldozatul szemelni ki; és most midőn saját erdélyi képviselőink öntudatosan — róluk föl kell hogy tegyük — nemzetiségi érdeke­inket morális gyengeségből talán végveszélybe dönthetik: most nagyon is eljöttnek látjuk az időt, hazafiasan és nyíltan kimondani, mikép­p erdélyi józan közvélemény kormány és parlament eljárá­­rásai nyomán Erdélyt kel­eti Izlandnak tekinti, és ez eljárás igenis megteremtheti bennünk azon se­­paratisztikus szellemet, melyet kormányunk oly szerencsés kézzel inaugurált Horvátországban, a Bácskában, a temesi bánságban és mindenütt, meddig hatása ér. Igenis, elkeseredéssel fordul el a kormánytól és parlamenttől az erdélyi magyar közvélemény, és olybá tekinti, mint kik kötelességfeledten ve­ TÁRCZA. AZ ANGOLOK A Z eJA« sa%0a, HATTEKAS KAPITÁNY ■­ V IK _A_ Xj _A_ 3ST ID J'­­A. X* IRTA vERNE jjrYULA. TIZENKILENCZEDIK FEJEZET. Bálna-hajtás. (Folytatás.) A Melville-öböl egészen más kinézést nyert. A szél és a hullámverés számtalan jéghegyet so­­­­dort el a parttól, s ezek most minden irányban szeldelve a vizet s össze-össze­ütődve zajlottak éj­­­­szak felé. Több százra valót lehetett megszámlálni, de az öböl igen széles s a brigg könnyen kike­rülhető az úszó szirteket. Pompás látvány volt e roppant tömegek egyenetlen versenyfutását nézni. Az orvos egészen el volt ragadtatva, midőn Simpson, a szigonyos, hozzá közeledett s figyelmez­tető a tenger különféle színeire, melyek a sötét­­­kéktől a halvány zöldig váltakoztak. Hosszú csí­kok nyúltak éjszaktól délfelé, oly élesen elütő sze­­gélyzettel, hogy határvonalukat követni lehetett, a­mennyire a szem belátott. Közbe-küzbe átlátszó csi­kók is váltakoztak teljesen sötétekkel. — Nos, Clawbonny úr, mit tart ön e saját­ságos tüneményről ? — kérdezé Simpson. — Azt, barátom, — viszonzá az orvos, — amit Scoresby bálnavadász tartott. A csíkok kü­lönböző színe onnan ered, hogy a kékben nincsenek meg a parányi állatok és medúzák milliárdjai, me­lyektől a zöld csíkok nyerik színüket. Scoresby kü­lönféle kísérleteket tett e részben,­­ én örömest hiszek szavának. — Hejh, uram, még egyéb tanulságot is rejt e tengerszinezés. — Igazán ? — Bizony, Clawbonny úr, s szigonyos sza­vamra mondom, hogy ha a Forward csak bálna­hajó volna, jó szerencséről beszélhetnénk. — De hiszen, — viszonzá az orvos, — egy fia-bálna se látszik sehol. —• Majd látszik nemsokára, Hejr Claw­­bonny úr, ezek a zöld csikók aranyat érnek a ha­lásznak ! — S miért ? — kérdé Clawbonny, a­kit a szakemberek észrevételei szerfölött érdekeltek. — Mert e zöld vizekben találni legtöbb bál­nát, — viszonzá Simpson. — S oka? — Az, hogy a bálnák több enni valót talál­nak ott mint egyebütt. — Bizonyos ön ebben? — Oh ! Százszor tapasztaltam, Clawbonny úr, a Baffin-tengerben; nem látom át, miért ne volna úgy a Melville-öbölben is. — Igaza lehet, Simpson. — Nini! Clawbonny úr, — mondá Simpson a korlát felé hajolva, — nézzen csak oda. — Igazán, különös, — mondá az orvos, — azt hinné az ember, hogy hajószántás­a esik. — No látja, ez az a zsíros anyag, a­mit a bálna maga után hagy. Higgye meg, nincs messze az állat maga sem. S valóban erős ikraszaggal telt meg a le­vegő. Az orvos figyelmesen vizsgálta a tenger tü­körét. A szigonyos jóslata csakugyan mihamar be­teljesült, midőn Foker lekiáltott az árboczterekről: — Bálna a szél alatt, felénk! Minden