Ellenőr, 1875. szeptember (7. évfolyam, 242-271. szám)

1875-09-16 / 257. szám

uralkodása alatt álló többi országokat és tartomá­nyokat közösen érdeklő viszonyok szabályozása tár­gyában az 1867. évben alkottattak, lehetlenné te­szik az ország állami létének megszilárdulását, szel­lemi és anyagi jólétének felvirágozását. Ezen törvények által országunk az állami lét nélkülözhetlen kellékeitől fosztatott meg. A nemzet csak akkor érezheti jogait, szabadságát és a jólét fejlődhetését biztonságban, ha törvényhozása Felsé­ged szentesítésének hozzájárulásával idegen beavat­kozás nélkül intézheti minden ügyeit. — Már­pedig tagadhatlan az, hogy a delegáció, a közös minisz­térium, a közös hadsereg intézményei Magyarország törvényhozásának ezen önrendelkezési jogát s így az ország­­állami önállóságát és törvényes függet­lenségét mélyen sértik és csorbítják, a­mennyiben idegeneknek is engednek befolyást ezen főfontos­­ságú ügyek intézésébe. Ismerve az ország jövedelmi forrásait, fonto­lóra véve azon sajnos körülményt, hogy hazánk a keresztény civilisatió védelmében és a nemzeti lé­tért századokon át folytatott nehéz küzdelmei közt a fejlődésben hátramaradt, meg vagyunk győződve a felől, hogy nem képes elviselni azon terheket, melyeket az 1867. országgyűlés ezen közjogi tör­vények által elvállalt, ha nem akar a minden anyagi és szellemi fejlődés előmozdítására szükséges esz­közök alkalmazásáról, minden hasznos beruházás­ról s igy a polgárosodás nagy czélja felé haladás­ról lemondani. Az 1867-ki törvényeknek ilyen hatásához já­rulván még azon fonák kormányzati rendszer, mely tévesztett irányban s a nemzet geniusával ellentét­ben vezettetett, valamint azon rész, minden okszerű számítást mellőző, minden józan előrelátást nélkü­löző pazar gazdálkodás, melyet Felséged kormánya a lefolyt évek alatt követett, hazánk a kétségbe­esésig szomorú állapotba, az anyagi és szellemi végromlás határáig sodortatott. Állami pénzügyeink, melyek 1868-ban, midőn azoknak kezelését a magyar felelős minisztérium átvette, még rendezetteknek voltak mondhatók, a­mennyiben az ország jövedelmei az állam kiadásai­nak fedezésére elegendők voltak, ma már, bár az akkor 100 millióra menő tiszta jövedelmek 50 mil­lióval szaporodtak, nemcsak nem elegendők költsé­geink fedezésére, hanem évenkint egy nevezetes, 30 milliót meghaladó hiányt mutatnak fel melynek fedezése már évek óta nagyrészben csak roppant, uzsorakamatok fizetésével csinált új adósságok ál­tal eszközölhető. Miután a pazar gazdálkodás és a minden rendszer és meggondolás nélkül vezetett pénzügyi kezelés az állam pénztárait kiürítette s az állam fizetésképtelensége naponkint fenyegetőbbé vált, a kormány és az országgyűlés többsége folytonos adóemelésekhez s az adók kíméletlen behajtásához folyamodott, de az ország pénzügyi bajain segíteni az óriási szükséglettel szemben ezen eszközök is elégteleneknek bizonyultak be. Hozzájárulván ehez több évi rész­termés, mely földművelő országban a polgárok fő-főjöve­­delmét, sőt a nemzeti vagyon alapját érzékenyen csökkenti, hozzájárulván továbbá az 1873. év ta­vaszán páratlan mérvben felmerülő pénzválság, mely nálunk önálló hitel és hitelintézetek hiányá­ban állandóvá lett, beállott az általános pénztelen­ség és a polgárok kimerültsége, tág tért nyilván a mértéktelen uzsorának, mely a leggondosabb földmivelőt s iparost is uzsorások kezébe juttatván, oly adósságokba bonyolította, melyektől menekülni képtelen. Ijesztő mérvben terjed az általános tönkreju­­tás, az ország lakóinak vagyona, a f­ö­ldbirtok ide­genek kezébe kerül, olyanok kezébe, kiket sem a szülőföld iránti kegyelet, sem a múltak történelmi emlékei, sem családi vagy rokoni összeköttetések e házéhoz nem csatolnak. A hitel hiánya, a nehéz pénzviszonyok és a súlyos adók terhe alatt alig keletkező iparunk csírájában elfojtatott; így például czukor- és szesz­gyáraink, melyek máris némi lendületet vettek, nem lévén képesek sem ezen nehéz viszonyokkal megküzdeni, sem a mieinknél sokkal kedvezőbb körülmények és jobb hitelviszonyok közt olcsóbb pénzzel dolgozó szomszéd országok s tartományok gyáraival versenyezni, legnagyobb részben kényte­lenek voltak munkájukat megszüntetni vagy cse­kély mérvekre leszállítani. A kis ipar, miután súlyosan küzdve a pénz­telenséggel, nélkülözve a pangásban levő földmi­velés támaszát, versenyzésre kénytetve a