Ellenőr, 1875. január (7. évfolyam, 1-31. szám)
1875-01-22 / 22. szám
Az állandó pénzügyi bizottság általános jelentése az 1875-ik évi államköltségvetésrőől. (Vége) Azon jelentésekben, melyeket a bizottság a miniszteri tárczák előirányzatáról egyenként előterjesztett, előadja nézeteit az állami háztartás részleteiről és a költségvetés egyes fejezeteiről. Általános jelentésében a bizottság azon főbb intézkedéseket akarja megérinteni, melyek a háztartás jövő rendezésére és az egyensúly helyreállítására nagy befolyással bírnak, de általánosabb természetüknél fogva az általános jelentésben foglaltatnak össze. Az ország pénzügyi helyzete feltétlenül megköveteli, hogy azon megtakarításokon kívül, melyeket a bizottság ezen költségvetés keretében tett, még további reductiók is történjenek az állami kiadásokban. Ezen megtakarítások egy nagy részének azonban bizonyos határozott előfeltételei vannak, és csak gyökeresebb intézkedések kíséretében létesíthetők. Az adott viszonyok között, melyeket egy már kész költségvetéssel szemben figyelmen kívül hagyni nem lehetett ezúttal és már ezen költségvetésben nagyobb megtakarítások nem voltak keresztülvihetők, de már részletes jelentéseiben reámutatott a bizottság arra, hogy mily részei az állami kiadásoknak azok, melyekben még reductiók eszközölhetők. A központi igazgatásnál, a pénzügi szolgálat terén, a közigazgatás többi ágazataiban, a lótenyész-intézeteknél, az államjavak kezelésénél, az igazságügyi tárcánál, az üzleti kiadások szigorúbb ellenőrzése és a kisebb vasutak csoportosítása által a kamatbiztosítás összegeinél, az államvasutak kezelésénél, a közmunkaérték kellő kihasználása által, a közlekedési kiadásoknál általában, történhetnek még jelentékeny megtakarítások. Ezen megtakarítások azonban bizonyos határokon túl nem terjedhetnek. Sőt a költségvetés egyes részeiben, az állami élet fejlődése a kiadások némi emelkedését is elutasíthatlanná teszi a jövő években. Azért a fentebbi megtakarításokon kívül a pénzügyi helyzet a védelmi kiadásoknál is e szigorú takarékosság elvének alkalmazását követeli, mert az állami kiadásoknál eszközlendő további reductiók, melyeket a háztartás rendezése megkíván, nem szoríthatók egyedül az állami szükségletek azon részeire, melyek az ország közigazgatási, közművelődési és közgazdasági érdekeink kielégítésére szolgálnak. A megtakarításoknak ki kell hatni a védelmi kiadásokra és így a közös költségekre is. Ezen irányban a monarchia védképességének fenntartása mellett a fennálló védrendszer alapján is érvényesíteni az ország pénzügyi helyzetéből folyó tekinteteket, a törvény által megszabott hatáskörben a kormánynak és a közös ügyek tárgyalására hivatott bizottságnak feladata leend. A reductiók magukban azonban nem elegendők az egyensúly helyreállítására, feltétlenül szükséges a jövedelmek fokozása is. Az állami jövedelmek egyes ágazatainak, mint a dohányjövedéknek, bélyegnek stb. jövedelmeit a kincstár kijátszását célzó visszaélések meggátlására irányzott intézkedések jelentékenyen emelhetik. Emelhető az államvagyon jövedelme is. Az államvagyon jelentékeny részét képező vas és kőszénbányák a magániparnak adandók át. Ezeknek eladása azon értéken kívül, mely az állampénztárba be fog folyni, közvetve több pénzügyi előnyben részesíti a kincstárt, mint amennyit azok, állami kezelés mellett ma hoznak. Az államjószágok eladása megkezdendő. Ezen pénzügyi és közgazdasági tekintetben egyaránt fontos pénzügyi műveletnek előkészítése kapcsolatban a legutóbb kötött 153 millió kölcsön konvertálásának vagy törlesztésének kérdésével, sür- ■ gős feladatát képezi a kormánynak. A jövedelmek fokozása czéljából szükséges lesz a vám- és kereskedelmi szövetség revisiója is, annak főleg a fogyasztási adókra vonatkozó rendeletei, mint az ország közjövedelmeire károsan ható intézkedések, czélszerűen módosítandók. A hitelügynek rendezése általában és főleg a bankkérdésnek megoldása elodázhatja, feladatot képez; a bankkérdés czélszerű és az ország érdekeinek teljesen megfelelő megoldása azon hatásánál fogva, melylyel összes közgazdasági viszonyainkra bir, nagy befolyást gyakorol az ország adóképességének emelésére és így közvetve pénzügyeinkre; ezenkívül közvetlen hatásánál fogva is képes lehet az egyensúly helyreállítására közreműködni. Mindezen