Ellenőr, 1878. október (10. évfolyam, 495-550. szám)

1878-10-09 / 508. szám

let kibocsáttatása óta ide-oda már egy hó­­ eltelt a­nélkül, hogy csak a legkisebb szó is hallatszanék felőle, hogy a czímzett tár­saságok eleget tettek-e már a hozzájuk inté­zett felszólíttatásnak, vagy a kívánt szer­vezkedés foganatosítása iránt csak előintéz­­kedéseket is tettek-e : ez a határozottság teljes garancia előttünk arra nézve, hogy a minisztériumnak van és lesz módja s erélye minden netaláni makacskodás daczára érvényt szerezni akaratának. Hanem a­mi a szervezési szabályzat tartalmát illeti, megvalljuk, hogy azzal már nem vagyunk ugyanennyire megelégedve és azt nagyon mérsékeltnek, sőt éppen sze­rénynek tartjuk. Nagyon helyes intézkedés e vállalatoknál is, hogy a magyart teszi kezelési nyelvvé s ekkér közlekedési intéze­teinknél a germanisatió utolsó fészkeit is megbontja, hanem ezentúl aztán úgy tet­szik előttünk, hogy a szabályzatnak leginkább csak policiális értéke­ van. Kifogásunk van kü­lönösen az utasítás 6. §-ának e. és m. pontjai ellen. Amaz a taristák és a velük összefüggő határozmányok megállapítását és módosítá­sát, emez a tisztviselők és szolgák kineve­zését és elbocsátását, előléptetését és leseb­­bítését a szervezendő magyar üzletigazga­tóság hatásköréből teljesen kiveszi s to­vábbra is a bécsi igazgatóság intézkedésé­nek tartja fenn, mely módon a budapesti igazgatóság jövőben talán némileg bővebb hatáskörű, de továbbra is teljesen subal­tern közeg marad az osztrák vezérigaz­gatóság alatt. A mi felfogásunk szerint hiába van és lesz, ez intézkedés mel­lett a magyar üzletigazgatóságnak a ma­gyar kormány irányábani felelőssége fen­­tartva , miután az üzletvezetésnek épp e legfontosabb agendáiban ő maga nem in­tézkedik, hanem csupán a Bécsből vett ren­deleteket fogja végrehajtani, azok miatt felelősségre sem lesz vonható, s a társasági ügyvezetés felelősségre vonása ezután is, mint eddig, csupán az osztrák kormányon át, annak beleegyezése esetén lesz executálható. Részünkről azt tartjuk, hogy ez agen­­dáknak egy kalap alatt és egy kézben meg­hagyása éppen nem szükségképpeni követ­kezménye a vállalatok pénzügyi és rész­vénytársulati egységének, s a­nélkül, hogy ez utóbbiak legtávolabbról is érintessenek vagy éppen megsértessenek, elvonhatók azok a központ intézkedési hatásköre alól. Ve­gyük azon esetet, hogy az osztrák állam­­vasúttársaságnak sikerül engedélyt nyernie a bolgár vasutak megépítésére, felelhető-e, hogy a leendő bolgár kormány az ország legvitálisabb kereskedelmi és közlekedési ügyeinek Bécsből szabályozásával beérje s ha a maga részére külön társaság alakítá­sát nem is követeli, de legalább teljesen suverain üzletigazgatóság felállítását ne kí­vánja. De nem követelik ez egy kalap alatt tartást, véleményünk szerint a társasági ér­dekek sem, sőt sok ok van rá, mely a megosztást épp ez érdekből is tanácsossá teszi. A három vállalat egyikének sincsenek oly osztrák és magyar vonalai, melyek a megosztás folytán esetleg egymás verseny­társaivá válhatnának, hanem azontúl is ép úgy ki fognák egymást egészíteni,­mint eddig, s a megóva maradó pénzügyi és társulati solidaritás, az egy központban, egy köz­pontnak való beszámolási kötelessége bizo­nyára elég garantia­, arra nézve, hogy az administrative külön vált szakaszoknak egy­más kárára törekvésétől tartani nem le­hetne. A különbség csupán az lenne, hogy a magyar szakasz önálló s a magyar kor­mánynak most már teljesen felelős, mert felelőségre vonható üzletvezetése az ország érdekeinek megfelelőbb kereskedelmi és for­galmi politikát vezetne, az ország érdekei­vel szorosabb és bensőbb viszonyba lépne s ez­által saját társaságának érdekeit is, a maga működési terén, sokkal inkább elő­mozdítaná, míg a megosztás nélkül ezentúl is éppen úgy, mint eddig, a Bécsben szé­kelő, a bécsi és osztrák érdekekkel összenőtt, azoktól emberileg el sem választható fő­­igazgatóságnak Bécs érdeke marad a ma­gyar szakaszokon követendő üzletvezetési politikában is az irányadó. Egyébiránt nem kívánunk előre pálcyát törni kormányunk ezen intézkedésének köz­lekedési