Ellenőr, 1876. január (8. évfolyam, 1-30. szám)
1876-01-29 / 28. szám
cglefizetési árak: Egén évre ; , 90 frt — kr. Évnegyedre 1 . 5 frt — kr. Félévre . . . 1O „ — „ Egy hónapra . 1 ,80. Egyed szám ára 10 k raj ex ár. (Szerkesztési iroda: ő&Vudapesten, addor-utcza 6. szdLm. Semmit sem hittünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Gsiratok vicesaküldőre nmedOaOeosunk. — Posta által esők birmentee leveleket fogadunk d. POLITIKAT NAPILAP. Budapest, szómat, január 29- 1876. 28. szám. hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. szám (Ligrády teetnirektrodéjiban). az intésmdö minden hirdetésre vonatkozó megrendelte tagg tudákesidie. Cgak árssabdekserint. Kiadáhtvat(ú: Budapesten, noldov-utesa 8. szám, Hein teendők as Mfisetések , a lap szétküldésére vonatkozó minden ides Májt-TIII. évfolyam. Deák Ferencz élete. 1803 október 17. — 1876 január 28. Az államférfiu, ki történetünk újabb korszakának megalapítója, ki rész és jó napokban bizalmat és mérsékletet öntött egyszerre nemzetébe, és csak halálával hozott gyászt és csüggedést népére . 1803-ban, október hó 17-én született Söjtörön, Zala megyében. Gyermekségéről és kora ifjúságáról csak futólag emlékeznek meg életirói. Amit e részben tudunk, alig több annál, hogy iskoláit Kőszegen kezdve, Keszthelyen és Pápán folytatta, míg a humaniorákat Nagy Kanizsán, és jogi tanulmányait Győrött végezte. Ezután Pestre jött ügyvédi vizsgára, hogy aztán újra visszatérjen megyéjébe, hol eleinte tiszteletbeli ügyész, majd az ő Jegyzője, és végül annak elnöke lett. Az ország csak 1832-ben ismerte meg először az eddig névtelen férfiút, midőn testvér bátyja Deák Antal, megrendült egészsége következtében odahagyva a pozsonyi országgyűlést, a távozása felett sajnálkozó barátait e szavakkal vigasztalta : „Küldök én nektek magam helyett egy fiatal embert, kinek kis ujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban.“ Deák Ferencz beváltotta bátyja ígéretét és majdnem első megjelenésével vezére lett ama testületnek, mely hazája legkitűnőbb fiait foglalta magában. Ez osztatlan és senki által kétségbe nem vont tekintély, mely őt politikai pályájának, elejétől végéig kisérte, okozza talán, hogy korábbi ifjúságáról oly keveset tudunk. Mint Minerva Jupiter fejéből, ellenállhatatlan hatalommal és szelíd bölcseséggel, úgy jelent meg ő is egyszerre hazája főtanácsában, így pillantottuk őt meg először, így láttuk sírja szélén. Amennyiben emberről mondható, a befejezett tökély képét mutatta minden tette és cselekedete, szava és elhatározása. Sehol a fogyatkozás vagy gyarlóság, a gyengeség vagy kezdetlegesség egy bántó és kirívó jele. Kinek is jutna eszébe az odricoli Zeusznél a vésetlen márványdarabra gondolni, midőn szemei csak a kész remekművet pillanthatták meg. Deák az ellenzék vezére jön, mert — úgymond egy életkrója — „senki sem birt a pártvezérségre oly kitünőleg alkalmas tulajdonokkal. Az éles logica, a dolog lényegét s bibéjét mindenkor eltaláló ész, a gazdag ismeretkincs, egyesülve bölcs mérséklettel, páratlan szerénységgel s önzéstelenséggel, saját személyének elfeledése, midőn közügyről van szó, szeretetreméltó kedélyes egyéniség azon tulajdonok, mikkel ő nem keresve, nem akarva, önkénytelenül vezérszerepre s ekkorig senki által erőködve is el nem érhetett befolyásra emelkedett.