intézkedések azonban rögtön és az 1875-ik évre nem idézhetik elő azon eredményeket, melyekre közjövedelmek fokozása czéljából az országnak jelen pénzügyi helyzetében, szüksége van. Mennyiben fogadhatók el az 1875-ik évi hiány fedezetéül a pénzügyminiszter által a ház-hoz benyújtott törvényjavaslatok, ez csak a javaslatok beható tárgyalása után ítélhető meg, oly tárgyalás után, mely egyiránt tekintetbe veszi az ország adóképességét és a helyzet kényszerűségét. E tárgyalásra külön bizottságot küldött ki a ház. E bizottság, és a képviselőház tárgyalása után lesz a pénzügyi bizottság azon helyzetben, hogy a fedezetet végleg megállapíthassa A központi igazgatás költségeire nézve tart a bizottság még szükségesnek némelyeket előadni. A minisztérium által a központi igazgatás költségeinél tett levonások nem felelnek meg a szigorú takarékosság azon mértékének, melyet a bizottság nézete szerint az ország jelen pénzügyi helyzete az állami szükségletek minden ágazatában feltétlenül megkíván. A központi kormányzat költségeire vonatkozólag általában azon nézeteket tartja a bizottság helyeseknek és mérvadóknak, melyek ezeket illetőleg az előbbi pénzügyi bizottságok véleménye alapján már a képviselőház határozatában is kifejezésre jutottak. Felhívta tehát a minisztériumot, hogy nyilatkozzék azon irányadó elvekre nézve, amelyeknek alapján a központi kormányzat rendszerének a képviselőház által sürgetett reformját megvalósítani szándékozik. A miniszterelnök a bizottság előtt erre kinyilatkoztatta, hogy a kormány a képviselőház azon határozatát, melyben az administrativ összes rendszerének beható tanulmányozására és annak folytán az összes közigazgatás reformjára nézve javaslatok előterjesztése tétetett kötelességévé, oly mérvben, mint az a határozatban kívánhatott és egyszerre foganatosíthatónak nem tartotta, igyekezett azonban annak főleg két irányban eleget tenni, t. i. az administrativ azon ágainál, melyeknél pénzügyi eredmények azonnal voltak elérhetők, és azoknál, melyeknél reformoknak behozatala égetőnek mutatkozott. A kormány e kérdés tekintetében ugyanazon álláspontot foglalja el, melyet a képviselőház kilenczes bizottsága véleménye jelentésében kijelölt. A közigazgatási teendőknél az okszerű decentralisata elvét igyekszik életbe léptetni ; a kormány tehát a közigazgatási teendők egy részét a törvényhatóságok körébe szándékozik átbocsátani, de megfelelő garantiák mellett arra nézve, hogyazok a törvényhatósági tisztviselők részéről felelősség mellett annak idejében és az állam érdekeinek megfelelőláttassanak el. A kormány e részbeni javaslatait a pénzügyi előterjesztések tárgyalásának befejezése után szándékozik előterjeszteni a háznak. Ami különösen a központi igazgatást illeti, a kormány foglalkozott azon kérdéssel: váljon a kormányzati teendőknek az egyes tárczák közti czélszerűbb beosztása következtében nem volna-e lehetséges egynémely tárczát megszüntetni? Nevezetesen fontolóra vette, nem lehetne-e az ő felsége személye körüli minisztériumot és a horvátszlavón minisztériumot megszüntetni, mint ez némelyek által szorgalmaztatott és a kereskedelmi minisztériumot a közlekedési minisztériummal egyesíteni ? Az első helyen említetett két minisztériumnak megszüntetését a kormány — egyetértőleg a pénzügyi bizottság véleményével is — fontos politikai tekinteteknél fogva nem tartja kívánatosnak. A kereskedelmi és közlekedési minisztériumoknak egyesítését a kormány nemcsak kívánatosnak, de szükségesnek is véli, nem tartja azonban még elérkezettnek az időt, hogy ezen egyesítés tényleg már most megtörténjék; mielőtt egyrészt az újabb időben épített vasutakkal való végleges leszámolás ügye be nem fejeztetik s a kisebb vasutak czélszerű csoportosítása keresztül nem vitetik; másrészt a kereskedelmi törvény megalkotásán kívül a monarchia túlsó felével fennálló vám- és kereskedelmi szövetség revisiója és az ország anyagi érdekeinek megfelelőbb iránybani módosítása czéljából szükséges előmunkálatok alapján teendő javaslatok a törvényhozás elhatározása alá bocsáthatók legyenek. Ami az egyes minisztériumok beszervezését, ügykezelését s a felelősség elvének életbeléptetését illeti: a kormány azon nézetben van, hogy ezen kérdések megoldása az 1848. III. törvényczikk által a minisztériumra lévén