szomszéd országos erős gyáriparával, egyátalában nem bol­dogulhat, nemcsak a becsületes munkával járó jo­gos nyereményre nem nyújt kilátást, de a csalá­dok nagy részének életfentartására is alig képes. Hol a földmivelés pang, hol az ipar nem fej­lődhetik és virágzásra nem juthat, hol pénz és hírei nincs, ott a kereskedelem sem nyerhet len­dületet. A közlekedési eszközök létrehozása körüli in­tézkedések voltak egyedül azok, melyek képesek lettek volna kereskedelmünk érdekeit előmozdítani, de­­ részben is csak a nyers terményekre nézve drága vasúti szállításra fordíttatott minden gond, az ezeknél sokkal olcsóbb vízi közlekedés s a bel­­forgalmat közvetítő kőutak mellőzésével és elhanya­golásával. A vasutak létrehozásánál a kormány oly minden terv és rendszer nélkül való eljárást köve­tett, hogy ezek nem egyedül országos érdekek szempontjából, hanem egyes vidékek és befolyáso­sabb családok javára és érdekében építtettek. És építtettek oly szédelgő gazdálkodással, melynél a nyerészkedő ü­zletiség és a magán haszonlesés a közérdeknek nyíltan fölébe emelkedett. Ha az ország pénzügyi és államgazdászati állapotáról annak szellemi fejlődését illető törvény­hozási és kormányzati politikára tekintünk, ez ered­ményeiben talán még amainál is aggasztóbb álla­potot tüntet fel. 1867 óta ugyanis az országgyűlési többséget képező és Felséged kormányát támogató párt szakadatlanul a közigazgatási hatalom öszpon­­tosításának a nemzet geniusával és az intézményes önkormányzattal teljes ellentétben álló politikáját követte. A nemzet ezredéves életével összeforrt ön­­kormányzati intézmények, az ősi magyar alkotmány alapelvei kiforgattattak, aláásattak s az azokkal merőben ellentétes öszpontosítási rendszer irányába tereltettek, a miniszteri felelősség illusoriussá té­telével. Az utolsó három országgyűlés oly nagyszámú és terjedelmű törvényt alkotott, a­mennyit békés időben ugyanannyi idő alatt alig alkotott valaha egy alkotmányos nemzet törvényhozása. De mind­ezen törvények között alig van egy-egy, mely a polgárosodás haladásával lépést tartva, tisztán a nemzet jólétére, a szabadság okszerű kiterjesztésére, a polgárok jogainak biztosítására, szóval, az embe­riség érdekeinek előmozdítására lett volna irányoz­va. A józan haladás helyett a határozott hátralépés jellemzi ezen országgyűlések törvényhozási intézke­déseit, mintha a czél az lett volna, hogy az újabb kor vívmányai fokozatosan eltöröltetvén, a nemzet az alkotmányos önkormányzat helyett a merev össz­pontosítás és korlátlan, uralom kormányzatára ve­zettessék vissza. Az ország polgárainak alkotmányos jogai sokoldalúlag megcsonkittattak és az utolsó or­szággyűlés már annyira ment, hogy az 1848. V. tezikk által kiterjesztett választási jogot megszo­rítva, az ország választó polgárainak jelentékeny részét választói jogától megfosztani nem átal­­totta. Oly törvényhozási intézkedés ez, melyet hogy népképviseleten alapult törvényhozás követett volna el, alig mutat fel példát az alkotmányos nemzetek története. A közigazgatás, valamint az igazságszolgálta­tás, mely az egyéni és polgári jogoknak, a tulaj­don szentségének és ezzel kapcsolatban az egyéni jólétnek legfőbb biztosítéka, politikai pártczéloknak rendeltetett alá. Nagy hatással voltak mindezek arra, hogy a nemesebb polgári érzelmek eltompultak és az ön­zetlen áldozatkész hazafiság helyébe az önérdek hajhászata, a hivatal­vadászat és a szabad vagy nem szabad nyereség utáni féktelen törekvés lépett. Ilyen, Felséges úr ! Magyarország jelenlegi állapota és ilyenek az okok, melyek azt elő­idézték. És mert ha ezen bajok mihamarabb nem or­vosoltalak, méltán lehet attól tartani, hogy a történelem folyamában felmerülni szokott válsá­gok alkalmával nem lesz feltalálható sem az áldozatra­ való képesség, sem azon készség, mely a honpolgárok egyetemét vallás, nyelv és párt­különbség nélkül a haza és trón uralmára tömö­­rítené, és mert a királyi szék sorsa elválhat­­lanul a nemzet sorsával van összekötve : mi nem tennénk eleget sem hazánk sem a királyi szék iránt tartozó kötelességünknek, ha felismerve a veszélyt, az ország valódi állapotát nem tárnók fel egész őszinteséggel és nyíltsággal Felsé­ged előtt. Mélyen érezzük mi, Felséges az, hogy az or­szág ily állapota — és midőn az nem a felhábo­rodott szenvedélyek vihara közt elkövetett téves lépés, nem egy pillanatnyi aberratíó