Ellenőr, 1878. december (10. évfolyam, 606-659. szám)
1878-12-03 / 609. szám
véget érjen. Az ellenzék részéről senki sem kért felvilágosítást a kormánytól a kártalanítás tekintetében követendő modus procedendi iránt. Pedig az ellenzéknek, amenynyiben nem viseltetik bizalommal a kormány iránt, ez lett volna hálás és jogosult feladata, mert az eljárás esetleg olyan lehet, hogy nem volna köszönet benne. Én csak egyéni nézetemet fejezem ki azzal, hogy czélszerűbbnek vélném, ha a kártalanítási igények megállapítása első fokúlag a közigazgatási bizottságokra ruháztatnék. Én az annyira ócsárolt közigazgatási bizottság intézményét mindenkor akkor fogtam fel, hogy abban a közigazgatási bíráskodásnak kezdetleges alapja van lerakva s ezen irányban óhajtom ez intézmény fejlesztését. A közigazgatási bizottságokról szóló törvény 35—36. §§-ai amúgy is némi contactusba, némi érintkezésbe hozták e bizottság hatáskörét a hadkiegészítési kerületek parancsnokságaival, és minthogy a kártalanítás a közös hadügyi budgetből lesz fedezendő s így közegeinek is befolyást kell engedni, e szempontból is legczélszerűbbnk e vélem, hogy a közigazgatási bizottságok az illető [hadkiegészítési parancsnokságokkal egyetemben ruháztassanak fel elsőfokúlag a kártalanítási igények megállapításával. Ez volna egyúttal úgy a népre, mint a kormányra nézve legcsekélyebb költséggel járó módozat. Végre azt hiszem nagy megnyugvására szolgálna a népnek és a kérvényező törvényhatóságoknak, ha ama kártalanítási ügyekket a törvényhatóságok közjogi ellenőrködése mellett foganatosíttatnék. A honvédelmi miniszter nyilatkozata szerint legközelebbi időre várható az eljárási szabályzat közzététele és én részemről szívesen fogok a netalán jobb és czélszerűbb módozatnak elismeréssel adózni. Dárdai Sándor: Mit jelentett a fáklyás zene? „Azok a berliniek nekik mindent jobban kell tudni a kormánynál és más halandóknál, különben attól tartanának, hogy nem elég okosak. Ebből eredt az a sok bolondság, amit elkövetnek.“ Körülbelül így jellemezte egyszer Bismarck a Spree-melléki Athént — texte Buschio. — „És, tette hozzá, így van ezzel minden nagy város.“ Jóformán. De mégsem egészen. A kanczellár nagyon általánosít, nagyon hajlandó a parst pro toto venni, é s a snob-ok, swell-ek és cockney-k nagyvárosi nemzetségének elkényszeredett eszejárását, a proletariátus zsibongásait, és a visító czipésznövedék apró örömeit, a városalkotó szolid elemek bűnéül tudni be. Pedig a hadonázó végtagokhoz a legtöbb esetben semmi köze a nemesebb szerveknek. S a házakon belül egészen más a város, mint odakint az utczán. Itt a példa. Ugyan lehet-e jó lélekkel Budapestnek tudni be azt a vidatánczot, melyet ma este rendezett magának a politikai shakerek felekezete ? Hát tehet arról Budapest polgársága, a fővárosi értelem, műveltség és tekintély, hogyegy csomó ember kiáll a piaczra görcsöket kapni, hogy ünnepelné hangos muzsikaszónál a gondolatmentességet, a bomlottságot, az absurdumot ? Mert, mit fejez ki ez a tüntetés? Bevallott czélja a három ellenzéket ünnepelni: a két magyart igazán s az egy osztrákot elvben. Herbstet, Kállay Jancsit, Apponyit együtt. Az egyik magyar ellenzéket azért, mert oly átkosnak találja a közösügyes alapot, hogy azon absolute lehetetlen akárkinek is jó politikát csinálni, a kormánybuktatást tehát csak eszköznek tekinti a közjogi rendszer megbuktatására. A másik magyar ellenzék viszont azért ünnepeltetik, mert oly kitűnőnek találja a közjogi alapot, hogy meg se foghatja, mikép lehet azon nem jó politikát követni, a kormánybuktatást tehát a közjogi rendszer hitele helyreállításának eszközéül tekinti. Az osztrák ellenzék pedig azon érdeménél fogva részesül az elméleti, de nem gyakorolt megtiszteltetésben, mert constatálja, hogy alap ide, alap oda, te dummer János von Budapest, semmiféle alapon nem tudsz jó politikát csinálni, ergo mindenekelőtt a magyar ember küszöbölendő ki a rendszerből, s a