Ellenőr, 1876. július (8. évfolyam, 179-209. szám)

1876-07-15 / 193. szám

(gYHntést ink: Egész évre. , 90 frt — kr. Évnegyedre . * 9 frt — kr. félévre . . . 1© % — *■ Egy hónapra * 1 » 80 , Egye« Mámára 10 krajcár. —Szerkesztést Inda: Budapesten, ncLdor-utcza 6. szdum, S«»na sem közlünk, ha twm tudjuk, kitől jön. — Kéziratok HimsahüMénére nm vállalkozunk. — Petta által csak bérméteg levelek* fogadunk POLITIKAI NAPILAP, 193. szám. Budapest, szombat, Julius 15. 1876. VURBESO&Bm E hirdetések felvétele: Budapesten, nádor-utcza 6. szám (Légrády testvérek irodájában). Továbbá Hava*, Laute & Cia, czégnél Páriában (Place de la Bourse Nr. 8), valamint Leopold Miksa hirdetési ügynöknél, Budapest, RÁkosirok-utca 481. se. Kiadó-hivatal: Budapesten, nádor-utcz a Q, ssAm, lát intézendők az előfizetések is a lap szétküldésére vanathosi minden felszólald* Az „Ellenőr“ ára mint eddig : Az előfizetést — postai utón vagy személyesei! — nyugtázza , az „Ellenőr“ kiadóhivatala (Pesten, nádor-utcza, 6. sz.) Százalék a könyvárusi utón történő megrendelések után az „Ellenőr“ részéről nem adatik. Egy évre...............................20 forint — kr. Félévre 10 „ — kr. Negyedévre ...... 5 „ — kr. Egy hóra....................................180 kr. Táviratok. Konstantinápoly, jul. 14. (Hivatalos.) A visegrádi hadostály 11-én megszállotta Kudrduman szerb várost, a szerb csapatokat szétűzte és elfoglalt 18 élelmi és lőszer-raktárt ; a város ágyutűz folytán leégett. A szerbek vesztesége jelentékeny, a török csapatok a várost megerőditik. — Jeni-városnál török csapatok a török területre betört szerb csapatokat szétvetették. — Körülbelől 70 keresztyén család Mitrovicza melletti két faluból, kik a szerb katonákkal menekültek, meghódolásukat ajánlkoztak, mire hazájukban biztossággal elhelyeztettek. Bécs , jul. 14. (Zárlat) Hitelrészvény 148.10. Gaoziai 2,2.10. államvasut 275.—. Bente 66.—. 1860 as 112.50. 1864-es 131.50 Ezüst 101.20. London 127.20. Unió Bach 57.— Által, épitőbnek 9.—. Magyar Földhitel —.—. Angol-Osztrák 74—. Lombard 81.05. Tramway 107.—. Hitelsorsjegy 156.—. Napoleonher 10.07. Arany 592.-. Frankfurt 61.55. Porosz pénzutalv. 62.10. Török sorsjegy 16.25. Anglo epiró bank 13.—. Municipalbank—.— BUDAPESTI SZINLAP. Budapest, szombat, julius 15 Nép* Z 1 n ll á Z. ÖsMe. Szathmármó Zsuzsi Rákosi Fáni Szathmáriné Luiza assz. és Miska Eőry Szigeti József ur, a nemzeti Kallóin Pártényi szinház tagjai mint vén- Bálinti V. Kovács dégek. Kezdete 71. órakor. Csizmadia mint hi- — sértet. Budai színkör. Eredeti népszínmű 3 felv. , 18? Könnyelmű Alpári Karikás 1 leány. Karádi Zádor I Énekes életkép 3 szakaszb. Sasa István Szigeti J. mr . Kezdete 7 órakor. UTOLSÓ POSTA Melegari olasz külügyérnek, az olasz senatusban Ilikén tett nyilatkozata a keleti ügyekre vonatkozólag, fontosabb részében igy hangzik: „. .. a nagyhatalmak fáradozásai (hogy a két fél közt békés megegyezést hozzanak létre) azonban sikertelenek maradtak; nem volt lehetséges az elégületleneket megnyugtatni. A háború immár kitört. A Drina és Morava partjai vérrel áztatvák. Ha a nagyhatalmak fáradozásainak nem sikerült a háborút megakadályozni, mégis sikerült azt lokalizálni. Ez a non interventio nagy elvének köszönhető, mely a reichstadti találkozáson újból