Ellenőr, 1879. október (11. évfolyam, 470-523. szám)
1879-10-09 / 484. szám
lenleg az ellenzéki legnagyobb gravamen a kormány ellen. Áll pedig ez a szörnyű sérelem abban, hogy az adók jobban folynak be mint valaha. Hogy ez a tapasztalás különösen boszanthatja az oppositiót, az érthető, noha nem dicséretes dolog; de hogy Magyarország állami tekintélyének és hitelének javára válik, künn és benn is, minden tekintetben arról kétkedni a józan ember nem fog. Hjáh! de az a sok executió! kiáltanak fel. Na hát az a sok executió meg van más országokban is mindazok irányában, akik nem fizetik le tartozásukat önkéntesen. És nem csak az állam jár el ily „kegyetlenül“, hanem így járnak el a magány társulatok és emberek is a nem fizető adósok irányában. És furcsa „igazság“ is lenne ám az, ha a pontos adófizetőkre rónák ki azt a terhet is, mely a rossz adófizetőktől nem volnabehajtható szép szóval. Kímélni kell, igenis, a szükségben levőket akár tartozzanak a „néphez“, akár nem; és senki iránt sem kell túlhajtani a törvény szigorát, ha mindjárt nem volna is „szegény“ ; mert akit nem saját hibája miatt érnek el a csapások, az tönkre juthat kis, közepes és nagy vagyon mellett is egyiránt, ha az ellenében intézhető követelések kielégítésére szoríttatik könyörtelenül. De hogy az executió oda se tegye be lábát, ahol az adót nem akarják megfizetni, ámbár kiternék néha a dinom-dánom és korcsmajárás elhagyásából , az már olyan kíméletesség volna, mely ellen jogosan zúdulhatnának a jó adófizetők országszerte, mert az valódi kíméletlenség és igazságtalanság lenne az ők munkássága, takarékossága és erszénye ellen. Hogy ezek sem kerülhetik el néha a botrányos zaklatást, s hogy felháborító dolgok történnek olykor még azok irányában is, akik előre megfizetik az évi adót: az tény, melyről eleget írtak a lapok és amelyen segíteni a pénzügyér kötelessége. De az executiók ellen egész általánosságban, ex besikelni sikra, az nem egyéb, mint hangos képtelenség, kivált ha valaki a felett is méltatlankodik, hogy az adók jól folynak be. Irányi Dániel igen higgadtan fogalmazott interpellációjának tárgyáról én is mondok valamit, mihelyt a miniszteri választ meghalljuk. Jelenleg csak annyit jegyzek meg, hogy tökéletesen egyetértek tisztelt képviselőtársammal a kívánságban, miszerint a hadsereg bíráskodási rendszere módosítva legyen, illetőleg megszűnjék, vagyis csak azon vétségekre tartassék fenn, melyek a katonaság körén belül történnek. Ami vétség katonák és nem katonák közt fordul elő, az nem a hadbíróság, hanem a polgári hatóságok elé tartozik. És én ezt egyikének tartom azon ügyeknek, melyekre nézve az osztrák közvéleménynyel találkozhatunk és együtt kell haladnunk egész a sikerig. Mert az már csakugyan sok, amit a katonai — tiszti és közlegényi —garázdálkodásokról, hol a bécsi, hol a budapesti sajtó mindegyre feljegyez. Vagy tán még most is azt hiszik némely „körök“, hogy a monarchiára nézve elég biztosíték a nagy hadsereg, ha ennek irányában idegenné vagy épen ellenségessé válik is a polgárok hangulata? Jó lesz kigyógyulni abból a hitből teljesen, különben meggyűlhet a monarchia baja nagyon. A polgárok és katonák közti jó viszonyt nem megrontani, hanem fejleszteni és szilárdítani kell, ha azt akarjuk, hogy Magyarország-Ausztria nagyhatalom maradjon. A hadügyérnek tehát alig lehetne sürgősebb teendője, mint az, hogy intézkedjék szigorúan minden kihágás és garázdálkodás ellen, mely ama jó viszonynak ártalmára van. A két kormánynak pedig értekezni kellene egymással egy olyan törvény létesítése végett, mely a polgári bíróságok elé utalná a katonai kihágásokat is — mint Angliában — midőn azok nem a hadsereg keretén belüli vétségek. Budapest, október 8. Az osztrák trónbeszéd, melylyel a birodalmi tanács megnyittatott, tökéletes kifejezése a lajtántúli helyzetnek. Az események, a birodalmi gyűlés feloszlása óta, tömegesen feltorlódtak. Ausztria belügyi politikája új alapot kapott. Az állami organismus alkotmányos működésétől eddig visszavonult tényezők jelentek meg az osztrák Parlamentarismus küzdterén. A régi factorok