Ellenőr, 1875. január (7. évfolyam, 1-31. szám)

1875-01-22 / 22. szám

Az állandó pénzügyi bizottság általános jelentése az 1875-ik évi államköltségve­­tésrőől. (Vége) Azon jelentésekben, melyeket a bizottság a miniszteri tárczák előirányzatáról egyenként előter­jesztett, előadja nézeteit az állami háztartás rész­leteiről és a költségvetés egyes fejezeteiről. Álta­lános jelentésében a bizottság azon főbb intézke­déseket akarja megérinteni, melyek a háztartás jövő rendezésére és az egyensúly helyreállítására nagy befolyással bírnak, de általánosabb természe­tüknél fogva az általános jelentésben foglaltatnak össze. Az ország pénzügyi helyzete feltétlenül meg­követeli, hogy azon megtakarításokon kívül, me­lyeket a bizottság ezen költségvetés keretében tett, még további reductiók is történjenek az állami ki­adásokban. Ezen megtakarítások egy nagy részének azon­ban bizonyos határozott előfeltételei vannak, és csak gyökeresebb intézkedések kíséretében léte­síthetők. Az adott viszonyok között, melyeket egy már kész költségvetéssel szemben figyelmen kívül hagyni nem lehetett ezúttal és már ezen költség­­vetésben nagyobb megtakarítások nem voltak ke­­resztülvihetők, de már részletes jelentéseiben reá­mutatott a bizottság arra, hogy mily részei az ál­lami kiadásoknak azok, melyekben még reductiók eszközölhetők. A központi igazgatásnál, a pénzügi szolgálat terén, a közigazgatás többi ágazataiban, a lóte­­nyész-intézeteknél, az államjavak kezelésénél, az igazságügyi tárc­ánál, az üzleti kiadások szigorúbb ellenőrzése és a kisebb vasutak csoportosítása ál­tal a kamatbiztosítás összegeinél, az államvasutak kezelésénél, a közmunkaérték kellő kihasználása által, a közlekedési kiadásoknál általában, történ­hetnek még jelentékeny megtakarítások. Ezen megtakarítások azonban bizonyos hatá­rokon túl nem terjedhetnek. Sőt a költségvetés egyes részeiben, az állami élet fejlődése a kiadások némi emelkedését is el­­utasíthatlanná teszi a jövő években. Azért a fen­tebbi megtakarításokon kívül a pénzügyi helyzet a védelmi kiadásoknál is e szigorú takarékosság el­vének alkalmazását követeli, mert az állami kiadá­soknál eszközlendő további reductiók, melyeket a háztartás rendezése megkíván, nem szoríthatók egyedül az állami szükségletek azon részeire, me­lyek az ország közigazgatási, közművelődési és közgazdasági érdekeink kielégítésére szolgálnak. A megtakarításoknak ki kell hatni a védelmi kiadásokra és így a közös költségekre is. Ezen irányban a monarchia védképességének fenntartása mellett a fennálló védrendszer alapján is érvénye­síteni az ország pénzügyi helyzetéből folyó tekin­teteket, a törvény által megszabott hatáskörben a kormánynak és a közös ügyek tárgyalására hiva­tott bizottságnak feladata leend. A reductiók magukban azonban nem elegen­dők az egyensúly helyreállítására, feltétlenül szük­séges a jövedelmek fokozása is. Az állami jövedelmek egyes ágazatainak, mint a dohányjövedéknek, bélyegnek stb. jövedelmeit a kincstár kijátszását c­élzó visszaélések meg­­gátlására irányzott intézkedések jelentékenyen emel­hetik. Emelhető az államvagyon jövedelme is. Az államvagyon jelentékeny részét képező vas és kőszénbányák a magániparnak adandók át. Ezek­nek eladása azon értéken kívül, mely az állam­­pénztárba be fog folyni, közvetve több pénzügyi előnyben részesíti a kincstárt, mint a­mennyit azok, állami kezelés mellett ma hoznak. Az államjószágok eladása m­egkezdendő. Ezen pénzügyi és közgazdasági tekintetben egy­aránt fontos pénzügyi műveletnek előkészítése kap­csolatban a legutóbb kötött 153 millió kölcsön kon­­vertálásának vagy törlesztésének kérdésével, sür- ■ gős feladatát képezi a kormánynak. A jövedelmek fokozása czéljából szükséges lesz a vám- és kereskedelmi szövetség revisiója is, annak főleg a fogyasztási adókra vonatkozó ren­deletei, mint az ország közjövedelmeire károsan ható intézkedések, czélszerűen módosítandók. A hitelügynek rendezése általában és főleg a bankkérdésnek megoldása elodázhatja, feladatot képez; a bankkérdés czélszerű­ és az ország érde­keinek teljesen megfelelő megoldása azon hatásá­nál fogva, melylyel összes közgazdasági viszo­nyainkra bir, nagy befolyást gyakorol az ország adóképességének emelésére és így közvetve pénz­ügyeinkre; ezenkívül közvetlen hatásánál fogva is képes lehet az egyensúly helyreállítására közre­működni. Mindezen