kormánybuktatás erre vezet. No már, kérjük alássan, azt még csak rímbe lehet valahogy szedni, hogy valaki bepaprikásozik a kis pipában parádi spritzer mellett, azután elmegy aludt tejet enni derczekenyérrel a Színek boltjába s végre kvargli szónál virrad meg söröskorsó mellett. De tisztelem én azt a gyomrot, mely a fáklyás zene hármas cadentiáját beveszi. Ilyen állapotundat még nem evett Budapest. Hogy azért nincs benne ellenmondás: a külügyi politika elitélése Brillat Savarin-féle csodamártás gyanánt önti le a meghasonlott menüt, s egyszüvé teszen oldalast, csigahust és kitoló fánkot. Szép volna, ha igaz volna. De Brillat Savarintól Passananteig rútul degenerált a szakácsmesterség. S ha jól megvizsgálják azt a csodamártást, az bizony annyiféle izű, a hány a szakácsa, s a csigahus csigahus marad. Az osztrák ellenzék azon kezdi, hogy tulajdonképen el sem ítéli a külügyi politikát. Folytatására nem vonakodik megadni az eszközöket, az occupatió jövendő szükségleteit fedezi. Csak az eddigiekre nézve vonakodik meg felmentést adni Andrássynak , de az Andrássy utódjáról scrupulósusan gondoskodik, hogy legyen mivel tovább folytatni az eddigi politikát. Hát ez nagyon bölcs előrelátás és nem habozunk kimondani, hogy hazafias gondoskodás is az osztrák ellenzék részéről, mert egy jó és sikeres külpolitika folytatását lehetővé teszi; de, hogy a magyar ellenzéki kétfejű sárkányt is hasonló törekvés hevítené, azt — legalább nyíltan — eddig még nem merték bevallani. Hanem hát e tekintetben megjobbíthatják magukat. A világmentő eszmék talárja alá rettegett személyes lólábat, fel lehet egész cinicusan takarni. És a külpolitika kérdése Andrássy-kérdéssé kelestesülhet az Apponyiak és Hellyek atyafiságos körében is. De még azzal nem lesz ám áthidalva az óriási szakadás, mely a két ellenzéki nemzetség felfogása közt tátong. Mert nagyon szép ugyan azt mondani: áll az alku, Andrássytól kell megszabadulni mindenekelőtt, ha politikája a nyakunkon vész ki. De ez még csak negatív compromissum. S a positív czélok vajmi eltérőek. Az egyik nemzetségnek tökéletesen elég, ha magát tolhatja az Andrássy helyébe, ez neki önczél. Hanem a másik nemzetség aligha tolná magát az Andrássy helyébe s aligha segítené oda Apponyi urékat, ha egyszersmind közjogi elveit is nem viheti magával. Hát van-e több ilyen tűz és viz széles e világon? S már most e tüzet és vizet együtt ünnepli a fáklyás hóbort, s tetejébe még a bécsieket is. Ezeket persze kissé hidegebben és nem nyíltan, a tegnapi szavazás óta. Mit jelenthet az ilyen tüntetés egyebet, mint a lehetetlenséget, az ellenmondást, a cháoszt ünnepelni ? Azt jelenti, mint mikor a bécsiek együtt éltették a sajtószabadságot és a censurát, és egy spanyol város azért folyamodott a királyhoz, hogy a szamarak ezentúl lovaknak, s a lovak kecskéknek tekintessenek. Mindegy, azért ők mégis muzsikáltak fáklyavilágnál és dictióztak Apponyiéknak contra Mocsáry, Mocsáryéknak contra Apponyi, Herbstéknek (elvben) contra valamennyi. És ez Offenbachiádat, melynél bolondabbat még nem szedtek kottára, a főváros imposans manifestatiójának fogják kikürtölni. S elvárják Igriczitől, hogy a példán nagyot lelkesedjék. Igriczi pedig utóvégre is nem tehet róla, hogy távol esik Budapesttől, s hogy a perspectiva törvényei megfordítva érvényesek a személyekre és eseményekre : minél inkább távolodunk tőlük, annál nagyobbaknak látszanak. Hanem aztán nem kell csodálkozni, ha Kossuth a fővárosi motoszkák ellen a vidéki központok józan eszére apellál. S Igriczit örömestebb látja egy vidéki központ, mint a főváros vonzó körében. „Csúnya franczia tempó, írja egy régibb keletű levelében, mindent a fővárosban öszpontosítani, mindenben annak engedni át a vezérszerepet, mindenre onnan várni a lökést, s vakon követni annak kezdeményezését.