felbomlottak. Az új alakulások körvonalai máris jelentkezni kezdenek. A külügyi politikában legújabban is sikerek vivattak ki. A monarchia külügyi helyzete szilárd alapokra tett szert, s külpolitikai actiónk határozottan tagolt szakot tüntet fel. Mindez eseményeket, s magának a monarchia helyzetének képét hiven tükrözi vissza a trónbeszéd, mely szerkezetileg, mint tartalmilag méltó volt az osztrák parlament üléseinek, s minden valószínűség szerint egy új aerának megnyitásához. Valóban, egy új, alkotmányos, a béke műveivel kecsegtető aera előszele leng a trónbeszédben. Ausztria politikájában egy évtized óta nem történt fontosabb esemény a cseheknek a birodalmi tanácsba való lépésénél. A trónbeszéd elsősorban, s meleg szavakkal szól ez eseményről, teljesen méltányolva annak horderejét, midőn fontos lépésnek mondja azt a kibékülés és egyetértés elérésének útján. A korona biztos reményét fejezi ki, hogy „az általános mérséklés és a jogok kölcsönös tiszteletben tartása által, sikerülni fog ezen, a monarchia hatalmi állásának érdekében fekvő, s mindenkor szem előtt tartandó czélt valósággal elérni, s igy az alkotmánynak az összes népek egyenlő és örömteljes elismerését biztosítani.“ Ezen a trónról kimondott szavak bizonyára élénk viszhangot keltenek Ausztriában, s midőn a békülékenységet, s a jogok kölcsönös tiszteletben tartását ajánlják, egyszersmind megmutatják azon irányt, melyben a lajtántúli dolgok kibontakozhatnak eddigi zűrzavaros állapotukból. A csehek jogfentartásáról elmondtuk már véleményünket. Nem tekintjük azt egyébnek merő formalizmusnál. A trónbeszéd megnyitva a birodalmi tanácsot, egy szomorú korszakot zárt be, melyben a meddő alkotmányküzdelmek megakadályozták Ausztria belügyeinek szabad fejlődését. A csehek jogfentartása nem változtat ezen. Az alkotmányharcz nem fog ugyan megszűnni , de tere a parlament, korlátai az alkotmányos korlátok lesznek. A duzzogó félrevonulás korszaka lejárt. Ausztria népeit az alkotmányosság szelleme lengi át. Ez a szellem ellenállhatatlanul előre fogja hajtani a lajtántuli pártokat, cseheket, úgymint alkotmányosokat, azon után, melyre léptek, s melyről többé nincsen visszalépés. A trónbeszéd a törvényhozási munkálatok egész hosszú sorozatát tárja fel, mely munkálatok czélja a belügyi rendezkedés, s a lajtántúli népek jóllétének emelése. Ez a belügyi programm szoros összefüggésben van külügyi helyzetünkkel. Németországhoz szoros barátság fűz bennünket. E baráti viszony természetes következménye, hogy a monarchia ipar- és kereskedelmi viszonyai kedvező szabályozást nyerjenek. A trónbeszéd e tekintetben határozott reményt nyújt. Kedvező külügyi helyezetünk átalában éreztetni fogja hatását a belügyekre. A külhatalmakkal, mint a trónbeszéd is constatálja, barátságos viszonyban vagyunk. A berlini szerződés minden pontjában megvalósult. A novi-bazari sandiákot a portával való teljes egyetértésben szálltuk meg. A monarchia megoldotta külügyi problémáit, s a legújabban létrejött események mintegy természetes határt vontak actiónk elé. Egyelőre tehát nem kell tevékenységünket kifelé irányozni , gondunknak csak arra kell irányulnia, hogy a külügyi viszonyokban a tényleges állapotot fentartsuk, s érdekeinket a nyert alapon megőrizzük. Ausztria-Magyarország tehát nyugodtan foghat belügyeinek rendezéséhez, s ami fő, pénzügyi állapotának javításához. És azért a bécsi és budapesti parlamentek munkaprogrammja nagyfokú hasonlóságot tüntet fel, s a béke, melylyel a külügyi viszonyok kecsegtetnek bennünket, s melynek impozáns garantiáját a hatalmak legújabb csoportosulása képezi, lehetővé fogja tenni úgy a zavartalan munkálkodást, mint e munkaprogramra megvalósítását, ügyi rajzát kellett volna adni az iskoláknak. Mint mi iskoláinkat ismerjük, ott igen sok az egészségügyi hiány, s elhallgatásukkal igen rossz szolgálatot teszünk a közügynek. Ennyit Veszprém megye közegészségi jelentéséről. Hogy sok kívánni való maradt itt is, kiviláglik a mondottakból. Dr. Livius: Közegészségügy. ív. ( Veszprémmegye közegészségügyi viszonyairól.) Veszprémmegye közegészségügyi viszonyait