szem arra felé fordult, s valami egy mértföldnyire a briggtől egy alacsony vízsugár látszott. — Ott van ! ott van ! - kiáltott Simpson, ki tapasztalásában nem csalódhatott. — Eltűnt ismét, — mondá az orvos. — Kellene csak, majd megtudnák találni ekémét, — viszonzá Simpson sajnálkozva. De ime, nagy ámulatára, a­mit senki nem mert volna kérni, Hatteras önszántából adott pa­rancsot, hogy a bálnadereglyét fölszereljék. Nem volt ellenére, matrózainak egy kis szórakozást szerezni, s a mellett néhány tonna halzsír se volt fölösleges. Az engedélyt nagy örömmel fogadták. Négy matróz azonnal dereglyére kapott; Johnson a kormányt tarta hátul, Simpson pedig, szigonynyal középen, elől foglalt harczias állást. Az orvos is ment, nem lehetett megtartóztatni. A tenger meglehetősen nyugodt volt; a dereglye gyorsan evezett tova, s tíz percz múlva egy mért­földnyire járt a briggtől. A bálna tele szíván magát levegővel, ismét víz alá merült, de nemsokára ismét felütötte fejét, tizenöt lábnyira lövelvén szét köpötyüiből a nyál­kás párázatot. — Ott! ott! — kiálltott Simpson — valami nyolczszáz rőfnyire eső pontot mutatván. A dereglye nyílsebességgel iramodott az állat után, melyet észre vévén a brigg, szintén arra­felé közelgett lassan. A roppant állat fel- s letűnt a hullámok kö­zött, ki-ki mutatván feketéllő hátát; a bálna nem úszik sebesen, ha nem üldözik, s ez egykedvű nyu­galommal ringatódzott a hullámokon.­­ A dereglye óvatosan közelgett, a zöld csikón evezvén, melyben, nem lévén átlátszó, az állat nem vehette észre ellenségét. Szívdobogtató látvány mindenkor a törékeny bárkát harczra kelve látni egy ilyen szörnyeteggel. Ez valami százharmincz láb hosszú lehetett, s a 72-ik és 80-ik fok között nem ritkaság száznyolc­van lábnál is hosz­­szabb bálnákat találni; sőt régi írók kétszáz lá­bat meghaladó szörnyetegekről is tudnak beszélni, de ezek már a képzelet birodalmába tartoznak. Csakhamar a bálna közelében járt a dereg­lye. Simpson kezével intett; az evezők megálla­podtak , s ekkor megcsóválta szigonyát az ügyes vadász, s egész erővel az állat felé dobta. A szi­gony horgas tollai mélyen bevágódtak vastag hát­rétegébe. A megsebzett állat felvetette farkát és elbukott. A négy evezőt azonnal egyenest fölemel­ték , a szigony kötele roppant sebességgel pergett le,­­ a dereglyét magával vonszolta az iramo­dó állat. „Futtában az úszó jéghegyek felé tartott a bálna, egyre jobban távozván a briggtől, így ver­gődött valami félóráig; a szigony kötelét locsolni kellett, hogy meg ne gyűljön a dörzsöléstől. Midőn az állat rohanása lassulni látszott, szedege­tni kezd­ték a kötelet, s gondosan felcsavarták a tekerőre; a bálna nemsokára felbukkant, csapkodván rette­netes farkával a vizet, egész zuhatagokat lövelt maga körül, melyek záporesőként szakadtak a de­reglyére. Gyorsan közeledtek, az állathoz. Simpson hosszú lándzsát ragadt, úgy várta párviadalra a szörnyeteget. Hanem ez hirtelen két jéghegy közé vetette magát egy keskeny sikátorra, a­hova követni a legnagyobb veszélylyel járt. — Ördögadtát! — kiáltották. — Előre! Előre! Csak rajta ! bátran, czim­­borák! — kiáltott Simpson elragadva a vadászat hevétől, mienk a bálna ! — De nem mehetünk utána a jéghegyek közé, — viszonzá Johnson — tartóztatva a de­reglyét. — Dehogy nem! — kiáltott Simpson. — Nem! nem! — mondák