Ellenőr, 1878. szeptember (10. évfolyam, 438-492. szám)
1878-09-11 / 456. szám
úgy a mivelő emberi kebelben, mint a tudományos cultus közvilágában, kétséget nem szenved, de hogy a mak betöltessék, valamint az ember hivatásszerű emelkedni vágyó eszközt és tért nyerjen, megragadták a physika erőit és a számot, hogy ha majd ugyanis lelkileg emelkedni nem bírunk, ezen erőkkel rohanjunk fel, mégpedig amennyire lehet, őrjöngő sebességgel. Nem mondom, hogy a természet könyve nem együttvéve a bölcsészet könyve is, de ha az egyoldalúság tömkelegébe sodortatunk, félő, hogy a való nagyság helyett a hamis nagyság oltára kezd majd kiemelkedni, s a természet physikai erőin emelkedve, a magasból lehet utalva leszünk „az ember tragoediája“ szerzőjével felsóhajtani „Emelkedett szempontunkból, hiába. Először a báj vesz el, azután A nagyság és erő, míg nem marad Egyébb számunkra, mint a mathesis.“ Nem akarok életet mondani, midőn jelzem, miként lestünk oda, hogy nevelési rendszerünk s a paedagogia főelvei szám lesznek. Rajtuk óránként a gyermek hányszor mozdult meg helyén az iskolában, lajstromba vezetjük, kinek hányadik száma megintés adassék, megkérdezzük hány és hányadik száma megint és terheli már a bűnöst, időnként egész bűnlajstromokat vezetünk, számok szerint osztályozzuk a vétkeseket, az érdemeseket és az érdemetleneket. Ha betelt valakinek bizonyos számú megintési rovata, kérdjük, hányadik száma következik 4 vagy 5? s ha ez eljött, mondjuk: „nem lehet máskép, csak ki ameddig lehet szépen az iskolából.“ És milyenek ezek a bűnök ? Lehetnek azok nagyobbak is, de lehetnek kicsinyek is , így egy kis gombozás, egy kis porczika viselése az iskolábeli eltávollásra vezetheti a gyermeket. Mert ha ezek mereven eltiltatnak, kétségkívül törvényszegés következik be, ebből nem tudom hányadik számú megintés, ha ismételtetik engedetlenség, az engedetlenség pedig a törvények és a feljebbvalók iránt a legnagyobb vétség, s aki idáig megy, az ilyennek az iskolából okvetetlen pusztulni kell. A végrehajtás igen egyszerű, eljött ugyanis a 4-ik számú megintés, az igazgató, ha tetszik neki, eltávolítást javasol, a jámbor szülő elviszi gyermekét, s bizonyítványába beiratik a delinquensnek : „törvényszegés és engedetlenség miatt eltanácsoltak».“ Hát már most ki ismerné fel az ítélő bűnt, teszem a gombozást vagy más a semmiséggel hatásos valamit ? — Nem mondom, hogy ez divó dolog, de nem lehetetlen.“) Igen lassan bár, de az U alakú phalanstert mégis építjük. Oktatásunknál az emberi érzéek természetszerű fejlődését mintegy önkéntelen s öntudatlanul magunk térítjük el, gyermekben élni kezdő embert keresünk s gyermekies életét már gyökerében sivárrá teszük. 9—10 éves korában a philologia és a szám complicatióiba dobjuk, 12—13 éves már vegytani kiszámításokkal és egyenletek megfejtésével foglalkozik. A 14—15 évesnek pedig a helyett — hogy midőn e korban az ébredő kedély világ vétetnék kizárólag gondos és finomító művelés alá, elborítjuk a nagyhalmazit műtani tételek logikaszerű bebizonyításaival, a logaritmusok és a trigonometria tanulmányával, s midőn mindezek mellett a classicusok a nyelvészet szolgálatában inkább csak nyelvi megértés végett taníttatnak, csoda e, ha ifjainknál egyrészről a szépnek érzéke csak lassan fejlődik, másrészről ily anticipált és hiányos oktatás sivárrá teszi lelküket? Én úgy vélekedem, hogy ezen anticipált állapot tanulóinknál anticipált szokásokat és erkölcsöket vonhat maga után. Ha a gyermekben élni kezdő embert, az ifjúnál már tudja isten milyen érett férfit keresünk , ám legyen ez — ha úgy tetszik helyes, oaobVi/iow at phiől az.amift7.hjt( ferde kinövéséért szükségesnek látják. Ifjaink az elvadulás vádja alá vonatnak, és sokan ezt a vallás-erkölcsi nevelés hiányában keresik. Én azt hiszem, a vallás mindnyájunk lelkében teljes szentségében él, de sőt érezzük, hogy az erkölcsök abban éltetőt nyernek, s azért örömest adózunk a lelkieknek is, ha az ima az oltárhoz vonz, s nem kívánunk senkit is elvonni attól, tévednének azonban azok, akik értelmünket minden egyébtől elvonni akarnák, midőn ifjaink nevelését más után is czélozzuk. Azt vélem, hogy a való erkölcsnek s az emberies érzés kifejtése alapfeltételeinek egy és elévülhetlen elvei vannak abban, ami az embert valóban emberré teszi. Nyilvánulhat az úgy a régi kor bölcsészetében, mint a nagy király és bölcsész példabeszédeiben, vagy a keresztyén vallás erkölcstanában, szóval az erkölcs nemesítésére sem tartom kizárólagos módnak, pusztán csak a minél több vallásgyakorlatokat. Különben tanulóink magaviselete mennyibe jöhet bírálat alá, mennyibe nem, annak kiderítése végett alább közlöttegy kimutatást.