Ellenőr, 1875. február (7. évfolyam, 32-59. szám)
1875-02-14 / 45. szám
azonnal — elsősorban az 5 számára rendeztetek. Ezeken a helyeken van aztán világában az a demi-monde élet, a melyről az erkölcsbirák oly sok — valótlanságot állítanak. Nem nem akarok advocatns diabol lenni, de azt a nélkül, hogy az alvilági úr prókátorává szegődném, is állíthatom, hogy akik a párisi társaséletet a „Ballier,“ „Valentino“ és „Frascati“ban tapasztaltak után ítélik meg, zsákutczába kerülnek. Egyébiránt ezek a helyek sem érdemlik meg inkább, hogy eltemesse a kénköves eső Sodoma és Gomorrhaként, mint a bécsi „Sperl,“ vagy a budapesti „Új világ,“ hacsak az olympusi hatalmak a pezsgő szellemet nem büntetik kénesővel, amelyből (a szellemből, nem a kénesőből) itt mégis csak több találkozik, mint a „Sperl“-ben, vagy „Uj világiban. Az említettem három mulató hely a leginkább látogatott. A „Ballier“ a Quartier Latin diákjainak és grisettjeinek, a „Frascati“ a kereskedő- és pénzvilágnak, a „Valentino“ meg az idegeneknek a gyálhelye. Hogy e két utóbbi helyre aztán a tőke és ethnographiai tanulási vágy sok „magánosan álló hölgyet“ csábít , az természetes. A nyilvános álarczos bálok közt, aránylag nagy (10 fokos) beléptidíjjal, a legdíszesebbek az „Opera-Comique“ szombati báljai. Hanem itt is azok a hölgyek viszik a serepet, akik nagyobbára férfi kíséret nélkül szoktak jönni, de azzal távozni a bálból. Múlt vasárnap, e hó 7-ikén, ismét fölelevennték azokat az operai bálokat, amelyek a Rue Pelletier operaházának leégése óta csak kellemes souvenirjeit képezték a párisiaknak. A kísértet, a fényes új házban, meglepően sikerült. A jegyeket az utolsó napokban ötszörös árakon (egy beléptijegy rendes ára 20 frank volt) is kapkodták, sőt egy páholyért hétezer frankot is fizettek. A nagy ház szivüktig megtelt s a szegények számára a mulatság jövedelmezett néhány százezer frankot. Ez volt a legfényesebb nyilvános bálja a párisi farsangnak, a melynek krónikájában nagyobb fejezetet képeznek a zártkörű bálok. A születési és pénzaristokratia sehol sem mulat annyit fényes palotái zárt falai közt, mint Páriában, a mihez a kulcsot mindennek mind amannak gazdagsága adja meg. Sőt, egyszerű avouék is százszámra küldik szét a meghívókat estélyeikre. A párisi farsangnak — amely azonban kiterjed a hamvázó szerdán is túl — nagyrészben hát a magánpalotákban folyik le. A zártkörű tánczmulatságokhoz tartoznak a társaságok (société-k)által rendezett bálok is. Az ilyen société k száma százakra megy itt. A szövetkezés czélja művészeti és társaséleti. A társaság tagjai, férfiak és nők, hetenkint kétszer vagy háromszor összejönnek egyleti helyiségükben, az egyleti tagok előtt szavalnak és énekelnek s a hangverseny után a társaság táncra kerekedik. Ezek a társaságok a farsang folyamában dalt is rendeznek, amelyeken azonban, ingyenesek lévén azok, csak meghívottak vehetnek részt. Nehány ily társasági bált néztem meg a farsang alatt s mindegyikben kellemesen lepett meg különösen az egyszerűség a női öltözékekben. Ezek a bipok jelmezesek is lévén egyszersmind, a báli öltözetnél olcsóbb costume-öknek, a hölgyek nagyrésze előnyt ad a báli toilette fölött s az egyezrü főkötő és carton ruha , la normandiai parasztasszony többször fordul elő, mint az aszályos selyemruha. Annyi bizonyos, hogy Páris nem használ el annyi selymet, mint a mennyit igénybe vehetne fővárosa oly országnak, a mely a selyemgyártásban az első helyet foglalja el a világon. A józan takarékodig a mely Francziaországot gazdaggá teszi, a társasági bálokon is észlelhető. Az ok is „zárt körü“ s azok is társasági bálok, a melyek a külvárosi „muhnö-helyeken* mennek végbe. Nagyobbára pinczehelyiségekben. Zártkörüek annyira, hogy aki nem tartozik a társasághoz, az köszönje jó csillagának, ha ki nem dobolik. Két ily külvárosi bált nédem meg, hanem a többit elengedem magamnak s leírásukat, mint egy praktikus kollegám az