Ellenőr, 1877. november (9. évfolyam, 460-514. szám)

1877-11-23 / 500. szám

lőtt, feltételesen szabadlábra helyeztetik. Felügyelet alatt áll, szabadlábra helyezése visszavonható, ismét visszakerülhet a fegyházba, a börtönbe, vagy a fogházba. Ez azon rendszer, melyet Európában a­hol megkísérlették, sikerrel kísérlették meg. Hazánk­ban is Lipótváron életbe lépett és mint hallom, a horvátországi lepoglavai fegyházban is sikerrel vé­tetett alkalmazásba. S a dolog természeténél fogva mi lehet czél- szerűbb, mint ha az, aki bűnhődik, úgy bűnhődik, hogy egyszersmind az életnek erényes folytatására vezéreltetik, ha hozzászoktattatik ahhoz, hogy sza­badságával kellően éljen, éljen előbb szigorúbb és utóbb enyhébb felügyelet alatt. Mi indította az igazságügyi bizottságot arra, hogy az ideig tartó fegyházi büntetésnek maximu­mát 15 évben állapítsa meg ? Az indokok ezt bő­ven mutatják. Az indította, hogy az észak-német bü­ntetőtörvénykönyv szerkesztése alkalmával a po­rosz igazságügy- és belügyminiszterek a szakférfiak tanácsát kérték ki, hogy melyik időtartamát a bün­tetésnek tartják alkalmazhatónak, alkalmazhat­nak anélkül, hogy a büntetés fő czélját, az illetőnek javítását koc­káztassák ? S azoknak egyhangú vé­leménye az volt, hogy a 10 esztendőn túli börtönbün­tetés már nagyon is veszélyezteti az előbbi idő alatt nyert eredményeket és sikereket. Ez indította az igazságügyminisztert, és a bizottságot oly évkörnek megállapítására, mely ha túlhaladja is a 10 évet, mégis közel áll ahoz, t. i. a 15 évet. A mellékbüntetések közé felvette a hivatal­­vesztést és a politikai jogok gyakorlatának felfüg­gesztését. A becstelenség, az infamia, amelylyel a régibb törvényhozások a bűntetteseket megbélye­gezték, a büntetés czéljaival, a humanitás követel­ményeivel nehezen egyeztethető össze. De nagy a különbség a becstelenség közt és nagy a különb­ség a polgári kitüntetések, a bizalom nyilvánulásai között. Aki közönséges bűntettet elkövetett, ha bün­tetését kiáltotta, méltán követelheti, hogy közönsé­ges polgári jogaiba visszahelyeztessék; követelheti azért, mert megbűnhödte tettét, mert kiegyenlítette azon vétket, amelyet a társaság ellen elkövetett. De, aki közönséges bűntett miatt el volt marasz­talva, ez nem követelheti­ polgártársaitól, nem köve­telheti az államtól, hogy előbb még mintsem javí­tásának elegendő bizonyítékát adta volna, tüstént azon kitüntetésben, azon bizalomban részesüljön, a­mely bizalom szükséges bizonyos hivatások teljesí­téséhez, bizonyos fontos jogoknak gyakorlatához. A legkevesebb, a­mit az állam azoktól követelhet, a­kikre teendőit bízza, a legkevesebb, a­mit a pol­gártársak attól követelhetnek, a­kiket érdekeik képviselőiként az országházba, vagy a törvényha­tósági termekbe küldenek, hogy bírjanak azzal, a­mit a rómaiak existimatiónak neveztek, status il­­laesae dignitatis moribus et legibus probus. (Élénk helyeslés) A­ki azzal nem bir, az sem a kormány­nak, sem polgártársainak rendkívüli bizalma nyil­vánítását igénybe nem veheti. Nem foszthatja meg az állam a polgárt becsületétől, nem adhatja meg neki a becsületet, igen de közvetve hathat a morál érdekében, az­által, hogy megjelölheti azon cselek­vési módot, a­mely ha meg sem bélyegzi örökre az illetőket, őket mégis egy időre bizonyos jogok gyakorlatára képtelenekké teszi. (Helyeslés.) Ebben az értelemben intézkedik e törvény­­javaslat. Nem minden bűntettel, nem is a fegyház­­zal egyáltalában kapcsolja össze e jogok felfüggesz­tését, csak bizonyos bűntettekkel, nem örökre, ha­nem bizonyos évkörre és ennek meghatározásait is bizonyos korlátok között a bíró belátására bízza. Sőt ennél is tovább ment az igazságügyi bizottság s bizonyos esetekben még a bírót is felhatalmazta, hogy egyáltalában azon mellékbüntetéseket is mel­lőzhesse bizonyos rendkívüli körülmények közt. Igen, te­hát! mert rendes körülmények közt ezen törvénykönyvnek az igazságügyi bizottság által el­fogadott elve: a bírónak korlátot szabni, korlátot szabni nemcsak a büntetés legnagyobb, hanem a büntetések legkisebb mérvére nézve is. És ez egyike azon eltéréseknek az 1843-as elvektől, a­melyeket úgy hiszem, habár csak röviden is, iga­zolnom kell. (Halljuk!) Az a nézet, hogy a büntetés minimuma alól fel kell oldani a bírót, fel kell őt szabadítani, és feljogosítani arra, hogy a legnagyobb bűntettekre is a legkisebb büntetést minden határ nélkül ki­mérhesse, ezen nézet csak az által igazolható, hogy a bűntetteknél mindent az alanyitás, mindent a subjectivitás, mindent az egyénnek akaratbeli elha­tározása, az