Ellenőr, 1875. augusztus (7. évfolyam, 211-240. szám)
1875-08-01 / 211. szám
sürgősségét és szükségességét külön emlékiratban fogja igazolni. Első pillanatra világos , hogy ezen előterjesztésben rejlik az egész budget súlypontja. Mert ha — mint el kell ismernünk — a pénzügyi helyzet eszélyes tekintetbevételével kidolgozott budgeten további jelentékeny megtakarítás létetnék, ez csak az ágyúszükséglet nagyobb számú évekre való felosztása által lesz lehetséges, semmint ma jeleztük. A nélkül is úgy látszik, hogy az új anyag előterjesztése meglehetős nagy időt fog igénybe venni, mert mielőtt az Actatiuscsövek öntéséhez lehetne fogni, az arsenal etablissementjait először be kell rendezni és ehhez a gépeket felállítani. Egyébiránt ki kell emelni és készségesen elismerni, hogy a kormány megtartotta az 1872. évi ígéreteket, s nem lépte túl — legalább az ordinariumot illetőleg — az akkor normális budgetül kijelölt számot, sőt inkább az akkor benyújtott rendes szükséglettel szemben közel egy milliónyi kevesebbleti követelés constatálható. Igaz, hogy ennek aztán az a következménye, hogy a katonák ellátásának oly kívánatos javítása még nem vihető keresztül. De a hadügyi kormányzat az élelmiszerek árának folytonos csökkenésében talán itt is megtalálja a módokat, hogy legalább némileg javítson a katonák sorsán.“ A közegészségügy állapota hazánkban és annak rendezése. (Válaszul dr. Grosz Lajosnak a „Hon“ és „Pester Lloyds"-ban megjelent hasonczimü czikkeire.) „Propria laus aurdöt.“ n. Különben minden jóravaló orvos dicséretnek tekintheti azt csak, miből nemtelenül fegyvert akar ellene kovácsolni Grosz úr; mert az orvosoknak úgy önmaguk, mint a közönség iránt egyenlően első kötelességük az általános közegészségügy emelkedésével egyenes arányban levő, annak felvirágzásával csak párhuzamosan haladható és attól feltételezett rendi érdekeiket megvédeni, melyeket csak e testülethez magát számítani nem kívánó, s gőgjében már önmagát sem ismerő egyén tarthat szégyenletes törekvésnek, de csak azért, mert amaz érdekek ez idő szerint az ő egyéni érdekeivel ellentétben állanak. Hát, a hivatalnokig, bírói, ügyvédi, tanári stbhasonló karok a testületi szellemtől áthatva minden igyekezetüket arra fordítják, hogy saját állásukat minél tiszteltebbé, becsültebbé tegyék, ha jelenüket és jövőjüket közös összetartással mindinkább biztosítani igyekeznek, mivől mindről különben megfelelő törvények és intézkedések által — szerencséjükre egész a nyugdíjképességig — bőven van gondoskodva, egy még eddig magát dr. előbetűkkel jegyző egyén ezt rész néven veszi az orvosuktól, és azt óhajtaná, hogy az orvos, kikről az állam úgy sem gondoskodott semmi tekintetben, még egyesületi uton se igyekezzenek maguknak érvényt szerezni? Pedig bizonynyal tudja, hogy csak úgy mint a bírák az igazságszolgáltatásnak, a tanárok a tanügynek, az orvosok ezzel az egészségügynek fognának szolgálatot tenni, mert jaj azon ügynek, melynek képviselői önmagukat meg nem becsülik. Vagy mit óhajtana Grosz L. ur, ki Fortuna istenasszony különös kegyelméből oly helyzetbe jutott, melyről közönséges vidéki gyakorló orvos korában aligha álmodhatott is ? Oly paria-szerü osztálynak szeretné látni in infinitum az orvosi kart, melylyel kénye kedve szerint bánhat mindenki, elkezdve az országos közegészségi tanács ily nemes gondolkodású collegájától kezdve a „bagatell-ügyekkel“ is foglalkozó szolgabiróig ? Oly ötödik keréknek akarja-e továbbra is tartatni saját rendjét a társadalomban, mely bár éjjelét-nappalát, egészségét s életét szenteli szenvedő embertársainak, mely nagyobb terhet húz, nagyobb áldozatokkal szolgál, mint akármely más vele hasonló értelmi fokon álló tagjai és munkásai az államnak, önnön erejére hagyva, jogos igényeinek hangot se adjon, melynek kiváltsága továbbra is maradjon mint eddig volt, helyt állani mindenkor, serényen munkálkodni a legnehezebb körülmények közt is édes mindnyájunk és így a haza közjaván, minden elismerés, minden megfelelő egyenjogúsítás nélkül ? Azért, hogy az