Ellenőr, 1878. október (10. évfolyam, 495-550. szám)
1878-10-09 / 508. szám
let kibocsáttatása óta ide-oda már egy hó eltelt anélkül, hogy csak a legkisebb szó is hallatszanék felőle, hogy a czímzett társaságok eleget tettek-e már a hozzájuk intézett felszólíttatásnak, vagy a kívánt szervezkedés foganatosítása iránt csak előintézkedéseket is tettek-e : ez a határozottság teljes garancia előttünk arra nézve, hogy a minisztériumnak van és lesz módja s erélye minden netaláni makacskodás daczára érvényt szerezni akaratának. Hanem ami a szervezési szabályzat tartalmát illeti, megvalljuk, hogy azzal már nem vagyunk ugyanennyire megelégedve és azt nagyon mérsékeltnek, sőt éppen szerénynek tartjuk. Nagyon helyes intézkedés e vállalatoknál is, hogy a magyart teszi kezelési nyelvvé s ekkér közlekedési intézeteinknél a germanisatió utolsó fészkeit is megbontja, hanem ezentúl aztán úgy tetszik előttünk, hogy a szabályzatnak leginkább csak policiális értéke van. Kifogásunk van különösen az utasítás 6. §-ának e. és m. pontjai ellen. Amaz a taristák és a velük összefüggő határozmányok megállapítását és módosítását, emez a tisztviselők és szolgák kinevezését és elbocsátását, előléptetését és lesebbítését a szervezendő magyar üzletigazgatóság hatásköréből teljesen kiveszi s továbbra is a bécsi igazgatóság intézkedésének tartja fenn, mely módon a budapesti igazgatóság jövőben talán némileg bővebb hatáskörű, de továbbra is teljesen subaltern közeg marad az osztrák vezérigazgatóság alatt. A mi felfogásunk szerint hiába van és lesz, ez intézkedés mellett a magyar üzletigazgatóságnak a magyar kormány irányábani felelőssége fentartva , miután az üzletvezetésnek épp e legfontosabb agendáiban ő maga nem intézkedik, hanem csupán a Bécsből vett rendeleteket fogja végrehajtani, azok miatt felelősségre sem lesz vonható, s a társasági ügyvezetés felelősségre vonása ezután is, mint eddig, csupán az osztrák kormányon át, annak beleegyezése esetén lesz executálható. Részünkről azt tartjuk, hogy ez agendáknak egy kalap alatt és egy kézben meghagyása éppen nem szükségképpeni következménye a vállalatok pénzügyi és részvénytársulati egységének, s anélkül, hogy ez utóbbiak legtávolabbról is érintessenek vagy éppen megsértessenek, elvonhatók azok a központ intézkedési hatásköre alól. Vegyük azon esetet, hogy az osztrák államvasúttársaságnak sikerül engedélyt nyernie a bolgár vasutak megépítésére, felelhető-e, hogy a leendő bolgár kormány az ország legvitálisabb kereskedelmi és közlekedési ügyeinek Bécsből szabályozásával beérje s ha a maga részére külön társaság alakítását nem is követeli, de legalább teljesen suverain üzletigazgatóság felállítását ne kívánja. De nem követelik ez egy kalap alatt tartást, véleményünk szerint a társasági érdekek sem, sőt sok ok van rá, mely a megosztást épp ez érdekből is tanácsossá teszi. A három vállalat egyikének sincsenek oly osztrák és magyar vonalai, melyek a megosztás folytán esetleg egymás versenytársaivá válhatnának, hanem azontúl is ép úgy ki fognák egymást egészíteni,mint eddig, s a megóva maradó pénzügyi és társulati solidaritás, az egy központban, egy központnak való beszámolási kötelessége bizonyára elég garantia, arra nézve, hogy az administrative külön vált szakaszoknak egymás kárára törekvésétől tartani nem lehetne. A különbség csupán az lenne, hogy a magyar szakasz önálló s a magyar kormánynak most már teljesen felelős, mert felelőségre vonható üzletvezetése az ország érdekeinek megfelelőbb kereskedelmi és forgalmi politikát vezetne, az ország érdekeivel szorosabb és bensőbb viszonyba lépne s ezáltal saját társaságának érdekeit is, a maga működési terén, sokkal inkább előmozdítaná, míg a megosztás nélkül ezentúl is éppen úgy, mint eddig, a Bécsben székelő, a bécsi és osztrák érdekekkel összenőtt, azoktól emberileg el sem választható főigazgatóságnak Bécs érdeke marad a magyar szakaszokon követendő üzletvezetési politikában is az irányadó. Egyébiránt nem kívánunk előre pálcyát törni kormányunk ezen intézkedésének közlekedési ügyeinkre