akaratnak lelkülete tesz. A bűntettek­nek nagysága egy részben a cselekvőnek gonosz­ságától, subjectivitásától függ, de van minden bűn­tettnek objectiv tényálladéka. A sértett jognak nagysága, a kárnak, a veszélynek foka, döntőleg hatnak magának a bűntettnek természetére és sú­lyára is. Akármilyen indulattal cselekedjék valaki, az emberölés mindig súlyosabb bűntett, mint a leges­­legnagyobb gonoszsággal elkövetett — teszem — becsületsértés. Tárgyi tényálladéka van a bűn­tettnek, amely nemcsak a cselekvőnek lelki állapo­tától, hanem a sértett jog nagyságától függ. Azt mondani, hogy nincs minimum, annyit tesz, mint egészen elejteni a bűntettnek tárgyi mo­mentumát. De az ellenkezőt javasolják még más okok is. Meghatározni a bűncselekménynek súlyát, jelezni mintegy azok nagyobb vagy kisebb bűnös­ségét, nemcsak a büntetés legmagasabb, hanem a legkisebb mértékének meghatározása által, ez a törvényhozás joga. (Helyeslés.) A törvényhozás e jogról nem mondhat le, a legnagyobb kár nélkül. Mondom, a legnagyobb kár nélkül, mert elfelejtené a minimum elhagyása álta a törvények praeventív hatását. A törvények és kihirdetések nagy hatása abban rejlik, hogy óvja és figyelmezteti az állampolgárokat tetteiknek kö­vetkezményeire. Ott, a­hol a minimum el van ejtve, ott ezen intő, óvó hatása a törvénynek nagy rész­ben elenyészik, elvész. (Helyeslés.) Hozzájárul, hogy Európaszerte véget vetettek a „Prudens jedicis arbitrium“-nak nem bizalmatlanságból a bírák iránt, hanem a polgárok szabadsága, a polgári jogbátor­ság érdekében. De a minimum elhagyása nem-e a prudens judicis arbitriumnak bizonyos irányban, legalább rehabilitálása ? Hozzájárul, hogy a biró is ember, a biró is ki van téve mindazon megkísérléseknek, melyeket a barátság, a pártfogás, a nepotismus, saját bará­tai és rokonai érdekében gyakorol. Nem én mon­dom ezt, Európa egyik leghíresebb criminalistája Rossi mondta, hogy ez is egyik oka, hogy köré kell sánczolni a birót , — a törvényes mini­mum által oly pretensiók irányában, a­melyek ezen és más ürügyek és okoknál fogva fellépnek és a birót megingatni szokták. Hozzájárul még az, a­mi az igazságügyi bizottságra nagy nyomatékkal bírt, hozzájárul Európa összes törvényhozásának eljárása. 1843-ban jelent meg a magyar büntető ja­vaslat. Ismerte azt Európa, ismerte, méltánylólag dicsérőleg szólt róla Németországnak legnagyobb criminalistája, Mittermayer munkájában emléket emelt ezen törvényhozási műnek és ezzel azt Európa előtt a legdicséretesebb színben tüntette fel. Tehát ismerték. Azóta hosszú sora keletkezett az új büntető törvénykönyveknek, hosszú tanulmányozás munkál­­kodás után. Ott van az 1851-iki porosz, a­mely majdnem 30 évi tárgyalás után alkottatott meg, — ott van a belga, a berni, a bajor, az uj­ német birodalmi, ott van az olasz és az osztrák javaslat. Egyetlen egy sem fogadta el a minimum kihagyását, s egyet­­­ len egy sem hódolt e részben az 1843-iki javaslat I elvének. A mit az összes európai jogtudomány, s a mit az európai legműveltebb nemzetek törvény­­hozásai alkalmazhatónak nem tartottak, azt te­hát,­­ mi sem mertük alkalmazni. Nem az experimentálás s a törvényhozás feladata, (Helyeslés) hanem a tu­domány s tapasztalás által megállapított elveknek I alkalmazása. (Helyeslés.) Ez volt az ok, hogy azon nagy tisztelet mellett, melylyel mi az 1843-iki bün­tetőtörvényjavaslat alkotói iránt viseltetünk, azon s mély hála és köszönet daczára, mely kebelünkben azok iránt él, ezen főelvüket el nem fogadhattuk.­­ Hogy a büntettek az állam által megfenyi- t tendők, hogy azoknak megfenyítése nem bizható­­ az egyes sértett felek akaratára, az egy átalában elismert igazság. De vannak mégis oly jogsértések, s melyek első­sorban csak a sértett felet illetik; s vannak jogsértések, melyek az egyesek becsületére s családok békéjére, nyugalmára oly nagy befolyás­ I­sal vannak, hogy azoknak az illető akarata elleni I megfenyítése a fájdalmakat, a bajokat, sértéseket I még tetézné. Vannak oly jogsértések, melyeknek I bebizonyítása majdnem lehetetlenné válik a családi I érzületnek legmélyebb zaklatása nélkül, s melyek­­ az illetőknek hozzájárulása nélkül soha fel nem de­­ríthetők. Ezen okokból már régibb törvényeink a há­zasságtörés bűntettét, melyet a nő részéről főbenjá­rónak tartottak, csak a sértett fél panasza folytán torolták meg. A közvizsgálatnak, a büntetésnek helye nem volt soha, ha a férj nem követelte, s megszűnt, mihelyt az elengedte. E nézetből indul­tak ki apáink e bűntettre nézve, és ilynemű bűn­tett van több is. E nézetből indultak ki