“ Igaz, és mégsem egészen hű. Egy vonás hiányzik és e nélkül Deák Ferencz nem teljes. Három nagy név tölti be fényével a magyar ébredés diadalteljes korszakát: Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Széchenyi István. A nemzet, hála az égnek, elérkezett oda, hogy tisztelni tudja mindegyikőket anélkül, hogy azért bármelyiket is kisebbítenie kellene. Ki merné bármelyikről is kétségbevonni, hogy csak a haza szent szeretete sugallta minden gondolatukat és tettöket, és mégis, mi végtelen különbség van hármuknak pályája közt. Az egyik csak a nemzetben bízott, a másik főleg az intéző köröket akarta czéljainak megnyerni, míg Deák szemében az uralkodó és nemzete mindig elválaszthatlan maradt. Ezért volt Kossuth annál gyűlöltebb fenn, minél óriásibb volt népszerűsége ; ezért nem kerülhette ki Széchenyi egy időben a népszerűtlenséget sem, ezért birt Deák fenn és lenn egyaránt bizalommal, még akkor is, midőn mást karolt fek akár a fejedelem kegye, akár a nemzet szeretete. De e körülményben rejlik annak magyarázatja is, hogy Deák éppen a harminczas években emelkedett föl oly rögtön ama magaslatra, melyet többé soha el nem hagyott. Az 1842/3-iki országyűlés nem számíthatta tagjai közé Deákot. Megválasztatott ugyan, de a conservativ párt utóbb oly utasítást erőszakolt ki a megyegyűlésen, melyet Deák TiempVietpff. ma cráává &T iii szavazásnál elejtetett ugyan a nemesi adómentesség követelése, de ez alkalommal viszszaélések fordultak elő, és Deák igazságos lelkülete ragaszkodott előbbi határozatához. Pártjának minden kérése és utóbb szemrehányása nem ingatták meg őt abban, mit lelkiismerete helyesnek sugallt. Később egészsége is megrendült, nagyobb utazásokat tett s az 1847-iki országgyűlés ismét nélküle gyűlt össze. Midőn azonban az első magyar minisztérium megalakult, a korona és nemzet osztatlan bizalma őt hívta meg az igazságügyi tárczára, és Deák kötelességének tartotta a hozzája kötött várakozásoknak eleget tenni. A szakadás közeledte ország és fejedelem között eltávolították Deákot e helyről, melyet csak ő tölthetett be. Ama követség, mely a győzelmi mámorában elvakított Windischgrätz herczegnél kihallgatást sem nyerhetett, volt utolsó szereplése a szabadságharczban. A fegyverek ropogása közt a béke apostolának el kellett némulnia. E pillanattól fogva csendes visszavonultságban, kehidai magányában élt a haza bölcse, míg csak az 1860-iki országgyűlés újra a közélet terére nem hívta. Az önkényuralom hatalmasai kopogtattak ugyan ajtaján, de Deák sem ekkor, sem később, sem Bachot sem Schmerlinget nem tartotta hivatottnak arra, hogy Magyarország ügyeibe beavatkozhassanak. A fejedelem és nemzet, feledve a múltakat, egyezségre nyujták karjaikat. Deák egész államférfim egyénisége most találta meg a legillőbb keretet. A felirati párt vezére lett s az általa kiejtett varázsige, a jogfolytonosság eszméje képezte a nemzet összességének jelszavát. Az általa szerkesztett felirat, mely a magyar alkotmány újjáalakulásának egyik sarkköve, nem talált a hatalomnál viszhangra. Az országgyűlés feloszlattatott és a legközelebbi csak évek múltán és nem egy szerencsétlen kísérlet meghiúsulása után hivatott egybe. Ez időre esik Luszkandl támadásait cáfoló munkája, melylyel a magyar nemzet közjogi igazait örök időkre minden támadás fölé helyezte. Deák az új országgyűlésen ismét előbbeni