műve, hanem béke idején minden rendkívüli esemény és körül­mények közbejötte nélkül nyolcz éven át követke­zetesen folytatott kormányzati rendszer természet­szerű következménye,­­ az ország tekintélyének és hitelének sülyedését eredményezte, sőt ma­gának állami létünknek biztonságát ingatta meg. Mélyen érezzük azon feladat nagyságát, mely a Felséged által most megnyitott országgyűlésre vár. Az országnak előadott állapotával szemben, midőn egyrészről az állam kincstára ki van me­rülve, hitele megingatva, másrészről a polgárok adóképessége, hitele s egész anyagi állapota meg van rontva s a közerkölcsiség mélyen sülyedett, a­mi áthatva azon súlyos felelősség érzetétől, mely ily körülmények köz­­t a népképviselői állást ter­heli, hazalm­i aggodalommal gondolkoztunk a mó­dok felett, melyekkel az ország bajait orvosolni lehetne. Mi is úgy vagyunk meggyőződve, miként ezt Felséged királyi székéből mondott beszédében je­lezte, hogy az országgyűlés gondoskodását első­sorban az államháztartás rendezése és az ezzel kapcsolatos kérdések megoldása kell, hogy igénybe vegye, mert míg más bajaink megszüntetése a kormányzat és törvényhozás hosszabb időn át folytatott összevágó működésének lehet csak ered­ménye, pénz- és hitelü­gyeink rendezése egyáltalá­ban nem tűr halasztást. Határozott készséggel kinyilatkoztatják Felsé­ged előtt, miszerint mi a lehetőség határáig és al­kotmányos úton készek vagyunk megtenni mindent, a­mi az ország bajait enyhítheti. De a lefolyt nyolcz év tapasztalása, az ország bajainak és ezek okainak szorgos tanulmányozása után egész hatá­rozottsággal kijelentjük abbeli meggyőződésünket, hogy az ország súlyos financiális helyzetén az 1868. évben alkotott közös ügyes törvények eltör­lése és az ország törvényes függetlenségének hely­reállítása nélkül gyökeresen segíteni nem lehet. Az elvállalt kötelezettségek teljesítésének, az ország és trón biztonságának követelményeit mi is elutasíthatlanoknak tekintjük. De mi ezen bizton­ságot nem a népek erejét kimerítő állandó hadse­regek létszámának mértéktelen szaporításában, ha­nem a népek védképességének, anyagi erejükhöz mért és nemzeti jellemükkel összhangzó kifejtésé­ben véljük feltalálhatni, s e czélra mi jelen véd­­szerünknek teljes és gyökeres megváltoztatását , egy önálló magyar nemzeti véderőnek szervezését tartjuk úgy az ország és trón biztonságának ér­dekében, mint súlyos pénzügyi helyzetünk tekinte­téből első és mellőzhetlen feltételnek. A hitelviszonyok javítására mi első­sorban egy önálló magyar jegybank felállítását véljük szük­ségesnek , e nélkül a pénz- és hitelviszonyok javí­tása és rendezése lehetetlen, épp úgy, mint lehe­tetlen az ipar és kereskedelem fejlesztése, mert ezek olcsó és könnyű hitel nélkül nem fejlőd­hetnek. Felséged trónbeszédében arról méltóztatott bennünket értesíteni, hogy kormánya egész buzga­lommal törekszik a bankkérdés jog- és czélszerű megoldására. Engedje Felséged tiszteletteljesen megjegyeznünk, hogy mi akár más törvényeinkben, akár a Felséged uralkodása alatt álló országok és tartományokkal 1867-ben kötött egyezmények­ben m­it sem találunk, ami egy önálló magyar jegy­bank felállítását kérdéssé tehetné. Mélyen érzi Magyarország ily hitel- és pénz­intézet hiányát, melylyel Európa legkisebb orszá­gai és tartományai már régóta bírnak és mely nél­kül az anyagi jólét fejlődése teljes lehetetlen. Nincs az összes törvényhozási és kormány­zati intézkedések között oly tárgy, melynek szük­ségességére és sürgősségére nézve az ország köz­véleménye oly hangosan és egyetértőleg nyilatko­zott volna, mint ezt egy önálló magyar jegybank mielőbbi felállítására nézve évek óta tette és teszi. Nincs semmi jogi tekintet, nincs semmi szerződési kötelezettség, ami a nemzet ezen kívánságának ki­elégítését, anyagi jóléte fejlődhetésére ezen első és mellőzhetlen feltételének mielőbbi teljesítését aka­dályozhatná. És valóban nem vagyunk képesek felfogni az okokat, melyek Felséged kormányait nyolcz esztendőn át akadályozták az önálló magyar jegybank felállításában. Tekintve hazánknak rész kormányzat és az elvállalt aránytalanul nagy terhek és kötelezettsé­gek által okozott valóban szomorú, majdnem két­ségbeejtő állapotát, tekintve azon ország lakosai­nak, különösen a földmivelő- és iparososztályoknak a végromlással határos általános elszegényedését és pusztulását, mi népképviselői