Ellenőr, 1879. november (11. évfolyam, 524-573. szám)
1879-11-01 / 524. szám
zási vidékeknek alakítása a helyi viszonyok által indokolva lett volna, azt tenni elmulasztották: keressék föl a pénzügyminiszter, miszerint ezen hiányok orvoslása iránt, a munka folyama alatt, intézkedjék. Az ülések berekesztése előtt egy háromtagú albizottságba, — Vizsolyi Gusztáv, Inkey Nándor báró és Mihalovics Károly — enquête-tagok választottak; ezen albizottság a többi osztályoknak hasonlólag megválasztott bizottságaival — a tárgyalások befejezése után — érintkezésbe lépvén, feladata leend, az osztályok véleményeit egyeztetve, azokat a majdan összehívandó közös értekezlet elé terjeszteni. Országgyűlés. I. A képviselőház mai vitája ismét főleg két pont, a 10. és 11. § körül forgott. Iványi Dániel a kormány előterjesztése értelmében beszélt és szavazott az egyesült ellenzékkel szemben. II. A képviselőház ülése október 31 én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) A honosítási törvényjavaslat részletes tárgyalása folyamán a 10. § nál Mihajlovics Károly után Szilágyi Dezső Irányinak és a miniszterelnöknek esti lapunkban jelzett felfogása ellen tiltakozik, és szeretné megtenni azon indítványt, hogy miután a kormányelnök nincs a házban a tárgyalása alatt, a tárgyalás szakíttassék félbe. Azután így folytatja: De én ezen indítványt, nem teszem meg, (Egy hang a jobboldalon : miért nem teszi ?) mert azon nézetben vagyok, hogy el kell kerülnünk minden oly kérdés belevegyítését ezen ügy tárgyalásába, mely annak teljesen objectív, de teljesen szigorú és szoros megvizsgálását gátolhatná. Hegedűs Sándor: De mégis belekeveri! Szilágyi Dezső: Ha a t. közbeszóló képviselő úr nem érzi annak szükségét, hogy az ily valóban fontos kérdés eldöntésénél, legalább az ő lelkiismeretét megnyugtassa, vagy eshetőleg, ha talán a miniszterelnök nézetét megváltoztatná, magát kellő időben tájékoztassa. (Élénk derültség a baloldalon) akkor könnyen nagyon bajos helyzetbe juthatna, mert könnyen megtörténhetnék az, ami Ormay képviselő úrral megtörtént, hogy ellentétbe jött önnön pártja vezérével. Én nem érthetem, tehát a miniszterelnök úrnak kezdetben tett azon nyilatkozatát, hogy akik a többségi véleményt fogják pártolni, azok burkolt ablakban meg akarják másítani a végrehajtás szó félrecsavarásával a kiegyezési törvény értelmét. Ami a fenforgó kérdést illeti, én azt tartom, hogy az, ami a kisebbségi véleményben foglaltatik és ami a kormány eredeti javaslatát képezi, nem egyeztethető meg a honosítási jognak a törvényjavaslatban meghatározott természetével, alkotmányunk alapelvével, nem egyeztethető meg Horvátországnak és a horvát bánnak közjogunkban szorosan körülírt állásával; nem egyeztethető meg az 1868: XXX. t. sz. alapelveivel és a gyakorlati szükség által nincsen indokolva. Kiindulási pontul vegyük fel az ezen törvényjavaslat élére írt 1. §-t, mely századok óta fennálló közjogával megegyezőleg állapítja meg azt, hogy a magyar korona országainak egész területén az állampolgárság egy és ugyanaz. Elfogva ezen állampolgárság csak egységesen adományozható vagy egységesen vehető vissza. Ezen alapelv helyesen, bölcsen van a javaslatban megszabva. Ebből azonban tehát, nézetem szerint, három tétel visszautasíthatlan erővel következik. Az egyik az, hogy ezen, az egész magyar állam oszthatlan állampolgárságot illető jognak adományozása az egész magyar államnak felségjoga. A második következmény abban áll, hogy ha ezen felségjog, amelylyel a honosság adományoztunk, az egész magyar államnak felségjoga, akkor ennek gyakorlata nem bízható oly hatóságokra, amelyek nem az egész magyar államnak közegei. Harmadszor ebből elutasithatlanul következik