némelyek. — Igen! — kiáltoztak mások. — A feleselés közben, két jéghegy közé osont a bálna, melyeket a szél s a hullámduzzadás min­den pillanatban összeütni készült. A nyílsebességgel vonszolt deregly­e, már-már a veszélyes sikátorba ragadtatott, midőn Johnson előre rohanván, egy fejszecsapással elvágta a kö­telet. Ideje volt. A két hegy ellenállhatatlan erővel­­ összecsapódott, szétzúzva a szerencsétlen állatot. — Veszve! — kiáltott fel Simpson. — Mentve! — viszonzá Johnson. — Isten bizony — mondá az orvos, a­ki nem is hunyorított a veszedelemhez, ezt érdemes volt látni. E hegyek szétzúzó ereje rettenetes; a sze­gény bálna menthetetlenül odaveszett, a­mi külön­ben gyakran előfordul e tengereken. Scoresby be­széli, hogy egy nyáron át nem kevesebb, mint har­­mincz bálnafogó veszett így el a Baffin-tengerben, látta a mint a szörnyű erővel összeütköző jégfalak egy pillanat alatt lemezzé lapítottak egy három árboczos hajót: ember és vagyon mind odaveszett. Más két hajót, szeme láttára döftöltek át, mintha lándzsával lyukgatták volna ki, száz láb hosszú, hegyes jégcsapok, amint egymásnak rohanván, köz­bevették a hajó testét. Nehány pillanat múlva a brigg mellé oldal­zott föl a dereglye, s fölvonták a fedélzetre. — Jó leczke ez, — mondá fennszóval Shan­­don, — az oktalanok számára, kik a jégsikáto­rokba merészkednek. (28. folytatás köv.) tették Erdély legszentebb érdekeit engesztelő áldo­zatul a szláv tenger habjaiba. Igenis, a legnagyobb bizalmatlansággal for­dul el Szapáry miniszter úrtól, ki vétkes könnyel­műséggel, adatok nélkül, merészkedett nemzeti ér­dekeink legfontosabbikát támadni meg és nagyon is hiányos és kétségbe vonható adatokra támasz­kodva indítványát indokolatlan makacssággal vé­delmezi. Igenis elfordul az erdélyrészi képviselő urak­tól, kik ismervén e kérdés horderejét, bármi okon nem szavaztak e miniszteri merényletnek ellene. És végre bátran merünk a jövő prófétáiként lépni föl és jósoljuk, ha eme kormányajánlat ke­resztül korbácsoltatik, úgy a jövő képviselőválasz­tásoknál az erdélyi tisztességes magyar közvéle­mény keserű csalódással fog elfordulni a kormány­tól és a Magyarországgal való uniótól, és ezen eredményért a közvélemény és a jövőnek önök urak a kormányon, a parlamentben és (kiváltkép) önök ellenök nem szavazó erdélyi képviselők lesz­nek a felelősek. Az értekezlet megbízásából : Gr. Köz. Teleky Domokos, b. Kemény Gejza, b. Bánffy Dezső. — A pénzügyminiszter minisztériumá­nak belszolgálatát illetőleg, írja a „Reform", oly változtatásokat vett czélba, melyek által már a jövő 1875-ik évre a lehetőségnek megfelelő pozi­tív megtakarítások éretnek el. Ily változás főleg a pénzügyminisztérium szervezetében január 1-ével érvénybe léptetendő létszámcsökkenés, mely lehet­séges, s a szolgálat igényeivel összeegyeztethető azért, mivel egyfelől az alárendelt pénzügyi ve­zénylő hatóságok az 1867—68-ki átalakulás ne­hézségei miatt szűkebb körre szorított eddigi ha­táskörének most már megengedhetőnek ítélt s még a folyó évben foganatosított bővítése által a köz­pontban ez idő szerint összegyűlő teendők alább­­szállítása várható; másfelől pedig a kisebb fontos­ságú teendőkre terjedő, s az ügyvitelben behozott némely egyszerűsítés által is indokolt, e leszállítás folytán a legalsóbb fokozatú fogalmazói tisztvise­lők legnagyobb részét nélkülözni