intézkedések azonban rögtön és az 1875-ik évre nem idézhetik elő azon eredményeket, melyekre közjövedelmek fokozása czéljából az országnak jelen pénzügyi helyzetében, szüksége van. Mennyiben fogadhatók el az 1875-ik évi­­ hiány fedezetéül a pénzügyminiszter által a ház-­­­hoz benyújtott törvényjavaslatok, ez csak a ja­vaslatok beható tárgyalása után ítélhető meg, oly tárgyalás után, mely egyiránt tekintetbe veszi az ország adóképességét és a helyzet kényszerű­ségét. E tárgyalásra külön bizottságot küldött ki a ház. E bizottság, és a képviselőház tárgyalása után lesz a pénzügyi bizottság azon helyzetben, hogy a fedezetet végleg megállapíthassa A központi igazgatás költségeire nézve tart a bizottság még szükségesnek némelyeket előadni. A minisztérium által a központi igazgatás költségeinél tett levonások nem felelnek meg a szigorú takarékosság azon mértékének, melyet a bizottság nézete szerint az ország jelen pénzügyi helyzete az állami szükségletek minden ágazatában feltétlenül megkíván. A központi kormányzat költségeire vonatko­zólag általában azon nézeteket tartja a bizottság helyeseknek és mérvadóknak, melyek ezeket ille­tőleg az előbbi pénzügyi bizottságok véleménye alapján már a képviselőház határozatában is ki­fejezésre jutottak. Felhívta tehát a minisztériumot, hogy nyilatkozzék azon irányadó elvekre nézve, a­melyeknek alapján a központi kormányzat rend­szerének a képviselőház által sürgetett reformját megvalósítani szándékozik. A miniszterelnök a bizottság előtt erre kinyilatkoz­tatta, hogy a kormány a képviselőház azon hatá­rozatát, melyben az administrativ öss­zes rendszeré­nek beható tanulmányozására és annak folytán az összes közigazgatás reformjára nézve javaslatok előterjesztése tétetett kötelességévé, oly mérvben, mint az a határozatban kívánhatott és egyszerre fogana­­tosíthatónak nem tartotta, igyekezett azonban annak főleg két irányban eleget tenni, t. i. az administrativ azon ágainál, melyeknél pénzügyi eredmények azonnal voltak elérhetők, és azoknál, melyeknél reformoknak behozatala égetőnek mutatkozott. A kormány e kérdés­ tekintetében ugyanazon álláspontot foglalja el, melyet a képviselőház ki­­lenczes bizottsága véleménye jelentésében kijelölt. A közigazgatási teendőknél az okszerű decentralisata el­vét igyekszik életbe léptetni ; a kormány tehát a köz­­igazgatási teendők egy részét a­ törvényhatóságok körébe szándékozik átbocsátani, de megfelelő ga­­rantiák mellett arra nézve, hogy­­azok a törvény­­hatóság­i tisztviselők részéről felelősség mellett a­nnak idejében és az állam érdekeinek megfelelő­­láttassanak el.­­­ A kormány e részbeni javaslatait a pénzügyi előterjesztések tárgyalásának befejezése után szán­dékozik előterjeszteni a háznak. A­mi különösen a központi igazgatást illeti, a kormány foglalkozott azon kérdéssel: váljon a kormányzati teendőknek az egyes tárczák közti czélszerűbb beosztása következtében nem volna-e lehetséges egynémely tárczát megszüntetni? Ne­vezetesen fontolóra vette, nem lehetne-e az ő fel­sége személye körüli minisztériumot és a horvát­­szlavón minisztériumot megszüntetni, mint ez né­melyek által szorgalmaztatott és a kereskedelmi minisztériumot a közlekedési minisztériummal egye­síteni ? Az első helyen említetett két minisztérium­nak megszüntetését a kormány — egyetértőleg a pénzügyi bizottság véleményével is — fontos po­litikai tekinteteknél fogva nem tartja kívánatosnak. A kereskedelmi és közlekedési minisztériu­moknak egyesítését a kormány nemcsak kívána­tosnak, de szükségesnek is véli, nem tartja azon­ban még elérkezettnek az időt, hogy ezen egye­sítés tényleg már most megtörténjék; mielőtt egy­részt az újabb időben épített vasutakkal való vég­leges leszámolás ügye be nem fejeztetik s a ki­sebb vasutak czélszerű csoportosítása keresztül nem vitetik; másrészt a kereskedelmi törvény megalkotásán kívül a monarchia túlsó felével fenn­álló vám- és kereskedelmi szövetség revisiója és az ország anyagi érdekeinek megfelelőbb irány­­bani módosítása czéljából szükséges előmunkála­tok alapján teendő javaslatok a törvényhozás el­határozása alá bocsáthatók legyenek. A­mi az egyes minisztériumok beszervezését, ügykezelését s a felelősség elvének életbeléptetését illeti: a kormány azon nézetben van, hogy ezen kérdések megoldása az 1848. III. törvényczikk által a minisztériumra lévén