bizva, azok czélszerűen és az egyes tárczák viszonyainak megfelelően az egyes miniszterek költségvetéseivel intézhetők el. Egy állandó, változhatatlan ügybeosztási rendszer megállapítását nemcsak lehetetlennek, de a szolgálat érdekében kívánatosnak sem tartja. Ami azon kívánatot illeti, hogy a minisztériumok személyzete leszállítassék: erre nézve a kormány kijelenti, hogy amennyiben azon általa beterjesztett költségvetésben e tekintetben nem hozott oly mérvű leszállítást és megtakarítást javaslatba, mint abba jelenleg beleegyezni képes, annak oka egyedül abban rejlik, mert szem előtt tartotta 1 1- ször, hogy a javaslatba hozott megtakarítások valóságos megtakarítások legyenek s a minisztérium ne legyen kénytelen e miatt nagyobb mérvű nyugdíjazásokat és végkielégítéseket engedélyezni; továbbá 2- szor, mert a kívánt megtakarítások a személyzetnél tapasztalható mozgalom mellett az üresedésbe jövő állomások be nem töltése által 1 vagy 12 év alatt elérhetők, minden erőszakos lehangoló és a közszolgálatra nézve veszélyes rendszabály nélkül is. Ez utóbbi körülménynél fogva most már azon helyzetben van a kormány, hogy a központi igazgatásnál a személyes járandóságok és a dologi kiadások czimeinek keretén belől külön-külön adandó virement mellett már 1875. évre 235.000 forint megtakarítást hozhat javaslatba, mely legnagyobb részt a személyi kiadásoknál fog eszközöltetni. Az imént javaslatba hozott megtakarítás által a nyugdijteher az első évben körülbelől 19.000 írttal fog szaporodni. Ezzel azonban a kormány még nem tartja elértnek azon határt, a meddig a megtartásoknál menni lehetene, s ha az administrativ reformokra vonatkozó javaslatai életbe léptethetnek s egy czélszerű számviteli törvény alkotása folytán, mely iránt a tárgyalások eddigelé még be nem fejeztethettek, a számvitel egyszerüsíttetik : — a kormány majdnem biztos kilátásba helyezheti, hogy 1876. évre szintén újabb megtakarításokat fog javaslatba hozhatni. Ezen előterjesztés alapján, melyet a bizottság tudomásul vett és a t. háznak bejelenteni kötelességének tart, a központi igazgatás költségeinél a részletes jelentésekben előadott összegek levonásba hozattak, azon reményben, hogy az itt eszközölt megtakarítások a jövő években a jelenleginél nagyobb összegre emelkednek. A nyugdíjakra nézve végre a bizottság megjegyzi, hogy a nyugdíjak mindaddig, míg a ház az állami számszéknek azokra vonatkozó jelentésére nézve végleg nem határoz, azon fentartással szavazandók meg, melylyel azok eddig is felvétettek a költségvetésbe, hogy t. i. mindaddig végleg megállapítottaknak nem tekinthetők, míg a nyugdíjasok jegyzéke a képviselőház által a nyugdíj ügyben 1870. márczius 20-án hozott határozat értelmében kiigazítva és azzal összeegyeztetve nem lesz. Az állami számszék ezen jelentése tehát mielőbb tárgyalandó lesz. A bizottság mellékelve előterjeszti az általa hozott határozatok alapján kiigazított mérleget (már közöltük). Csengery Antal s. k., az állandó pénzügyi bizottság elnöke. Dr. Lipthay Béla s. k., bizotts. előadó: már a jelen viszonyok között is fedezik a szükségletet, továbbá, hogy az alapállása idővel mind kedvezőbbé lesz, és hogy a succedentiára gondoskodva van. Számításaink biztosságát emelik még a következők. 1) A számításban mindenütt csak 5%-os kamatozás vétetett fel, holott a valóságban legalább 6, vagy 62 %-kal biztosan gyümölcsöztethetők a befolyó összegek. (Évenként átlagosan 450—500 ezer forint fog befolyni.) 2) Az özvegyi gyámpénz úgy számíttatott, mintha mindegyik özvegy még ismét férjhezmenetele esetén is folyton s élethosszig élvezné a gyámpénzt, holott a javaslat szerint az ismét férjhez menők vagy csak 2 évi gyámpénzt kapnak végkielégítésül, vagy csak ismétt özvegységük bizonyos esetében nyernek újból gyámpénzt. 3 ) A most alkalmazva levő tanítóknál úgy vettük fel, mintha 65 éves életkorukig valamennyi a hivatalos kimutatások szerint most létező tanító tagja lenne a nyugdíjintézetnek, holott igen valószínűleg több százra tehető azok száma, akik vagy a javaslat 32. §-a értelmében nem ezen nyugdíjalapból láttatnak el (p. D. Budapest főváros 281 tanítója) vagy mint a protestánsoknál 2—3 éves tanítóságra alkalmazott egyének nem jövendőnek a nyugdíjasok közé. 4) Az eddig különböző osztályokból nyerhetett statisztikai adatok szerint a tanítóknál mind a rokkantsági, mind a halandósági valószínűség kisebb, mint aminőt azon átalános rokkantsági s halandósági táblázatok mutatnak, melyek alapján számításainkat tettük. 