ügyeinkre gyakorlandó hatása felett s mi leszünk az elsők, kik örvendeni fogunk, ha kielégítő lesz az eredmény. Megvárjuk azonban a kormánytól, hogy ha már ily szerény mértékkel szabta meg követelmé­nyeit, azokhoz határozottan ragaszkodjék és hogy különösen tudjon mihamarább véget vetni a további huza­vonának, miszerint ha helyét esetleg új kabinetnek kell átengednie, az már teljesen rendezve találja ez odiosus ügyet. Pest 1834-ben. Egy barátunk szívességéből közöljük Marmont könyvéből a következő érdekes sorokat: Marmont tábornagy, a ragusai herczeg, 1834- ben Magyarországon át a keletre utazván, az itt tapasztaltakat egyéb tett utazásaival együtt leirta és hat kötetben kiadta. Ezen régi útleírásokban, melyek első kötetje Magyarországról szól, a na­pokban lapozgatva, hazánkról több érdekes jegy­zetre akadtam, melyek ma is figyelemmel olvasha­tók, így a­mit a magyar ménesekről és lótenyész­tésről általában ír, mely utóbbinak különösen azon okból, hogy az általa látogatott ménesekben az ad­dig szokásban volt arabs ménlovak helyett angol lovakat kezdettek honosítani és a csikók kifejlődé­sére is több gondot fordítani, nagy sikert és jöve­delmező jövőt igér. — Érdekesek továbbá jegyzetei az Orsova alatti hajózási akadályok elhárítására tervezett csatornáról is, melynek könnyű kivihető­ségéről személyesen meggyőződött és mintha csak a mafenforgó conventióna és a mai török viszonyokra czélozna, így hangzanak sorai: „A hely, hol a csa­­tor­át építik, szerb területen fekszik, azaz török területen. De facto nem kellene semmi formán, hanem de jure szükséges és czélszerű; de a kon­stantinápolyi díván, úgy látszik, daczára a többszöri fe­szólitásnak, nem szándékszik azt megadni. Mint minden gyönge lény, a legnagyobb makacssággal megtagadja azt, mit inkább jóakaratától szeretné­nek megkapni. Ezen munka mindamellett, ép oly sürgős mint fontos, kivitele Ferencz császárnak is nagyon szivén feküdt, felőle még elutazásom per­­czeiben beszélt velem és reményét fejezte ki, hogy a kereskedelemnek nagy hasznára fog lenni. És tényleg, különösen Magyarországra lesz ez egykuz­­forrása a gazdagságnak és jólétnek.“ Karánsebest is útjába ejtvén, egy annak közelében történt, ke­veset ismert catastrophát beszél el, mely az osztrák hadsereget az utolsó osztrák-török háborúban érte. Egy roszul értelmezett visszavonulási parancs foly­tán t. i. a sereg tévedésből egymásra lőni kezdett, min József császár, ki a visszavonuló csapat élén volt, oly zavarba jött, hogy saját seregét, melyet törököktől megtámadva hitt, 8 battériából egy egész éjjel át lövöldözted ,oly szerencsétlen sikerrel, hogy másnap reggel a holtak és sebesültek száma, anél­kül, hogy törököt láttak volna — a tábornagy sza­vai szerint — több ezerre rúgott. Legérdekesebb a mit Pestről ir, melynek már akkoriban nagy jövőt jósolt: „Budának átellenében“ mondja a tábornagy, „a folyam másik oldalán fekszik Pest, az ellenzék és új eszmék városa, a kereskedelem és ipar szék­helye. Rohamos sebességgel nagyobbodik, lakossága szemlátomást növekszik, szép házak emelkednek és mégis Magyarországnak egy városa sem emelked­­hetik egy nagy kereskedő helylyé mindaddig, mig az ország polgári törvényei megváltoztatva nem lesznek. Hitel nélkül nem létezhetik kiterjedt és nye­reséges kereskedés; ott pedig, hol a birtok bizony­talan, az adós adósságainak megfizetésére nem kényszeríthető, ott nem lehet hitel! ez eset áll pe­dig Magyarországban. Igaz ugyan, hogy Magyarországon minden kebel át van hatva azon érzülettől, hogy hazája jólétének előmozdítására szükségelt változtatásokat be kell hozni. De miután minden változás, mely a közjónak hasznos, csak egyesek kárával történhe­tik meg, így a legszerencsésebb újítások a kivitel­nél ellenzésre találnak, az eszmék a személyes ér­dekekkel ellentétbe jönnek — akarunk is, nem is akarunk............. Én ezen részét Magyarországnak már három évvel ezelőtt átutaztam. Csodálkoztam Pest elha­ladásán és emelkedésén ily rövid idő alatt, és pe­dig annyival inkább, ha azon akadályokra gondo­lok, melyek kereskedelmének útjában állanak. Ke­reskedői