orvos-egyletek államtitkárokat és megfelelő számú miniszteri osztálytanácsosokat akarnak, nem saját érdekeik előmozdítására, de a hazai közegészségügy élére szakemberekből állítani, hogy igy az állami szervezetben egyedül illetékes helyét végre elfoglalhassa és a közegészségügynek minduntalan hangoztatott igéi testes alakot ölthessenek, csak köszönettel lehetne adós minden egyletnek külön Grosz Lajos és mindazok, kik komolyan óhajtják, mit pedig ő maga is nagy fennen hirdet, hogy t. i. „a közigazgatásnak egyik legfontosabb részét képezi a közegészségügy helyes kezelése“. Mert aki a czélt akarja őszintén és igazán, annak az eszközöktől sem szabad visszariadnia, ha mindjárt az némi csekély áldozatokkal is járna az ország részéről. Mi súlyos deficitünkből a közegészségügy rovására esnék, az a leghasznosabb befektetéseknek önmagát törlesztő tőkéjét képezné csak, melynél dúsabban mi sem kamatoznék. És a józan megtakarítások nem is abban rejlenek, hogy szükséges újabb intézmények be ne hozassanak, különösen most, midőn az egyetemes közigazgatás reformálására vállalkozott az ország kormánya és az feladata az összeülendő új parlamentnek, hanem abban, ha fölöslegeseknek bizonyult s rendeltetésüknek meg nem felelő testületek és azok közegeinek budget-tételei nem terhelik hiába az ország pénztárát. Egyébiránt még az is kérdéses, váljon többe kerülnek jelentékenyen ezen az orvos-egyletek, de „a magyar orvosok és természetvizsgálók XVII-ik győri nagygyűlése“ által is elfogadott tervezet a régi rendszernél, melyhez a saját munkájába oly szerelmes Grosz úr oly szívós csökönösséggel ragaszkodik ? Tázetett-e már számitás, mely e különbözetét előtüntetné ? mert ha előállana is egy csekély többlet, az avval járó haszon kiszámithatlanul nagyobb lenne, mint ha az eddigi dualisticus irányzat továbbra is fenntartatnék. Hiszen azt csak nem akarja elhitetni Grosz úr a világgal, hogy az ő jövendő „közegészségi tanácsának“ tagjai örökre ingyen fognak működni? Abból az összegből pedig, melybe a belügyminiszteri egészség osztály hivatalnokai és a közegészségi tanács „urai“-nak fizetése kikerül, csekély hozzáadással meg lehet teremteni az államtitkár szakvezetése alatt álló, bárhogyan czímzett, de egyöntetű államorvosi országos testületet. Különben meg kell adni, hogy életrevaló egy úr dr. Grosz Lajos, mert hol saját magának némi kilátásai vannak a jövőben, ott nyilatkozataiban nagyon óvatos. Halljuk őt magát, mit mond az orvos-egyletek e nemű terveire ? Íme szavai: „Ezek a jelenlegi pénzviszonyok között talán nincsenek egész helyükön.“ Lám-lám ! mennyi engedmény ! Mert ha esetleg ő lehetne a jövőben olyan államtitkár, mily más képet nyerne a dolog! Akkor az „orvosi rendi érdekekért“ buzgolkodó egyleteknek talán mégis igazuk volna! . . . Egy kis kibúvó ajtócska sohasem árthat és jó azt bizonyos eshetőségekre nyitva tartani. A „nagy augur“ azonban mindent excommunicál, mi az ő indexében nem foglaltatik. Hosszas és „előrebocsátani szükségesnek vélt bevezetésében“ személyeskedik folytonosan meg nem nevezett egyes gyakorló, aztán fiatal orvosok, egyletek s testületek, s végre némely „óriás“-ok ellen is, kiknek korával akar imponálni. E részben azon oly gyermekes és igazán törpe észjárásról tanúskodó helyek vannak, hogy lehetetlen felettük óriási nevetésre nem fakadni. Mennyiben azonban e sarcasticus illetlenségek mégis a tárgygyal szorosan összefüggnek, czélszerű azok ismertetésével is kissé bíbelődni, hogy lássa az olvasó közönség, kivel van dolga. „Vannak azután fiatal óriások, kik ahelyett, hogy neveiket és rendelési óráikat a megszabott díj mellett hirdetnék, lemásolnak egy-két czikket valamely orvostanból“ szól az anathema. De hát talán kötelessége-e az orvosoknak azon hirdetés, hogy erre egy közegészségi tanácsos figyelmeztetni szükségesnek tartja az azt eddig elmulasztott kollegákat? És bár még eddig nem jutott ily szabályrendelet tudomásunkra, ha valaki azt e hivatalos felhatalmazás után megtenni szándékozik, micsoda díjszabást ismer a tanácsos úr, melyet