“ S ha valóban Budapest cselekedné e hóbortokat, tökéletesen igaza volna Kossuthnak, hogy ne adjunk semmit az ország szívére, s emancipálja magát a központ vezetése alól a vidék, mint Angliában. Szeged és Kolozsvár, Kassa és Pozsony, legyenek: Manchester, Birmingham. De Budapestnek nem bűne, hanem szerencsétlensége, hogy ily hóbortok lábra kaphattak benne. Prága, mint a rákosi por és a fertőzött kútvíz. Annyival azonban mégis tartozik magának Budapest, hogy kompromittálását valamennyire megnehezítse, mint küzd a rákosi por és a fertőzött víz ellen. Vasutaink biztosításának kérdéséhez. Budapest, decz. 2. Pár nap előtt említve volt e lapokban, hogy a magyar közlekedésügyi miniszter, Ribáry Sándor miniszteri tanácsos elnöklete alatt enquét-et hívott egybe, mely a vasutak tűzkár- és szállításbiztosításának kérdésében concret javaslatot terjeszszen a miniszter elé. Mint magán után tudjuk, e bizottság e hó 5-én fogja megkezdeni tárgyalásait. Ugyanazért épen időszerűnek tartjuk a tárgyhoz objectív hozzászólást. A kérdés genesisének rövid ismertetését azon kezdjük, hogy több idevágó előzmény után a magyar vasutak igazgatói értekezletének már 1876. május 12-ei ülése Ivánka, Tolnay, Freund főigazgatókból és Fuchs igazgatóból bizottságot küldött ki a vasutak közt létesítendő viszonyos (kölcsönös) kárbiztositó egylet kérdésének tanulmányozására, mely bizottság a szükséges statistikai adatok beszerzése s a tárgynak négy ülésen beható megvitatása után jelentését az igazgatói érekezlet 1877. deczember 5-ei ülésén terjesztette be. Ezen jelentéséhez képest a bizottság a kölcsönös biztosítás létesítését nemcsak kivihetőnek, de a vasutakra igen előnyösnek is tartja s a kivitelre nézve következő módozatot ajánl -A kölcsönös biztosításra szövetkezett vasutak az előforduló károk megtérítéséhez bizonyos kulcs szerint járuljanak, nevezetesen: a) épület károknál a kiszámított kárösszegből a kárvallott társaság terhére először is 10°/0-t levonandó, a többi 90%-i aztán a résztvevők közt, ezek épületértékeinek arányában kivetendő. E végből a résztvevő vasutak a szövetségbe álláskor építményről értékbevallást készítenek, melyet a szintén esztendő részletes tervek alapján külön bizottsál meg. Az épületek tűzveszélyességükhöz kétett öt csoportra osztandók be s mindenk építet értéke annyiszorosan vétetik számításba, a hányadik csoportba tartozik, b) járműveknél úgy a mozdonyok, mint a kocsik különböző sorozatai szerint egységárak áltandók fel, melyek nyomán az egyes vonatoknak mozdony- éskocsitelepe, pénzértékbe átszámítva, adja azon arányszámot, amely szerint a kárösszeg az egyes résztvevők közt megosztandó. E kárnemnél a jármű tulajdonosára nagyobb teher nem vethető, mint amennyi ez arányszám szerint esik rá. c) Szállitmánykároknál az arányszámot úgy a fizető, mint az önköltségi szállitrmányoknak ezer netto tonnakilométerei képezik s a kárt szenvedi vasutra az e kulcs szerint reá esőnél nagyobb kár nem róható. d) Anyagelérés esetén a kárvallott vasút által első sorban a kárösszeg 10%-ra viselendő; a fennmaradó 90°/0-t aztán a szövetkezettek közt (a kárvallottat is beleértve) a kárévet megelőző naptári évről szóló üzletjelentésekben kimutatott anyagkészlet értékének arányában osztandó el. Azon esetre, ha a kölcsönös biztosítás ez alapon nem fogadtatnék el, a bizottság azon javaslatot teszi, hogy minden vasút azon biztosítási díjat, melyet most fizet, közös pénztárba fizesse be, melyből aztán a károk fedeztessenek, tetemesebb tűzkárok esetén pedig a kormány beleegyeztével a túlfizetések az üzleti kiadások terhére történjenek ; vagy ha e módot nem tetszenék, a bizottság azon esetre, ha a biztosító társulatok a díjakat jelentékenyen (legalább 30%-val) leszállítanák , a magán társulatoknál való biztosítást is fenntarthatónak véleményezi s e czélra azt ajánlja, hogy a vaspályák egy testületként, egy szerződést kössenek a biztosító társulatokkal. A bizottságnak ezen, minden eshetőségre oly nagyon figyelmes jelentése az igazgatói értekezlet 1878. márczius 11-iki ülésén került tárgyalás alá. Ez értekezlet is