Ellenőr, 1875. február (7. évfolyam, 32-59. szám)

1875-02-14 / 45. szám

azonnal — első­sorban az 5 számára rendeztetek. Eze­ken a helyeken van aztán világában az a demi-monde élet, a melyről az erkölcsbirák oly sok — valótlanságot állítanak. Nem nem akarok advocatns diabol­ lenni, de azt a nélkül, hogy az alvilági úr prókátorává sze­gődném, is állíthatom, hogy a­kik a párisi társas­életet a „Ballier,“ „Valentino“ és „Frascati“­­ban tapasztaltak után ítélik meg, zsák­utczába ke­rülnek. Egyébiránt ezek a helyek sem érdemlik meg inkább, hogy eltemesse a kénköves eső So­dom­a és Gomorrhaként, mint a bécsi „Sperl,“ vagy a budapesti „Új világ,“ hacsak az olym­­pusi hatalmak a pezsgő szellemet nem büntetik kénesővel, a­melyből (a szellemből, nem a kén­esőből) itt mégis csak több találkozik, mint a „Sperl“-ben, vagy „Uj világiban. Az említettem három mulató hely a leginkább lá­togatott. A „Ballier“ a Quartier Latin diákjainak és grisettjeinek, a „Frascati“ a kereskedő- és pénzvi­lágnak, a „Valentino“ meg az idegeneknek a gyál­­helye. Hogy e két utóbbi helyre aztán a tőke és ethnographiai tanulási vágy sok „magánosan álló hölgyet“ csábít , az természetes. A nyilvános álarczos bálok közt, aránylag nagy (10 fokos) beléptidíjjal, a legdíszesebbek az „Opera-Comique“ szombati báljai. Hanem itt is azok a hölgyek viszik a s­erepet, a­kik nagyob­­bára férfi­ kíséret nélkül szoktak jönni, de azzal tá­vozni a bálból. Múlt vasárnap, e hó 7-ikén, ismét fölelevenn­­ték azokat az operai bálokat, a­melyek a Rue Pelletier operaházának leégése óta csak kellemes souvenirjeit képezték a párisiaknak. A kí­sérte­t, a fényes új házban, meglepően sikerült. A jegyeket az utolsó napokban ötszörös árakon (egy beléptijegy rendes ára 20 frank volt) is kapkod­ták, sőt egy páholyért hétezer frankot is fizet­tek. A nagy ház szivüktig megtelt s a szegények számára a mulatság jövedelmezett néhány százezer frankot. Ez volt a legfényesebb nyilvános bálja a pá­risi farsangnak, a melynek krónikájában nagyobb fejezetet képeznek a zártkörű bálok. A születési és pénzaristokratia sehol sem mu­lat annyit fényes palotái zárt falai közt, mint Pá­riában, a mihez a kulcsot mind­ennek mind aman­nak gazdagsága adja meg. Sőt, egyszerű avouék is százszámra küldik szét a meghívókat estélyeikre. A párisi farsangnak — a­mely azonban kiterjed a ham­váz­ó szerdán is túl — nagyrészben hát a ma­gánpalotákban folyik le. A zártkörű tánczmulatságokhoz tartoznak a társa­ságok (société-k)által rendezett bálok is. Az ilyen soci­­été­ k száma százakra megy itt. A szövetkezés czélja művészeti és társaséleti. A társaság tagjai, férfi­ak és nők, hetenkint kétszer vagy háromszor összejönnek egyleti helyiségükben, az egyleti tagok előtt szavalnak és énekelnek s a hangverseny után a társaság tánc­ra kerekedik. Ezek a társaságok a farsang folyamában dalt is rendeznek, a­melyeken azonban, ingye­nesek lévén azok, csak meghívottak vehetnek részt. Nehány ily társasági bált néztem meg a farsang alatt s mindegyikben kellemesen lepett meg külö­nösen az egyszerűség a női öltözékekben. Ezek a b­ipok jelmezesek i­s lévén egyszersmind, a báli öl­tözetnél olcsóbb costume-öknek, a hölgyek nagy­része előnyt ad a báli toilette fölött s az egy­ez­­rü főkötő és carton ruha , la normandiai pa­rasztasszony többször fordul elő, mint az aszályos selyemruha. Annyi bizonyos, hogy Páris nem használ el annyi selymet, mint a mennyit igénybe vehetne fővárosa oly országnak, a mely a selyem­­gyártásban az első helyet foglalja el a világon. A józan takarékodig a mely Francziaországot gazdaggá teszi, a társasági bálokon is észlelhető. Az ok is „zárt körü“ s azok is társasági bá­lok, a melyek a kü­lvárosi „muhnö-helyeken* mennek végbe. Nagyobbára pinczehelyiségekben. Zártkörüek annyira, hogy a­ki nem tartozik a társasághoz, az köszönje jó csillagának, ha ki nem dobolik. Két ily külvárosi bált nédem­ meg, hanem a többit elengedem magamnak s leírásukat, mint egy praktikus