Ellenőr, 1878. december (10. évfolyam, 606-659. szám)

1878-12-03 / 609. szám

véget érjen. Az ellenzék részéről senki sem kért felvilágosítást a kormánytól a kárta­lanítás tekintetében követendő modus pro­­cedendi iránt. Pedig az ellenzéknek, a­meny­nyiben nem viseltetik bizalommal a kor­mány iránt, ez lett volna hálás és jogosult feladata, mert az eljárás esetleg olyan le­het, hogy nem volna köszönet benne. Én csak egyéni nézetemet fejezem ki azzal, hogy czélszerűbbnek vélném, ha a kártalanítási igények megállapítása első fo­­kúlag a közigazgatási bizottságokra ruháztat­­nék. Én az annyira ócsárolt közigazgatási bizottság intézményét mindenkor akkor fog­tam fel, hogy abban a közigazgatási bírás­kodásnak kezdetleges alapja van lerakva s ezen irányban óhajtom ez intézmény fej­lesztését. A közigazgatási bizottságokról szóló tör­vény 35—36. §§-ai amúgy is némi conta­­ctusba, némi érintkezésbe hozták e bizottság hatáskörét a hadkiegészítési kerületek pa­rancsnokságaival,­­ és minthogy a kárta­lanítás a közös hadügyi budgetből lesz fe­dezendő s így közegeinek is befolyást kell engedni, e szempontból is legczélszerűbbnk e vélem, hogy a közigazgatási bizottságok az illető [hadkiegészítési parancsnokságokkal egyetemben ruháztassanak fel elsőfokúlag a kártalanítási igények megállapításával. Ez volna egyúttal úgy a népre, mint a kormányra nézve legcsekélyebb költséggel járó módozat. Végre azt hiszem nagy megnyugvására szolgálna a népnek és a kérvényező tör­vényhatóságoknak, ha ama kártalanítási ügy­ekket a törvényhatóságok közjogi ellen­­őrködése mellett foganatosíttatnék. A honvédelmi miniszter nyilatkozata szerint legközelebbi időre várható az eljá­rási szabályzat közzététele és én részemről szívesen fogok a netalán jobb és czélszerűbb módozatnak elismeréssel adózni. Dárdai Sándor: Mit jelentett a fáklyás­ zene? „Azok a berliniek­ nekik mindent job­ban kell tudni a kormánynál és más ha­landóknál, különben attól tartanának, hogy nem elég okosak. Ebből eredt az a sok bolondság, a­mit elkövetnek.“ Körülbelül így jellemezte egyszer Bis­marck a Spree-melléki Athént — texte Buschio. — „És, tette hozzá, így van ezzel minden nagy város.“ Jóformán. De még­sem egészen. A kanczellár nagyon általánosít, nagyon haj­landó a parst pro toto venni, é s a snob-ok, swell-ek és cockney-k nagyvárosi nemzetségé­nek elkényszeredett esze­járását, a proleta­riátus zsibongásait, és a visító czipésznö­­vedék apró örömeit, a városalkotó szolid elemek bűnéül tudni be. Pedig a hadonázó végtagokhoz a legtöbb esetben semmi köze a nemesebb szerveknek. S a házakon belül egészen más a város, mint odakint az utczán. Itt a példa. Ugyan lehet-e jó lélekkel Budapestnek tudni be azt a vidatánczot, melyet ma este rendezett magának a politikai shakerek fe­­lekezete ? Hát tehet arról Budapest polgár­sága, a fővárosi értelem, műveltség és te­kintély, hogy­­egy csomó ember kiáll a piaczra görcsöket kapni, hogy ünnepelné hangos muzsikaszónál a gondolat­mentességet, a bomlottságot, az absurdumot ? Mert, mit fejez ki ez a tüntetés? Bevallott czélja a három ellenzéket ünnepelni: a két magyart igazán s az egy osztrákot elvben. Herbstet, Kállay Jancsit, Apponyit együtt. Az egyik magyar ellenzé­ket azért, mert oly átkosnak találja a kö­­zösügyes alapot, hogy azon absolute lehe­tetlen akárkinek is jó politikát csinálni, a kormánybuktatást tehát csak eszköznek te­kinti a közjogi rendszer megbuktatására. A másik magyar ellenzék viszont azért ünne­peltetik, mert oly kitűnőnek találja a köz­jogi alapot, hogy meg se foghatja, mikép lehet azon nem jó politikát követni, a kor­mánybuktatást tehát a közjogi rendszer hi­tele helyreállításának eszközéül tekinti. Az osztrák ellenzék pedig azon érdeménél fogva részesül az elméleti, de nem gyakorolt meg­tiszteltetésben, mert constatálja, hogy alap ide, alap oda, te dummer János von Budapest, semmiféle alapon nem tudsz jó politikát csinálni, ergo mindenekelőtt a magyar ember küszöbölendő ki a rendszerből, s