jogosan hirdethetne egy bölcs oktatásaira netalán hajlani kész orvos? Mert azt már mégis nem tudom elképzelni, hogy a Mária- Theresia idejéből fennmaradt 17 és 34 órás rendelési díjat óhajtaná minden orvos rendelő tábláján megörökíttetni? E „sest rum“-nál újabb pedig csak tervben létezik, de tényleg nem. A a még egy más helyen is emlegetett „lemásolás“ is nagyon kétélű fegyver. A német kimondás szerint „nem kell annak a napra menni, kinek vaj van a fején“. Márpedig, akik dr. Grosz Lajos az eddig megjelent munkáit nem nagy épülésükre végig olvasták, eléggé meggyőződhettek róla, hogy azok nem egyebek idegen forrásokból összeszedett felületes másolatoknak, halvány roszul sikerült utánzásoknál, melyek még a mi e nemű szegény irodalmunkban is értéktelenek, bárha szerzőjük azokra építi ez utolsó, csakugyan „eredeti“ czikkével megkoronázott és betetőzött hírnevét. Ha ő az irodalom színvonalán álló, a jelen tudományos igényeinek megfelelő eredeti munkát tudott volna, vagy tudna írni, bizonyára nem késett volna azt a „magyar orvosi könyvkiadó vállalati kiadványai közé felvétetni, mert tudja, hogy azok mindenikének belbecséről előre is meg van győződve a közönség és ez általános tudatot bizonyára szívesen felhasználta volna, különben nagyon kétséges írói reputatiójának megalapítására, így magánkiadó csak találkozik mindenre. Hogy olvasó meg mennyi van, avval nem szokott az törődni, ki munkáival csak pénzre akar szert tenni, és különben is az ahoz nem értők előtt akar feltűnni. Nálunk persze azonfelül még ez elegendő „gradus ad Parnassum“ is, és ez egy harmadik s igen fontos ok volt nála mindig a „másolásra“. De menjünk csak tovább ! Azt mondja nagy hetykén: „Ismerek fiatal orvost, ki azon kevés betegeit, kik késedelmesen fizetnek, bepereli, annak világos bizonyítéka gyanánt, hogy nagy szüksége van úgy a betegségekre, mint a fizető betegekre. „Bisum teneatis amici!“ Hát ki kételkedik benne, hogy fiatal és öreg orvosnak egyaránt szüksége van betegségekre és fizető betegekre ? De megfordítva, váljon a közönségnek nincs-e szüksége az orvosokra ? Hogy lehet ily egyoldalúságot egy orvosnak elárulni, ki annyit csak tudhatná, hogy beteg közönség és az orvosi hivatás egymást szükségképen kiegészítő tényezők! $, mi köze neki, ha beperli egyik-másik nem fizető betegeit ? Ez magánügye az egyénnek, kinek jogos követelését aztán a bíró van hivatva megítélni. Vagy szerinte, ki feljebb még a díjszabás hirdetését is ajánlotta, csak az orvos munkájának és fáradságának nincs bére ? Mindenkinek élnie kell a maga hivatása után, becsülettel. Az nem szégyen. Avagy Grosz Lajos úrnak nincs-e szüksége a tanácsjegyzői, a magyar államvasutak főorvosi s mit tudom én, még micsoda egyéb hivatalos állomásai után kapott járandóságaira? hogy olyan grand-seigneuri módon hánytorgatja azt, kinek mire van szüksége? És abból, hogy valaki kevés késedelmesen fizető betegeit bepereli, még egyáltalában nem az következik, hogy éppen ez által fennmaradt sok szabad idejében, melyet éppen a fiatal gyakorlók legnagyobb része folytonos tanulással és önképzéssel tölt be — mit Grosz Lajos arra ráfogni sem lehet — egyéb oly dolgokkal is ne foglalkozhatnék, mire magában hivatást és kedvet érez. Ám most jó a java! „A nem orvosi közönség alig bírja gyakorlati észszel felfogni azt, hogy a magángyakorlatból élő orvos őszintén fáradozik a betegségek tökéletes megszüntetése végett." E dicső ötlet méltó szerzőjéhez! Ebből megtudjuk, hogy ő őszintén fáradozik olyanon, mi okos embernek eszébe sem juthat. A „tökéletes megszüntetés“ nagy munkáját a gyakorló orvosok, mint kiknek feladatuk a lehetőség határain belül működni, továbbra is e modern Don- Quixot-ra fogják bízni, jó sikert kívánva hozzá. Addig azonban elvárták volna velem együtt Gresz Lajos úrtól, hogy még ha a közönség ily nevetséges flvéleményt táplált volna is az orvosi hivatás felől, ő becsület- és hivatalbeli kötelességének tartotta volna az ellenkezőről meggyőzni mindenkit, ki ily fogalomzavarban szenved. De azt, hogy azon kárt, mely