kollegám az operaház leírását, nagy bölcsen Baedekernek engedem át. Az egyik bal közönsége a „marchands des quatres sesons“ (zöldségáruló) tisztes társaságának tagjaiból toborzta közönségét. A bál színhelye pin­c­hhelyiség volt a melyben a kofa urak és kofa asszonyság­ok nagyon vígan voltak, járván a tisz­tességes kankánt és iddogálván a „glóriát“, fekete kávét ci­gnac kal. A mulatságban nem so­­káig gyönyörködhettem, mert a gyanús pillantások, a­melyeknek a társaság kereszttüzébe vett, azt látszottak mondani, hogy „prussien“-t sejtenek ben­­nem így jártam a „charbonnier“-ok (szénárulók) bálján is, a­kiket, nem tudván a szerecsent fehérre mosni, hiába iparkodtam volna meggyőzni Árpád-­­ tól való igaz származásomról .... így mulatott Páris a rövid farsang alatt. A tronapartista lapok, a­kik jól tudják, hogy a nép­­fiók a „panis“ mellé „circenses“ ek is kellenek, azt mondják ugyan, hogy az idei farsang nem volt oly élénk, mint a császárság­­alattiak, de azt el­hallgatják, hogy akkor sok is volt­ a jóból. A „boeuf gras“ eltűnését is sajnálják s a „mardi gras“-t sem találják oly élénknek, mint a császár­ság „dicső” idejében. Szegény köztársaság, mily hatalmas érvekkel küzdenek ellened! Egyébiránt, mint már fönebb említem, a hús­hagyó kedd nagy zajjal és sok bolondság közt folyt le. A boulevardokon egész éjjel s különösen 10—12 óra közt nagy volt az álarczosok száma, nagy a jókedv és sok a tréfa. Tánczmulatság nem kevesebb mint 630 jelentetett be a tegnapi napra a rendőrfőnöknél .... Hanem ma Páris megkezdte a heringfogyasz­­tást s a bohóságok rövid ideig szünetelni fognak. Aztán? — A farsang meghalt, éljen a „mi­­caréme”. Újvári Béla. TÁRCZA. KALAKÁDJAI. II KÖTET. TISZENHARMADIK FEJEZET.­­ Az akna. (Folytatás.) — Általános meglepetés szögezte le a jégház lakóit. De a következő pillanat már az öröm kitö­réséé volt. Összev1887.i ölelték az érdemes férfiút, s Hatteras hosszasan keblére zárta. Az orvos me­leg kézszoritással felelt. — Oo, csakugyan ön az, Clawbonny ur­­­ajon­­gott az őrmester. — A magam valóságában, derék öregem, s bizony többet aggódtam az önök sorsa fölött, mint önök aggódhattak miattam. — De hát, miképp tudhatta ön, hogy medve­­had ostromol bennünket ? kérdé Altamont. Mi attól féltünk leginkább, hogy ön majd semmi roszat nem sejtve tér haza. — Jól láttam én mindent, viszontá az orvos, lövéseik felriasztottak. Éppen a Porpoise roncsainál voltam akkor. Felkapaszkodtam egy jégbuczkára, s láttam, hogy veszi önöket űzőbe öt medve, ah­­hogy rettegtem önökért! De mikor asztán a dombról lehömpörögtek önök, s látván, hogy a medvék ha­bozva állnak a lejtő fölött, tudtam, hogy sikerült önöknek a házba menekülniük. Ak­kor lassacskán közeledni kezdtem magam is, hol csúszva, hol a jégbálványok közt­ bujkálva, így értem a vár közelébe, s Láttam miben foglalatosak e rengeteg fenevadak, m­intha óriási hódok lennének, sulykol­ták a havat s tördösték a jégdarabokat, egyszóval azon voltak, hogy befalazzák önöket élve. Szeren­csére nem jutott eszükbe a domb tetejére gurítani önökre jégbálványokat, mert akkor szétzúztak volna mindent. — De ön sem lehetett valami különös biz­tonságban, mondá Beli, hiszen a medvék könnyen abba hagyhatták az ostromot s önfelé fordul­hattak. — Volt is eszükben! A Johnson álal sza­badon eresztett grönlandi kutyák néha egész kö­zel csatangoltak hozzájuk, m­ég csak ezekre se gondoltak ízletesebb vadra volt kilátásuk. — Köszönet a bókom­, mondá Altamont ne­vetve. — Oh, nincs mire büszkélkedni! Megértvén, miben törik fejüket a medvék, eltökéltem, hogy átfurakodom önökhöz. De eszélyesség okából be kellett várnom az éjt. Ekkor csendesen a lejtőig osontam, a puskaporostár oldala felül; e pont vá­lasztására különös okom volt: aknajárást akar­ta­m­ hozzá nyitni Nekiestem hát a jégnek ezzel a hóváló késsel; pompás egy szerszám, mondhatom! Három átló óráig fúrtam, ástam, kotortam,­­ íme fáradtan, éhesen, de mégis csak itt vagyok! . . . — Igen, hogy sorsunk