a kormány­buktatás erre vezet. No már, kérjük alássan, azt még csak rímbe lehet valahogy szedni, hogy valaki bepaprikásozik a kis pipában parádi spritzer mellett, azután elmegy aludt tejet enni derczekenyérrel a Színek boltjába s végre kvargli szónál virrad meg söröskorsó mel­lett. De tisztelem én azt a gyomrot, mely a fáklyás­ zene hármas cadentiáját beveszi. Ilyen állapotundat még nem evett Budapest. Hogy azért nincs benne ellenmondás: a külügyi politika elitélése Brillat Savarin-féle csodamártás gyanánt önti le a meghasonlott menüt, s egyszüvé teszen oldalast, csigahust és kitoló fánkot. Szép volna, ha igaz volna. De Brillat Savarintól Passananteig rútul degenerált a szakácsmesterség. S ha jól megvizsgálják azt a csodamártást, az bizony annyiféle izű, a hány a szakácsa, s a csigahus csigahus marad. Az osztrák ellenzék azon kezdi, hogy tulajdonképen el sem ítéli a külügyi politi­kát. Folytatására nem vonakodik megadni az eszközöket, az occupatió jövendő szük­ségleteit fedezi. Csak az eddigiekre nézve vonakodik meg felmentést adni­­ András­synak , de az Andrássy utódjáról scrupuló­­susan gondoskodik, hogy legyen mivel to­vább folytatni az eddigi politikát. Hát ez nagyon bölcs előrelátás és nem habozunk kimondani, hogy hazafias gondoskodás is az osztrák ellenzék részéről, mert egy jó és sikeres külpolitika folytatását lehetővé teszi; de, hogy a magyar ellenzéki kétfejű sár­kányt is hasonló törekvés hevítené, azt — legalább nyíltan — eddig még nem merték bevallani. Hanem hát e tekintetben megjobbít­­hatják magukat. A világmentő eszmék ta­lárja alá rettegett személyes lólábat, fel le­het egész cinicusan takarni. És a külpoli­tika kérdése Andrássy-kérdéssé kelestesülhet az Apponyiak és Hellyek atyafiságos köré­ben is. De még azzal nem lesz ám áthidalva az óriási szakadás, mely a két ellenzéki nemzetség felfogása közt tátong. Mert na­gyon szép ugyan azt mondani: áll az alku, Andrássytól kell megszabadulni mindenek­előtt, ha politikája a nyakunkon vész ki. De ez még csak negatív compromissum. S a positív czélok vajmi eltérőek. Az egyik nemzetségnek tökéletesen elég, ha magát tolhatja az Andrássy helyébe, ez neki önczél. Hanem a másik nemzetség aligha tolná ma­gát az Andrássy helyébe s aligha segítené oda Apponyi urékat, ha egyszersmind köz­jogi elveit is nem viheti magával. Hát van-e több ilyen tűz és viz széles e világon? S már most e tüzet és vizet együtt ünnepli a fáklyás hóbort, s tetejébe még a bécsieket is. Ezeket persze kissé hidegebben és nem nyíltan, a tegnapi szavazás óta. Mit jelenthet az ilyen tüntetés egye­bet, mint a lehetetlenséget, az ellenmondást, a cháoszt ünnepelni ? Azt jelenti, mint mikor a bécsiek együtt éltették a sajtószabadságot és a censurát, és egy spanyol város azért folyamodott a királyhoz, hogy a szamarak ezentúl lovak­nak, s a lovak kecskéknek tekintessenek. Mindegy, azért ők mégis muzsikáltak fáklyavilágnál és dictióztak Apponyiéknak contra Mocsáry, Mocsáryéknak contra Ap­ponyi, Herbstéknek (elvben) contra vala­mennyi. És ez Offenbachiádat, melynél bolon­dabbat még nem szedtek kottára, a főváros imposans manifestatiójának fogják kikür­­tölni. S elvárják Igriczitől, hogy a példán nagyot lelkesedjék. Igriczi pedig utóvégre is nem tehet róla, hogy távol esik Budapest­től, s hogy a perspectiva törvényei megfor­dítva érvényesek a személyekre és esemé­nyekre : minél inkább távolodunk tőlük, an­nál nagyobbaknak látszanak. Hanem aztán nem kell csodálkozni, ha Kossuth a fővárosi motoszkák ellen a vidéki központok józan eszére apellál. S Igriczit örömestebb látja egy vidéki központ, mint a főváros vonzó körében. „Csúnya franczia tempó, írja egy ré­gibb keletű levelében, mindent a fővárosban öszpontosítani, mindenben annak engedni át a vezérszerepet, mindenre onnan várni a lökést, s vakon követni annak kezdemé­nyezését.