gyakorlandó hatása felett s mi leszünk az elsők, kik örvendeni fogunk, ha kielégítő lesz az eredmény. Megvárjuk azonban a kormánytól, hogy ha már ily szerény mértékkel szabta meg követelményeit, azokhoz határozottan ragaszkodjék és hogy különösen tudjon mihamarább véget vetni a további huzavonának, miszerint ha helyét esetleg új kabinetnek kell átengednie, az már teljesen rendezve találja ez odiosus ügyet. Pest 1834-ben. Egy barátunk szívességéből közöljük Marmont könyvéből a következő érdekes sorokat: Marmont tábornagy, a ragusai herczeg, 1834- ben Magyarországon át a keletre utazván, az itt tapasztaltakat egyéb tett utazásaival együtt leirta és hat kötetben kiadta. Ezen régi útleírásokban, melyek első kötetje Magyarországról szól, a napokban lapozgatva, hazánkról több érdekes jegyzetre akadtam, melyek ma is figyelemmel olvashatók, így amit a magyar ménesekről és lótenyésztésről általában ír, mely utóbbinak különösen azon okból, hogy az általa látogatott ménesekben az addig szokásban volt arabs ménlovak helyett angol lovakat kezdettek honosítani és a csikók kifejlődésére is több gondot fordítani, nagy sikert és jövedelmező jövőt igér. — Érdekesek továbbá jegyzetei az Orsova alatti hajózási akadályok elhárítására tervezett csatornáról is, melynek könnyű kivihetőségéről személyesen meggyőződött és mintha csak a mafenforgó conventióna és a mai török viszonyokra czélozna, így hangzanak sorai: „A hely, hol a csatorát építik, szerb területen fekszik, azaz török területen. De facto nem kellene semmi formán, hanem de jure szükséges és czélszerű; de a konstantinápolyi díván, úgy látszik, daczára a többszöri feszólitásnak, nem szándékszik azt megadni. Mint minden gyönge lény, a legnagyobb makacssággal megtagadja azt, mit inkább jóakaratától szeretnének megkapni. Ezen munka mindamellett, ép oly sürgős mint fontos, kivitele Ferencz császárnak is nagyon szivén feküdt, felőle még elutazásom perczeiben beszélt velem és reményét fejezte ki, hogy a kereskedelemnek nagy hasznára fog lenni. És tényleg, különösen Magyarországra lesz ez egykuzforrása a gazdagságnak és jólétnek.“ Karánsebest is útjába ejtvén, egy annak közelében történt, keveset ismert catastrophát beszél el, mely az osztrák hadsereget az utolsó osztrák-török háborúban érte. Egy roszul értelmezett visszavonulási parancs folytán t. i. a sereg tévedésből egymásra lőni kezdett, min József császár, ki a visszavonuló csapat élén volt, oly zavarba jött, hogy saját seregét, melyet törököktől megtámadva hitt, 8 battériából egy egész éjjel át lövöldözted ,oly szerencsétlen sikerrel, hogy másnap reggel a holtak és sebesültek száma, anélkül, hogy törököt láttak volna — a tábornagy szavai szerint — több ezerre rúgott. Legérdekesebb a mit Pestről ir, melynek már akkoriban nagy jövőt jósolt: „Budának átellenében“ mondja a tábornagy, „a folyam másik oldalán fekszik Pest, az ellenzék és új eszmék városa, a kereskedelem és ipar székhelye. Rohamos sebességgel nagyobbodik, lakossága szemlátomást növekszik, szép házak emelkednek és mégis Magyarországnak egy városa sem emelkedhetik egy nagy kereskedő helylyé mindaddig, mig az ország polgári törvényei megváltoztatva nem lesznek. Hitel nélkül nem létezhetik kiterjedt és nyereséges kereskedés; ott pedig, hol a birtok bizonytalan, az adós adósságainak megfizetésére nem kényszeríthető, ott nem lehet hitel! ez eset áll pedig Magyarországban. Igaz ugyan, hogy Magyarországon minden kebel át van hatva azon érzülettől, hogy hazája jólétének előmozdítására szükségelt változtatásokat be kell hozni. De miután minden változás, mely a közjónak hasznos, csak egyesek kárával történhetik meg, így a legszerencsésebb újítások a kivitelnél ellenzésre találnak, az eszmék a személyes érdekekkel ellentétbe jönnek — akarunk is, nem is akarunk............. Én ezen részét Magyarországnak már három évvel ezelőtt átutaztam. Csodálkoztam Pest elhaladásán és emelkedésén ily rövid idő alatt, és pedig annyival inkább, ha azon akadályokra gondolok, melyek kereskedelmének útjában állanak. Kereskedői