Ellenőr, 1877. december (9. évfolyam, 516-564. szám)

1877-12-03 / 518. szám

Icerum jól el van látva eleséggel, s Muktár pasa és emberei csüggedetlenek. A montenegróiak anamalitii vereségéről ezeket írják a „Politische Corresp.“-nek Czettinyéből: Hogy Plamenácz vajda támadása a törökök megerősített tábora ellen Anamaliti mellett nem si­került, minden oldalról megerősítik. Plamenácz bá­­toríttatva az olcsó siker által, melyet az Antivák­ fölmentésére siető törökök ellen Mrkojeviczi ás Bo­jána közt kivivett, arra is vállalkozol, hogy elűzze a törököket a namalitii megerősített állásukból. E tábort védelmi czélra készítették a törökök, hogy Szkutarit a meglepetések ellen biztosítsák. Körül­belül 3—4000 ember volt ott tüzérséggel. 18-án estére tűzték ki az ostromot a törökök sánczai el­len. Plamenácz hat egész hét zászlóaljjal rendelke­zett, tehát körülbelül annyival mint a törökök. Zászló­aljaiból 600 embert választott ki, és ezekkel 18-án késő este rohamot intézett majdnem 4000 török ellen. A törökök az első pillanatban két sánczot elvesztettek, de csakhamar magukhoz tértek, és több órai véres csatában visszaverték a támadókat. Tegnap azonban kiürítették a törökök az anama­litii sánczokat és Szkutariba vonultak. Midhátt pasa a helyzetről. A „N. fr. Presse“ egész terjedelmében közli Midhát pasának egy levelét melyet Nápolyból, nov. 19-ikéről egy kiváló török államférfiuhoz intézett, melyben a múlt eseményeket érintve kiemeli, hogy a háború kezdete óta ismételten voltak Törökor­szágra nézve kedvező alkalmak a háborúnak be­csülettel való befejezésére, azaz az aránylag leg­csekélyebb áldozatokkal, de a törökök nem tudták fölhasználni ezen alkalmakat, s most a kedvezőt­lenebb helyzetben, lehetetlen közvetlenül alkudozni az örökös ellenséggel. Az ilyen béke olyan örvénybe taszítaná Törökországot, a­melyből többé sohasem jöhetne ki. Európa — folytatja, — igazságtalan volt Tö­rökország iránt; a humanitására büszke Európá­nak nem volt szava, a­melylyel megbélyegezte volna Oroszország galád támadását. „De a­helyett, hogy ebből azt következtet­nék, hogy most már ellehetünk Európa nélkül is, nem jobban tenné-e a kormány, ha azt vizsgálná, hogy mi idézte elő Európa ezen magatartását, mi okozta ama közönyt, s nem lehetne-e Európával egyetértésre jutni. A múlt évben a császári kormány három fé­nyes győzelmet aratott. Az első volt azon confe­­rentia feloszlása, melynek javaslatai téves alapon nyugodtak s arra czéloztak, hogy a török biroda­lom gyorsan és háború nélkül megsemmisi­l­sék. Kormán-*'"-’ v u— i““* * v couiom­­..iM -- *c­ín­ű londoni jegyzőkönyv származott. Ezen iratban fel­fogásom szerint semmi sem volt, a­mi a tö­rök birodalom épségét és függetlenségét megtámadta volna. Akkor könnyű lett volna a méltóságunkat sértő kifejezéseket megenyhíteni és a jegyzőkönyv­ből kitörölni. Anélkül azonban hogy erre legke­­vésbbé is ügyelt volna, kormányunk példátlan könnyelműséggel elvetette ezen jegyzőkönyvet oly gőggel és arrogantiával, mint ezt magának a leg­tekintélyesebb kormánynak sem engedte meg soha. Azt mondhatnák, hogy ezen irat elfogadása nem akadályozhatta Oroszországot abban, hogy föl­keressen minden lehető ürügyet az ellenünk való háborúra és destructív terveinek kivitelére. Erre azt felelem, hogy ez meglehet, helyes, de hogy e mellett megnyertük volna a kellő időt, alkotmányunk foganatosítására. Ez­által megnyerhettük volna Európa rokonszenvét és bizalmát, úgy hogy a há­ború kitörésének napján többé nem lettünk volna szövetségesek híján, s alapos kilátás lehetett volna a sikerre. E politikai tapintatlanságunkkal koc­kára tet­tük első győzelmünk hatását. A második győzedel­­met az alkotmány kihirdetésével arattuk. Senki sem fogja tagadni, hogy a birodalom sajnálatos állapotának oka közigazgatásunk hibás és utálatos rendszerében rejlik. Az igaz, hogy