Ellenőr, 1876. szeptember (8. évfolyam, 241-270. szám)

1876-09-16 / 256. szám

ne is tartsanak igényt arra, hogy komoly politikusoknak tekintsük őket. Döntsük el a kérdést minél előbb, kü­lönben úgy elmérgesedik, hogy majd nem találjuk meg a kivezető fonalat.. A­ki még egy évi bizonytalanságot akar, annak nem lehet jó szándéka. VIDÉK. A krassói megyei új főispánnál, Karánsebes, szept. 11. Krassómegye küldöttsége ma reggeli 11 óra­kor tisztelgett újonnan kinevezett főispánjánál, Szö­­rény megye királyi biztosánál, Ujfalussy Mikl­­­ó­s urnál, Karánsebesen. A számos tagú fényes küldöttséget Gyika Szilárd, királyi tanácsos, alis­pán vezető, és rövid beszédben tolmácsolá Krassó­­megye közönsége üdvözletét, szerencsekivonatátt és bizalmát az uj főispánban, — kérvén őt, hogy mielőbb szerencséltesse a megyét meg­elenésével, és vezesse azt ismert bölcseségével. A főispán meleg szavakban jelenté ki köszö­netét azon kitüntetés felett, mely a fényes kül­döttség tisztelgése által ért, és a megye közön­sége nevében nyilvánított bizalom és szerencseki­­vánatokért. — beszéde folyamában következőleg nyilatkozott: „Vágyaim soha nem voltak a krassó­­megyei főispáni méltóság elnyerésére irányozva, de nem a megye fényes helyzete, hanem saját sze­rénységem tekintetében. Nem ébredhetett ezen vágy bennem, mert e kitüntetés családi és összes vi­szonyaimmal alig hozható összhangba, és már oly sok alkalommal, és oly hosszú időn keresztül vol­tam a szerencsés a felség legmagasabb kegyelme, és kormányaink bizalmából hazafias szolgálatokat te­hetni, hogy immár azon meggyőződésben éltem, miszerint a felség legmagasabb kegyelme nem fogja többé személyemet feltalálni, és szolgálatai­mat igényelni.“ Ezek után — a megye kormányzatára nézve — a küldöttség hazafias támogatását, és a megyé­nek általa nem eléggé ismert viszonyai megisme­résében különösen az alispán tanácsait kérő, és ekként végezé beszédét: „Programmára, mind val­lási, mind nemzetiségi tekintetben rövid. Tisztelj minden vallást, tiszteld a nemzetiségek jogait, és tiszteltetni fogsz“. Az őszinte hazafiúi elveket, honfiúi odaadó kötelesség érzetét, és állambölcseletet tartalmazó, szónoki erővel elmondott beszédet a küldöttség lelkesedett rokonszenvének nyilvánulásai követték. A bemutatások után a főispán barátságos ebédre hivá meg a küldöttség tagjait. Az ebéd alatt a pohárköszöntéseket U­j­f­a­­lussy Miklós főispán, mint házigazda, kezdé meg­­éltetvén Krassó megye közönségét, a küldött­séget, és annak elnökét, Gyika alispánt. Kruesz Vilmos minorita házfőnök a két megye bölcs kormányzója egészségéért emelt po­harat; majd ismét a házi gazda — román nyelven — a nemzetiségek testvéries egyetértéséért, szö­­rénymegyei vendégeiért, és a megyei közönségért; Líviu András lugosi g. e. kanonok pedig — román nyelven — a házi gazdáért köszönte poha­rat, többek közt ezeket mondván: „A­kik nem lehettünk is szerencsések méltóságodat személyesen ismerni, ismertük hazafias tevékenységét, kitűnő képességeit, a haza szolgálatában szerzett fényes érdemeit négy évtized történelméből; tudjuk különösen azt, hogy a felség legmagasabb kegye és kormányaink bölcsesége mindenkor ott vet­te igénybe a Méltóságod államférfim képességeit, a­hol a közéletben tetemes fogyatkozások voltak, a­hol a közszellem átalakítást, javítást igényelt, a­hol az administratió körében megszüntetni, avagy életre ébreszteni való körülmények forogtak fenn.“ Később Weitersheim Rudolf karánsebesi r. k. esperes Krassó és Szörény megyék lakóinak testvéries egyetértéséért ürített poharat. A pohár­köszöntések sorát Ilosvay László Szörényi fő­jegyző rekeszte be, beszédében Krassómegye tiszti­karát éltetvén, a következőket hangsúlyozó: „Az ifjú Szörény megye történeti életében kiváló ünnep a mai nap. Emlékezetes marad e nap eseménye az utókor életében is. E megye, több mint egy századon keresztül nélkülöző az alkotmányos élet melegét. — speci­ális institutiót elzárva tárták legközelebbi szomszé­daitól is; — és habár a hazának mindenkor ki­egészítő része volt, nem fejlődhetett ki közte és szomszédai között az a testvéries viszony, mely az ország