az, hogy a mennyiben az 1868 : XXX. törvényczikkben a végrehajtás a honosságra és honpolgárságra nézve fenn van tartva, a magyar állam egyik országának ezen végrehajtás fentartása nem foglalhat magában olyat, az egész magyar államot illető uralmi jog adományozását a területi hatóságoknak, a mely következményében azon hatóságokat területi jellemekből egészen kivetkőzted, hanem a végrehajtás kifejezés az 1878: XXX. t. sz. alapelvei szerint értendő csakis oly végrehajtási cselekvényekre, melyet ama hatóságok, területi hatalmukkal, területi közjogi jellegek teljes megóvásával végeztetnek. A kormány javaslata megadja a horvátországi bánnak és a végvidéki országos hatóságnak azon jogot, hogy a magyar állampolgárságot adományozhassa, megadja pedig ellenére alkotmányunk azon alapelvének, hogy uralmi jogot ezen országgyűlés ellenőrzése nélkül senki sem gyakorolhat. Miután a bán hatásköréről beszélt, így folytatja . Én jól tudom tehát, hogy ezen okoskodás ellenében a miniszterelnök úr és mások is a törvény pozitív szövegére hivatkoznak, hivatkoznak az 1868: XXX. t. czikk 10. §-ára. Azért én ennek fejtegetésére akarok reátérni. Ami az 1868: XXX. t. sz. 10. §-ának magyarázatát illeti, én megengedem tehát, hogy ha kizárólag a „végrehajtás“ szóból indulunk ki, ha e kifejezést legátalánosabb értelmében veszszük, lehet annak azon értelmezést is adni, hogy a honosítás adományozása Horvátország területén a fentartott végrehajtás körébe tartozik, hanem Ormay és mindazon, képviselőtársaim, kik a minoritási javaslat mellett felszólaltak, a törvénymagyarázatnak egyik alaptétele ellen nagy hibát követtek el, mert, hogy helyes legyen azon magyarázat a 10. §. értelmezésére nézve, annak nemcsak a végrehajtás szónak értelméből kell kiindulni, hanem a magyarázatnak olyannak kell lenni, hogy ezen törvénycikk elveivel és alkotmányunk alapelveivel öszhangzásban legyen. Már most tehát, én azt állítom, hogy a keletkezési történetéből ezen szakasznak az következik, hogy a „végrehajtás“ szó azon magyarázata, melyet a kormány adott neki, hogy ezalatt a honosság adományozása is értessék, tökéletesen tarthatatlan. Miután ismét hosszasabban beszélt a horvát bán rendelkezési jogáról, így folytatja : Azon a véleményen vagyok, hogy jóhiszeműleg kötelességszerűen a végrehajtás szónak csak oly értelmében nyugodhatunk meg, mely magának a törvénynek, Horvátországgal való viszonyunk alapelveinek teljes épségben tartása mellett, de tulajdon alkotmányunk összes rendelkezéseivel öszhangzásban van. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Első kérdés mindenesetre az, hogy minő köze az a honosítási eseteknek, az, amelyre nézve a 10. § rendelkezése egyátalában vonatkozhatik. A honosítási törvény ezen intézkedése, én azt hiszem, csakis olyan esetekre vonatkozik, melyeket a törvényjavaslat teljesen helyesen jelöl meg, t. i. midőn oly egyének kérik a honosítást, akik Horvát-Szlavónországok területén laknak, ott vannak megtelepedve. Ezen köre a személyeknek az, akiknek honosításánál szóba jöhet, hogy minő végrehajtási cselekmények azok, melyeket a 10. § a horvát autonóm közegeknek tart fenn. A felett nincs semmi kétely, hogy mindazon közigazgatási cselekmények, melyek a honosítási jognak adományozását előkészítik, vagy a már adott jognak foganatosítását eszközük, mindezen közigazgatási cselekmények a 10. § értelmében a horvát autonóm közeg által végzendők. A honosság adományozása, maga az adományozás, valamint a polgári jogtól hatósági határozattal való megfosztás, mint egy az egész magyar államot illető felségjog és az egész államterületre kiható rendelkezés, csak a magyar államnak, az egész államnak felelős közege által gyakorolható Indítványozom, hogy