bizva, azok czélsze­rűen és az egyes tárczák viszonyainak megfelelően az egyes miniszterek költségvetéseivel intézhetők el. Egy állandó, változhatatlan ügybeosztási rend­szer megállapítását nemcsak lehetetlennek, de a szolgálat érdekében kívánatosnak sem tartja. A­mi azon kívánatot illeti, hogy a miniszté­­riumok személyzete leszállítassék: erre nézve a kormány kijelenti, hogy a­mennyiben azon általa beterjesztett költségvetésben e tekintetben nem ho­zott oly mérvű leszállítást és megtakarítást javas­latba, mint abba jelenleg beleegyezni képes, an­nak oka egyedül abban rejlik, mert szem előtt tartotta 1 1- ször, hogy a javaslatba hozott megtakarítá­sok valóságos megtakarítások legyenek s a mi­nisztérium ne legyen kénytelen e miatt nagyobb mérvű nyugdíjazásokat és végkielégítéseket enge­délyezni; továbbá 2- szor, mert a kívánt megtakarítások a sze­mélyzetnél tapasztalható mozgalom mellett az üre­sedésbe jövő állomások be nem töltése által 1 vagy 1­2 év alatt elérhetők, minden erőszakos lehan­goló és a közszolgálatra nézve veszélyes rendsza­bály nélkül is. Ez utóbbi körülménynél fogva most már azon helyzetben van a kormány, hogy a központi igaz­gatásnál a személyes járandóságok és a dologi ki­adások czimeinek keretén belől külön-külön adandó virement mellett már 1875. évre 235.000 forint megtakarítást hozhat javaslatba, mely leg­nagyobb részt a személyi kiadásoknál fog eszkö­zöltetni. Az imént javaslatba hozott megtakarítás ál­tal a nyugdijteher az első évben körülbelől 19.000 írttal fog szaporodni. Ezzel azonban a kormány még nem tartja elértnek azon határt, a meddig a megtartásoknál menni lehetene, s ha az administrativ reformokra vonatkozó javaslatai életbe léptethetnek s egy czélszerű számviteli törvény alkotása folytán, mely iránt a tárgyalások eddigelé még be nem fejeztet­hettek, a számvitel egyszerüsíttetik : — a kormány majdnem biztos kilátásba helyezheti, hogy 1876. évre szintén újabb megtakarításokat fog javaslatba hozhatni. Ezen előterjesztés alapján, melyet a bizott­ság tudomásul vett és a t. háznak bejelenteni kötelességének tart, a központi igazgatás költsé­geinél a részletes jelentésekben előadott összegek levonásba hozattak, azon reményben, hogy az itt eszközölt megtakarítások a jövő években a jelen­leginél nagyobb összegre emelkednek. A nyugdíjakra nézve végre a bizottság meg­jegyzi, hogy a nyugdíjak mindaddig, míg a ház az állami számszéknek azokra vonatkozó jelentésére nézve végleg nem határoz, azon fentartással sza­­vazandók meg, melylyel azok eddig is felvétettek a költségvetésbe, hogy t. i. mindaddig végleg megálla­pítottaknak nem tekinthetők, míg a nyugdíjasok jegyzéke a képviselőház által a nyugdíj ügyben 1870. márczius 20-án hozott határozat értel­mében kiigazítva és azzal összeegyeztetve nem lesz. Az állami számszék ezen jelentése tehát mielőbb tárgyalandó lesz. A bizottság mellékelve előterjeszti az általa hozott határozatok alapján kiigazított mérleget (már közöltük). Csengery Antal s. k., az állandó pénz­ügyi bizottság elnöke. Dr. Lipthay Béla s. k., bizotts. előadó: már a jelen viszonyok között is fedezik a szük­ségletet, továbbá, hogy az alapállása idővel mind kedvezőbbé lesz, és hogy a succedentiára gon­doskodva van. Számításaink biztosságát emelik még a kö­vetkezők. 1) A számításban mindenütt csak 5%-os ka­matozás vétetett fel, holott a valóságban legalább 6, vagy 6­2 %-kal biztosan gyümölcsöztethetők a befolyó összegek. (Évenként átlagosan 450—500 ezer forint fog befolyni.) 2) Az özvegyi gyámpénz úgy számíttatott, mintha mindegyik özvegy még ismét férjhezmene­­tele esetén is folyton s élethosszig élvezné a gyám­pénzt, holott a javaslat szerint az ismét férjhez menők vagy csak 2 évi gyámpénzt kapnak végki­elégítésül, vagy csak ismétt özvegységük bizonyos esetében nyernek újból gyámpénzt. 3 ) A most alkalmazva levő tanítóknál úgy vettük fel, mintha 65 éves életkorukig valamennyi a hivatalos kimutatások szerint­­ most létező ta­nító tagja lenne a nyugdíjintézetnek, holott igen valószínűleg több százra tehető azok száma, a­kik vagy a javaslat 32. §-a értelmében nem ezen nyug­díj­alapból láttatnak el (p. D. Budapest főváros 281 tanítója) vagy mint a protestánsoknál 2—3 éves tanítóságra alkalmazott egyének nem jövendőnek a nyugdíjasok közé. 4) Az eddig különböző osztályokból nyerhe­tett statisztikai adatok szerint a tanítóknál mind a rokkantsági, mind a halandósági valószínűség ki­sebb, mint a­minőt azon átalános rokkantsági s halandósági táblázatok mutatnak, melyek alapján számításainkat tettük. 