operaház leírását, nagy bölcsen Baedekernek engedem át. Az egyik bal közönsége a „marchands des quatres sesons“ (zöldségáruló) tisztes társaságának tagjaiból toborzta közönségét. A bál színhelye pinchhelyiség volt a melyben a kofa urak és kofa asszonyságok nagyon vígan voltak, járván a tisztességes kankánt és iddogálván a „glóriát“, fekete kávét cignac kal. A mulatságban nem sokáig gyönyörködhettem, mert a gyanús pillantások, amelyeknek a társaság kereszttüzébe vett, azt látszottak mondani, hogy „prussien“-t sejtenek bennem így jártam a „charbonnier“-ok (szénárulók) bálján is, akiket, nem tudván a szerecsent fehérre mosni, hiába iparkodtam volna meggyőzni Árpád- tól való igaz származásomról .... így mulatott Páris a rövid farsang alatt. A tronapartista lapok, akik jól tudják, hogy a népfiók a „panis“ mellé „circenses“ ek is kellenek, azt mondják ugyan, hogy az idei farsang nem volt oly élénk, mint a császárságalattiak, de azt elhallgatják, hogy akkor sok is volt a jóból. A „boeuf gras“ eltűnését is sajnálják s a „mardi gras“-t sem találják oly élénknek, mint a császárság „dicső” idejében. Szegény köztársaság, mily hatalmas érvekkel küzdenek ellened! Egyébiránt, mint már fönebb említem, a húshagyó kedd nagy zajjal és sok bolondság közt folyt le. A boulevardokon egész éjjel s különösen 10—12 óra közt nagy volt az álarczosok száma, nagy a jókedv és sok a tréfa. Tánczmulatság nem kevesebb mint 630 jelentetett be a tegnapi napra a rendőrfőnöknél .... Hanem ma Páris megkezdte a heringfogyasztást s a bohóságok rövid ideig szünetelni fognak. Aztán? — A farsang meghalt, éljen a „micaréme”. Újvári Béla. TÁRCZA. KALAKÁDJAI. II KÖTET. TISZENHARMADIK FEJEZET. Az akna. (Folytatás.) — Általános meglepetés szögezte le a jégház lakóit. De a következő pillanat már az öröm kitöréséé volt. Összev1887.i ölelték az érdemes férfiút, s Hatteras hosszasan keblére zárta. Az orvos meleg kézszoritással felelt. — Oo, csakugyan ön az, Clawbonny urajongott az őrmester. — A magam valóságában, derék öregem, s bizony többet aggódtam az önök sorsa fölött, mint önök aggódhattak miattam. — De hát, miképp tudhatta ön, hogy medvehad ostromol bennünket ? kérdé Altamont. Mi attól féltünk leginkább, hogy ön majd semmi roszat nem sejtve tér haza. — Jól láttam én mindent, viszontá az orvos, lövéseik felriasztottak. Éppen a Porpoise roncsainál voltam akkor. Felkapaszkodtam egy jégbuczkára, s láttam, hogy veszi önöket űzőbe öt medve, ahhogy rettegtem önökért! De mikor asztán a dombról lehömpörögtek önök, s látván, hogy a medvék habozva állnak a lejtő fölött, tudtam, hogy sikerült önöknek a házba menekülniük. Akkor lassacskán közeledni kezdtem magam is, hol csúszva, hol a jégbálványok közt bujkálva, így értem a vár közelébe, s Láttam miben foglalatosak e rengeteg fenevadak, mintha óriási hódok lennének, sulykolták a havat s tördösték a jégdarabokat, egyszóval azon voltak, hogy befalazzák önöket élve. Szerencsére nem jutott eszükbe a domb tetejére gurítani önökre jégbálványokat, mert akkor szétzúztak volna mindent. — De ön sem lehetett valami különös biztonságban, mondá Beli, hiszen a medvék könnyen abba hagyhatták az ostromot s önfelé fordulhattak. — Volt is eszükben! A Johnson álal szabadon eresztett grönlandi kutyák néha egész közel csatangoltak hozzájuk, még csak ezekre se gondoltak ízletesebb vadra volt kilátásuk. — Köszönet a bókom, mondá Altamont nevetve. — Oh, nincs mire büszkélkedni! Megértvén, miben törik fejüket a medvék, eltökéltem, hogy átfurakodom önökhöz. De eszélyesség okából be kellett várnom az éjt. Ekkor csendesen a lejtőig osontam, a puskaporostár oldala felül; e pont választására különös okom volt: aknajárást akartam hozzá nyitni Nekiestem hát a jégnek ezzel a hóváló késsel; pompás egy szerszám, mondhatom! Három átló óráig fúrtam, ástam, kotortam, íme fáradtan, éhesen, de mégis csak itt vagyok! . . . — Igen, hogy sorsunk osztályosa