álláspontját foglalta el, és a bécsi támadások által provocált húsvéti czikk után egy időre kedvező fordulat állott be Bécsben is. A szerencsés kezdetű olasz háború s a katonai reactio újra elodázták a kiegyezés nagy művét. Ekkor jött Sadova, melyet csakhamar követett Deáknak felhívása Bécsbe. Ezen értekezlet, melyet itt a felség a haza legegyszerűbb polgárával tartott, rakta le mai alkotmányos életünk legfőbb alapjait. Deákot a korona és a nemzet óhajai sem bírhatták arra, hogy körülötte csoportosult pártnak vezényletét külsőleg is átvegye, tényleg úgy is ő vol, legalább kezdetben a kormány feje. Magyarország koronázatlan királya — mint őt a fejedelem kedélyesen nevezni szokta. Egyszerre azonban gyengültek erői. A közügyekben nem vehetett többé oly élénk részt, mint azelőtt és amint hanyatlott egészsége, amint gyengült közvetlen befolyása a politikai életre, oly mérvben hanyatlott pártjának politikai tekintélye. Deákot találtad"Sésónarra,ahogy újrafelszólítsa a politikai küzdtérre, de legalább elég jókor arra, hogy töredező szemei majdnem az egész országot lássák egy pártban összeforrni. E tudat megkönnyebbíthette halálküzdelmeit, e tudat képezhette legszebb jutalmát az államférfinak, kinek jelmondata legyen ezután mindnyájunk hazafiai hiszekegye: „A hazáért mindent, a hazát magát semmiért sem szabad koczkára tenni.“ Nincs többé! Deák Ferencz meghalt. Deák, az igazságos, nincs többé. És jönnek az évek és a korszakok; uj időknek uj szelleme gyűl; uj embere támad; virulni fog az ország és élni az ősi erény az apák fiaiban, de nem lesz több Deák Ferencz soha. Lesz nagyság, lesz lelki erő, lesz lángoló szent szív e hazában, míg velünk a gondviselés, de csak egy Deákja volt a magyarnak, és nem lesz több soha. Egy ezredévben csak egy Deák születik, és egy nemzetnek csak egyszer. Veszteségünket csak az érti meg, aki már Deákot temetett. Elmondani nem tudjuk mi azt. Csak állunk a ravatalnál és könyeinktől nem látunk semmit. Csak gondolunk mindarra, ami az embernek nagy és nemes; ami a nemzeteknek áldás és megszentelés, és fáj bennünk a lélek, nagy, tompa fájdalommal. Semmit egyebet mi nem tudunk. Semmit nem érezünk. Nem tudjuk mi azt, mi volt ő nekünk. Csak úgy tetszik, mintha az ég is elborulna felettünk, s lennénk egyedül, árván, hogy itt hagyott. Nem tudjuk mi, veszteségünk miért legnagyobb ? Nem tudjuk mi, a legnagyobb gyászt ki viseljen érte ? Csak azt látjuk: gyászban van az ország, a nemzet kényezik. Ellenség, jó barát, frigyes és ellenes kezet fog a hantnál a nagy fájdalomban. És nincs, aki veszteségét csekélyebbnek vallja a többinél. Az embert, a hazafit, az államférfiat: kit illet inkább az országos gyász ? Nem tudja senki. Senki ne kel ée. E sknál nincsenek emberek, nincsenek pártok. Egy sirató van csak: a nemzet; csak egy gyászoló: a haza. Az özvegy és az árva, ki csak azt érzi, hogy az övé volt, akit elvesztett, és hogy vesztesége határtalan. Voltak, S a magyar nemzet történetének fényesebb lapjai azoknál, melyeket Deák irt tele, lisztábbak nem voltak és nem lesznek soha. Dicsőséget szerezhet nagyobbat nekünk az edzett erő karja; többet a javakból egy szerencsés kéz. Nem fog szerezni nagyobb tiszteletet, több becsülést. Lángészt, nagy szellemet, alkotó erőt látott múltúnk, s láthat még jövőnk, hatalmasabbat Deáknál. De szeplőtelen