“ S ha valóban Budapest cselekedné e hóbortokat, tökéletesen igaza volna Kossuth­nak, hogy ne adjunk semmit az ország szívére, s emancipálja magát a központ ve­zetése alól a vidék, mint Angliában. Szeged és Kolozsvár, Kassa és Pozsony, legyenek: Manchester, Birmingham. De Budapestnek nem bűne, hanem sze­rencsétlensége, hogy ily hóbortok lábra kaphattak benne. Prága, mint a rákosi por és a fertőzött kútvíz. Annyival azonban mégis tartozik magának Budapest, hogy kompromittálását valamennyire megnehe­zítse, mint küzd a rákosi por és a fertőzött víz ellen. Vasutaink biztosításának kérdéséhez. Budapest, decz. 2. Pár nap előtt említve volt e lapokban, hogy a magyar közlekedésügyi miniszter, Ribáry Sándor miniszteri tanácsos elnöklete alatt enquét-et hívott egybe, mely a vasutak tűzkár- és szállításbiztosí­­tásának kérdésében concret javaslatot terjeszszen a miniszter elé. Mint magán után tudjuk, e bizottság e hó 5-én fogja megkezdeni tárgyalásait. Ugyan­azért épen időszerűnek tartjuk a tárgyhoz objectív hozzászólást. A kérdés genesisének rövid ismertetését azon kezdjük, hogy több idevágó előzmény után a ma­gyar vasutak igazgatói értekezletének már 1876. május 12-ei ülése Ivánka, Tolnay, Freund főigaz­gatókból és Fuchs igazgatóból bizottságot küldött ki a vasutak közt létesítendő viszonyos (kölcsönös) kárbiztositó egylet kérdésének tanulmányozására, mely bizottság a szükséges statistikai adatok be­szerzése s a tárgynak négy ülésen beható megvita­tása után jelentését az igazgatói ér­ekezlet 1877. deczember 5-ei ülésén terjesztette be. Ezen jelen­téséhez képest a bizottság a kölcsönös biztosítás létesítését nemcsak kivihetőnek, de a vasutakra igen előnyösnek is tartja s a kivitelre nézve kö­vetkező módozatot ajánl -A kölcsönös biztosításra szövetkezett vasutak az előforduló károk megtérítéséhez bizonyos kulcs szerint járuljanak, nevezetesen: a) épület károknál a kiszámított kárösszegből a kárvallott társaság ter­hére először is 10°/0-t levonandó, a többi 90%-i aztán a résztvevők közt, ezek épületértékeinek arányá­ban kivetendő. E végből a résztvevő vasutak a szövetségbe álláskor építmén­yről értékbevallást készítenek, melyet a szintén esztendő részletes tervek alapján külön bizotts­ál meg. Az épüle­tek tűzveszélyességükhöz kéte­tt öt csoportra osz­­tandók be s mindenk épít­et értéke annyiszorosan vétetik számításba, a hányadik csoportba tartozik, b) járműveknél úgy a mozdonyok, mint a kocsik különböző sorozatai szerint egységárak ál­­tandók fel, melyek nyomán az egyes vonatoknak mozdony- és­­kocsitelepe, pénzértékbe átszámítva, adja azon arányszámot, a­mely szerint a kárösszeg az egyes résztvevők közt megosztandó. E kárnemnél a jármű tulajdonosára nagyobb teher nem vethető, mint a­mennyi ez arányszám szerint esik rá. c) Szállit­­mánykároknál az arányszámot úgy a fizető, mint az önköltségi szállitrmányoknak ezer netto tonnakilo­méterei képezik s a kárt szenvedi vasutra az e kulcs szerint reá esőnél nagyobb kár nem róható. d) Anyagelérés esetén a kárvallott vasút által első sorban a kárösszeg 10%-ra viselendő; a fennma­radó 90°/0-t aztán a szövetkezettek közt (a kárval­lottat is beleértve) a kárévet megelőző naptári év­ről szóló üzletjelentésekben kimutatott anyagkészlet értékének arányában osztandó el. Azon esetre, ha a kölcsönös biztosítás ez ala­pon nem fogadtatnék el, a bizottság azon javasla­tot teszi, hogy minden vasút azon biztosítási díjat, melyet most fizet, közös pénztárba fizesse be, mely­ből aztán a károk fedeztessenek, tetemesebb tűzká­rok esetén pedig a kormány beleegyeztével a túl­fizetések az üzleti kiadások terhére történjenek ; vagy ha e módo­­t nem tetszenék, a bizottság azon esetre, ha a biztosító társulatok a díjakat jelenté­kenyen (legalább 30%-val) leszállítanák , a magán társulatoknál való biztosítást is fenntarthatónak vé­leményezi s e czélra azt ajánlja, hogy a vaspályák egy testületként, egy szerződést kössenek a bizto­sító társulatokkal. A bizottságnak ezen, minden eshetőségre oly nagyon figyelmes jelentése az igazgatói értekezlet 1878. márczius 11-iki ülésén került tárgyalás alá. Ez értekezlet is hangoztatta