Ellenőr, 1876. január (8. évfolyam, 1-30. szám)

1876-01-29 / 28. szám

cglefizetési árak: Egén évre ; , 90 frt — kr. Évnegyedre 1 . 5 frt — kr. Félévre . . . 1O „ — „ Egy hónapra . 1 ,80. Egyed szám ára 10 k raj ex ár. (Szerkesztési iroda: ő&Vudap­esten, addor-utcza 6. szdLm. Semmit sem hittünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Gsiratok vicesaküldőre nm­edOaOeosunk. — Posta által esők birmentee leveleket fogadunk d. POLITIKAT NAPILAP. Budapest, szómat, január 29- 1876. 28. szám. hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. szám (Ligrády teetnirektrodéjiban). az intésmdö minden hirdetésre vonatkozó megrendelte tagg tudákesidie. Cgak árssabde­kserint. Kiadá­htvat(ú: Budapesten, noldov-utesa 8. szám, He­in teendők as Mfisetések , a lap szétküldésére vonatkozó minden ides Májt-TIII. évfolyam. Deák Ferencz élete. 1803 október 17. — 1876 január 28. Az államférfiu, ki történetünk újabb kor­szakának megalapítója, ki rész és jó napok­ban bizalmat és mérsékletet öntött egyszerre nemzetébe, és csak halálával hozott gyászt és csüggedést népére . 1803-ban, október hó 17-én született Söjtörön, Zala megyében. Gyermekségéről és kora ifjúságáról csak futólag emlékeznek meg életirói. Amit e részben tudunk, alig több annál, hogy isko­láit Kőszegen kezdve, Keszthelyen és Pápán folytatta, míg a humaniorákat Nagy­ Kani­zsán, és jogi tanulmányait Győrött végezte. Ezután Pestre jött ügyvédi vizsgára, hogy aztán újra visszatérjen megyéjébe, hol eleinte tiszteletbeli ügyész, majd az ő Jegy­zője, és végül annak elnöke lett. Az ország csak 1832-ben ismerte meg először az eddig névtelen férfiút, midőn test­vér bátyja Deák Antal, megrendült egészsége következtében odahagyva a pozsonyi ország­gyűlést, a távozása felett sajnálkozó barátait e szavakkal vigasztalta : „Küldök én nek­tek magam helyett egy fiatal embert, kinek kis ujjában több tudomány és képesség van, mint egész magamban.“ Deák Ferencz beváltotta bátyja ígére­tét és majdnem első megjelenésével vezére lett ama testületnek, mely hazája legkitű­nőbb fiait foglalta magában. Ez osztatlan és senki által kétségbe nem vont tekintély, mely őt politikai pályájának, elejétől végéig kisérte, okozza talán, hogy korábbi ifjúsá­gáról oly keveset tudunk. Mint Minerva Jupiter fejéből, ellenáll­hatatlan hatalommal és szelíd bölcseséggel, úgy jelent meg ő is egyszerre hazája főta­nácsában, így pillantottuk őt meg elő­ször, így láttuk sírja szélén. Amennyiben emberről mondható, a befejezett tökély ké­pét mutatta minden tette és cselekedete, szava és elhatározása. Sehol a fogyatkozás vagy gyarlóság, a gyengeség vagy kezdetle­gesség egy bántó és kirívó jele. Kinek is jutna eszébe az od­ricoli Zeusznél a vésetlen márványdarabra gondolni, midőn szemei csak a kész remekművet pillanthatták meg. Deák az ellenzék vezére jön, mert — úgymond egy életkrója — „senki sem birt a pártvezérségre oly kitünőleg alkalmas tu­lajdonokkal. Az éles logica, a dolog lénye­gét s bibéjét mindenkor eltaláló ész, a gaz­dag ismeretkincs, egyesülve bölcs mérséklet­tel, páratlan szerénységgel s önzéstelenség­­gel, saját személyének elfeledése, midőn közügyről van szó, szeretetreméltó kedélyes egyéniség azon tulajdonok, mikkel ő nem keresve, nem akarva, önkénytelenül vezér­­szerepre s ekkorig senki által erőködve is el nem érhetett befolyásra emelkedett.