az európai újabb törvényhozások, midőn némely bűntetteket és vétségeket csak a sértett fél panasza folytán büntetnek meg. E nézetből indultunk ki mi is. Van­nak büntettek, vannak vétségek, melyek, habár súlyosak is, csakis az illető panasza folytán to­­roltatnak meg, kivéve ha a közérdek sértetik, vagy ha azok által követtetnek el, kiknek a sértett felek jogait védelmezni, és panaszlókként föllépni köteles­ségük volna. Ezek a főbb elvek, ezek az okok, melyek az igazságügyi bizottságot azok elfogadá­sára bírták. Legyen szabad még csak néhány szót a bün­tetések megszüntetésének módjairól mondanom. (Halljuk ! Halljuk !) Elfogadtuk mi a kegyelmezést, a kegyelmezést a legtágabb kiterjedésben. Fentar­­tottuk a korona azon fényes jogát, hogy a viszo­nyok és körülményekhez képest a büntetések sú­lyát enyhíthesse, elengedhesse, és kegyelmet gya­korolhasson. És miért ? A kegyelmezésnek joga, az­az a büntetés elengedésének vagy enyhítésének joga a büntető állam souverain jogának szükségképens kifolyása. Igen helyesen mondta Szalay László: „A kegyelmezési jogról lemondani vagy azt korlátozni annyit jelent, mint az állam souverainitását lenyű­gözni. Európa államainak még egyike sem látta helyén ezen abdicatiót, mi sem láttuk helyén. Nem láttuk helyén azért, mert ez a büntető­jog termé­szetéből folyik. Igazságos azon büntetés te ház, meggyőződésem szerint, mely először a jog, má­sodszor a szükség követelményének felel meg. „Bűn nélkül isten sem büntethet; szükség nélkül ember nem büntettethetik“, mondá Szemere. Már most vajon igazságos-e a büntetés a fenforgó con­­cret viszonyok és körülményeknél fogva, szüksé­ges-e az, annak megítélését nem bízhatjuk a bí­róra, kinek törvény szerint kell ítélnie. Ezt csak az bírálhatja meg, ki az államhatalomnak úgyszól­ván kezelője, birtokosa és képviselője. A vissza­élések ellenében ott van a garancia, mely minden visszaélés ellen a törvényben gyökerezik, ott van a felelős miniszter ellenjegyzése. Elfogadtuk az elévülést, mert éppen az álta­lam említett elvnél fogva ott, ahol a bűntett öntu­data elenyészett az előnemzedékben, ott, ahol az illető folytatott törvényes életmódja által büntet­lenségének, javulásának kétségtelen jelét adta, ott az igazság szerint lehetne talán, de szükség sze­rint nem kell büntetni, ott a büntetés felesleges. Ez az elévülés elve, ez az oka, miért azt is, — habár az elévülési időszakok felemelésével — el­fogadtuk és elfogadásra ajánljuk. A­mi már most a részleteket illeti: a bün­tető javaslat, — amint az igazságügyminiszter úr elmondta, — óvja az államot, annak intézményeit, az egyeseknek életét, becsületét, szabadságát és vagyonát; sújtja a közveszélyű bűntetteket és kü­lön intézkedik a hivatali bűntettekről és vétségek­ről. Mindezen intézkedéseiben óvakodott az iskolá­nak definitióitól ott, ahol ezek feltétlenül szüksé­gesek nem voltak. „Omnis in jure civili definitio periculosa“ illik a büntető­jogra is. Szorítkozott a törvényes dispositiókra és csupán csak ott írta kö­rül a fogalmakat, ahol ezt a büntettek tényálladé­­kának meghatározása feltétlenül követeli. Követte mind a javaslat, mind pedig az igazságügyi bi­zottság e tekintetben az európai törvénykönyvek rendszerét, az európai törvényhozásoknak eljárását. Tagadhatatlan te­hát, hogy hazánk törvényhozá­sára a nyugatnak törvényhozásai mindig lényeges befolyással voltak. Azon idő óta, hogy ezen or­szágnak szent és nagy királya, nem kelet, nem Konstantinápoly, hanem Róma felé fordult, azon idő óta meg volt határozva ezen nemzet jövőjének iránya, el volt vetve szerencsésen a koczka. Mi a nyugati civilisatio körébe tereltettü­nk, abban meg­maradtunk, abban vagyunk. Hazánk egyik nagy szónoka azt mondotta: „A keresztség felvétele óta egész a vasutakig nem volt eszme, a mely Nyu­­gat-Európában uralkodásra emelkedett volna, a mely elől a nemzet elzárkózott volna; lett légyen nagy igazság, lett légyen nagy tévedés, annak nyomaira évkönyveinkben akadunk.“ Ez történt büntető törvényhozásunkkal is. A legrégibb idők óta befolyással voltak arra nyugati szomszédaink in­tézményei. Ha az első királyok törvényeit olvas­suk, a frank capitularéknak, a kánoni jognak nyo­mát világosan felismerjük. Később, midőn Európa­­szerte uralkodni kezdett az elrettentési rendszer, mi is annak hódoltunk. Hiában hivatkozunk mi, még­pedig bizonyos önérzettel Kálmán törvényére „de strigis, quae non sunt et de quibus nulla fiat quaestio“ hiában, mondom, önérzettel, mert a­mint mondottam, az európai nemzetek befolyása reánk e törvény erejét is megtörte. Kálmán törvényének daczára 1527-ben a VI. t. ez. az incantatrixeket, a bűvölőket szigorúan fenyitendőknek rendeli és 1749-ben a cynosurának szerzője a striga szó mellé igazsággal tehette: „hadie contra illas judex secularis procedit et more aliarum gentium igne exterminant“. Nem tudtuk magunkat felsza­badítani szomszédaink befolyása alól, akár lett lé­gyen az üdvös, akár lett légyen az káros. Üdvös befolyással voltak tehát reánk nézve is a büntető-törvénykönyv átalakítási mozgalmai, üd­vös befolyással törvényszéki gyakorlatunkra, mert habár az 1723. 