t. i. hitel nélkül vannak és kénytelenek minden üzletet készpénzben megcsinálni, ha pedig oly üzletet csinálnak, melynek természete papírokat (váltókat) kíván, azokat Bécsben kell megvenni és pénzüket azok megszerzésére oda elküldeni. Könnyű elgondolni, mennyi kellemetlenséggel és kiadással jár ez. De Pestnek oly szerencsés fekvése van egy roppant termékeny ország középpontján, üzletei oly természetesek, hogy daczára ezen akadályoknak előrehalad. Mi lesz még Pest akkor, ha a minden oldalról átérzett javítások életbe lépnek ; ha az általános művelődés előmozdításával földterményei még szaporodni fognak ; ha a Tisza mocsarainak kiszárításával a legtermékenyebb földrészek mivelés alá jutnak ; fea végtére, egy a Tisza és Duna közt létesítendő csatorna által, mely Pesten megnyílna, egy könnyű, olcsó és sebes közlekedési eszköz állttatik elő a termények és áruk szállítására. Ezen tervek itt minden ember fejét elfoglalják, kivitelükhöz csak a polgári törvények megváltoztatása szükséges, a többi maga magától jön.“ Eddig Marmont tábornagy. És már most tegyük kezünket szívünkre: haladott-e Pest azon arányban, mint 44 évvel ezelőtt várni lehetett; nem enged-e Pest kereskedelme és így vagyonosodása évről-évre szemlátomást ; nem vagyunk-e azon a ponton, hogy gabona-kereskedelmünket, egyedüli utolsó ressourcéunkat is Bécs elnyelje ? — És az entrepot-ügy, melytől kereskedőink oly nagy előnyöket várnak, — mely két évi hosszas vajúdás után, miután minden ol álral megvitattatott, végtére a város képviselő testülete által oly alapon elfogadtatott, melyben a hozandó áldozaok a várandó előnyök által kárpótoltatnak, meddig fog még a legfelsőbb fórumját elhúzódni? „Akarunk is, nem is akarunk“ mondja már Marmont, az alatt pedig Bécs fáradhatlanul halad előre e téren is, és már hetedik közraktárát nyitja meg a kereskedelem számára. Pedig Bécsnek vannak más számtalan kútforrásai is, mik nekünk nincsenek, de mindazáltal iparkodik monarchiánk főgabonakereskedő helye is lenni,hisz indolenciánk megkönnyíti neki a munkát. És a pest-zimonyi vasúti és a jégforrások elleni óvszerekről, csak megint a veszély idejében fogunk elmélkedni ? Ha a monarchia érdeke szükségessé tette azon nagy áldozatokat, melyeknek végét mai nap senki sem láthatja be, akkor azon szerény productív áldozatok, mi fővárosunk életkérdésére szükségesek, szintén meghozhatók lesznek, annyival inkább, mert várható, hogy úgy mint másutt is történik, fővárosunk gyarapodásával a jólét, mint egy termékenyítő csatornából, az egész országra fog kiterjedni. TÁRCZ U. 42 A Jean Tétéről eszméje. ÍRTA Victor Cherbuliez. MÁSODIK RÉSZ. (Folytatás.) Ezzel ismét Lionel karjába kapaszkodva, kit el volt határozva el nem ereszteni, felment vele a kőlépcsőzeten, melynek egyes lépcsői ki voltak koptatva és töredezve. A másik perezben már betolta Lionelt egy terembe, hol középett egy tojásdad alakú asztal s azon egy lámpa állott, két oldalán pedig ült két nő, egyik közülök hímzett, a másik olvasott. Néhány nappal ezelőtt Lionel ezzel a két hölgygyel egy keztyüsnél találkozott. — Ah, mily szép ez öntől Fointal úr, kiáltott fel Javes grófnő, hirtelen felkelve helyéről s elébe járatva. — Tisztelt grófnő, válaszolt a jegyző. Nagyságod velem ma este nagyon különös, nagyon kényes és egy közjegyzőre veszélyes szerepet játszat el. Nem tudja, hogy nekünk meg van tiltva hivatalos körünkön kívül okmányozni, még pedig három havi felfüggesztés, és visszaesés esetén elmozdítás terhe alatt? Szerencsémre a hajam ősz és alkuban vagyok cancelláriám eladása fölött. Ám, történjék ami akar, legyen meg Nagyságod akarata! Ezzel mélyen meghajta magát, az ajtóhoz sietett és eltűnt, Lionel megzavarodva, megdöbbenve e kalandtól, azt hive, hogy álmodik, feje szédült a nem birt gondoskodni arról, hogy Piontal urat kövesse. Szemei zavarosan láttak, de a ködön keresztül két nagy barna szem nézett rá a odaszegezte a helyre, a hol állott. Ezalatt Saligneux kisasszony is felkelt s ugylátszott, mintha visszavonuláshoz készülne. — Maradjon kisasszony, mondá parancsoló