osztályosa legyen, mondá Altamont.. — Hogy megmentsem mindnyájunkat. Ha­nem, adjanak egy darab húst és kétszersültet, mert mindjárt eld­ülök az éhségtől. A következő pillanatban már egy jókora da­rab sós húsban kopott az orvos szép fehér foga. De evés közben is késznek mutatkozott a sürgős kérdésekre felelni. — Ön megment bennünket? kérdé Bell. — Meg hát, viszonzá az orvos, nagy nehe­zen helyet szorítva tele tömött szájában a fele­leti­­ek. — Igaz bizony, mondá Bell, hiszen a­mely után Clawbonny úr bejött, azon ki is lehet menni. — Ohé, viszonzá az orvos, és szabadjára hagyni mindent e pusztító vadaknak, ugye? No hiszen csak az kellene, milyen pompásan kifosztás­sák majd éléstárunkat! — Itt kell maradni, mondá Hatteras. — Itt bizony, viszonzá aa orvos, kis az os­tromló vadakat rázni le nyakunkról. — S volna hát módja? álmélkodik Bell. — Biztos módja van, viszonzá az orvos. —­ Mondtam, ugy­e megmondtam! kiáltott föl Johnson, kezeit dörzsölgetve. A­hol Clawbonny úr van, ott nem lehet kétségbeesés; tudós tarisznyá­jából mindig kerül valami mentő gondolat. — No, no, az az én szegény tariszny­­ám so­ványka nagyon , de ha jól kikotorja az ember . . . — Orvos úr, szakitá félbe Altamont, nem jöhetnek be a medvék azon az aknajáráson, a mit ön vájt ? — Ő nem­ volt rá gondom a torkolatot jól betömni; nekünk pedig nyílt utunk van innen a past­aporostárig, a­nélkül, hogy a medvék észre­vennének. — Helyes, és most megmondja Ön nekünk, micsoda módot gondolt ön ki megmentésünkre? — Igen egyszerűt, s a­mire nézve a munka fele már készen van. — Hogyan ? — Majd meglátják. De majdnem elfelejtet­tem, hogy nem egyedül jöttem ide. — Hogy-hogy? — Be kell mutatnom társamat. — S ezt mondva, kihúzott az akna torkából egy döglött rókát. — Róka! kiáltott föl Bell. — Mai vadászatom zsákmánya, viszonzá sze­rényen az orvos, s meglátják, hogy még soha sem lőttek rókát oly jó kapóra mint ezt. — De végre is, mi szándéka van önnek? kérdé Altamont. Az a szándékom, viszonzá az orvos, hogy az egész medvecsaládot a levegőbe röpítem száz font puskaporral. Meglepetve néztek az orvosra. — De hol a por? kérdek. —­ A tárházban. — S a tárház ? — Ez a nyilás odavezet. Nem ok nélkül vár­tam én tiz­etnyi sikátort a föld alatt; közelebb­­b érhettem volna a házat, de készakarva cseleked­tem másként. — De hát a tűzaknát, azt hova szánta ön? kérdé az amerikai. — Ide a lejtő tövébe, vagyis azon pontra, mely a lakóháztól , a tárházaktól legtávolabb fekszik. — Hanem, hogy csalja ön oda a medvéket mind egyszerre ? — Az az én gondom, viszonzá az orvos; most elég a szóból, lássunk a dologhoz. Ez éjen át száz láb hosszú folyosót kell ásnunk a föld alatt, nagy és nehéz munka, de öten csak megbí­­zunk vele, egymá­s felváltva. Bell megkezdi, s ad­dig mi pihenünk egy kicsit. — Terringettét! kiáltott Johnson, minél in­kább meghányom-vetem, annál pompásabbnak ta­lálom a Clawbonny úr szerét ! — A szer biztos, viszonzá az orvos — Ha ön így beszél, halál fia az az öt medve, már szinte a vállamon érzem bundájukat. — Munkára hát! Az orvos bemászott a sötét sikátorba. Bell követé, ahol az orvos átfért, társai bizton utána mehettek, így értek el a lőporostárig, s a pus­kaporos tonnák jól elrendezett sorai között lyu­kadtak ki. Az orvos megmondta Bellnek mit tevő legyen, s az ácsi jókedvvel hozzáfogott lyukat vájni az átellenes fal aljában, mely a lejtőre szolgált, az orvos pedig visszatért a házba. Bell egy óráig dolgozott igy, s majdnem tiz lábnyi folyosót vájt, melyben négykézláb elfért az ember. Akkor Altamont váltotta fel, s hasonló idő alatt körülbelül épp annyi m­unkát végzett; az alagútból kikotort havat a konyhába hordták, hol az orvos tűznél megolvasztotta, hogy,, kevesebb he­lyet foglaljon. Az amerikai után a kapitányra került a sor, aztán Johnson következett, s tiz óra alatt, vagyis reggeli nyolcz óra tájban kész volt az egész si­kátor. Hajnal hasadtakor rést csinált az orvos a puskaporostár falába s kikémlelé a medvéket. E