kötelességünknek tartjuk Felséged előtt nyíltan és minden tartózko­dás nélkül kijelenteni, hogy mi egy önálló magyar jegybank felállításának még továbbra való elodá­zását Felséged kormánya részéről menthetetlen vétkes mulasztásnak volnánk kénytelenek tekinteni. (Vége köv.) ORSZÁGGYŰLÉS. I. Megkezdődött s felirati vita is. Lassan indult meg, mint egy terhes szekér, sok mindent kellett ráakasztani, míg az előadó megkezdhette a beve­zetést. A­milyen rövid volt a felirati bizottság ja­vaslata, olyan hosszú volt a függetlenségi s még terjedelmesebb Miletics felirata. És ezt mind el kellett olvasni, de legalább jó volt, mert Miletics már előre is kikaphatta a belügyminisztertől és a háztól azt a feleletet, melyre úgy látszik nem volt elkészülve. A vitát Horváth Lajos előadó kezdte meg s mindjárt utána Simonyi Ernő következett, de szerencsétlensége volt, mert a házszabályok szerint fél kettőkor be kellett fejezni beszédét, hogy az igazságügyminiszter felelhessen az ungvári törvényszék eltörlése tárgyában beadott interpellá­­tióra. Te­rezei Béla válasza rövid volt, de tömör, s elég világosan bebizonyította, hogy a miniszté­rium helyesen járt el szemben a particularismus érdekeivel. Ezt érezte maga az interpelláló is, mert Mocsáry Géza viszonválasza csak tisztes­séges takarodó volt a visszavonulásra. A ház tudo­másul vette a miniszter válaszát. A képviselőház ülése szept. 15-én. Elnök: Ghyczy Kálmán. Jegyzők: Hus­zár Imre, Molnár Aladár, Wächter Frigyes, Beöthy Algernon. A kormány részéről jelen vannak: Wenek­h­­eim Béla dr., Széll Kálmán, Tisza Kálmán, Percz­el Béla, Péchy Tamás, Trefort Ágos­ton, Szende Béla. A mai­ ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök : Van szerencsém jelenteni, hogy a véderő-bizottság megalakult és elnökké Hollán Er­nőt, jegyzővé pedig Pulszky Ágost képviselőt vá­lasztotta. Megalakultak az osztályok is, és pedig az I. osztály elnökké Prónay József, jegyzővé Ba­ross Károly; a II. osztály elnökké Péchy Manó gr., jegyzővé Schmansz Endre; a III. osztály el­nökké Házmán Ferencz, jegyzővé Dániel Ernő; a IV. osztály elnökké Zsedényi Ede, jegyzővé Makray Aladár; az V. osztály elnökké Szlávy Jó­zsef, jegyzővé Gullner Gyula; a VI. osztály el­nökké Szontagh Pál (somogyi), jegyzővé Bernáth Dezső; a VII. osztály elnökké Gorove István, jegyzővé Marzsovszky Jenő; a VIII. osztály el­nökké Vizsoly Gusztáv, jegyzővé Hammersberg Jenő, a IX. osztály elnökké Somssich Pál, jegy­zővé Horváth Gyula képviselő urakat választotta. Tegnap több képviselő igazoltatván, azokat az illető osztályokba kell beosztani. A negyedik osztályba jön Harkányi Frigyes, az ötödikbe Di­­mitrievics Milos, a hatodikba Károlyi Tibor gróf, Prandau Gusztáv b. az ötödik osztályba jön. Kov­ács László háznagy beadja az ország­gyűlés szünetelése alatti számadásokat. Kadarász József felszólalása után a szám­­vizsgáló bizottságnak adatnak ki. Borosnyay Pál a negyedik bíráló bizott­ság részéről jelenti, hogy a Szilágyi István képvi­selő elleni kérvényt elutasította. A jelentés tudomásul vétetik. Következik a közösügyi bizottságra tegnap történt választás eredményének kihirdetése. Huszár Imre jegyző olvassa: A közös ügyek tárgyalására kiküldendő bizottságra beadatott összesen 248 szavazat, ebből üres volt 3, legtöbb szavazatot nyertek: Dániel Ernő 244, Felek Miksa 244, Jókai Mór 244, Földváry Mihály 244, Nagy György 244, Szilassy János 244, Szlávy József 244, Uray Miklós 244, Boross Bálint 243, Gromon Dezső 243, Kövér Károly 243, Kemény Kálmán báró 243, Misits János 243, Peretti Alajos 243, Prónay József 243, ifj. Ráday Gedeon gr. 243, Várady Gábor 243, Krajlovics Mirosláv 243, Mra­­zovits Mátyás 243, Voncsina Iván 243, Andrássy Mihály 242, Éber Nándor 242, Házmán Ferencz 242, Horváth Gyula 242, Pejacsevich László gr. 242, Boér Antal 241, Harkányi Frigyes 241, Ru­dics József br. 241, Szeniczey Ödön 241, Wodianer Albert br. 241, Bittó István 240, Hollán Ernő 240, Bernáth Dezső 239, Szilágyi Dezső 238, Pulszky Ágoston 235, Csernátony Lajos 234, Kaas Ivor báró 234, Ernust Sándor 233, Örményi Miksa 204, Sennyey Pál br. 201. Póttagok: Gidófalvy Albert 211, Kakuljevics Iván 203, Végh Aurel 202, Vehtritz Zsigmond br. 199, Ugrón Ákos 193, Bakcsi Ferencz 190, Fabricius Károly 189, Pogo­­nyi Dénes 184, Farkas Elek (bihari) 183, Szath­­máry Károly 182. Ezen kívül a rendes tagokra beadott