5) Másutt is, így p. 0. az osztrák államvas­utaknál, a­hol ugyanazon alapszámok lettek fel­használva, melyek a mi számításunkban, a való­ságban tapasztalt eredmények azt mutatják, hogy az alap fizetésképes. 6) Végül megjegyezzük, hogy a befizetéseket csak 40 évi tartamra számítottuk, a javaslat sze­rint pedig a hivataloskodás egész tartama alatt teljesítendők, és hogy a 29. §. 3.4. pontjaiban ren­delt apróbb bevételeket nem vettük számításba. Mindezeknél fogva bátran kijelenthetjük, hogy a tanügyi albizottság által elfogadott Molnár-féle néptanítói nyugdíj-javaslat a benne megállapított tervezet szerint pénzügyi tekintetben is kivihető,­­ mivel a számításokkal be van bizonyítva, hogy az alap a számítás értelmében minden időben fize­tésképes lesz, a­nélkül, hogy belőle az államra bárminemű veszély vagy veszélyes koczkázat há­rulna. Kelt Budapesten, 1875. évi január hó 12-én.“ A néptanítók nyugdíjazásáról szóló törvényjavaslatra nézve, melynek szövegét Molnár Aladár dolgozata alapján a tanügyi bizott­­sá­g állapította meg, szakértők kérettek föl a szá­­mitások helye­sége iránti véleményadásra, név sze­rint Lewin Jakab a keresk. akadémia igazgatója, Leeb Péter min. tanácsos, Weninger Vincze, Di­­wald József pénzügyi tanácsos és Fröhlich Frigyes. Jelentésük­ kész, s számításaik végeredménye össze­foglalva a következő : „1) A törvényjavaslatban kijelölt forrásokból származó évi jövedelmek értéke (a tanítók s is­­kolafentartók befizetésein kívül) tesz évenként 167.400 hrtot. 2) A tanítói pályára ezentúl lépőknek a ter­vezet szerint való nyugdíj-szükségletét a biztosított jövedelmekből biztosan lehet fedezni egész addig, míg az ezen alapból nyugdíjra jogosított, ezentúl belépő tanítók létszáma a 27 ezret meg nem ha­ladja. Ez eredmény annyival megnyugtatóbb, mi­vel a közoktatásügyi minisztérium 1874. évi jelen­tése szerint az egész országban 25 ezer tanítóra volna szükség, hogy az iskolák mindenütt a tör­vény követelése szerint rendeztessenek be, és mi­vel addig is még sok év telik el, míg a tanítók­nak most mintegy 18 ezernyi létszáma 25 ezerre emelkedik. 3) A már alkalmazva lévő tanítók nyugdíj­­szükségletének fedezésére a tanítók s iskolafen­­tartók befizetésein felül kell: a) az 55 éven alul levők számára............................................... 146.600 frt b) az 55 éven túl levők számára................................................ 17.600 „ Összesen 164.200 „ A fentebbi 1. p. alatt irt 167.400 frt bevé­telből levonva ezen .... 164.200 „ szük­ségletet, az alap javára külölönbözet 3.200 frt éven­ként, miből a IV. szakasz értelmében fizetendő végkielégítéseket és az V. szakasz értelmében fi­zetendő árvái gyámpénzek, melyek számításba nem vétettek, fedezhetők.­­ Ebből világos, hogy a kimutatott jövedelmek KÜLFÖLD. —­­ Jan. 21. — Franczia köztársaság. (A pronun­ciamento réme és a pyrénéei válasz­tás. A bonapartista Cazeaux pyrénées követté megválasztatása nem hagyja nyugodni az izgalomra hajló franczia kedélyt. Hogy szavazóinak száma 16 ezerről 23 ezerre növekedett, ez már okvetlenül maga után vonja azt, hogy azon híres „két hó­nap“ múlva, a­mikor — Roucher mondása szerint — Mac-Mahon ép úgy meg lesz lepetve, mint Serrano, a császári here­eg kibocsátja manifestumát. A pyrénéei választás váratlan ered­ményében a klérus is közreműködött, mely a re­­publicanusok által is támogatott orleanistával szemben a bonapartista mellé állott és­­ állított. A választókat azzal is kecsegtették, hogy a herczeg pronunciamentója már meg is történt, azok meg elhitték , helyenkint az egész lakosság elibe tó­dult a párisi vonatnak, hogy mi újat hoz a pro­­nunciamentóról. Azt is híresztelték, hogy Mac Mahon a herczeg javára leköszönt. — A népség szavazott ennélfogva a bonapartistára. A monar­­chisták már most a republicanusokat okolják a kudarczért, ezek még azt következtetik a dolog­ból, hogy a nép annyira gyűlöli a septenniumot, hogy inkább a császárság alá hajol. Ezen álhírek terjesztése, úgy látszik kapcsolatban van tehát a császárság proclamatiójával és mintegy egyenge­­tője, előkészítője akar lenni. — A nemzetgyűl­­­é­s, mint táviratunk jelezte, ma kezdi meg az