legyen, mondá Altamont.. — Hogy megmentsem mindnyájunkat. Hanem, adjanak egy darab húst és kétszersültet, mert mindjárt eldülök az éhségtől. A következő pillanatban már egy jókora darab sós húsban kopott az orvos szép fehér foga. De evés közben is késznek mutatkozott a sürgős kérdésekre felelni. — Ön megment bennünket? kérdé Bell. — Meg hát, viszonzá az orvos, nagy nehezen helyet szorítva tele tömött szájában a feleletiek. — Igaz bizony, mondá Bell, hiszen amely után Clawbonny úr bejött, azon ki is lehet menni. — Ohé, viszonzá az orvos, és szabadjára hagyni mindent e pusztító vadaknak, ugye? No hiszen csak az kellene, milyen pompásan kifosztássák majd éléstárunkat! — Itt kell maradni, mondá Hatteras. — Itt bizony, viszonzá aa orvos, kis az ostromló vadakat rázni le nyakunkról. — S volna hát módja? álmélkodik Bell. — Biztos módja van, viszonzá az orvos. — Mondtam, ugye megmondtam! kiáltott föl Johnson, kezeit dörzsölgetve. Ahol Clawbonny úr van, ott nem lehet kétségbeesés; tudós tarisznyájából mindig kerül valami mentő gondolat. — No, no, az az én szegény tarisznyám soványka nagyon , de ha jól kikotorja az ember . . . — Orvos úr, szakitá félbe Altamont, nem jöhetnek be a medvék azon az aknajáráson, a mit ön vájt ? — Ő nem volt rá gondom a torkolatot jól betömni; nekünk pedig nyílt utunk van innen a pastaporostárig, anélkül, hogy a medvék észrevennének. — Helyes, és most megmondja Ön nekünk, micsoda módot gondolt ön ki megmentésünkre? — Igen egyszerűt, s amire nézve a munka fele már készen van. — Hogyan ? — Majd meglátják. De majdnem elfelejtettem, hogy nem egyedül jöttem ide. — Hogy-hogy? — Be kell mutatnom társamat. — S ezt mondva, kihúzott az akna torkából egy döglött rókát. — Róka! kiáltott föl Bell. — Mai vadászatom zsákmánya, viszonzá szerényen az orvos, s meglátják, hogy még soha sem lőttek rókát oly jó kapóra mint ezt. — De végre is, mi szándéka van önnek? kérdé Altamont. Az a szándékom, viszonzá az orvos, hogy az egész medvecsaládot a levegőbe röpítem száz font puskaporral. Meglepetve néztek az orvosra. — De hol a por? kérdek. — A tárházban. — S a tárház ? — Ez a nyilás odavezet. Nem ok nélkül vártam én tizetnyi sikátort a föld alatt; közelebbb érhettem volna a házat, de készakarva cselekedtem másként. — De hát a tűzaknát, azt hova szánta ön? kérdé az amerikai. — Ide a lejtő tövébe, vagyis azon pontra, mely a lakóháztól , a tárházaktól legtávolabb fekszik. — Hanem, hogy csalja ön oda a medvéket mind egyszerre ? — Az az én gondom, viszonzá az orvos; most elég a szóból, lássunk a dologhoz. Ez éjen át száz láb hosszú folyosót kell ásnunk a föld alatt, nagy és nehéz munka, de öten csak megbízunk vele, egymás felváltva. Bell megkezdi, s addig mi pihenünk egy kicsit. — Terringettét! kiáltott Johnson, minél inkább meghányom-vetem, annál pompásabbnak találom a Clawbonny úr szerét ! — A szer biztos, viszonzá az orvos — Ha ön így beszél, halál fia az az öt medve, már szinte a vállamon érzem bundájukat. — Munkára hát! Az orvos bemászott a sötét sikátorba. Bell követé, ahol az orvos átfért, társai bizton utána mehettek, így értek el a lőporostárig, s a puskaporos tonnák jól elrendezett sorai között lyukadtak ki. Az orvos megmondta Bellnek mit tevő legyen, s az ácsi jókedvvel hozzáfogott lyukat vájni az átellenes fal aljában, mely a lejtőre szolgált, az orvos pedig visszatért a házba. Bell egy óráig dolgozott igy, s majdnem tiz lábnyi folyosót vájt, melyben négykézláb elfért az ember. Akkor Altamont váltotta fel, s hasonló idő alatt körülbelül épp annyi munkát végzett; az alagútból kikotort havat a konyhába hordták, hol az orvos tűznél megolvasztotta, hogy,, kevesebb helyet foglaljon. Az amerikai után a kapitányra került a sor, aztán Johnson következett, s tiz óra alatt, vagyis reggeli nyolcz óra tájban kész volt az egész sikátor. Hajnal hasadtakor rést csinált az orvos a puskaporostár falába s kikémlelé a medvéket. E