t. i. hitel nélkül vannak és kénytelenek minden üzletet készpénzben megcsinálni, ha pedig oly üzletet csinálnak, melynek természete papírokat (váltókat) kíván, azokat Bécsben kell megvenni és pénzüket azok megszerzésére oda elküldeni. Könnyű elgondolni, mennyi kellemetlenséggel és kiadással jár ez. De Pestnek oly szerencsés fekvése van egy roppant termékeny ország középpontján, üzletei oly természetesek, hogy daczára ezen akadályoknak előrehalad. Mi lesz még Pest akkor, ha a minden oldalról átérzett javítások életbe lépnek ; ha az­­ általános művelődés előmozdításával földterményei még szaporodni fognak ; ha a Tisza mocsarainak kiszárításával a legtermékenyebb földrészek mivelés alá jutnak ; fea végtére, egy a Tisza és Duna közt létesítendő csatorna által, mely Pesten megnyílna, egy könnyű, olcsó és sebes közlekedési eszköz állttatik elő a termények és áruk szállítására. Ezen tervek itt minden ember fejét elfoglalják, ki­vitelükhöz csak a polgári törvények megváltozta­tása szükséges, a többi maga­ magától jön.“ Eddig Marmont tábornagy. És már most tegyük kezünket szívünkre: haladott-e Pest azon arányban, mint 44 évvel ezelőtt várni lehetett; nem enged-e Pest kereskedelme és így vagyono­­sodása évről-évre szemlátomást ; nem vagyunk-e azon a ponton, hogy gabona-kereskedelmünket, egyedüli utolsó ressourcéunkat is Bécs elnyelje ? — És az entrepot-ügy, melytől kereskedőink oly nagy előnyöket várnak, — mely két évi hosszas vajúdás után, miután minden ol álral megvitattatott, végtére a város képviselő testülete által oly alapon elfo­gadtatott, melyben a hozandó áldozaok a várandó előnyök által kárpótoltatnak, meddig fog még a legfelsőbb fórumját elhúzódni? „Akarunk is, nem is akarunk“ mondja már Marmont, az alatt pedig Bécs fáradhatlanul halad előre e téren is, és már hete­dik közraktárát nyitja meg a kereskedelem számára. Pedig Bécsnek vannak más számtalan kútforrásai is, mik nekünk nincsenek, de mindazáltal iparkodik monarchiánk főgabonakereskedő helye is lenni,­hisz indolenciánk megkönnyíti neki a munkát. És a pest-zim­onyi vasúti és a jégforrások elleni óvsze­rekről, csak megint a veszély idejében fogunk el­mélkedni ? Ha a monarchia érdeke szükségessé tette azon nagy áldozatokat, melyeknek végét mai nap senki sem láthatja be, akkor azon szerény produc­tív áldozatok, mi fővárosunk életkérdésére szüksé­gesek, szintén meghozhatók lesznek, annyival in­kább, mert várható, hogy úgy mint másutt is törté­­nik, fővárosunk gyarapodásával a jólét, mint egy termékenyítő csatornából, az egész országra fog ki­terjedni. TÁR­CZ U. 42 A Jean Tétéről eszméje. ÍRTA Victor Cherbuliez. MÁSODIK RÉSZ. (Folytatás.) Ezzel ismét Lionel karjába kapaszkodva, kit el volt határozva el nem ereszteni, felment vele a kőlépcsőzeten, melynek egyes lépcsői ki voltak kop­tatva és töredezve. A másik perezben már betolta Lionelt egy terembe, hol középett egy tojásdad alakú asztal s azon egy lámpa állott, két oldalán pedig ült két nő, egyik közülök hímzett, a másik olvasott. Néhány nappal ezelőtt Lionel ezzel a két hölgygyel egy keztyüsnél találkozott. — Ah, mily szép ez öntől Fointal úr, kiál­tott fel Jav­es grófnő, hirtelen felkelve helyéről s elébe járatva. — Tisztelt grófnő, válaszolt a jegyző. Nagy­ságod velem ma este nagyon különös, nagyon ké­nyes és egy közjegyzőre veszélyes szerepet játszat el. Nem tudja, hogy nekünk meg van tiltva hiva­talos körünkön kívül okmányozni, még pedig há­rom havi felfüggesztés, és visszaesés esetén elmoz­dítás terhe alatt? Szerencsémre a hajam ősz és al­kuban vagyok cancelláriám eladása fölött. Ám, tör­ténjék ami akar, legyen meg Nagyságod akarata! Ezzel mélyen meghajta magát, az ajtóhoz sie­tett és eltűnt, Lionel megzavarodva, megdöbbenve e kalandtól, azt hive, hogy álmodik, feje szédült a nem birt gondoskodni arról, hogy Piontal urat kövesse. Szemei zavarosan láttak, de a­ ködön keresztül két nagy barna szem nézett rá a odaszegezte a helyre, a hol állott.