megerősíttetett. Távirat van előttem erről, melyben biztosítanak felőle, hogy a két császár megegyezett abban, hogy ez elvhez hű marad. Megegyeztek a hatalmak abban is, hogy, ha a török fegyverek győzelmesek lennének is, Szerbia és Montenegró ne jussanak kevésbé kedvező közjogi helyzetbe (posizione giuridica) a portával szemben, mint amelyben eddig voltak. Áttérve Mammiani interpellációjának második részére, mely a kormánytól felvilágosítást kér, hogy mily magyarázatot ad a párizsi szerződés 7. pontjának, a portával szemben követendő tekintettel — így nyilatkozik: „Ezen szerződés zsinórmértéke magatartásunknak, bázisa politikánknak. Ezen szerződéshez, mely kötelessségeinkké teszi a porta sorsára való ügyelést, mindig hívek maradunk. A kormány azt hiszi, hogy megtette kötelességét, s bízik az ország helyeslésében.“ Décazes herczeg lapja, a „Moniteur Universell a keleti harctérről s Szerbia eddigi haditetteiről írva, így szól: „Föltehetni, hogy a nagyháború néhány nap múlva be lesz fejezve, s ha a szerbek azonnal le nem teszik a fegyvert, akkor csak a pártos harcz utolsó segédeszköze marad meg számukra, mely a hegyesvölgyes országban könnyű lesz, melynek eredményei azonban szükségkép jelentéktelenek lesznek a szláv becsvágyra nézve. Az angol ellenzék, melynek szószólóit a parliamentben, a keleti ügyekre vonatkozólag, a „Standard“ ugyancsak megleckézteti, gúnyosan tiltakozván az ellen, mintha a parliamenti elnök baloldalán volna feltalálható Anglia összes államférfiúi bölcsessége, jó érzése és egész intelligenciája — mind erősebb mozgalmat fejt ki. Néhány alsóházi tag megkérte Gladstonet, hogy vegyen részt egy nagy meetingben, melyen a torykabinetnek a keleti kérdésben való magatartását fogják megbeszélni. Gladstone azonban ezt visszautasította, s helyette Shaftesburyt hívták meg elnöknek. Budapest, július 14. A háború. A háború színterén még mindig nem változtak lényegesen a körülmények, s egyelőre mind a két fél erőgyűjtéssel van elfoglalva. Az utóbbi három nap alatt a törökök kisebbszerű mérkőzésekben egyrészről a montenegróiak másrészről a szerbek ellenében a Timok folyónál vívtak ki előnyöket. A szerbek tehát a harmadik héten sem bírtak előbbre menni, sőt eddig elfoglalt állásaikban is gyengültek, daczára annak, hogy a török főhaderő még mindig Sophia körül látszik lenni. Csernajeff a további kémszemlével felhagyva, serege zömével inkább a Timok felé húzódik, s ott, úgy látszik, helyesen sejt veszélyt. A törökök Vididin alatt nagyobb haderővel állanak. Megbízható levelezések szerint ez a sereg kitünőleg szervezett, s vezére Ozmán pasa is s jó katona. A törökök innét sakkban tartják Csernajeffát azon időre, melyet főhaderejük ■ szervezése igényel. Az a szerb hadosztály, mely a Timokot őrzi, sokat szenvedett már, és nem elég erős arra, hogy a törökök eseteges támadásának sikeresen ellentálljon. Vannak, akik attól tartanak, hogy a törökök késlekedése alatt a szerbek is sok időt nyernek a szervezkedésre, s a háborúinak így nem egyhamar lesz vége. Vérmes remény is volt azt hinni, hogy a törökök két-három hét alatt elbánnak az egész felkeléssel. A konstantinápolyi trónváltozás, aztán Hussein Avni hadügyminiszter meggyilkoltatása nagy zavart és késedelmet okozott a török hadi készületekben, s