a javaslat azon szakaszainak, melyek az állampolgárság elnyerését vagy elvesztését tárgyazzák, ezen határozatnak megfelelő módosítása végett a törvényjavaslat a bizottsághoz utasíttassék vissza. (Helyeslés balfelől.) Ez az, amit a t. háznak elfogadásra ajánlok. (Élénk hosszas helyeslés balfelől.) Hegedűs Sándor visszautasítja Szilágyi Dezső azon vádját, mintha szavazatát bárkinek magatartásától tenné függővé. Szilágyi Dezső kijelenti, hogy nem volt szándéka Hegedűs Sándort megsérteni. Apponyi Albert gróf a tárgyalást elhalasztatni kívánja. Helfy Ignácz pártolja ez indítványt, melyet szerinte a kormányelnök nem ismer. Tisza Kálmán miniszterelnök : Előre kívánom bocsátani, hogy jól tudom, hogy a t. képviselő uraknak módjukban van, ha czélszerűnek látják, megakadályozni, hogy ma a szavazás megtörténhessék, és talán felszólalásommal magam is előmozdítom kívánságukat , ennélfogva nem szükséges, hogy csak ezért nagyobb számmal iratkozzanak fel szólásra. Abban nincs az előttem szólt. képviselő úrnak igaza, hogy én az indítványt nem ismerem, mert én az indítványt hallottam és ismerem. Másodszor nem ismerhetem el jogosultnak az egész vádat, hogy a fönforgó kérdésben a kormány álláspontját nem igazolta, ki nem fejtette, mert hisz tekintettel talán arra, hogy akárhányszor, ha a kormány a vita elején nem nyilatkozik, megtámadtatok, fölhasználván, hogy miért nem mondja el nézetét ma is, ezen kérdésnél, indokaimat, amelyekből az eredeti szöveget pártolom, amelyekből a bizottságokról szólva, a kisebbségi véleményt fogadom el, elmondottam akkor, midőn a t. többség előadójától az ellenkező irányba ható érveket hallottam. Azt tehát, hogy ezen kérdésben az érvek és indokok előadása nélkül kívánta volna bárki is a szavazást, határozottan vissza kell utasítanom. Én azt gondolom, hogy — és van a képviselő urak között egy, aki arra, amit idézni fogok, bizonyosan emlékezik — a parlamentarizmusnak nem követelménye az, hogy a miniszter minden felszólalásra feleljen és reflectáljon. Sőt hallottunk annak idején oly felkiáltásokat is, hogy „már mindig a miniszterek fognak beszélni.” (Igaz! jobb felől). Én tehát azt gondolom, hogy a kormány köteles mindig minden felszólalásra reflectálni. Hallottam azt is akárhányszor, hogy kétségbe vonták a miniszternek még azt a jogát is, és aki nem vonta kétségbe e jogát, neheztelte ennek gyakorlatát, hogy a miniszter akkor adja elő argumentumait, mikor azokra már senki nem felelhet. Én előadtam argumentumaimat a tárgyalás elején, lehetett azokra felelni és az talán csak nem sértése a parlamentarismusnak, ha a miniszter azt mondja: hagyom a házat az ellenargumentumok behatása alatt és nem akarom befolyásolni azzal, hogy újra argumentálok. (Tetszés és derültség jobbfelől.) De különben is az ellen is tiltakozom, mintha a tárgyalás folyamán behozott indítványok felett akárhányszor nem szavazott volna a ház azonnal, mert hiszen a dolog természetében van, hogy ha a vita közt indítvány merül fel, a felett a szavazás is a vita berekesztésével bekövetkezzék. Ami pedig az indítványt illeti, ez módosítja ugyan némileg az eredeti indítványt, melyet az előadó úr előadott, de lényege, tenorja egy és ugyanaz s mind az egyikre, mind pedig a másikra nézve ugyanaz áll. Mert igaz, az nem opportunitási kérdés, hogy a törvény, melyet ez esetben az általam is elmondottaknál fogva respectálni kell, mit mond. Ha opportunitási kérdés volna, ha nem a törvény értelme iránti meggyőződés vezetne bennünket nézetünkben, sokkal több indokot lelhetnénk abban, hogy egy második, egy harmadik indítványt az opportunitási mérlegen mérlegeljünk , de mikor épen a törvény egyenes rendelete iránti meggyőződés vezet