lehetene; míg másrészt a hosszabb idő óta czélzatosan be nem töltött némely állomások — az ügyvitel rendes folyamának föntartásával — ezúttal végkép meg­­szüntethetők. Ilyen: egy osztálytanácsosi állomás 3000, egy főerdészi 1200, két erdészgyakornoki 1400 és egy fordítósegédi 1000 frttal. Ehhez já­rulván a rendszeresített 32 fogalmazósegédi állo­másnak 8-ra leszállításából eredő 19,200 frt meg­takarítás, a pénzügyminisztérium belszolgálatában jövő évre 25.800 frt, vagyis az 1874. évi szük­séglet 97/16 százaléka takaríttatik meg. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése november 7-én. Elnök: Perczel Béla. Jegyzők: Széll, Wäch­ter, Beöthy. A kormány részéről jelen vannak: Bittó, Trefort, Ghyczy, Szapáry, Wenckheim, Pau­­ler miniszterek. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Mutcics Ernő benyújtja Ungerleider János hasonszenvi orvos és társai kérvényét a himlőoltási kényszer eltörlése iránt. Szederkényi Nándor benyújtja a kalocsai ipartársulatnak s általa az összes iparosoknak kér­vényét a kereskedelmi s iparkamarák eltörlése tárgyában. [Lázár Ádám benyújtja Méder Antal alexan­driai lakos oda kitelepült honpolgár kérvényét, melyben esedezik, hogy a képviselőház a belügy­miniszter útján régibb idő óta függőben levő ügyét elintézni kegyeskedjék. Németh Albert benyújtja H.-M.-Vásárhely város törvényhatóságának kérvényét, a szökösi pusztai területnek, mely Csongrád vármegye által a város határából elszakittatott és Sámson községhez csatoltatott, határába és községéhez visszacsatolta­­tása iránt. Várady Gábor, tekintve, hogy a középta­nodákról szóló törvényjavaslatot a kiküldött tan­ügyi bizottság még a múlt tél végével beterjesz­tette, az osztályok ezt tárgyalták és a központi bizottság javaslata a ház előtt fekszik, kérdi a közoktatásügyi minisztertől, szándékozik e a közép­­tanodai törvényjavaslatot még ez ülésszak alatt tárgyaltatni, vagy nem ? Trefort Ágost közoktatásügyi miniszter, a tárgyalás kitűzése nem az egyes minisztertől függ­vén, a közelebbi ülések egyikében kíván felelni. Schwarz Gyula: A ház már július 7-én­­ utasította volt a belügyminisztert, hogy a honosí­­­­tásról szóló tvjavaslatot oly időben terjeszsze a ház­­ elé, hogy az már a legközelebbi választásoknál a névjegyzék egybeállítására alapul szolgálhasson. Minthogy a hátralevő idő igen rövid, kérdi a bel­ügyminisztertől, be fogja-e a ház elé terjeszteni a honosításról­ való törvényjavaslatát még oly időben, miszerint a honosításról alkotandott törvény még a legközelebbi országos képviselőválasztások előtt a névjegyzék egybeállításának alapul szolgálhas­son ? Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: A kormány a törvényjavaslatot nemcsak munkába vette, hanem az igazságügyminiszter, ki elkészíté­sét magára vállalta, el is készítette. Jelenleg azon­ban közte, és az igazságügyi és honvédelmi mi­niszterek között tárgyalások folynak ezen törvény­­javaslat szövegének megállapítása iránt. A tör­vényjavaslat a legrövidebb idő alatt le fog tétetni a ház asztalára. A ház tudomásul veszi a választ: Simonyi Ernő. A napokban a hírlapokból köztudomásra jött, hogy a belügyminiszter úr Bars megye főispánját hivatalából elmozdította. (Hall­juk!) A törvényhatóságok rendezéséről szóló tör­vény kétségtelenül a főispánok kinevezését a bel­ügyminiszterre