szavazatokból kaptak: Dessewffy Aurél 42, Szögyényi László 42 szavazatot. Elnök: A közösügyi bizottságba megvá­lasztott képviselők e szerint megválasztottaknak jelentetnek ki és teendőik teljesítésére utasíthatnak. Következik a napirend második tárgya: az in­dítványok és interpellációk könyvének felolvasása. Interpelláló ezen alkalommal újabban beje­lentve nincs ; az indítvány­könyvben van egy be­írás, melyet méltóztassék felolvasni. Wachter Frigyes jegyző olvassa. Az in­dítványtevő képviselő neve : dr. Miletics Szvetozár ; az indítvány tartalma: a trónbeszédre adandó vá­laszfeliratnak külön javaslata. Az elnök azt hiszi, hogy a képviselő a vá­laszfelirati vita alkalmával beadhatja javaslatát. (Helyeslés.) Miletics Szvetozár beadja válaszfelirati ja­vaslatát. Ezután felolvashatnak a felirati bizottság, Si­monyi Er­nő és Miletics válaszfelirati javaslatai. Miletics Szvetozár felirati javaslata, melyet Polit Mihály is aláírt, így szól főbb vonásaiban: Császári és királyi Felséged! Mély tisztelettel hallgattuk meg mi hű és hódolatteljes nemzeti képviselők a trónbeszédet, melylyel Felséged ezen hű és hódolatteljes ország­gyűlést megnyitni méltóztatott, és a legkegyesebb királyi üdvözletét örömmel fogadjuk a legmelegebb hálával és Felséged trónja irányábani rendületlen hűségünk és hódolatunk legalázatosb nyilvánítá­sával. Ezután mindjárt áttér az ország pénzügyi helyzetének rajzolására, s azt mondja : hasztalan keresünk a trónbeszédben ariadne-i fonalat, mely az államot pénzügyi zavarának labirintusából kive­zesse, látunk felsorolva tárgyakat, melyekre a tör­vényhozás figyelme fordíttatik, de sem elveket, a­melyeken Felséged kormányának illető javaslatai alapulni fognak, sem irányt, melyben ezek mozogni fognak, nem látunk. Beszél azután a véderő helye­sebb átalakításáról, minek czélszerű megoldására szükséges a nemzetek megelégedése, de nálunk hiányzik a szabadság s nemzetiségi egyenjogúsítás elve. Maga az államal­kotmány alapos reformot igényel, egyrészről nagyobb állami önállóság, más­részről népkormányzati szabadelvűség tekintetében, s állítja, hogy a személyi biztonság és szabadság Magyarországban most a rendőri és bírói önkény­nek játékszere. Felemlíti még a horvátok, románok, szászok elégedetlenségét s formulázza „a szerb nemzet“ kívánalmait. Azonban fájdalommal említi fel, hogy a magyar kormány nem egyenlően kí­vánja a polgárok szellemi és anyagi jólétét. És épp ez az, a­mi minden reményünktől megfoszt és bizalmatlansággal eltölt, mert előttünk állanak a legutóbbi években szerzett tapasztalatok, hogy az állami hatalom közegei Felséged jó szán­dékainak rovására csak egy nemzetnek a szellemi , eszerint anyagi jólétét tartják szem előtt, a töb­biét csak annyiban, a­mennyiben ezen nemzetnek jellegét magukra öltik. Hivatkozom az állam és korona elnevezésére és végelemekben a hódítás jogára, a magyar faj a magyar államot kizárólagos tulajdonának, az ál­lami hatalmat és állami közegeket a magyar nem­zetiség fenntartása és terjesztése támpontjának — a többi nemzetiségek rovására és végelemekben faji tönkrejutására tekinti. Magyar állam és ma­gyar nemzet azonos fogalmaknak tekintetnek, a­melyeknek életadója a törvényhozás és az igaz­gatás. Mi tehát indíttatva és kényszerítve érezzük magunkat, a nem magyar nemzetiségeknek ügyét Felséged oltalma alá helyezni, és kérni Felsége­det, méltóztassék saját kormányát utasítani, hogy ezen országgyűlésnek még első sessiójában a nem­zetiségi egyenjogúsítási törvény revisiójáról igazi egyen­jogosítás szellemében és irányában javaslatot terjeszszen elő és az alatt­a fennálló törvényt egész terjedelmében teljesítse. Áttér ezután annak fejtegetésére, hogy a közjogi kiegyezésnek sem jogi alapja, sem politi­kai czélszerűségének indoka, sem morális táma­sza nincs. Végül a herczegovinai zavarok alkalmával hosszabban fejtegeti a „török barbárság alatt nyügő keresztyének“ sorsát. A monarchiának, úgy a korona többi orszá­gainak is érdeke, hogy az európai kelet mindenek­előtt a cultúra és a szabadság territóriumává vál­jék, és be van bizonyítva, hogy a török uralom erre képtelen. És ezért mi az európai viszonyok és hatalmak constellatióját, mely általános conflagra­­tiot meggátolni képes, legalkalmasabbnak tartjuk, hogy az európai Törökország kérdése megoldassák a balkán félszigeten, önálló államok alkotása által és különösen