törvényhatóságai közt mindig létezett, s mely a magyar társadalmi életet olyanná alakitá, hogy a continens dicsőítve emlékezik meg a magyar szí­vélyesség és vendégszeretetről. A törvény három év előtt nyita meg e me­gye előtt az alkotmányos élet útját, az ifjú megye megkezdett azon járni, megindult keresni, és felta­láló ezen az úton a szomszédban a testvért , mert ma — több mint egy század leforgása óta először — ezen az utón jött át kebelünkbe a szomszéd Krassó megye fényes küldöttsége, hogy üdvözölje a két szomszéd megye fejét, főispán és királyi biztos úz ő méltóságát. Ezért van nekünk oly nagy ü­nnepünk ma, ezért lesz emlékezetes az utókor előtt a mai nap, mert egy új aera vette kezdetét benne.“ A vendégsereg délután 5 órakor vidám ke­délyben oszlott el, és a küldöttség az új főispán iránti tiszteletet és rokonszenvet vitte magával haza, hogy megmondják azoknak, a­kik még nem isme­rik, ki ő! — TÁRCZA. Pendennis Története, JÓ ÉS BALSZERENCSÉJE, BARÁTJAI !* LEGNAGYOBB ELLENSÉGE. Irta W. M. Thackeray. HARMADIK KÖTET. — Szegény Claveringgel, miután Raymouth­­ban látták egymást, ő excellentiájának több ízben volt találkozása, mely értekezések minemüségét a baronet nem közölte Stronggal, jóllehet leveleket küldött Altamontnak ez úrral, ki neki mindennemű ügyeiben követe volt. Egy ilyen alkalommal a nábob küldöttje véghetetlen részkedvében lehetett, mert összegyűrte kezében Clavering levelét, s az ő különös modorában és emelkedett styljében igy szólt: — Százat­ akaszszák fel! Ne küldjön nekem többé se levelet, se ilyen himmi hömmit. Mondja meg Claveringnek, hogy ezret küldjön, mert, Ju­piterre, izzé-porrá zúzom. Adjon nekem ezret, s akkor elmegyek külföldre, s nemesi becsületszava­mat adom, hogy egy esztendeig nem kívánok tőle többet. Vigye meg neki ezt az üzenetemet, Strong pajtás, és mondja meg, hogyha pénteken 12 órára itt nem lesz a pénz, a­milyen igaz, hogy az a nevem, a­mi, szombatra egy czikket teszek az új­ságba, és jövő héten széjjelugrasztom az egész frekvencziát. Strong megvitte e szót principálisának, kire az oly nagy hatással volt, hogy pontosan a kitűző­­ napon és órában a chevalier újra megjelent Altamont baymouthi fogadójában, a kivánt pénzösszeggel együtt. Altamont gentleman volt, úgy mondá, s úgy is­tön, kifizette a fogadói számlát, s a baymouthi újság megjelentette külföldi körútra történt elutazá­sát. Strong látta Doverben hajóra szállni. — Legalább is valami váltóhamisításnak kell lenn­i, gondolá, — a­mi Claveringet e ficzkó hatalmába szol­gáltatta, s az ezredes bizonyosan kezébe kerítette azt a váltót. Mielőtt azonban még az év letelt volna, e boldog ország újra partjain látá az ezredest. Bele­vesztett a rouge-ba Baden-Badenben, mondá : ki is állhatna meg egy tizennégyszer egymásután előforduló nyerőszín ellen? Kénytelen volt Sir Francis ro­vására váltót írni alá, hogy útiköltsége legyen, és Clavering, noha szűkében volt a pénznek, (mert vá­lasztási kiadásai voltak, berendezte volt falusi kastélyát, s bútoroztatta a londoni lakást), de mégis elfogadta valahogy Altamont ezredes váltó­ját, noha nyilván nagyon is akarata ellenére , mert, mint Strong is hallotta, Sir Francis azt kívánta az égtől, gyakori szitkok között, hogy bárcsak be­csukták volna az ezredest Németországban valami adósok­ börtönébe, boltiglan, hogy soha több baja ne lenne vele. Sir Francis az ezredes számára való pénze­ket neje tudtán kivütl volt kénytelen fölvenni, mert a jó asszonyság, bár igen bőkezű, sőt pazar volt költekezésében, meglehetős számítóképességet örökölt atyjától, Sn­lltől, ennek nagy vagyonával együtt, s férjének csak olyan csinos kis járadékot adott, amennyit egy rangjabeli úrhoz illőnek tar­tott. Olykor egy-egy ajándékkal is meglepte, vagy kifizette egyik-másik játék­adósságát, de mindig pontos előszámítását követelte az ily c­élra kért pénznek, s Clavering őszintén megmondta Strong­­nak, hogy az ezredesnek adott pénzekről nem szólhat a feleségének. A Mr. Strong élete feladatai közé tartozott, hogy ezen pénzt, s egyéb összegeket, patronusá­­nak megszerezze. S a chevalier lakásán a Shepherd Szállójában számos