minket, kénytelenek vagyunk még az opportunitásból helyesnek tetsző indokok előtt is saját meggyőződésünket fentartani. Arra sem akarok reflectálni, amit a képviselő úr a kamarilláról, absolutismusról, Jellasichról felhozott. Éln te hát sem a külföldön, sem a belföldön az országnak semminemű viszonyai közt, mióta alkothiányunk van, conspirálni, szövetkezni nem szoktam, nem is fogok. Adná Isten, hogy mindenki ebben egyforma helyzetben legyen. Én azért nem tartom szükségesnek, hogy reflectáljak a mondottakra. De midőn a képviselő úr hazafias hangon intéz hozzánk felszólítást arra nézve, oszlassuk el az aggodalmakat, hivatkozhatom rá, és ez talán mégis a képviselő úrnak a camarilla iránti aggodalmát némileg enyhítheti — hogy hiszen — s nézetem szerint s végsoraiban talán s ezért bocsánatot kérek a t. képviselő úrtól, a kellő határon túlmenőleg is — de ugyancsak szép hazafias felszólítást kapott a ház arra nézve, hogy fogadja el a kisebbségi véleményt. Hiszen szebben, melegebben, hazafiasabb indulatból csakugyan bajos volna szólan, mint ahogy Iványi képviselő úr szólott e tárgyról. De a magam részéről ismételten hangsúlyoztam és szerintem ismét igen helyes hazafias szempontból, hogy már azért is — ha egyik ok nem volna — szorosan tartsuk meg — még ha nem is tetszik — azt, amit a törvény ad Horvátországnak, mert ez alapfeltétele annak, hogy ha kell, annál erélyesebben és sértés nélkül lehessen visszautasítani, ha túl akarnának rajta menni. Én azt gondolom, ez is hazafias szempont, s ez is hazafias felszólalás. Én tehát azt a vádat, mintha e kérdésben agyonhallgatni akarnók az érveket, mintha nem mondtuk volna el, miért akarjuk ezen javaslatot a kisebbség véleménye szerint elfogadni,határozottan visszautasítom és nem fogadhatom el, hogy agyonhallgatásnak, vagy az érvek elő nem adásának vétessék az, ha valaki egyik vagy másik szónoknak, legyen az bár legjelesebb is, beszédére külön nem felel. Én kérném a t. házat, ha úgy tetszik, akkor a mikor, de méltóztassék a szakaszt a kisebbség véleménye szerint elfogadni. (Helyeslés a középen.) Csanády beszéde után, melyben minden igyekezete daczára sem sikerült magától a szót az elnök által elvonattatni, szavazás következett, melyben 75-en a bizottság, 141-en pedig a kormány szövegezésében fogadták el a 10. és 11. §-t. Legközelebbi ülés hétfőn de 10 órakor. Fővárosi ügyek. Választási mozgalmak. A ferenczvárosi és kőbányai választók 225-ös működő bizottsága vasárnap, i. é. november 2-án délután 4 órakor értekezletet tart a gyep- és nagyfőutcza sarkán levő „Pospischil“-féle vendéglő helyiségében. Az értekezlet tárgya: a szűkebb körű bizottság jelentése működéséről. — A VI. kerületi klub helyiségeiben nagyszámú választó értekezletet tartott, melyen egyhangúlag elhatározták, hogy a VI. kerületi választók vasárnap délután 3 órakor tartandó közgyűlésre hivassanak egybe, hogy ezen közgyűlésen, úgy mint ez a többi kerületben is történik, a virilista-jelöltek névjegyzéke megállapíttassék, tekintet nélkül az annak idején kiküldött kilenczes kijelölő bizottság működésére, miután ez ellentétben kapott megbízásával elhatározta, hogy a virilista-jelöltek névjegyzékét nem fogja egy utóbbi közgyűlés határozata alá bocsátani. — A józsefvárosi választópolgárok a bizottsági tagok választása ügyében november 3-án d. u. 5 órakor az ősz-utczai tornacsarnokban közgyűlést tartanak. A bemenethez igazolvány felmutatása szükséges. A fővárosi regaledis bizottság ma Havas Sándor elnöklete alatt ülést tartott, melyen tárgyalás alá került a fővárosi egyesült ipartársulatok felirata a regaledijak s annak beszedése körül eddig követett eljárás ellen. A fővárosnak jövő 1880-dik évre kivetett állami