5) Másutt is, így p. 0. az osztrák államvasutaknál, ahol ugyanazon alapszámok lettek felhasználva, melyek a mi számításunkban, a valóságban tapasztalt eredmények azt mutatják, hogy az alap fizetésképes. 6) Végül megjegyezzük, hogy a befizetéseket csak 40 évi tartamra számítottuk, a javaslat szerint pedig a hivataloskodás egész tartama alatt teljesítendők, és hogy a 29. §. 3.4. pontjaiban rendelt apróbb bevételeket nem vettük számításba. Mindezeknél fogva bátran kijelenthetjük, hogy a tanügyi albizottság által elfogadott Molnár-féle néptanítói nyugdíj-javaslat a benne megállapított tervezet szerint pénzügyi tekintetben is kivihető, mivel a számításokkal be van bizonyítva, hogy az alap a számítás értelmében minden időben fizetésképes lesz, anélkül, hogy belőle az államra bárminemű veszély vagy veszélyes koczkázat hárulna. Kelt Budapesten, 1875. évi január hó 12-én.“ A néptanítók nyugdíjazásáról szóló törvényjavaslatra nézve, melynek szövegét Molnár Aladár dolgozata alapján a tanügyi bizottság állapította meg, szakértők kérettek föl a számitások helyesége iránti véleményadásra, név szerint Lewin Jakab a keresk. akadémia igazgatója, Leeb Péter min. tanácsos, Weninger Vincze, Diwald József pénzügyi tanácsos és Fröhlich Frigyes. Jelentésük kész, s számításaik végeredménye összefoglalva a következő : „1) A törvényjavaslatban kijelölt forrásokból származó évi jövedelmek értéke (a tanítók s iskolafentartók befizetésein kívül) tesz évenként 167.400 hrtot. 2) A tanítói pályára ezentúl lépőknek a tervezet szerint való nyugdíj-szükségletét a biztosított jövedelmekből biztosan lehet fedezni egész addig, míg az ezen alapból nyugdíjra jogosított, ezentúl belépő tanítók létszáma a 27 ezret meg nem haladja. Ez eredmény annyival megnyugtatóbb, mivel a közoktatásügyi minisztérium 1874. évi jelentése szerint az egész országban 25 ezer tanítóra volna szükség, hogy az iskolák mindenütt a törvény követelése szerint rendeztessenek be, és mivel addig is még sok év telik el, míg a tanítóknak most mintegy 18 ezernyi létszáma 25 ezerre emelkedik. 3) A már alkalmazva lévő tanítók nyugdíjszükségletének fedezésére a tanítók s iskolafentartók befizetésein felül kell: a) az 55 éven alul levők számára............................................... 146.600 frt b) az 55 éven túl levők számára................................................ 17.600 „ Összesen 164.200 „ A fentebbi 1. p. alatt irt 167.400 frt bevételből levonva ezen .... 164.200 „ szükségletet, az alap javára külölönbözet 3.200 frt évenként, miből a IV. szakasz értelmében fizetendő végkielégítéseket és az V. szakasz értelmében fizetendő árvái gyámpénzek, melyek számításba nem vétettek, fedezhetők. Ebből világos, hogy a kimutatott jövedelmek KÜLFÖLD. — Jan. 21. — Franczia köztársaság. (A pronunciamento réme és a pyrénéei választás. A bonapartista Cazeaux pyrénées követté megválasztatása nem hagyja nyugodni az izgalomra hajló franczia kedélyt. Hogy szavazóinak száma 16 ezerről 23 ezerre növekedett, ez már okvetlenül maga után vonja azt, hogy azon híres „két hónap“ múlva, amikor — Roucher mondása szerint — Mac-Mahon ép úgy meg lesz lepetve, mint Serrano, a császári hereeg kibocsátja manifestumát. A pyrénéei választás váratlan eredményében a klérus is közreműködött, mely a republicanusok által is támogatott orleanistával szemben a bonapartista mellé állott és állított. A választókat azzal is kecsegtették, hogy a herczeg pronunciamentója már meg is történt, azok meg elhitték , helyenkint az egész lakosság elibe tódult a párisi vonatnak, hogy mi újat hoz a pronunciamentóról. Azt is híresztelték, hogy Mac Mahon a herczeg javára leköszönt. — A népség szavazott ennélfogva a bonapartistára. A monarchisták már most a republicanusokat okolják a kudarczért, ezek még azt következtetik a dologból, hogy a nép annyira gyűlöli a septenniumot, hogy inkább a császárság alá hajol. Ezen álhírek terjesztése, úgy látszik kapcsolatban van tehát a császárság proclamatiójával és mintegy egyengetője, előkészítője akar lenni. — A nemzetgyűlés, mint táviratunk jelezte, ma kezdi meg az