a­l­­kotmánytörvények tárgyalását. A pártok állásáról szemben e javaslattal több alkalommal szólottunk; az ügyeknek végleges épen a tárgya­lás előtt való stádiumát még nem tudhatni. Au­­diffret-Pasquier és Perier-nek a 6 éves septennium alapján történt kiegyezése hitét az „Indép. beige“ párisi levelezője is megerősíti. A megegyezésre a párisi gróf adott volna jelt, kit szintén nagyon rémítenek a bonapartisták álhírei. Belgium (A kormány viszonya acu­­r­iához és A­lfon­shoz.) A spanyol pronuncia­­mento után Belgium volt az első ország, melynek kormányáról azt beszélték, hogy készséggel siet elismerni az új királyt. A kormány egy in­­terpellatio folytán k­i­j­elenti, hogy a római curiához való viszonya nem módosult, mert a hely­zet az eddigi , továbbá hogy A1­­0 - s­­ illetőleg Belgium ugyan az­on álláspontot foglalja el, mint a többi nemzetek, az elismerők között nem lesz sem első, sem utolsó.­ Spanyolország. (A „Gustav“ ügye.) Közöltük volt a „Times“ után Bismarcknak a „Gustav“-ügyre vonatkozó jegyzékének elemzését. A „Nat. Ztg.“ megerősíti e jegyzék hitelességét, s hozzáteszi, hogy a körjegyzék 8-án kelt. A német követ 14-én beszélt Décazes herczeggel. Décazes herczeg tehát értesülve lévén, alaposan dementál­­hatta Apponyi gróf osztrák-magyar követ termé­ben az aggódó diplomaták előtt Zarauz ostromá­nak hírét, ha csak — úgymond — a karlisták nem támadták meg a német hadihajót. Ezen dip­­lomatiai előzmények után a „Nat. Ztg.“ képzelhe­­tetlennek is tartja, hogy egy német hajó, anélkül, hogy különösen kihivatnék, a maga fejétől táma­dást intézett volna Zarauz ellen. — Az elégté­tel módja felől, melyet a spanyol kormány a németnek adni kíván, a „Schl. Ztg.“-nak Berlinből ezeket írják: „Biztos santanderi hírek szerint a Zarauz előtt álló hadihajók spanyol parancsnoka a karlistáktól oly kártérítést fog kívánni, mely nemcsak a „Gustav“ szállítmányát, hanem esetleg magát a tüzelés következtében megfeneklett hajót is fedezze, ezenkívül pénzbírság (amende) lenne fizetendő. Az adott határidő eredménytelen lefolyás 8a után megkezdik a nyilvános épületek és a kar­listák által megszállott partállomások lövöldözését. A Németországgal való egyezkedésekben még nem állapíttatott meg a kártérítési összeg, mert a pa­naszok még folynak. Németország természetesen elegendő kártérítést nyer, tekintet nélkül a spa­nyol részről a karlistákhoz intézett követelés ered­ményére.“ — A hadi operációk 22-én kez­dődnek ismét. Németország. (Nemzetiségi vita a kir. gyűlésben.) A birodalmi gyűlés teg­napi ülésében Taczanowski a lengyel nemze­tiség és nyelv jogainak fenntartására nézve indítványt tett, mely hosszabb vitára adott alkal­mat. Taczanowski elpanaszolta a lengyel nemzeti­ség elnyomatását és megjegyzi, hogy a lengyel elem utóvégre, kénytelen lesz keleten támpontot keresni. Unruh, poseni tartományi tanácsnok, napi­rendre térést indítványozott. Niegolewszki megtá­madta a kormány rendszabályait, azokat butító és elvadító rendszer névvel jellemző, és azt bizonyít­­gatá, hogy a lengyel nyelv az iskolában és még az isteni tiszteletnél is elnyomatik. Unrah ellen tett kifakadása miatt az elnök rendreutasítja. Az indít­vány végül a centrum és a lengyelek szavazatai ellenében elvettetett. Szerbia. (Consuli rangelsőbbség) Belgrádban a consuli testület körében egy diplo­­matiai etiquette-kérdés merült fel, mely alkalmas arra, hogy Szerbia előtt fenyegető színben tűnjék fel. A „Nordd. Ztg.“-ból veszszük át a következő sorokat: „Több lap említi a belgrádi német nagy­követ elutazását s hozzáteszi: az elutazás oka rangelsőbbségi vita volt a consuli testületben, mely differentiáltan különben a szerb kormány nem ré­szes. Ezen előadás nem egészen hfs. Rosen nagy­követ jogosítva és kötelezve van nagykövetté ki­­neveztetésének kora szerint Belgrádban kartársai között rangfokozatát elfoglalni, viseljék bár azok a „politikai ügynök“ czimét avagy nem; mert ezen czim, melyet természetesen minden kormány meg­adhat és minden kormány elismerhet, a képvise­lők nemzetközi rangjára nézve közönbös. Diploma­­tiai rang, a népjog szerint, ugyanis csak a köve­teket, rendkívüli küldötteket s meghatalmazott mi­nisztereket, miniszterelnököket és ügyvivőket illeti meg , de­ azon czimet nem.