hangoztatta ugyan, hogy „a kölcsönös biztosítás nemcsak elvileg helyes, hanem a vasutakra nézve pénzügyi tekintetben is előnyös és gyakorlatilag keresztülvihető“, mindazáltal a kölcsönös biztosításra vonatkozó végleges kiviteli javaslat tétele előtt az értekezlet, a biztosító társulatoknál magának tájékozást kíván szerezni: nem volnának-e hajlandók az összes vasutaknak biztosítási díjleengedést adói, melynek folytán a tervezett kölcsönös biztosítókötelék alakításától aztán el lehetne tekinteni. És úgy történt. Nem tudjuk, hogy történt-e, nem-e más biztosító társaságnál is tudakozódás, csupán azon tényről van tudomásunk, hogy az egyik vasút igazósága már 1868. ápril 9-iki körözvényével közli a többi vasutakkal a közte és az első magyart biztosító társaság közt megállapított szerződési pontozatokat. Ezek szerint: a) a vasúttársaságok köteleznék magukat, most fennálló biztosításaik lejártától egész 1893-ig az eddigi szerződéseikben biztosított tárgyakat az első magyarnál a jelenlegi díjösszegek fenntartása mellett biztosítani. b) Ennek fejében az első magyar a tiszta haszon felét visszafizeti a társaságoknak olyképpen, hogy a bruttó díjösszegből az első magyar javára 15°/0-s jutalék, továbbá a kifizetett károk összege levonatván, a fennmaradó többlet képezi azon nyereményt, melynek 50%-je a vasúttársaságokat illeti, de amely azonban kamataival együtt egész 1893-ig az első magyar kezei közt fogna visszamaradni. Ezen közben a közlekedésügyi miniszter is megmozdult. Mint ugyanis az előbb érintett vasút főigazgatója i. é. május 4-diki körözvényében a többi vasútársasággal közli, a minisztérium néhány osztálytanácsosával ápril 27-ikén tartott értekezleten azon magánértesülést nyert, hogy e minisztérium a kamatbiztosítást élvező vasutaknál a kárbiztosítást meg akarja szüntetni, ellenben megengedi, hogy a társulatok tűz- és szállítmány káraik összegét üzleti számláikba felvehessék. Ennyiből áll az ügy genesise. Háromféle tervezet forog szőnyegen tehát: 1. a vasutaknak egymás kölcsönös biztosítására szövetkezése; 2. az eddigi rendszer mellett, azaz a biztosító társaságokkal való szerződéskötésnél megmaradás és 3. a tiszta önbiztosítás, illetve nembiztosítás. Ez utóbbit, bárha az állítólag a kormányé is, mellőzzük különösen azért, mert csupán kamatgarantiát élvező vasutainkra szorítkozik. De aztán nézetünk szerint is helyesen tétethetik ellene azon észrevétel, hogy a kamatgarantia lényegében csupán oly előleg lévén, mely az államnak a vasutak által előbb-utóbb visszafizetendő, annak megengedése mellett is, hogy az előforduló károk az üzleti számla terhére állíttassanak, e károk okvetlenül csak a részvényesek terhére esnének, mégpedig áetaláni nagyobb károsodás esetén a megoszlás előnye nélkül. Foglalkozunk tehát csupán a két első tervezettel. Hogy a két módozat viszonylagos előnye annál tüzetesebben megbírálható legyen: a kezeink közt levő adatok nyomán ezennel közöljük, hogy 1874—1875 ben mi biztosítási dijat fizettek vasuttársaságaink s viszont mennyi kártérítést kaptak. Az ezen tizenöt vasút által fizetett évi díj tehát 168,394 ft, a részükre visszajutott kártérítés pedig 52,744 ft, úgy hogy a biztosító társaságok nyeresége rajtuk évenként 115,650 főra ment. Létesülvén a kölcsönös biztosítási szövetkezet: e teljes összeg a vasúttársaságok javára fognak megmaradni 8 5%-kias kamatoztatás mellett 10 év alatt 1.527,000 frtra nőne fel, míg ellenben az első magyar társaság ajánlata szerint csupán 45,196 frt maradna a vasutaknak, évenkiüli 70,455 forint pedig a biztosító társaság nyereségét képezné ; ama 45 ezer forinthoz is azonban csak majd tizenöt év múlva nyúlhatnának, addig ellenben kötelesek volnának mostani díjösszegeiket minden módosítás és leszállítás lehetősége nélkül fizetni. S ezen pont az, melyet egyes vasutakra nézve még különösen is sérelmesnek kell tartanunk. E kikötés egyes oly vasutakra nézve, melyek hoszszabb idő óta állván fenn, szerzett