1. czikket, mely a gyujtogatókat máglyára ítéli, ellenkező törvény nem törölte el, mert habár azon törvényczikkek, melyek a kereket és a karót rendelik el, nyílt és világos törvény ál­tal nincsenek eltörölve, a törvényszéki gyakorlat szüntette meg azokat, s midőn a codificatió kora beállott, mi is ahhoz fogván, követtük a művelt Európa példáját. Az 1791-iki codificatio a toscánai és a József-féle törvénykönyveknek, az 1827-iki az ausztriai 1803-iki törvénykönyvnek és a legere­detibb, az 1843-iki javaslat, mely igen sokban min­den más törvényhozástól eltért, mégis legtöbb intéz­kedéseiben a badeni javaslatnak nyomán készültek. Az újabb európai nyugati nemzetek törvény­hozásai nyomán készült e büntetőtörvényjavaslat is. Az ausztriai igazságügyminiszter 1871-ben benyúj­tott jelentésében azt mondja művéről: „Ezen mű a német birodalmi törvénykönyv alapján készült, mert az az olasz, a belga és a franczia törvényhozás­nak felhasználásával legalkalmasabbnak látszott, hogy egy általános európai büntetőtörvénykönyvnek alapját képezze.“ Ezen törvénykönyvnek befolyása a mi javas­latunkra is kétségtelen, s ez nem válik hátrányára, hanem véleményem szerint előnyére. Az igazságnak elvei mindenütt ugyanazok, főkép a büntetőjogban. (Élénk helyeslés.) A legszorosabban függ össze fő­kép a büntetőjog az igazságnak örök elveivel, a morál követelményeivel. A­mit Grotius mondott: „Nemo est puniendus ultra meritum“ az állott akkor s áll most, áll úgy Magyarországon, mint akkori­ban Németalföldön. Az igazság határain belül az intézkedéseket az ország viszonyaihoz alkalmazni, igenis ez az egyes törvényhozások feladata, de itt sem lehet köztünk és a többi nyugati nemzetek tör­vényhozásai közt nagy különbség, mert én úgy hi­szem, hogy bátran állíthatjuk, miszerint kulturális viszonyaink a nyugat többi népének viszonyaihoz hasonlók , miszerint nagyban és egészben ugyanazon fokozaton állanak, mint azok. Tekintetbe vettük azonban, s tekintetbe vette e javaslat hazánk sajátságos viszonyait is. A tör­vények területi hatásáról és azon személyekről szóló intézkedések, melyek annak alá vannak rendelve, azok annak világos tanúbizonyságát képezik, hogy mi ezen viszonyokat méltányoltuk, tekintetbe vet­tük, nem zárkózhattunk el azon kétségtelen ta­pasztalati adattól, hogy a szent korona birodalmá­ban nem uralkodhatik ugyanazon egy büntető tör­vénykönyv. A német birodalom szövetséges állam, souveraineknek többségéből áll, akik felségjogai­kat tökéletesen fel nem adták, de azért a tág Né­met birodalomban mégis egy büntető-törvénykönyv van, mert a szövetségesek ennek szükségét átlát­ták. Nálunk­ az 1868. évi XXX. t. sz. társorszá­gainkat autonóm törvényhozási joggal ruházván fel még a polgári és büntető jog körében is, s ennél­fogva ezen törvénykönyvet a birodalom minden ré­szére ki nem terjeszthetjük. De mindnyájan érezzük ezen anomáliát, mely onnan származik, hogy ugyan­azon egy korona, ugyanazon egy állami közösség területén lényegesen eltérő büntető intézmények lé­teznek és azért kívánatosnak tartjuk — úgy hi­szem — mindnyájan, hogy testvérhazánkban a mi büntetőtörvényünkhöz hasonló büntető intézmé­nyek létesüljenek. De feltétlenül szükségesnek tart­juk, hogy a mi a szent korona területének épsége, az állam tétele, a király személye ellen elkövetett bűntetteket illeti, azok ugyanazon egy sanctio alá he­lyeztessenek túl a Dráván, mint minálunk. (Helyes­lés) s azért határozati javaslatot indítványoztunk, melyben a házat arra kérjük fel, hogy hívja fel a minisztériumot, törekedjék oda, hogy ezen legszük­ségesebb tárgyakra nézve a társországokban a mi törvényeinkkel azonos tartalmú törvények hozassa­nak, természetesen az 1868. évi XXX. t. sz. értel­mében s kitűzött irányában. De figyelmen kívül nem hagyhattuk azon vi­szonyt sem, melyben mi ő felségének többi orszá­gai és tartományai irányában vagyunk. Két külön államot képezünk ugyan, de oly államot, melyek az érdekek és jogi kötelékek sokszoros sorozata által szorosan egymáshoz