“ Igaz, és mégsem egészen hű. Egy vo­nás hiányzik és e nélkül Deák Ferencz nem teljes. Három nagy név tölti be fényével a magyar ébredés diadalteljes korszakát: Deák Ferencz, Kossuth Lajos, Széchenyi István. A nemzet, hála az égnek, elérkezett oda, hogy tisztelni tudja mindegyikőket anélkül, hogy azért bármelyiket is kisebbítenie kel­lene. Ki merné bármelyikről is kétségbe­vonni, hogy csak a haza szent szeretete sugallta minden gondolatukat és tettöket, és mégis, mi végtelen különbség van hármuk­nak pályája közt. Az egyik csak a nemzetben bízott, a másik főleg az intéző köröket akarta czéljainak megnyerni, míg Deák szemében az uralkodó és nemzete mindig elválaszthatlan maradt. Ezért volt Kossuth annál gyűlöl­tebb fenn, minél óriásibb volt népszerűsége ; ezért nem kerülhette ki Széchenyi egy idő­ben a népszerűtlenséget sem, ezért birt Deák fenn és lenn egyaránt bizalommal, még ak­kor is, midőn mást karolt fek akár a feje­delem kegye, akár a nemzet szeretete. De e körülményben rejlik annak magyarázatja is, hogy Deák éppen a harminczas években emelkedett föl oly rögtön ama magaslatra, melyet többé soha el nem hagyott. Az 1842/3-iki országyűlés nem számít­hatta tagjai közé Deákot. Meg­választatott ugyan, de a conservativ párt utóbb oly uta­sítást erőszakolt ki a megyegyűlésen, me­lyet Deák Tiem­­pVietpff. ma cráává &T iii szavazásnál elejtetett ugyan a nemesi adó­mentesség követelése, de ez alkalommal visz­­szaélések fordultak elő, és Deák igazságos lelkülete ragaszkodott előbbi határozatához. Pártjának minden kérése és utóbb szemrehá­nyása nem ingatták meg őt abban, mit lelkiismerete helyesnek sugallt. Később egészsége is megrendült, na­gyobb utazásokat tett s az 1847-iki ország­gyűlés ismét nélküle gyűlt össze. Midőn azonban az első magyar minisztérium meg­alakult, a korona és nemzet osztatlan bi­zalma őt hívta meg az igazságügyi tárczára, és Deák kötelességének tartotta a hozzája kötött várakozásoknak eleget tenni. A szakadás közeledte ország és fejede­lem között eltávolították Deákot e helyről, melyet csak ő tölthetett be. Ama követség, mely a győzelmi mámorában elvakított Windischgrätz herczegnél kihallgatást sem nyerhetett, volt utolsó szereplése a szabad­­ságharczban. A fegyverek ropogása közt a béke apostolának el kellett némulnia. E pillanattól fogva csendes vissza­vo­­nultságban, kehidai magányában élt a haza bölcse, míg csak az 1860-iki országgyűlés újra a közélet terére nem hívta. Az önkényuralom hatalmasai kopogtat­tak ugyan ajtaján, de Deák sem ekkor, sem később, sem Bachot sem Schmerlinget nem tartotta hivatottnak arra, hogy Magyaror­szág ügyeibe beavatkozhassanak. A fejedelem és nemzet, feledve a múl­takat, egyezségre nyujták karjaikat. Deák egész államférfim egyénisége most találta meg a legillőbb keretet. A felirati párt ve­zére lett s az általa kiejtett varázsige, a jogfolytonosság eszméje képezte a nemzet összességének jelszavát. Az általa szerkesztett felirat, mely a magyar alkotmány újjáalakulásának egyik sarkköve, nem talált a hatalomnál visz­­hangra. Az országgyűlés feloszlattatott és a legközelebbi csak évek múltán és nem egy szerencsétlen kísérlet meghiúsulása után hivatott egybe. Ez időre esik Luszkandl támadásait c­áfoló munkája, melylyel a magyar nem­zet közjogi igazait örök időkre minden támadás fölé helyezte. Deák az új országgyűlésen ismét előb­­beni álláspontját foglalta