negotiatio folyt a pénzes zsák gentlemanjai és Sir Francis Clavering között, s számos értékes bankjegy és bélyeges papiros vál­tódott köztök. Ha az ember, kora ifjúságától fogva, hozzászokott az adósságcsináláshoz, s azon ígéretének, hogy kelet után tizenkét hó múlva a jelen váltónál fogva fizet, a készpénzzel való ki­cseréléséhez, akkor úgy látszik, nincs oly jószeren­cse, mely állandólag hasznára lehetne; a jólét beállta után csakhamar bizonynyal megint beállít a pénzkölcsönző­ig, s a váltók a régi aláírással ismét forgattatnak. Clavering sokkal alkalma­sabbnak látta, hogy ezen urakkal a Strong laká­sán találkozzék, mint saját házában , s oly nagy volt a chevalier barátsága a baronet iránt, hogy bár őneki magának egy shillingje sem volt, neve, mint intézvényesé, majdnem valamennyi váltón ott szerepelt, melyeket Sir Francis Clavering elfoga­dott. Az ily váltókat aztán discontáltatta „a City­ben“. Mikor esedékesek voltak, alkudozásba bo­csátkozott a váltótulajdonosokkal, újabb határ­időkben egyezett meg velük, vagy újabb elfo­­gadványokat állított ki. Rendesen vagy rendetlenül, valahogy csak meg kell élni, s a­mint olvassuk, hogy a minap, Komáromban, az őrséget képező csapatok milyen vidámak és jókedvűek vol­tak, színdarabokat játszottak, hálóztak , tánczol­tak, ettek-ittak, noha a falakon kívül az ellen­ség ostroma fenyegette őket, és akasztófa, ha az osztrákok győznek,­­ azonképen száz meg száz könnyelmű lélek van ebben a városban, a­ki jó­kedvvel jár-kél, meglehetősen vidámul és bőven ebédel mindennap, és lefekszik nyugodalmasan; a törvény szolgája többé-kevésbbé közel lévén sar­kában, s az adósság kötele nyakára csavarva — mely aprólékos kényelmetlenségeket Ned Strong, az öreg katona, igen könnyedén elviselt. De lesz még más alkalmunk is megismerked­ni a Shepherd Szállója ezen­­ egyéb érdekes lakóival, s eközben nagyon is sokáig várakoztatják Lady Claveringet és barátjait a Grosvenor Place lépcsőin. Először is bementek a pompás ebédlőbe, mely, Lady Clavering nem tudta miért, középkori ízlés szerint volt berendezve — „a jó isten tudja mér’, mondá a jólelkű asszonyság nevetve, „ha csak azér’ nem, hogy én meg Clavering mind aketten közepes korúak vagyunk.“ É­s itt megkínálták a vendé­geket a reggeli bőséges maradványával, melyben Lady Claveringnek és Blanchenak már része volt. Mikor senki sem volt közelében, a mi kis sylphi­­dünk, ki alig evett ebédre többet annál a hat szem rizsnél, melyet Amina a Ghoulok barátnője, az Ezeregyéjben, szokott elkölteni — igen tevékeny volt késével és villájával, s jelentékeny mennyiségű ürücodlettet fogyasztot el — mely képmutatásban mint általánosan hiszik, hasonlított a többi ifjú höl­gyekhez. Pen és nagybátyja nem fogadták el a kí­nálást, hanem illő bókokkal megbámulták az ebéd­lőt, s azt „igen szűziesének nevezték, mely kifeje­zés akkor divatos volt. Valóban, voltak is itt ma­­gashátú, tizenhetedik századbeli hollandiai székek; egy tizenhatodik századbeli faragványos pohárszék ; kisebb mellékasztal, egy németalföldi templom fa­ragott műveiből lopva; s a kerek fenyőasztal fölött egy nagy, székesegyházbeli sárgaréz-lámpa; ódon családi arczképek a Warbour Streetről, hímzések Francziaországból, fegyver­példányok, kétkézre való kai­dok és csatabárdok carton-pierre-ből, tükrök, szent­ szobrocskák, és drezdai porczellán — szóval mi sem lehetett szűziesebb. Az ebédlő mögött volt a könyvtár, mindennemű és nagyságú mellszobrok­kal és könyvekkel, bámulatos kerevetekkel, s szi­gorú classical stylis ünnepélyes bronzokkal. Itt szikla Sir Francis, kettős ajtók véde mögött, szivarjait színi, s a „Bell’s Life“ t olvasni, s itt szokott ebéd után aludni, mikor nem szivarozott a billard-asztal fölött a clubban, vagy nem pointezett a saint-jamesi já­ték­szobákban. De mi lehetett fogható a társalgó­ termek szű­zies pompájához? — A szőnyegek oly nagysze­rűen puhák voltak, hogy lábad annyi zajt sem ütött rajtuk, mint az árnyékod; fehér alapjukon rózsák és tulipántok virítottak, oly dagadtan, mint egy melegitő­ palac­k; a termekben szerteszét ma­gas székek meg alacsony székek — görbelábú székek, — székek, oly