Bosznia, Herczegovina s­s­ Szerbiá­­nak Szerbia fejedelemséggel és Montenegróval való egyesítése által. Ily állam sarkpontja lenne a többi keresztyén népeknek Európa keletén és erőteljes s megbízható szövetségese ezen monarchia népeinek, úgy a szabadság és a cultúrának, mint az Európa éjszakán és nyugatán levő hatalmas vetélytársak elleni védelemnek ápolásában. Az ily politikát európai kelet irányában tart­juk mi az egyedüli áldásosnak ezen monarchiára és a magyar korona országaira, és kívánjuk, hogy Felséged méltóztassék befolyását az illető nagyha­talmaknál arra felhasználni, hogy sem diplomatiai úton, sem különben az actio ne gátoltassék, mely általános béke háborítása nélkül fenti czélhoz vezetne Elnök: T. ház! (Halljuk!) Ha jót fogtam föl, a­miket hallottam, az indítványozó urak hó­dításról beszélnek, annak ellenében szabadulási jogra hivatkoznak, idegen frigyek kereséséről szó­lanak, és óvást tesznek a magyar törvényhozás politikája ellen. Én, hogy előre jelezzem, hogy mi­ként értem a képr­­háznak azon szabályait, me­lyek az elnököt bizonyos jogokkal felruházzák, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ha a t. szó­nokok beszédjük folyamában hasonlóan fognának nyilatkozni, a ház szabályai értelmében az illető szólót rendre fogom utasítani. (Ált­alános élénk he­lyeslés.) Kérdem a t. házat, hogy miután a házsza­bályok szerint a beadott ellenindítványok kinyo­­matása vagy ki nem nyomatása iránti intézkedés a házat illeti : méltóztatik-e kívánni, hogy a­mint a többi felirati javaslatok kinyomattak, ez is ki­­nyomassék ? (Felkiáltások : Nem kell!) Csanády Sándor kinyomatni kívánja a fel­irati javaslatot, hogy mint okmány meglegyen a nemzet kezében. (Felkiáltások : Nem kell!) Aladarász József nem kivánja a kinyoma­­tást, mert ma már késő. Tisza Kálmán belügyminiszter: T. ház! (Felkiáltások: Halljak! Halljak!) Ha a t. ház elhatározza egyhangúlag, hogy a kinyomatás ne történjék meg, akkor én is megnyugszom , csakis egy észrevételem van és ez az, hogy én nem csak azért nem kívánom elhatároztatni, hogy külön ki ne nyomassák, mert ma adatott be, hanem ha tegnap vagy egy héttel ezelőtt adatott volna is be, hasonló tartalommal, akkor is azt m­ondanám, hogy ne nyomassék ki. Mert én a méltányosság legszélsőbb követelményeit sem tartom addig me­­hetüknek, hogy oly okmányok nyomassanak ki kedvezményképen, melyekben a nemzet, az ország és a fejedelem fel­en sértés foglaltatik. (Hosszas, zajos helyeslés.) Miletics Szvetozár: (Közbeszól) Belügyim­­i­niszter úr szavaira fogok válaszolni annak idején. Elnök: T. ház! Tehát ezen beadott felirati javaslatnak kinyoraatását nem méltóztatik el­rendelni. Következik már most maga a tárgyalás. Horváth Lajos előadó: T. ház! Az imént felolvasott azon válaszfelirati javaslat, a­melyet a kiküldött bizottság részéről a háznak bemutatni szerencsém volt és a­mely a mai felirati vita alapját képezi, azon álláspont eredménye, amelyet a kiküldött bizottság a válaszfeliratra nézve áta­lában elfoglal s a­melyet szemben a legutóbbi trónbeszéddel is fenntarthatónak, sőt fentartandó­­nak vél. Nekem, mint a bizottság előadójának, kötelességem ezen álláspontot néhány szóval meg­­világosítani. (Hallják !) Tehetem ezt önmegtagadás nélkül, mert a bizottság felfogásában teljes mér­tékben osztozom. A bizottság távolról sem vonja kétségbe a felirati jog kiváló fontosságát. Szükség van arra és használni is kell teljes mértékben, ha egy-egy nagy esemény, vagy egy kidomboro­dott kérdés dominálja a helyzetet, vagy a nem­zetnek valamely kellőleg nem méltányolt közös óhaját kell eljuttatni a trón zsámolyához. De éppen azért, mert a felirati jog kiváló fontossággal bír, nem kell azt elhasználni rendes időben. Maradjon a felirat normális időben hódoló tisztelet és az udvariasság ténye, a­melyet elmulasztani nem szabad, de a­melynek kiváló fontosságot tulajdo­nítani nem kell. A bizottság azon nézetben van, hogy bármi aggasztó is Magyarország pénzügyi helyzete, bár­mily sokoldalú a nehézség, a­melylyel a rendezés jár, bármily sokféle és összhangzó reformokra van szükség, ha a bajtól szabadulni akarunk, maga az államélet rendes mederben folyik és nincs arra szükség, hogy a ház eltérjen azon modortól és eljárástól, a­melyet a válaszfeliratokra nézve az utóbbi országgyűlések alatt követett. Az ország értelmiségét ez idő szerint az or­szág