jellemének, önzetlen nemes szivének s igaz lelkének mását, — melyért Mátyás király óta az „igazságos“ nevet senki jobban meg nem érdemelte, — kevés század látta, kevés éri meg. És nekünk nincs többé Deák Ferenczünk. Egyebet mi mondani nem tudunk. ■' • A történelemé a többi szó. Mienk csak a köny és a gyász. A történelem megmondja, mi volt ő nekünk, a nemzetnek, az emberiségnek. Nyitott könyv szép tiszta élete, és minden lapja azt fogja mondani: a megtetesül jogérzet, az élő igazság, becsület és lelkiismeretesség: ez volt Deák Ferencz. Meg fogja mondani, hgy lényének e négy tulajdona volt az aczélgyűrüzet, mely a jellem tüzében egész valójával összeforrt, s tömegegyé benne embert, polgárt és államférfiat, oszthatatlanul, hogy ne tudja senki, mit tart nagyobbra benne. Cak azt érezze: nagyot vesztett el. Szivünk elszorul. „Latour d’ Auvergne halála után — igy szólt az 1843-iki országgyűlésen egy követő nem szünetel meg nevét szólítani ezredében. S egy hang azt felelte: meghalt a becsület mezején. A német császárok koronázásán azt kérdezték: van-e egy Dahlberg a gyülekezetben? Indítványozom, hogy minden országgyűlés megnyitásakor kérdés intéztessék: jelen van-e Deák?“ Ezt Deák nem lesz többé jelen közöttünk. Ezt i. Deákot vesztettük ma el. „Meghalt a becsület mezején.“ Áldott legyen a haló porában. Legyen áldott még a fűszál is, mely sirkantján terem. A halál tusája. Már pár nap óta folyvást kísért a fővárosban a riasztó hír, hogy Deák Ferencz haldoklik, s ember-emberrel találkozva csak habozva meri kérdeni : hogy van Magyarország legnagyobb fia? És szorong a várt felelettől, mert hátha a korszakos veszteség megtörtént. Egy-egy kétséges felelet forrongó izgatottságot kelt és a villanyszikra sebességével futás át a főváros nyilt helyein, magasabb és alacsonyabb köreiben, s mindenütt, hol Deák nevét áldva ismerik. S hol nem ismerik ? Nincsen Magyarországnak, s nincs főleg a fővárosnak egyegy zege-zuga olyan. És a tudakozódok borongó arczczal keresik fel az „Egyetem-tért“, hol azöreg úi lakik, s fájó vigasztalással beszélik el, kikkel találkoznak, hogy a rettegett csapás még nem következett be, így megy ez már öt nap óta; kétség és remény, megdöbbenés és megnyugvás, bánat és vigasztalás egymást váltja fel a magyar sajgó szivében. A tudakozódók tolongó csoportját újabb csoport váltja fel, de hiába keres az körömre alapot. A kínos állapot ma a legnagyobb fokra hágott. A nép hullámzik a lakás körül, hol a haza bölcse a halállal való küzdelmet virja; fogatok és gyalogok váltakozása jelzi az általános részvétet, mely a társadalom minden osztályában oly igaz és szerető, mint a mily igaz és szerető fia volt ő Magyarországnak. Deák állapota e héten napról-napra súlyosbodott. Ereje hanyatlása rohamossá vált. Szava elállt, a kábultság állandósult s a lázas rohamok mindegyre ismétlődtek. Ma éjjel pedig oly rosszul volt, hogy a legnagyobb csapás bekövetkeztéből féltek. Vörösmartyné és Széll Kálmánné asszonyok s Kovách László az egész éjt a nagy beteg mellett tölték, kit került az álom, s kikábultságából olykor-olykor felriadva, kérdőleg tekintett a mellette virrasztó hölgyekre. Reggel felé Deák elaludott, s négy órát aludt. Az orvos akkor azt constatálhatá, hogy a gyöngeség elhaladása megszűnt, s ily értelmű távirat küldetett fel Bécsbe gr. Andrássyhoz, ki Deák állapotáról