hangon nagynénje, kegyed jelenléte itt szükséges. — Azután Lionelhez fordulva, előkelően kegyes mosolylyal ejté e szavakat: — Legyen Üdvöz, kedves gróf; rég óhajtottam önnel megismerkedni. — Nagyságod félreismer, válaszola Lionel, én nem vagyok Préval gróf. A hölgy még nyájasabban mosolygott felé, mint előbb; Lionel nem szólt elég hangosan hogy kemény füleivel meghallhassa szavait. Már ismételni készült válaszát, midőn Saligneux kisaszszony, ki közelebb ment hozzá azon ürügy alatt, hogy egy támlásszéket tol elébe, halkan és sebesen ezt sugá neki: — Uram, magamra veszek mindent, különben is ön az én házamban van, s ami több, oly boldogtalan vagyok, hogy nekem mindent szabad tenni. Hagyja James asszonyságot tévedésében, ő fog önnek mondani dolgokat, miket magam nem mondhatok, s melyek talán érdekelni fogják. Lionel, csaknem magánkívül, már nem tudta mivé legyen, de a nagy barna szemek leigézve tartották. Lemondott arról, hogy a grófnőt felvilágosítsa, leült és várakozott. — Kedves gróf, kezdé újra James asszonyság felséges leereszkedéssel, az öcsém tudtomra adta a lépést, melylyel hozzájárult; a kérelem, melyet ön hozzá intézett, helybehagyását nyerte meg s én tudatni akartam önnel, hogy az enyimről is biztosítom. — Az nema elég, hiá ta fülébe Saligneux kisasszony. — Kérem uram, folytató James asszonyság, ne helyezzen semmi nyomatékot az én hugoot beszédeibe, ő csak gyermek. Da ne tartson semmitől, beleegyezése bizonyos, s jót állok érte, hogy jó szívvel aláveti magát. — Hát igen, alávetem magamat, kiáltott Saligneux kisasszony, de egy feltétel alatt. — Minő feltétel az ? — Kívánom, hogy beszélje el egész őszinteséggel a jelenlevő urnak, minő indokaim vannak arra, hogy Préval grófhoz nem akarok nőül menni. — Mit gondol kegyed, Klára! azt akarja-e, hogy elbeszéljem . . . — Követelem, vágott bele a kisasszony. Akarom, hogy tudomása legyen mindenről, úgy hogy teljes tudattal határozhassa el magát. Erre joga van . . . Nem igaz, Uram? Lionel néma maradt és mozdulatlan, mint egy kőszobor. — Ez az úr azt mondja, hogy ez jogához tartozik, folytató Klára nagynénje füléhez hajolva. Tudni akar mindent. — Gróf, értse meg, hogy ez rám nézve nagyon is kemény próba. íme kénytelen vagyok önnek elmondani, mikép létezik a világon bizonyos Tétéről János, úgy hiszem, hogy az a neve, egy semmiházi, ki milliomos lett s ki azt hiszi, hogy az ő milliói mindenre szolgálhatnak, még arra is, hogy a csillagokat leszedje az égről. . . Hát mi haszna ? Vannak csakugyan Téterolok; lehet, hogy ön is találkozott afélékkel. Lionel mélyen meghajolt, jeléül, hogy ezt beismeri. — Az a kiről szólok, folytatá a grófnő, kigondolta egyikét a leghallatlanabb, a legszédelgőbb terveknek. Hogyan is mondjam csak ? . . Képzelje ön, a boldogtalannak van egy fia, s egy időben szegény öcsém pénzzavarban találta magát. Ez a Tétéről ezt fel tudta használni s kicsikarta tőle írásban az ígéretet, hogy .... Mentsen fel kérem attól, hogy befejezzem mondatomat. Ah, ha ezt sejtettem volna. . . de nem tudtam semmit, csak jóval később. Képzelje most ön, hogy ez a bamba ifjoncz eljön személyesen felajánlani szívét az én húgomnak, ki mellett mégis tanúskodnom kell, hogy megmondta neki a mit kellett elég kemény kifejezésekben. Van benne valami jó, nem tagadom, ebben a leányban, csak a modor hiányzik nála, a erre ön majd megtanítja. Látván, hogy a grófnő eltér a tárgytól, Saligneux kisasszony félbeszakasztá e szóval: — Hát azután, néném? — Azután az történt, hogy ez a fiatal ember, ki valamivel kevésbé tulcsapongó, mintsem az apja, önmaga ítélte el bohó igényeit s széttépte vagy elégette az ígérvényt, melyet ama lelkiismeretlen paraszt a bárótól kicsikart. Úgy látszik, hogy apja rész néven vette a dolgot, összeveszett fiával, s hogy a szegény fiú jelenleg egypadlás-szobában élődik, hol sem én sem én nem fogjuk felkeresni. — Fogadjunk asszonyom, hogy ő ott tökéletesen boldog, válaszolá Lionel, ki végre visszanyerte szavát. — Az nem úgy van, uram, kiállta neki Saligneux kisasszony, hivatkozom Pointal úrra . . . De