el, és a bécsi tá­madások által provocált húsvéti czikk után egy időre kedvező fordulat állott be Bécs­­ben is. A szerencsés kezdetű olasz háború s a katonai reactio újra elodázták a ki­egyezés nagy művét. Ekkor jött Sadova, melyet csakhamar követett Deáknak felhí­vása Bécsbe. Ezen értekezlet, melyet itt a felség a haza legegyszerűbb polgárával tartott, rakta le mai alkotmányos életünk legfőbb alapjait. Deákot a korona és a nemzet óhajai sem bírhatták arra, hogy­­ körülötte cso­portosult pártnak vezényletét külsőleg is átvegye, tény­leg úgy is ő vol, legalább kez­detben a kormány feje. Magyarország koro­názatlan királya — mint őt a fejedelem kedélyesen nevezni szokta. Egyszerre azonban gyengültek erői. A közügyekben nem vehetett többé oly élénk részt, mint azelőtt és amint hanyatlott egészsége, amint gyengült közvetlen befo­lyása a politikai életre, oly mérvben ha­nyatlott pártjának politikai tekintélye. Deákot találtad"Sésón­­arra,ahogy újra­­felszó­­lítsa a politikai küzdtérre, de legalább elég jókor arra, hogy töredező szemei majdnem az egész országot lássák egy pártban össze­forrni. E tudat megkönnyebbíthette halálküzdel­meit, e tudat képezhette legszebb jutalmát az államférfinak, kinek jelmondata legyen ezután mindnyájunk hazafiai hiszekegye: „A hazáért mindent, a hazát magát semmiért sem szabad koczkára tenni.“ Nincs többé! Deák Ferencz meghalt. Deák, az igazságos, nincs többé. És jönnek az évek és a korszakok; uj időknek uj szelleme gyűl; uj embere támad; virulni fog az ország és élni az ősi erény az apák fiaiban, de nem lesz több Deák Ferencz soha. Lesz nagyság, lesz lelki erő, lesz lángoló szent szív e hazában, míg velünk a gondviselés, de csak egy Deákja volt a magyarnak, és nem lesz több soha. Egy ezredévben csak egy Deák születik, és egy nemzetnek csak egyszer. Veszteségünket csak az érti meg, a­ki már Deákot temetett. Elmondani nem tudjuk mi azt. Csak állunk a ravatalnál és könyeinktől nem látunk semmit. Csak gondolunk mindarra, a­mi az embernek nagy és nemes; a­mi a nemzeteknek áldás és megszentelés, és fáj ben­nünk a lélek, nagy, tompa fájdalommal. Semmit egyebet mi nem tudunk. Semmit nem érezünk. Nem tudjuk mi azt, mi volt ő nekünk. Csak úgy tetszik, mintha az ég is elborulna felettünk, s len­nénk egyedül, árván, hogy itt hagyott. Nem tudjuk mi, veszteségünk miért legnagyobb ? Nem tudjuk mi, a legnagyobb gyászt ki viseljen érte ? Csak azt látjuk: gyászban van az ország, a nemzet kényezik. Ellenség, jó barát, frigyes és ellenes kezet fog a hantnál a nagy fájdalomban. És nincs, a­ki veszteségét csekélyebbnek vallja a többinél. Az embert, a hazafit, az államférfiat: kit illet inkább az országos gyász ? Nem tudja senki. Senki ne kel é­­­e. E sk­nál nincsenek emberek, nincsenek pártok. Egy sirató van csak: a nemzet; csak egy gyászoló: a haza. Az özvegy és az árva, ki csak azt érzi, hogy az övé volt, a­kit elvesztett, és hogy vesztesége határtalan. Voltak, S a magyar nemzet történetének fényesebb lapjai azoknál, melyeket Deák irt tele, lisztábbak nem voltak és nem lesznek soha. Dicsőséget szerezhet nagyobbat nekünk az edzett erő karja; többet a javakból egy szerencsés kéz. Nem fog szerezni nagyobb tiszteletet, több becsülést. Lángészt, nagy szellemet, alkotó erőt látott múltúnk, s láthat még jövőnk, hatalmasabbat Deáknál. De szeplőtelen jellemének, önzetlen nemes szivének s igaz lelkének mását, — melyért Mátyás király óta az „igazságos“ nevet senki jobban meg nem érdemelte, — kevés század látta, kevés éri meg. És nekünk nincs többé Deák Ferenczünk. Egyebet mi mondani nem tudunk.