ha e késedelmet most kettőztetett erőre igyekeznek is helyrehozni, hogy a sikert mindez ideig nem kockáztatták, csak helyeselni lehet. Hogy a szerbek, a bosznyák és bolgár felkelők részéről nagyobb támogatást ne nyerjenek, arról gondoskodnak az ott felállított török csapatok. A szerbek, az igaz, időt nyertek a második tartalék behívására, s ennek nagy része el is ment már Belgráditól, de aki olvassa a pártatlan tudósításokat e tartalékosok kinézésére és hangulatáról, az nem fogja a szerb seregnek ezek által történendő erősbödését nagyon veszedelmesnek találni. Mind idősebb, családos emberek ezek, kiket már csak a kényszerítés visz a harczba. Beszélnek még harmadik korosztályról is, mely azonban nincs behiva, s kikből fogna állani, nem tudjuk elképzelni. Legfeljebb afféle Land- Sturmról lehet szó, mely tán kaszával megy harczolni, mert a fegyvernek már nagyon fogyatékán vannak. A szerbek körülbelül elkészültek már, amennyire bírtak, s így a törökök késlekedéséből különös hasznot nem húzhatnak. A legérdekesebb mindenesetre Montenegró magatartása. Ez a hányat lép előre, annyit hátra is s Szerbiából már hallatszanak a bosszúság hangjai. Úgy látszik, hogy Nikiceának egy cseppet sincs szándékában a szerbekkel találkozni, s parancsaiknak engedelmeskedve, hadműveleteiket támogatni. Mintha csak biztosítva lenne egy helyben maradásának jutalmáról, így állanak a dolgok a csatatéren. Diplomatiai téren volnának a háborút illetőleg érdekes hírek. Egy hír szerint Angolország sikerrel biztató tárgyalásokat folytat Franczia- és Olaszországgal, melyek czélja a párisi szerződés minden további megsértését megakadályozni, míg egy másik hír szerint a bécsi angol követnek értekezése volt Andrássy gróffal oly actio iránt, mely a harczoló felek közti közvetítésre irányulna, s az angol kormány hajlandó lenne ez actióban kezdeményező szerepet játszani. Andrássy gróf erre azt adta volna válaszul, hogy nem véli még elérkezettnek az időt a diplomatiai tevékenységre, de ha a harcztéren valami döntő fordulat áll be, ő a legnagyobb készséggel hozzá fog járulni a közvetítés művéhez. Ha az angol kormány csakugyan tett kérdést, Andrássy gróf nem is válaszolhatott mást, mert békeközvetítésről mindaddig nem lehet szó, míg valamelyik fél döntő győzelmet nem vív ki. Ha ez bekövetkezik, akkor aztán kívánatos lesz a diplomatiai actio minél előbbi megindítása a további vérontás megakadályozása czéljából. E vérontás ellen bizony fellázad az emberi érzelem, s ebből magyarázhatjuk ki az angol parlament néhány tagjának magatartását is, szemben a törökök által Bulgáriában állítólag elkövetett vérengzésekkel. Az angol közérzelem különben semmi rokonszenvvel nem viseltetik a felkelők ügye iránt, s nem óhajtja győzelmüket. Azok, akik annyira liberális dolognak tartják a keleti „keresztyének“ felszabadítását, aligha ismerik közelebbről a viszonyokat. Azok a „keresztyének“ még eddig minden háborújukban barbárabbaknak bizonyultak a „hitetlen“ pogányoknál. Ki ne emlékeznék, hogy milyen gyalázatos dolgokat mivettek az ugyanazon keresztyén fajból való déli dalmaták 1869-ben a mi hadseregünkkel szemben? Különben ne azt keressük, hogy keresztyén vagy mozlim, szerb vagy török. Ember mind. Ha tehát a diplomatia elérkezettnek látja a pillanatot