­­ Ezalatt Saligneux kisasszony is felkelt s ugy­­látszott, mintha visszavonuláshoz készülne. — Maradjon kisasszony, mondá parancsoló hangon nagynénje, kegyed jelenléte itt szükséges. — Azután Lionelhez fordulva, előkelően kegyes mosolylyal ejté e szavakat: — Legyen Üdvöz, ked­ves gróf; rég óhajtottam önnel megismerkedni. — Nagyságod félreismer, válaszola Lionel, én nem vagyok Préval gróf.­­ A hölgy még nyájasabban mosolygott felé, mint előbb; Lionel nem szólt elég hangosan hogy kemény füleivel meghallhassa szavait. Már is­mételni készült válaszát, midőn Saligneux kisasz­­szony, ki közelebb ment hozzá azon ürügy alatt, hogy egy támlásszéket tol elébe, halkan és sebesen ezt sugá neki: — Uram, magamra veszek mindent, különben is ön az én házamban van, s ami több, oly boldog­talan vagyok, hogy nekem mindent szabad tenni. Hagyja Jam­es asszonyságot tévedésében, ő fog ön­nek mondani dolgokat, miket magam nem mond­hatok, s melyek talán érdekelni fogják. Lionel, csaknem magánkívül, már nem tudta mivé legyen, de a nagy barna szemek leigézve tar­tották. Lemondott arról, hogy a grófnőt felvilágo­sítsa, leült és várakozott. — Kedves gróf, kezdé újra Jam­es asszonyság felséges leereszkedéssel, az öcsém tudtomra adta a lépést, melylyel hozzájárult; a kérelem, melyet ön hozzá intézett, helybehagyását nyerte meg s én tu­datni akartam önnel, hogy az enyimről is biztosítom. — Az nema elég, hiá ta fülébe Saligneux kis­asszony. — Kérem uram, folytató Jam­es asszonyság, ne helyezzen semmi nyomatékot az én hugoot be­szédeibe, ő csak gyermek. Da ne tartson semmitől, beleegyezése bizonyos, s jót állok érte, hogy jó szívvel aláveti magát. — Hát igen, alávetem magamat, kiáltott Sa­ligneux kisasszony, de egy feltétel alatt. — Minő feltétel az ? — Kívánom, hogy beszélje el egész őszinte­séggel a jelenlevő urnak, minő indokaim vannak arra, hogy Préval grófhoz nem akarok nőül menni. — Mit gondol kegyed, Klára! azt akarja-e, hogy elbeszéljem . . . — Követelem, vágott bele a kisasszony. Aka­rom, hogy tudomása legyen mindenről, úgy hogy teljes tudattal határozhassa el magát. Erre joga van . . . Nem igaz, Uram? Lionel néma maradt és mozdulatlan, mint egy kőszobor. — Ez az úr azt mondja, hogy ez jogához tar­tozik, folytató Klára nagynénje füléhez hajolva. Tudni akar mindent. — Gróf, értse meg, hogy ez rám nézve na­gyon is kemény próba. íme kénytelen vagyok ön­nek elmondani, mikép létezik a világon bizonyos Té­téről János, úgy hiszem, hogy az a neve, egy sem­­miházi, ki milliomos lett s ki azt hiszi, hogy az ő milliói mindenre szolgálhatnak, még arra is, hogy a csillagokat leszedje az égről. . . Hát mi haszna ? Vannak csakugyan Téterolok; lehet, hogy ön is találkozott afélékkel. Lionel mélyen meghajolt, jeléül, hogy ezt be­ismeri. — Az a kiről szólok, folytatá a grófnő, kigon­dolta egyikét a leghallatlanabb, a legszédelgőbb terveknek. Hogyan is mondjam csak ? . . Képzelje ön, a boldogtalannak van egy fia, s egy időben szegény öcsém pénzzavarban találta magát. Ez a Tétéről ezt fel tudta használni s kicsikarta tőle írás­ban az ígéretet, hogy .... Mentsen fel kérem at­tól, hogy befejezzem mondatomat. Ah, ha ezt sej­tettem volna. . . de nem tudtam semmit, csak jó­val később. Képzelje most ön, hogy ez a bamba ifjoncz eljön személyesen felajánlani szívét az én húgomnak, ki mellett mégis tanúskodnom kell, hogy megmondta neki a mit kellett elég kemény kifejezésekben. Van benne valami jó, nem tagadom, ebben a leányban, csak a modor hiányzik nála, a erre ön majd megtanítja. Látván, hogy a grófnő eltér a tárgytól, Sali­gneux kisasszony félbeszakasztá e szóval: — Hát azután, néném? — Azután az történt, hogy ez a fiatal ember, ki valamivel kevésbé tulcsapongó, mintsem az apja, önmaga ítélte el bohó igényeit s széttépte vagy elégette az ígérvényt, melyet ama lelkiismeret­len paraszt a bárótól kicsikart. Úgy látszik, hogy apja rész néven vette a dolgot, összeveszett fiával, s hogy a szegény fiú jelenleg egy­padlás-szobában élődik, hol sem én sem én nem fogjuk felkeresni. — Fogadjunk asszonyom, hogy ő ott tökéle­tesen boldog, válaszolá Lionel, ki végre vissza­nyerte szavát. — Az nem úgy van, uram, kiállta neki Sa­ligneux kisasszony, hivatkozom Pointal úrra . . . De kedves néném, még