türelmes állatok nem hagyták oda posi­­tiójukat, morogva jártak fel és alá, de azért példás kitartással teljesíték az őrállást; körü­l­­börül csatangolták a jégbálványok alá temetett hajlékot. De egyszer mégis úgy látszott, hogy türelmük fogytára jutott, s elkezdték széthányni a felhalmozott jégdarabokat. — Helyes, mondá az orvos a kapitánynak, a­ki közelében volt. — Mit mivelnek? kérdezé ez. — Úgy látszik, szét akarják rombolni mű­vüket, hogy hozzánk férhessenek. Hohó ! atyám­fiai, előbb pusztáltok ti el magatok! — De min­den esetre nincs vesztegetni való időnk. Az orvos végig mászott a sikátoron, egész odáig, hol a tű­zaknát akarta megvetni. Ott kiszé­lesítette a sikátort egy szoba nagyságáig s oly magasra vájatta, mint maga a bástya volt; tete­jét csak egy láb vastagságú jégkéreg választotta el a felszíntől; meg kellett támasztani, hogy be ne szakadjon. Támasztóul egy czölöp szolgált, mely a grá­nit talajban fészkelt; tetejébe a döglött rókát kö­tötték, alul pedig egy hosszú kötelet hurkoltak rá, mely a sikátoron végig érve a lőporos tárba szolgált. Társai csak nézték, mit csinál az orvos, de érteni nem igen értették. — Íme csalogató étek, mondá az orvos a ró­kát matatva. A czölöp tövébe egy tonnát hengerittetett, melyben egy mázsányi lehetett a puskapor. — És ime az akna, téve hozzá.] (23. folyt. köv.) A CSI V A p ^ BATTERIS KAPITÁNI * Q RIA V b kT-,~ p Y M_ a „Bismarck és Mazzini." Közöltük tegnap Mazzininek 1867. nov. 17-én Usedomhoz intézett levelét. Mint az „Epoca“ mondja, Usedom az abban tett ajánlatokkal szem­ben igen tartózkodónak mutatta magát,­­ a­mi­nek főok­át az „Epoca“ abban találja, hogy a tu­­rini egyezkedések az ő tudta nélkül folytak. Az egész ajánlatot Párisból származó cselvetésnek látszott tekinteni, sőt ezt a közbenjáró előtt ki is nyilatkoztatta, a franczia kormánynak a florenczi és berlini udvarokat elárasztó, úgynevezett titkos ügynökeire utalva. 1867. november 19-én Usedom felelt Mazzini levelére, teljes reservatióval, mely felelet a következő 5 pontra oszlott. 1. Hogy feltéve, miszerint a jelen pillanat alkalmasnak látszik, alapelvileg hajlandók Mazzini jegyzékének alapján egyezkedni. Kétli azonban, hogy a pillanat kedvező, de ezen teljesen szemé­lyes nézetével nem akar praejudicálni. 2. Hogy bármily kevéssé lehet is hitelt adni a franczia nyilatkozatoknak a Poroszországhoz való barátságos viszonyokra nézve, azok legalább látszatra megvannak, s egyelőre számítanak is tar­tósságukra. 3 Hogy nem késett, az ajánlat tartalmát Bismarck grófhoz juttatni, s hogy fenntartja ma­gának, Bismarck feleletét megérkezése után azon­nal közölni. 4. Hogy nem tartja czélszerű­nek e pillanat­ban Berlinben személyesen vezetni a felek (Maz­zini) részéről az egyezkedéseket; ez azonban saját, tisztán személyes nézete. 5. Hogy nem szabad figyelmen kivüll hagyni, miszerint a franczia diplomatia, mint talán már bevégzett ténytől, tart Olaszország és Poroszország közötti határozott egyezményektől, — a­mint hogy a porosz követség ilyetén megegyezésekre gyanús­­kodik Olaszország és Francziaország között. — Ily körülmények között — így végződik a levél — egyelőre nincs egyéb hátra, mint türelmesen bevárni a dolgokat. Közli az „Epoca“ továbbá a berlini kül­ügyi hivatal feleletét: „A kormány valóban attól tart, hogy a ki­rály (olasz) kormány és a franczia császár között megegyezés áll fönn, mely talán azzal, a­mit Po­roszország királya elvárhatni vél, ellenkezésben van, de nincs reá bizonyítéka, s ezt kell előbb bírnia. Azután csakhamar viszonyba fogna lépni azzal, a­ki mai napság egyedül képes a tuileriák politikájával szembeszállni. Felszólítja tehát a kormány a beadvány szerkesztőjét, hogy szerezze meg a bizonyítékot, s adja meg a porosz köz­benjárónak a szükséges felvilágosításokat, hogy a beadvány szerzőjével közvetlenül értekezhes­­sék. Útját megkönnyítendő, tudtára adatik, hogy Cialdini és Durando tábornokok azt mondták, mi­szerint ők olvasták az (olasz) kormány és a csá­szár között váltott sürgönyöket, a­melyekben előbbi kötelezi magát, be nem menni Rómába, d­e sür­gönyök praeliminaréi voltak egy olasz-franczia egyezménynek Poroszország kárára.