alkotmánytörvények tárgyalását. A pártok állásáról szemben e javaslattal több alkalommal szólottunk; az ügyeknek végleges épen a tárgyalás előtt való stádiumát még nem tudhatni. Audiffret-Pasquier és Perier-nek a 6 éves septennium alapján történt kiegyezése hitét az „Indép. beige“ párisi levelezője is megerősíti. A megegyezésre a párisi gróf adott volna jelt, kit szintén nagyon rémítenek a bonapartisták álhírei. Belgium (A kormány viszonya acuriához és Alfonshoz.) A spanyol pronunciamento után Belgium volt az első ország, melynek kormányáról azt beszélték, hogy készséggel siet elismerni az új királyt. A kormány egy interpellatio folytán kijelenti, hogy a római curiához való viszonya nem módosult, mert a helyzet az eddigi , továbbá hogy A10 - s illetőleg Belgium ugyan azon álláspontot foglalja el, mint a többi nemzetek, az elismerők között nem lesz sem első, sem utolsó. Spanyolország. (A „Gustav“ ügye.) Közöltük volt a „Times“ után Bismarcknak a „Gustav“-ügyre vonatkozó jegyzékének elemzését. A „Nat. Ztg.“ megerősíti e jegyzék hitelességét, s hozzáteszi, hogy a körjegyzék 8-án kelt. A német követ 14-én beszélt Décazes herczeggel. Décazes herczeg tehát értesülve lévén, alaposan dementálhatta Apponyi gróf osztrák-magyar követ termében az aggódó diplomaták előtt Zarauz ostromának hírét, ha csak — úgymond — a karlisták nem támadták meg a német hadihajót. Ezen diplomatiai előzmények után a „Nat. Ztg.“ képzelhetetlennek is tartja, hogy egy német hajó, anélkül, hogy különösen kihivatnék, a maga fejétől támadást intézett volna Zarauz ellen. — Az elégtétel módja felől, melyet a spanyol kormány a németnek adni kíván, a „Schl. Ztg.“-nak Berlinből ezeket írják: „Biztos santanderi hírek szerint a Zarauz előtt álló hadihajók spanyol parancsnoka a karlistáktól oly kártérítést fog kívánni, mely nemcsak a „Gustav“ szállítmányát, hanem esetleg magát a tüzelés következtében megfeneklett hajót is fedezze, ezenkívül pénzbírság (amende) lenne fizetendő. Az adott határidő eredménytelen lefolyás 8a után megkezdik a nyilvános épületek és a karlisták által megszállott partállomások lövöldözését. A Németországgal való egyezkedésekben még nem állapíttatott meg a kártérítési összeg, mert a panaszok még folynak. Németország természetesen elegendő kártérítést nyer, tekintet nélkül a spanyol részről a karlistákhoz intézett követelés eredményére.“ — A hadi operációk 22-én kezdődnek ismét. Németország. (Nemzetiségi vita a kir. gyűlésben.) A birodalmi gyűlés tegnapi ülésében Taczanowski a lengyel nemzetiség és nyelv jogainak fenntartására nézve indítványt tett, mely hosszabb vitára adott alkalmat. Taczanowski elpanaszolta a lengyel nemzetiség elnyomatását és megjegyzi, hogy a lengyel elem utóvégre, kénytelen lesz keleten támpontot keresni. Unruh, poseni tartományi tanácsnok, napirendre térést indítványozott. Niegolewszki megtámadta a kormány rendszabályait, azokat butító és elvadító rendszer névvel jellemző, és azt bizonyítgatá, hogy a lengyel nyelv az iskolában és még az isteni tiszteletnél is elnyomatik. Unrah ellen tett kifakadása miatt az elnök rendreutasítja. Az indítvány végül a centrum és a lengyelek szavazatai ellenében elvettetett. Szerbia. (Consuli rangelsőbbség) Belgrádban a consuli testület körében egy diplomatiai etiquette-kérdés merült fel, mely alkalmas arra, hogy Szerbia előtt fenyegető színben tűnjék fel. A „Nordd. Ztg.“-ból veszszük át a következő sorokat: „Több lap említi a belgrádi német nagykövet elutazását s hozzáteszi: az elutazás oka rangelsőbbségi vita volt a consuli testületben, mely differentiáltan különben a szerb kormány nem részes. Ezen előadás nem egészen hfs. Rosen nagykövet jogosítva és kötelezve van nagykövetté kineveztetésének kora szerint Belgrádban kartársai között rangfokozatát elfoglalni, viseljék bár azok a „politikai ügynök“ czimét avagy nem; mert ezen czim, melyet természetesen minden kormány megadhat és minden kormány elismerhet, a képviselők nemzetközi rangjára nézve közönbös. Diplomatiai rang, a népjog szerint, ugyanis csak a követeket, rendkívüli küldötteket s meghatalmazott minisztereket, miniszterelnököket és ügyvivőket illeti meg , de azon czimet nem. A császári nagykövet egyenrangúsági igénye nem kartársaival, hanem a viszonyoknak megfelelőleg épen a szerb kormánynyal szemben hozatott szóba. A kormány jónak látta a német nagykövettől megtagadni az őt megillető rang megadását, s ez, hogy jogából a néhány nap előtt tartott belgrádi újévi ünnepély alkalmával mit sem engedjen, elutazott. Közelebbi tudósítás még nincs, de már több kormány elismerte, hogy nemzetközi jog szerint ama czímnek a követekre nézve egymás között semmi befolyása nincs.