ugyan, hogy „a köl­csönös biztosítás nemcsak elvileg helyes, hanem a vasutakra nézve pénzügyi tekintetben is előnyös és gyakorlatilag keresztülvihető“, mindazáltal a köl­csönös biztosításra vonatkozó végleges kiviteli ja­vaslat tétele előtt az értekezlet, a biztosító társula­toknál magának tájékozást kíván szerezni: nem volnának-e hajlandók az összes vasutaknak bizto­sítási díjleengedést adói, melynek folytán a terve­zett kölcsönös biztosító­­kötelék alakításától aztán el lehetne tekinteni. És úgy történt. Nem tudjuk, hogy történt-e, nem-e más biztosító társaságnál is tudakozódás, csupán azon tényről van tudomásunk, hogy az egyik vasút igazósága már 1868. ápril 9-iki körözvényé­­vel közli a többi vasutakkal a közte és az első m­agy­­art­ biztosító társaság közt megállapított szer­ződési pontozatokat. Ezek szerint: a) a vasúttár­saságok köteleznék magukat, most fennálló biztosí­tásaik lejártától egész 1893-ig az eddigi szerző­déseikben biztosított tárgyakat az első magyarnál a jelenlegi díjösszegek fenntartása mellett biztosítani. b) Ennek fejében az első magyar a tiszta haszon felét visszafizeti a társaságoknak olyképpen, hogy a bruttó díjösszegből az első magyar javára 15°/0-s jutalék, továbbá a kifizetett károk összege levo­natván, a fennmaradó többlet képezi azon nyere­ményt, melynek 50%-je a vasúttársaságokat illeti, de a­mely azonban kamataival együtt egész 1893-ig az első magyar kezei közt fogna visszamaradni. Ezen közben a közlekedésügyi miniszter is megmozdult. Mint ugyanis az előbb érintett vasút főigazgatója i. é. május 4-diki körözvényében a többi vasút­ársasággal közli, a minisztérium néhány osztálytanácsosával ápril 27-ikén tartott értekezle­ten azon magánértesülést nyert, hogy e minisztérium a kamatbiztosítást élvező vasutaknál a kár­biztosí­­tást meg akarja szüntetni, ellenben megengedi, hogy a társulatok tűz- és szállítmány káraik összegét üz­leti számláikba felvehessék. Ennyiből áll az ügy genesise. Háromféle tervezet forog szőnyegen tehát: 1. a vasutaknak egymás kölcsönös biztosítására szö­vetkezése; 2. az eddigi rendszer mellett, azaz a biztosító társaságokkal való szerződéskötésnél meg­maradás és 3. a tiszta önbiztosítás, illetve nembiz­­tosítás. Ez utóbbit, bárha az állítólag a kormányé is, mellőzzük különösen azért, mert csupán kamat­­garantiát élvező vasutainkra szorítkozik. De aztán nézetünk szerint is helyesen tétethetik ellene azon észrevétel, hogy a kam­atgarantia lényegében csupán oly előleg lévén, mely az államnak a vasutak által előbb-utóbb visszafizetendő, annak megengedése mellett is, hogy az előforduló károk az üzleti számla terhére állíttassanak, e károk okvetlenül csak a részvényesek terhére esnének, még­pedig áeta­­láni nagyobb károsodás esetén a megoszlás előnye nélkül. Foglalkozunk tehát csupán a két első tervezettel. Hogy a két módozat viszonylagos előnye an­nál tüzetesebben megbírálható legyen: a kezeink közt levő adatok nyomán ezennel közöljük, hogy 1874—1875 ben mi biztosítási dijat fizettek vasut­­társaságaink s viszont mennyi kártérítést kaptak. Az ezen tizenöt vasút által fizetett évi díj te­hát 168,394 ft, a részükre visszajutott kártérítés pedig 52,744 ft, úgy hogy a biztosító társaságok nyeresége rajtuk évenként 115,650 főra ment. Lé­tesülvén a kölcsönös biztosítási szövetkezet: e teljes összeg a vasúttársaságok jav­ára fognak megmarad­ni 8 5%-kias kamatoztatás mellett 10 év alatt 1.527,000 frtra nőne fel, míg ellenben az első ma­gyar társaság ajánlata szerint csupán 45,196 frt maradna a vasutaknak, évenkiüli 70,455 forint pe­dig a­ biztosító társaság nyereségét képezné ; ama 45 ezer forinthoz is azonban csak majd tizenöt év múlva nyúlhatnának, addig ellenben kötelesek volnának mostani díjösszegeiket minden módosítás és leszál­lítás lehetősége nélkül fizetni. S ezen pont az, melyet egyes vasutakra nézve még különösen is sérelmesnek kell tartanunk. E kikötés egyes oly vasutakra nézve, melyek hosz­­szabb idő óta állván fenn, szerzett