a vérontás megszüntetésére, ám kísértse meg. A Deák FerenC emlékszobra tárgyában működő végrehajtó bizottságtól mai napon mi is megkaptuk Begyűjtésre szóló felhívást és aláírási ívet. Részünkről egész egyszerűséggel hivjuk fel a közönséget adakozásra, mert mikor a nemzet Deák Ferencznek emel szobrot, önmagát tiszteli meg s igy nincs is szükség arra, sőt illetlen lenne, hogy a közönség adakozási készségét virágos szavakkal igyekezzünk felkelteni. Az aláírási ív bevezető szövege a következő : 7443. sz. Aláírási ív. A közhála a történetírást is megelőzve, törvényben sietett megörökíteni „Deák Ferencesnek, csaknem félszázadon át, vezéri szerepben, olykor a legválságosabb körülmények közt, szerzett hazafiai érdemeit. S ugyanazon törvény, melynek lapjára iktatta fejedelem és nemzet „Deák Ferencz“ emlékezetét, rendeli egyszersmind, hogy a kormány, az ország fővárosában, az elhunythoz méltó emléknek, országos adakozás útján, felállítása iránt intézkedjék. A törvény ezen rendeletének végrehajtása végett, a kormány felhívására, a fővárosban az országgyűlés elnökeinek vezetése alatt egy nagy bizottság alakult. Úgy hiszi e bizottság, hogy jövője biztosításán munkál a nemzet, midőn maradandó alakban a művészet vésője által is megörökíteni törekszik azon államférfi- tulajdonok emlékét, a melyeknek jelene biztosságát köszönheti, s az utódok elé is örök példányul állítja az egyszerű polgári nagyságot, mely a teljesített hazafias kötelesség öntudatában kereste és találta föl minden jutalmát. A bizottság ez okból hazafias kötelességet vél teljesíteni, midőn az adakozás megkönnyítése végett aláírási íveket bocsátva ki, a törvény rendeletéből egyszerűen felhívja a haza minden osztályú polgárait: Emeljünk szobrot. „Deák Ferenciének! Majláth György s. k. Ghyczy Kálmáns.k. elnök. elnök. Fáik Miksa s. k. Jókai Mór s. kjegyző, jegyző. Az adakozást ezennel megnyitjuk: Csernátony Lajos . . . 100 frt. A bizottságnak lapunkhoz intézett leveléből tájékozásul közöljük a következőket: „A begyülendő adományok kezelése s ellenőrzése körüli eljárást illetőleg van szerencsém a t. szerkesztőséget értesíteni, hogy a pénzügy-, továbbá a földművelési-, ipar- és kereskedelmi miniszter úrnak az adakozó közönség érdekében tett intézkedése folytán, adományok a fentebbi czélra valamennyi állampénztárnál és postahivatalnál fogadtatnak el, s hogy különösen a pénzügyminiszter úr odautasította az összes állami pénztárakat, hogy az ily adományok átvételére e czím alatt: „Deák Ferencz emlékszobrára befolyt adományok“ külön naplót nyissanak és vezessenek, melybe a befolyó készpénz, értékpapírok és egyéb értéktárgyak, az adakozó feleknek kiszolgáltatandó szabályszerű t. két főtiszt aláírásával s hivatali pecséttel ellátandó hivatalos nyugta, és azoktól viszont veendő ellennyugta mellett bevételezendők. A mondott napló minden hó végével szabályszerűen okmányolva a befolyt készpénz és értékekkel együtt a központi állampénztárhoz fog beküldetni. A postahivatalok a fentebbi czímen befolyó pénzeket a jövedéki pénzekkel együtt fogják kezelni, s minden hó végével a postapénztár útján az adakozók neveit kitüntető jegyzékkel együtt szintén a m. kir. központi állampénztárnak küldendik át. Az adakozók névsora hóról hóra a hivatalos lapban közzé fog tétetni.