­­ ■' • A történelemé a többi szó. Mienk csak a köny és a gyász. A történelem megmondja, mi volt ő nekünk, a nemzetnek, az emberiségnek. Nyitott könyv szép tiszta élete, és minden lapja azt fogja mondani: a meg­­tetesül jogérzet, az élő igazság, becsület és lelkiismeretesség: ez volt Deák Ferencz. Meg fogja mondani, hgy lényének e négy tulajdona volt az aczélgyűrüzet, mely a jellem tüzében egész valójával összeforrt, s töm­egegyé benne embert, polgárt és államférfiat, oszthatatlanul, hogy ne tudja senki, mit tart nagyobbra benne. Cak azt érezze: nagyot vesztett el. Szivünk elszorul. „Latour d’ Auvergne halála után — igy szólt az 1843-iki országgyűlésen egy követ­ő nem szüne­tel meg nevét szólítani ezredében. S egy hang azt felelte: meghalt a becsület mezején. A német császárok koronázásán azt kérdezték: van-e egy Dahlberg a gyülekezetben? Indítványozom, hogy minden országgyűlés megnyitásakor kérdés intéztessék: jelen van-e Deák?“ Ez­t Deák nem lesz többé jelen közöttünk. Ezt i. Deákot vesztettük ma el. „Meghalt a becsület mezején.“ Áldott legyen a haló porában. Legyen áldott még a fűszál is, mely sirkantján terem. A halál tusája. Már pár nap óta folyvást kísért a fővárosban a riasztó hír, hogy Deák Ferencz haldoklik, s em­ber-emberrel találkozva csak habozva meri kérdeni : hogy van Magyarország legnagyobb fia? És szo­rong a várt felelettől, mert hátha a korszakos vesz­teség megtörtént. Egy-egy kétséges felelet forrongó izgatottságot kelt és a villany­szikra sebességével futás át a főváros nyilt helyein, magasabb és alacsonyabb köreiben, s mindenütt, hol Deák ne­vét áldva ismerik. S hol nem ismerik ? Nincsen Magyarországnak, s nincs főleg a fővárosnak egy­­egy zege-zuga olyan. És a tudakozódok borongó arczczal keresik fel az „Egyetem-tért“, hol az­­öreg ú­i lakik, s fájó vigasztalással beszélik el, kikkel találkoznak, hogy a rettegett csapás még nem következett be, így megy ez már öt nap óta; kétség és re­mény, megdöbbenés és megnyugvás, bánat és vi­gasztalás egymást váltja fel a magyar sajgó szi­vében. A tudakozódók tolongó csoportját újabb cso­port váltja fel, de hiába keres az körömre alapot. A kínos állapot ma a legnagyobb fokra há­gott. A nép hullámzik a lakás körül, hol a haza bölcse a halállal való küzdelmet virja; fogatok és gyalogok váltakozása jelzi az általános részvétet, mely a társadalom minden osztályában oly igaz és szerető, mint a mily igaz és szerető fia volt ő Magyarországnak. Deák állapota e héten napról-napra súlyos­bodott. Ereje hanyatlása rohamossá vált. Szava elállt, a kábultság állandósult s a lázas rohamok mindegyre ismétlődtek. Ma éjjel pedig oly rosszul volt, hogy a legnagyobb csapás bekövetkeztéből féltek. Vörösmarty­né és Széll Kálmánné asszonyok s Kovách László az egész éjt a­ nagy beteg mellett tölték, kit került az álom, s ki­kábultságából olykor-olykor felriadva, kérdőleg te­kintett a mellette virrasztó hölgyekre. Reggel felé Deák elaludott, s négy órát aludt. Az orvos akkor azt constatálhatá, hogy a gyönge­­ség el­haladása megszűnt, s ily értelmű távirat küldetett fel Bécsbe gr. Andrássyhoz, ki Deák állapotáról naponként háromszor