házbéradója. A főváros összes házbérjövedelme: 18.000,070 frt, mig a kivetett adó 2.307,473 frt 14 krra rúg. Ezen kivetést a fővárosi adószámviteli hivatal eszközölte s felülvizsgálat végett a kir. fővárosi adófelügyelőséghez tette át. A szemeteskocsikról a főváros legutóbbi közgyűlésén felszólalás történt, hogy fedél nélkül járnak, miáltal az arra járó kelőknek a szél a szemetet minduntalan a szemükbe fújja. A polgármester ennek folytán erélyes utasítást bocsátott ki a kerületi elöljáróságokhoz, melyben még ez év ápril havában kibocsátott rendeletére hivatkozva, meghagyja, hogy személyes felelősség terhe mellett utasítsák a bérlőt kocsijainak haladéktalanul fedelekkel, való ellátására. —ovszabályok járványok idején. A főváros közegészségügyi albizottsága a járványok idején foganatba veendő óvintézkedésekre nézve javaslatot dolgozott ki, melyből a következőket ismertetjük : Szükségesnek tartja az albizottság, hogy a főváros úgy a jobb, mint a balparton építsen a heveny ragályos kórok számára egyegy kórházat. E könnyebb szerkezetű barakkórházak 4—4 pavillonból állnának, minden ily kórház mellett berendezendő volna egy kórszoba a fizető ragályos betegek számára. Egy-egy kórház építési költsége 15—20000 forintnál nem jön többe. A ragályos betegek e kórházakban ápoltatnak. Ha a család, ahol ragályos beteg van rendelkezik külön szobával, mely tisztán csak a beteg elhelyezésére szolgál, az ott hagyható, de az egészségi rendszabályok szigorú megtartását szem előtt kell tartani. A háziúr tartozik értesíteni a lakókat, hogy egyik családnál ragályos beteg van s ha ilyen meghal, a fertőtlenítő eljárás alkalmazása után rögtön lezárt koporsóban mielőbb eltemetendő. Járványos beteget közszemlére kitenni, templomba vinni, fölötte virasztani, vagy halotti tort tartani stb. stb. nem szabad. A kórházakban 6 városi tűzoltó alkalmazandó „desinfecteur“ gyanánt, 4 Pesten, 2 Budán, a külföldi desinfecteur ők módjára. Az óvintézkedéseknél, s különösen a járványos bajok csírájában elfojtásánál roppant szerepet játszik a bejelentési kötelezettség. Járvány idején ugyan az 1876: XIV. t.-cz. 80. §-a értelmében minden egyes esetet be kell jelenteni, de járványon kivül a ragályos (heveny-ragályos) bajok esetről esetről bejelentése alig vihető keresztül. Szükségesnek mondta ki azután az albizottság, hogy a következő heveny-ragályos betegségekről u. m. himlő, vörheny, hártyás és roncsoló torokláb, büteges hagymáz és kanyaró, A járvány idején kívül is esetről esetre a rendelő orvos bejelentési lapokon tudósítja a tiszti főorvost, aki azután az intézkedéseket megteszi. A tiszti főorvos maga is megvizsgálja a házi beteget, ha azt a rendelő orvos kéri, s ha valamely házban aránylag sok a beteg és halott. Az albizottság szükségesnek mondta ki, hogy a pinczelakások folyamatban levő kiürítését a hatóság szigorúan folytattassa és végeztesse be. Gondoskodni kell munkáslakók mielőbbi felállításáról. Az iskolák (magános és nyilvános iskolák) igazgatói utasítandók végül, hogy csak oly gyermeket vegyenek fel, aki oltási bizonyítványt bír felmutatni. A felekezetek lelkészei felhivandók, hogy a himlőoltás czélszerűségét a szószékről hirdessék. HÍREK. — Október 31. — J Lapunk legközelebbi száma hétfőn reggel jelenik meg rendkívüli kiadásban. — A trónörökös és tisztikara. Rufi of trónörökös a prágai kaszárnyában a tegnapelőtti vizsgálata alkalmával több tiszttel beszélgetve úgy nyilatkozott, hogy neki az úgynevezett „császár szakái jobban tetszik, mint a korszakái.