türelmes állatok nem hagyták oda positiójukat, morogva jártak fel és alá, de azért példás kitartással teljesíték az őrállást; körülbörül csatangolták a jégbálványok alá temetett hajlékot. De egyszer mégis úgy látszott, hogy türelmük fogytára jutott, s elkezdték széthányni a felhalmozott jégdarabokat. — Helyes, mondá az orvos a kapitánynak, aki közelében volt. — Mit mivelnek? kérdezé ez. — Úgy látszik, szét akarják rombolni művüket, hogy hozzánk férhessenek. Hohó ! atyámfiai, előbb pusztáltok ti el magatok! — De minden esetre nincs vesztegetni való időnk. Az orvos végig mászott a sikátoron, egész odáig, hol a tűzaknát akarta megvetni. Ott kiszélesítette a sikátort egy szoba nagyságáig s oly magasra vájatta, mint maga a bástya volt; tetejét csak egy láb vastagságú jégkéreg választotta el a felszíntől; meg kellett támasztani, hogy be ne szakadjon. Támasztóul egy czölöp szolgált, mely a gránit talajban fészkelt; tetejébe a döglött rókát kötötték, alul pedig egy hosszú kötelet hurkoltak rá, mely a sikátoron végig érve a lőporos tárba szolgált. Társai csak nézték, mit csinál az orvos, de érteni nem igen értették. — Íme csalogató étek, mondá az orvos a rókát matatva. A czölöp tövébe egy tonnát hengerittetett, melyben egy mázsányi lehetett a puskapor. — És ime az akna, téve hozzá.] (23. folyt. köv.) A CSI V A p ^ BATTERIS KAPITÁNI * Q RIA V b kT-,~ p Y M_ a „Bismarck és Mazzini." Közöltük tegnap Mazzininek 1867. nov. 17-én Usedomhoz intézett levelét. Mint az „Epoca“ mondja, Usedom az abban tett ajánlatokkal szemben igen tartózkodónak mutatta magát, aminek főokát az „Epoca“ abban találja, hogy a turini egyezkedések az ő tudta nélkül folytak. Az egész ajánlatot Párisból származó cselvetésnek látszott tekinteni, sőt ezt a közbenjáró előtt ki is nyilatkoztatta, a franczia kormánynak a florenczi és berlini udvarokat elárasztó, úgynevezett titkos ügynökeire utalva. 1867. november 19-én Usedom felelt Mazzini levelére, teljes reservatióval, mely felelet a következő 5 pontra oszlott. 1. Hogy feltéve, miszerint a jelen pillanat alkalmasnak látszik, alapelvileg hajlandók Mazzini jegyzékének alapján egyezkedni. Kétli azonban, hogy a pillanat kedvező, de ezen teljesen személyes nézetével nem akar praejudicálni. 2. Hogy bármily kevéssé lehet is hitelt adni a franczia nyilatkozatoknak a Poroszországhoz való barátságos viszonyokra nézve, azok legalább látszatra megvannak, s egyelőre számítanak is tartósságukra. 3 Hogy nem késett, az ajánlat tartalmát Bismarck grófhoz juttatni, s hogy fenntartja magának, Bismarck feleletét megérkezése után azonnal közölni. 4. Hogy nem tartja czélszerűnek e pillanatban Berlinben személyesen vezetni a felek (Mazzini) részéről az egyezkedéseket; ez azonban saját, tisztán személyes nézete. 5. Hogy nem szabad figyelmen kivüll hagyni, miszerint a franczia diplomatia, mint talán már bevégzett ténytől, tart Olaszország és Poroszország közötti határozott egyezményektől, — amint hogy a porosz követség ilyetén megegyezésekre gyanúskodik Olaszország és Francziaország között. — Ily körülmények között — így végződik a levél — egyelőre nincs egyéb hátra, mint türelmesen bevárni a dolgokat. Közli az „Epoca“ továbbá a berlini külügyi hivatal feleletét: „A kormány valóban attól tart, hogy a király (olasz) kormány és a franczia császár között megegyezés áll fönn, mely talán azzal, amit Poroszország királya elvárhatni vél, ellenkezésben van, de nincs reá bizonyítéka, s ezt kell előbb bírnia. Azután csakhamar viszonyba fogna lépni azzal, aki mai napság egyedül képes a tuileriák politikájával szembeszállni. Felszólítja tehát a kormány a beadvány szerkesztőjét, hogy szerezze meg a bizonyítékot, s adja meg a porosz közbenjárónak a szükséges felvilágosításokat, hogy a beadvány szerzőjével közvetlenül értekezhessék. Útját megkönnyítendő, tudtára adatik, hogy Cialdini és Durando tábornokok azt mondták, miszerint ők olvasták