­­ A császári nagykö­vet egyenrangúsági igénye nem kartársaival, hanem a viszonyoknak megfelelőleg épen a szerb kor­mánynyal szemben hozatott szóba. A kormány jó­nak látta a német nagykövettől megtagadni az őt megillető rang megadását, s ez, hogy jogából a néhány nap előtt tartott belgrádi újévi ünnepély alkalmával mit sem engedjen, elutazott. Közelebbi tudósítás még nincs, de már több kormány elis­merte, hogy nemzetközi jog szerint ama czímnek a követekre nézve egymás között semmi befolyása nincs.“ Svédország. (A trónbeszéd.) A svéd országyűlés 14-én nyílt meg. A trónbeszéd, melyet a király olvasott fel, constatálja a közigazgatás minden terén elért haladást s az országos hadse­reg és tengeri hadra nézve az általános hadköte­lezettség behozatalát jelzi. A földadó-javaslati mun­kák még nem készültek el. A vasúti közlekedési eszközök szaporítása czéljából tetemes összegek fognak igénybe vétetni. A múlt évi bevételi több­let 12 millió koronát tesz. Oláhország. (A szerb-oláh védő és daczo­l­ó szövetség félhiv­atalos tagadá­sa.) Azon újabban felmerült hírekkel szemben, hogy bizonyos bonyodalmak bekövetkeztével Szer­biának támogatója lehetne Oláhország is, a buka­­resti félhivatalos „Pressa“ következőleg nyilatkozik : „Románia és Szerbia külön egymástól egészen független léteit élveznek. Egymáshoz jó viszonyban állnak s remélhetőleg e jó viszonyt továbbra is fenntartják. De semmi olyan érdekeik nem létez­nek, melyeknél fogva véd- és daczszövetségre lép­tek volna. Ez alaptalan hir még a mait nyáron keletkezett a fejedelem szíves fogadtatása alkal­mából. Azonban mi kinyilatkoztatjuk, hogy a Portának nem szükséges minket ellenség gyanánt tekinteni. A magas Portával szemben mit sem kö­vetelünk, mint függetlenségünk s szerződések által biztosított jogaink tiszteletben tartását. De nem fenyegetheti az ottomán birodalom épségét. Bihari Péter: A philosophiai tudomá­nyok encyclopaediája. Budapest, 1875. I. Ha a philosophiai tanok mivelése az irodal­mi munkásság fejlettségének mértéke, akkor ná­lunk valóban részul áll az irodalom. Bölcsészetünk nincsen, s­­ki fogja komolyan ellenkezőjét vi­tatni ?) tudományos irodalmunk kivált az úgyne­vezett ideális ágakban csekély s felületes. Senki sem tud azon alapon építeni, a­mely nincsen még megvetve; azért ha valaha lenne is teljes bölcsé­szeti rendszerünk, mely ezen névre igényt tart­hatna, akkor ez nem a magyar, hanem a külföldi tudományos munkálatok és eredményeik alapján fog felépülni, abban igaza volt Erdélyi Jánosnak. Az elmaradás a mozdulatlan tespedés különféle okait felsorolni igen messzire vezetne. Egyik oka az, hogy nálunk eddig minden tudományt azon szempontból becsülik meg, milyen gyakorlati hasz­na van, s hogy nem él köztünk ama meggyőző­dés, hogy a philosophia a társadalmi életnek egyik főtényezője volt mindenkor. Azért a mi bölcsészetünk is mindig siet a gyakorlatiba, a­nélkül, hogy elméleti alapjai lennének. Egy „egyezményesnek“ nevezett bölcsészeti kísérlet, melynek alapítója, és ennek lógósa, egyetlen egy nagy bölcsész tanait sem volt képes megérteni, az érzületre hivatkozva kivált gyakorlati irányban keresett utakat. Előre lehetett volna neki mondani, hogy a superstitióval telült érzület nem az igazi, s hogy az igazi bölcsészeti érzület csak tiszta tu­dáson nyugszik ; a gyakorlatnak stabilitása nem volt a bölcsészet kezdete soha, valamint a hét hellen bölcs nem volt philosophus, s a ki a pro verbiumokban látja azon csirát, mely egy nem­zeti bölcsészetet fog kifejteni, az csalfa, vak re­mény karjaiban henyél. A bölcsészeti rendszer kíván elemi munkát, valamint minden tudomány, addig míg csak „nagyban“ dolgozunk, mint ná­lunk divatos, addig ne is álmodjunk rendszerről. Torzképek lesznek azok mindenkor. De alapvető egyes értekezletek számára philosophusainknak figyelmük nincsen. Pedig ez volt eddig minden rendszernek kezdete és sokszor alakja is p. o. Platónnál, Kantnál. Meglepetéssel vettem jelen művet kezembe. Én nem tudtam, vájjon mennyire terjednek szerző részletes dolgozatai a philosophia terén, de azt tudtam, hogy bölcsészeti encyclopaediákkal nem szokták a philoso­pályát kezdeni, hanem befe­jezni, így tette legalább Fichte, Hegel, Herbart, s a szerző nem fog egyet sem felmutatni, ki a meg­fordított menetet követte volna. De gondoltam, szerző egy rendszer alapvonalait fogja adni( fen­­tartván magának későbbi művekre a részletes in­dokolást. Ebben csalatkoztam. Szerző ez encyclo­­paediát „főleg középtanodát végzett olvasók szá­mára“ írta, hogy a „philos­ alapismeretek össze­gét“ nyújtsa nekik; de egyúttal azoknak is szánta, kik „nagyobb fáradság nélkül — a mé­lyebb gondolkozás világába egy tekintetet óhaj­tanak vetni.