pénzügyi helyzetének rendezése, és a súly­­egyennek az államháztartásban helyreállítása fog­­lalkoztatja. Megdöbbenve áll minden gondolkodó fia a hazának azon nagy kérdés előtt: mi lesz az országból, ha a rendes jövedelmek folyvást elég­teleneknek bizonyulnak a halaszthatatlan s a leg­szükségesebb kiadásokkal szemben. Ha a legmaga­sabb trónbeszéd e kimagasló kérdés felemlítését mellőzi, a bizottság feladatához képest minden bi­­zonynyal oly válaszfelirati javaslatot terjeszt a ház elé, a­melyben felhívja az uralkodó fejedelmi fi­gyelmét a baj nagyságára, annak forrásaira és a megoldás módozataira. De a trónbeszéd nemcsak hogy nem mellőzi a kérdés felemlítését, de sőt a baj nagyságát élénken ecsetelvén, figyelmezteti a nemzetet a rendezés esetleges elmulasztásának sú­lyos — hogy ne mondjam — végzetes következ­ményeire, s kijelöli azon irányt, melyben halad­nunk kell, jelzi általános vonásokban azon pénz­ügyi, közgazdasági és általános reform­politikát, melyet követnünk kell, ha a bajt orvosolni akarjuk. Ezen felül a trónbeszéd érinti mindazon kérdéseket, melyek ezen országgyűlés alatt részint a pénzügyi rendezéssel kapcsolatban, részint önállólag megoldásra jutnak. Ezzel azt hiszem, a trónbeszéd eleget tett a pillanat kívánalmainak, a többi a kormány és az országgyűlés dolga. A kormány elő fogja terjeszteni javaslatait, az országgyűlés pedig meg fogja bízálni, váljon azok megfelelnek-e az ország helyzetének, az adott viszonyoknak és a szabadelvű és józan haladás követelményeinek, így állván a dolog, azt hiszem, nem lehet a t. ház hivatása, hogy már most állást foglaljon az ural­kodóval szemben, elvi tételeket jelentsen ki, vagy ép­pen a megoldás módozataira nézve részletesen nyilatkozzék. A trónbeszéd nem kormány-, nem párt­programm, hanem utalás azon teendőkre, me­lyek megoldásra várnak. A teendőkre nézve a kormányt illeti meg a kezdeményezés. Be kell azt várnunk, még ha némi önmegtagadásunkba kerülne is. Nem áll sem a ház, sem a haza érdekében az általános vita a foganatosítandó rendszabályok és a behozandó reformok fölött. Hiba volna azt pro­­vocálni nemcsak azért, mert az általános vita még ott is, a­hol nézetek könnyen tömöríthetők, min­dig tetemes időt vesz igénybe, és mi ezen tetemes idővel nem rendelkezünk, de hiba volna azért is, mert gyakorlati eredményekre nem vezetne; sőt merem mondani, hogy talán a siker lehetőségét koc­káztatná. A részlet, te bát, minden jelentéke­nyebb törvényjavaslatnál oly fontos, hogy nem ta­nácsos lekötni a képviselőház véleményét mind­addig, míg a törvényjavaslat a maga teljességében elő nem terjesztetik. Az elvi tételeknek a feliratba való felvétele és vitatása csak akkor lehet indo­kolt, ha a fejedelem, a kormány és a nemzet óhaj­tása és akarata közt lényeges eltérés mutatkozik. Ezek az indokok vezették a bizottságot arra, hogy a felirati javaslatot jelen alakjában terjesz­­sze elő. Nyomról-nyomra követi a javaslat a trón­beszédet és annak korlátai közt marad. A bizott­ság készségesen elismervén nagy fontosságát azon szempontoknak és szükségét azon reformoknak, melyeket a trónbeszéd általánosságban megérint, megnyugvással constatálja azt, hogy urank ő fel­sége fejedelmi legmagasabb gondjai közé sorozza az ország pénzügyeinek rendezését; kijelenti to­vábbá a felirati javaslat a ház készségét arra nézve, hogy az országgyűlés a kormány javasla­tait beható tárgyalás alá veendi; érinti a felirati javaslat azon kérdéseket, melyeket a trónbeszéd különösen megemlít; értem az 1867.,­1868-ki egyez­ménynek revisióját; felhívja az uralkodó legmaga­sabb figyelmét a magyar szent korona területi ép­ségének teljes helyreállítására, és végre annak tudatában, hogy ő felsége fejedelmi hivatásához képest buzgón törekszik arra, hogy az európai bé­két fenyegető viszályok forrásai tapintatos és bölcs intézkedés által végleg kiapadjanak, kifejezi a ház hitét és reményét arra nézve, hogy az állandó béke a fölmerült viszályok daczára megzavartatni nem fog. Ennyi, azt hiszem, a helyzet követelményei­nek teljesen megfelel; annyit ígér szemben az ural­kodóval, a­mennyit a dolgok rendes lefolyása mel­lett be is válthat; de ezt határozott vonásokban teszi, mert meg volt a bizottság győződve arról, hogy nincs, nem lehet e házban képviselő, a­ki a pénzügyek rendezését, a kapcsolatos reformok léte­sítését, vagy a kormány által előterjesztendő