“ Hire járt, hogy Stratimirovics tábornokot, ki Csernajeffel összekapva Belgrádba visszatért, innen Zimonyba majd Pancsovára rándult, ma Pancsován a kormány rendeletére elfogták. Gyulafehérvári oláh strinsuráról irt a kolozsvári „Kelet“ egyik közelebbi száma, meg is nevezve az illetőket, kik az érji titkos értekezleten részt vettek, s állítólag Milánhoz üdvözlő iratot intéztek. Azóta a „Magyar Polgáriban ”magában a „Kelet“-ben egymásután nyilatkoztak a megnevezettek, tagadva jelen voltukat: — a „Kelet“ mindennek daczára határozottan megmarad állítása mellett. E titkos politikai striusura Erdélyben feszült izgalomban tartja a kedélyeket. Az ügy tisztázása végett az állam közegei is közbe léptek, és ma már a „strinsura“’ kérdése, mint a mai postával érkezett „Magyar Polgáriból olvassuk, a vizsgálóbíróság kezeiben van. A reichstadti találkozással még folyvást foglalkoznak a lapok. Az újvidéki „Zasztava“ megemlékezik róla, s természetes, hogy a saját szempontjából nem bírálja kedvezőleg, mert neki nem tetszik, hogy „a nemzetek meg legyenek elégedve oly határozatokkal, melyek náluk nélkül hozatnak“; s habár másrészről elérkezettnek találja is az időt, hogy Ausztria-Magyarország nyilatkozzék Oroszország mellett vagy ellene, mégis a találkozástól a kelti, különösen a hadakozó népek sorsára nézve nem remél semmit, mert — úgymond — amidőn a szerb nemzet a Balkán félszigeten vérét ontja a szabadságért és saját egyesüléséért, ugyanakkor a császárok nem kereskedhetnek a szerb vértől áztatott földekkel. A fegyver fog elvégre is határozni. Addig pedig csak várjanak és legyenek türelemmel a diplomata uruk. Máskülönben pedig bármikép üssön is ki a dolog, a magyar politika eljátszotta immár szerepét úgy a bel- mint a kulterrénumon. Még bizonyos ideig megmaradhatnak uralmukban addigi életük is azonban szégyenteljes lesz. Soha se fájjon a miatt a „Zasztava“ feje. A philadelphiai közkiállitásról Saját tudósításunktól. (Harmadik levél.) Junius hó 26-ika, 1876. A kiállítás többszörös megtekintése után azon feladatot adván fel magamnak bizonyos megállapodott nézeteket gyűjteni azokról, miket láttam, azt veszem észre, hogy az egyetlen, miben eddig megállapodhatom, az az építészet szépségének elösmerésében áll. Ezen elösmerés nekem minden egyes megtekintés után mindig igazoltabbnak látszik, de a legszebb épület, a műépület egy nagy hibája tűnik a szemlélő elé, midőn a félremenetele előtt felállított és az épület egy részének tetsző két óriási ház magasságú Pegazus bronzszobrát vizsgálja az ember. „Non ragioniam di lor, ma guarda e passa“. És a pegazusi szobrok eszembe juttatják a nagy mestert, Michele Angelot, kinek hírnevére támaszkodni látszanak azon földjei, kik az ez épületben kiállított szoborművekhez a túlnyomó quotát adák. Egyikük Washington egy óriási mellszobrát állítá ki, mely egy élet nagyságú sason nyugszik. A szegény ember ki ezt hiszité úgy át van hatva műve szépsége és kitűnőségének tudatától, hogy egyéb kisebb-nagyobb műveire neve helyett ezt függeszté egy kártyára írva: „A Washington mellszobor művészétől. Ez azután művészi szerénység! De e Washington-féle szobor végre mégsem oly rész, mint az „Emancipation képviselő másik szobor egy ismeretlen nevű kezdőtől. Egy rut kinézésű néger lánczait törve meg, szétnyitott lábaival és feltárt karjaival olyan helyzetet foglal el, hogy önkénytelenül azon ötlet támad az emberben, mily jó volna e négert (és e szobor készítőjét) ismét lánczba verni, melyből azután ők sohase szabaduljanak föl, büntetéseül azon természetellenes állásnak melybe a szerecsen magát helyezé, és büntetéséül a művésznek ki e szobrot itt kiállitá. De még ez a szobor sem a legrosszabb. Van itt egy „Cleopatra.