tudósittatik. Reggel 10 órakor Deák pali­­táblát kért, mely­re rendesen fel szokta írni kiváj­­atait, a mióta a nyelv megtagadta a szolgálatot. Széll Kálmán át­­nyújta neki a táblát, mire Deák még olvasható be­tűkkel egy levél tárgyában tett kérdést írt fel,­­ levelet azonban­­ nem kapott, s úgy látszik, hogy emlékező tehetsége összezavarodott. Rövid idő múl­va ismét előkérte a palatáblát. Széll Kálmán ezt Deáknak ismét átnyújtván, Deák látható megeről­tetéssel azon írni akart, de ujja merev volt s nem írhatott. Ismét s ismét kezébe vette az irónt s a táblát, látszott rajta, hogy mennyire erőlködik azon, hogy megértesse magát; — de minden fáradása sikertelen volt. Úgy látszik, hogy ekkor akarta vég­­rendelkezéseit megtenni; — de mind az ujj, mind a nyelv erőlködése sikertelen volt. Így folytak a délelőtti órák, míg Széll Kál­mán pénzügyminisztert kötelessége a képviselőházba !A roham hirtelen jött, s a mindig Deák mellett ülő orvos (Kovács Sebestyén) azt igen aggasztónak je­lenté ki. Széll Kálmán azonnal tudósíttatott a bajról. A képviselőházban, mikor ez a gyászhír föl­kereste Széll Kálmánt, éppen az ő törvényjavaslatá­ról folyt a vita. Madarász beszélt: Széli néhány szót váltva Tisza Kálmánnal, — elhalványodva hagyta el a házat. A Széli s Tisza közelében ülők fokozódó s egyre nagyobb nyugtalansággal vettek tudomást e jelenetről, mig Madarász s a szélső a történtekről mit sem tudva—folytatta s befejezte beszédét. Ezután folytonos mozgás s izgatottság köze­pette Tisza Kálmán kelt föl s hivatkozva arra, hogy a pénzügyeinek igen nagy fontosságú ma­gánügyben el kelle hagynia a házat, az ülésnek egy órára való felfüggesztését indítványozta. Az indítvány hallatára az egész ház egy­szerre tisztába jött a történtekkel. Egy pillanat alatt futott végig a házon, minden gondolatban egyszerre fogamzva sajnos sejtelemmé: Deák Fe­rencz haldoklik. A ház egy embergomolylyá vált, mely zűrzavar, beszéd, kérdezősködés, ijedtség, részvét, meghatottság elegyes képét mutatta. Fáj­dalom, hogy a hit igaz voltában való kételkedés eleme a kép elegyes voltát már nem emelhette. Egész csoportok vették körül az elnököt, né­melyek az ülés holnapra halasztását követelve; má­sok azonban helyes­nek látták, ha a ház együtt marad, míg bizonyost hall. Az utóbbi nézetben osz­toztak az irányadó körök is. Intézkedés történt, hogy a ház elnökének minden tíz perc­ben értesü­lés adassék. Az ülés felfüggesztése után miniszterta­nács tartatott, melyben a szabadelvű párt több tagja, a jobboldali ellenzék részéről Kállay B. és Szögyény László, a baloldalról: Simo­­nyi E. és Mocsáry L. vettek részt. Megálla­podás történt, a legszomorúbb eset bekövetkezése esetén, az ország részéről teendő intézkedések iránt. A képviselők seregesen Deák lakása felé siet­tek. A lakás szomorú képet mutatott. Deák moz­dulatlanul nyugodott támlásszékén, mellette orvo­sa, ki Deák hidegl­lő kezét melengeté. Eszmélete e pillanatban, IIIé0 órakor, rövid időre visszatért. A betegszobába siető megdöbbent barátait felismer­te s egy pillantással fejezte ki köszönetét azért, hogy őt meglátogatták. Azután előhozatott egy iratcsomót , átnyújtá azt Vörösmarty Bélának; né­hány percz múlva ismét elveszté az eszméletét. 