­ Az egyezkedések e szerint sikertelenek ma­radtak. Következik most Mazzini válasza 1867. nov. 28- r­ó­l: „Egyelőre nem tartom magamat jogosítottnak azon porosz tisztet, (kivel M. Turinban egyez­kedőt akart) megnevezni De hogy porosz, azt a többek között Rostov tudja, s nincs tőle mit tar­tani. Kész vagyok Usedom gróffal személyesen értekezni, vagy részéről tetszés szerint való kül­döttel. Most néhány szót a kérdéses ügyről. Még egyszer állítom, hogy a Poroszország elleni hábo­rú Napóleon Lajos előtt virtualiter el van hatá­rozva; minden franczia laktanya ismeri már a jelszót. Biztosítom, hogy az olasz kormány szóbe­lileg kötelezte magát, a háborúban részt nem venni Ezt be nem bizonyíthatom, de értesüléseim oly ügynököktől származnak, kikre jogosan szá­míthatok, mint számíthattam arra, ki előttem a lombiéresi conventiót leleplezte. Valószínű, hogy amába való beavatkozásnak (Mentana) az a czél­ja, hogy zálogát képezze azon kötelezettségek tel­jesítésének, melyeket az olasz kormány Porosz­­országra vonatkozólag magára vállalt, s hogy egy­úttal elaltassa Olaszország ellenállását, amenyiben Napóleon azután Rómára vonatkozólag tetszés szerinti ígéretet, tesz neki. „Tetszés szerinti“, mert Róma, magában véve, vagyis: a világi ha­talom eltörlése, egyik félnél sem jó kérdésbe. Pe­dig mi éppen ezt akarjuk , és forradalom útján el is érhetjük azt. Nem tudom, hogy a római kérdés kiegészítő részlet­e Poroszországra nézve, de eltekintve a vallási és politikai kérdés fontosságától, reánk, és azt hiszem Európára nézve is, magasabb természetű eszme rejlik benne, mely eszme ösztönzött ajánla­tomra is,­­ az anti-bonapartisticus eszme. Én a bona­­ti­sm­ust Európára nézve folyton tartó veszélynek tekintem. Ezt szükségtelennek tartom megmagya­rázni. A­kibe nem látja, nem politikus.E veszede­lem ellen egy orvosszert látok: Németország és Olaszország szívélyes és becsületes egyetértését. Ezen egyetértés zálogot kíván: oltalmat az előbbi részéről, nemzeti kormányt a mi részünkről. Egy nemzeti olasz kormány már elvénél fogva, vala­mint Nizza és Róma miatt is eleve ellensége volna a bonapartismusnak. A­mily kormányunk mai nap­ság van, az nem egyéb, mint franczia praefectura. Beteg vagyok, nem írhatok terjedelmesen. Csak azt akarom ismételni, hogy a részünkre nyújtandó segélyt, legalább részben, azonnal meg kell kapnunk. Némi időre van szü­ségünk, hogy előkészületeket tegyünk, és két hó múlva közel vagyunk a tavaszhoz.“ Ezzel vége szakadt az egyezkedéseknek. Maz­zini törekvéseinek nem lett eredménye. Ezen jegy­zékre választ sem kapott. Usedom elhivatott Fló­­renczből. Mazzini ismét megemlítette az érintett pontokat egy „Flórenczben élő poroszhoz“ intézett levelében, kérte őt, hogy közölje tartalmát azzal, a­kivel a porosz követségből viszonyban áll. Ezen az „Epoca“ által közlött levélben Maeim ismétli jövendölését a Francziaország és Németország kö­zötti háborúról, és sajnálja, hogy Poroszország, mely ezen háborúban Olaszországnak legfől­bb semlegességére, valószínűleg azonban ellenséges voltára számíthat, mégsem hajlandó az „astro­­párt” ajánlatait elfogadni. A „Köln. Ztg.“ római levelezője azon véle­ményben van, hogy a közlött iratok valódiak. KÜLFÖLD. — Február 13-án. — Franczia köztársaság. (A senatusi törvény a nemzetgyűlésben. Wimpffen tb­­. contra Cassagnac.) Tegnap végez­te be a nemzetgyűlés a senatusi tör­vény részletes tárgyalását. 