“ Hajójában állva szerecsen rabszolgája legyezi, egy Cupidó vidámítja, és egy fáradt papagáj ül ujjam, h így vonul Antonius elébe. Bizony nem érdemelte meg, hogy Amerikába szállítsák. A kiválóbb szobrok közül a legszembeötlőbbek a „Vallási szabadság“ a „Mértékletesség“ és „Az amerikai katona“ nagy szobrai, melyekről azonban csak később,, azok hivatalos leleplezése után fogok szólni. A műterem belsejében, annak keleti oldalain van Ausztria műkiállítása. Ha igaz az,s nem kétlem, hogy az, hogy a festészet művészete bizonyos jellemekkel bír, melyeket neki azon nemzet oskolája kölcsönöz, melyből a művész tanait, ihlettségét meríti, úgy igaz az is, hogy Ausztria festői művészete az olasz oskolához tartozik. Ausztria műcsarnokának megtekintésekor azon tapasztalatot tettem, hogy az amerikai polgár még a festészetben is sokkal kitűnőbbnek tartja magát, mint az európai. Az ez osztálybeli számos meztelen kép előtt az amerikai férfiú csaknem kivétel nélkül elkezd nevetni, az amerikai nők pedig nagy bajjal visszatartván magukat, csak egy, elfojtott mosolyra mernek fakadni. Szóba ereszkedvén egyikkel vagy másikukkal nekem azt mondák, hogy nevetik azon alacsony műveltségi és erkölcsi fokot, mely az európai művészt ilyen festmények készítésére készti. Hogy mégis órákig el-elnézik e képeket az csak — —tanulási vágy. Spanyolhont kivéve, Ausztria festményei a legszebbek ; Angolhon gyűjteménye azonban a legérdekesebb. Mint említem már Ausztria legszebb képe Mackart Haus „Katharina Cornaro“-ja. Megkísértem e kép leírását adni. Cornaro Katarina, egy velenczei úrnő, Cyprus királyához ment nőül. Férje halála után Velenczébe visszatért, és Cyprust honfitársainak ajándékozta. Velencze hálája kifejezéséül elhatározza, hogy nagy ünnepet rendez a nő tiszteletére, és Velencze legnemesb emberei igyekeznek hódolatukat megadni az úrnőnek. A festmény remek. A színezés oly összhangzó és mégis oly kirívó, hogy a szemet kápráztatja. Cornaro Katalin a csatorna vizeitől palotájába vezető széles, tágas lépcsőzet fejénél ül, trónus alakban egymásra rakott párnahalmazon. Gyönyörű kékellő szőnyeg van lábai alatt kiterítve, fölötte és körülre bíboros függönyök omolnak le. Cornaro K. ruházata fehér selyem latin, arany hímzésekkel teljesen beborítva, melyek között drágakövek ragyognak. Közvetlen a kárpit alatt, a kőlépcsőzeten két női alak áll lánykáikkal, kik virágot hoznak. A lánykák egyike szőke, csaknem aranyszínű hajjal, másika barna. Mind a két leányka a rezszine azonban azon rózsa és tej vegyületének tetszik, minőt csak Rubens egyes képein láttam hasonló szépségben. Aranyhímzésű, fehér selyem ruhájukra a legszebb bimbók tűzvék. Az anyák, kik saját ajándékukat önmaguk hozzák — az egyik egy ékszer-skatulyát, a másik egy ritkaszépségű legyezőt, — gyermekeiket az előlépésre unszolják, és Cornaro