“ Svédország. (A trónbeszéd.) A svéd országyűlés 14-én nyílt meg. A trónbeszéd, melyet a király olvasott fel, constatálja a közigazgatás minden terén elért haladást s az országos hadsereg és tengeri hadra nézve az általános hadkötelezettség behozatalát jelzi. A földadó-javaslati munkák még nem készültek el. A vasúti közlekedési eszközök szaporítása czéljából tetemes összegek fognak igénybe vétetni. A múlt évi bevételi többlet 12 millió koronát tesz. Oláhország. (A szerb-oláh védő és daczoló szövetség félhivatalos tagadása.) Azon újabban felmerült hírekkel szemben, hogy bizonyos bonyodalmak bekövetkeztével Szerbiának támogatója lehetne Oláhország is, a bukaresti félhivatalos „Pressa“ következőleg nyilatkozik : „Románia és Szerbia külön egymástól egészen független léteit élveznek. Egymáshoz jó viszonyban állnak s remélhetőleg e jó viszonyt továbbra is fenntartják. De semmi olyan érdekeik nem léteznek, melyeknél fogva véd- és daczszövetségre léptek volna. Ez alaptalan hir még a mait nyáron keletkezett a fejedelem szíves fogadtatása alkalmából. Azonban mi kinyilatkoztatjuk, hogy a Portának nem szükséges minket ellenség gyanánt tekinteni. A magas Portával szemben mit sem követelünk, mint függetlenségünk s szerződések által biztosított jogaink tiszteletben tartását. De nem fenyegetheti az ottomán birodalom épségét. Bihari Péter: A philosophiai tudományok encyclopaediája. Budapest, 1875. I. Ha a philosophiai tanok mivelése az irodalmi munkásság fejlettségének mértéke, akkor nálunk valóban részul áll az irodalom. Bölcsészetünk nincsen, ski fogja komolyan ellenkezőjét vitatni ?) tudományos irodalmunk kivált az úgynevezett ideális ágakban csekély s felületes. Senki sem tud azon alapon építeni, amely nincsen még megvetve; azért ha valaha lenne is teljes bölcsészeti rendszerünk, mely ezen névre igényt tarthatna, akkor ez nem a magyar, hanem a külföldi tudományos munkálatok és eredményeik alapján fog felépülni, abban igaza volt Erdélyi Jánosnak. Az elmaradás a mozdulatlan tespedés különféle okait felsorolni igen messzire vezetne. Egyik oka az, hogy nálunk eddig minden tudományt azon szempontból becsülik meg, milyen gyakorlati haszna van, s hogy nem él köztünk ama meggyőződés, hogy a philosophia a társadalmi életnek egyik főtényezője volt mindenkor. Azért a mi bölcsészetünk is mindig siet a gyakorlatiba, anélkül, hogy elméleti alapjai lennének. Egy „egyezményesnek“ nevezett bölcsészeti kísérlet, melynek alapítója, és ennek lógósa, egyetlen egy nagy bölcsész tanait sem volt képes megérteni, az érzületre hivatkozva kivált gyakorlati irányban keresett utakat. Előre lehetett volna neki mondani, hogy a superstitióval telült érzület nem az igazi, s hogy az igazi bölcsészeti érzület csak tiszta tudáson nyugszik ; a gyakorlatnak stabilitása nem volt a bölcsészet kezdete soha, valamint a hét hellen bölcs nem volt philosophus, s a ki a pro verbiumokban látja azon csirát, mely egy nemzeti bölcsészetet fog kifejteni, az csalfa, vak remény karjaiban henyél. A bölcsészeti rendszer kíván elemi munkát, valamint minden tudomány, addig míg csak „nagyban“ dolgozunk, mint nálunk divatos, addig ne is álmodjunk rendszerről. Torzképek lesznek azok mindenkor. De alapvető egyes értekezletek számára philosophusainknak figyelmük nincsen. Pedig ez volt eddig minden rendszernek kezdete és sokszor alakja is p. o. Platónnál, Kantnál. Meglepetéssel vettem jelen művet kezembe. Én nem tudtam, vájjon mennyire terjednek szerző részletes dolgozatai a philosophia terén, de azt tudtam, hogy bölcsészeti encyclopaediákkal nem szokták a philosopályát kezdeni, hanem befejezni, így tette legalább Fichte, Hegel, Herbart, s a szerző nem fog egyet sem felmutatni, ki a megfordított menetet követte volna. De gondoltam, szerző egy rendszer alapvonalait fogja adni( fentartván magának későbbi művekre a részletes indokolást. Ebben csalatkoztam. Szerző ez encyclopaediát „főleg középtanodát végzett olvasók számára“ írta, hogy a „philos alapismeretek összegét“ nyújtsa nekik; de egyúttal azoknak is szánta, kik „nagyobb fáradság nélkül — a mélyebb gondolkozás világába egy tekintetet óhajtanak vetni.