11-én a nemazetg­yűlés elfogadta volt Pascal Duprat indítványát 322 szavazattal 310 ellenében, mely szerint a senatus az általános szavazatjog alapján és azon választók által választandó kik a képvi­­selőket választják. Valamennyi jelen levő republi­kánus és 30 bonapartista szavazott ez indítvány­ra. Ellene voltak az orleanisták és legitimisták. Tegnap Cissey a kormány nevében kijelente, hogy a kormány oly értelmű senatusi törvényben, min­t a 322 képviselő febr. 11-én elfogadott, a conser­­vatív érdekek veszélyeztetését lát­ja. A tárgyalás vége tegnap az lett, hogy a nem­zetgyűlés 368 szóval 345 ellen elvetette az egész törvényt. Bri­s­s­o­n a nemzetgyűlés feloszlatá­sát i­n­d­í­t­v­á­ny­o­zta, a sürgősségi javaslat azonban 407 szóval 266 ellen elvettetett. A vita igen élénk volt, Gambetta heves beszédben támo­gatta a feloszlatást, a kormány ellenezte Brisson indítványát. Waddington és Vautrain a senalus°rendezéséről új javaslatokat nyújtanak be, melyek a bizottsághoz utasíttatnak. —­­Wimpffen tanok perét Cassagnac ellen, ki Wimpffen Sedannál követett magatartásá­ért megtámadta, ma kezdték tárgyalni; több tábor­­­ nem mint tanú Wimpffenre nézve kedvezőtlenül nyilatkozik. Német­ország. (A német püspöki kar nyilatkozata Bismarck jegyzéke ellen.) A „Germania“ közli azon 23 aláírással ellátott tiltakozást, melyet a német püs­pöki kar, Bismarcknak az Arnim-per tár­gyalása alkalmáv­a felolvasott a jövő pápavá­lasztásra vonatkozó körjegyzéke ellen intézett. „Bismarck sürgönye - mondja a nyilatko­zat — épp oly alaptalan, feltevéseiben, mint a­milyen indokolatlan következtetéseiben, és a vaticani zsi­nat határozatait hibásan magyarázza. E határoza­tok szerint a pápa egyházi joghatósága kétségkí­vül potestas suprema, ordinaria et immediata, de ez nem új tan, hanem a kath. hit mindenkor el­ismert igazsága, a canoni jog ismeretes alapelve. ... A vaticani zsinat határozatai, még árnyékát sem nyújtják az alapnak arra nézve, hogy a pápa ab­solut uralkodó lett, és éppen csalhatatl­sága folytán - absolut és pedig nagyobb mérvben, mint a világ akár-­­ melyik korlátlan fejedelme... Mindenekelőtt ama tér, , melyre a pápa egyházi hatalma vonatkozik, lé­­­­nyegileg különbözik attól, melyre az uralkodó vi-­­­lági souverainitása kiterjed ; a fejedelmek teljes­­ souverainitását világi dolgokban a katholikusok­­ nem is tagadják. De ezt nem tekintve, az absolut uralkodó neve az egyházi ügyekben sem alkal­mazható a pápára, mert ő az isteni jog alatt áll, s kötve van a Krisztus által az egyházra nézve tett intézkedésekhez. Nem változtathatja az isteni alkotója által az egyháznak adott alkotmányt úgy, amint a világi törvényhozó az állami alkotmányt módosíthatja. Az egyházi alkotmány minden lénye­ges pontban isteni rendelkezésen nyugszik, s min­den emberi önkény alól ki van véve. Ugyanazon isteni intézkedésen, melyen a pápaság nyugszik, alapszik az episcopatus; ő is jogait és kötelessé­geit az isten által tett intézkedésekből meríti, me­lyeket megváltoztatni a pápának sem joga, sem hatalma nincs. Teljes félreértése tehát a vaticáni hatá­rozatoknak, ha azt hiszik, hogy általuk „a püspöki joghatóság beleolvadt a pápaiba­' és a pápa „elvileg minden egyes püspök helyére lépett,“ a püspökök már csak „eszközei a pápának, hivatalnokai saját felelős­ség nélkül.“ A kath. egyház folytonos tanítása sze­rint, a­mint azt a vaticáni zsinat világosan ma­gyarázta, a püspökök nemcsak nem eszközei a pápának, nem hivatalnokai, hanem a szent lélek által rendeltetve és az apostolok helyére téve le­geltetik és kormányozzák mint igazi pásztorok a reájuk bizott nyájat. A mint a keresztény egyház­történelem eddigi 18 századában a primátus a szintén Krisztus által alkotott episcopatus mellett és fölött állott fenn isteni alkotás alapján az egy­ház szervezetében s működött annak üdvére, úgy fog az továbbra is történni és a­mily kevéssé ve­zetett a pápának azon minden időben fennálló joga, hogy az egyházi kormány hatalmát az egész kath. világban gyakorolja, addig arra, hogy a püspökök tekintélyét illusoriussá tegye, épp oly kevéssé indokolhat ilyen aggályt a jövőre nézve a primátusra vonatkozó régi kath. tan­ár magyarázata. Hiszen tudva levő dolog, hogy az egész kath. világ egyházmegyéit püspökeik a vaticani zsinat óta egé­szen oly módon vezetik és kormányozzák, mint előbb. A­mi különösen