az (olasz) kormány és a császár között váltott sürgönyöket, amelyekben előbbi kötelezi magát, be nem menni Rómába, de sürgönyök praeliminaréi voltak egy olasz-franczia egyezménynek Poroszország kárára. Az egyezkedések e szerint sikertelenek maradtak. Következik most Mazzini válasza 1867. nov. 28- ról: „Egyelőre nem tartom magamat jogosítottnak azon porosz tisztet, (kivel M. Turinban egyezkedőt akart) megnevezni De hogy porosz, azt a többek között Rostov tudja, s nincs tőle mit tartani. Kész vagyok Usedom gróffal személyesen értekezni, vagy részéről tetszés szerint való küldöttel. Most néhány szót a kérdéses ügyről. Még egyszer állítom, hogy a Poroszország elleni háború Napóleon Lajos előtt virtualiter el van határozva; minden franczia laktanya ismeri már a jelszót. Biztosítom, hogy az olasz kormány szóbelileg kötelezte magát, a háborúban részt nem venni Ezt be nem bizonyíthatom, de értesüléseim oly ügynököktől származnak, kikre jogosan számíthatok, mint számíthattam arra, ki előttem a lombiéresi conventiót leleplezte. Valószínű, hogy amába való beavatkozásnak (Mentana) az a czélja, hogy zálogát képezze azon kötelezettségek teljesítésének, melyeket az olasz kormány Poroszországra vonatkozólag magára vállalt, s hogy egyúttal elaltassa Olaszország ellenállását, amenyiben Napóleon azután Rómára vonatkozólag tetszés szerinti ígéretet, tesz neki. „Tetszés szerinti“, mert Róma, magában véve, vagyis: a világi hatalom eltörlése, egyik félnél sem jó kérdésbe. Pedig mi éppen ezt akarjuk , és forradalom útján el is érhetjük azt. Nem tudom, hogy a római kérdés kiegészítő részlete Poroszországra nézve, de eltekintve a vallási és politikai kérdés fontosságától, reánk, és azt hiszem Európára nézve is, magasabb természetű eszme rejlik benne, mely eszme ösztönzött ajánlatomra is, az anti-bonapartisticus eszme. Én a bonatismust Európára nézve folyton tartó veszélynek tekintem. Ezt szükségtelennek tartom megmagyarázni. Akibe nem látja, nem politikus.E veszedelem ellen egy orvosszert látok: Németország és Olaszország szívélyes és becsületes egyetértését. Ezen egyetértés zálogot kíván: oltalmat az előbbi részéről, nemzeti kormányt a mi részünkről. Egy nemzeti olasz kormány már elvénél fogva, valamint Nizza és Róma miatt is eleve ellensége volna a bonapartismusnak. Amily kormányunk mai napság van, az nem egyéb, mint franczia praefectura. Beteg vagyok, nem írhatok terjedelmesen. Csak azt akarom ismételni, hogy a részünkre nyújtandó segélyt, legalább részben, azonnal meg kell kapnunk. Némi időre van szüségünk, hogy előkészületeket tegyünk, és két hó múlva közel vagyunk a tavaszhoz.“ Ezzel vége szakadt az egyezkedéseknek. Mazzini törekvéseinek nem lett eredménye. Ezen jegyzékre választ sem kapott. Usedom elhivatott Flórenczből. Mazzini ismét megemlítette az érintett pontokat egy „Flórenczben élő poroszhoz“ intézett levelében, kérte őt, hogy közölje tartalmát azzal, akivel a porosz követségből viszonyban áll. Ezen az „Epoca“ által közlött levélben Maeim ismétli jövendölését a Francziaország és Németország közötti háborúról, és sajnálja, hogy Poroszország, mely ezen háborúban Olaszországnak legfőlbb semlegességére, valószínűleg azonban ellenséges voltára számíthat, mégsem hajlandó az „astropárt” ajánlatait elfogadni. A „Köln. Ztg.“ római levelezője azon véleményben van, hogy a közlött iratok valódiak. KÜLFÖLD. — Február 13-án. — Franczia köztársaság. (A senatusi törvény a nemzetgyűlésben. Wimpffen tb. contra Cassagnac.) Tegnap végezte be a nemzetgyűlés a senatusi törvény részletes tárgyalását. 