vannak fűzve. Ennélfogva­­ szükségesnek tartottuk, szükségesnek tartotta a javaslat, hogy a monarchia másik államának terü­leti épségét, biztonságát, a közös ügyek tárgyalá­sára rendelt delegáció és ennek bizottsága becsü­letét, szabadságát, törvényeink oltalma alá vegyük, de méltán követelhetjük, sőt csak azon feltétel alatt tettük ezt, hogy viszonosságban részesülvén, a mi területi épségünk, biztonságunk, a közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság jogköre, éppen úgy oltalmaztassék, mint azt a mi törvénykönyvünkben tettük. Felhívtuk tehát a minisztériumot, hogy ez iránt lépéseket tegyen és biztosságot szerezzen ma­gának a viszonosság elvének életbeléptetésére nézve. (Helyeslés.) T. képviselőház ! (Halljuk !) Száznegyven esz- t tendeje annak, hogy a Tripartitum Tirodinium hí­res szerzője Szegedy, azon könyv szerzője, mely­ből ősatyáink merítették a magyar jog tudomá­nyát, büntető törvényeinkről szólva, azt mondja: reméljük, hogy kevés év múlva a király és ország tekintélye által önálló törvénykönyvet fogunk nyerni. Sperandum abiunde regis et regni auctoritate intra annos non multos praxim criminalem regni propriam legibus conformem elaboratum imi. Száznegyven esztendeje, hogy e reményét fe­jezte ki Szegedy és ma is csak ott vagyunk, a­hol ő : reméljük, hogy e javaslatból törvény lesz. (Közbeszólás a középről: Az lesz!) reméljük, hogy annyi hánykódtatás és vajúdás után hazánk is rendszeres büntető-törvénykönyvvel fog bírni. Önök, t. képviselők arra vannak hivatva, hogy e reményt valósítsák, arra vannak hivatva, hogy törvényt alkossanak, a­mely megfelel a humanismus, megfelel az igazság szellemének. A humanismus szellemének, melynélfogva nem szabad megfeledkezni hogy nem minden bűntettes ellensége a társaság­nak , gyakran szenvedélyének, indulatainak, sőt némelykor a viszonyok hatalmának szánandó áldo­zata; nem szabad megfeledkezni, hogy amint egy híres magyar író mondotta: az emberek a társa­ságban összefogódzva élnek és miként a villany ereje úgy az egyiknek öröme és fájdalma végig fut az egész lánczolaton. Homo sum, nihil humanum a me ab­ienum est. De az­­igazság szellemében is. Az igazság szelleménél fogva pedig nem szabad megfeledkeznünk, hogy az állam az egyesek jogai­nak védelmét és oltalmát várja; nem szabad meg­feledkeznünk, hogy midőn a büntetőhatalom egyet sújt, százakat, ezreket ment meg; óvakodnunk kel az igazságnál fogva a humanismus azon fattyú sar­jától, az álphilanthropiától, mely a szégéres go­nosztevőben is a beszámítás nélküli beteget látja, és szemléli. (Helyeslés.) Önök fogják, úgy remény­em, a törvényt al­kotni, alkotni fogják teljes öntudatával annak, hogy a büntetőtörvények a népek közművelődésének hér­mérői, hogy a büntetőtörvények minőségétől hazánk bátorsága, sok tekintetben java függ, alkotni fog­ják azon öntudattal, hogy a törvényhozói testület szellemi magaslatának nemzedékekre szóló bizonyí­tékát az általa alkotott törvények képezik. „Mens et animus et consilium et sententia civitatis posita est in legibus.“ Ajánlom a javaslat elfogadását. (Hosszan tartó zajos éljenzés és taps.)­ Az elnök e remet beszéd után öt perczre fel­függesztette az ülést. Szünet után Komjáthy Béla és Molnár Antal szólott, kiknek beszédeiből már esti lapunk bő ismertetést közölt. Hosztinszky János történt vázlatát adja a büntetőtörvény alkotására irányzott törekvések­nek 1514-től kezdve, a midőn Ulászló a Werbőczy hármas könyvét jóváhagyta, így ment aztán 1843 ra, 48-ra, s a 61-iki országbírói értekezletre. Kijelenti ezután, hogy a jelenlegi büntető igazságszolgáltatás tovább fenn nem tartható, miért is a törvényjavas­latot általánosságban elfogadja, bár óhajtotta volna, hogy a büntető eljárást szabályozó alaki rész is beterjesztessék. Zay Adolf a részletes tárgyalásra fekteti a fősúlyt, s ezért röviden szól. A javaslatot általá­nosságban elfogadja, de a mellékbüntetések elvét nem helyesli. Zsedényi Ede: T. ház! Az előttünk fekvő , büntetőtörvényjavaslat indokolásában azt állítja az igazságügyminiszter, hogy folytonos és különös fi­gyelmet fordított az 1843. évi javaslatra és saját mun­kájában nem foglaltatik egy tétel, egy megállapítás sem, mely ellenkeznék,azzal,ha­csak az eltérés szük­sége kikerülhetlennek nem bizonyult. Pedig eltér az igazságügyminiszter javaslata főleg abban, hogy a büntetőtörvénynyel együtt nem terjesztette a ház elé egyszersmind az eljárásról és börtönrendszerről szóló törvényjavaslatokat, is, holott az alkotmányos­ság összes ügye a büntető eljárás szellemétől és formáitól van mindig