*) Ha ez adatokat áttekintjük, nagy panaszra nem lehet okunk, csak ne csigázzuk túl a kívánságokat, s tartsuk még szem előtt, hogy a legjobb nevelésű s legjámborabb emberben is lesznek hiányok. Mert az emberi természet, a társadalmi viszonyok hagynak fenn az ember mélyében egy rögöt, illetőleg oly megkövetyülést,amely eléggé soha fel nem oszlatható. Azon viszonylagos egybefüggés, mely van a test és a lélek között, korlátolttá teszi az embert a teljes át- Szellemülés maradandóságára nézve, vagy moly lelki állapot előidézésére, mely ment legyen minden esetben az alkalomszerű kívánalmak teljes visszautasítására. Nem lehet kételkedni, a magasztosság gyakran nagy fokára emelkedhetik valaki, de hogy a magasztosság ezen fokán egész életén minden tévedésektől menten maradt véres, emberileg az fel nem fogható. A czélok nagy kitartóságra ösztönzik az embert, érzelmeiben magasra emelik, de a test a legmagasabbat el nem bírhatja, s a magasat is csak ritkán szédelgés nélkül. A kijelentés : „legyetek tökéletesek“ csak eszmény. Nevelési rendszerünket én nem tekintem oly jónak mint sokan, amint azt némely vonásokban fentebb jeleztem is ; valamint társadalmi hibáink is vannak az újabb időkben több talán mint a múltban. Mert az államalakulások s a folytonos eszmék harcza, s az eszmék meg nem tisztulhatása sok hamis érzések és törekvéseknek mutattak utat úgy az egyesek mint a társadalom szivébe, s mindezeknek együtthatása tévedések örömét áraszthatta el , de nem esem azért kétségbe a jövő nemzedék erkölcsi léte felett, és ifjaink cselekvésénél nem kívánom ajánlani az úgynevezett vak engedelmességet sem. S ha ezt nem, távol vagyok attól is, hogy alkossunk oly törvénykönyvet, melynek czíme legyen : „a tanulók bűne s azok büntetése“, jobban fogna illeni e helyett feladatunkhoz ilyet szerkeszteni : „a tanulók oktatásszerű nevelése.“**) Nem tagadhatom az iskola a fegyelemben támpontot talál, s amint ezeknek egymást ki kell egészíteniök, úgy a kettőnek ugyanezen jellemmel kell bírnia. Korunk nevelési irányának jelszava a humanismus, mi sem természetesebb annál, minthogy az nevelési rendszerünkben is, s annak módjában is teljes kifejezést nyerjen. A műveit bánásmód műveit ifjakat fog képezni. Sokan feledik azt, hogy daczra a más enemű ferdeségekre mi is provokálhatjuk a tanuló, de sőt úgy tapasztaljuk, hogy az ifjak indulatosságai legkirívóbbak előttünk akkor, ha mi is hason állapotban vagyunk. A társadalmi convenientia is ma oly kellék, miszerint ifjainkat bajos túlpedáns rendeletek alá hajtani, különben ez ki nem zárja, hogy nevelési alapelvül fogadjuk el: az ifjú ha felnőtt, jellemében nemes, önérzetes és öntudatos legyen, s tartsuk meg itt, hogy a gépies engedelmesség az öntudatosságot öli meg, az alattomosságot szülő lealáztatás és meghunyászkodás kívánása a nemeséget pusztítja el, s az önérzet nevelésében hiú törekvés lesz minden, ha az erkölcsi érzetből az egyéntulajdont , a szabad akarat nagyságát kizárjuk. Jeszenszky István: *) Mikor a szükség kívánja határozott és erélyes fegyelmezést annak módja és rendje szerint én is óhajtok, a tulság azonban mindenben czélt tévesztett, nemkülönben rosz hatással van az is, ha képzelt hatalmát valaki minduntalan latba veti. Sem a megfélemlítés, sem a megtorlás, valamint a sok törvény nem helyes. A fegyelmezésről igen helyesen értekezik Dr. P. J. a budapesti VIII. ker. reáliskola ez évi értesítőjében, szabadjon azt ajánlani az iskolák figyelmébe. Olasz állapotok. Nem szavakra, hanem tettekre