kedves néném, még nem végezte el beszédét. — Ne félj, megmondok mindent. A történet vége az, hogy ezen események következtében egy hirtelen fordulat állott be e bolondos fiatal leány elméjében, s hogy az az ifjú, kit előbb köznapinak, kellemetlennek, balgának, szemtelennek és gyűlöletesnek talált, neki most egyszerre nagyon kedvesnek tűnt fel; de nyugodjék meg ön, ő erről nem tud , nem is fog tudni soha semmit. — Már az igaz, vágott közbe Klára, hogy sohase lett volna annyi bátorságom, hogy azt bevalljam neki, szükséges volt, hogy azt valaki helyettem tegye. De mit gondol ön, uram, nem találja-e, hogy az a kötelezvény-gyújtogató megérdemli, hogy az ember jó legyen hozzá ? — Gyermekség az egész, még egyszer mondom önnek kedves gróf, kiálta fel James asszonyság. Az én kis húgom nem látta többé azt a Lionelt s nem is fogja látni. S adná az ég, hogy itt volna jelen ! Ha ön mellett látná ülni, ez a leány bizonyosan oly hasonlítást tenne, mely nem volna rá nézve hízelgő, felismerné a különbséget, mely egy a mi társas körünkhöz tartozó fiatal és egy Tétéről közt létezik. Mit gondol kegyed, kisasszony ? 4 — Azt gondolom, nénikém, felelt a leány, hogy van abban igaz, amit kegyed mond, s hogy többé nincs okom fontolgatni és hasonlítgatni. Hogyha azok után, miket neki néném előadott, ez az úr el akar engemet fogadni, akkor, amint ígértem, jó szívvel alávetem magamat. — Ah, jól tudtam én, hogy találmányom czélszerű volt, hiába fel diadalmasan a grófnő, s hogy elég volt önt ide hozni kedves gróf, hogy tüstént lemondjon ellenkezéséről. Lionel lehunyta két szemét s váltva felnyitotta, hogy biztos legyen nem-e álom az egész. Azután közelebb hajolva, igy szólt Saligneux kisasszonyhoz : Ám, ha ez mind való, ki hát az a Tivadar? Közelebb menve hozzá, a kisasszony ezt válaszolta rövid szavakkal: — Ah, Tivadar! Meg kell hogy magyarázzam önnek végtére, ki az a Tivadar? Uram, Tivadar egy sajátságos egyéniség, kivel sokat foglalkozom, kitől nagyon rettegek, kit utálok, pedig nem is létezik. Azaz, hogy egykor létezett. Ő rajzmegterem volt, vöröshaju és pisze orrú; szörnyen gyűlöltem őt, de vissza is adta nekem s ujjaimra nagyokat ütött. Hat éve hogy meghalt, s mégis minduntalan látom. Úgy tűnik fel előttem, mint egy titokzatos, mindenható és gonosz szellem, mely körülem leskelődik, hogy bajt okozzon, egy rész nemző, kire minden kellemetlenséget hárítok, mely velem történik. Ha búban szenvedek, véres hajára és pisze orrára gondolok. Ha lovam megbotlik vagy elesik, Tivadarnak tulajdonítom az okát. Ha apám ... de nem szólok! az is Tivadar hibája. Hogyha Saligneux el lett volna adva, Tivadar vette volna meg s azon a napon, midőn Préval gróf megkért, felkiáltottam: oh Tivadar! Azt nyilatkoztattam ki önnek, uram, hogy ezt a kezet soha se fogja magáéban tartani. Akarja-e ? itt van. Ha el nem fogadja, vádolni fogom Tivadart, e halálos ellenét boldogságomnak. (Folytatása következik.) A gymnasiumról és reáliskoláról.*) L „Fontos kérdést vetett föl az iskolák ügyében nem rég megindult általános mozgalom, mely nem akar mást mint dönteni bizonyos intézetek életbe vágó, tehát reális haszna, ezélra és így létjogáról. E mozgalom magasra csapta hullámait, úgy hogy nem egy hamar térnek vissza medrekbe és morajuk visszhangja sem fog oly hamar elnémulni. Különösen akkor nem, ha nyomuk el nem enyészik. Ezt pedig mindegyikünk észreveszi, főleg ha az iskolák tanulóinak létszámáról némi tájékozottságunk van. Első tekintetre a létszám bármely iskolában való csökkenése magának az intézetnek életrevalósága ellen látszik bizonyítani, amit el is hinnénk, ha csak sebtében, az okok félremagyarázásával vagy mellettével alkotnak még bíráló ítéletünket. A beavatott azonban nem a felszínen keresi a baj eredetének mivoltát, hanem bemélyed a tárgy lényegébe, hogy biztos adatokkal terhelve lásson kutató műveletéhez. Még a laikus embernek is van tudomása azon mozgalomról, mely nemrég a gymnasiumok és reáliskolák ellen intézve a tanulók részére bizonyos előnyöket iparkodék kivívni s a mely itt meg nem