egyedül képes az egészségügy javítására tényleg s gyakorlatilag hatni, ily lakus insinuatiókkal egy közegészségi tanácsos támadja meg, azt értse, a ki tudja. Ezeket pedig mind azért kellett előbocsátania, hogy „kellő értékükre szállítsa le az ezek tollaiból eredő munkálatokat“, mint kik az ő tőle előlegesen kikért engedély nélkül „közegészségi írókként szerepelnek“, és kik ellen tulajdonkép kopott nyilait szórja, bűnösöknek marasztalván el őket minden további felebbezhetés és kegyelmezés nélkül — persze csak saját nevében — mint „kik a közegészségügynek sokkal többet ártanak, mint használnak“. Én azt hiszem, hogy az idézett tarkaságokkal leszállította biz ő saját magát kellő értékére. „Le styl c’est l’homme.“ Aki még nem ismerte, most tolláról reá fog ismerni a madárra, mely merész szárnyalását azzal kezdi, hogy előbb saját fészkét is bepiszkítja. Szerencsére azonban van még ez országban közvélemény is, és majd csak annak józan, részrehajlatlan s elfogulatlan ítéletére bízza a hazai orvosi közönség annak megítélését, várjon ki árthat többet a közegészségügynek? Grosz Lajos-e ilyen szellemdúszpergnkkel fűszerezni óhajtott gunyiatban, vagy azok, kik az ily óriási tehetségek gyarlóságaival foglalkozva, azokra mindannyiszor reásütik a bélyeget, kik üldözik a hazai közegészségügy ellen vétőket és bármily szerény állásaikban, bármily csekély tehetségeikkel is, de önzetlen és tiszta harczot folytatnak oly tekintélyek ellen, kik előtt semmi sem szent. Dr. Polák László, gyakorló orvos. TÁRCZA. A PÁRISIAK. SÍRTA Lori LYTTCH BALIER EDVÁRD. II. KÖTET. ÖTÖDIK K KÖNYV. X. FEJEZET. Graham megállóit a küszöbön. Gyors pillantást vetett Savarinre, ki az ablakmélyedésben olvasott, s azután Rameaura és Izaurára tekintett, kik ugyanazon pamlagon ültek. — Rameau két kezébe fogta Izaura kezét s arczával oly közel hajolt az övéhez, hogy a leány egy szabadon csüngő hajfürtje homlokát látszott érinteni. Graham megállóit és soha állami rendet és alkotmányt felforgató forradalom nem volt oly rohamos, mint az, mely szótlanul lepte el nem is sejtő szíve legmélyét. A szívnek nincs története, melyben a bölcselők búvárkodhatnának. Egy közönséges politikai észlelő, tekintetbe véve valamely nemzet állapotát, bátran megjövendölheti, hogy minő következményük lesz a szeme elé táruló okoknak. De a legeszesebb, legmesszelátóbb bölcs sem tudná megmondani, ha egy órakor ránézi az emberre, hogy minő forrongás fog ennek egész lényében keletkezni, mire az óra kettőt üt. Izaura fölkelt, vendégét üdvözölni és Savarin a kézirattal előlépett az ablakmélyedésből. — Fils du perfide Albion, mondá Savarin vidtoran, — tartottunk tőle, hogy hűtlen lett a franczia szövetséghez. Üdvözlegyen Párisban és entente cordiale ! Szivesen örvendenék az üdvözleten. De ismét távoznom kell Parisból. — De hogy csakhamar visszatérjen, n’est-ce pas ? Páris ellentállhatatlan deleje a beaux espritsnek. À propos de beaux esprits, el ne mulaszsza rendeletét adni könyvárusának, ha van, hogy jegyezze be önt egy új lap előfizetői közé. — Semmiesetre, ha Savarin nz ajánlja. — Természetes, hogy ajánlja, mikor maga is ír belé, — mondá Rameau. — Elég biztosíték a lap kitűnőségére nézve. Mi a czime? — Még nem gondoltunk rá, felele Savarin. A gyermeknek előbb meg kell születnie, mielőtt megkeresztelik, de elég világosan megjelölheti könyvársának a lapot, ha azt mondja neki, hogy Rameau Gusztáv a szerkesztője. Graham feszesen meghajlott a jövendőbeli szerkesztő előtt s némi gunynyal mondá: — Szabad-e reménylenem, hogy a kritikai rovatban nem fogja nagyon bántani azt a szegény Tassót? — Sohase féljen tőle, a signolina, ki imádja Tassót, különös oltalma alá veendi őt, — mondá Savarin, útját vágva Rameau boszos és zavart válaszának. Graham könnyedén összeránczolá homlokát. — A kisasszony tehát — mondá — egyesülni fog Rameau Gusztáv úrral a lap vezetésében ? — Nem, nem! kiálta Izaura, mintegy megrettenve e gondolattól. — De reményem, mondá Savarin, — hogy a signorina sokkal jelentékenyebb dolgozótárs