tapasztalataik nyomán biztosításaikat kellőleg szabályozhatók vagy a­melyek a vasút­a­k összesége által megindított kölcsönös b­ztosítási agitatió védszárnya alatt utób­bi időkben kedvezőbb feltételek mellett nyithatták meg biztosítási szerződéseiket, igen előnyös lehet ugyan, annál hátrányosabb azonban a többire, kü­lönösen az újabb vasutakra nézve, melyek az üzlet megindításakor igen természetes tájékozat­lanság és nagyobb aggályosság nyomása alatt ma­gasabb arányú biztosításokat vettek és egy­­e­lmesebb dijakat fizetnek. Kitűnik ez, ha a most fizetett di­jakat az egyes vasutak hossz-méreteihez arányosít­juk. Mey a magyar-gácsors­zági (csupán tűzkárok­ért) 18 ft, magyar keleti 21.81 kr, első erdélyi 24.06 kr, alföld-fiumei 24.24 kr, északkeleti 28.62 kr, magyar nyugati 31.12 kr, duna-drávai 33.74 kr, pécs-barcsi 34.70 kr, tiszavidéki 36.50 kr, ma­gyar államvasút 38.65 kr, kassa-oderbergi 39.18 kr, eperjes-tarnowi 48.58 kr, győr-soproni 77.91 kr, vágvölgyi 102.50 kr, dijat fizet kilométerként, pedig a legmagasabb díjarányú vasutak értékei korántsem a legtetemesebbk is kilométerenként. A magyar biztosító társaság pontozatainak elfogadása e viszásság megörökítése fogna lenni. Mindezek azon meggyőződésre vezetnek ben­nünket, hogy a leghelyesebb módozat az első he­lyen érintett kölcsönös biztosítási szövetkezés azon, talán némi részben még kibővitendő elvek szerint, mint az 1876. május 12-iki ülésből kiküldött bi­­zottság Hágyon negyen skizzirizta. E módon garantirozott és ma garan­­rozott vasutak egyaránt résztvehetnek a szövetkezésben s a terhes vala­mennyi vasút közt teljesen egyenletesen megoszt­hatók. A bizottság által ajánlott kulcs szerint ugyanis az egyes vasutaknál az épületek, jármű­vek, szállítmányok és anyagkészletek értékei kü­lön­­külön megállapittatván, az a p. o. 170 ezer forint, melyet vasutaink összesége most biztosítási dij ké­pen fizet, ez értékek arányában lenne az egyes vasutak közt felosztandó s a mely vasút értékei p. o. egy tizedét teszik ki az összes értékeknek, a 170 ezer forintnak szintén csak egy tizedét, sem többet, sem kevesebbet nem fizetne a közös pénz­tárba, tehát az előnyösebb, vagy hátrányosabb szerződéskötési alkalomból származott egyenlőtlen­ség megszűnnék. És ez a kölcsönös szövetkezés teljesen elég­séges is volna vasutainknak a történhető károso­dások ellen biztosítására. Mint fentebb láttuk, az 1874—1875-iki két évben vasutainknak 168 ezer forint évi díjfizetéssel szemben csupán 52 ezer frt káruk volt Ha még korábbi időkre (a tiszavidéki­­nél 1863-ig) megyünk vissza : ugyanő 15 vasút 953,125 frt dijat fizetett s 627,393 frt kártérítést kapott összesen, tehát saját díjfizetései nemcsak bőven fedezték kárait, hanem még 326.000 forint tiszta nyereséget ad­ak a biztosító társaságoknak, pedig a ma 627 ezer forintban a magyar államvasút leégett gépgyáráért kapott 300 ezer forintos kár­térítés is be van foglalva. De ha vasutaink az egymásnak kölcsönösen nyújtottnál még nagyobb és teljes biztosságot óhaj­tanának , megszerezhetik ezt túlbiztosítás útján oly­­képen, hogy jelenleg p. o. 170 ezer forintot tevő díjfizetéseik magasságáig előforduló káraikat ma­guk közt osztván fel, csupán az ezen maximumon esetleg túlmenő kárt biztosítnak valamely társaság­nál. Részünkről azt hiszszük, hogy e túlbiztontásra az első magyar is készségesen vállalkoznék a 170.000 forintnak legfeljebb 10°/0-jáért, s ha­­ nem, bizonyára szívesen megtenné azt akármely más, szintén solid társaság, fizetett dij kártérítés kárarány Magyar államvasutak 60,439 frt 21,721 frt 35.9°/p Tiszavidéki vaspálya 49,892 „ 16,077 „ 32.2 „ Magyar keleti vasút 37,674 „ 17,704 „ 47 „ Kassa-Oderbergi vasút 36,162 „ 8,338 „ 23., „ Magyar északkeleti „ 35,149 „ 9,496 „ 27 „ „ nyugati „ 23,458 „ 2,308 „ 9.8 „ ,, gácsországi „ 23,439 „ 16,020 „ 68.3 „ Alföld-fiumei ,, 19,000 „ 6,536 „ 34,, „ Első erdélyi „ 16,496 „ 4,842 „ 29 6 „ Duna-drávai „ 11,200 „ 1,246 „ 11., „ Eperjes-tarnovi „ 8,349 „ — — Vág­völgyi „ 6,340 „ 258 „ 4, „ Arad-temesvári „ 4,600 „ 414 „ 9 „ Mohács-pécsi „ 2,320 „ 191 „ 8.4 „ Pécs-barcsi „ 2,271 „_____311 „ 13.7 „ összesen 336,789 „ 105,489 „ 331%. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése deczember 2-án. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Kiss Albe­r még csak egy körülményt em­­lit fel, melyre pártja elfelejtett reflektálni, s ez a halasztást nem tűrő szükség esete kifejezés a kérvé­nyt bizottság előadójának javaslatban. Ő azt hiszi, hogy a kormány nagy hibát követett el, mikor odáig engedte jutni a dolgokat, hogy halasztást nem tűrő szükség esete álljon be. Szólásra többen nem lévén feljegyezve, elnök a tanácskozást befejezettnek nyilvánítja. Szólani van még joga a bizottsági előadónak Vécsey Tamásnak. Párbeszédjének lényege abban sarkallik, hogy a kérvényben nem annyira az előfogatok megtagadása volt jelezve, hanem az, hogy a kormány halaszsza el erre vonatkozó in­tézkedéseit. Még egyszer ajánlja a bizottság véle­ményét elfogadásra. Énak felolvasta ja a bizottság javaslatát, s kérdi a házat, hogy el­ogadja-e vagy nem. A több­ség elfogadja. Azután az előadó más kérvények tárgyalását nyitja meg. Első tárgyalás alá a következő kér­vény kerül: Karapáncsi Márton és társai mohácsi lakosok s Boszniába­n rendelt fuvarosok a Boszniá­ba Mohácsról kirendelt fuvarok ottani lefoglaltatása s okozott kárjaik tárgyában vizsgálatért és kárté­rt­ésért esedeznek. Az előadó jelentése szerint e kérvény kiada­tott a honvédelmi miniszternek. Madarász József jelentéktelen bevezetése után, melyben a szabadelvű pártnak a mohácsi ke­rületi szolgabírák általi támogatásáról beszélt, e té­telt kívánja a bizottság jelentésében, a „miniszter­nek kiadatik“ kifejezés után tétezni: a miniszter je­lentését a ház elvárja. Dárday Sándor azt feleli Madarásznak, hogy a képviselő által felhozott támogatás volt az egyedüli, melyben a szabadelvű párt az ottani szolgabírák részesítették, s e támogatás abban állt, h°gy a kormány rendeleteit az előfogatokra nézve foganatosították. Szende Béla honvédelmi miniszter ígéri, hogy a kérvények nyomán szigorú vizsgálatot fog tartani, az eredményről azonban nem látja szüksé­gesnek a házat értesíteni. Csanády Sándor ezen nagyon csodálkozik, s kéri a házat, hogy a minisztert az eredmény elő­terjesztésére utasítsa. Ezután elnök elolvastatta a kérvényi bizott­ság jelentését, s Madarász jobbítványát. Az elnök által feltett kérdés után a ház az előadó jelentését elfogadta, Madarász jobbítványát pedig visszaveteti. A 387. és 405. iktatószámú kérvények kiadat­nak a pénzügyminiszternek. A 15. folyószá­m ki­adatik a közlekedési miniszternek. A bizottság véleménye szerint a 16. 19. fo­­lyószámú, valamint a 390. 398. 436. 439. iktató­számnak a pénzügyminiszternek adandók ki. Madarász József azon véleményének ad ki­fejezést, hogy azon kérvények, melyekhez 40—50 község járult, ne adassanak ki a minisztereknek ta­nulmányozás végett, hanem még a képviselőház je­len ülésszaka alatt kötelességüknek ismerjék a mi­niszterek előterjeszteni. S ezen értelemben benyújtja pótlékát a bizottság véleményéhez. Vécsey Tamás bizottsági előadó indítvá­nyozza, hogy Madarász akkor nyújtsa be ezen pót­lását, mikor a pénzügyminiszteri szék betöltve lesz. Elnök kérdésére a ház elfogadta ugyan a kérvényi bizottság javaslatát, csakhogy a Mada­rász által b­enyújtott pótlás hozzácsatolásával, míg Vécsey indítványát a ház nagy többséggel elveti. Előadó folytatólagosan jelenti, hogy a 23. folyó­számú kérvényt a bizottság a véderő­ bizott­­sághoz utasította. E kérdés természeténél fogva olyan, hogy mind a kalmsz, mind a honvédelmi tárczákat illeti, azért Madarász ellenindítványt nyújt be erre vonatkozólag. Szende Bé­a honvédelmi miniszter szerint e kérvényt legjobb lenne akkor tárgyalni, mikor majd nemsokára a véderői törvényről lesz szó a házban. A ház nagy többsége elfogadja a kérvényi bizottság javaslatát Szende enunciatiójánál fogva. A 207. iktató­szauna, Hódmezővásárhely