feltételezve. Az 1843. évi bi­zottság, Deák vezetése alatt, e szellemben járt el, s ahhoz ragaszkodott maga az akkori országgyű­lés is annyira, hogy a főrendek a büntettek és büntetések codexét még tárgyalás alá sem vették, mert az eljárás és a börtönrendszer iránt az alsó táblával tisztába nem jöhettek. A jelen­­javaslat a börtönrendszerre nézve megelégszik azzal, hogy a szabadságbüntetés egyik vagy másik nemét, rövidebb vagy hosszabb tarta­mát elrendeli, a­mi ezentúl esik, azt — a minisz­ter indokolása szerint — a végrehajtó hatalom, vagy az igazságügyminiszter körébe tartozónak véli, gondoskodtak is erről úgy, hogy a maria­nostrai fegyházból búcsúzó nőfoglyok ígéretet tettek, mi­szerint azon lesznek, hogy visszatérjenek, az eljárásra nézve az indokolásban az mondatik, hogy az első igazságügyminisztertől kezdve a kö­vetkezők alatt is, miniszter-bizottságok foglal­koztak a büntető eljárás szabályaival, miután azon­ban a jelen országgyűlés összejövetelekor már ké­szen volt a büntető kódexről szóló javaslat, és így az eljárási szabályoknak az alaki törvénynyel való összeegyeztetése elkésvén, annak továbbtárgyalása nem tartatott czélszerűnek. Ezen viszonyok követ­keztében az eljárás továbbtárgyalása fönakadt, rendelkezései azonban, amint szóról szóra az in­dokolásban áll, mint „gyakorlat“, a budapesti királyi táblának csaknem egész területén ha­tályban vannak; azt azonban elhallgatja, hogy a királyi Curia azokat el nem fogadta, — szó­val, magyar hazánkban sem törvényes bün­tető eljárás, sem törvényes börtönrendszer nem létezik, csakis­ az absolut kormánytól örök­lött és gyakorlattá vált börtönrendszer és eljárás szerint fog a jelen büntető­ codex alkalmaztatni. Miután a miniszteri indokolásban Szalay Lászlóra, mint büntetőjogi au­toritásra hivatkozás történik, le­gyen szabad a büntető eljárásról szóló irataiban előforduló következő állítására hivatkoznom. Köztu­domású dolog, hogy a német szövetség apróbb sta­­tutái a büntető­ törvénykönyvnek a bűntettekről és ezeknek büntetéséről szóló részét kegyelmes törvé­nyül nyerve a­nélkül, hogy az eljárást az igazság és az alkotmányosság következményeihez idomítot­ták volna, most már azt hirdetik a mélységből, melybe buktak, miszerint abban­­ a legparányibb veszedelem sem rejlik egyáltalában, sőt igen üdvös­­séges dolog, hogy nem azon törvényhozás által, nem egyidőben fogadtatik fel a kódex és eljárás. Nemde a „formába esett féregről“ szóló magyar példabeszéd allegóriája azon szánakozásra méltó állapotnak, melyre ezen ország törvénytudósai ju­tottak napjainkban ? Részemről még arra figyelmeztetem a t. házat, hogy az absolutismus utáni tíz év alatt szaporítot­ták évről-évre új fegyházak, fegyintézetek, börtö­nökre, államfogházra előirányzott költségeket és most egy codex elfogadására készülünk, mely megint az igazságszolgáltatás költségeit, egy-két millióval emelvén, a többi közadókkal együtt népünk vagyo­nát annyira fogja igénybe venni, hogy utoljára nem lesz vagyona, melynek oltalma a bírákra bízandó. Szükséges tehát, hogy az eljárás részben minden költség nélkül a nép által hajtassák végre. Nem lehet szándékom most az esküdtszékről e végett értekezni, miután a mail javaslatot az alsóház már az 1843-ik évben elfogadta. Szlávy József (közbe­szól.) A szóló azt akkor nem fogadta el. Zsedényi Ede: Igen is nem fogattam el, mert még akkor nem létezett jogegyenlőség és a közterhek közös viselése, de ezen egyenlőség meg­­állapittatott 1848-ban, akkor ezen eljárás a sajtó­­bűnök és vétségeknél törvény által életbe léptetett sőt a Lajtán túl a büntető eljárás alapját képezi, azt hiszem, hogy ezek érvényesítése hazánkban is lehetséges. Igaz, hogy miután az igazságügyminisz­ter a sajtó útján elkövetett bűntetteket és vétsége­ket a jelen códex intézkedései közé sorozza, úgy látszott, mintha ő ezeket is a többi bűntettekkel együtt, ugyanazon egy állandó bíróság alá vetni akarta, azonban az indokolásban­ elmondván, hogy a jelen törvényjavaslat fentartja az 1848 . 