naponként háromszor tudósittatik. Reggel 10 órakor Deák palitáblát kért, melyre rendesen fel szokta írni kivájatait, a mióta a nyelv megtagadta a szolgálatot. Széll Kálmán átnyújta neki a táblát, mire Deák még olvasható betűkkel egy levél tárgyában tett kérdést írt fel, levelet azonban nem kapott, s úgy látszik, hogy emlékező tehetsége összezavarodott. Rövid idő múlva ismét előkérte a palatáblát. Széll Kálmán ezt Deáknak ismét átnyújtván, Deák látható megerőltetéssel azon írni akart, de ujja merev volt s nem írhatott. Ismét s ismét kezébe vette az irónt s a táblát, látszott rajta, hogy mennyire erőlködik azon, hogy megértesse magát; — de minden fáradása sikertelen volt. Úgy látszik, hogy ekkor akarta végrendelkezéseit megtenni; — de mind az ujj, mind a nyelv erőlködése sikertelen volt. Így folytak a délelőtti órák, míg Széll Kálmán pénzügyminisztert kötelessége a képviselőházba !A roham hirtelen jött, s a mindig Deák mellett ülő orvos (Kovács Sebestyén) azt igen aggasztónak jelenté ki. Széll Kálmán azonnal tudósíttatott a bajról. A képviselőházban, mikor ez a gyászhír fölkereste Széll Kálmánt, éppen az ő törvényjavaslatáról folyt a vita. Madarász beszélt: Széli néhány szót váltva Tisza Kálmánnal, — elhalványodva hagyta el a házat. A Széli s Tisza közelében ülők fokozódó s egyre nagyobb nyugtalansággal vettek tudomást e jelenetről, mig Madarász s a szélső a történtekről mit sem tudva—folytatta s befejezte beszédét. Ezután folytonos mozgás s izgatottság közepette Tisza Kálmán kelt föl s hivatkozva arra, hogy a pénzügyeinek igen nagy fontosságú magánügyben el kelle hagynia a házat, az ülésnek egy órára való felfüggesztését indítványozta. Az indítvány hallatára az egész ház egyszerre tisztába jött a történtekkel. Egy pillanat alatt futott végig a házon, minden gondolatban egyszerre fogamzva sajnos sejtelemmé: Deák Ferencz haldoklik. A ház egy embergomolylyá vált, mely zűrzavar, beszéd, kérdezősködés, ijedtség, részvét, meghatottság elegyes képét mutatta. Fájdalom, hogy a hit igaz voltában való kételkedés eleme a kép elegyes voltát már nem emelhette. Egész csoportok vették körül az elnököt, némelyek az ülés holnapra halasztását követelve; mások azonban helyesnek látták, ha a ház együtt marad, míg bizonyost hall. Az utóbbi nézetben osztoztak az irányadó körök is. Intézkedés történt, hogy a ház elnökének minden tíz percben értesülés adassék. Az ülés felfüggesztése után minisztertanács tartatott, melyben a szabadelvű párt több tagja, a jobboldali ellenzék részéről Kállay B. és Szögyény László, a baloldalról: Simonyi E. és Mocsáry L. vettek részt. Megállapodás történt, a legszomorúbb eset bekövetkezése esetén, az ország részéről teendő intézkedések iránt. A képviselők seregesen Deák lakása felé siettek. A lakás szomorú képet mutatott. Deák mozdulatlanul nyugodott támlásszékén, mellette orvosa, ki Deák hidegllő kezét melengeté. Eszmélete e pillanatban, IIIé0 órakor, rövid időre visszatért. A betegszobába siető megdöbbent barátait felismerte s egy pillantással fejezte ki köszönetét azért, hogy őt meglátogatták. Azután előhozatott egy iratcsomót , átnyújtá azt Vörösmarty Bélának; néhány percz múlva ismét elveszté az eszméletét. 