tapasztalataik nyomán biztosításaikat kellőleg szabályozhatók vagy amelyek a vasútak összesége által megindított kölcsönös bztosítási agitatió védszárnya alatt utóbbi időkben kedvezőbb feltételek mellett nyithatták meg biztosítási szerződéseiket, igen előnyös lehet ugyan, annál hátrányosabb azonban a többire, különösen az újabb vasutakra nézve, melyek az üzlet megindításakor igen természetes tájékozatlanság és nagyobb aggályosság nyomása alatt magasabb arányú biztosításokat vettek és egyelmesebb dijakat fizetnek. Kitűnik ez, ha a most fizetett dijakat az egyes vasutak hossz-méreteihez arányosítjuk. Mey a magyar-gácsországi (csupán tűzkárokért) 18 ft, magyar keleti 21.81 kr, első erdélyi 24.06 kr, alföld-fiumei 24.24 kr, északkeleti 28.62 kr, magyar nyugati 31.12 kr, duna-drávai 33.74 kr, pécs-barcsi 34.70 kr, tiszavidéki 36.50 kr, magyar államvasút 38.65 kr, kassa-oderbergi 39.18 kr, eperjes-tarnowi 48.58 kr, győr-soproni 77.91 kr, vágvölgyi 102.50 kr, dijat fizet kilométerként, pedig a legmagasabb díjarányú vasutak értékei korántsem a legtetemesebbk is kilométerenként. A magyar biztosító társaság pontozatainak elfogadása e viszásság megörökítése fogna lenni. Mindezek azon meggyőződésre vezetnek bennünket, hogy a leghelyesebb módozat az első helyen érintett kölcsönös biztosítási szövetkezés azon, talán némi részben még kibővitendő elvek szerint, mint az 1876. május 12-iki ülésből kiküldött bizottság Hágyon negyen skizzirizta. E módon garantirozott és ma garanrozott vasutak egyaránt résztvehetnek a szövetkezésben s a terhes valamennyi vasút közt teljesen egyenletesen megoszthatók. A bizottság által ajánlott kulcs szerint ugyanis az egyes vasutaknál az épületek, járművek, szállítmányok és anyagkészletek értékei különkülön megállapittatván, az a p. o. 170 ezer forint, melyet vasutaink összesége most biztosítási dij képen fizet, ez értékek arányában lenne az egyes vasutak közt felosztandó s a mely vasút értékei p. o. egy tizedét teszik ki az összes értékeknek, a 170 ezer forintnak szintén csak egy tizedét, sem többet, sem kevesebbet nem fizetne a közös pénztárba, tehát az előnyösebb, vagy hátrányosabb szerződéskötési alkalomból származott egyenlőtlenség megszűnnék. És ez a kölcsönös szövetkezés teljesen elégséges is volna vasutainknak a történhető károsodások ellen biztosítására. Mint fentebb láttuk, az 1874—1875-iki két évben vasutainknak 168 ezer forint évi díjfizetéssel szemben csupán 52 ezer frt káruk volt Ha még korábbi időkre (a tiszavidékinél 1863-ig) megyünk vissza : ugyanő 15 vasút 953,125 frt dijat fizetett s 627,393 frt kártérítést kapott összesen, tehát saját díjfizetései nemcsak bőven fedezték kárait, hanem még 326.000 forint tiszta nyereséget adak a biztosító társaságoknak, pedig a ma 627 ezer forintban a magyar államvasút leégett gépgyáráért kapott 300 ezer forintos kártérítés is be van foglalva. De ha vasutaink az egymásnak kölcsönösen nyújtottnál még nagyobb és teljes biztosságot óhajtanának , megszerezhetik ezt túlbiztosítás útján olyképen, hogy jelenleg p. o. 170 ezer forintot tevő díjfizetéseik magasságáig előforduló káraikat maguk közt osztván fel, csupán az ezen maximumon esetleg túlmenő kárt biztosítnak valamely társaságnál. Részünkről azt hiszszük, hogy e túlbiztontásra az első magyar is készségesen vállalkoznék a 170.000 forintnak legfeljebb 10°/0-jáért, s ha nem, bizonyára szívesen megtenné azt akármely más, szintén solid társaság, fizetett dij kártérítés kárarány Magyar államvasutak 60,439 frt 21,721 frt 35.9°/p Tiszavidéki vaspálya 49,892 „ 16,077 „ 32.2 „ Magyar keleti vasút 37,674 „ 17,704 „ 47 „ Kassa-Oderbergi vasút 36,162 „ 8,338 „ 23., „ Magyar északkeleti „ 35,149 „ 9,496 „ 27 „ „ nyugati „ 23,458 „ 2,308 „ 9.8 „ ,, gácsországi „ 23,439 „ 16,020 „ 68.3 „ Alföld-fiumei ,, 19,000 „ 6,536 „ 34,, „ Első erdélyi „ 16,496 „ 4,842 „ 29 6 „ Duna-drávai „ 11,200 „ 1,246 „ 11., „ Eperjes-tarnovi „ 8,349 „ — — Vágvölgyi „ 6,340 „ 258 „ 4, „ Arad-temesvári „ 4,600 „ 414 „ 9 „ Mohács-pécsi „ 2,320 „ 191 „ 8.4 „ Pécs-barcsi „ 2,271 „_____311 „ 13.7 „ összesen 336,789 „ 105,489 „ 331%. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 2-án. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Kiss Alber még csak egy körülményt emlit fel, melyre pártja elfelejtett reflektálni, s ez a halasztást nem tűrő szükség esete kifejezés a kérvényt bizottság előadójának javaslatban. Ő azt hiszi, hogy a kormány nagy hibát követett el, mikor odáig engedte jutni a dolgokat, hogy halasztást nem tűrő szükség esete álljon be. Szólásra többen nem lévén feljegyezve, elnök a tanácskozást befejezettnek nyilvánítja. Szólani van még joga a bizottsági előadónak Vécsey Tamásnak. Párbeszédjének lényege abban sarkallik, hogy a kérvényben nem annyira az előfogatok megtagadása volt jelezve, hanem az, hogy a kormány halaszsza el erre vonatkozó intézkedéseit. Még egyszer ajánlja a bizottság véleményét elfogadásra. Énak felolvasta ja a bizottság javaslatát, s kérdi a házat, hogy elogadja-e vagy nem. A többség elfogadja. Azután az előadó más kérvények tárgyalását nyitja meg. Első tárgyalás alá a következő kérvény kerül: Karapáncsi Márton és társai mohácsi lakosok s Boszniában rendelt fuvarosok a Boszniába Mohácsról kirendelt fuvarok ottani lefoglaltatása s okozott kárjaik tárgyában vizsgálatért és kártértésért esedeznek. Az előadó jelentése szerint e kérvény kiadatott a honvédelmi miniszternek. Madarász József jelentéktelen bevezetése után, melyben a szabadelvű pártnak a mohácsi kerületi szolgabírák általi támogatásáról beszélt, e tételt kívánja a bizottság jelentésében, a „miniszternek kiadatik“ kifejezés után tétezni: a miniszter jelentését a ház elvárja. Dárday Sándor azt feleli Madarásznak, hogy a képviselő által felhozott támogatás volt az egyedüli, melyben a szabadelvű párt az ottani szolgabírák részesítették, s e támogatás abban állt, h°gy a kormány rendeleteit az előfogatokra nézve foganatosították. Szende Béla honvédelmi miniszter ígéri, hogy a kérvények nyomán szigorú vizsgálatot fog tartani, az eredményről azonban nem látja szükségesnek a házat értesíteni. Csanády Sándor ezen nagyon csodálkozik, s kéri a házat, hogy a minisztert az eredmény előterjesztésére utasítsa. Ezután elnök elolvastatta a kérvényi bizottság jelentését, s Madarász jobbítványát. Az elnök által feltett kérdés után a ház az előadó jelentését elfogadta, Madarász jobbítványát pedig visszaveteti. A 387. és 405. iktatószámú kérvények kiadatnak a pénzügyminiszternek. A 15. folyószám kiadatik a közlekedési miniszternek. A bizottság véleménye szerint a 16. 19. folyószámú, valamint a 390. 398. 436. 439. iktatószámnak a pénzügyminiszternek adandók ki. Madarász József azon véleményének ad kifejezést, hogy azon kérvények, melyekhez 40—50 község járult, ne adassanak ki a minisztereknek tanulmányozás végett, hanem még a képviselőház jelen ülésszaka alatt kötelességüknek ismerjék a miniszterek előterjeszteni. S ezen értelemben benyújtja pótlékát a bizottság véleményéhez. Vécsey Tamás bizottsági előadó indítványozza, hogy Madarász akkor nyújtsa be ezen pótlását, mikor a pénzügyminiszteri szék betöltve lesz. Elnök kérdésére a ház elfogadta ugyan a kérvényi bizottság javaslatát, csakhogy a Madarász által benyújtott pótlás hozzácsatolásával, míg Vécsey indítványát a ház nagy többséggel elveti. Előadó folytatólagosan jelenti, hogy a 23. folyószámú kérvényt a bizottság a véderő bizottsághoz utasította. E kérdés természeténél fogva olyan, hogy mind a kalmsz, mind a honvédelmi tárczákat illeti, azért Madarász ellenindítványt nyújt be erre vonatkozólag. Szende Béa honvédelmi miniszter szerint e kérvényt legjobb lenne akkor tárgyalni, mikor majd nemsokára a véderői törvényről lesz szó a házban. A ház nagy többsége elfogadja a kérvényi bizottság javaslatát Szende enunciatiójánál fogva. A 207. iktatószauna, Hódmezővásárhely