nem végezte el beszédét. — Ne félj, megmondok mindent. A történet vége az, hogy ezen események következtében egy hirtelen fordulat állott be e bolondos fiatal leány elméjében, s hogy az az ifjú, kit előbb köznapi­nak, kellemetlennek, balgának, szemtelennek és gyűlöletesnek talált, neki most egyszerre nagyon kedvesnek tűnt fel; de nyugodjék meg ön, ő erről nem tud , nem is fog tudni soha semmit. — Már az igaz, vágott közbe Klára, hogy sohase lett volna annyi bátorságom, hogy azt be­­valljam neki, szükséges volt, hogy azt valaki he­lyettem tegye. De mit gondol ön, uram, nem ta­lálja-e, hogy az a kötelezvény-gyújtogató megér­demli, hogy az ember jó legyen hozzá ? — Gyermekség az egész, még egyszer mon­dom önnek kedves gróf, kiálta fel Jam­es asszony­ság. Az én kis húgom nem látta többé azt a Lio­nelt s nem is fogja látni. S adná az ég, hogy itt volna jelen ! Ha ön mellett látná ülni, ez a leány bizonyosan oly hasonlítást tenne, mely nem volna­­ rá nézve hízelgő, felismerné a különbséget, mely egy a mi társas körünkhöz tartozó fiatal és egy Tétéről közt létezik. Mit gondol kegyed, kis­asszony ? 4 — Azt gondolom, nénikém, felelt a leány, h­ogy van abban igaz, amit kegyed mond, s hogy többé nincs okom fontolgatni és hasonlítgatni. Hogyha azok után, miket neki néném előadott, ez az úr el akar engemet fogadni, akkor, amint ígértem, jó szívvel alávetem magamat. — Ah, jól tudtam én, hogy találmányom czélszerű volt, hiáb­a fel diadalmasan a grófnő, s hogy elég volt önt ide hozni kedves gróf, hogy tüstént lemondjon ellenkezéséről. Lionel lehunyta két szemét s váltva felnyi­totta, hogy biztos legyen nem-e álom az egész. Azután közelebb hajolva, igy szólt Saligneux kis­asszonyhoz : Ám, ha ez mind való, ki hát az a Tivadar? Közelebb menve hozzá, a kisasszony ezt vá­laszolta rövid szavakkal: — Ah, Tivadar! Meg kell hogy magyarázzam önnek végtére, ki az a Tivadar? Uram, Tivadar egy sajátságos egyéniség, kivel sokat foglalkozom, kitől nagyon rettegek, kit utálok, pedig nem is létezik. Azaz, hogy egykor létezett. Ő rajzmeg­terem volt, vöröshaju és pisze orrú; szörnyen gyű­löltem őt, de vissza is adta nekem s ujjaimra na­gyokat ütött. Hat éve hogy meghalt, s mégis minduntalan látom. Úgy tűnik fel előttem, mint egy titokzatos, mindenható és gonosz szellem, mely körülem leskelődik, hogy bajt okozzon, egy rész nemző, kire minden kellemetlenséget hárítok, mely velem történik. Ha búban szenvedek, véres hajára és pisze orrára gondolok. Ha lovam megbotlik vagy elesik, Tivadarnak tulajdonítom az okát. Ha apám ... de nem szólok! az is Tivadar hibája. Hogyha Saligneux el lett volna adva, Tivadar vette volna meg s azon a napon, midőn Préval gróf megkért, felkiáltottam: oh Tivadar! Azt nyilat­koztattam ki önnek, uram, hogy ezt a kezet soha se fogja magáéban tartani. Akarja-e ? itt van. Ha el nem fogadja, vádolni fogom Tivadart, e ha­lálos ellenét boldogságomnak. (Folytatása következik.) A gymnasiumról és reáliskoláról.*) L „Fontos kérdést vetett föl az iskolák ügyében nem rég megindult általános mozgalom, mely nem akar mást mint dönteni bizonyos intézetek életbe vágó, tehát reális haszna, ezélra és így létjogáról. E mozgalom magasra csapta hullámait, úgy hogy nem egy hamar térnek vissza medrekbe és morajuk visszhangja sem fog oly hamar elnémulni. Különö­sen akkor nem, ha nyomuk el nem enyészik. Ezt pedig mindegyikünk észreveszi, főleg ha az iskolák tanulóinak létszámáról némi tájékozottságunk van. Első tekintetre a létszám bármely iskolában való csökkenése magának az intézetnek életrevalósága ellen látszik bizonyítani, a­mit el is hinnénk, ha csak sebtében, az okok félre­magyarázásával vagy mellettével alkotnak még bíráló ítéletünket. A be­avatott azonban nem a felszínen keresi a baj ere­detének mivoltát, hanem bemélyed a tárgy lénye­gébe, hogy biztos adatokkal terhelve lásson kutató műveletéhez. Még a laikus embernek is van tudomása azon mozgalomról, mely nem­rég a gymnasiumok és reáliskolák ellen intézve a tanulók részére bizonyos előnyöket iparkodék kivívni s a mely itt meg nem állapodva törekedék constatálni, hogy a