“ Midőn a trónörökös 1 órakor, mint rendesen megjelent az ursulini kaszárnyában a tiszti menageon, meglepetve vette észre, hogy ezredének valamennyi tisztje kiborotvált állal jelent meg. A tisztek ez előzékenységükkel ezredtulajdonosuknak szemmel látható örömet okoztak. — Széchenyi István gróf — mint ma barát. A legnagyobb magyar naplótöredékei, melyeket Zichy Antal most ismertet meg, megérdemelt érdeklődéssel találkoznak. Széchenyi jellemét különböző oldalról a leghívebben tüntetik föl naplója sorai, melyek épen közvetlenségük által hatnak. Alkalmunk volt e naplóból Zichy Antal fölolvasásai után máris egyetmást közölni. A következőkben a nagy hazafit, mint műbarátot jellemző néhány részletet mutatunk be épen Zichy Antal közlései nyomán, melyek a „Képzőművészeti Szemlé”ben jelentek meg: Ha Széchenyinknek a képzőművészetek iránti lelkesültségéről akarunk adatokat gyűjteni, úgy főleg olaszországi úti naplóiban kell utána néznünk. Egy izben Nápolyban mulatván, épen Ferencz császár is ott volt. Erről a következő adomát jegyzi föl Széchenyi : Egy földi, felhasználva az alkalmat, sietett tisztelegni a császárnál. A császár szokott kedélyességével így szólt hozzá : „Na, sans’ mit’n Anschau’n scho’ fertig ? Hier is doch besser als in Florenz, man wird ender fertig.“ Széchenyi nagy lelkesedéssel és lankadatlan figyelemmel keresett fel s nézett meg mindent, amin épülnie, vagy a miből valamit tanulnia lehetett. A gyűjteményeknek, a műhelyeknek, a romoknak, a katakombáknak nálánál buzgóbb látogatója alig volt valaha. Egy festőt (Endert) is magával vitt. A festészet remekei annyira vonzották, hogy sokszor erővel szakította el magát tőlök. Olaszországban erős kísértésbe jött, görög utazására szánt pénzét képekre, szobrokra elkölteni, s inkább lemondani érdekes útja folytatásáról. Nem lehet, — így kiált fel fájdalmas lemondással, — nem lehet az embernek minden passiót ápolni magában: oly sokról le kell mondani ! Florenczben, a Mediciek egykori híres fészkében, az őt méltóan felkaroló Apponyi család körében érezte, úgy látszik, a legboldogabbnak magát. Canova Porsensával szemben így elmélkedik: „Egy szobrot minden oldalról meg kell néznünk, ami nem kis próbára teszi a képfaragót, kinek különben a plastikában minden festő felett nagy előnye van. A festőnek mindent jól ki kell számítani, sokat scortírozni, s általában, mindig a perspektívára vigyázni. A szobrásznak a valót kell ábrázolni, s igaznak lennie, de a festő a képzeletre hivatkozik, a csalódást akar előidézni : ez tehát a művészetben nagyobb a mannál, stb. A közönséges magánembert ennélfogva szobrászhoz, az üzletemberét ellenben festőhöz hasonlítja. A Palazzo Pitti műkincsei közül csak a Rafael Madonnáit, — az ismeretes Della Legiolát és az Impanatát, — aztán Ezechielt és egy Magdolnát Peruginitól választotta volna ki magának. Görögországba készülvén, már előre is méltó felháborodással veszi tudomásul egy lord Elguinnek — s az biz akkor nem az egyedüli volt, — azon vandál eljárását, miszerint Athénben a Minerva és Apollo templomaiból a legszebb görög basreliefeket, még pedig meglehetős durva kézzel, letördelteti s magával viszi, hogy azután meg egy lord Burghess gipszmásolatokat készíttessen rólok, s ezekkel, György herczeg nevében, az akadémiának kedveskedjék! Ily s hasonló benyomások közt, nem hanyagolva el az útjába eső állomásokat se, „a gyönyörű országban, melyet oly nyomorult nép lakott“, — végre Rómába ér. A vatián mint egy álom terül föl előtte. Legjobban megragadja a Madonna di Foligno. „Ha a festőket — úgymond — classificálni akarnók, úgy bizonynyal ez a Sanzio állana legelől, s utána hosszas üres pauzák, s csak jóval utóbb jöhetnének Michel Angelo, Leonardo da Vinci, Domenico, Caravaggio stb. Rubensnek roppant talentuma van, s compositiói átalában rendkívül nagyszerűek, de lusta ficzkó, semmit se dolgoz ki jól, ecsetelése borzasztó; ellenben Rafael olyan szorgalommal fest, s olyan tökéletesen, hogy nála a rajz hibátlansága, a szép compositió, a színek pompás megválasztása s a legkisebb részletekig beható pontos kivitel mind egyesülnek, hogy őt Olaszország legnagyobb, legbevégzettebb festőjévé tegyék.