tárgyaló évi jelentés 1878-ról 15 sűrűn nyomatott nagy lapra terjed. Egészben hálás munkát képez. Körülményesen rajzolja a lefolyt év kórállapotát, kutatja az általánosabb kórokokat s különös tekintettel van a járványokra, melyekről kimerítően előadja, hány és mely községekben fordultak elő, mely népszokások segítik elő terjedésöket. Kimutatja, hogy „a beteglátogatók által hurczoltatott szét a fertőző ragályt, hogy a rossz lakviszonyok és a szegény nép értelmetlensége okozzák a nagyobb halandóságot. A jelentés többi fejezetei is meglehetős szabatosan irvák. De részleteiben sok hiányra akadunk. A járványok terjedésére vonatkozó kutatásoknál, például sajnosan nélkülözzük az ivóvíz és a tej vegyvizsgálatát, a talaj szenynyizettségéről való felvilágosítást, miután ezekről részint ismeretes, részint feltételeztetik, hogy a járványos karcsirák fejlődésére és továbbvitelére szolgálhatnak. Szerző mondja ugyan, „hogy a talaj nedves mivolta , a könnyűséget befertőztető kigőzölgések és tisztátalanság . .. nagyon elősegítik a halálozást“, de ily általánosságban nem bír ez állítás azzal a jelentőséggel, mint ha csak egy bizonyító példával tudatta volna azt velünk. Örömest elhisszük, hogy tapasztalatai a tényállásnak megfelelnek, mert komoly törekvést látunk munkájában, de a tudomány nem nélkülözheti a bizonyítékokat, s ezért követeljük ezeket. Ai UYU JutuZiivcLiC/öCiviUlIS CSaK annyit monni, hogy „irányadóul a nm. m. k. belügyminisztérium 1873. év jan. hó 3-án 1805. sz. a. kiadott szabályrendelete szolgált.“ Szerettük volna tudni, hogyan járt el a különböző esetekben és milyen sikerrel. A fertőztelenitő szerek hatásáról való vélemény az utóbbi időben igen leszállt lelkesedettségéből ; annál inkább volnánk kiváncsi megtudni: volt-e köszönet azok alkalmazásában. Azzal sem lehetünk megelégedve, hogy csakkét járványos betegségnek t. i. a roncsoló toroklobnak és a kanyarónak bocsátkozik behatóbb tárgyalásába, mikor „ a figyelemre méltóbb halálokokat“ elősoroló kimutatásban azt találjuk, hogy fordult elő még más járványos betegség is s úgy látszik nagyobb kiterjedésben, mint az említettek. A kanyaró okozott 183 halálesetet, a roncsoló torokláb 184-et, de a torokgyík 201-et, a hökhurut 304-et, azonkívül a hagymát 163-at. Miért nem szólott ezekről is részletesen, mikor ezek is oly figyelemre méltók mint halálokok, sőt nagyobb mértékben még, végbevitt pusztításokat tekintve? Azt a vádat is kell emelnünk a főorvos úr ellen, hogy, habár nem hallgatja el s nem is szépíti a kedvezőtlenebb közegészségi tüneteket, óvakodik számokkal való illustrálásoktól, míg a kedvezőket örömest kiemeli, így az enyhébben lefolyt kanyaróról elmondja: hányada halt el a betegeknek t. i. 6 százaléka, holott a roncsoló toroklábról, mely majdnem 53 százalék halálozással járt, azt kiszámítani átallotta. Mi inkább azt tanácsolnák, hogy ellene irányzandó tettre serkentés czéljából a kedvezőtlenebb közegészségi jelenségeket emelje ki. Általában Veszprém megye főorvosa sem szereti a számadásokat, s ő tőle sem tudjuk meg a halálozási arányszámot. Evidentiában sem tartja a lakosok számát, e nélkül pedig nincs is helyes kalkulus. A tanfelügyelő szomszédos jelentéséből tudjuk meg, hogy Veszprém megyének van 201,431 lakosa. Ezek közül az alispán szerint „a felekezeti lelkész urak által beterjesztett hitelt érdemlő adatok alapján“ elhalt 8047, miglen a főorvos azt közli velünk, hogy „a megye összes járásaiból beadott D. minta szerinti kimutatásokból“ nyert szám 7313-at teszen. Ne bocsátkozzunk másodszor is ennek taglalásába, hanem fogadjuk el mint hitelesebbeket az alispán számait. Ezekből az tűnik ki, hogy Veszprém megyében kevés híján 40 halt el ezer ember után. Ez igen szomorú tény. A legtöbb halálesetet (454-et) okozott betegség itt is a tüdőgümőkór volt, utána következik a tüdőláb 389 halálesettel. A 0 5 éves gyermekek közül elhalt 3892 az összes haláleseteknek 48,36 százaléka. Az eddig megbeszélt megyei jelentésekhez viszonyítva, ez valamelyest kedvezőbb arányt ad. Kérdés azonban, hogy hibátlan-e ama a D. mintákból levont szám. Halva