1 órakor Tisza K. jelent meg Deák szobájában. Ugyanekkor az orvoson, dr. Kováchon kívül ott voltak: Vörösmartyné s Vörösmarty Béla, Széll Kálmán és neje, Bogdánovics asszony, Zsibrik Antal, Somssich, Szeniczey, Ordódy, Kovách László s Molnár képviselők. Deák mozdulatlanul nyugszik a karszékben, a keze hideg, tekintete megtört. A képviselőház ülése ez időben egy órakor újra megnyílt s az elnök kijelenti, hogy a pénzügyminiszter még mindig akadályozva van a megjelenésben, az ülést tehát feloszlatja. A ház tagjai leverve hagyták oda a tanácstermet, s újabb csoport hullámzott Deák lakására. Deák 2 órakor ismét föleszmélt. A körülállók örömére levest kért s egy kis csészéből el is fogyasztott egy keveset. Az érvelés, mely 11 órakor oly gyenge volt, hogy csak a harmadikat lehetett észrevenni, valamivel erősbült és érezhetőbb lett. Öntudatnál van, körül jártatja tekintetét, de nem szól. 11 13 órakor is ez állapotban van, mely eltarthat estig, vagy késő éjjelig is. Ghyczy Vóráig volt a beteg mellett. „„ ” lepte el az „Egyetem-tért“. A ház előtt kocsik hoszszú sora áll. A kapuhoz egy képviselőházi szolgát állítottak, hogy a közönségnek az udvarba tódulását megakadályozza. A kapunál kérdezősködőknek azonban folytonosan hirt ad a nagy beteg állapotáról. A kapu alját képviselők, hírlapírók stb. foglalják el. Kevéssel d. u. 4. előtt udvari kocsi érkezik. Festetich grófnő, a királyasszony palotahölgye jön, hogy ő felsége nevében tudakozódjék a beteg állapotáról. A kocsi az udvarba hajtatott, s Festetich grófnő közel másfél óra hosszat maradt fenn. Azt a hírt vihette a felséges asszonynak, hogy a beteg némi könnyebbülést érez, eszmélete visszatért, de rendkívüli gyengesége a legnagyobb aggodalmakra ad okot. Hat óra után a beteg elaludt. A látogatók folyvást érkeztek, kiket a pénzügyminiszter lakása alig képes befogadni. Tisza Kálmán miniszterelnök majdnem egész délután ott időzött. Megfordult az est folyamában a háznál talán minden képviselő, a miniszterek, főpapok, nevezetesen Samasssa érsek és Horváth Mihály, kik szintén több ideig maradtak. A főváros hatósága időnként szintén kéret tudósításokat. Hét óra felé az orvos, Kovách Sebestyén Endre néhány pillanatra távozott egy másik súlyos betege látogatására, de csakhamar ismét visszatért. Hét óra után a következő orvosi jelentés adatott ki: „Az életveszélyes elgyengülést roham, mely reggel leállott, enyhült ugyan; a nagy beteg állapota azonban még mindig aggasztó. Budapesten, jan. 28. 1876. Dr. Kovács Sebestkény Endre: Estve 7 órakor.“ A beteg állapota nyolcz óra után sem változott. Néha fölpillant, de nem látszik észrevenni környezetét. Küzdelme súlyos. Az utolsó perezek. A nagy beteg állapota változatlan volt egészen a 11-ig. A körülállók nem hitték, hogy a végső pillanat oly közel van, mert a déli válsághoz képest enyhülés állott be. Háromnegyed tizenegykor azonban szivgorca fogta el a beteget, s rövid négy percz alatt véget vetett életének. Az utolsó perczekben körülötte voltak Vörösmartyné, Széll Kálmán és neje, Bogdanovics úrhölgy, Nedeczky István, Kovách László, Szeniczey Ödön, Vörösmarty Béla és még néhányan, akik a rokonság és a barátság kötelékei által közel állottak hozzá. De a legtöbben még kora este abban a hitben távoztak, hogy a gyászeset nem következik be oly rögtön. Valószínűleg a múzeum lépcsőházában lesz kiterítve. A főváros pedig olyan elkülönített helyen teszi el hűlt tetemeit, mint ahogy gr. Battyányi Lajos nyugszik.