bízza, és a felelős kormány termé-­­­szete úgy hozza magával, hogy az administratív közegeket a miniszter el is bocsáthatja, de min­den­esetre még a legkisebb rangú hivatalnok vagy tisztviselő elmozdításánál is szükséges az, hogy a miniszternek erre elegendő törvényes oka legyen; különben, ha az elbocsátások az egyes miniszterek szeszélyétől függnének, ez az ország és a közszolgálat érdekein csorbát ütne. Én nem tudom, mi oka volt a t. belügymi­niszter úrnak ezen lépésre, hanem azt hiszem, elegendő oka volt arra, csak miután ezen ok a hír­lapokban ismertetve nem volt és eddig a közönség előtt nincsen tudva, a közönség tájékoztatására és annak mintegy constatálására, hogy ez nem a miniszter tetszésétől és szeszélyéből történt, ha­nem elegendő oknál fogva: kérem a t. miniszter urat, legyen szíves a képviselőházzal tudatni azon okokat, a­melyeknél fogva ezen rendeletét kibo­csátotta. Közöltetni fog a belügyminiszter úrral. Következik a napirend első tárgya, azaz a kérvényi bizottság által tárgyalt kérvények 52. sorjegyzékének tárgyalása. Molnár Antal, a kérvényi bizottság előadó­ja, a kérvénye­k 52. sorjegyzékében foglalt kérvé­nyekre nézve a bizottság véleményét a követke­zőkben terjeszti elő: az 5592., 5593., 5603., 5604. és 5572. számú kérvények a bizottság véleménye szerint a törvényhatóságok területi rendezésére vo­natkozó törvényjavaslatának előkészítése körüli használatvétel czéljából a belügyminiszternek vol­nának kiadandók. Az 5459, 5476., 5547., 5555., 5523., 5524., 5591., 5541., 5590. és 5506. szám alatti kérvények tárgyában változtatás nélkül elfo­­gadtatik. Olvassa továbbá az 5602. kérvényt, mely­ben Jákóhalma községe 15.000 frt állami kölcsön megszavazását kéri. Miután az inségi kölcsönök adására megszavazott alap a belügyminiszter keze­lése alatt áll, elintézés végett a belügyminiszterhez véleményeztetik áttétetni. Oláh Gyula felhívja a kormány figyelmét arra, hogy az országban levő nagymérvű ínség or­voslása társadalmi úton alig látszik lehetségesnek. Kéri ezen tekintetet a jövő budget készítésénél figyelembe venni, és az ínséges vidéknek ingyen valóságos állami segélyt javaslatba hozni. A ház elfogadja a kérvényi bizottság véle­ményét, hasonlóképen az 5601. sz. kérvényre vo­natkozólag. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter be­nyújtja az 1872-ik évi XL. t. sz. 52-ik szaka­szának módosításáról, illetőleg a városi főispánok megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot. (Helyeslés.) Kéri a törvényjavaslatot egyenesen a pénzügyi bi­zottsághoz utasítani. Némely meg­jegyzések után a házszabályok­ra vonatkozólag, a ház többsége e törvényjavaslatot a pénzügyi bizottsághoz kívánja utasítani. Elnök: Tekintve azon sok és fontos teen­dőinket, melyekkel a t. ház több bizottságot felru­házott, azon kérést volnék bátor a t. házhoz in­tézni, hogy azon czélból, miszerint ezen bizottsá­gok egész idejüket ama feladataiknak szentelhes­sék, a legközelebbi napokban nyilvános ülés ne tartassák. (Helyeslés.) Különben pedig a ház el­nöksége bízatnék meg, hogy a szükséghez képest a legközelebbi ülés napját a szokott módon tűz­ze ki. Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: A t. elnök úr azon kijelentése következtében, hogy a legközelebbi napokban a képviselőház nyilvános üléseket tartani nem fog, bátor vagyok a t. ház­hoz azon kérdést intézni: méltóztatik-e ezen körül­mény figyelembe vételével megengedni, minthogy a mai ülésnek úgyis utolsó tárgya következik, hogy egy a mai napon hozzám intézett interpellációra röviden feleljek ? (Halljuk !) Simonyi J. képviselő úr maga hivatkozott az 1870. XLII. t. sz. 52. §-ára, mely úgy szól, hogy a törvényhatóságok főispánjait a miniszter előter­jesztésére ő felsége nevezi ki és mozdítja el. Ez egészen világosan határozza meg azt, hogy a főis­pánok kinevezése és elmozdítása tisztán és kizáró­lag a korona joga, s hogy ebbeli cselekvényéért, sem a kinevezésért, sem az elmozdításért a kor­mány illető tagja felelősséggel nem tartozik. (Élénk felkiáltások: Nem áll! Mozgás. Zaj.) Ezen szempontból ítélve meg a fenforgó kér­dést, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy azon alakban, a­mint az interpelláte hozzám intézte­iért, arra válaszolni nem szándékozom. Simonyi Ernő: Egész bizonyossággal mondhatom, hogy Magyarországon, de nem hi­szem, hogy bármely, alkotmánynyal bíró országban is egy parlamentáris felelős miniszter valaha a törvényhozás előtt oly alkotmányellenes nyilatko­­zatot tett volna. (Tartós élénk helyeslés a szélső baloldalon,­ mint a­milyet mostan a miniszter úr­tól hallottunk. (Igaz! ügy van­­ a szélső balolda­lon.) Miből áll tehát az alkotmány, ha a minisz­teri felelősség a király személyével fedeztetik ? (Helyeslés.) Mi különbség van alkotmányosság és absolutizmus közt akkor, ha a fejedelem mindent felelősség nélkül tehet, a­mit neki tetszik, és azért senkinek magyarázatot, számot adni nem tartozik? Hiszen a parlamentáris alkotmányok­nak lényege az, hogy a fejedelem nem felelős, hanem felelős érte hivatalos tanácsosa, a miniszter. (Élénk he­lyeslés.) És épen azért az 1848. III. t. sz. azt rendeli, hogy a királynak semmi rendelete nem érvényes, mely egy miniszter által aláírva nincs.­­ A miniszter tehát a szóban lévő rendeletért is fe­lelős s én nem hiszem, hogy a t. ház elfogadhassa, ha egy miniszter azt mondja, hogy azon indokból nem válaszolhat valamely kérdésre, mert a­miről szó van, ő felsége ténye. Én valóban nem tudom, hogy az adott nyilat­kozattal szemben mit mondjak ; talán arra kérhe­tem a miniszter urat, hogy fontolja meg jobban válaszát és inkább későbben adjon egy más vá­laszt. (Helyeslés.) Az adott választ semmi esetre sem lehet elfogadni. Én nem hiszem, hogy a mi­niszter úr kollégái e feleletére nézve vele solidari­­tásba lépjenek és elfogadják a miniszter úrnak ezen alkotmányellenes válaszát. A házszabályok­hoz tartván magamat, arra kérem a t. házat, hogy ne méltóztassék a választ tudomásul venni, hanem a kérdést tárgyalásra kitűzni; vagy tán hajlandó lesz a ház a miniszter úrnak időt adni arra, hogy más választ adjon, ellenkező esetben kérem a t. házat, méltóztassék a kérdést tárgyalásra kitűzni. (Helyeslés.) Szapáry Gyula gróf belügyminiszter: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk!) Én nem fogadhatom el szavaimnak azon magyarázatát, melyet a képviselő úr azoknak adott. Távol volt és távol van tőlem az általam tett cselekményekért ő felsége személyé­vel takaródzni akarni, én a felelősség alól semmi esetre kibontakozni nem akarok. A felelősséget azért, ha eljárásom törvénytelen volt, mindenkor elvállalom. Méltóztassék a képviselő úr az általa idézett törvényből