“ (p. VII.) Legyen szabad azonnal itt egy megjegyzést tennem. Ami az olvasók első részét illeti, úgy azoknak kezébe nem encyclopaediát, hanem jó propaedentikát kell adni; az olvasók másik része számára pedig kár valamit írni. Aki a „mélyebb gondolkodás világába“ akar „nagyobb fáradság nélkül“ tekinteni, annak jobb, ha bölcsészeti könyvet soha sem adnak kezébe. Különben ha szerző ezen előkészítést kívánta adni, akkor azt hiszem, teljesen eltévesztette czélját. Az előkészítő könyvek írása nem a tárgygyal ismeretlennek, hanem a mesternek kezébe való, szerző pedig, tisztelet jóakaratának, azon tárgyhoz, melyet felvállalt, igen keveset ért. Aki az ifjúságot a bölcsészet tulajdonképeni problémáiba akarja bevezetni, annak kell tudnia, hogy a philosophiai fogalmak közt milyen rendszeres összefüggés van, s ezt szerző nem tudja. Aki a philosophiának alapismereteit összletesen akarja adni, annak kell tudnia, mi az igaz a philosoph. traditióban, azaz bíráló számot kell adni a tanokról, s hogy ezt tehesse, értenie kell a bölcsészeti irányok tanait. Szerző a philos. traditiónak értelmét nem tudja, ő nem érti a philos. tanok nagy részét; szerzőnek törekvése „Ítéletet mondani még azon irány tévedéseire is, melyhez legközelebb jár,“ igen mulatságos ide-oda beszélésben áll, s bár ezen utóbbi mondása némileg úgy szaglik, mintha neki külön „iránya“ volna, elhiheti, hogy a ki könyvét kezébe veszi s ért a dologhoz, annak szemeit e kitétel nem hogy el nem vakítja, sőt élesíti szerzőnek sokszor nevetséges tévedései számára, melyekkel kivált a philos. traditióban minden lépten-nyomon találkozunk. A szerzőtől kitűzött czél csak az által érhető el, hogy a tárgy roppant tömegéből a kellő részleteket kiválasztjuk, élesen fogalmazzuk s helyesen s tetszően berendezzük. Ehhez nem elég „néhány eredetiben (!) ismert bölcsész, sem „Herbart és a herbartisták könyvei“, sem Stöckel, „Lehrbuch der Philosophie“-ja, sem Beck „Encyclopaediája“, ehhez kell önálló kutatás , ez szerzőnek nincsen; egy ponton sincs. A gyakorlati philosophiai rész illetlen kiszélesítése egyebek közt szintén bizonyítja, hogy szerző a philosophiának mely terén otthonos. Ott t. i. leginkább, ahol a legtöbb táblabiró, kik a dolgot minden philos. nélkül jobban tudták volna összeállítani. Eredetiségi vágyai különben szerzőnek nincsenek, ő csak a biztos eredményeket akarta nyújtani. Biztos eredmények ? hát hol vannak azok a philosophiában ? Szerző nem ismeri el Kant tértheóriáját annak, mert ő azt átalában nem ismeri, pedig ez oly exact tény, milyen csak lehet; szerző nem ismeri el az újabb philosoirányok tanait, melyek az akaratot előtérbe állítják, pedig azok mellett máris a valószínűség szól. Hát miféle összegét adta ő a philos ismereteknek ? Egyszerűen a herbarti ódonságot, nem is új ruhában, sem tetszetős alakban, sem összefüggésben , pedig Trendelnburgban olvashatta volna azon ellenvetéseket, melyeken az iskola még ma is furadozik. De szerző Herbartot tartja igazi tudományos philosophusnak s azért ennek irányához közeledik ; úgy látszik, szerző nem tudta maga sem, hova tartozik, az ő közeledése ezen irányhoz nem egyéb mint pusztán ingadozás. Ő sehova sem szít, mert egy irányt sem bir megítélni. Ennek bizonylatát a következő pontok fogják adni. Szerző encyclopaediájában a bölcsészetet oda határozza, hogy az „a dolgok lényegéről vagyis végső okáról s legfőbb czéljairól szóló tudomány.“ Azt hiszi, hogy ez minden bölcsésznek a nézete , csak egy rendszert nem látott: a subjectiv idealismust,— de ezt szerző mellőzhetőnek vélte. Nekem ugyan a bölcsészet ilyen fogalmazása ellen nincs kifogásom, de azon kezdet, hogy „ember, világ és ezeknek legfőbb közös alapja isten képezik a bölcselés fő tárgyait,“ — gondolkodóba ejtett. Én úgy tudom, hogy ezen tripartitió már Kant kritikái által van kiküszöbölve a bölcsészetből ; szerző pedig, a ki az istenről szóló tanokat a pilosophiának vindikálja, nem látszik ismerni azon határokat, melyekre a mi eszünk szorítva van, sem pedig azon danausi ajándékot, melyet ezzel a bölcsészetnek hozott. Mindenesetre az istenről szóló részletek a mostani bölcsészeti irányoktól elmellőztetnek, úgy a positivistáktól, mint a német újabb idealismustól, ha csak az idealrealistikus speculatiót nem tekintjük, melynek különben sehol sem sikerült kimutatni azon jogalapot, hogy a theológiát a bölcsészetbe bevezethesse. Szerzőnek álláspontja átalában a legtisztátlanabb realismus; az ismeret határait ő nem látszik ismerni, nem is figyelmezteti olvasóit arra, amit a kriticismus igyekezet elérni, hanem „a létezőt — annak lényege, vonatkozásai“ stb. szerint akarja vizsgálni (§. 