állapodva törekedék constatálni, hogy a reáliskola a gymnasiummal szemközt haszontalan intézmény és teljesen szükségtelen. Hogy ez az év nagyon is argumentum ad hominem, vallja leginkább az iskolázás anyagi, pénzbeli oldala. Eddig a szülők azért járatják vala fiaikkal a reáliskolát, mivel két évet megtakarnának ; ma a két év letűntével nincs már vonzóereje ez intézetnek, mert viszonyítva a reáliskolai költséget a gymnasiumbelihez, többnek bizonyult s visszaijesztő hatással volt. Hozzájárul e körülményhez, hogy ez év elején a gymnasium tanterve kedvezményben részesült, ami a szülők füleibe jutva már második csalogató szerül kínálkozék. Az iskolán kívül állók, s legyenek azok bár maguk a szülők, mindent praktikusan szeretnek felfogni, nem törődve azzal, van-e e felfogásnak alapja vagy csak látszata is. Hogy mi a czélja bizonyos intézetnek, arra a legkevesebben gondolnak. Bocsánatot kérek, a jelen viszonyok között nagyon is szembe ötlenek a czélok, így föleszelték, hogy a reáliskola folyamának végeztével, érettségi vizsgálata ellenére a leghálátlanabb kilátásokkal búcsúztatja növendékeit. Mert mind pályára léphet a reáliskolai tanuló? A technikaira. Lehet belőle építő, földmérő, vegyész gépész , ami végre mind circulus vitiosusban kering. S ez volna még a legtalpasabb bizonyíték ez iskolák ellen, ha egyebet nem vonnánk figyelmünkbe. Nyolc évet eltölteni, többet tanulni s kevesebb biztosítékra szert, tenni, nagyobbára csakis tartózkodásra inthetnek. Bátorkodnánk azonban kijelenteni, hogy ne csupán az anyagi előnyöket latolgassuk, hanem vegyük fontolóra a szellemi haladás mibenlétét is. Mert ezek alapján ráfogni valamely intézetre, hogy idejét múlta, annyi mint azt mond) E czikk fejtegetése elég érdekes arra, hogy megjelenjen ; felfogása és érvelése azonban nem a mienk. Szerkesztő adani, hogy a termőföld megművelés nélkül hozzon gyümölcsöt. Addig míg a technikus pálya a legbusább reményeket rajzolá elénk, szintúgy nem gondoltunk a reáliskola belszervezetével, mint nem törődünk ma vele. Akkor a tanulói rövid pálya megfuásával s egy-két polytechnikumi év bizonyítványaival a legkönnyebb módon minden ellenőrzés nélkül jutottunk valami hivatalhoz. Ma, midőn a tanulók megszaporodtak, a szorgalom, törekvés, a vizsgálat megállása határoz, midőn már nem szorultságból, kényszerűségből fogadják meg az embert — egyszerre meddőn, üres kézzel kecsegtet a technikus pálya. Az építkezések megakadtak, uj vállalatok nem igen merülnek föl, a vasutak nagyobb részét kiépítették ; hát minő jövője nyilik a reáliskolai tanulónak ? Ezek mind igaz vádak, csakhogy az intézet alkotmányát épen nem érintik s fölöslegességét a legkevésbé tanúsítják. Forduljon korunk állapota pénz dolgában s azonnal látni fogjuk szükségét a rátermett technikusoknak. Nem kellene-e még néhány vasút, nyilvános épület, iskola stb. s nem fognak-e ily változás után a vállalkozók jelenkezni? És nemcsak hazánkban kell erre várnunk, rá lehetne mindjárt Boszniára, Herczegovinára mutatnunk, hogy közelebb bizonyítékot hozhassunk. De mikor az a válasz erre, hogy a gymnasium ép úgy képez a technikumra, mint a reáliskola. Ezt nem tagadjuk, csak eredményes voltát vonjuk kétségbe. Hivatkozhatunk tapasztalt tényekre, melyeket idézni nem hiábavalóság. Egy ismertem gymnasiumi tanuló, aki szép sikerrel végezte a gymnasiumot, fölvétel végett egy külföldi technikán jelentkezett, ahol azon föltétel alatt írták be, hogy elővizsgálatnak veti alá magát. Félévi buzgó tanulás után csakugyan megfelelt s rendes hallgatója lett a főiskolának. Egy másik, ugyanazon gymnasiumból való tanuló, már egész évet igényelt hozzá, hogy fölvegyék; a rajzban való hiányos képzettsége azonban annyira elfoglalta minden idejét, hogy szeme megfájult s nem sok híja volt, hogy kedve tökéletesen elhagyja. Most kérdem, ez a két példa mi mellett szól? A gymnasium vagy a reáliskola mellett? Ahelyett, hogy a tanítvány a megerőltető érettségi vizsgálat után pihenhetne, újra hozzá kell fognia a tanuláshoz, mégpedig vasszorgalommal. S ami még hátrányosabb, hogy