11-én a nemazetgyűlés elfogadta volt Pascal Duprat indítványát 322 szavazattal 310 ellenében, mely szerint a senatus az általános szavazatjog alapján és azon választók által választandó kik a képviselőket választják. Valamennyi jelen levő republikánus és 30 bonapartista szavazott ez indítványra. Ellene voltak az orleanisták és legitimisták. Tegnap Cissey a kormány nevében kijelente, hogy a kormány oly értelmű senatusi törvényben, mint a 322 képviselő febr. 11-én elfogadott, a conservatív érdekek veszélyeztetését látja. A tárgyalás vége tegnap az lett, hogy a nemzetgyűlés 368 szóval 345 ellen elvetette az egész törvényt. Brisson a nemzetgyűlés feloszlatását indítványozta, a sürgősségi javaslat azonban 407 szóval 266 ellen elvettetett. A vita igen élénk volt, Gambetta heves beszédben támogatta a feloszlatást, a kormány ellenezte Brisson indítványát. Waddington és Vautrain a senalus°rendezéséről új javaslatokat nyújtanak be, melyek a bizottsághoz utasíttatnak. —Wimpffen tanok perét Cassagnac ellen, ki Wimpffen Sedannál követett magatartásáért megtámadta, ma kezdték tárgyalni; több tábor nem mint tanú Wimpffenre nézve kedvezőtlenül nyilatkozik. Németország. (A német püspöki kar nyilatkozata Bismarck jegyzéke ellen.) A „Germania“ közli azon 23 aláírással ellátott tiltakozást, melyet a német püspöki kar, Bismarcknak az Arnim-per tárgyalása alkalmáva felolvasott a jövő pápaválasztásra vonatkozó körjegyzéke ellen intézett. „Bismarck sürgönye - mondja a nyilatkozat — épp oly alaptalan, feltevéseiben, mint amilyen indokolatlan következtetéseiben, és a vaticani zsinat határozatait hibásan magyarázza. E határozatok szerint a pápa egyházi joghatósága kétségkívül potestas suprema, ordinaria et immediata, de ez nem új tan, hanem a kath. hit mindenkor elismert igazsága, a canoni jog ismeretes alapelve. ... A vaticani zsinat határozatai, még árnyékát sem nyújtják az alapnak arra nézve, hogy a pápa absolut uralkodó lett, és éppen csalhatatlsága folytán - absolut és pedig nagyobb mérvben, mint a világ akár- melyik korlátlan fejedelme... Mindenekelőtt ama tér, , melyre a pápa egyházi hatalma vonatkozik, lényegileg különbözik attól, melyre az uralkodó vi-lági souverainitása kiterjed ; a fejedelmek teljes souverainitását világi dolgokban a katholikusok nem is tagadják. De ezt nem tekintve, az absolut uralkodó neve az egyházi ügyekben sem alkalmazható a pápára, mert ő az isteni jog alatt áll, s kötve van a Krisztus által az egyházra nézve tett intézkedésekhez. Nem változtathatja az isteni alkotója által az egyháznak adott alkotmányt úgy, amint a világi törvényhozó az állami alkotmányt módosíthatja. Az egyházi alkotmány minden lényeges pontban isteni rendelkezésen nyugszik, s minden emberi önkény alól ki van véve. Ugyanazon isteni intézkedésen, melyen a pápaság nyugszik, alapszik az episcopatus; ő is jogait és kötelességeit az isten által tett intézkedésekből meríti, melyeket megváltoztatni a pápának sem joga, sem hatalma nincs. Teljes félreértése tehát a vaticáni határozatoknak, ha azt hiszik, hogy általuk „a püspöki joghatóság beleolvadt a pápaiba' és a pápa „elvileg minden egyes püspök helyére lépett,“ a püspökök már csak „eszközei a pápának, hivatalnokai saját felelősség nélkül.“ A kath. egyház folytonos tanítása szerint, amint azt a vaticáni zsinat világosan magyarázta, a püspökök nemcsak nem eszközei a pápának, nem hivatalnokai, hanem a szent lélek által rendeltetve és az apostolok helyére téve legeltetik és kormányozzák mint igazi pásztorok a reájuk bizott nyájat. A mint a keresztény egyháztörténelem eddigi 18 századában a primátus a szintén Krisztus által alkotott episcopatus mellett és fölött állott fenn isteni alkotás alapján az egyház szervezetében s működött annak üdvére, úgy fog az továbbra is történni és amily kevéssé vezetett a pápának azon minden időben fennálló joga, hogy az egyházi kormány hatalmát az egész kath. világban gyakorolja, addig arra, hogy a püspökök tekintélyét illusoriussá tegye, épp oly kevéssé indokolhat ilyen aggályt a jövőre nézve a primátusra vonatkozó régi kath. tanár magyarázata. Hiszen tudva levő dolog, hogy az egész kath. világ egyházmegyéit püspökeik a vaticani zsinat óta egészen oly módon vezetik és kormányozzák, mint előbb. Ami