“ (p. VII.) Legyen szabad azonnal itt egy megjegyzést tennem. A­mi az olvasók első részét illeti, úgy azoknak kezébe nem encyclo­­paediát, hanem jó propaedentikát kell adni; az olvasók másik része számára pedig kár valamit írni. A­ki a „mélyebb gondolkodás világába“ akar „nagyobb fáradság nélkül“ tekinteni, annak jobb, ha bölcsészeti könyvet soha sem adnak ke­zébe. Különben ha szerző ezen előkészítést kívánta adni, akkor azt hiszem, teljesen eltévesztette czélját. Az előkészítő könyvek írása nem a tárgy­­gyal ismeretlennek, hanem a mesternek kezébe való, szerző pedig, tisztelet jóakaratának, azon tárgy­hoz, melyet felvállalt, igen keveset ért. A­ki az ifjúságot a bölcsészet tulajdonképeni problémáiba akarja bevezetni, annak kell tudnia, hogy a philo­sophiai fogalmak közt milyen rendszeres összefüg­gés van, s ezt szerző nem tudja. A­ki a philoso­­phiának alapismereteit összletesen akarja adni, an­nak kell tudnia, mi az igaz a philosoph. traditió­­ban, azaz bíráló számot kell adni a tanokról, s hogy ezt tehesse, értenie kell a bölcsészeti irányok tanait. Szerző a philos. traditiónak értelmét nem tudja, ő nem érti a philos. tanok nagy részét; szerzőnek törekvése „Ítéletet mondani még azon irány tévedéseire is, melyhez legközelebb jár,“ igen mulatságos ide-oda beszélésben áll, s bár ezen utóbbi mondása némileg úgy szaglik, mintha neki külön „iránya“ volna, elhiheti, hogy a ki könyvét kezébe veszi s ért a dologhoz, annak szemeit e kitétel nem hogy el nem vakítja, sőt élesíti szerzőnek sokszor nevetséges tévedései számára, melyekkel kivált a philos. traditióban minden lépten-nyomon találkozunk. A szerzőtől kitűzött czél csak az által érhető el, hogy a tárgy roppant tömegéből a kellő rész­leteket kiválasztjuk, élesen fogalmazzuk s helye­sen s tetszően berendezzük. Ehhez nem elég „né­hány eredetiben (!) ismert bölcsész,­ sem „Herbart és a herbartisták könyvei“, sem Stöckel, „Lehr­buch der Philosophie“-ja, sem Beck „Encyclopaedi­­ája“, ehhez kell önálló kutatás , ez szerzőnek nincsen; egy ponton sincs. A gyakorlati philoso­phiai rész illetlen kiszélesítése egyebek közt szintén bizonyítja, hogy szerző a philosophiának mely te­rén otthonos. Ott t. i. leginkább, a­hol a legtöbb táblabiró, kik a dolgot minden philos. nélkül job­ban tudták volna összeállítani. Eredetiségi vágyai különben szerzőnek nincsenek, ő csak a biztos ered­­ményeket akarta nyújtani. Biztos eredmények ? hát hol vannak azok a philosophiában ? Szerző nem ismeri el Kant tértheóriáját annak, mert ő azt áta­­lában nem ismeri, pedig ez oly exact tény, milyen csak lehet; szerző nem ismeri el az újabb philoso­irányok tanait, melyek az akaratot előtérbe állít­ják, pedig azok mellett máris a valószínűség szól. Hát miféle összegét adta ő a philos­ ismeretek­nek ? Egyszerűen a herbarti ódonságot, nem is új ruhában, sem tetszetős alakban, sem összefüggés­ben , pedig Trendelnburgban olvashatta volna azon ellenvetéseket, melyeken az iskola még ma is fura­­dozik. De szerző Herbartot tartja igazi tudomá­nyos philosophusnak s azért ennek irányához kö­zeledik ; úgy látszik, szerző nem tudta maga sem, ho­va tartozik, az ő közeledése ezen irányhoz nem egyéb mint pusztán ingadozás. Ő sehova sem szít, mert egy irányt sem bir megítélni. Ennek bizony­latát a következő pontok fogják adni. Szerző encyclopaediájában a bölcsészetet oda határozza, hogy az „a dolgok lényegéről vagyis végső okáról s legfőbb czéljairól szóló tudomány.“ Azt hiszi, hogy ez minden bölcsésznek a né­zete , csak egy rendszert nem látott: a subjec­­tiv idealismust,— de ezt szerző mellőzhetőnek vélte. Nekem ugyan a bölcsészet ilyen fogalmazása ellen nincs kifogásom, de azon kezdet, hogy „ember, világ és ezeknek legfőbb közös alapja isten képe­zik a bölcselés fő tárgyait,“ — gondolkodóba ej­tett. Én úgy tudom, hogy ezen tripartitió már Kant kritikái által van kiküszöbölve a bölcsészet­ből ; szerző pedig, a ki az istenről szóló tanokat a pilosophiának vindikálja, nem látszik ismerni azon határokat, melyekre a mi eszünk szorítva van, sem pedig azon danausi ajándékot, melyet ezzel a bölcsészetnek hozott. Mindenesetre az is­tenről szóló részletek a mostani bölcsészeti irá­nyoktól elmellőztetnek, úgy a positivistáktól, mint a német újabb idealismustól, ha csak az ideal­­realistikus speculatiót nem tekintjük, melynek különben sehol sem sikerült kimutatni azon jogala­pot, hogy a theológiát a bölcsészetbe bevezethesse. Szerzőnek álláspontja átalában a legtisztátlanabb realismus; az ismeret határait ő nem látszik is­merni, nem is figyelmezteti olvasóit arra, a­mit a kriticismus igyekezet elérni, hanem „a létezőt — annak lényege, vonatkozásai“ stb. szerint akarja vizsgálni (§. 