van szükség ! — mondá az ősz Garibaldi a meetingelő irredentistáknak. Tanuljatok jól czélba lőni s készüljetek az élet-halálharczra ! És az irredentisták engedelmeskedve vezéreknek, máris szervezik Italia-szerte a széllövő egyleteiket, és a kormány hagyja fejlődni a dolgokat, a megyei s városi hatóságok pedig átengedik lövöldéiket s minden tekintetben tüdését. A Perseveranza keményen kikel a kormány bűnös közönyössége ellen, kizárólag republicanus jelleműnek mondván e mozgalmat, melynek czélja republicanus hadsereget teremteni Itáliának. A Cairoli-kabinet azonban nem hallgat, vagy nem akar hallgatni a hazafias figyelmeztetésekre, s hagyja, hogy az általa felszínre jutni engedett társadalmi *) Ezen kimutatáshoz 68 különféle reáliskolát és gymnasiumot vettem fel. *) Mult évi értesítőkben olvastam iskolai törvényeket, melyek némelyike rendőri s egyébb szempontból versenyez még az ostrom állapotot hirdető eljárásokkal is. salak tömörüljön, szervezkedjék, imponálja magát az egységes monarchia beláthatlan kárára. Hogy pedig az irredentista, republicanus és socialdemokrata kolomposok, de még a reactio vezérei is Olaszországban hiányt hívekben nem szenvedhetnek, azon senki, ki Itália mai szomorú társadalmi viszonyait ismeri, nem kételkedhetik. Olvassuk csak, mit mond a félhivatalos Italie egyik számában: „Rómában, mint tudva van, megkezdődvén a Tiberis szabályozási munkája, s pályázat hirdettetvén hat munkafelügyelői állásra nem kevesebb, mint 1500 pályázó kérvénye nyujtatott be. Anconában néhány 1200 franknyi évdíjjal járó megürült vasúti hivataltoki állomás elnyerése végett 365 pályázó jelentkezett az előírt vizsga letételére. Egyik minisztériumban egy lámpagyűjtói állomásra, melylyel 56 frank havi fizetés jár, egy lyceumi tanár pályázott. „ .. . Szomorú nemzetgazdasági jelenség ez, mond az Italie, midőn a városok telve vannak félműveltségű, foglalkozás nélküli, fiatal emberek ezreivel, kiknek existentiája valódi rejtély.“ Ily emberekből képződik tehát az irredentisták hadserege; kétségbeesett éhenkórászokból, járdataposó naplopókból alakul a tisztikar, legénység pedig kijut ezrével a camorra s mafia soraiból. Bizony veszedelmes játékot űz a Cairoli cabinet, ha mihamarabb a legszigorúbb repressio által elejét nem veszi a radikálisok mindent fölforgató üzelmeinek. Már is telie8 fejetlenség uralkodik egész Itáliában. Palermóban a múlt héten öt elvetemült rablógyilkos, kiknek elfogatása tetemes áldozatokkal járt volt, a törvényszék elé való kisértetések alkalmával nyilvános nappal kimentetett a csendőrök kezeiből. Több száz mafiabeli vette körül hirtelen a gonosztevőket szállító kocsit, a brigantik kiugrottak s a nagy tömegben szerencsésen el is menekültek, így olvassák ezt a ma érkezett olasz lapokban. Nápolyban fölfedezték azt, hogy ama bizonyos di Mattia nevű papnak 2 millió franknyi lutrinyereménye, mely neki annak idejében ki is fizettetett : voltaképen egy a sorsjáték-igazgatóság tisztviselőinek segélyével a játéklajstromokba becsempéi szét quaterno volt. Ugyancsak itt szabadon szedi a camorrista a sarezot a szegény piaczi kofától, ki csak bizonyos camorra-díj által válthatja meg az árulási engedélyt. Történt eset, hogy a camorristát elfogták, s ekkor szabadon hagyott neje sarczolt helyette. Ugyanitt egy nyilvános szini előadás alkalmával egy camorrista lelő egy fiatal embert, mondják hogy camorrista remekelés vola ez, s a több száz emberből álló közönségben nem találkozik egy is, ki an a camorristát, bizonyos De Angelist, elfogni vagy ellene később a törvényszéknél tanúskodni merészelt volna. Ily állapotok közepette valóban nem értjük, minő ezél után törekszik a Cairoli-kabinet, midőn az olasz társadalom söpredékéből származó radikálisokat nemcsak szervezkedni, de egy Garibaldi s txcrxt Atrorrr/ano Alfol HntrAritatni ia Ano A/11 Az első dunagőzhajózási társaság jogi viszonya az államhoz. A pozsony-dévényi lánczhajózásnak közlekedésügyi miniszterünk által történt beszüntetése élénk izgalmat idézett elő közelebb a magyar, de különösen az osztrák sajtóban, mely utóbbi minden