a birodalom élt e regime alatt, és nagggyá lett, de mostantól kezdve lehetetlen tovább fönnmaradnia, a­nélkül, hogy Európa civilizált államaival egyenlő magas­latra jussunk. A tapasztalás megmutatta e változás szükségességét, és az Európa által kívánt reformok és reorganisatió sem állott másban, mint a regime eltörlésében. Nem lehet eléggé sajnálni, hogy a­helyett, hogy azon munkálkodtunk volna, annyi drága időt elvesztettünk, midőn oly végzetes taná­csokat követtünk. A szultán trónraléptekor elis­merte a hozandó rendszabályok szükségét, és alatt­valói egyenlőségének és szabadságának záloga gyanánt alkotmányt adott. Néhány reformkísérlet, melyek ezt követték, csakugyan megnyugtatták Európát. Kár, hogy a rendellenségek következté­ben, melyeket a háború okozott, úgyszintén azok rész­akarata fiontán, kiknek maguktartása ellen­tétbe jött az alkotmány alapelveivel, oly sok ellent­mondó tény állott elő, hogy az alkotmány fönnáll­­hatását mindenki tagadta. A képviselőház által ho­zott törvények nem hajtottak végre, nagy bűntet­tesek kíméltettek meg, míg ártatlanok ítéltettek el. Egy szóval, semmit sem mulasztottak el, hogy alapos gyanút ébresszenek, hogy az alkotmányt csakugyan meg akarják semmisíteni, és így min­dig jobban elterjedt az a vélekedés, hogy Török­ország nem képes a reformokra. Mi több, néhány tudatlan ember nem rettent vissza katonáink gye­­ssedelmeit használni föl, hogy nyíltan léphessenek föl a charta ellen, és új viszályokat idézzenek elő a muzulmánok és keresztyének közt, kiknek össze­­forradását oly hangosan és őszintén kívánjuk. Ily állapotok közt nem lehet csodálni, ha Eu- S­rópában ellenséges, egykedvű és bizalmatlan véle­ményekkel találkozunk, így semmisítették meg má­sodik diadalmunkat, és a török alkotmány harmad­szor is holt betűje maradt a híres Hat-Humajumnak. A harmadik győzelmet vitéz katonáink vív­ták ki. Thiersnek igaza volt, midőn azt mondta, hogy ha Törökország közigazgatása oly jó volna, mint hadserege, helyzete nem lett volna oly aggodal­massá. Katonáink hősisége bámulatba ejtette a vi­lágot és tanúságot nyújtott életrevalóságáról annak a nemzetnek, melyet már a holtak közé dobtak. Az ozmanlik joggal büszkék a török ifjúságra, és a világ meg fog emlékezni halhatatlan dicsőségéről. Ez is a kormány diadalai közé tartozott. De alig vivatott ki az a siker, vagy legalább közel volt a kivivatáshoz, és új hibák semmisítet­ték meg annyi gyümölcsét. Ez a hiba szerencsét­lenségeket vont maga után, melyek ugyan nem fognak ártani katonáink dicsőségének, de azért az országot veszélybe döntik, és kérdésessé teszik első sikereinket. A különböző nemzetek története bizonyítja, hogy hasonló szerencsétlenségek gyakran fordultak elő, de a népnek éppen ily pillanatokban kell meg­mutatni erényeinek nagyságát, midőn nem törik meg, nem veszti el bátorságát, midőn egy pillanatra sem ingadozik, és küzd minden akadály ellenében. Az persze az emberi természetben gyökeredzik, hogy ily állapotában gyöngévé lesz és engedelmeskedik a tanácsoknak, melyek a nyugalmat ajánlják. És ha valaki elég szerencsétlen, és követi etje tanácsokat, akkor a mélységbe rohan, melynek nagyságát ké­sőbb nem lehet megmérni, és a melyből nincs sza­badulás. Minden nép, mely elveszett, vagy ilyen erőt­lenségnek vagy belső viszályoknak volt áldozata. A muzulmánok és keresztyének fontolják meg jól a jövő veszélyeit, egyesüljenek a küzdelemben a haza javáért. Vannak eszközök, melyeket meg kell ragadni — a józan ész kezünkbe szolgáltatja azokat — és amelyek készítenek bennünket,hogy a javu­lás útján a közös jólét felé haladjunk előre. Minden vélemény­különbség, a múltak tanulságainak elfele­­dése tönkre tesz bennünket, és oda juttat, hogy ellenségeinek lábai alatt szétzúzatunk. Midház, Budapest, deczember 2. A közlekedési bizottság ülése. | WQ­­OOQ­uanof" *decz. 2. — A