bátorítólag egyik karját kitárja eléjük, kedvesen mosolyogva. Az úrnő mellett egy élesarcú férfi áll bíboros köpenyben — köpenye még kirívóbb, mint a függönyök fölötte — szintén mosolyogni látszik. Valószínűleg a dogé az, mert egyik ujján olyforma gyűrű van, minőt a dogok viseltek hivataluk kitüntetéséül ; másik kezében egy nagy pecsétes okiratot tart, mely Cyprus odaajándékozásának hivatalos levele lehet. A nemes nő baloldalán három gyönyörű női alak látható. Az egyike kezében egy ezüst edényben földiepert tart, a másik ridegen és hidegen néz a jelenetre, míg a harmadik félig térdelve Couaro lánykáját ölelgeti, ki bámulattal tekint a lépcsőzet alapjánál levő szépebre. Egy másik bájos nő ül itt, egyik karjával a kutyát ölelve, és lelkesülten tekintve a nap hősnőjéhez fel. A víz a kő talapzatáig ér. Az úrnő jobbjánál, a dogó mögött egy szerecsen rabszolga feje és vállai láthatók, ez egy orientális, strucz-tollakkal díszített nagy napernyőt tart felnyitva. Mögötte de jóval felebb egy fegyverére támaszkodó lovag áll beszélgetésbe ereszkedve egy velenczei leánynyal, ki szintén ajándékot, koral gyöngyöket hoz. A kép közepén álló szép kis leánykákra tekintenek, szépségüket látszanak dicsérni. A két kis leányon túl egy női alak vehető észre, arcza a nézőtől el van fordulva, minthogy épen hátrányait egy kosárból virágbokrétát veendő ki. Bársony ruhába van öltözve, melyen a zöld és a kék szín versenyez szépségben egymással. Közel hozzá egy parasztasszony áll, fején egy virágcserepet tartva. Kissé tovább két zsidós kinézésű kereskedő foglal helyet és ezek mögött egy szerecsen értékes bőrökkel megrakva. A kép hátsó része a fényes eget és hajók feltűnő csúcsait tünteti elő. Egy gazdagon diszített virágtartóhoz két férfiú támaszkodik, kik közül az egyik mandolinon játszik. Még néhány jelentéktelenebb alak következik és végül egy szomszéd palota ivei tűnnek elő a közelből. Az alakok száma a képen igen nagy, s mégis egytől-egyig határozottan eredeti. Az itt kiállított képek közül felemlítendők még Eiugen Felix „Bacchantes“-ei, Blaas Károly képe „Dejanira, Hercules feleségének elrabolása a Centaur által“; Reuss Róbert „öreg malom“ ja; Lichtenfels „Falusi utczá“-ja; Schaeffer Augusztus „Közel a parthoz"; Parmentier Lujza egy kis festménye: „Vidék“, szépsége azon finom zöldben rejlik, melyet a képen csaknem oly hűséggel adott vissza, mint az a természetben látható. Igen kellemes benyomást tesznek még Schweininger Róza „Nápolyi“ czímű arczképhez hasonló festménye és Grabowsky András „Polgármestere.“ A német műterembeli képek kiállítása ízléstelen, — igen rosz benyomást gyakorol a nézőre. A német császári család tagjainak, Bismarcknak és Moltkenak arczképei mozatonként fordulnak itt elő, mintha csak ezek dicsőítése volna a mai német festészet legfőbb követelése. Itt pompázik „Sedau átadása“ is, egy rengeteg nagyságú silány kép. Az amerikai osztályban is látható egy óriási kép, szintén arra hivatva, hogy nemzeti súrlódásokat okozzon az északi és déli államok polgárai között. A kép viadalt ábrázol a polgárháborúból. Különben keveset ér. Az angol képek osztálya a legcsinosabb berendezéssel bír. A kiállított tárgyak a legjobb benyomásnak, és habár nem a legjobbak, bizonyos az, hogy itt tovább marad a néző, mint