módon kifogásolta és elitélte miniszterünk cselekményét s azt hatalmaskodási tény gyanánt iparkodott a világ előtt lefesteni. Épp ez oknál fogva nagyon időszerűvé van téve a dunagőzhajózási társaság jogi viszonyának Kenessey Albert m tollából a Nemzetgazdasági Szemle legújabb számában megjelent ismertetése s ugyanazért azt részünkről is ezennel átveszszük . Az első dunagőzhajózási társaság jogviszonyai, az egyesületi szabályokon s a törvénynek és szabályrendeleteknek a hajózási vállaltokra átalánosan szóló intézkedésein kivül, az általa nyert szabadalom-levelekből, a legfelsőbb helyt megerősitett alapszabályokból s az 1873. XIII. és XIV. törvényczikk határozmányaiból származnak. A társaság első szabadalma vagy kiváltsága (Privilegium) Bécsben, 1830. szeptember 30-án kelt, német szöveggel. E szabadalom-levél a társulat részére, ennek alapszabályai megerősítésének napjától számított tizenöt évre, vagyis 1830 szept. 17-től 1845. szeptember 17-dikéig terjedő kizárólagos jogot tart fenn az Andrews és Prichard-féle gőzgépek használatára, ha a társaság a Dunán, különösen nem okadatolt és egy éven túl nem terjedő szünetelés nélkül gőzöseit megindítja, és két év múlva a Dunába ömlő mellékfolyókat is legalább egy-egy gőzössel járatja, hogy utasokat és árukat saját hajóin szállítson, s a maga és más hajóit vontassa. A társulatot e szabadalom-levél a kereskedelmi udvari bizottság — Commerz-Hof- Commission — 1817. november 11-én kelt határozmányának 9—12. §§-aira kötelezei, s egyúttal az ugyan e bizottsági határozmány 6. és 7. pontjaiban foglalt kedvezményekre jgositja. A második kiváltság-levél 1831. április 22-én ugyancsak Bécsben, latin nyelven készült s azon módon, mint az előbbi, tizenöt évre szól s ugyanazokat a föltételeket tűzi ki, mint amaz, csakhogy nem egész általánosságban, hanem egyedül és egyenesen Magyarországra, a magyar hatóságokra és alattvalókra való utasítással. A harmadik „privilégium exclusivum“ 1838. május 17-én szintén Bécsből és latin nyelven van kiállítva, s a megelőző 31-iki okmányban az általánosságban kimondott időtartamot szabatosan körülírja, vagyis meghatározza, hogy az, 1830. szeptember 17-től 1845. szeptember 17-ig számítandó , de a Duna mellékfolyóiról is határozottabban szól, a mennyiben ilyenekül, hova a gőzhajózás kiterjesztendő , a Tiszát, Drávát és Szávát nevezi meg. E harmadikkal egy nap jelent meg a negyedik kiváltságlevél, mely az előzőleg kiadott „jus exclusivum“-ot más tiz évre, t. i. 1845. szept. 17- től 1855. szept. 17-ig terjeszté ki. Ez, mint a rávezetett záradék mondja : „Az 1839. esztendei Pünkösd hava 6-ik napján Tekintetes nemes Mosony Vármegyének királyi kiváltságolt Magyaróvár Mezővárosában tartatott közgyűlése alkalmával Ferdinánd ő császári és királyi Felségének mostanság ditsőségesen uralkodó Fejedelemnek e jelenvaló kegyelmes királyi kiváltságos levele szokott szertartással és illendő tisztelettel felolvastatván kihirdettetett, iránta pedig senkinek ellenvetése nem levél, a Megye Jegyzőkönyvébe beiktattatni elrendeltetett.“ A társulatnak tehát ez az első szabadalomlevele, mely nálunk ki lett hirdetve, s íigy az akkori törvényes formák szine alatt látott napvilágot. Mindnyájának kiváltsági jellege az Andrews és Pritchard javítása gőzgépek kizárólagos használatára vonatkozott. Ezt mutatja az 1830-as okmány következő tétele: „Wir . . . ertheilen . . . . .... das Privilegium ..... nach der von John Andrews und Josef Pritchard verbesserten und . . . privilegirten Construction.“ Ugyanez van az 1838. okmányban kimondva, midőn ez a „Machina vaporiara“-ról szólván, annak magyarázatául közbeveti : „secundum constructionem privilegiatam“, mi alatt Andrews és Pritchard-féle gépek értendők. Egy ötödik privilégiumot 1839. május 10 én nyert a társaság vashajók építésére, mely kiváltság 1839. május 10-től 1854. május 10-ig való hatályban tartandó. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy általában mind a gőzgépek használatát, mind a vashajók építését illetőleg, az említett privilégiumok Magyarországon tényleg csak a vállalkozás hiányában és e mellett állott meg , mert amint több sziszeki kereskedő vállalkozott, „Sloga“ azonnal fölépült a járta Száván, mígnem állítólag 1846-ban Xupanjenél a felső Száván elsülyedt, s a negyvenes évekbennoglalunlt a fiSZSk. mftttvftr (rög.hsiórási társulat is, melynek első gőzöse „Debreczen“ később az első Dunagőzhajózási társaság kezére került s e néven még ma is forgalomban van. 1845. május 10-én az idegen verseny ellen (gegen fremde Concurrenz) kért oltalmat a társaság az alsó-ausztriai kormánytól, melyet ez neki 1880. szeptember 17-ig terjedő határidőre, az udvari kamarának a ra. kir. udvari kanczalláriával egyetértőig 1846. augusztus 25-én hozott határozata alapján ki is adott azzal a föltétellel, hogy a) a vállalat vitelárait a kormány beleegyezése nélkül ne változtathassa ; b) a társulat az általa eddig hajózott vizeken való közlekedést a megkivántató élénkséggel folytassa, és ha a kereskedelmi érdekek kívánják, uj vonalakat is nyisson, s a Tiszán 1846. aug. 5-én és a kereskedelmi érdekek szempontjából megnyitott gőzhajózási szolgálatot tovább fenntartsa; c) hogy ott, hol hajói járnak, a postát ingyen szállítsa. Ez utalmi levél jön forrása a további bonyodalmas egyezségeknek és szerződéseknek, minőket csak az újabb, kamatbiztosítást élvező vasutak engedély- és egyéb okmányai tüntetnek fel. Az 1846-ki okmány alapján származott az 1857. május 23-ai egyezmény, mely az 1856. márcz. 30-án kelt párisi szerződés folytán beállt változások kiegyeztetésére szolgált. A párisi szerződés 15-dik §-a ugyanis szabadnak nyilvánitá a dunai hajózást s ekkép az 1846-diki közvetlen föntebb érintett utalom fenntartása lehetetlenné vált; kárpótlást kért tehát a gőzhajózási társaság a kormánytól, hogy az adott védelemre támaszkodó nagyobb üzleti és forgalmi berendezésével, melyet a verseny elleni bztosték alapján terjesztett ki annyira tovább, a versenytilalom fölfüggesztése után is fentarthassa magát. Az 1857-iki úgynevezett biztosítéki szerződésben (Garantie-Vertrag) a kormány a társaságnak 1880. év végéig, tehát huszonhárom évre a vállalatába fektetett 24 000,000 párt után 1.920.000 párt évi tiszta jövedelmet biztosított, fentartván a társaságnak az állam iránt az 1846-iki okmányban fennebb részletesen elősorolt kötelezettségeit, valamint a katonai kincstárral 1853-ban kötött külön szerződésének azt a pontját is, mely a kísere, és hadi szerelmények szállítására vonatkozott. A szrződés egyéb tételei az elszámolási módozatokkal foglalkoznak. Erre következett az 1861. deczimber 3-iki úgynevezett Additional-Vertrag, mely az 1857-iki szerződés alapján a társaság pénzügyeivel foglalkozik, s különösen annak pécs-mohácsi vasúti ügyeit igyekszik hat évre rendezni. Végül jött az 1868-iki július 4-iki szerződés, mely az 1861-ikinek érvényét már hat évre (1866—1872.) terjeszté ki, a hajózás érdekében különösen kiemelvén az 1846. okmány alapján, az 1857. szerződésben is emlitett pontot, mely a mellékfolyók járatásáról szól , s itt a Tiszán, Dráván, Száván kívül, mint rendesen gőzösökkel járandókat, a Marost és Szamost is kijelöli. Amint láttuk, az elsősorban említett szabadalmi, vagy kiváltságos levelek, és a közelebb felsorolt szerződések és egyezmények kivétel nélkül a fejedelem és kormánya kifogyatlan kegyelméről tanúskodtak, mint a hogy a latin szövegűekből mindenütt olvashatói, hogy a „Societas.....................uti, frui, et gaudere posait, ac valent.“ Az 1846. okmány a „do ut de*“ és „facio, ut facias“ elvére támaszkodik : ótalmat ad ; de ezért méltányos szolgálmányokat is köt ki s nem tagadhatjuk meg az akkori kormánytól a helyes értéket, mely az adott ótalommal szemben, némely garantiákról is gondoskodott, melyek az államnak az elvállalt terhekért bizonyos kárpótlást is szolgáltathattak. Az erre következett szerződésekben és egyezményekben hiában keresnők ezt A kormány, mintha ingani érezné maga alatt a földet, folyvást tévedve, egyik kötelezettségből a másikba bonyolul , mígnem az alkotmányos túra belép, s mindig több élet, tevékenység száll a forgalomba s a gőzhajózási verseny is