képviselőház közlekedési bizottsága mai ülé­sében folytatta a kassa-oderbergi vasút függő ügyei­­­nek rendezéséről s az eperjes-tarnovi vasút magyar­­országi részével való egyesítéséről szóló törvényja­vaslatot. Bánó az állam szempontjából igen különös­nek tartja, hogy akkor, midőn a vállalkozók az e vasút építéséből támadt nyerességgel be nem érik, az állam vegye magára a váltóadósság terhét. Szóló csodálja a pénzügyminiszter bátorságát, ki pénzügyeink állapotát legjobban ismerteti. De ha a kormány kijelenti, hogy ez ügyből több baj nem származik, s hogy a végleges megoldást a pályá­nak az állam általi átvétele képezendő, nehezen bár, de belenyugszik a javaslat e részének elfoga­dásába. De a javaslatnak a két vasút fusiójára vo­natkozó részét átalánosságban sem fogadhatja el, mind általános vasúti politikai, mind magyar álla­misági szempontból, mind pénzügyi tekintetekben czélszerűbbnek tartván, hogy az állam vegye át a vasutakat, s ezen álláspontjával nem tudván össze­egyeztetni azt, hogy az állam éppen ellenkezőleg kiadja kezéből az eperjes-határszéli vonalat, a­mi úgy egy jobb vasúti politika, mint védelmi szem­pontból csak hátrányos lehet. Részéről formailag is czélszerűbbnek tartaná, ha a két úgy sem össze­függésben levő kérdés két külön javaslatba fog­laltatnék. Péchy miniszter megjegyzi, hogy az eperjes­­tarnovi vasút ma sem az állam é­s ügyeinek keze­lése tulajdonképen ma is külön igazgató­tanács­nak kezeiben van. Az államnak ma nincs módjá­ban megvenni e vasutat, s arra, hogy a vasútra kellő befolyást gyakorolhasson, s a jövőre magá­nak a szabad kezet megtartsa, éppen a fusió által érhető el a legczélszerűbben. Lichtenstein ismétli azon meggyőződését, hogy a jelen javaslat elfogadása által még korántsem fognak rendeztetni e vasút ügyei s hogy akkor, midőn a legrosszabb vasutak egyikét, a duna-drá­­vait átveszi, nem indokolt a javuló kassa-oderber­­ginek át nem vétele. Nem fél a többek által per­­borrescált catastrophától, s azt hiszi, hogy az ál­lam erélyes föllépését e vasút irányában a részvé­nyesek is örömmel üdvözölnék. Ajánlja tegnap tett indítványát elfogadásra. Házmán nem tart attól, hogy a javaslat el nem fogadása esetén a vállalat csődbe jut, s azt hiszi, hogy annak lebegő adóssága jan. 1-én túl meg fog hosszabbítatni addig, míg a kormány mód­ját találja annak, hogy a vasutat az állam átve­gye- Meg van arról győződve, hogy a megoldás más módon is sikerülni fog. A törvényjavaslatot nem fogadja el, s a kormányt felhívandónak tartja, hogy e vasút átvétele iránt mielőbb törvényjavaslatot terjeszszen be. Tisza Lajos megengedi, hogy a prolongatiót bizonyos feltételek alatt ki lehetne eszközölni, de az országnak nem áll érdekében, hogy ez ügy ren­dezése folytonosan késleltessék. Ismételve a javas­lat elfogadása mellett nyilatkozik. Harkányi Frigyes nem osztja Bánó azon né­zetét, hogy a vasúti politika akkor lesz jó, ha min­den vasutat az állam kezel. Az igen­is óhajtandó, hogy a fővasutak az állam kezeiben legyenek, de a mellékvonalaknak is átvétele, főleg a mi pénz­ügyi viszonyaink mellett, rosz üzlet s nagy luxus lenne. Nem lehet tagadni, hogy a kassa-oderbergi vasútnál nagy hibák történtek, de tagadhatlan, hogy az állam is rendelt el oly kiigazításokat, me­lyek fejében most a kiegyenlítés áldozat árán is indokolt. Lehet, hogy a vasút pénzügyei egészen nem lesznek ez által rendezve, de a­mi fennmarad, az már pusztán belügyét képezi e vasútnak, elfo­gadja a­­javaslatot. Ráth K. szerint a méltányosság alapján sem vállalhat el az állam többet egy millió írtnál, s azon felfogás merőben tarthatlan, hogy a többi 3.600.000 írtra nézve is az államnak kell átvenni a váltótartozást. Az itt elvállalni javasolt 200.000 frt évi terhet reclamálja az ország azon productív kiadásaira, melyekben annyira fukarkodni vagyunk kénytelenek. Péchy