született 14, éretlenségben elhalt 19, veleszületett gyengeségben 553. Minthogy ez esetek egy közös okra viendők vissza, t. i. a méhmagzat hiányos vérbeli táplálására, úgy itt a reproductionak egy igen kevéssé örvendetes megvilágítására akadtunk. Született 9265, vagyis kevés híján 46 ezer ember után. Veszprém megye fölött „sűrűn kóvályog a gólya“, de szükség is van reá, hogy ne csak a veszteséget fedezze, hanem egy kis nyereséget, szaporulatot is felmutathasson. A közegészségi hatóságok működését kimutató táblákra csak annyit jegyzünk meg, hogy nem elég, például, azt mondani: „Népiskolák megszemléltettek 240-szer, itt zsúfolás találtatottt 9, rossz szellőzés 8, tisztátalanság 12, ragályos vagy járványos kór 2 esetben“ , hanem — magyarázatául a talált hiányoknak, de a szemlék beható voltának bizonyítása végett is — legalább rövid egészség Országgyűlés. 1. Ott vagyunk a hol voltunk. Az ellenzék megfogyva bár és még inkább megtörve is hű maradt politikájához és a legkicsinyesebb huzavonát is örömmel ragadja meg, ha azzal a többséget legalább boszanthatja. Hogy nem árthat többé, azt talán ő maga is érzi. S csakis a végső desperatió magyarázhatja meg, hogy megfeledkezik minden méltóságról, melyet még a politikai pártharcnak sem szabad nélkülöznie. A kormányelnök ma több új szakbizottságot indítványozott. Ilyen volna a Bosznia és Herczegovina vámviszonyait tárgyalandó közgazdasági bizottság is. Feláll arra Simonyi Ernő és a többség derültsége mellett azzal argumentál e bizottság ellen, hogy hiszen még kérdés, várjon a ház akar-e valamit tudni Boszniáról és Herczegovináról. Még ez oldalról is bámulatra ragadt mindenkit a következetesség e heroismusa. S ime feláll mindjárt a leglegálisabb ellenzék leglegálisabb vezére és — ugyanazt mondja, mit Simonyi Ernő. Növelte még a dolog komikumát, hogy Apponyi Albert gróf veszedelmes praecedenst vélt ez eljárásban feltalálhatni. Eltekintve attól a jámbor ötlettől, mely kétségbe vonta, vájjon a ház egyáltalán akar-e foglalkozni Boszniával, s amelyet Apponyi gróf tartózkodott is retorikájának mélabús szárnyaira emelni — még mindig roppant gyermekes marad az ellenzéknek magatartása. A kormány által benyújtott törvényjavaslatokat okvetlenül tárgyalnia kell a háznak, hogy a javaslatok tárgyalásának bizottsági előkészítése helyes, azt Apponyi gróf később, midőn újabb bizottságok szervezéséről volt szó, maga is elismerte, így aztán igazán nem lehet tudni, hogy hol van itt a veszélyes precedens, mikor a ház azután is elvetheti a javaslatot, ha a bizottság már tárgyalta. Ha lehet itt veszélyes precedensről szó, azt legfölebb az ellenzék mai eljárásában lehet föltalálni. Mert ha innéttúl sem lesznek szerencsésebb argumentumai, akkor bizony nem sok sikerrel biztathatja magát. — A ház hozzájárult a bizottság kiküldetéséhez. Még egy hasonló ártatlan csatát próbált az ellenzék az ínségesek részére nyújtandó segély szőnyegre kerültével. Scitovszky János az egyesült ellenzék rokonszenves fiatal szónoka pártja nevében kije- 1—1_0J _ j„i a közigazgatási bizottságokat is meg kellene hallgatni. Ebben igaza is volt, csakhogy ezt a kormányelnök nyilatkozata sem zárta ki, azon esetek kivételével, hol rögtön kell intézkedni s hosszas tanácskozások mellett komoly szerencsétlenségeknek tennénk ki egész vidékeket. Az egyesült ellenzék hivatalos nyilatkozata azonban nem is ezért érdemel figyelmet. Sokkal élvezetesebb benne az az öntudatlan dicséret, melyet a közigazgatási bizottságoknak zeng, melyeket eddig annyira nevetségesekké igyekezett tenni. Scitovszky beszéde közben egy mulatságos episod is fordult elő. Egyszer megnagyméltóságozta a kormányelnököt, ami a szélbalbus magyarjainál a felháborodás hangos kitörésére vezetett. Legtöbb derültséget azonban kétségtelenül Verhovay keltett, midőn megszidta a kormányt azért, hogy az idén jobban folynak be az adók, mint tavaly. Verhovay a jelen év ínségére hivatkozott, de arról megfeledkezett, hogy az csak most kezdődhetik, s az adók jobb befolyása már az elejétől ered. Legközelebbi ülés pénteken. Azután vagy kétheti szünet, mialatt a bizottságok előkészíthetik a legsürgősebb törvényjavaslatokat. II. A képviselőház ülése október 8 án. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) Az idei rossz termés folytán szükségessé vált kormányintézkedésekről tett miniszterelnöki előterjesztés után az interpellatiók tétettek meg. Szalay Imre a belügyminiszterhez a következő interpellate intézte: Tekintettel arra, hogy az 1836: VI. törvénynek úgy később a gyakorlat és az 1868-iki 13713. számú belügyminiszteri rendelet a termelők által a boroknak hordóbani eladását mint jogot megengedte, annak határt most nem szabván, mint az abroncsozás egyedüli követelményét, — ennek daczára a t. belügyminiszter ur 1877. évben 59560. sz. alatt egy rendeletet bocsátott ki, melyben a bor eladása minimumjául 50 liter űrtartalmat állapit meg, a mely űrtartalmu hordók nem is léteznek s ez által a régi gyakorlat 2/1, 1/4 akonkénti eladását betiltván, borkereskedelmünk nagy hátrányára, úgy ez által miután önkényüleg törvényt nemcsak magyarázott, hanem új törvényt az előbbeniekkel ellenkező szelleműt alkotott törvénytelenül, melyre csakis kizárólag a képviselőház van jogosítva a főrendiekkel együtt, kérdem a t. belügyminiszter urat: mely indokok vezették a fentnevezett rendelet kibocsátására? és szándékozik-e ezen rendeletet visszavonni? Közöltetik a belügyminiszterrel. Irányi Dániel a Hecht-Boemelburg ismeretes ügyben interpellált. Interpellálja így hangzik : Több hónappal ezelőtt azt olvastuk a hírlapokban, hogy báró Boemelburg közös hadseregbeli kapitány Hechtl Frigyes öreg polgárt Győrben az utczán karddal megvágta, minek következtében ez több ideig betegen feküdt, azután pedig a vett seb miatt-e, vagy egyéb oknál fogva, nem tudom, meg is halt. E napokban aztán azt írták a lapok, hogy a boldogultnak gyermekei arról értesíttettek, hogy 25 írt gyógyítási költséget, melynek megfizetésében a nevezett kapitány elmarasztaltatok, fölvehetnek. Nem akarván a tények biztos ismerete nélkül véleményt mondani, tartózkodom ezúttal e hírekre vonatkozó minden megjegyzéstől annyival inkább, mert hihetetleneknek látszanak nekem. De miután azok mélyen felizgatták a közvéleményt, szükségesnek tartom, hogy a tények a maguk valóságában köztudomásra hozassanak. A miért is kérdezem a tisztelt igazságügy miniszter úrtól : 1- szer. Hajlandó-e az érintett ügyre vonatkozó irományokat, különösen pedig a panaszlevelet, a vizsgálati jegyzőkönyvet, mely a panasztott védelmét is magában foglalja s a hozott ítéletet hiteles másolatban megszerezni s a képviselőházzal közölni ? 2-or. Hajlandó-e továbbá oly törvényjavaslatot, előterjeszteni, mely szerint a szolgálati és fegyelmi vétségek kivételével, a katonák is a polgári bíróságok alá rendeltetnek? Közöltetni fog az igazságügyminiszterrel. Szalay Imre utal a hírlapok azon hírére, hogy a phylloxera már nemcsak az ország egy vidékén, hanem az Érmelléken, Szatmáron, Kassán és Nagy-Károlyban is mutatkozik. Miután tudja, hogy a klosterneuburgi gazdaságból régibb időben oly vesszők hozattak Magyarországba, melyeken a phylloxera constatáltatott, újabban pedig Kassán az ország legnagyobb szőllőtermelőjénél és szőllővessző eladójánál, Mathiasnál észleltetett ez a baj leginkább, ahonnan Magyarország majd minden vidékére került szőllővessző, kérdezi a minisztert, küldött-e azon helyekre szakértőket. Erre vonatkozólag interpellácziója a következő: Tekintettel azon megdöbbentő körülményre, hogy az ország több részében Érmelléken, Szatmáron, Kassán, phylloxera észleltetett, s ennek következtében félő, hogy több helyen is létezik, hova nevezett helyekről vessző vizetett, kérdem a t. miniszter urat: Küldött-e nevezett helyekre szakértőket, kik a bajt és kiterjedést megállapítsák ? úgy oda, hová a vesszők vitettek nevezett helyekről szándékozik-e küldeni? Kemény Gábor báró földmivelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter kijelenti, hogy az illető helyekre küldött szakértőket, és azon helyeken, úgymint Nagy-Károlyban, Szatmár-Németiben és Kassán a kiküldött szakértők vizsgálata nyomán történt a phylloxera constatálása. Nyomoztatja