1 órakor Tisza K. jelent meg Deák szo­bájában. Ugyanekkor az orvoson, dr. Kováchon kí­vül ott voltak: Vörösmartyné s Vörösmarty Béla, Széll Kálmán és neje, Bogdánovics asszony, Zsib­­rik Antal, Somssich, Szeniczey, Ordódy, Kovách László s Molnár képviselők. Deák mozdulatlanul nyugszik a karszékben, a keze hideg, tekintete megtört. A képviselőház ülése ez időben egy órakor újra megnyílt s az elnök kijelenti, hogy a pénz­­ügyminiszter még mindig akadályozva van a meg­jelenésben, az ülést tehát feloszlatja. A ház tagjai leverve hagyták oda a tanácstermet, s újabb cso­port hullámzott Deák lakására. Deák 2 órakor ismét föleszmélt. A körülál­­lók örömére levest kért s egy kis csészéből el is fogyasztott egy keveset. Az érvelés, mely 11 óra­kor oly gyenge volt, hogy csak a harmadikat le­hetett észrevenni, valamivel erősbült és érezhe­tőbb lett. Öntudatnál van, körül jártatja tekintetét, de nem szól. 11 13 órakor is ez állapotban van, mely eltarthat estig, vagy késő éjjelig is. Ghyczy V­­óráig volt a beteg mellett. „„ ” lepte el az „Egyetem-tért“. A ház előtt kocsik hosz­­szú sora áll. A kapuhoz egy képviselőházi szolgát állítottak, hogy a közönségnek az udvarba tódulá­­sát megakadályozza. A kapunál kérdezősködőknek azonban folytonosan hirt ad a nagy beteg állapo­táról. A kapu alját képviselők, hírlapírók stb. fog­lalják el. Kevéssel d. u. 4. előtt udvari kocsi érkezik. Festetich grófnő, a királyasszony palotahölgye jön, hogy ő felsége nevében tudakozódjék a beteg állapotáról. A kocsi az udvarba hajtatott, s Feste­­tich grófnő közel másfél óra hosszat maradt fenn. Azt a hírt vihette a felséges asszonynak, hogy a beteg némi könnyebbülést érez, eszmélete visszatért, de rendkívüli gyengesége a legnagyobb aggodal­makra ad okot. Hat óra után a beteg elaludt. A látoga­tók folyvást érkeztek, kiket a pénzügyminiszter la­kása alig képes befogadni. Tisza Kálmán minisz­terelnök majdnem egész délután ott időzött. Meg­fordult az est folyamában a háznál talán minden képviselő, a miniszterek, főpapok, nevezetesen Sa­­masssa érsek és Horváth Mihály, kik szintén több ideig maradtak. A főváros hatósága időnként szintén kéret tudósításokat. Hét óra felé az orvos, Ko­vách Sebestyén Endre néhány pillanatra távozott egy másik súlyos betege látogatására, de csakha­mar ismét visszatért. Hét óra után a következő orvosi jelentés adatott ki: „Az életveszélyes elgyengülést roham, mely reg­gel leállott, enyhült ugyan; a nagy beteg állapota azonban még mindig aggasztó. Budapesten, jan. 28. 18­76. Dr. Kovács Sebestkény Endre: Estve 7 órakor.“ A beteg állapota nyolcz óra után sem válto­zott. Néha fölpillant, de nem látszik észrevenni környezetét. Küzdelme súlyos. Az utolsó perezek. A nagy beteg állapota változatlan volt egész­en a 11-ig. A körülállók nem hitték, hogy a végső pillanat oly közel van, mert a déli válsághoz képest enyhülés állott be. Háromnegyed t­i­zen­e­gykor azonban szivgorca fogta el a beteget, s rövid négy percz alatt véget vetett életének. Az utolsó perczekben körülötte voltak Vörösmartyné, Széll Kálmán és neje, Bog­­danovics úrhölgy, Nedeczky István, Kovách László, Szeniczey Ödön, Vörösmarty Béla és még néhányan, a­kik a rokonság és a barátság kötelékei által közel állottak hoz­zá. De a legtöbben még kora este abban a hitben távoztak, hogy a gyászeset nem kö­vetkezik be oly rögtön. Valószínűleg a múzeum lépcsőházában lesz kiterítve. A főváros pedig olyan elkülö­nített helyen teszi el hűlt tetemeit, mint a­hogy gr. Battyányi Lajos nyugszik.

Next