reáliskola a gymnasiummal szemközt haszontalan intézmény és teljesen szükségtelen. Hogy ez az év nagyon is argumentum ad hominem, vallja leginkább az iskolázás anyagi, pénzbeli oldala. Eddig a szülők azért járat­ják vala fiaikkal a reáliskolát, mivel két évet meg­takarnának ; ma a két év letűntével nincs már vonzóereje ez intézetnek, mert viszonyítva a reális­kolai költséget a gymnasiumbelihez, többnek bizo­nyult s visszaijesztő hatással volt. Hozzá­járul e körülményhez, hogy ez év elején a gymnasium tanterve kedvezményben részesült, a­mi a szülők füleibe jutva már második csalogató szerül kínál­­kozék. Az iskolán kívül állók, s legyenek azok bár maguk a szülők, mindent praktikusan szeretnek fel­fogni, nem törődve azzal, van-e e felfogásnak alapja vagy csak látszata is. Hogy mi a czélja bizonyos intézetnek, arra a legkevesebben gondolnak. Bocsá­natot kérek, a jelen viszonyok között nagyon is szembe ötlenek a czélok, így föleszelték, hogy a reáliskola folyamának végeztével, érettségi vizsgá­lata ellenére a leghálátlanabb kilátásokkal búcsúz­tatja növendékeit. Mert mind pályára léphet a re­áliskolai tanuló? A technikaira. Lehet belőle építő, földmérő, vegyész gépész , a­mi végre mind circulus vitiosusban kering. S ez volna még a leg­talpasabb bizonyíték ez iskolák ellen, ha egyebet nem vonnánk figyelmünkbe. Nyolc­ évet eltölteni, többet tanulni s keve­sebb biztosítékra szert, tenni, nagyobbára csakis tar­tózkodásra inthetnek. Bátorkodnánk azonban kije­lenteni, hogy ne csupán az anyagi előnyöket latol­gassuk, hanem vegyük fontolóra a szellemi haladás mibenlétét is. Mert ezek alapján ráfogni valamely intézetre, hogy idejét múlta, annyi mint azt m­on­d) E czikk fejtegetése elég érdekes arra, hogy megje­lenjen ; felfogása és érvelése azonban nem a mienk. Szerkesztő a­dani, hogy a termőföld megművelés nélkül hozzon gyümölcsöt. Addig míg a technikus pálya a legbu­­sább reményeket rajzolá elénk, szintúgy nem gon­doltunk a reáliskola belszervezetével, mint nem tö­rődünk ma vele. Akkor a tanulói rövid pálya meg­­fu­ásával s egy-két polytechnikumi év bizonyítvá­nyaival a legkönnyebb módon minden ellenőrzés nélkül jutottunk valami hivatalhoz. Ma, midőn a tanulók megszaporodtak, a szorgalom, törekvés, a vizsgálat megállása határoz, midőn már nem szo­rultságból, kényszerűségből fogadják meg az em­bert — egyszerre meddőn, üres kézzel kecsegtet a technikus pálya. Az építkezések megakadtak, uj vállalatok nem igen merülnek föl, a vasutak na­gyobb részét kiépítették ; hát minő jövője nyilik a reáliskolai tanulónak ? Ezek mind igaz vádak, csak­hogy az intézet alkotmányát épen nem érintik s fölöslegességét a legkevésbé tanúsítják. Forduljon korunk állapota pénz dolgában s azonnal látni fogjuk szükségét a rátermett techni­kusoknak. Nem kellene-e még néhány vasút, nyil­vános épület, iskola stb. s nem fognak-e ily válto­zás után a vállalkozók jelenkezni? És nemcsak ha­zánkban kell erre várnunk, rá lehetne mindjárt Boszniára, Herczegovinára mutatnunk, hogy köze­lebb bizonyítékot hozhassunk. De mikor az a vá­lasz erre, hogy a gymnasium ép úgy képez a tech­nikumra, mint a reáliskola. Ezt nem tagadjuk, csak eredményes voltát vonjuk kétségbe. Hivatkozhatunk tapasztalt tényekre, melyeket idézni nem hiábava­lóság. Egy ismertem gymnasiumi tanuló, a­ki szép sikerrel végezte a gymnasiumot, fölvétel végett egy külföldi technikán jelentkezett, a­hol azon föltétel alatt írták be, hogy elővizsgálatnak veti alá ma­gát. Félévi buzgó tanulás után csakugyan megfe­lelt s rendes hallgatója lett a főiskolának. Egy má­sik, ugyanazon gymnasiumból való tanuló, már egész évet igényelt hozzá, hogy fölvegyék; a rajz­ban való hiányos képzettsége azonban annyira el­­foglalta minden idejét, hogy szeme megfájult s nem sok híja volt, hogy kedve tökéletesen el­hagyja. Most kérdem, ez a két példa mi mellett szól? A gymnasium vagy a reáliskola mellett? A­helyett, hogy a tanítvány a megerőltető érettségi vizsgálat után pihenhetne, újra hozzá kell fognia a tanuláshoz, még­pedig vasszorgalommal. S a­mi még hátrányosabb, hogy a­mikor a műegyetemen a többiekkel