amikor a műegyetemen a többiekkel kellene haladnia, kötelezve van mulasztásait pótolni, a nélkül azonban, hogy ezzel a műegyetem első évi folyama követelményeitől feloldanák. Kettős feladat terhe súlyosodik rá, ami mind szellemileg, mind testileg kárhozó. Ezzel nem akarunk sem a gymnasium hátrányára, sem a reálskola előnyére következtetni, hanem kívánjuk szellőztetni ama kérdést: miként segítsünk e bajon és miként viszonylik e két intézet a mai korszellem kívánalmaihoz? Előre is kinyilatkoztatjuk, hogy mind a gymnasium, mind a reáliskola jelen alkatában nem felel meg nekik. A gymnasiumnak ép úgy mint a reáliskolának képző fejlesztése egyoldalú. Az előbbi a humán tárgyakra: a nyelvekre és történetre; a utóbbi az exact, a reáltárgyakra, a mennyiségtan, természettan és rajzra terjeszti leginkább figyelmét. A gymnasium a szabadabb, önállóbb, a reáliskola a kötött gondolkozásmódot fejleszti; amennyiben azonban amaz ügyesebb, találékonyabb, addig enez biztosabb, alaposabb. A humán tárgyak nem követelik a tanulótól, hogy szigorúan megállapított alakhoz ragaszkodjék észjárása, sőt ellenkezőleg megengedi s némi határok közt meg is kívánja a sajátos, egyéni felfogás alkalmazását, ami a gondolkozás gyakorlatát nagyon elősegíti és bizonyos künnyűséggel felruházza. Az exact tárgyak szorosan körülírt és meghatározott szabályok körében mozognak. A tanulónak el kell tulajdonítania a törvények bizonyos összegét, mely alapját tegye később gondolkozásmódjának s a mely nem tűri önleges sajátosságának érvényesülését. Megmásithatlan formák közé szorul értelme,ami természetesen magával hozza a másnemű tárgyaktól való idegenülését. Miből is magyarázhatnék meg, hogy vannak tanulók, kik a humán tárgyakban elért jeles képzettségek daczára az exact tárgyakban alig kielégítő eredményhez tudnak jutni , és megfordítva. Tapasztalásból mondhatom, hogy voltak tanítványaim, akik az osztály legjelesebb matematikusai voltak s a magyar feladványokban a legkezdetlegesebb gondolkozásmódnak adták tanújelét, a tárgyat áttekinteni nem bírták, egységesen alakítani nem voltak képesek, egyik gondolatot a másikkal összefüggően vezetni, egyik mondatot a másikkal harmonikusan összefűzni sehogy sem tudták, amiből gyakran a legnagyobb sületlenségek származtak. Itt, ahol a felfogás önállásának bizonyos magaslatára kell emelkedni, ahol minden jelenségnél nem lehet merev szabályokra hivatkozni, támaszkodni, ahol a dolgozat tárgyának megfogása, részeinek egyöntetű megállapítása, a gondolat fesztelen áthajlásának megértése, a mondatszerkezet számtalan fordulatának oda illő alkalmazása fontos szerepet játszik, ritkán tud a megszabott formákhoz tapadó értelem biztosan és mégis könnyedén mozogni. Minduntalan szabálytalanságra véletlen, s a szabálytalanságok hite eltéríti. Ugyanezen tünemény fonákját olvashatná rám a mathematika tanára, aminek igaz voltát nem is akarom kétségbe vonni, s előre is meghiszem, minthogy seffi a tárgy, sem a tanár, de még a tanuló sem okolhat. Egyedül a tárgyak félszeg feloszlásának rendszere róható meg. Erre a gymnasiumi tanulók a legpregnánsabb példával szolgálhatnának, különösen ami az exact tárgyakat illeti. A gymnérettségi vizsgálatok legjobban tüntetik fel a különbséget, mely közte s a reáltanuló közt megfigyelhető. És nemcsak az exact tárgyakra vonatkozólag, mert a valóban derék, tehetséges reáltanuló épen a vázolt képzésmódnál fogva mindig ott állhat, ahol a gymnasista, csakhogy nekünk nem szabad a kivételeket kiinduló pontul és alapul vennünk, hanem a középszeren kell haladnunk. De azt még nem tagadhatja el senki, hogy a reáliskola az exact tárgyakat illetőleg többet nyújt s nagyobb eredményt is mutat föl mint a gymnasium, sőt ha hozzáveszszük, hogy a jelen reáliskola majdnem a gymnasiumhoz hasonló mértékben ápolja a humán tárgyakat s a jelen haladást vizsgáljuk, akaratlanul is el kell ismernünk, hogy az átmeneti korszakon túl levő reáltanuló jóval fölötte áll az előbbi rendszer tanulóinak. De meg kell engednünk azt is, hogy a tanulók csak túlerőltetéssel érhetik el