továbbá azon helyeket részint Pecsben, hova dr. Selley testvére hozta volt a szőlővesszőket, szint ott, a hova ő kiküldötte, mindenütt, és tart tőle, hogy az országnak már nagy része ki van veszélynek téve. Ami pedig a további eljárást illeti, jelenleg szakértők értekezlete működik, mely hivatva van véleményt adni, mely eljárások alkalmazhatók legközvetlenebbül arra, hogy e baj ha nem is mindenütt kiirtassék, de legalább localizáltassék. A szakértők első ülése tegnap volt, eredményét még nem képes a házzal közölni. Érzi a helyzet fenyegető voltát és a szükséges intézkedéseket, amenynyiben lehet maga is megteszi, vagy ha szükséges leend, erre nézve a ház intézkedését fogja kikérni. (Helyeslés.) Szalay Imre a földmivelésügyi miniszter válaszát tudomásul veszi, s csak arra kéri, hogy nézesse meg Mathias könyveit, mert ezekből kitűnik, hogy hová jutottak szőllővesszők, és hogy hová kell szakértőket küldeni. Amire Kemény Gábor báró földmivelésügyi miniszter kijelenti, hogy ez már megtörtént. Erre a ház a miniszter válaszát tudomásul veszi. Ezután az elnök arra kéri a II, III. és V. osztályba sorozott képviselőket, valamint a tegnap megválasztott 12 bizottmányt, hogy az ülés után maradjanak a házban alakulásra. Hyaclan 41.l56 v'ólu.LájXx 10 excb 90 pOi'CeliOV végződött. A legközelebbi ülés pénteken, délelőtt 10 órakor fog megtartatni, melynek tárgyát a következők fogják képezni : A honosításról szóló törvényjavaslat tárgyalására kiküldendő 15 tagú, továbbá Bosznia és Herczegovina közigazgatása iránti teendőkről szóló törvényjavaslat előzetes tárgyalására kiküldendő szintén 15 tagú bizottságnak, valmint a 21 tagból álló közgazdasági bizottságnak megválasztatása, végre a zárszámadási bizottság kétrendbeli és pedig az 1877-ik évi zárszámadásról és a Horvátországgal folytatott leszámolásokról szóló jelentésének tárgyalása. A magyar nuntium a Horvátországgal megújítandó pénzügyi egyezmény tárgyában. (Kivonat a Horvát-Szlavonországokkal megújítandó pénzügyi egyezmény létesítése végett kiküldött magyar országos bizottság 1879. évi október 5-én tartott ülésének jegyzőkönyvéből.) Márkus István előadó előterjeszti a horvát-szlavon orsz. bizottság 1. évi julius hó 23-án kelt üzenetére válaszul adandó üzenetnek a mult ülésben hitelesített szövegét, mely következőleg hangzik : A magyar országgyűlés által a Horvát-Szlavónországokkal megújítandó pénzügyi egyezmény létesítésére kiküldött országos bizottság, kötelességéhez képest, komoly tanulmány és megfontolás tárgyává tette azon 1. évi július 23-án kelt üzenetet, melyben a tisztelt horvát-szlavon országos bizottság a pénzügyi egyezmény megújítására vonatkozó javaslatait kifejtette , s e javaslatokra vonatkozó megállapodásainak eredményét a következőkben foglalja össze. A horvát-szlavon országos bizottság üzenetének első javaslata az 1868: XXX. t. sz. 11. és 12. §-ainak intézkedéseire vonatkozik, illetőleg ezen §-ok intézkedései ellen irányul. A horvátszlavon országos bizottság hibáztatja a kulcsot, melyet ama 12. §, egyrészről Magyar-, másrészről Horvát-Szlavonországoknak a közös költségekhez való hozzájárulása arányára nézve az adóképességüket kitüntető hivatalos adatok alapján megállapított. E kulcsnak helytelen voltát egyúttal egy hosszabb és részletesebb érveléssel igyekszik bizonyítani, melynek éle azonban már nem a 12. §-ban felvett kulcs, hanem a 11. § ban megállapított elv ellen irányul; azon elv ellen, melynek alapján Horvát-Szlavon- és Dalmátországok a közjogi viszonyaikat szabályozó alaptörvényben elismerték, hogy a közös ügyek költségeihez adóképességük arányában volnának kötelesek járulni. Az e kérdés körül csoportosuló érvelésnek eredménye a horvát országos bizottság azon indítványában nyer kifejezést, hogy a magyar országos bizottság: „ne vegye a pénzügyi viszonyok megújításának alapjául az 1868. évi XXX. t. sz. 12-ik szakaszát, hanem fogadja el azon egyedül igazolt, a két ország államjogi viszonyának és Horvátország adóképességének megfelelő elvet, melyet az eddigi regnicolaris küldöttségek is kétszer gyakorlatilag végrehajtottak, hogy