vékonykák, hogy csoda, hogy valaki rajtok ülhetett, ha sylph nem volt; kirakott mivű asztalok, bámulatos csecsebecsékkel borítva, minden kor- és országbeli diszporczellánok,­­ bronzok, aranyozott tőrök, szépségek arczkép­­albumai, jatagánok, török babusok és párisi bonbon-szelenczék. A­hol csak leültél, drezdai pásztorok és pásztorlleányok voltak könyököd körül; továbbá világos­kék porczellán-uszkárok, kacsák, kakasok és tyúkok , nymphák Bou­­chertől, pásztorlányok Greuzetől, valóban igen szűziesek; mousselin-fü­ggönyök és brocat-függö­­nyök, aranyos kaliczkák kajdácsokkal és kolibrik­kel; két rikácsoló kakadu, egyik jobban rikácsolva és jobban károgva, mint a másik ; egy console-on egy zenélő­ óra, s a kandallón egy másik, mely úgy búgta el az órákat, mint a Great Tom­b szóval volt itt minden, a mit a kényelem megkivánhatott s a finom ízlés­ sugallhatott. Egy londoni társalgó­terem, mely a költségre való tekintet nélkül van bebutorozva, bizonynyal egyike a jelenkor legma­­gasztosabb s legkülönösebb látványainak. A római­aknak, a második császárság alatt, a kedves mar­­quiseeknek és contesseeknek, XV. Lajos alatt, alig lehetett finomabb izlésök, mint a minőt modern uraink tanúsítanak; s a ki csak látta Lady Clave­ring fogadó­termeit, kénytelen volt megvallani, hogy elegánsak, s hogy a legszebb termek Londonban — a Lady Harley Quinéi, a Lady Hanway War-­­ douréi, vagy a Mrs. Hodge-Podgsonéi (a nagy railroadi Croesus neje) nem voltak tökéletesebb „szűziesség“ -gel berendezve. Jó Lady Clavering azonban keveset értett mindezen dolgokhoz, s nem igen nagy respektus­­sal viseltetett az őt környező pompa iránt. „Csak annyit tudok, hogy drága sok pénzbe kerülnek, őrnagy úr“, mondá vendégének, „s hogy nem tanácsolom, hogy megpróbáljon egyet azok közül az aranyos pókháló-székek közül, én felfordultam az egyikkel akkor este, mikor a második lako­mánkat adtuk. Mér’ nem gyűtttek már elébb is ? Megláttuk vóna. — Szerette volna látni, Pendennis úr, ugy­e, hogy mint tört össze mama egy széket ? szólt ked­ves Blanche, ajkát biggyesztve. Boszankodott, mert Pen mamával beszélgetett és nevetgélt, — mert mama számos baklövést tett, mikor a házi berendezést leírta — meg száz egyéb alapos oknál fogva is. — Szerettem volna jelen lenni, hogy karo­mat nyújthassam őnagyságának, ha szüksége lett volna rá, felelő­sen, meghajolva s elpirulva. — Quel preux chevalier ! kiáltott föl a Syl­phide, fölvetve fejecskéjét. — Részvéttel viseltetem azok iránt, a­kik elbuknak, jusson eszébe kegyednek, mondá Pen. — Magam is sokat szenvedtem egyszer, hogy úgy jártam. — És hazament Laurához, vigasztalódni, mondá Miss Amory. Pen hátrahökkent. Nem sze­retett visszaemlékezni arra a vigasztalásra, melyet Laura nyújtott neki, s nem is igen örült annak lá­tásán, hogy e téren vallott kudarcra ismeretes a világban. Így hát nem lévén mit felelnie, véghe­­tetlenü­l érdeklődni kezdett a körülte levő bútorzat iránt, s egész erejéből dicsérte Lady Clavering ízlését. — Engemet csak ne is dicsérjen, mondá a derék asszonyság; — az egészet­ a tapaszéros csi­nálta, meg Strong kapitány, mikor még mink a Parkba vótunk — és — és — Lady Rockminster itt vót, és azt mondja, hogy a szalongok nagyon szépek, mondá Lady Clavering, nagy tisztelet hang­ján és kifejezésével. — Laura húgom nála volt, mondá Pen. — Nem az özvegyet, hanem a Rockminster feleségét értem. (85. folyt. kíiv.­ CV.ifra gazdálkodás­a és czif­ra logika. (­Ajánlva a kincstár figyelmébe.) A lakácsai rendőri laktanya, egy évek óta elhanyagolt épület, melyre az állam annak idejé­ben legalább is három­ezer forintot költött, falai­nak egy részét és telkét pedig ingyen kapta, 1000 forint kikiáltási ár mellett, i. é. május 22-ikén csak a következő elriasztó feltételek alatt bocsáttatott áruba: „Vevő az árverés napjával a megvett ingatlan birtokába lép, minélfogva az azzal járó állami, községi s egyéb terhek említett időtől ál­tala viselendők. A telek és épület biztonságára nézve (pedig) a kincstár az árverés bevégzése után semmiféle felelősséget vagy szavatosságot nem vállalt ,­­ de az eladás azért mégis csakis „a