azon állítást illeti, hogy a püspökök a vaticani határozatok által pápai hivatal­nokok lettek saját felelősség nélkül, ezt a legtelje­sebb határozottsággal kell visszautasítanunk; bizony nem a kath. egyház az, melyben azon erkölcste­len és despoticus alapelv: „a felebbvalók paran­csa föltétlenül fölment mindenkit a saját felelősség alól* elfogadásra talált. Végül azon nézet, hogy a pápa „csalhatatlansága folytán tökéletesen korlát­lan nralkodó®, a pápai csalhatatlanság hitelvének teljesen hibás felfogásán alapszik. A­mint a vati­cáni zsinat világosan és nyíltan kijelentette , a dolog természete magával hozza, az kizárólag a legfőbb pápai tanítóhivatal egyik tulajdonságára vonatkozik: ez éppen csak azon térre terjed ki, melyre általában az egyház csalhatatlan tanítói hi­vatása s a szent írás tartalma és a hagyomány, valamint a régebben hozott határozatok által kor­­látoltatik. A pápa kormányzati cselekedeteit illető­leg szintén semmi változás nem állott be. Ha ezek szerint a nézet, hogy a pápa állását a püspöki karhoz a vaticáni határozatok alterálták, teljesen alaptalannak mutatkozik, ez által az e feltevésből levont következtetés, hogy ama határozatok a pápa állását a kormányokhoz is módosították, szintén elveszti minden alapját. Különben kény­telenek vagyunk mély sajnálatunkat kifejezni a felett, hogy a kir. cancellár többször em­lített jegyzéke a kath. ügyekről tisztán oly állítások és föltevések alapján mond ítéletet, me­lyeket a szent­szék és az egyetemes püspöki kar törvényes tekintélye ellen egész a nyilt lázadásig menő néhány, egykori katholikus s néhány p­ro­­testáns tudós hozott forgalomba, de melyeket a pápa, a püspök és a kath. hittudósok, valamint canonisták ismételve visszautasítottak és megczá­­foltak. Mint a vezetésünkre bizott egyházmegyék­ben a kath. egyháznak jogszerű képviselői, van jogunk azt követelni, hogy midőn egyházunk alap­elveinek s tanainak megítéléséről van szó, minket is meghallgassanak, s a­míg cselekedeteinket a tanokhoz és alapelvekhez alkalmazzuk, megvár­hatjuk azt, hogy higgjenek szavunknak. Midőn a jelen nyilatkozattal a birodalmi cancellár úr jegy­zékében előforduló ób a kath.­tanra vonatkozó alaptalan állításokat helyreigazítjuk, semmiképp sem áll szándékunkban a sürgönynek a jövendő pápaválasztásra vonatkozó további fejtegetéseivel közelebbről foglalkozni. De kötelezve érezzük ma­gunkat a benne a kath. egyházfő választásának teljes szabadsága és függetlensége ellen megkísér­tett támadással szemben hangosan és ünnepélye­sen tiltakozást emelni, midőn egyúttal azt jegyez­zük meg, hogy a pápaválasztás érvényessége fö­lött mindenkor csak az egyház tekintélye van hivatva dönteni, melynek elhatározását minden katholikus, mint minden országban, úgy Né­metországban is fenntartás nélkül el fogja fo­gadni.Á­ m márm Újabb adatok Böhm Károly úr kriti­kusi éleselmétségére vonatkozólag. Böhm Károly úr múltkori feleletem (lásd „Ellenőr“ 37, 38. sz.) végső szavaiból egy takaros bókot csavart ki a maga számára, mely szerint ■nekem igen hízelegne, hogy encyclo­paediámat ő rántottta le. Tulajdonképpen pedig ezeket mon­dottam: Jogosítva érzem magamat gyarló kis munkámról most már többet tartani, miután an­nak lerántása egy Böhm Károlynak annyi fo­gásba, k i­cs­i­n­ye s k­e­d­é­sbe, „ferdítésbe sőt gyanúsításba került.“ Ő a nyomaté­­kot más szavakra fekteti szokása szerint. Bizonyo­san tudja, miért. Replicájában vagy inkább duplicájába (lásd „Ellenőr“ 42. sz.) természetes észszel azt keresné mindenki, hogyan teszi semmivé az én mentegető érveimet. Dehogy ! Arról méltóságán alul van szó­lam. A helyett nekiesik újra annak az elcsépelt szalmának s mintha nem győzte volna meg telje­sen a világot, ismét felhívja a közfigyelmet: ide nézzetek, meg fogom mutatni, hogy az a Bihari szalmája egészen üres; ha most sem hiszitek el, adandó alkalommal ismét ki fogok húzni a kazal­ból néhány szálat s abban sem fogtok találni ma­gát, egészségest semmi esetre sem. Az olvasó azt kérdhetné, mert nem mondta ezt el mind egy­szerre. Legyen nekem szabad a 15 törökké pü­lölt szalmaszálat nyilvánosan előszedni, váljon csak­ugyan olyan ü­resek-e, mint Böhm úr állítja. 