lesz, semhogy a szerkesztő meg merné sérteni kedvencz íróit, — ideértve Tassót is. Rameauval azért jöttünk ide, hogy befolyásáért esedezzünk, melylyel benső és kitűnő barátnőjét, Grantmesnilné asszonyt rávehetné, hogy nevének a dolgozótársak közé igtatásával vállalatunk sikerét biztosítsa. — Hogy társadalmi kérdésekről írjon, nemde, — például a házassági törvényekről ? mondá Graham sarcasticus mosolylval, mely eltitkolá ajkai remegését és elfátyolozó fájdalmas hangját. — Nem, — monda Savarin, — lapunk az ilyen mély tárgyakhoz nagyon is sportive lesz. Inkább arra kérnék Grantmesnilné asszonyt, hogy egy rövid regénynyel szerencséltessen bennünket, mely elbüvöli képzeletét mindenkinek , nem sérti véleményét senkinek. De mióta ide beléptem, már kevesebbet gondolok a signorina befolyására, melyet a nagy írónőre gyakorol, és ezzel jelentősen tekintett a kéziratra. — Hogyan? — kérdi Graham, szemmel kísérve Savarin tekintetét. — Ha ezen kézirat szerzője be akarná fejezni, a mit megkezdett, akkor nem kell Grantmesnilnétől függenünk. — Ugyan! — kiálta Izaura hevesen, s arczát és nyakát pirborttá el, — ugyan!ez gúnyolódás ! Graham merően ránézett s azután Savarinhez fordult. Eltalálta az igazat. — A kisasszony tehát iró? — És barátnője, Grantmesnilné asszony modorában ? — Báb, — mondá Savarin, — igazán bűnös gúnyolódó volnék, ha a signorinának azt a hamis bókot mondanám, hogy első kísérletével elérte a nyelvezet egyik legtökéletesebb fejedelmének irályát, kik Francziaország irodalma fölött valaha uralkodtak. Ha azt mondom, hogy „adja nekünk ez elbeszélést teljesen, s vigasztalva leszek, ha lapunk nem nyeri meg Grantmesnilné közreműködését“, ez alatt azt értem, hogy e lapokon az üdeség és újdonság ama megnevezhetetlen bája ömlik el, mely kárpótol sok olyan hibáért, aminőket Grantmesnilné gyakorlott tolla sohasem követ el. Kedves kisasszony, folytassa az elbeszélést, — fejezze be. Ha befejezi, ne vegyen rész néven néhány figyelmeztetést, melyet a javításra nézve ajánlani fogok. S akkor oly fényes irói pályát merek önnek jósolni, hogy nem fogja érte megbánni a nagy hírnevet, melyet mint színésznő, vagy énekesnő elérhet. Graham görcsösen szívére szokta kezét mintha hirtelen szorulás fogta volna el. De amint szemét Izaura arczára függeszté, mely a genius lelkesült gyönyörétől sugározott, — mint midőn a pálya, melyre rálépni szeretne, mint egy mennyei tűzfény világánál megnyílik előtte, minden féltékeny izgatottsága, minden önző kínja, melyet azelőtt talán érzett, megszűnt s kimondhatatlan szomorúság és szánalom érzetévé olvadt át. Gyakorlati ember lévén, jól ismeré mindazon veszélyeket, mindazon akadályokat, mindazon keserveket, mindazon nevet és hirt gyalázó mendemondákat, melyek Páris világában az atyátlan leányt fenyegetik, aki akár mint író, akár mint színésznő, örökre maga mögött hagyja a magánélet biztos menedékhelyét, és zsákmányául veti oda magát a közönség nyelvének. Mily keskeny Párisban ez a határvonal, mely az írónőt a bohémienne-USX elválasztja! Graham szótlanul roskadt székébe, végig húzta kezét szemein, mintha egy jövendőbeli látományt akarna eltakarni. Izaura nem véve fölhevültségében észre a hatást, melyet a jelenet Grahamra gyakorolt. Ilyen hatást nem is tudott volna sejteni. Ellenkezőleg, azon való örömébe, hogy helyesen eltalálta ösztönét, mely az énekesnőénél nemesebb hivatásra vezérlette őt, — hogy a sorompó megnyílott előtte, s napsugárba fürösztött térség hívogatja újonnan érzett szárnyait lebegtetni — még ezen örömébe is egy sokkal teljesebb, sokkal egyszerűbben nőies gyönyör vegyült. „Ha— gondolá gyönyörében —ha ez igaz, akkor büszke vágyam betelt; az érdem és vagyon minden egyenlőtlensége megszűnt közöttem és ő közötte, kire most nem háramlik többé a més alliance gyalázata!