m. k. pénzügyminisztérium jóváhagyásának fentartásá­­val“ fog történni. E feltételek szerint a venni szándékozó méltán attól tarthatott, hogy a vételárnak már az árverés napján felerészben kivánt lefizetésével és azonfelül magával a kincstár nevén lévő ingatlannal is, azon esetben is szorítható lesz az egész vételár meg­adására, ha az árverés és jóváhagyás közötti, sok­szor nagyon is hosszúra nyúló időben a különben úgyis pusztulásnak eresztett épületben bármi lénye­ges kár esnék. Alulírt venni szándékozó tehát e veszély elhá­rítása czéljából arra kértem az illető pécsi királyi pénzügyigazgatóságot, hogy ezen elriasztó s így az eladó kincstárra nézve is hátrányos feltételeket változtassa meg, s a birtokbalépést és annak jogi következményeit, tehát a kincstár felelőssége és szavatosságának megszűnését, ne az árverés, hanem az árverés jóváhagyása napjához kösse, mely feltétel alatt magam is árverezek, úgy mint kinek az épületre, magtári czélokra, nagy szükségem van, s így legtöbbet ígérhetek érte. De az igazgatóság változatlanul meghagyván a felelős­égnek vagy szavatosságnak a kincstár részéről már az árverés napjával való megszű­néséről szóló szövegezést, egyedül a fent idézett szavak harmadika után, és azt is minden szókötés nélkül, beleszaratta ezen egy szót „jóváhagyás“ az ismételt hirdetményben, és így azt helyezte ki­látásba, hogy a legtöbbet ígérő a jóváhagyás előtt birtokba nem fog bocsáttatni s az ingatlanságot még nem is őrizheti akkor, mikor a kincstár az őriztetés gondjától már régen megszabadult ; de azért, ha kár esik az épületben, azt ő viseli, és nem a kincstár, mely az őriztetést lehetlenné tette. Hogy ez nem volt egyéb, mint boszantás, megmutatta a következés, mert ugyanazon kir. pénzügyigazgatóság, mely az általam javaslatba hozott változtatást a feltételekben akkor, mikor 1000 frt kikiáltási ár mellett árverezni kívántam, méltóságos indignatióval elvetette, két hóval későb­ben, a julius 31-ikére kitűzött tárgyalás alkalmá­val, már ilyen szövegezésű feltételeket tett a venni szándékozó elé: „Vevő a vételnek a nagym. mi­nisztérium általi jóváhagyása napjával,“ (tehát: nem julius 31-ikével) „a megvett ingatlan birtokába lép, minél fogva az azzal járó állami, községi és egyéb terhek említett időtől általa vi­­selendők“ ;­­— arról pedig szót sem tett, hogy a kincstár az ő felelősségét és szavatosságát az épü­let biztonságára nézve már a jóváhagyás előtt be­szüntesse. De ekkor az elriasztó feltételek hatása alatt lelohadt vételkedv folytán már a kikiáltási áron alul kelle az ingatlant áruba bocsátani, s én fel­használván az alkalmat a kir. pénzügyigazgatóság konokságának kézzelfoghatólagos constatálására, ezen már negyedik eladási alkalommal, csak felét ígértem az első árverés alkalmával szánt 1200 frtnyi vételárnak, s a nm. pénzügyminisztérium e vételárt múlt augusztus hó 19-én 39334 szám alatt el is fogadta, s így a kincstárnak május 22-én beszüntetendő felelőssége vagy szavatossága, tehát a kár veszélye is a kincstárra nézve, augusztus 19 -éig nyújtatott ki, nem is számítva azt, hogy az épület ezen idő alatt is a kincstár hátrányára pusztult, s a kincstár viselte az állami, községi s egyéb terheket, anélkül, hogy az épületnek legki­sebb hasznát vette volna, egyedül csak azért, mert egy ügyetlen fogalmazót nem lehet mindjárt, és nem lehet, előbb compromittálni, míg az állam kára kikerü­lhetetlenné nem vált. A mesének morálja van, a cselekedetnek lo­gikája Cherni­er eljárásának logikája csak ez lehetett: a jóváhagyás teszi a vételt vétellé; de ha valaki ily gondolkodás mellett azt mondja: „Adok ezer kétszáz forintot“, Cherny úr azt mondja rá: „Non possumus“ ; de ha ugyanazon gondolkodás mellett valaki csak 000 frtot ígér, Cherny úr azt mondja rá: „Az már más“ ! De nem akarok jó játékhoz gonosz arczet vágni; inkább arra figyelmeztetem a nm. pénzügy­miniszter urat, hogy a mondott laktanya-épület körüli legújabb ezen eljárás valóban méltó pár da­rabja azon szemhunyásnak, melylyel a kincstár eltűrte, hogy az általam az országnak ajándéko­zott és most visszavásárlott ezen ingatlant kétség­telenül megillető erdő- és