különösen azon állítást illeti, hogy a püspökök a vaticani határozatok által pápai hivatalnokok lettek saját felelősség nélkül, ezt a legteljesebb határozottsággal kell visszautasítanunk; bizony nem a kath. egyház az, melyben azon erkölcstelen és despoticus alapelv: „a felebbvalók parancsa föltétlenül fölment mindenkit a saját felelősség alól* elfogadásra talált. Végül azon nézet, hogy a pápa „csalhatatlansága folytán tökéletesen korlátlan nralkodó®, a pápai csalhatatlanság hitelvének teljesen hibás felfogásán alapszik. Amint a vaticáni zsinat világosan és nyíltan kijelentette , a dolog természete magával hozza, az kizárólag a legfőbb pápai tanítóhivatal egyik tulajdonságára vonatkozik: ez éppen csak azon térre terjed ki, melyre általában az egyház csalhatatlan tanítói hivatása s a szent írás tartalma és a hagyomány, valamint a régebben hozott határozatok által korlátoltatik. A pápa kormányzati cselekedeteit illetőleg szintén semmi változás nem állott be. Ha ezek szerint a nézet, hogy a pápa állását a püspöki karhoz a vaticáni határozatok alterálták, teljesen alaptalannak mutatkozik, ez által az e feltevésből levont következtetés, hogy ama határozatok a pápa állását a kormányokhoz is módosították, szintén elveszti minden alapját. Különben kénytelenek vagyunk mély sajnálatunkat kifejezni a felett, hogy a kir. cancellár többször említett jegyzéke a kath. ügyekről tisztán oly állítások és föltevések alapján mond ítéletet, melyeket a szentszék és az egyetemes püspöki kar törvényes tekintélye ellen egész a nyilt lázadásig menő néhány, egykori katholikus s néhány protestáns tudós hozott forgalomba, de melyeket a pápa, a püspök és a kath. hittudósok, valamint canonisták ismételve visszautasítottak és megczáfoltak. Mint a vezetésünkre bizott egyházmegyékben a kath. egyháznak jogszerű képviselői, van jogunk azt követelni, hogy midőn egyházunk alapelveinek s tanainak megítéléséről van szó, minket is meghallgassanak, s amíg cselekedeteinket a tanokhoz és alapelvekhez alkalmazzuk, megvárhatjuk azt, hogy higgjenek szavunknak. Midőn a jelen nyilatkozattal a birodalmi cancellár úr jegyzékében előforduló ób a kath.tanra vonatkozó alaptalan állításokat helyreigazítjuk, semmiképp sem áll szándékunkban a sürgönynek a jövendő pápaválasztásra vonatkozó további fejtegetéseivel közelebbről foglalkozni. De kötelezve érezzük magunkat a benne a kath. egyházfő választásának teljes szabadsága és függetlensége ellen megkísértett támadással szemben hangosan és ünnepélyesen tiltakozást emelni, midőn egyúttal azt jegyezzük meg, hogy a pápaválasztás érvényessége fölött mindenkor csak az egyház tekintélye van hivatva dönteni, melynek elhatározását minden katholikus, mint minden országban, úgy Németországban is fenntartás nélkül el fogja fogadni.Á m márm Újabb adatok Böhm Károly úr kritikusi éleselmétségére vonatkozólag. Böhm Károly úr múltkori feleletem (lásd „Ellenőr“ 37, 38. sz.) végső szavaiból egy takaros bókot csavart ki a maga számára, mely szerint ■nekem igen hízelegne, hogy encyclopaediámat ő rántottta le. Tulajdonképpen pedig ezeket mondottam: Jogosítva érzem magamat gyarló kis munkámról most már többet tartani, miután annak lerántása egy Böhm Károlynak annyi fogásba, k icsinye s kedésbe, „ferdítésbe sőt gyanúsításba került.“ Ő a nyomatékot más szavakra fekteti szokása szerint. Bizonyosan tudja, miért. Replicájában vagy inkább duplicájába (lásd „Ellenőr“ 42. sz.) természetes észszel azt keresné mindenki, hogyan teszi semmivé az én mentegető érveimet. Dehogy ! Arról méltóságán alul van szólam. A helyett nekiesik újra annak az elcsépelt szalmának s mintha nem győzte volna meg teljesen a világot, ismét felhívja a közfigyelmet: ide nézzetek, meg fogom mutatni, hogy az a Bihari szalmája egészen üres; ha most sem hiszitek el, adandó alkalommal ismét ki fogok húzni a kazalból néhány szálat s abban sem fogtok találni magát, egészségest semmi esetre sem. Az olvasó azt kérdhetné, mert nem mondta ezt el mind egyszerre. Legyen nekem szabad a 15 törökké pülölt szalmaszálat nyilvánosan előszedni, váljon csakugyan olyan üresek-e, mint Böhm úr állítja. 