t. i. a Dalmát-, Horvát- és Szlavonországok közjövedelmének felosztásában mindenekelőtt belső autonómiájuk szükségleteinek fedezése vétessék tekintetbe, a fölösleg pedig jövőre is a közös kiadások fedezésére fordittassék“. A mennyiben ezen indítvány az 1868. évi XXX. t. sz. 12. §-ban foglalt kulcsnak, illetőleg a kulcscsal együtt a 11. §-ban kifejezett elvnek egyszerű mellőzését kívánná: a magyar orsz. bizottságnak lehetetlen ez inditványnyal, s még kevésbé lehetséges az indítványt támogató érveléssel egyetértenie. Az 1868: XXX. t. czikk a Magyarország és a társországok közti pénzügyi egyezmény élére azt a Horvát-Szlavovország által is jogosnak elismert alapelvet állította, hogy a társországok adóképességük arányában volnának kötelesek a közös költségekhez járulni. Felállította pedig ez elvet annak daczára, hogy egyelőre nem volt szándékában azt tényleg érvényesíteni, sőt tekintettel a fenforgó viszonyokra, azonnal egy más kivételes elvet fogadott el a társországokkal való pénzügyi viszonynak ideiglenes alapjául. De mindamellett is felállítandónak vélte amaz alapelvet azért, mert egy elvárhatlan állami közösség keretében időnként változó, de folyton megújítandó pénzügyi viszonynak végső jogos alapját nem vélte egyebütt feltalálhatónak, mint az állami közösség minden tagjának azon kötelezettségében, hogy mindegyik adóképessége arányában tartozzék a közös terheket viselni. Ezen elvnek megvalósítása képezi a társországok és anyaország közti pénzügyi viszony természetes fejlődésének czélját, de ezen elv képezi a viszonyoknak odafejlődéséig is, az ideiglenesen alkalmazandó kivételes elveknek egyik szabályozó elemét, melynek a pénzügyi egyezmény időnkénti megújításánál nem szabad szem elől tévesztetnie. Teljesen az itt kifejtett állásponton áll az 1868: XXX. t. czikknek épen a horvát izenet által idézett 13. §-a is — midőn az imént említett 11. és 12. §§-okkal közvetlen kapcsolatban — kimondja, hogy: „Miután azonban Horvát- és Szlavonországok összes tiszta jövedelmei azon összeget, mely a fennebbi szakaszban érintett adóképességi kulcs szerint a közös ügyek költségeiből reájuk esnék, ez idő szerint csak úgy fedezhetnék, ha a beligazgatásukra szükséges öszszegek nagyobb részét is általadnák . Magyarország, tekintettel azon testvéri viszony megújítására, amely köztes Horvát- és Szlavonországok között századok óta fennállott, készséggel beleegyezik, hogy Horvát- és Szlavonországok jövedelmeiből mindenekelőtt bizonyos összeg, mely ez országok beligazgatási költségeire időnként egyezményileg megállapíttatik, vonassék le, s a beligazgatási szükséglet fedezése után fenmaradt összeg fordíttassék a közös ügyek által igényelt költségekre“. A két elv szoros összefüggésben van egymással és bizonyos fokig kiegészíti egymást. Egyrészről áll Horvát-Szlavonországoknak önmaguk által elismert kötelezettsége a közös költségekhez adóképességük arányában való hozzájárulásra; másrészről áll Magyarországnak törvényesen kifejezett készsége arra, hogy addig is, míg Horvát- Szlavonországok oly helyzetbe jönnek, hogy e kötelezettségüknek beligazgatásuk megbénítása nélkül eleget tehetnének, beleegyezik a beligazgatási költségekre időnkint egyezményileg megállapítandó összegnek Slorvát-Szlavonországok jövedelmeiből való előleges levonásába. Elejteni az előbbi alapelvet, és a mellett fentartani és kizárólagos hatálylyal ruházni fel az utóbbi ideiglenes kisegítő elvet ; annyit tenne, mint nemcsak az időnként változó pénzügyi egyezményeknek, de magának a Magyarország és a társországok közt fennálló törvényes politikai viszonynak egyik alapkövét megingatni; annyit tenne, mint kivenni a pénzügyi viszonyból egy lényeges szabályozó elemet, és utat nyitni arra, hogy a beligazgatási költségek előleges fedezésének ideiglenesen elfogadott elve feltétlen szabálylyá válva és minden mérséklő ellensúlytól megszabadulva, végre a méltányosság határain esetleg túl is terjeszthesse egyoldalú követeléseit. A magyar orsz. bizottság ugyanis a 1. horvát-szlavón orsz. bizottságétól lényegesen eltérő nézetben van arra nézve, mintha Horvát-Szlavón - országok közjövedelmeinek olyatén felosztása, mely szerint a közjövedelmeknek csak az autonóm szükséglet levonása után mutatkozó maradványa volna a közös költségek fedezésére fordítandó, képezné az egyedül helyes, egyedül lehetséges elvet, oly amit na, hogy „Magyarország és Horvát-Szlavónországok közt a pénzügyi viszony szabályozásában sem most, sem máskor nem érvényesülhet más elv.