10). Szerzőnek e ponton ismeret­elméleti gyöngesége világos; neki kellett volna belátnia, a­mit mai nap minden valamire való böl­csész már elismer, hogy az ismeret a tárgy lénye­gét nem érheti el, mennyiben mindenkor az alany felfogási formáihoz van kötve s azoktól nyeri maga alakját. A helyett ő azt hiszi, hogy a herbarti combinatiók (ama famosus vonatkoztatási módszer) igazán philosophikusok, nem is látja, hogy azok­nak hiánya épen abban van, hogy logikai tekin­tetben absurd feltételekből indulnak s egész erejök képzelt és csinálva csinált ellenmondások megfej­tésében állanak. Ehhez pedig nem kell nagy erő, mert a madzagot, melyet magam csomóba kötöttem, magam fel is oldhatom. Akképen szerző már az álláspont választásánál is kimutatta, hogy a mai bölcsészeti áramlaton belül tájékozódni nem bírt. Onnan ered az egész mű elosztása is, mely szól: 1) bevezetésképen az ismerettanba az ismeret mód­jairól, 2) rendszeres metaphysika, mely eloszlik nála : a) ontológia, b) természetbölcselet, c) lélektan, d) istenről szóló tan (figyelmeztetni kell azon lo­gikaellenes berendezésre, mely szerint az átalános metaphysika s a különös alkalmazás coordináltat­­nak az úgynevezett„„rendszeres“ tárgyalásban) ; 3) gyakorlati bölcsészet. Már ezen elosztás is ódon­­szagú s olyan az egész tartalom, mely minden czél és értelem nélkül összeállított, szakgatott tan­­részletekből áll csak. Forduljunk már most azon álláspont megvizs­gálásához, melyet szerző az egyes tanokban elfog­lal. A számos részletes hibák felsorolását nem akarom itt adni, ámbár szerző kívánságára bőven szolgálhatok a legkülönbözőbb fajtából. Az első kérdés az : miként szerezhető az is­meret átalában? Szerző itt bírálati pillantást akar vetni a különféle ismeretelméleti tanokra; akar, mondom, mert az egész csak conatis, prim desi­­derium, miután arról, a­mit nem ismerünk, számot sem adhatunk. Ily alakul ismeri a szerző az empi­­rismust, a Sensualismus, materialismus, naturalismus tanait, a positivismust, idealismust s azután adja a maga nevezetes ismeretelméletét, melyre még visszajövünk. Már ezen összeállításból is kitetszik, mennyire hatolt a dologba szerzőnk. Az empiris­­mus ismertető jele szerinte az, hogy a „tapasz­talásból származtat minden ismeretet" (3. §). Ily értelemben azonban teszi azt a natural­, Sen­sualismus, positivismus és a szerzőtől dicsőített Herbart is, sőt szerző alig fog egyetlen­ egy bölcsészt felmutatni, a­ki másból mint ta­pasztalatból vezetné le tanait. Az egyezés még a módszerre nézve is az; a positivismus sem ismer el más módszert, mint az incinettót, s a német leg­újabb idealistaus Schopenhauer-Hartmann tanaiban szintén ezen módszerrel dolgozik. Az empirismus, ha különválasztjuk a többiektől, nem is tartozik a philosophiai tanok közé s Locket odaszámítani, a­ki a franczia Sensualismus előfutára, nem ta­núskodik iratainak és szándékának ismeretéről. És hogy fogalmunk legyen azon „ítéletkimondás­­ról“, melylyel a szerző oly nagyra van, izleh­etőül itt van az, a­mit az empirismusról mond. „Az emp. igen szűk körre szorítja az emberi ismeretet, midőn a gondolkodás által adott legnemesebb esz­méinktől, milyenek az igaz, jó, szép, isten ideái, megfoszt bennünket. Az érzékfölöttit nyomozni nem kevésbbé követelménye emberi természetünk­nek, mint az érzékeink alá esőt felfogni.“ — S mintha az empirismus az ok és okozat egybefüg­­gését tagadná, szerző nagy pontosan hozzáteszi: „az ok és okozat egybefüggésének elvét tehát a tudo­mányban sehol sem nélkülözhetjük.“ Hiszen azt az empirismus nagyon jól tudja, ezen rendreutasítás nélkül is , de szerző ráfog az emp.-ra olyast, a­mit ez nem érdemel, hogy t. i. amaz eszményektől megfosztana. Én úgy tudom, hogy azon angol mo­ralisták, kik a common sense-re hivatkoztak, mind

Next