kellene haladnia, kötelezve van mu­lasztásait pótolni, a nélkül azonban, hogy ezzel a műegyetem első évi folyama követelményeitől fel­oldanák. Kettős feladat terhe súlyosodik rá, a­mi mind szellemileg, mind testileg kárhozó. Ezzel nem akarunk sem a gymnasium hátrányára, sem a reál­­skola előnyére következtetni, hanem kívánjuk szel­lőztetni ama kérdést: miként segítsünk e bajon és miként viszonylik e két intézet a mai korszellem kívánalmaihoz? Előre is kinyilatkoztatjuk, hogy mind a gymnasium, mind a reáliskola jelen alka­tában nem felel meg nekik. A gymnasiumnak ép úgy mint a reáliskolá­nak képző fejlesztése egyoldalú. Az előbbi a hu­mán tárgyakra: a nyelvekre és történetre; a utóbbi az exact, a reáltárgyakra, a mennyiségtan, termé­szettan és rajzra terjeszti leginkább figyelmét. A gymnasium a szabadabb, önállóbb, a reáliskola a kötött gondolkozásmódot fejleszti; a­mennyiben azonban amaz ügyesebb, találékonyabb, addig enez biztosabb, alaposabb. A humán tárgyak nem köve­telik a tanulótól, hogy szigorúan megállapított alakhoz ragaszkodjék észjárása, sőt ellenkezőleg megengedi s némi határok közt meg is kívánja a sajátos, egyéni felfogás alkalmazását, a­mi a gon­dolkozás gyakorlatát nagyon elősegíti és bizonyos künnyűséggel felruházza. Az exact tárgyak szoro­san körülírt és meghatározott szabályok körében mozognak. A tanulónak el kell tulajdonítania a tör­vények bizonyos összegét, mely alapját tegye ké­sőbb gondolkozásmódjának s a mely nem tűri ön­leges sajátosságának érvényesülését. Megmásithat­­lan formák közé szorul értelme,­­a­mi természe­tesen magával hozza a másnemű tárgyaktól való idegenülését. Miből is magyarázhatnék meg, hogy vannak tanulók, kik a humán tárgyakban elért jeles kép­­zettségek daczára az exact tárgyakban alig kielé­gítő eredményhez tudnak jutni , és megfordítva. Tapasztalásból mondhatom, hogy voltak tanítvá­nyaim, a­kik az osztály legjelesebb matematikusai voltak s a magyar feladványo­kban a legkezdet­legesebb gondolkozásmódnak adták tanújelét, a tár­gyat áttekinteni nem bírták, egységesen alakítani nem voltak képesek, egyik gondolatot a másikkal összefüggően vezetni, egyik mondatot a másikkal harmonikusan összefűzni sehogy sem tudták, a­mi­ből gyakran a legnagyobb sületlenségek származ­tak. Itt, a­hol a felfogás önállásának bizonyos ma­gaslatára kell emelkedni, a­hol minden jelen­ségnél nem lehet merev szabályokra hivatkozni, tá­maszkodni, a­hol a dolgozat tárgyának meg­fogása, részeinek egyöntetű megállapítása, a gondo­lat fesztelen áthajlásának megértése, a mondatszer­kezet számtalan fordulatának oda illő alkalmazása fontos szerepet játszik, ritkán tud a megszabott for­mákhoz tapadó értelem biztosan és mégis könnye­dén mozogni. Minduntalan szabálytalanságra vél­et­len, s a szabálytalanságok hite eltéríti. Ugyanezen tünemény fonákját olvashatná rám a mathematika tanára, a­minek igaz voltát nem is akarom két­ségbe vonni, s előre is meghiszem, minthogy seffi a tárgy, sem a tanár, de még a tanuló sem okol­hat. Egyedül a tárgyak félszeg feloszlásának rend­szere róható meg. Erre a gymnasiumi tanulók a leg­­pr­egnánsabb példával szolgálhatnának, különösen a­mi az exact tárgyakat illeti. A gymn­­érettségi vizsgálatok legjobban tüntetik fel a különbséget, mely közte s a reáltanuló közt megfigyelhető. És nemcsak az exact tárgyakra vonatkozólag, mert a valóban derék, tehetséges reáltanuló épen a vázolt képzésmódnál fogva mindig ott állhat, a­hol a gym­­nasista, csakhogy nekünk nem szabad a kivétele­ket kiinduló pontul és alapul vennünk, hanem a kö­zépszeren kell haladnunk. De azt még nem tagadhatja el senki, hogy a reáliskola az exact tárgyakat illetőleg többet nyújt s nagyobb eredményt is mutat föl mint a gymna­sium, sőt ha hozzá­veszszük, hogy a jelen reális­kola majdnem a gymnasiumhoz hasonló mértékb­en ápolja a humán tárgyakat s a jelen haladást vizs­gáljuk, akaratlanul is el kell ismernünk, hogy az átmeneti korszakon túl levő reáltanuló jóval fölötte áll az előbbi rendszer tanulóinak. De meg kell en­gednünk azt is, hogy a tanulók csak túlerőltetéssel érhetik el a kellő