“ Ellenkezőleg, úgy kell vélekednünk, hogy ez elv ily feltétlen érvénynyel felruházva, egyáltalában nem alkalmas arra, hogy állandó állami közösségben élő felek közt helyes és életrevaló pénzügyi viszonynak alapját képezze. A pénzügyi viszonynak teljesen oly alapra fektetése, hogy az egyik fél jövedelmeiből saját u. n. autonóm szükségleteinek fedezésére felhatalmaztatván, csakis jövedelmei netáni feleslegét áldozná a közös czélokra, mik a másik fél tekintet nélkül saját belszükségleteire, kényszerítve volna a közös terhek egész tömegét feltétlenül viselni, közvetlen hatásában, de kivált logikai fejlődésében nem vezethetne egyéb eredményre, mint az utóbbi fél egyoldalú terheltetésének folytonos növekedésére és végre is erejének teljes kimerülésére. A horvát o. b. üzenetének hivatkozása a monarchia két állama közti viszonyokra, nem mellette, hanem kiáltóan ellene bizonyít a horvát o. b. által most és mindenkorra feltétlen érvényűnek vitatott elvnek. A magyar o. b. nem tartja czélszerűnek a két viszony közti összehasonlításokba mélyebben belebocsátkozni. A monarchia két fele közti paritásos államjogi kapcsolat egyrészről, és Horvát-Szlavonországoknak Magyarország irányábani közjogi állása másrészről oly különböző természetű viszonyok, hogy az egyiknek köréből levont következtetések alkalmazása a másikra, könynyen egyik vagy másik viszonynak teljes félreismerésére vezethetne. De ami a két pénzügyi viszonyt illeti, ezek már nemcsak különbözőséget, de valósággal ellentétességet tüntetnek fel egymással szemben. Amit a horvát-szlavén o. b. üzenete a monarchia közös ügyeinek költségeire nézve mond, hogy t. i. „Magyarország nem kényszeríthető oly járulékösszegre, mely minden közjövedelmét kimerítené és tulajdon állami szükségleteinek fedezését lehetetlenné tenné“ , az épen nem jellemzi a valóságos pénzügyi viszonyt, mely abban áll, hogy Magyarország feltétlenül köteles az illetékes alkotmányos testületek által megállapított közös költségekből adóképességének kulcsa szerint reá eső összegek fedezéséről gondoskodni, tekintet nélkül arra, hogy minő forrásokból veszi az erre szükséges eszközöket, s tehát tekintet nélkül arra is, várjon a közös szükségletek rendkívüli súlya miatt nem kénytelen-e egyéb fontos állami érdekeinek fejlesztését és leglényegesebb belszükségleteinek kielégítését a legszűkebb korlátok közé szorítani. Ezzel ellentétben Slorvát-Szlavénországoknak Magyarországhoz való pénzügyi viszonya az volt, hogy a közös költségekhez adóképességük arányában való hozzájárulásuk kötelezettségének elvi fentartása mellett közjövedelmeiknek egy meghatározott részét autonóm kiadásaikra fordíthatták, tekintet nélkül arra, hogy minő szükségletet képviselnek a közös kiadások és minő terheket rónak a magyar korona területének egyéb részeire. A mely viszony pedig annál súlyosabb Magyarországra nézve, mert eme közös költségek egy része, t. i. az egész monarchia had- és külügyi költségeinek magyar kvótája Horvát-Szlavonországok teljes adóképességének arányában emelkedik, amennyiben e hányadnak a monarchia másik államával szemben való meghatározásánál a magyar állam adóképessége Horvát-Szlavonországok nyers adójövedelmének teljes beszámításával állapíttatik meg, épúgy, mintha azon országok adóképességüknek megfelelő terhét teljesen viselnék, holott valóságban a had- és külügyi költségeknek Horvát-Szlavonországokra eső, illetőleg ezeknek nyers adójövedelme arányában emelkedő része is legnagyobb részben Magyarországra hárittatik át. Már fent kiemeltük, hogy az itt vázolt viszony oly korlátlanságban, a mint azt a t. horvátszlavon o. b. kívánja, nem volna a pénzügyi egyezmény alapjául elfogadható, amint hogy az 1868-ki