legelő-illetőség az úrbéri rendezés alkalmával ingyen jusson idegen kézre. Ki fog áldozni a közjóért, ha ily konokság jellemzi a kezelést? Hogyan lelkesüljön az áldo­zatkészség, ha most is azon szél fút a sparsystem­­ben, mely Lónyay embereit ragadta? Avagy nincs felelősség a képviselőház kétharmadának fellépése nélkül ? — Szomorú volna ! Az álladalom ügyei iránti érdeklődés lelohasz­­tására nincs jobb mód az ily esetbeli szemhunyás­­nál. Megmondtam! Nem lesz bajom ? L a k ó c s á n, 1876. szeptember 10. Szerba János plébános. A KELETI HÁBORÚ. A harcztérről. A 11-ikén folyt nagyobb csatáról, melyről már szóltunk, Csernojeff a következőt jelentette Belgrádba : „A szerb hadsereg reggeli 5 órakor a Nereczeven, a Morava jobb partja hosszában vo­nult Alekszinácz felé. A szerbek rögtön megtámad­ták a törököket s heves csata fejlődött ki. Arczban Csernajeff, hátban Horvatovics támadott, ki három dandárjával Deligrádból Djuniszon keresztül Szilje­­gováczig nyomult s ott a törökök hátába jutott. A törökök Trjan és Adrenovácz között állottak s Bo­­bovistye mellett hidat akartak verni a Moraván. E munkások közben támadtattak meg Horvatovics ál­tal. Csernajeff két dandárt küldött Bukanya felé, hogy a törökök elől a tesiczai utat elzárják. A harcz az egész vonalon, Bukanyától egész Adrová­­czig és Kormanig, rendkívül hevesen folyt. A tö­rökök ismételve megrohanták a szerbeket, s azok néhány dandára kénytelen volt visszavonulni. Vrbi­­cza Masa­jatagan-legiója igen kitüntette magát. Vrbicza maga könnyen megsebesült. A csata este 1lil-ig tartott, s mindkét fél állásaiban megma­radt. Másnap reggel 5 óra 30 perc­kor a harcz a török hadsereg részéről ismét megkezdetett.“ A ,,Standard“-nak szombatról Alekszinácz alól azt jelentik, hogy az utolsó öt napban, bár csatá­rozások voltak, nyugalom uralkodott. A török csa­patok hidakat vertek a Moraván, s Nisből 6 nehéz ágyú érkezett. Belgrádból írják a „Pol. C.“-nek. A szerb hadseregben küzdő bolgárok egy külön légiót fognak alakítni, melynek vezére az orosz Ku­selszki tábornok leend. Egy Bukazel nevű előkelő orosz tudatta Bel­­grádban, hogy 1000 orosz önk­énytessel Szerbiába fog jönni. A csapat egy része Románián át már meg is érkezett. A Szerbiába érkezett orosz önkénytesek kö­zött sok német és svéd van Finnországból. Még a helsingforsi egyetem hallgatói közül is többen föl­ajánlották szolgálataikat a szerb kormánynak és pedig bárminő rangban. Csernojeff félkör alakú hadállást foglal el De­­ligrád és Alekszinácz között s az utóbbi napokban emelt több erőditvényre támaszkodik. A napokban nagy csatát várnak Djunisznál. A szku­patinát október derekán Kraguje­­váczba fogják összehívni. Ha addig nem köttetnék meg a béke, a szkupstinának hivatása lesz a háború folytatására szükséges összegeket megszavazni. A kormány hír szerint 3 millió arany köl­csönt fog kérni, melyet a téli hadjáratra elégséges­nek tart. A katonai műhelyekben minden díjazást föl­emeltek, hogy új munkaerőket nyerjenek. 80,000 téli köpenyt, 70,000 pár czizraát és épen ennyi téli keztyűt készítnek. Ruszesukból olyan tényt jelentenek szept. 10 ikéről, mely eddig nem volt a világ előtt ismeretes, de melyet legközelebb hivatalos adatok­ A békeactio. • Még mindig nem haladtunk előre a békeal­kudozások folyamának körülményesebb ismeretében, s éppen annyi, ha nem több, ellenkező hír között kell ingadoznunk, mint előbb. A tegnapelőtti nagy­tanácshoz, mely a porta előbbi föltételeit volt újból megfontolandó, szép reményeket kötöttek, melyeket azonban újabb diplomatiai értesülések tönkre silányítanak. Az hírlik ugyanis, hogy a nagy­tanács a békeföltételek tekintetében semmivel sem volt engedékenyebb mint a szűkebb minisztertanács, és semmi lényeges változtatást nem tett azokon. De azt mégis megjegyzik, hogy a porta válaszá­ban mindenesetre élénkebb kifejezést fog adni készségének a hatalmak mediációjának elfoga­dására, s abban is reménykednek, hogy a szul­tán föntartotta magának a minisztertanács ha­tározatainak megerősítését. A mediátió elfogadá­sában mindenesetre van valami engedmény — szól a diplomatiai hir tovább, a mely a hatalmak