kiolvasni, hogy eljárásom ez ügyben törvénytelen volt, (Fölkiáltások a szélső balon: Nem ismerjük eljárását!) és én akkor igen­is kötelességemnek fogom tartani e részben nyi­latkozni s eljárásomért a felelősséget elvállalni. De az nem lehetséges, hogy e felelősség kiterjesztessék eljárásom indokaira, hogy kiterjesztessék a szemé­lyekre. Mert ha méltóztatnak felelőssé tenni az ország kormányát és annak egyes tagjait a törvé­nyek végrehajtásáért és a törvényhozás által reá­juk bízott teendők véghezviteléért, e felelősségnek csak úgy fog az illető megfelelhetni, ha neki vi­szont az egyének megválasztásában, kikre a vég­rehajtást bizhatni véli, teljes szabadsága van. (Helyeslés jobbfelől.) Ezen szabadságot fenhagyta az 1870. 42. t. sz. 52. szakasza. Én ezen törvény idézett szaka­szának rendelete szerint jártam el. Ha eljárásom által a törvényt megsértettem volna, magamat fe­lelősnek tartanám s e felelősséget el is vállalnám. De azon alakban, a­mint a képviselő úr interpel­­lációját hozzám intézte, hogy t. i. adjam elő indo­kait azon eljárásomnak, mely a törvényen alapul, arra válaszolni nem érzem magamat kötelezve. (He­lyeslés jobbfelől.) Simonyi Ernő: Megengedi a t. ház, hogy ezen újabban adott válaszra én is újabban tegyek egy pár megjegyzést. (Halljuk!) Örömmel hallot­tam, hogy a miniszter úr a felelősséget kész elvál­lalni azon tényért, melyet a korona az ő tanácsára tett. Az legalább megmenti az alkotmányosságot és elveszi élét azon előbb tett nyilatkozatának, a­melyet én — megvallom — a legnagyobb sajná­lattal hallottam. A­mi magát a lényeget illeti, a miniszter úr azt mondja, hogy eljárásának indokaira nem ter­jeszkedik ki a felelősség. Engedelmet kérek, csak épen arra terjeszkedik ki, mert annak megítélése, hogy váljon törvényes, helyes volt-e a miniszter el­járása, midőn egy magas rangú országos hivatal­nokot állásától felfüggesztett, csak úgy lehetséges, ha annak indokait ismerjük. A főispáni hivatal Magyarországon magas méltóság volt mindig, a­melyhez fontos törvényhozási, administratív és politikai jogok voltak csatolva. Igaz, hogy a jelen kormány és az 1867 óta követett rendszer igen sokat levont a főispáni méltó­ságból és tulajdonképen elvonta tőle magát a mél­tóságot, mert azt hivatallá alakította át. Én, mint előbb mondom, nem vonom kétségbe a miniszter azon jogát, hogy a miniszter nevezi ki a főispánt tet­szése és belátása szerint és azt el is mozdíthatja. De természetesen mindig felelősség mellett — mert a miniszter minden lépésért, melyet tesz, felelős. Az, hogy egy magas attribútumokkal ellátott hiva­tal egészen a miniszter szeszélyétől legyen függővé téve, az ország érdekeivel és a közszolgálat czél­­jaival meg nem egyeztethető. Ha a miniszternek vannak elegendő okai arra, hogy ily magas állású hivatalnokot fölmentsen hivatalából, nincs ok a ta­­kargatásra; ha pedig az elbocsátás nem indokol­ható, akkor nem állhat az ország érdekében, hogy az ország hivatalnokainak állása ilyen minden alap nélküli szeszélynek legyen tárgya. Méltóztassanak megengedni, de a legkevesebb, a­mit a törvény­hozás a kormánytól kívánhat, az, hogy midőn magas állású hivatalnokokat állásuktól elmozdít, tudassa a képviselőházzal, tudassa az országgal az okokat, melyeknél fogva azt cselekszi, mert ha ezt nem tartozik tenni, ha ezt nem teszi, akkor

Next