18. t. sz. 13. és 33. §-it, némi kétség támadt, váljon az előttünk fekvő törvény 62-ik szakasza, mely ezen fentartást nem említi, csakugyan megszünteti-e az 1848: 18. t. sz. hatását. Ha­ nem is szigorúságig viszik, semmi veszélyt abban nem lát, miszerint az esküdtszék a sajtóbűnök és vétségek iránt járhas­son el, akkor valóban megfoghatatlan, hogy ezen eljárást a bűntetteknél nem ajánlotta. Egyébiránt az 1843 ik évi büntetőtörvény­könyv és eljárásai iránt az akkori híres jogtudós, Mittermayer oda nyilatkozott, hogy ez a kor hala­dásának és az igazság követeléseinek megfelelve egyszersmind egyetlen egy törvénykönyv sem bir annyi eredetiséggel, mint a magyar javaslat. A je­len törvényjavaslaton bőmértékben alkalmazni lehet a dicséret első részét, de hogy eredeti magyar jel­lege van, azt senki sem mondhatja. Ajánlom a kö­vetkező határozati javaslatot elfogadásra. Határozati javaslat a büntető­ törvénykönyv anyagi részére nézve. Tekintve, hogy hazánkban törvényes büntető eljárás nem létezik, a napirenden lévő büntető tör­vénykönyvnek a bűntettekről és büntetésekről szóló része, tehát csak az absolut kormányzattól öröklött és gyakorlattá vált büntető eljárási szabályok sze­rint lenne alkalmazható, tekintve, hogy az új büntető­ codexnek eddigi eljárása szerinti végrehajtása az igazságszolgálta­tásnak, eddig is már 10 és félmillió forintra rugó költségeit tetemesen növelné, a ház az igazság­­ügyminisztert oda utasítja, hogy a büntető törvény­­könyv anyagi részének indokolása szerint, a bűnvádi eljárásról szóló és már­is készülőben lévő törvény­­javaslatát, mielőbb a ház elé terjeszsze, addig pe­dig a codexnek további országgyűlési tárgyalását felfüggeszszük, ülnek. Miután még többen vannak szólásra följegyezve és az idő előrehaladt, azt hiszem az ülést befejezhetjük. — Holnap 10 órakor ülés. A főrendiház mai ülésében kihirdették a kisebb polgári peres ügyekről szóló törvényt, az­után elfogadta a ház a megyék 1878-as költségei­ről, a megyei mérnöki állások megszüntetéséről, és a rente-kölcsön adómentességéről szóló törvényja­vaslatokat. Ezután megválasztották a fegyelmi legfőbb bíróság tagjává b. Lipthay Béla, az igazolási bi­zottságba b. Mesznil Victor, a pénzügyi bizottságba ifj. gr. Károlyi István, a közlekedési bizottságba b. Vay Lajos és a naplóhitelesítő bizottságba gr. Hugonay Béla. Tudományos mozgalmak. A földrajzi társulat ülése. (November 22.) A földrajzi társulat mai fölolvasó estélye a szokásos élénk érdeklődésnek képezte tárgyát úgy a tagok mint a közönség részéről. Kunfalvy János elnökölt az ülésen, melyet Berecz titkár egy-két jelentésén kívül (gr. Széchenyi Béla s a darieni szoros átvágásának előszületeivel foglalkozó bizott­ság jelentéseiket küldték meg, az első hogy de­­czember 4-én megindul ismeretes expeditiójával, a másik a munkálatokról ad számot) csupán két föl­olvasás vett igénybe. Az első fölolvasást Palóczy Lipót tanár tar­totta, melynek czíme:­rAz első tudományos társas utazás a föld körüll. Párisban az idén egy nagy társulat alakult: „Société des voyages d’études autour du Monde“, melynek czélja: lehetőleg minden évben a föld kö­rül egy-egy tudományos és oktató utazást rendezni. Ez különbözteti meg a társulatot a csupán kéjuta­­zást rendező más vállalatoktól (mint Cook Lon­donban s mások.) Mily sokat igérő s komoly tudo­mányos vállalat a franczia, mutatja­ már az is, hogy a nevezett társul­at élén oly világhírű emberek vállanak, mint Lessees, a nálunk is járt Levasseur s mások. A társulatnak működése kettős irányú tulajdonké­pen ; az első az utazók oktatása a legvalódibb ér­telemben vett szemléltető után, a másik saját tudom­­mányos kiaknázása e nagyszerű utazásoknak. Az első irányból kiindulva a társulat — ez utazások nagy költségeinek fedezése végett — megszorított számú (legfölebb 70) fizető utast is vesz föl saját útjának czéljára kibérelt hajóján, a másodiknak megfelelőleg pedig a hajón múzeumot s könyvtárt tart, az útban résztveendő szaktudósok által megfi­gyeléseket és búvárlásokat eszközöltet, s azokat az út bevégezte után közzéteszi. Az első utazás jövő évi június 15-én indul meg Marseillesből, hova, megkerülve az egész földet, 11 hónappal később érkezik ismét vissza. E 11 hónapból öt esik a ten­geri utakra, hat pedig a különféle országokra. (Spanyolország, Portugállia, az Egyesült­ Államok, Délamerika, Ausztrália, Japán, China, Keletindia, Egyptom stb.) A fizető utasok közt 14,000,17,000, vagy 23,000 frankot fizetnek egyenként, a­miért állandó lakásuk van (még a tartózkodások ideje­kor is) a hajón, a vizen és szárazon teljes ellátá­suk. Nők az utazásban nem vehetnek részt. Fölolvasó — kit a társulat levelező tagjává választott — érdekes előadását térképi magyaráza­tokkal kisérte s végül azon — általunk is táplált — óhajnak adott kifejezést, vajha magyar ember találkoznék, ki ez annyira tanuságos és nagyszerű útban részt fogna venni. Palóczyt dr. Erődi Béla követte a Dardanel­lákról szóló ismertetésével. Erődi, ki utazásaiban rendszerint a komoly tanulmányozást sem hagyja figyelmen kívül, múlt évi konstantinápolyi útját a Dardanellák megszemlésére