be­folyásának javára tudható be. De mégis becsesebb a béke helyreállítása. Ezt pedig az ismert békeföl­tételek inkább veszélyeztetik, mint előmozdítják. Ez lehet oka, hogy Anglia mégegyszer az utolsó órában figyelmeztette a portát az ellenségeskedések beszüntetésére, a tőle függő rövid időtartamra, nem négy hónapra, mint eddig alaptalanul híresztelték. A „Fremdenblatt“ úgy értesül, hogy a hatal­mak legújabban erőteljes nyomást gyakoroltak a portára, hogy azt egy azonnal kötendő fegyverszü­netre bírják. Az actiónak élén Anglia áll. A hatal­mak ezen lépésében keresendő a porta ismételt tanácskozásának oka a még mindig meg nem adott válasz és a hatalmak mediátió javaslata fölött. A „Tagespresse“ diplomatiai levelezője eze­ket írja szept. 14-től: Általában tudva van, hogy a porta visszautasította az európai hatalmaknak a fegyverszünetre vonatkozó ajánlatát. De azt még nem említették, hogy nem egyszerűen történt e visszautasítás. A porta ezen elhatározását a nagy­hatalmak képviselői előtt, az orosz követség kivé­telével, igen kimerítő alakban és pedig egy me­morandumban indokolta. E memorandumban hivatkozik arra, hogy Oroszország Ázsiában a tö­rök-orosz határon mindenféle hiú ürügy alatt csapatokat öszpontosít, de a pétervári kabinet titkosabb gondolatát árulja el az is, hogy az orosz önkénytesek tódulnak Szerbiába. Legkö­zelebb — mondja a memorandum — ezen ön­­kényteseknek állása érdemel figyelmet. Ha fiatal emberek lennének, kik a katonai kötelezettség alól mentek, ha tanulók lennének, kiket a nemzeti lel­­kesültség elragad, vagy foglalkozás nélküli kézmű­vesek, kik hadi szerencséjüket teszik próbára, csa­vargók, kik alkalmat keresnek a rablásra, úgy az orosz kormányt nem lehetne felelőssé tenni, mert a nemzeti és vallásos lelkesülés pillanataiban egyik kormány sem eléggé erős, hogy népének minden elemeit féken tarthassa. De a Szerbiába vonuló orosz önkénytesek kivétel nélkül tisztek, altisztek és katonák, kik legújabban kaptak szabadságot, és pedig határozatlan időre, mint az illetők szabadsá­­gos­ leveleiben határozottan látható egész behiva­­tásukig. Constatálja továbbá a porta, hogy az ily orosz önkénytesek száma, kik Tarn-Szoverinen át­vonulnak, naponkint 140 és 180 közt változik. E tódulás — jegyzi meg a memorandum — lehetet­len, hogy az orosz kormány beleegyezése nélkül történjék. És ha a porta le is akarna mondani minden gyanúról, azért még­sem mulaszthatja el, hogy minden eshetőségről ne gondoskodjék, ezért kénytelennek érzi magát, hogy a fegyverszünetet visszautasítsa, ha az nem a béke pontjain alapszik. Hozzá kell tennem — végzi a levelező, — hogy a portának ezen fölvilágosításai annál nagyobb benyomást tettek a hatalmak képvi­selőire, mert tökéletesen megegyeznek azon tu­dósításokkal, melyeket a hatalmak diplomatiai ágensei Szerbiából és Oláhországból küldenek.“ A „Standard“ nak Belgrádból keddről jelentik a következőket: A porta válasza ide érkezett, de még nem közöltetett hivatalosan. Oroszország nem­ fogja megengedni Szerbiának hogy elfogadja e feltételeket, s az egyetlen czél, melyet Szerbia szem előtt tart, az, hogy a negotiatiókkal Orosz­ország időt nyerhessen előkészületeinek tökéletes o­kat kimutatva közzé fognak tenni. Ez az, hogy Csernojeff Nis körül, s L­e­s­j­a­n­i­n Viddin körül a­g­y­o­n­l­ö­v­e­t­e­tt minden bolgárt, a­ki nem akart a szerb h­a­d­s­e­r­e­g­h­e­z csat­lakozni. Nis és Viddin körül a szerb militia 82 falut égetett föl, még pedig akkor, mikor török katona még nem is lépett volt szerb területre. A bulgáriai rak­ hivatalosan fölvetette a károkat, melyeket a szerbek a bolgároknak okoztak, s a kimutatást megküldötte a nagyvezírnek, ki meg­ígérte, hogy annak idején kárpótlásra fogja szorí­tani Szerbiát. A nagyhatalmak képviselői e ki­mutatásról hiteles másolatokat kaptak ü­tésére. A porta nem egyezik bele a fegyvernyug­vásba, míg a következő feltételek el nem fogadtatnak: 1. Milán fejedelem Konstantinápolyba megy s hódolatát teszi a szultán előtt, mint ennek vazallusa; 2. Alekszinácz, Zajcsár és Losnicza határhelyek megszállási joga. 3. 