“ Szegény ábrándozó, szegény gyermek! — Meg fogja nekem mutatni, hogy mit irt? mondá Rameau, mintegy parancsolóan, szokott éles hangját, s mely üvegszilánkként fúródott Graham fülébe. — Nem — most nem, majd ha befejezem. — Be akarja fejezni ? •— Oh igen, mit is tehetnék ilyen bátorításban ? — Kinyujtá karját Savarin elé s az udvariasan megcsókoló, ezután tekintete ösztönszerűen Grahamét kereste. Graham már visszanyerő önuralmát, nyugodtan, mosolyogva viszonzá tekintetét; de ez a mosoly lehitté a leányt, — nem tudta, miért. A társalgás ezután a divatos könyvekről és írókról folyt, s leginkább Savarin gúnyos tréfáiból állott, ki világos jó kedvében volt. Graham, ki — mint tudjuk — abban a reményben jött, hogy Izaurát egyedül láthatja, a azzal a szándékkal, hogy oly szavakat mondjon el, melyek bár tartózkodók lettek volna, de távollétében összefűző lánczszemeket képeztek volna közölték, — most nem kívánta többé e találkozást, nem gondolkozok többé ama szavakon. Csakhamar távozni készült. — Nem lesz szerencsém holnap edénre? — kérdé Savarin. — Talán rávehetem a signorinát és Rameaut, hogy ejtsék önt kísérletbe, velük találkozhatni. — Holnap már mértföldekre leszek innen. Izaura szíva megdobbant. Most már teljesen megfeledkezett a kéziratról. — Ön sohasem mondá, hogy oly hamar eltávozik, mondá Savarin. — Mikor jön vissza, vile déserteur ? — Arról sejtelmem sincs. Rameau úr, számítson előfizetői közé. Kisasszony, legmélyebb tiszteletemet signora Venostának. Mikor ismét látni fogom önt, akkorára kétségkívül nagy hírneve lesz. Izaura nem tudott többé magán uralkodni. Felszökött helyéről s feléje közeledék, — kezét eléje nyujtá s mosolyogni igyekvék. — De nem azon a pályán lesz hírnevem, melytől ön óvott, — mondá suttogó hangon. — Ön barátom marad, ugye? Szava olyan volt, mint a gyermek siralmas panasza, mely szeretne kibékülni valakivel, a ki, — szegényke, nem tudja, miért — erővel veszekedni akar vele, Graham meg volt indulva, de mit tudott volna mondani. Lehet-e joga ettől a pályától is óvni őt, megtiltani minden vágyát, elzárni minden hitre vezető útját e nagy reményű törekvőnek? Bevallott és elfogadott szerelmestől is sok lett volna ez. — Az, — felesé, — barátja leszek mindenkor, ha valaha szüksége lesz reá. Izaura keze kihullott az övéből; a leány mélyen megsebezve fordult el tőle. — A kapu előtt van a coupé-je? — kérdé Savarin. — Csak bérkocsi. — S egyenesen Fázisba hajtat? — Egyenesen. — Nem volna szives engem a Rivoli utczáig elvinni? — A legnagyobb örömmel. (58. folyt köv.) A nagykanizsai kerületből. Pacsa, julius 26. A nagykanizsai választó kerület pacsai járásának polgárai Pacsán, tegnap, 25-én érkeztetet tartottak, melynek lefolyásáról a következőket közöljük : Ujaky József, mint a végrehajtó bizottság alelnöke, meleg szavakban üdvözölte a választóközönséget, kifejtvén előttük a szabadelvű párt nagyhorderejű törekvését, meleg szavakban éltetvén Csengery Antal szeretve tisztelt képviselőjelöltünket. Ezután felszólalt a járás szolgabirája Horváth Mór kir. kamarás úr, a nép nyelvén élénk szavakban ecsetelte a felső vidék érdekeit, melyek előmozdítását főleg nagyérdemű képviselőjelöltünktől, Csengery Antal úrtól remélhetjük. Meleg szavakban újólag éltetvén a felső vidék leendő képviselőjelöltjét, Csengery Antal urat. Igen szép szavakban emlékezett meg ezután Peternich József, a járás tiszt, szolgabirája azon buzgalomról, melylyel szeretve tisztelt képviselőjelöltünk. Csengery Antal ur már ekkorig is a felső vidék érdekeit előmozdítani törekedett, jelezvén egyúttal a nép előtt, hogy a felső vidék az ő hazafias törekvéseitől minden korszerű igényeinek kielégítését várhatja ; éltetvén az érdemben tiszt, képviselőjelöltünket, mint leendő képviselőnket, indítványozza, hogy ezen vidék választói hozzá bizalmi, hála- és üdvözlő nyilatkozatot intézzenek, mit is a jelen volt választóközönség egyhangú lelkesüléssel fogadott. Ennek kapcsán felszólalt Ujlaky József a végrehajtó bizottság alelnöke, kijelentvén, hogy azon indítvány elfogadtatván — írásba foglaltassák s a választóközönség által aláíratván, tisztelt képviselőjelöltünknek, mint hála- és köszönő felirat felküldessék. Ezután Töttösy Károly szent-péteri körjegyző felemlíti s egyúttal figyelmezteté a jelen volt nagyszámú