kérvénye kiadatik az igazságügyminiszternek, a 412. pedig a belügyminiszternek. A 4. sorjegyzékből a 427., 430., 441. iktató számú kérvények kiadatnak a pénzügyminiszternek. A legutoljára tárgyalt I. sorjegyzékből a 119. iktató számú kérvény a bel- és honvédelmi miniszternek adatik ki. A 178-dik pedig a ház irattárába rendeltetik tétetni. A kérvények tárgyalását Végh Aurél és Elekes György folytatják; ezek után az ülés végén Apponyi Albert gróf figyelmezteti a miniszterelnököt múltkor mondott szavaira, mikor megígérte, hogy a berlini szerződésre vonatkozó nyilatkozatait a legközelebbi napokban fogja előterjeszteni. Mivel azonban a képviselőház ülései bizonytalan időre fölfüggesztetnek a magyar delegációnak közbejött ülései miatt, kérdi a miniszterelnököt, hogy mikor fogja ígéretre le váltani. Tisza Kálmán miniszterelnök ígéri, hogy a legközelebb megnyitandó ülésen felelni fog, mit a ház helyesléssel vesz tudomásul. Egyéb tárgy nem lévén napirendre kitűzve, elnök az ülést bezárja. A legközelebi ülés napja nem bizonyos a magyar delegáció közbejött ülésezése folytán. Annak idején a falragaszok hirdetni fogják. Tudományos mozgalmak A tudományos akadémia ülése. Deczember 2. Ma az első osztály tartott ülést Pulszky Ferencz elnöklete alatt. Az ülés igen látogatott volt, méltán, mert két érdekes fölolvasást volt alkalom hallani. Az első székfoglaló is, actuali érdekű is lévén, természetesen nagy figyelemben részesült. Keleti Gusztáv „Deák emlékszobráról“ értekezett szakavatottan és vonzó modorban. Eladását lehető főkivonatban a következőkben ismertetjük : Deák Ferencz emlékszobrának felállítása nemzeti közóhajt képez, mely a szoboremlék czéljára megindított közadakozás fényes eredményében nyilvánult. A szobormű az egykorúaknak vigasztaló emlék lesz a múltból, a későbbi nemzedéknek pedig biztató intés, ha új veszélyek fenyegetnék az ország jövőjét. A gyűjtés anyagi sikere azonban magában véve még nem biztosítja a szoboremlék művészi sikerét, melyre nézve csak óhajokat nyilváníthatunk. A szoborbizottság gondosan előkészítette a vállalatot, a pályázathirdetésében azonban nem terjeszkedhetett külön kívánalmaink széptani fejtegetésére, melyek a feladat sikerét feltételezik. Az ily részetező irányzást a hazai művész inkább nélkülözheti, mint a külföldi pályázó. Szerző a fejlettebb külföldi művészet részvételében nem látja feltétlen biztosítékát a sikenek. Deák Ferencz ugyan európai celebritás volt a kül- és belföldi pályázó: Csengery Antalnak „Deák Ferencz emlékezetéről“ írt monographiájából bő tájékozást meríthettek a feladat szellemi részét illetőleg. Hogy milyen legyen Deák Ferencz emlékszobra arethetikai és nemzeti aspiráliónk szempontjából, e kérdést, akarva nem akarva a régi remekkor szobrászati elveiből kiindulva kell fejtegetni. Mai szobor-dűvészetünk is a régin sarkaink. A főkülönbség közöttük az, hogy ott a symbolizmus feltétlenül uralkodik, míg itt az egyéni vonások kerekednek felül. Amott tiszta eszményiség az alak ideális tökélye ; itt az Individualismus, fanyarabb történelmi mellékiztel. A régi szoborművészetnek nem főczélja a lelki élet kifejezése; az újkorinak e részben nagyobb tere nyílik. Ennek szyltörvényei azonban még fejletlenek, aesthetikájának szaftosabb rendszere a távolabb jövőnek van fentartva. Dák Ferencz szoboremléke kiválóan szép feladat, de sok nehézséggel kapcsolatos. Sikeres megoldásának külső feltételei kedvezőtlenek. Deák alakja, termete ugyanis nem volt plastikai , annál kedvezőbbek azonban a belső feltételek : nagyszabású valóban antik jellemének plasztikai nyugalma, méltósága által. Első kellék a történelmi momentum helyes megválasztása, szobrászati műnyelven: a testillák és mozdulat (attitűde) minősége, melyben a lelkűlét méltó kifejezést nyerjen. És próbára teszi a művésznek úgy műszaki képzettségét mint szellemi magaslatát. Deák Ferencz mint az önmérséklés és lelki egyensúly élő symboluma, az állam