500.000 arany hadi kárpótlás, s 4. a szerb hadsereg lefegyver­zése. Oroszország ellene mondott mindennemű föl­tételnek s természetesen vissza fogja utasítani ezeket. A kérdés most csak az, hogy mikor fogja nyíltan megkezdeni a háborút, melyet az utóbbi hetekben azon tarthatatlan ürügy alatt folytatott, hogy magát Szerbia barátjának vallotta. Ugyanezen lapnak jelentik Berlinből. Úgy látszik a porta beleegyezik a béke szigorú felté­teleinek szeliditésébe, melyek alatt először békét kötni akart Szerbiával. Másrészről hírlik, hogy a porta engedve a követek pressiójának, beleegyezik a fegyverszünetbe. Állítják, Oroszország és az osztrák kormány között véleménykülönbség ural­kodik Belg­áz­ország jövőjét illetőleg. Orosz­ország kívánja, hogy a béke és a reformtárgyalá­sokba e tartomány is belefoglaltassék, míg Ausz­tria vonakodik ebbe beleegyezni. N­e­k­i e­z a fejedelemnek sem nagy gyönyörű­sége telik már ebben a háborúban, s mint az „Agence Russe“ jelenti, azon óhaját fejezte ki, hogy noha ő va­gyazon helyzetben van, hogy változatla­nul folytathatná a háborút, és noha a törökök a békét nem akarják, a hatalmak a portát a béke elfogadására kényszerítsék.“ Páriából jelenti ma a távíró, hogy a teg­napi minisztertanácsban Décazes herczeg megnyugtató felvilágosításokat adott a keleti ügyek állásáról. A pétervári és berlini udvarok között, mint jelentették volt, feszült viszony állott be Manteuffel varsói küldetése miatt, s ennek tu­lajdonították azt is, hogy Nikolajevics nagyherczeg nem jelent meg a lipcsei hadgyakorlatokon. Mint a „Pol. C.“-nek Pétervárról írják, ebből egy szó sem igaz. Nikolajevics nagyherczeg az 5-ik számú porosz vértesezrednek tulajdonosa, s nemcsak an­nak örült, hogy ismét viszontláthatja ezredét, ha­nem egyáltalában nagy érdekeltséget tanúsított a lipcsei nagy hadgyakorlatok iránt, de orvosai az utazást a legkomolyabban megtiltották. A nagy­herczeg azonban nagy akaraterővel bír s nem igen akart orvosainak engedelmeskedni, úgy, hogy a czár határozottan kifejezett kívánságára volt szük­ség, hogy otthon lehessen őt tartani. Ennek kö­vetkeztében segédtisztje, Szkalon ezredes bízatott meg azzal, hogy a nagyherczeget távolmaradása miatt a német császárnál kimentse. E körülmény tehát semmiesetre sem lehet a két állam közti vi­szony meghidegülésének jele. Péterváron azonban nagy feszültséggel várják Manteuffel tábornok varsói utazásának eredményét, mert nagyon jól tudják, hogy Németország szava sokat nyom a latban a jelenlegi keleti zavarokkal szemben, s jól emlékeznek arra, hogy Manteuffel tábornok küldetéseinek rendesen nagy, bár csak későbben észlelhető eredményei szoktak lenni. E nagy várakozás azonban korántsem foglalja magá­ban azt, hogy a két udvar között valami vélemény­különbség merült volna fel a keleti zavarokkal szemben teendők iránt. Sándor czár, daczára a nyugateurópai izgatá­soknak, nem fogja magát és országát jelenlegi nyu­galmából kiragadtatni, bár, mint a levelező hozzá­teszi, nagyon fájlalja, hogy különösen az angol sajtó, annyira félreismeri az ő czéljait. Sándor czár tel­jesen ismeri hatalmát. Oroszországot nem szabad többé az 1854-iki mértékkel mérni. Erejében, ha­talmában, eszközeiben félelmetessé lett, mint a le­velező mondja, Európára nézve. De mindennek daczára nyugodt marad; nem fenyeget senkit, nem kezdeményez egy kérdésben sem és szövetségesei­vel mindig karöltve jár el. A „Standard“-nak írják Bécsből: Ide érkezett diplomatiai tudósítások szerint, Manteuffel tá­bornagy missiója Varsóban az volt, hogy az ország háborús aspirálóinak gátat vessen. Manteuffel Var­­zinba hozta Gorcsakoff herczeg válaszát, mely tartalmazza azon határozott feltételeket, melyek alatt az orosz kormány késznek nyilatkozik a béke föntartására a jelen válságos körülmények k­özött. A félhivatalos orosz „Szt.­Peterburgskija Vje­­domosti“ a béke fenntartásának lehetőségéről szólva, azt állítja, hogy ez nagyon problematikus. Minden erre vonatkozó biztosítgatás oly gyenge, hogy ab­ban nem hisz már senki. S hogyis lehetne ko­molyan hinni, ha a hat nagyhatalomnak nincs annyi tekintélye, hogy a vérontásnak gátat vessen. Egy a kettőből igaz: vagy Európának nincs annyi

Next