közönséget, hogy ellentüntetések, illetőleg ellenpárti törekvések különösen a Sennyeypárt részéről a vidéken — főleg az ő vidékén észlelhetők; ezen tárgyhoz többen, nevezetesen: Ujlaky József, Horváth Mór urak hozzászóltak — figyelmeztetvén a népet, hogy bűn és állandóan maradjanak azon zászló alatt, mely a nép s a haza javára a szabadelvű párt által választókerületünkben kitüzetett. Ezután a köszönő és hálafelirat, valamint a nagyszámú értelmiség, úgy a választóközségek jelen volt képviselői által aláíratván, az értekezlet befejezettnek nyilváníttatott, és a jegyzőkönyv a jelen volt végrehajtó bizottsági, valamint erre különösen megkért bizottsági tagok által aláiratott. Ujlaky József, mint a végrehajtó bizottság alelnöke, Horváth Mór, Nunkovics Vilmos, Talabér Elek, Weinhofen Károly, Selley Antal végrehajtó bizottsági tag, Zbinyovszky Jenő plébános, Tóth János, Töttösy Károly mint az értekezlet jegyzője. A közjegyzők ügyködésére alkalmazandó bélyeg- és illetékről. (A pénzügyminiszter körrendelete valamennyi pénzügyigazgatósághoz.) Minthogy az 1874. évi XXXV. t. sz. alapján a m. k. igazságügyminiszter által kinevezett királyi közjegyzők működésüket i. é. augusztus elsején megkezdik, a pénzügyi törvények és szabályok 1868. évben kiadott hivatalos összeállításának a bélyeg- és jogilletékekről szóló 14-ik füzetébe a közjegyzői intézmény hiánya miatt részben fel nem vett, de az 1868. évi XXIII., 1873. IX. és 1875. évi XXV. törvényczikkek által érvényükben szintén fentartott, a közjegyzők ügyködésére alkalmazandó illetéki szabályok, tekintettel a kezdetben idézett törvényczikkben s a m. kir. igazságügyminiszter által f. évi 663. sz. a. kiadott közjegyzői utasításban foglalt határozmányokra, nem különben a törvényhozás által időközben tett változtatásokra, a következőkben közöltetnek a p. tt. igazgatósággal miheztartás és a területén levő kir. közjegyzők értesítése végett, s egyszersmind lényegükben körvonalaztatnak azon kötelezettségek, melyeket a bélyeg- s jogilletékek tekintetében a fennálló pénzügyi törvények a szabályok alapján tartoznak teljesíteni a kir. közjegyzők. 1) A közjegyző vagy annak helyettese minden általa kezelt ügylet és iratra nézve a bélyeges illetéki szabályok szoros megtartásáért elsősorban felelős. Ennélfogva köteles az általa kiállított közjegyzői iratokat s általában minden általa szerkesztett más iratot és beadványt tartalmazó minőségéhez képest a fennálló illetéki szabályokban megállapított bélyeggel ellátni, továbbá a nem általa kiállított, de az 1874. évi XXXV. törvényczikkben említett, bármely czélból előtte felmutatott vagy nála letett szabályszerűen nem bélyegzett iratok felett felvenni a leletet, s azt haladék nélkül a p. v. igazgatóságnak megküldeni; oly jogügyletekről szóló okiratokat pedig, melyek után az illeték hivatalos kiszabás alapján készpénzben fizetendő, vagy a 25 frtot meghaladó fokozatos illeték nem rovatott bélyegjegyeknek az okiratra való szabályszerű felhasználása által, tartozik a közjegyző, az általa eszközlött kiállítás, illetőleg a nála történt felmutatás vagy letevéstől számítandó 8 nap alatt az illetékszabási hivatallal bélyegmentes másolatban közölni. E kötelezettség alól kivételnek csak azon esetben van helye, ha a törvényszerű illeték lerovása vagy a már korábban történt leletezés magán a felmutatott vagy letett okiraton igazolva van. Az 1868. évi XXvi. t. sz. 3. §-ának azon rendelkezése, hogy a több példányban kiállított , fokozatos illeték alá eső okiratok eredeti példányai 8 nap alatt az illetékszabási hivatalnak bemutatandók a végett, hogy az illetéknek az első példánytól történt lerovása valamennyi példányon igazoltassák, a közjegyzői okiratokra nem vonatkozik, s a közjegyző által felvett köziratoknál elégséges, ha az arról kiadott hiteles kiadványokban a közjegyző által bizonyíttatik, hogy az eredeti okirat mily bélyeggel láttatott el. 2) A közjegyző köteleztetik az általa kiállított iratokra felhasznált bélyeg mennyiségét, közvetlen illeték alá eső jogügyletekről