1. Az „innata ideák" theóriájára tett azon kérdésemet: „honnan vette lelkünk ezen eszméket, s szükség volt-e azokat venni“, azzal akarja reducálni ad absurdum: miért nem kérdem, hogy az a lélek honnan vette magát? — Azért nem kérdem, mert ez a kérdés még itt nincs sorren­den. Ez az ontológiába tartozik. Itt a benszülött eszmék ellen az empiristák azon argumentumát használom, hogy az eszméknek nem szükség­ben születni, mint nem szükség az egyszerű fogal­maknak. Ha a legkezdetlegesebb lelki jelenség, az érzés, érzéki észrevétel, tapasztalatilag kimagya­rázható, akkor megfejthető az eszmék előállása is. Hát ezt nem lehet kérdeni ? 2. Hasonló szavakon­ rágódás a personifica­­tio és anthropomorphisms, mint a megismerés ked­­vencz alakjai ellen tett megjegyzés. Legyen az p h a n t a s i­a, ha úgy tetszik. Én a phantasiá­­nak az ész működésében kiváló szerepet tulajdo­nítok. Megvan ez a kritikusi észműködésben is, skcuti figura docot Böhm urnál. 3. A végtelenség képzetét a gondolat­nak az adottan túlhaladásából magyará­zom. Hát Böhm úr hogy magyarázza meg máské­pen, például a methemati­ai végetlent? 4. Kant kategóriáit, keletkezésükre reflec­­tálva, ítéletalakoknak nevezem. A Böhm­er ál­tal idézett szavak — „soviel Verstandesbegriffe, als es logische Functionen in allen möglichen Urtheilen gab“ — nem térítenek meg. Én itt a kategóriák mint a priori fogalmak ellen szólok s hitem szerint semmivel sem helytelenebből, mint midőn Trendelenburg az aristotelesi kategóriák ke­letkezését nyelvtani fogalmakból magyarázza. 5. Az anyag előállására vonatkozó elmélete­ket megelőzőleg az anyag fogalmát Aristoteles szerint határozom meg. Ezt én propaedeutikailag s szándékosan tettem, mint a­mely meghatározás­ból könnyű az átmenetei a csaknem kizárólag újabbkori anyagelméletekre. Különben Aristoteles avassága miatt sincs okom magamat szégyenleni. Vegye ki Böhm­er még a legújabb rendszerekből is, a­mit Aristotelestől tanultak a bölcsészek, meg­nézheti, mily betölthetlen hézag támad! 6. A csak mellesleg említett pythagorasi vi­lágnézetből nagy dolgot csinál Böhm úr. Itt van­nak azok a mélységek, melyeket az én mérónem meg nem jár. De most már sej­tem, miután megmagyarázta, hogy azok a bizonyos mathema­­tikai pontfélék „számok“ voltak. Ez az a roppant mélység, melyről minden philosophiai abc-ben szó van ?! Hibám csak az lehetne, hogy ha P. nem erőknek tekintette a számokat, miért soroztam el­méletét a dynamicusok közé. De hát azt miből mutatja meg nekem Böhm úr? 7. Leibnitz monásairól mondok Böhm úr szerint valami absurdumot, hogy azok közt k­ölcsönha­tás van. Az mindegy Böhm úrnak, hogy ugyanazon pontban már emlí­tem a praestabilita haremoniát, és így könnyű az olvasónak kiegészíteni, hogy itt az a kölcsönhatás értendő, melyet mi a substantiák közt gondolunk. Hogy így értettem, elég csak a nyomban követ­kező szavakat idéznem : „A­mit mi ok és okozat­nak nevezünk, az a testek harmonicus evolutiójá­­nak subjectiv felfogása." De ezt Böhm úr czélsze­rű­nek vélte elhallgatni. Hogy ily tetsző kölcsönha­tás megemlítését Leibnitz is szükségesnek tartotta, idézhetem saját szavait: „ . . dans les substances simples ce n’est qu’une influence idéale d’une Mo­nade sur l’autre, qui ne peut avoir son effet que par l’intervention de Dien en tant que dans les idées de Dien une Monade demande avec raison, que Dien en reglant les autres dés le commence­ment des choses, ait regard­i­bile: Car paisqu’une Monade créée ne saurait avoir une influence phy­sique sur l’ interieur de l’ autre, cs n’est que par ce moyen, que l’une pent avoir de la dépendance de l’autre. (Opera pfoil. omnia, Berolini 709. 1.) Hát ezt a Leibnitzot rőphilosophusnak tartja Böhm­er? Akkor még ezt nekem nem lett volna szabad olvasnom.

Next