kér­vénye kiadatik az igazságügyminiszternek, a 412. pedig a belügyminiszternek. A 4. sorjegyzékből a 427., 430., 441. iktató számú kérvények kiadatnak a pénzügyminisz­ternek. A legutoljára tárgyalt I. sorjegyzékből a 119. iktató­ számú kérvény a bel- és honvédelmi minisz­ternek adatik ki. A 178-dik pedig a ház irattárába rendeltetik tétetni. A kérvények tárgyalását Végh Aurél és Ele­kes György folytatják; ezek után az ülés végén Apponyi Albert gróf figyelmezteti a mi­niszterelnököt múltkor mondott szavaira, mikor megígérte, hogy a berlini szerződésre vonatkozó nyilatkozatait a legközelebbi napokban fogja elő­terjeszteni. Mivel azonban a képviselőház ülései bizonytalan időre fölfüggesztetnek a magyar dele­gációnak közbejött ülései miatt, kérdi a miniszter­­elnököt, hogy mikor fogja ígéretre le váltani. Tisza Kálmán miniszterelnök ígéri, hogy a legközelebb megnyitandó ülésen felelni fog, mit a ház helyesléssel vesz tudomásul. Egyéb tárgy nem lévén napirendre kitűzve, elnök az ülést bezárja. A legközelebi ülés napja nem bizonyos a magyar delegáció közbejött ülésezése folytán. Annak idején a falragaszok hirdetni fogják.­­ Tudományos mozgalmak A tudományos akadémia ülése. Deczember 2. Ma az első osztály tartott ülést Pulszky Fe­­rencz elnöklete alatt. Az ülés igen látogatott volt, méltán, mert két érdekes fölolvasást volt alkalom hallani. Az első székfoglaló is, actuali érdekű is lévén, természetesen nagy figyelemben részesült. Keleti Gusztáv „Deák emlékszobráról“ érte­kezett szakavatottan és vonzó modorban. Eladá­sát lehető főkivonatban a következőkben ismer­tetjük : Deák Ferencz emlékszobrának felállítása nem­zeti közóhajt képez, mely a szoboremlék czéljára megindított közadakozás fényes eredményében nyil­vánult. A szobormű az egykorúaknak vigasztaló emlék lesz a múltból, a későbbi nemzedéknek pedig biztató intés, ha új veszélyek fenyegetnék az ország jövőjét. A gyűjtés anyagi sikere azonban magában vév­­e még nem biztosítja a szoboremlék művészi sikerét, melyre nézve csak óhajokat nyilváníthatunk. A szo­borbizottság gondosan előkészítette a vállalatot, a pá­lyázathirdetésében azonban nem terjeszkedhetett külön kívánalmaink széptani fejt­egetésére, melyek a fel­adat sikerét feltételezik. Az ily részetező irányzást a hazai művész inkább nélkülözheti, mint a kül­földi pályázó. Szerző a fejlettebb külföldi művészet részvételében nem látja feltétlen biztosítékát a s­i­ke­nek. Deák Ferencz ugyan európai celebritás vol­t a kül- és belföldi pályázó­: Csengery Antal­nak „Deák Ferencz emlékezetéről“ írt monographi­­ájából bő tájékozást meríthettek a feladat szellemi részét illetőleg. Hogy milyen legyen Deák Ferencz emlékszobra arethetikai és nemzeti aspiráliónk szem­pontjából, e kérdést, akarva nem akarva a régi re­mekkor szobrászati elveiből kiindulva kell fejtegetni. Mai szobor-d­űvészetünk is a régin sarkaink. A főkü­­lönbség közöttük az, hogy ott a symbolizmus feltét­lenül uralkodik, míg itt az egyéni vonások kere­kednek felül. Amott tiszta eszményiség az alak ideális tökélye ; itt az Individualismus, fanyarabb történelmi mellékiztel. A régi szoborművészetnek nem főczélja a lelki élet kifejezése; az újkorinak e részben nagyobb tere nyílik. Ennek szyltörvényei azonban még fejletlenek, aesthetikájának szafto­sabb rendszere a távolabb jövőnek van fentartva. D­ák Ferencz szoboremléke kiválóan szép feladat, de sok nehézséggel kapcsolatos. Sikeres megoldá­sának külső feltételei kedvezőtlenek. Deák alakja, termete ugyanis nem volt plastikai , annál kedve­zőbbek azonban a belső feltételek : nagyszabású valóban antik jellemének plasztikai nyugalma, méltósága által. Első kellék a történelmi mo­mentum helyes megválasztása, szobrászati mű­nyelven: a testillák és mozdulat (attitűde) mi­nősége, melyben a lelkűlét méltó kifejezést nyer­jen. És próbára teszi a művésznek úgy műszaki képzettségét mint szellemi magaslatát. Deák Fe­­rencz mint az önmérséklés és lelki egyensúly élő symboluma, az állam feje