10). Szerzőnek e ponton ismeretelméleti gyöngesége világos; neki kellett volna belátnia, amit mai nap minden valamire való bölcsész már elismer, hogy az ismeret a tárgy lényegét nem érheti el, mennyiben mindenkor az alany felfogási formáihoz van kötve s azoktól nyeri maga alakját. A helyett ő azt hiszi, hogy a herbarti combinatiók (ama famosus vonatkoztatási módszer) igazán philosophikusok, nem is látja, hogy azoknak hiánya épen abban van, hogy logikai tekintetben absurd feltételekből indulnak s egész erejök képzelt és csinálva csinált ellenmondások megfejtésében állanak. Ehhez pedig nem kell nagy erő, mert a madzagot, melyet magam csomóba kötöttem, magam fel is oldhatom. Akképen szerző már az álláspont választásánál is kimutatta, hogy a mai bölcsészeti áramlaton belül tájékozódni nem bírt. Onnan ered az egész mű elosztása is, mely szól: 1) bevezetésképen az ismerettanba az ismeret módjairól, 2) rendszeres metaphysika, mely eloszlik nála : a) ontológia, b) természetbölcselet, c) lélektan, d) istenről szóló tan (figyelmeztetni kell azon logikaellenes berendezésre, mely szerint az átalános metaphysika s a különös alkalmazás coordináltatnak az úgynevezett„„rendszeres“ tárgyalásban) ; 3) gyakorlati bölcsészet. Már ezen elosztás is ódonszagú s olyan az egész tartalom, mely minden czél és értelem nélkül összeállított, szakgatott tanrészletekből áll csak. Forduljunk már most azon álláspont megvizsgálásához, melyet szerző az egyes tanokban elfoglal. A számos részletes hibák felsorolását nem akarom itt adni, ámbár szerző kívánságára bőven szolgálhatok a legkülönbözőbb fajtából. Az első kérdés az : miként szerezhető az ismeret átalában? Szerző itt bírálati pillantást akar vetni a különféle ismeretelméleti tanokra; akar, mondom, mert az egész csak conatis, prim desiderium, miután arról, amit nem ismerünk, számot sem adhatunk. Ily alakul ismeri a szerző az empirismust, a Sensualismus, materialismus, naturalismus tanait, a positivismust, idealismust s azután adja a maga nevezetes ismeretelméletét, melyre még visszajövünk. Már ezen összeállításból is kitetszik, mennyire hatolt a dologba szerzőnk. Az empirismus ismertető jele szerinte az, hogy a „tapasztalásból származtat minden ismeretet" (3. §). Ily értelemben azonban teszi azt a natural, Sensualismus, positivismus és a szerzőtől dicsőített Herbart is, sőt szerző alig fog egyetlen egy bölcsészt felmutatni, aki másból mint tapasztalatból vezetné le tanait. Az egyezés még a módszerre nézve is az; a positivismus sem ismer el más módszert, mint az incinettót, s a német legújabb idealistaus Schopenhauer-Hartmann tanaiban szintén ezen módszerrel dolgozik. Az empirismus, ha különválasztjuk a többiektől, nem is tartozik a philosophiai tanok közé s Locket odaszámítani, aki a franczia Sensualismus előfutára, nem tanúskodik iratainak és szándékának ismeretéről. És hogy fogalmunk legyen azon „ítéletkimondásról“, melylyel a szerző oly nagyra van, izlehetőül itt van az, amit az empirismusról mond. „Az emp. igen szűk körre szorítja az emberi ismeretet, midőn a gondolkodás által adott legnemesebb eszméinktől, milyenek az igaz, jó, szép, isten ideái, megfoszt bennünket. Az érzékfölöttit nyomozni nem kevésbbé követelménye emberi természetünknek, mint az érzékeink alá esőt felfogni.“ — S mintha az empirismus az ok és okozat egybefüggését tagadná, szerző nagy pontosan hozzáteszi: „az ok és okozat egybefüggésének elvét tehát a tudományban sehol sem nélkülözhetjük.“ Hiszen azt az empirismus nagyon jól tudja, ezen rendreutasítás nélkül is , de szerző ráfog az emp.-ra olyast, amit ez nem érdemel, hogy t. i. amaz eszményektől megfosztana. Én úgy tudom, hogy azon angol moralisták, kik a common sense-re hivatkoztak, mind