használta. Éseményeit csevegő , nála megszokott vonzó modorban mai fölolvasásában mondta el, egy időben oktatva s gyönyörködtetve a közönséget, mely a bár szellemi, de szellemes kalauzolás mellett szívesen elkísérte az utazót messzire terjedő s érdekes kóborlásaiban. Erődi annyi mindent látott s annyi mindenről tud beszélni, hogy éppen e miatt csak általánosságban szólhatunk róla, megemlítve végül, hogy a közön­ség tapssal fejezte ki elismerését élvezetes fölol­vasásáért. Ezután választmányi ülés következett. HÍREK. (November 22.) — A királyasszony nevenapját ünnepélyesen ülték meg Gödöllőn. Reggeli 9 órakor ágyuszerű mozsarak dörgése hívta templomba a népet, ke­­gyeletes isteni tiszteletre. A szertartásban részt vettek Rónay Sándor, mohácsi esperes-plébános, Eger Zsigmond siklósi zárdafőnök, Fekete Fidelis eszéki vikárius , 10 órakor pedig Rónay Já­czint püspök mondott udvari misét a királyi csa­ládért.­­ A Szent­ László-társulat igazgató választ­mánya ma d. u. Schlauch Lőrincz szatmári püs­pök elnöklete alatt ülést tartott. A püspök urnak először lévén alkalma a választmány ülését vezetni, emelkedett szavakban adott kifejezést érzelmeinek, s fejtegetvén a társulatnak a nemzetiség érdekében oly magasztos czélját, ígérte, hogy egész lélekkel a czél előmozdítására fog törekedni. Az éljenzéssel fogadott beköszöntő után az elnök felhozván, hogy a társulatnak még nagyobb mérvű tevékenysége és erősödése volna óhajtandó a szenvedő csángó magyarság megtarthatása végett a nemzetnek és a vallásnak, indítványozza egy bizottság kiküldését, mely a módok fölött tanácskozzék, melyek a köz­érdekeltség ébresztését eszközölhetnék. A bizottság kiküldetik, s tagjai: Dr. Balogh Sándor, Bornemi­sza, Kurcz Antal tanár, Lonkay, Otem, Somhegyi, Frey s a jövő ülésen nyújtják be javaslatukat. Ez­után elnök kérdése folytán határozatba ment, hogy a hosszabb ideig fenállott állandó csángó bizottság helyébe, miután az teendőit befejezte, ne válasz­­szanak újat, hanem az elnök úr törekedjék a jász­vásári apostoli­­vikáriussal oly jó viszonyt hozni létre, a­milyen a társulat és a bukaresti kath. püs­pökség között jelenleg is fönáll. E barátságos vi­szony annál is inkább szükséges, mert csak­is ez után érheti el czélját a társaság, vagyis a mold­vai és oláhországi magyarok, magyar nyelvű és érzelmű papokkal való ellátását, mert a csán­gó­ magyarok ügye Moldvában a kormányzó­ság részéről tapasztalt üldözések folytán oly roszul áll, hogy az iskolákban magyar nyelven semmiféle tantárgyat tanítani nem szabad, sőt a kath. vallástant is csakis a templomban taníthatják a magyar papok. Sántha Lajos, egy őszbeborult választmányi tag lépett most elő, s tíz esztendei tapasztalat nyomán könytelt szemekkel, rezgő han­gon rajzolta a moldvai magyarság siralmas helyze­tét. A 146 magyar községből most csak 7 tudja meg nemzeti nyelvét, a többi falvakban már kiir­tották a népből a nemzeti öntudatot és nyelvöket az orosz missionariusok; annál könnyebben ment ez nekik, mert a kath. papokat a római propa­ganda küldi, azok pedig nem tudnak magyarul. Ezután fölolvastatott Róder Alajos kanonok lemon­dása az alelnöki állásról, a­mit a választmány mély sajnálattal fogadott. Erre folyó ügyek következtek, köztük a pénztári kimutatás , a segélykérvények fölolvasása. Daczára a mostani szűk pénztári kész­letnek a hátszegi kath. iskola javára szép össze­geket szavaztak meg az ottani kath. plébános kér­­tére, aki az eloláhosodott magyarok visszamagya­­rositása érdekében lelkes tevékenységet fejt ki. Végül a választmány lelkes ovázióban részesítette Schlauch püspököt, az új elnököt. Schlauch vég­szavának különös tetszést keltett azon pontja, mi­dőn a nemzetiség szent ügyét fölkaroló ezen társa­ság elnöki hivatalát vinni oly kötelességnek mondó részéről, amit a legnagyobb örömmel végez, s nem tudná szemeit álomra lehunyni, ha a teljesített kö­telesség tudata meg nem nyugtatná. — Károlyi György gróf nemes gondolkozását Liven bizonyítja legutolsó 1877. április 16-án kelt végrendeletének záradéka, mely a Paó értesülése szerint igy hangzik: „Végül emlékezetébe hozván kedves gyermekeimnek, hogy 1853-as végrendele­temben, midőn még kiskorúak voltak, azon óhajo­mat fejeztem ki, hogy itt a hazában, és magyar nevelők által a nemzet hű fiaivá, hazai törvényeink és magyar erkölcseink és szokásaink tiszteletében neveltessenek, úgy most, midőn a mindenható jó­ságos kegyelme megélnem engedte, hogy mind­­nyájukat már virágzó saját családja környezi, azt kötöm szívekbe, hogy saját gyermekeiket, az én

Next