a­nélkül, hogy a kor­mányon ült volna, a nemzet önzetlen, bölcs tanács­adója legczélszerűbben ülő alakban volna az em­lék­művön megörökítendő. E felfogást ajánlja ala­kilag is néhány a remekkorból fenmaradt s több újkori szép szobormű példája. A szükséges eszmé­nyítés szempontjából helyeselhető a pályázathirde­tés ama kívánalma, hogy Deák Ferencz alakja úgy legyen ábrázolva, a­milyen a 60-as években volt, mielőtt a kor és betegség súlyos nyomai rajta észrevehetők voltak. Mindamellett óvakodni kell a művésznek az, élethűség túlzásától, melyet Quintilián elitél e szavakban: mim­us in veritate. Az esz­ményítés csak a legszigorúbb szyszerűség által érhető el. A szoboralak ruházatának kérdése vitára ma már alig adhat alkalmat. Nincs a­ki kívánná, hogy Deák Ferencz népszerű alakját római tógában vagy az antik remekkor ideális mezében állítsuk a talapzatra. Legföljebb arról lehet szó, vájjon nem­zeti díszruhában vagy egyszerű polgári öltözetben ábrázoljuk-e, s tartsuk fel képét az utókornak. Mind­két nemű ruházat a szobrászati kivánalmak szem­pontjából egyaránt kedvezőtlen. Szerző ismét Deák jellemének lélektani indokaiból fejtegetve a kérdést, a polgári ruha mellett nyilatkozik. — A szobor maga érczből öntessék. A fém alkalmasabb újabbkori hő­sök és történelmi jelentőségű nagy férfiak emlékének megörökítésére, kiknek szobrai rendszerint nyílt téren állíttatnak fel, s ott, különösen a mi éghajlatunk alatt, az idő viszontagságaival is jobban daczol­­nak mint a márvány. Ez inkább eszményiebb lég­köri alakzatokra, istenek és mondái hősök szob­rára való, melyek a környező falak védelmére szo­rulnak.­­ A szoboremlék talapzatának önálló je­­le­ntősége nincs, és meg nem illeti. Rendeltetése csak az, hogy a szobort, mint tiszteletünk tárgyát a köznapi forgalom érintésétől elszigetelve, magas­ra kiemelkedőnek mutassa. Kívánatos, hogy a fenn­forgó esetben, a rendelkezhető összeg arányában, a legnemesebb kőanyagból, alakjára nézve pedig szerény renaissance stylben készüljön, mely ko­runkhoz közelebb álló s a szoboremlék építészeti környezetéhez, s a főalak polgári öltözetéhez is, — ha elfogadtatik — jobban illenék. Szerző mindezen kérdésekben csupán az irány­elveket kívánta taglalni, melyek a Deák-szobor fel­állításakor tekintetbe jönnek. A beküldött pályamű­vek bírálatába bocsátkozni ez­úttal nem volt szándéka. Egyrészt mert ez a hallgatókra nézve, kik e műve­ket szem előtt nem látják, kétszeresen fárasztó kí­sérlet volna, másrészt, mert e művek belértékéről közönség már a napi sajtó útján kellő tájékozást nyert, több oly avatott és részrehajlatlan czikk­­ből, mely műbírálati haladásunkról tesz tanúságot. De tartózkodnia kell a részletes bírálattal főleg azért, mert maga is a bíráló bizottság tagja lévén, csak félreértésekre adna alkalmat, ha egyéni ítéle­tét a pályázat eredménye fölött ily tekintélyes he­lyen előre kimondaná. — Reménylhetőnek és óhaj­tandónak tartja,­hogy a szép feladat méltó megoldása magyar művésznek sikerüljön. Fődolog azonban — hogy sikerüljön! Az éljenzéssel fogadott értekezés után Oreguss Ágost Shakespeare-ről írt tanulmányainak egy ré­szét mutatta be ismét. Mai különben is részletekben előadott értekezése a brit költő jellemzése és szer­kesztése módjáról szólt. Greguss kifejti, hogy Sha­kespeare teljesen leírta a drámaíró első megkí­vánt feltételét: ismerte az embert és az embereket. Jellemzése kifogástalan; minden alakja egy esz­mét képvisel ugyan, de ez alakok valóban élnek s nem abstract lények. A költő ezret meghaladó alak­jai közül a fele határozott jellem. Jellemzés tekin­tetében méltó társa egyedül Moliére. Nem kevésbé bámulatos szerkesztése módja. Alig van költő, ki úgy tudna hangulatot kelteni, mint Shakespeare. Az ő szerkesztése sohasem gépies külsőségeken alapuló, hanem benső természetű s foly magából a jellem­ből is, ezért igazolt. Előadó sok idézettel és apró jellemzéssel támogatja ebbeli­itéletét. A közönség e fölolvasását is tetszéssel fogadta, különösen pe­

Next