eredményt. Íme világos a reáliskola közeledése a gym­­nasiumhoz ; nekünk azonban nem erre kellene tö­rekednünk, hanem hogy a gymnasium és reáliskola szervezetébe arányosságot öntsünk, egymásból e két intézetet ki ne zárjuk vagy pláne az egyiket a másik fölé helyezzük, kívánságokkal ellássuk és oda hatnunk, hogy szilárd eszközökkel oly irányba tereljük, mely korunkat és a szülőket is kielégitte. Annak az elavult, hagyományos, furcsa nézet­ek hódolni, hogy csak a gyimasista válik be a tudo­mányegyetembe, oly ferdeség, mely pirulásra készti a tudományosan művelteket. Ugyan például az or­vostudománynak mi teszi alapját ? A latin nyelv vagy a természettudományok ? Nem lealacsonyult, vak segédeszköz-e csupán a latin nyelv ? S oly nagy szüksége van az orvosiak Horác nyelvére, a latin syntaxisra, hogy nélküle boldogulni nem tudna? A modern orvos ugyan keveset bajlódik vele re­ceptjének megírásakor. Az orvostudománynak meg­van régtől fogva meggyökerezett műnyelve s ha azt elsajátítja, akár soha sem bibelődött legyen a latin hexameterekkel, Tacitussal, Ovidiussal. Vagy teszem azt, nem hóbortos valami, hogy a reálta­nuló nem lehet a földrajzból, természetrajz- és tan­­ból tanár vagy csak nagy nehezen ? Bővebben, alaposabban oktatják ezeket a gymnasiumban? Nekünk az ellenkezőről van tudomásunk. Ellenben pedig a gyám­­tanuló beiratkozhatik a tudomány­egyetem minden fakultásán, sőt a műegyetemen is fölveszik minden akadály nélkül. És nyilvánvaló, hogy az exact tárgyakban nincs az a képzettsége, a­mi a reáltanulónak, s kedvéért olyanokat is adnak elő a műegyetem első évi folyamában, a­miket a reál­­tanuló már a nyolc­adik osztályban megemésztést. Ez az eljárás már a méltányosság szempontjából is elvetendő. Vagy ne bocsássák a gymnasistát a mű­egyetemre, vagy bocsássuk a realistát is a tudo­mányegyetemre. Pótolnunk , annyiban amennyiben reformál­nunk kell. Mind a gymnasiumnak, mind a reális­kolának tanterve időszerűtlen. A gymnasium ne akarjon csak a tudományegyetemnek, a reáliskola pedig csak a műegyetemnek hallgatókat nevelői; a jog illesse meg mind a kettőt, mert a föltételeket úgyis magukban bírják. Nagy átalakuláson sem kellene a két intézetnek átmennie, csupán egy-két módosuláson. Az legyen igyekvésünk, hogy egymást támogassák, kiegészítsék. A humán és reál­ tárgyak ne álljanak egymással szemben, mint ki nem egye­­tethető tudományok, hanem összhangzó egyesülé­sekből keljen el ez a harmonikás szövetség, mely a tanítványok több oldalú s mégis egyöntetű képzé­sét czélozza. Szerintünk tehát a gymnasium és reál­iskola belszervezetét részben azonos alapra kellene építeni, azaz, az algymnasium és alreáliskola tö­kéletesen ugyanaz legyen. E mellett hatékony, külső tényező is kardoskodik: a pályaválasztás rejtvény­es volta. A tanuló, mikor az első osztályba lép, fo­galmával sem bír az intézetnek minőségéről, a ta­nulandó tárgyak czélja és hasznáról meg egyálta­lában magának az életnek, a maga tehetséges­ek, hajlamainak mivoltáról, képzékenységéről sent, a­n­nál kevésbé a vaktában hozzá mért s választott pályáról. Nem egy eset bizonyította, hogy a reál­iskolai fia inkább a gymnasiumba óhajtozék, v. pedig amoda, a­mi mindig kellemetlenséggel és idővesztéssel vala egybekötve. A vivendi causs, a dolog gyakorlati fele tehát maga is ilyen változást kívánna. A negyedik osztálybeli fiú már tisztábban lát, tájékozódni kezd, érzi, hogy mely tárgyhoz vi­selkedik nagyobb vonzalommal s ekkor már ké­pesebb az ide vagy oda határozásra. De még maga az eszmei czél érdeke is ezt követelné. Részint ezért, hogy a gondolkozó tehetség egyenlőkép sza­badabb, hajlékonyabb fejlődést nyerjen, részint pedig hogy a mindkét intézetben ifjúságot nehéz­ség nélkül az egyetem bármely facultására képe­sítsük. Kötelességünk volna ennélfogva a tantervet az alsóbb négy osztályban mindkét intézetre nézve egyformán olykép átalakítani, hogy a humán tár­gyaknak túlnyomósága uralkodjék benne, megje­gyezvén, hogy az első osztályban egy nyelvet, még­pedig a magyart tanítsák; ily módon az ifjú elsa­­­­játítván egy nyelvet, erős alapra helyezkedhetik.

Next