“ — Dr. Massik, a hollandi társulat kiküldötte múzeumunkról is megemlékezett s Afrikából igen szép gyűjteményt, küldött ajándékba, mely közt emlősök, hüllők, halak, rovarok vannak. — Madarász János védője Hes Ödön, hir szerint kihallgatásra készül a felséghez, személyesen kérni védencze számára kegyelmet. — Már késő. — A féltékenység áldozata. Egy cincinatti (Ohio állam) vendéglő fogadótermében pár nap előtt megrendítő tragoedia folyt le, melynek előidézője akaratán kívül Anderson Mária, a híres drámai színésznő volt. A művésznő Hickey nevű ügynökében már régebben mély hajlamot ébresztett, melyet a művésznő, ki egyébiránt mocsoktalan hírnévnek örvend, úgy látszik a maga részéről nem hagyott viszonzatlanul. E dolog egy leányban, ki Hickeybe őrülésig szerelmes volt, féltékenységet ébresztett, minek folytán utána TÁRCZA. Memento mori. Borongós, szürke alkony. Az őszi köd, nedves szárnyaival, aláereszkedik s elterül a mezőkön. Fuvalom kél, de oly hús, oly halk, mint egy árny suhanása. A fák gyér lombja megrezdül és zizeg. Az avart sárga, piros, halavány levelek rétege borítja be, melyet koronként megzörget, felkavar a fuvalom egy-egy élénkebb lengése. Amerre a szem tekint: szomorú, gyászos az egész világ. Ég és föld összeolvadnak bánatos, néma, őszi ölelkezésben. A tavasznak többé nincs reménye, a nyárnak záloga. Vigasztalan hervadás lengeti fekete fátyolát a természet felett. S ahogy a levelek hullanak, omlanak a szürke levegőn át csöndesen a sivatag mezőkre; ahogy a szél halál-tánczot jár velők hamvas, hullámtalan vizek messze felszínén; ahogy a késő nyár utolsó virágai lehajtják fejletlen bimbó-arczukat az őszi dermedés hideg vánkosára s fenn, ismeretlen ködökben, fátyolos világával reszketve megkezdi magányos útját a hold, titokzatossá, temetőivé bűvölve minden jelenést, melyet sugara ér ; döbbenve, szorongva állunk a mély csöndességben s félve kérdezzük magunktól: nem végzetünk sötét jelképei lengenek és hullámzanak-e szüntelen körülöttünk ? Ez elnémulás, a vidám erők e mozdulatlanna válása, az egykor pezsgő élet ez álom utáni epedése, e bus melanchólia, e gyász, e kihűlés — óh, nem vallanak-e reánk, tévelygő, haladó földi népre? Sorsunk miben különbözik ama sorstól, mely a természet minden jelenésére ráejti hamvát? A szédítő körfutásban, az átalakulások, átváltozások iszonyú munkájában vagyunk-e többek, mint bármely más jelenség, melyről a tudomány büszkesége s képzelődésünk hiúsága minden fontosságot és rangot megtagad. ... „A föld évmilliónyi időközökben fokonkint veszti természetes, benső melegét s hül csendesen. E hülési folyamat a sarkoknál veszi kezdetét s megfigyelhetlen lassúsággal az egyenlítő felé húzódik. Évmilliók múlva a délszaki tájak ormait és mezőit hideg jégtakaró vonja be s ama buja, dús növényzet, mely most ott a legbizarrabb szinpompát játszsza: sárga és szürke zuzmókká silányul, nyomorult lesz, mint a körötte fokonkint satnyuló emberiség. A melegtelen, fehér napvilág unottan hinti le majd sugarait a puszta tájakra, melyeknek egykor vigan rohanó folyói jégbilincsekben állanak s egykor langyos tengerein éles széltől űzött jéghegyek ingának, úsznak czéltalan. Évmilliók múlva az egyenlítő tájain egy magányos eskimó, hórétegek közé vágott kunyhójának ajtaja előtt üldögélve s szorongó lélekkel merengve a fáradtan elmerülő nap utolsó sugarain — fogja bezárni az emberiség történelmét.