miniszter ismételve hangsúlyozza, hogy a vasút építési ügyeit nem lehet összevegyíteni az üzleti bajokkal, amaz szükségképen tisztázandó, az utóbbira nézve megjegyzi, hogyha a pálya ismét pénzügyi bajokba jutna, neki is határozott meg­győződése, hogy akkor az államnak rá kell tennie kezét a vasútra. A bizottság ezután általánosságban elfogadta a­­javaslatot, a jelentésben kifejezendőnek határoz­­tozván, hogy kívánatosnak tartja, miként a kor­mány egyöntetű vasúti politika életbeléptetésére tegye meg a szükséges lépéseket. Tárgyalás alá vétetvén a kassa-oderbergi vasút függő ügyeinek rendezése iránti szerződés, az 1. §-nál Lichtenstein indítványozza, hogy a 343,618 frt külön biztosíték, mint az eredeti ga­­rantia, nem aranyban, hanem ezüstben adassék. Harkányi és Tisza L. e pénzügyi művelet megítélésére a pénzügyi bizottságot tartják hiva­tottnak, mely elé szintén utasítva van a javaslat. Péchy miniszter felszólalására a­z változatlan maradt. A szerződés többi pontjai érdemleges vita nélkül elfogadtattak, valamint a­­javaslat s a két vasút egyesítése iránti szerződés is. Lichtenstein és Ráth K. a bizottság határo­zata ellenében különvéleményt jelentvén be, az ülés véget ért. A gyepről. Budapest decz. 2. A sport kedvelőinek alkalma nyílt ma — a tél küszöbén — egy igen érdekes akadály­versenyt szemlélni. Az idő gyönyörű — sport­időnek nevez­hető, a­mennyiben a száraz, gyenge idő a ver­senyek befejeztéig tartott. A trónörökös, tüzérezredesi egyenruhában, gr. Bombelles szárnysegéde társaságában végig nézte a mulatságot, és figyelemmel kisérte az egyes versenye­ket. Ott voltak a sport világ ismert tagjai br. Edelsheim- Gyulai nejével és br. Wäcker-Gottes nejével; báró Edelsheimné és gr. Andrássy Manó bájos leánya, Irma lóháton voltak. Nézőközönség igen csekély­­számmal jelentkezett. Fél háromkor vette a verseny kezdetét a „vadász verseny “-nyel, melynek díjául egy kisbéri 4 éves kancza volt kitűzve. 5 ló volt nevezve és mindannyi futott. A veres ka­bátos űrlovarok következőkép haladtak : Major Grey „La Diva“ pejkanczáját Baltazzi Hector ülte, és vele az egész pályán vezetett, utána felváltva a második helyen láttuk ifj. gr. Eszterházy Miklós „Mindenes“-ét Batthyány Elemérrel hátán, — Bal­tazzi Aristid „Angot“-ja Wolkenstein Oszvald gróf­fal, — Rohonczy Gida „Virgine“ kanczáját maga lovagolta és gr. Sztáray János „Álmos“ heréltjét Beniczky Gábor lovagolta. Ez utóbbi az első aka­dálynál kitört de lovasa csakhamar átterelte a sövényen. Elsőnek ért be La Diva, második volt Angol. A második versenyben hatan vettek részt, Gro­­vestin Babyját visszavonta. Ifj. gr. Eszterházy Miklós „Stanley“-ja lovagolva gr. Bombelles által, Baltazzy Aristid „Baby“-ja a híres lovas Söllinger főhadnagy alatt, Major Grey „Czigánylegénye“ Báró Grovestin által lovagolva, Makray Aladár „Förge­­teg“-je báró Lafferttel, gróf Bombelles Károly „Cas­­taway“-je Beniczky Gáborral, és gr. Almásy Kál­mán „Boomerang“-ja Baltazzi Hector által lova­golva. Czigánylegény megfelelt nevének, fürge és óvatos a gátnál, mindig elől ment és a tiszteletdí­jat elnyerte, noha azt Söllinger főhadnagy már ma­gáénak vélte, de ezt még Boomerang is megelőzte egy lófejjel, és így harmadiknak ért be a czölöp­­höz. „Förgeteg“ kissé ideges ló és makranczáskodott az ugrás előtt, különben aligha le nem győzi pá­lyatársait. A verseny harmadik és utolsó pontja a nyílt handicap-akadály­verseny volt, 500 frt tiszteletdíjjal. Három ló volt nevezve: gr. Eszterházy Miklós „Sharper“-je Söllinger főhadnagy alatt, dr. Uechtritz Zsigmond „Fanny Lear“-je gr. Almássy Kálmán­nal és Harkányi József „Oak fame“-je, melyet a sportsmanek „In-Fame“-nek kereszteltek. Hiába kí­nálta Harkányi úr köröskörül a tiszteletet e lóval győzni vagy lépésben haladni, nem akart senki sem vállalkozni , az utolsó Derczben feláldozta matár

Next