a kellő eredményt. Íme világos a reáliskola közeledése a gymnasiumhoz ; nekünk azonban nem erre kellene törekednünk, hanem hogy a gymnasium és reáliskola szervezetébe arányosságot öntsünk, egymásból e két intézetet ki ne zárjuk vagy pláne az egyiket a másik fölé helyezzük, kívánságokkal ellássuk és oda hatnunk, hogy szilárd eszközökkel oly irányba tereljük, mely korunkat és a szülőket is kielégitte. Annak az elavult, hagyományos, furcsa nézetek hódolni, hogy csak a gyimasista válik be a tudományegyetembe, oly ferdeség, mely pirulásra készti a tudományosan művelteket. Ugyan például az orvostudománynak mi teszi alapját ? A latin nyelv vagy a természettudományok ? Nem lealacsonyult, vak segédeszköz-e csupán a latin nyelv ? S oly nagy szüksége van az orvosiak Horác nyelvére, a latin syntaxisra, hogy nélküle boldogulni nem tudna? A modern orvos ugyan keveset bajlódik vele receptjének megírásakor. Az orvostudománynak megvan régtől fogva meggyökerezett műnyelve s ha azt elsajátítja, akár soha sem bibelődött legyen a latin hexameterekkel, Tacitussal, Ovidiussal. Vagy teszem azt, nem hóbortos valami, hogy a reáltanuló nem lehet a földrajzból, természetrajz- és tanból tanár vagy csak nagy nehezen ? Bővebben, alaposabban oktatják ezeket a gymnasiumban? Nekünk az ellenkezőről van tudomásunk. Ellenben pedig a gyámtanuló beiratkozhatik a tudományegyetem minden fakultásán, sőt a műegyetemen is fölveszik minden akadály nélkül. És nyilvánvaló, hogy az exact tárgyakban nincs az a képzettsége, ami a reáltanulónak, s kedvéért olyanokat is adnak elő a műegyetem első évi folyamában, amiket a reáltanuló már a nyolcadik osztályban megemésztést. Ez az eljárás már a méltányosság szempontjából is elvetendő. Vagy ne bocsássák a gymnasistát a műegyetemre, vagy bocsássuk a realistát is a tudományegyetemre. Pótolnunk , annyiban amennyiben reformálnunk kell. Mind a gymnasiumnak, mind a reáliskolának tanterve időszerűtlen. A gymnasium ne akarjon csak a tudományegyetemnek, a reáliskola pedig csak a műegyetemnek hallgatókat nevelői; a jog illesse meg mind a kettőt, mert a föltételeket úgyis magukban bírják. Nagy átalakuláson sem kellene a két intézetnek átmennie, csupán egy-két módosuláson. Az legyen igyekvésünk, hogy egymást támogassák, kiegészítsék. A humán és reál tárgyak ne álljanak egymással szemben, mint ki nem egyetethető tudományok, hanem összhangzó egyesülésekből keljen el ez a harmonikás szövetség, mely a tanítványok több oldalú s mégis egyöntetű képzését czélozza. Szerintünk tehát a gymnasium és reáliskola belszervezetét részben azonos alapra kellene építeni, azaz, az algymnasium és alreáliskola tökéletesen ugyanaz legyen. E mellett hatékony, külső tényező is kardoskodik: a pályaválasztás rejtvényes volta. A tanuló, mikor az első osztályba lép, fogalmával sem bír az intézetnek minőségéről, a tanulandó tárgyak czélja és hasznáról meg egyáltalában magának az életnek, a maga tehetségesek, hajlamainak mivoltáról, képzékenységéről sent, annál kevésbé a vaktában hozzá mért s választott pályáról. Nem egy eset bizonyította, hogy a reáliskolai fia inkább a gymnasiumba óhajtozék, v. pedig amoda, ami mindig kellemetlenséggel és idővesztéssel vala egybekötve. A vivendi causs, a dolog gyakorlati fele tehát maga is ilyen változást kívánna. A negyedik osztálybeli fiú már tisztábban lát, tájékozódni kezd, érzi, hogy mely tárgyhoz viselkedik nagyobb vonzalommal s ekkor már képesebb az ide vagy oda határozásra. De még maga az eszmei czél érdeke is ezt követelné. Részint ezért, hogy a gondolkozó tehetség egyenlőkép szabadabb, hajlékonyabb fejlődést nyerjen, részint pedig hogy a mindkét intézetben ifjúságot nehézség nélkül az egyetem bármely facultására képesítsük. Kötelességünk volna ennélfogva a tantervet az alsóbb négy osztályban mindkét intézetre nézve egyformán olykép átalakítani, hogy a humán tárgyaknak túlnyomósága uralkodjék benne, megjegyezvén, hogy az első osztályban egy nyelvet, mégpedig a magyart tanítsák; ily módon az ifjú elsajátítván egy nyelvet, erős alapra helyezkedhetik.