bármely egyéb osztályban. Érdekes azért is, mert minden egyes kép úgy látszik magánosok birtoka, kik azt ide kölcsönzék. A királynő, a walesi koronaörökös, a kensingtoni múzeum, az angol nemzet mágnásai és gazdagai ide kölcsönzék Gainesborough, Reynolds, West és Lawrence eiket; ide kölcsönzék továbbá az újabb Landseer, Leighton Millais, Alma Tadema képeit. A többi nemzet is megtehette volna ezt. Az angol, igen okosan, minden egyes képre ráfüggeszté a birtokos és festő nevét, a kép czimét vagy vázlatát, mi azon fárasztó munkától megkíméli az embert, hogy a nagyon is gyarló catalogusban lapozgasson. A franczia műosztályban a legszembeötlőbb kép, Becker György képe, „Rizpa hét gyermeke, anyjuk holttestét védvén a rabló madaraktól.“ Megrendítő hatású nagy kép ez, mégis borzalmat ébresztő voltának daczára órákig elnézheti az ember. Rizpa története a bibliából eléggé ismeretes. (S Sámuel könyve) Az itteni és az angol sajtó általában e képet kegyetlenül elítélte, mint hibást a felfogásban és silányt a kivitelben, mi azonban mit sem ártott a kép népszerűségének. Egy másik ilyen gyönyörű kép ez osztályban Duran Carolus egy lóháton ülő nő arczképe. Belgium és Szézia, Oláhország és az Egyesült Államok festészetéről, valamint az említett osztályok bővebb ismertetéséről a jövőre! Loew Vilmos b. ügyvéd. Vili. évfolyam. A kvóta-kérdéshez. ii. Ismételjük előző czikkünk nyomán, hogy bárha Magyarország, hogy terhet megbirni képes legyen, folyvást igen tetemes adófelemelések s uj adónemek által iparkodott bevételeit fokozni; ellenben Ausztria 1868. óta adótételeit semmi részben nem emeli, sőt adórendszerében azóta több nemű könnyítéseket léptetett életbe, az államadósságok kamataira kivetett szelvényadó nagy mérvű felemeléséből, s az évi törlesztések nagy részének beszüntetetéséből eredő jövedelemszaporulatot, illetve teherapadást pedig költségvetéseiben folyvást mellőzi: mindezek s magyar részről tanusított minden erőfeszítés daczára Magyarország állambevétele a közös terhekből reávetett kvótának nemcsak mai 68.6:31.4-es arányát soha el nem éri, hanem alatta áll még az 1867-ben megállapított 70 : 30 aránynak is, s az 1867—1874-diki nyolcz év átlagában csupán 70:15 :29.45. Magyarország ennélfogva a közös terhek viseléséhez 2110-kal fizet többet, mint mennyi őt bevételei arányában igazságosan terhelhetné. A közös kiadások átlag százmillióra menvén, e 2°, belőlük évenként kétmillió forintot képvisel. Ha pedig a szelvényadó felemeléséből s a rátafizetések megszüntetéséből előálló teherapadást is felvesszük— a minthogy elengedhetlenül fel kell vennünk — Ausztria bevételei közé. Ausztria jövedelmeinek aránya ezáltal megint két, — legalább másfél °0-kal válik kedvezőbbé, Magyarországé ugyanannyival kedvezőtlenebbé; azon évi többlet pedig, melylyel Magyarország a közös terhekben jövedelmeinek arányán felül részesül, négy, — legalább negyedfél millió írtra emelkedik. Ha már a most folyó tiz év lejárta előtt ezen változtatnunk többé nem is lehet, hazánk az opportunitás molochjának ily áldozatot tovább nem hozhat s annyival kevésbbé egyezhet a mai aránynak további tiz évre fentartásába, tehát abba, hogy e tíz év alatt a költségekhez megint 35—40 millió forinttal fizessen többet, mint amennyi őt igazságosan illetheti.