ébredt; a magyar kormány pedig a subventió terhében osztozván, a társaság belviszonyaiba mind több befolyást gyakorolt, majd a társulat is az egy helyen két kormánynyal szemben önállóságra vágyott, a dolgok régi rendjének ekkép változásával a subventió kérdése, illetőleg megszüntetésének ideje beállt. A kamatbiztositék kérdésének tárgyalásával jött létre az 1873. XIII. törvényczikk, mely a társaság megadóztatásáról szól, s ennek jövedelmi adóját az osztrák hajózási vonalakról az osztrák, a magyarokról a magyar, s a külföldi vonalakról a quota arányában, mindegyik kincstárába, külön az őt megillető részben befizetendőnek rendeli. A jövedelmi biztosítás, s ezzel az államnak a társasággal való minden szorosabb összeköttetésének megszüntetése az 1873. XIV. törvényczikkben van kimondva, mely 1869. január 1-jétől számlra hatályon kivül helyezi az 1857. május 23. egyezményt s az ezzel kapcsolatban állt minden jogot és kötelezettséget; visszahelyezi a társaságot teljes tulajdonjogába s igazgatási szabadságába minden a hajózáshoz tartozó ingóságaira és ingatlanaira nézve, s e jog gyakorlatában jövőre csak a társulati alapszabályokban foglalt egyéb, de nem a jövedelembiztosításból származó határozatok lesznek irányadók és kötelezők. Ha tekintjük a társulat alapszabályait, a ma is érvényben lévő alapszabályok (1852. október 16-tól) a társaságnak az államhoz való viszonyára vonatkozólag ezeket mondják : (9. §.) a társulat a kereskedelmi minisztérium otskita és főfelügyelete alatt áll; a főfelügyelettel fölruházott miniszteri biztos föladata a közérdekek megóvsa feletti őrködés ; jogában van az üzlet kezelése iránt magának felvilágosításokat kivánni, a társulati tnácskormányokban részt venni s az oly végzéseket és intézkedéseket, melyek az alapszabályokkal, az állami tekintetekkel és a társulati érdekekkel összegyeztethetők nem volnának, egyszerűen figyelmeztetéssel fölfüggeszteni. Ekkér, mint láttuk, az eredeti kiváltság-leveleket, az 1856. párisi szerződés közönséges hajózási engedélyokmánynyá változtatta ; a vasbíjók kizárólagos épitési és használati jogáról szóó 1839-iki szabadalom 1854. május 10-ével mindenkép lejárt ; az 1846. védelmi levelet alapjában szintén a párisi szerződés és részleteiben az 1857. november 7-én, Bécsben kelt dunahajózási okmány tette semmivé ; a védelmi levél érvényének pótlásául kötött későbbi szerződéseket és egyezségeket pedig az 1873. XIV. törvényczikk helyezte hatályon kivül; az első dunagőzhajózási társaság jogi viszonya tehát az államhoz ma semmiben sem . U ITÁECZA. 27. Jean Tétéből eszméje. ÍRTA Victok Cheebuliez. MÁSODIK RÉSZ. XII. (Folytatás.) A leányával történendő tárgyalás olyannyira kellemetlennek tűnt fel előtte, hogy sokat adott volna érte, ha valamely közbenjáróra háríthatja, de keze alatt nem talált senkit, ki alkalmas lett volna a jó szolgálat megtételére. Annyi bizonyos, hogy jóval idősb nővéréhez James grófnőhez ez ügyben nem fordulhatott, ő volt a legutolsó egyéniség a világon, kinek fel akarta volna fedezni ezt a dolgot. A magas növésű, száraz, tekintélyes tartásu James grófnő szenteskedő volt s nem tréfált elvek dolgában. Tétéről uz, ki csak egyszer látta s egész megjelenése lenyomását szemeiben megtartotta, vén gebének nevezte el, pedig ő egy igen tisztes személyiség volt, daczára, hogy egy vétek nyomta lelkiismeretét. Még Salignenx kisaszszony volt, midőn a júliusi forradalom hirére nagy esküt tett le, hogy el nem hagyja szobáját mig a bitorló vissza nem adja a koronát a törvényes királynak. Hat esztendeig megtartó esküjét, hat nyáron és hat télen át egy karmeli apácza elzárkózásában élt; de egy reggel, engedve családja kéréseinek, kibújt czellájából a levegőre, hogy férjhez menjen James grófhoz. Jobban cselekedett volna, ha azon a napon szobájában marad . James uram egy vígan élő korhely volt, kihez nem volt oka magának szerencsét kivánni. Nagy előnyére volt, hogy a kedves férjet legfelebb tízszer látta egy évben, s még nagyobb szerencséje, hogy még virágzó korában meghaltgyomortúlterhelés folytán. A házas életben tapasztalt balszerencsére