1. Az „innata ideák" theóriájára tett azon kérdésemet: „honnan vette lelkünk ezen eszméket, s szükség volt-e azokat venni“, azzal akarja reducálni ad absurdum: miért nem kérdem, hogy az a lélek honnan vette magát? — Azért nem kérdem, mert ez a kérdés még itt nincs sorrenden. Ez az ontológiába tartozik. Itt a benszülött eszmék ellen az empiristák azon argumentumát használom, hogy az eszméknek nem szükségben születni, mint nem szükség az egyszerű fogalmaknak. Ha a legkezdetlegesebb lelki jelenség, az érzés, érzéki észrevétel, tapasztalatilag kimagyarázható, akkor megfejthető az eszmék előállása is. Hát ezt nem lehet kérdeni ? 2. Hasonló szavakon rágódás a personificatio és anthropomorphisms, mint a megismerés kedvencz alakjai ellen tett megjegyzés. Legyen az p h a n t a s ia, ha úgy tetszik. Én a phantasiának az ész működésében kiváló szerepet tulajdonítok. Megvan ez a kritikusi észműködésben is, skcuti figura docot Böhm urnál. 3. A végtelenség képzetét a gondolatnak az adottan túlhaladásából magyarázom. Hát Böhm úr hogy magyarázza meg másképen, például a methematiai végetlent? 4. Kant kategóriáit, keletkezésükre reflectálva, ítéletalakoknak nevezem. A Böhmer által idézett szavak — „soviel Verstandesbegriffe, als es logische Functionen in allen möglichen Urtheilen gab“ — nem térítenek meg. Én itt a kategóriák mint a priori fogalmak ellen szólok s hitem szerint semmivel sem helytelenebből, mint midőn Trendelenburg az aristotelesi kategóriák keletkezését nyelvtani fogalmakból magyarázza. 5. Az anyag előállására vonatkozó elméleteket megelőzőleg az anyag fogalmát Aristoteles szerint határozom meg. Ezt én propaedeutikailag s szándékosan tettem, mint amely meghatározásból könnyű az átmenetei a csaknem kizárólag újabbkori anyagelméletekre. Különben Aristoteles avassága miatt sincs okom magamat szégyenleni. Vegye ki Böhmer még a legújabb rendszerekből is, amit Aristotelestől tanultak a bölcsészek, megnézheti, mily betölthetlen hézag támad! 6. A csak mellesleg említett pythagorasi világnézetből nagy dolgot csinál Böhm úr. Itt vannak azok a mélységek, melyeket az én mérónem meg nem jár. De most már sejtem, miután megmagyarázta, hogy azok a bizonyos mathematikai pontfélék „számok“ voltak. Ez az a roppant mélység, melyről minden philosophiai abc-ben szó van ?! Hibám csak az lehetne, hogy ha P. nem erőknek tekintette a számokat, miért soroztam elméletét a dynamicusok közé. De hát azt miből mutatja meg nekem Böhm úr? 7. Leibnitz monásairól mondok Böhm úr szerint valami absurdumot, hogy azok közt kölcsönhatás van. Az mindegy Böhm úrnak, hogy ugyanazon pontban már említem a praestabilita haremoniát, és így könnyű az olvasónak kiegészíteni, hogy itt az a kölcsönhatás értendő, melyet mi a substantiák közt gondolunk. Hogy így értettem, elég csak a nyomban következő szavakat idéznem : „Amit mi ok és okozatnak nevezünk, az a testek harmonicus evolutiójának subjectiv felfogása." De ezt Böhm úr czélszerűnek vélte elhallgatni. Hogy ily tetsző kölcsönhatás megemlítését Leibnitz is szükségesnek tartotta, idézhetem saját szavait: „ . . dans les substances simples ce n’est qu’une influence idéale d’une Monade sur l’autre, qui ne peut avoir son effet que par l’intervention de Dien en tant que dans les idées de Dien une Monade demande avec raison, que Dien en reglant les autres dés le commencement des choses, ait regardibile: Car paisqu’une Monade créée ne saurait avoir une influence physique sur l’ interieur de l’ autre, cs n’est que par ce moyen, que l’une pent avoir de la dépendance de l’autre. (Opera pfoil. omnia, Berolini 709. 1.) Hát ezt a Leibnitzot rőphilosophusnak tartja Böhmer? Akkor még ezt nekem nem lett volna szabad olvasnom.