feje anélkül, hogy a kormányon ült volna, a nemzet önzetlen, bölcs tanácsadója legczélszerűbben ülő alakban volna az emlékművön megörökítendő. E felfogást ajánlja alakilag is néhány a remekkorból fenmaradt s több újkori szép szobormű példája. A szükséges eszményítés szempontjából helyeselhető a pályázathirdetés ama kívánalma, hogy Deák Ferencz alakja úgy legyen ábrázolva, amilyen a 60-as években volt, mielőtt a kor és betegség súlyos nyomai rajta észrevehetők voltak. Mindamellett óvakodni kell a művésznek az, élethűség túlzásától, melyet Quintilián elitél e szavakban: mimus in veritate. Az eszményítés csak a legszigorúbb szyszerűség által érhető el. A szoboralak ruházatának kérdése vitára ma már alig adhat alkalmat. Nincs aki kívánná, hogy Deák Ferencz népszerű alakját római tógában vagy az antik remekkor ideális mezében állítsuk a talapzatra. Legföljebb arról lehet szó, vájjon nemzeti díszruhában vagy egyszerű polgári öltözetben ábrázoljuk-e, s tartsuk fel képét az utókornak. Mindkét nemű ruházat a szobrászati kivánalmak szempontjából egyaránt kedvezőtlen. Szerző ismét Deák jellemének lélektani indokaiból fejtegetve a kérdést, a polgári ruha mellett nyilatkozik. — A szobor maga érczből öntessék. A fém alkalmasabb újabbkori hősök és történelmi jelentőségű nagy férfiak emlékének megörökítésére, kiknek szobrai rendszerint nyílt téren állíttatnak fel, s ott, különösen a mi éghajlatunk alatt, az idő viszontagságaival is jobban daczolnak mint a márvány. Ez inkább eszményiebb légköri alakzatokra, istenek és mondái hősök szobrára való, melyek a környező falak védelmére szorulnak. A szoboremlék talapzatának önálló jelentősége nincs, és meg nem illeti. Rendeltetése csak az, hogy a szobort, mint tiszteletünk tárgyát a köznapi forgalom érintésétől elszigetelve, magasra kiemelkedőnek mutassa. Kívánatos, hogy a fennforgó esetben, a rendelkezhető összeg arányában, a legnemesebb kőanyagból, alakjára nézve pedig szerény renaissance stylben készüljön, mely korunkhoz közelebb álló s a szoboremlék építészeti környezetéhez, s a főalak polgári öltözetéhez is, — ha elfogadtatik — jobban illenék. Szerző mindezen kérdésekben csupán az irányelveket kívánta taglalni, melyek a Deák-szobor felállításakor tekintetbe jönnek. A beküldött pályaművek bírálatába bocsátkozni ezúttal nem volt szándéka. Egyrészt mert ez a hallgatókra nézve, kik e műveket szem előtt nem látják, kétszeresen fárasztó kísérlet volna, másrészt, mert e művek belértékéről közönség már a napi sajtó útján kellő tájékozást nyert, több oly avatott és részrehajlatlan czikkből, mely műbírálati haladásunkról tesz tanúságot. De tartózkodnia kell a részletes bírálattal főleg azért, mert maga is a bíráló bizottság tagja lévén, csak félreértésekre adna alkalmat, ha egyéni ítéletét a pályázat eredménye fölött ily tekintélyes helyen előre kimondaná. — Reménylhetőnek és óhajtandónak tartja,hogy a szép feladat méltó megoldása magyar művésznek sikerüljön. Fődolog azonban — hogy sikerüljön! Az éljenzéssel fogadott értekezés után Oreguss Ágost Shakespeare-ről írt tanulmányainak egy részét mutatta be ismét. Mai különben is részletekben előadott értekezése a brit költő jellemzése és szerkesztése módjáról szólt. Greguss kifejti, hogy Shakespeare teljesen leírta a drámaíró első megkívánt feltételét: ismerte az embert és az embereket. Jellemzése kifogástalan; minden alakja egy eszmét képvisel ugyan, de ez alakok valóban élnek s nem abstract lények. A költő ezret meghaladó alakjai közül a fele határozott jellem. Jellemzés tekintetében méltó társa egyedül Moliére. Nem kevésbé bámulatos szerkesztése módja. Alig van költő, ki úgy tudna hangulatot kelteni, mint Shakespeare. Az ő szerkesztése sohasem gépies külsőségeken alapuló, hanem benső természetű s foly magából a jellemből is, ezért igazolt. Előadó sok idézettel és apró jellemzéssel támogatja ebbeliitéletét. A közönség e fölolvasását is tetszéssel fogadta, különösen pe