nem hangolták le James grófnő gőgjét. Szíve, szája tele volt őseivel , a Saligneuxk minden dicsősége körülfonta homlokát s ha beszéd közben alig mozdította fejét, az azért volt, hogy valahogy le ne essék róla az örökölt erények koronája. Ültében sohasem érintette házával karszéke támláját; ha vasúton utazott, soha sem hajtotta fejét alvásra, s reggel úgy szállt ki a vasúti szekérből a mint beletették, s nem volt egy hamis ránéz fekete talota ruháján s egy hajszála sem mozdult helyéről. James asszonyság soha sem hagyott fel méltóságos tartásával, a múltnak éjjeléből ránéztek mind a kereszteshadak, s érezvén, hogy szemek alatt van, szünet nélkül képviselőt játszott. Személyében testesülve volt minden elv, minden illem. Azért is szigorú bírája volt fivére magaviseletének ; eczetes szavakkal fedte őt fiatalkori tévedéseiért, ámbár azoknak tizedrésze sem jött tudomására. Nem titkoljuk el, hogy az urhölgy ép oly szigorú volt magához, mint másokhoz. Gyakran hosszas szórakozásban, mély álmodozásban tűnődött s ilyenkor elmerült múltja emlékében. Magába szállva önmagának szemére hányta mit hibájának nevezett, s mi oly szerencsétlen kifejezés volt, hogy tájékozatlan emberek egészen mást képzelhettek alatta. Meg volt arról győződve, hogy az ő hibája a legkomolyabb következményeket vonta maga után, hogy minden tűzvész, jégeső, kiöntések, földrengések, a természet minden csapásai, a történelem minden baleseményei nem voltak egyebek, mint az égi hatalom méltó hoszúállása egy Saligneux-ivadék vétkéért, ki a szent fogadást meg nem tartotta. Miért is lépett ki szobájából, mielőtt a király visszafoglalta trónját? Midőn a poroszok Párist ostromolták, Javes grófnő basán azt hitte, hogy neki abban bűnrésze van, s az, hogy egy Tétéről úr létezett, szintén a hibájáért rámért bünhödéshez tartozott. Ezt a Téterőt a grófnő a mennyei harag végrehajtójának, Attilának, isten ostorának tekintette. De, daczára, hogy képzelet nagyon élénk volt, mégsem sejtette a hallatlan tervet, melyet e szörnyeteg keblében táplált. Ha ezt megtudja, oly roppant zajt ütött volna, hogy tíz mértföldnyire köröskörül meg nem hallják egymás szavát az emberek. Igen eszélyesen cselekedett Salignenx úr, hogy az ügyet mély titokban tartotta. James asszonysággal az az előny járt együtt, hogy könnyű volt előtte mindent eltitkolni ; ő nem sokat kérdezősködött, mert magát szerfelett éleslátásának hitte s olyannak, ki mindent tud. Egyébiránt bármit lehetett beszélni jelenlétében veszély nélkül, mert nagyon süket volt, s hogy kitaláljon valamely titkot, szükség volt azt neki fülébe harsogtatni. A báró szokásai közt az is volt, hogy jó arczet vágott a rosz játékhoz, mint a közmondás tartja. Bármennyire zavarba hozták a nyilatkozatok, melyekkel leányát szerencséltetni készült, ebéd alatt mégis mindenkép kellemesnek mutatta magát. Kissé több bort ivott mint szokás szerint, jó kedve támadt s egy kissé sikamlós históriákat mondott el, melyeket Javesné úrhölgy nem méltóztatott magának ismételteim, s melyeket Saligneux kisasszony nagy kedvteléssel hallgatott. Elég tudománya volt azokhoz, hogy mulasson rajtuk, s nem elég, hogy megbotránkozzék. Zárdában töltött évei alatt sok kérdéseket tett fel magának, melyekre többé kevésbé furcsa válaszokat költött, s az ősnagybátyjánál töltött másfél évet arra használta, hogy megállapítsa, vajon helyesek voltak e válaszai. Kíváncsisága már megtette a világ körútját, de ártatlansága mindennek csak a legfelsőbb színét szedte le. Atyjának egyik históriája hangos kacagásra késztette, mire James asszonyság, felriasztva álmodozásából, szárazon így szólt hozzá: — Miről van szó ! Micsoda az? Min nevet oly hangosan a kisasszony ? — Semmin, nénikém. — Hogyan engedheti magának egy fiatal leány, ki magát megbecsüli, hogy tele torokkal nevessen ? Egy eszes leány kaczaghat-e a nélkül, hogy tudná miért? A te leányod, Patria, egy valóságos vadoncz; ennek nevelését újból kell kezdeni. — Tüstént hozzálátok s keményen megdorgálom, válaszolá Saligneux úr. S összevont szemölddel, komoly és csaknem tragikai arczkifejezéssel