szóló okiratokról pedig ezeknek az illetékkiszabási hivatallal történt közlését vagy azon körülményt, hogy az illeték lefizetése az eredeti okiraton van igazolva, ügyviteli és letéti könyveiben is feljegyezni, és az általa kiállított kiadványok hitelesítési záradékában azon okiratok bélyegének mennyiségéről, illetőleg a közvetlenül fizetendő illeték lerovásáról is említést tenni, amely okiratra az általa felvett iratokban hivatkozás történik. Hasonlókép köteles a közjegyző az őrizet végett neki átadott okiratok, adóslevelek és váltók átvételekor felvett jegyzőkönyvben, és ha az okirat őrizet végett postán küldetik hozzá, magán a jegyzőkönyvet pótló levélen; tanúsítványoknál az ezekről felvett jegyzőkönyvben, hiteles kiadványok, kivonatok és másolatoknál pedig a hitelesítési záradékban az illetékszabás 69. tétele 4. jegyzetében foglalt szabálynak megfelelni. 3) Ha a közjegyző az általa kiállított iratokat a megfelelő bélyeggel el nem látja, a hiányzó egyszeres bélyegilleték szabályszerűen felemelt mérvben mindenkor tőle lesz elsősorban behajtandó az 1874. évi XXXV. t. sz. 172. §-a alapján. A 25 frtot meghaladó fokozatos illeték, valamint a százalékos illeték alá eső okiratoknál ellenben a közjegyző csak akkor kötelezhető az illeték megfizetésére, ha az okirat másolatát az illetékkiszabási hivatalhoz a törvényes határidő alatt áttenni elmulasztotta. 4) Közjegyzőknek az 1874-ik évi XXXV. törvénycikk 11. §-a alapján letett biztosítéka a letéti hivatalok által díjmentesen kezelendő; hasonlókép illetékmentesek azon hirdetmények, melyek az idézett törvény 15. §-a szerint a közjegyző irodájának megnyitása, s a 44. §. szerint biztosítékának kiadása iránt a törvényszék által közzétételnek. 5) Közjegyzői jelöltek részére a gyakorlatból kilépés alkalmával kiállított bizonyítványok 50 kr bélyeg-illetékek alá esnek. (20. §.) 6) Közjegyző által a fegyelmi bíróság határozata ellen intézett felebbezésnek első íve tartos, a többi iv 50—50 kros bélyeggel látandó el. 7) Az idézett XXXV-ik törvényczikk határozataihoz képest a közjegyző által felvett jegyzőkönyvek közül azok, melyek a) a százalékos illeték alá eső jogügyletet tartalmaznak, b) a 81., 83., ,84. és 145. §§-ainak esetében vétetnek fel, évenként szintén 50 kv bélyeg alá esnek. Azon jegyzőkönyvek, melyek a 106., 107. és 108. §§. eseteiben vétetnek fel, évenként szintén 50 kros, illetőleg amennyiben a tárgy értékéhez mérten a II. fokozat szerinti illeték csekélyebb lenne, ezen csekélyebb bélyeggel látandók el. Ha valamely őrizet végett letett okirat, vagy egyéb értékneműek visszaadásáról külön jegyzőkönyv nem vétetik fel, s a visszavétel magán a letéti jegyzőkönyvön, vagy pedig az ezt helyettesítő iraton bizonyíttatik, az 50 kv állandó, illetőleg a II. fokozat szerinti csekélyebb illeték a letéti jegyzőkönyv, vagy az ezt pótló irat azon részére illesztendő, hol a visszavétel igazoltatik. Ellenben illetékmentesek az említett törvény 92., 103. §§-ban felsorolt tanúsítványokról felvett jegyzőkönyvek, miután a külön kiadott tanúsítványok évenként 50 kv bélyeggel látandók el. Kivételnek azonban az árverési, árlejtési és ajánlati tárgyalásokról szóló jegyzőkönyvek, melyek az azokban foglalt jogügylet minőségéhez képest az illetékszabásra vonatkozó tételei alatt meghatározott bélyegilleték alá tartoznak. 8) Névaláírásoknak közjegyzők általi hitelesítésénél az első fél aláírásának hitelesítésétől a bélyeg 50 kr, minden további fél aláírásának hitelesítésétől pedig 25 krt teszen. 9) A közjegyzők által felvett váltóóvások első ívére írt, a többi ívre pedig 50 kr bélyeg szükséges az illetékszabás 99. tétel a) betűje szerint. 10) Minden közjegyzői kiadvány, úgyszintén a közjegyző által kiadott kivonatok, hitelesített másolatok, fordítások s általában minden általuk láttamozott iromány igenkint 50 kr bélyegilleték alá esik. De ha az eredeti okirat első évétől 50 krnál csekélyebb bélyegilleték jár, a hiteles kiadványnak minden ívére csak az eredeti okiratra felhasznált csekélyebb bélyeg szükséges.