tör­vényjavaslatok tárgyalását megtagadni akarná. És e tekintetben nem képezhet kivételt a közjogi el­lenzék sem, mert állítja bár, és ezt saját álláspont­jából jogosan teheti, hogy viszonyainknak gyöke­res javulása a közjogi törvények megváltoztatása nélkül teljes lehetetlen; de a párt tagjaitól, mint e háznak szintén hű fiaitól, föl sem lehet tennünk, hogy csak azért, mert a törvényeket roszaknak tartják, mert ezen törvényeknek uralma alatt a súlyegyént helyreállíthatónak nem vélik, s mert a kormányban s a többségben nem bíznak, meg kí­vánnák vonni közreműködésüket a pénzügyi rende­zésnek még csak kísérletétől is. (Helyeslés) Nem tagadhatja azt a­­. közjogi ellenzék, hogy a közjogi törvények megváltoztatása nemcsak tőlünk országgyűlési képviselőktől függ. Vannak e törvények közt olyanok is, melyeknek érvényességi időhöz van kötve ; ez időt tehát be kell várni. De vannak olyanok is, melyek időhöz kötve nincsenek, de melyeknek megváltoztatásához, ha az a monar­­chia érdekében kívánatosnak találtatnék mindazon politikai tényezőknek beleegyezése kívántatik, a­melyek azt létrehozták. E nagy nehézséggel szemben áll az ország pénzügyi helyzete, melynek rendezése nem tűr ha­lasztást. Meg kell azt kísérteni, mert állami létünk forog koc­kán, meg kell azt kísérteni, mert a vá­lasztó­közönség nagy többsége azon felfogásnak adott igazat, mely a rendezést az adott viszonyok közt is lehetségesnek véli. A­mi illeti azon határozati javaslatot, a­me­lyet J. képviselőtársam Simonyi Ernő a maga és elvtársai nevében tegnap beadott, kevés mondani­való van. Én készséggel elismerem, hogy ezen javaslat­ban van sok, a­mi egyéni nézeteimmel megegye­­zik, van sok, a­mit jónak s helyesnek tartok. Kész­séggel elismerem azt is, hogy egy pártnak jogában és esetleg kötelességében áll, adott alkalommal, kifejteni lobogását és az érvek súlyával hatni a házra és a nemzetre. De midőn elismerem ezt, is­merje el a t. közjogi ellenzék is azon álláspont jogosultságát, melyet a többség jelenleg elfoglal, azt, hogy az elvi vita inkább káros, mint hasznos a hazára a jelen pillanatban, és hogy a közjogi tételeknek felvetése és vitatása már csak azért is mellőzendő, mert e sikernek még csak azon első biztosítéka is hiányzik, mely a megváltoztatásra szükséges, t. i. a nemzet akarata. A­mi illeti a Miletics Szvetozár képviselő úr­­ által benyújtott válaszfelirati javaslatot, (Halljuk !) minthogy ezen javaslat alapeszméje oly hibás, ál­lításai annyira valótlanok, következtetései oly sér­tők, és általában az abban annyira hangsúlyozott magas politika annyira sérelmes, azt hiszem, nem állhat előadói tisztemben, hogy arra reflectáljak. (Helyeslés) mert ha arra tüzetesen reflectálni akarnék, arra kellene kérnem a t. házat, hogy annak egyes kitételeit rászallani méltóztassék. (Élénk helyeslés.) Egyébiránt azt hiszem, hogy a t. ház többsége, sőt az egész ház nem tartja szük­ségesnek, nem tartja üdvösnek a nemzetiségi po­litika felelevenítését sem a hazára, sem magukra a nemzetiségekhez tartozókra nézve. (Helyeslés.) Ezzel, t. hát, körülbelül el is mondtam mind­azt, a­mit előadói tisztemhez képest e helyen, ez al­kalommal elmondanom kellett. Engedje meg azon­ban a t. ház, hogy a helyzetről egész általánosság­ban néhány őszinte szót mondhassak. (Halljuk !) Az ország pénzügyi helyzete nagyon komoly, nagyon is aggasztó, de nem kétségbeejtő. Kétségbe­ejtő csak akkor lenne, ha végleg elfordult volna tőlünk az ég kegyelme, és ha híven nem teljesíte­né kötelességét a kormány, az országgyűlés és a nemzet egyeteme. Bizton hiszem, hogy ez nem fog bekövetkezni, és híven fogja teljesíteni kötelessé­gét úgy a kormány, mint­ az országgyűlés és a nem­zet egyeteme. A kormány a felismert baj orvoslására bizo­nyosan megtalálta már, vagy meg fogja találni és erélylyel alkalmazni a mentő­eszközöket; az ország­gyűlés egész készséggel fogja támogatni a kor­mányt minden üdvös törekvésében ; az ország né­pe bizonynyal meg fogja hozni az áldozatokat, ha egyéb segédeszközök hiányában a törvényhozás a nép áldozatkészségére appellál. De ez, te hát, még nem elég. Ha azt a­kar­juk, hogy Magyarország erős és hatalmas, a nép boldog legyen, meg kell tisztulnunk számos gyar­lóságainktól (Helyeslés), meg kell honosítanunk a szigorú takarékosságot nem csak az állami, de az­­ egyéni, családi és az önkormányzati háztartásban

Next