egy másik, az elsőnél még merészebb históriát kezdett. Klárika nira teljes szivből kaczagott s nagynénjétől egy uj dorgálást vont magára, minőkkel nem is szokta megkímélni. Minden dolgok közt, mik a grófnőt fölháboritották, leginkább ingerlé őt húgának vigsága, pedig ez mindig vig volt, de különösen mikor atyjával beszélgetett. Nagyon kedvesnek találta őt , igy fejezte ki magát. Nem kellett tőle kivárni, hogy atyját komolyan vegye, ismerte jól annak bohóságait s az öreg Virevieille őrgróf sokszor mondotta neki : Szegény gyermekem, a te apád egy kéjvadász, egy pénzpazarló, az téged szalmára fog fektetni. A leány azt felelte : Hiszen az meglehet, hogy való, de ne mondjon róla roszat: ő oly kedves. Igenis, képesnek tartá őt arra, hogy szalmára fekteti, de meg volt győződve, hogy nem rosz szándékból teendi, hanem könnyelműségből, gondatlanságból, hogy végre is, midőn szalmaágyára lesz fektetve, apja akkor is mulattatni fogja. A tisztelet hiányában, mely nem volt lehető, sok türelmességséggel, elnézéssel viseltetett iránta, úgy tekintent, mint egy felelősségen kivül álló lényt, mely fantasztikai ötleteinek rabja s arra van ítélve, hogy képtelenségeket vigyen végbe oly kényszerüleg s oly ártatlanul, amint egy almafa almákat terem. Leginkább mulattatták őt az ünnepélyes arczvágások, melyekkel őt alkalmilag kötelességére akarta emlékeztetni ; tudta, hogy mikor oktatni kezdett, valami nagyobb félrelépés feküdt lelkiismeretén vagy olyfélét tervezett. Ily alkalommal oly sajátságos nézéssel tekintett rá, mely minden komolyságát egyszerre elenyészhette. Elnevezte őt szeretetreméltó kígyónak. Hasonlította azon kellemes ösvényekhez, melyeket virágzó vadrózsabokrok foglalnak be, de alattok nyaktörő gödrök s mélységek tátongnak. Kellemes azon ösvényeken sétálni, de nehéz kijutni belőlök, s néha az ember ott marad örökre. Ebéd után egy szép hosszúkás alakú teremben ült a társaság, hol a báró nagy tüzet gyujtatott a kandallóba, mert a szoba tágas volt s az esték hűvösek kezdtek lenni. James asszonyság szokott nagy karszékébe ült egy oltárszőnyegen hímezve, magába zárkózva, egyedül tűjével, süketségével s lelkiismeretével. A báró s leásta a széles faragott kandalló mellé telepedtek s darab ideig egy szót se szóltak egymáshoz. Valahányszor haza jött Salignexre Klárika, azzal kezdte, hogy látleletet vett fel künn és benn; mindig attól tartott, hogy valami uj hiányt talál; e tekintetben már sok kellemetlen meglepetést tapasztalt ! Belesüppedve egy alacsony karszékbe befutotta szemével a terem minden szögét zugát, a művakolattal díszített falakat, a diófából készült, aranyozott párkányokkal ellátott menyezeti osztályokat, az ablakokat, melyeknek forgó reteszei lakatosi remekek voltak, az ajtók feletti falfestményeket, melyek ámorokat és szürkeszínű jelképeket mutattak, a családi arczképeket lóháton és gyalog, a régi bútorokat beauvaisi szőnyegmunkából, egy fiókos szekrényt kirakott műben, több ládát élsufából. Azután visszahozva tekintetét a kandallóra, azt látta, hogy a párkányon megvan ugyan még a keret és az éremkoszorú, hogy az oszlopok megtartották minden gyönyörűn faragott rézdiszítminyeiket, de egyszerre arra emlékezett, hogy e kandallón hajdan egy gyönyörű ritka ingaóra állót , ókori cameákkal ellátva, mely most át volt változva egy pimasz jelenkori ingaórává, s hogy azonkívül ott volt ez lett két csinos díszedény serresporczellánból, melyekből egyik ime eltűnt. A midő Párisba ment azon biu reményben, hogy ott sikedil neki kölcsönt felvenni, Saligneux báró elvitte az órát és az edényt azon ürügy alatt, hogy ki kell javíttatni, de nem hozta vissza s igy alkalmasint a Drouot-palotába (hol az árverések tartatnak) vándoroltak el. — Mi lett az ingaórából? kérdi Saligneux kisasszony. — Ah, ne beszéljünk róla, kedvesem, felesé a báró. Az óráknak megvannak saját betegségeit , egy reggel ez is csak megbetegedett s azon állapotba jött, melyben látod. Klára a sevres-i edényre mutatott, kérdezve: — Hát ennek a társa? — Fájdalom! sóhajtá a báró, mindnyájan halandók vagyunk. (Folytatása következik.)