“ Oly élénken emlékemben vannak e borzasztó szavak, mintha csak tegnap olvastam, vagy hallottam volna azokat. Pedig tíz év előtt hallottam azokat Du Bois Reymond szájából, a berlini egyetemen. A nagy előadási terem tele volt a szorongásig. Az első padokat éhes emberek, őszhajú, tisztes aggok foglalták el; a terem falaihoz létrák voltak támasztva, és e létrák majd minden fokán egy-egy tudományszomjas ifjú állt, számba sem véve a kényelmetlen helyzetet, csak hogy hallhasson valamit az érdekes anthropologiai előadásból. Mikor azok a rettenes, utolsó szavak elhangzottak : oly csend lett, hogy egy felrezzenő légy szárnyzizegését is meg lehetett volna hallani. Mindenki amaz iszonyú napra gondolt s felizgatott képzeletének és gondolatainak szárnyán meghaladta az előtte járó rengeteg időt, a távol évmilliókat és látta a jövendők sivár arczát, ama szomorú, végső órák hideg és mindent befejező borzalmait. E kép azóta gyakran merül fel előttem a mélységből, az éjszakából és bármily távoli, meszsze kép legyen is, mindig alkalmas arra, hogy gondolatokat ébreszszen az emberi lélekben. Azóta igen gyakran gondoltam a kihűlés e kérlelhetetlen folyamára, mely törvényszerüleg a természet minden jelenségét, és igy egykor az embert is, érni fogja, ki büszkén nevezi magát a természet urának. A természet ura! Oh menj ki hát a sivatag mezők hervadó, hamvadozó fáihoz s keltsd uj virágzásra, egyetlen lombjukat, friss virulásra egyetlen levélkéjüket ! Az elhalt virágoknak adj újra szint és illatot! Keresd össze az egykor élő, érző lények hamvait s lehelj beléjök lelkedből annyi sugarat, hogy újra érezzenek és gondolkodjanak! Állj meg komor fenséggel, erőid tudatának büszkeségével, a sirok ormán s követeld vissza a semmiségből ama drága, szeretett árnyakat, kik egykor híven osztoztak örömeidben, bánatodban ! Mily semmi vagy, mily tehetetlen lettél egyszerre te büszke ember! Arczodat a gyávaság halaványsága futja be, megrendülsz s bus megadással hallgatod a távolból feléd áramló végtelen óczeán habverését, a lábaid előtt zajló örvény hánykódását, ama komor, vigasztalan hangokat, melyeket az éjszaka szárnya ver fel körötted. Memento mori ! Mit használ tudományod gőgje, mely, istenekkel daczolva, égbe ront, meghatározza a végtelenbe vesző csillagvilágok útját, kiméri pályafutásukat, látja az anyagot, melyből állanak, felszámolja súlyukat a legutolsó latig, — ha kénytelen vagy bevallani, hogy a távol égi test, tanulmányod felséges tárgya, hideg jégvilág, mely egykor forró, tarka élettől pompázott s immár odajutott, hogy még létezése czélját sem tudod megérteni?! Kénytelen vagy bevallani, hogy szomorú sorsra jut száz meg száz világ, és köztük ez a kis pont, ez a „keserű lében forgó sárcsillag“, a föld is, életének összes melegével, haladásának teljes történetével, s művelődése minden vívmányaival együtt. Vagy vigasztalás az, hogy nem egyedül osztozik e sorsban s kihalása perezében a végtelenség valamely más csillagán uj emberiség születik, mely kezd uj történetet, uj életet és álmokat? Mintha megannyi gyertyalángról lenne szó, mely lobban és kiég! Találsz valami kibékítőt e szakadatlan kihamvadásban, a világok keletkezésének és elmúlásának e borzasztó meséjében? Mi czélja van akkor az emberiségnek ? Lejátszani történetét, mint egy játékot s várni ama kétségbeejtő időt, amaz ítéleti perczeket, midőn évezredek hosszú során át gyűjtött ismeretei teljesen fölöslegesekké válnak s fölöslegessé, haszontalanná körülötte minden, mert ime aláereszkedik az örök, siri és s a lét isteni könyvének végső lapját becsapja durván a pusztulás, a romlás vihara? Megelégszel azzal, hogy kihűlt, óriási koporsódban — az egykori nagyság és kevélység e tágas színhelyén — álomtalan álmot alva bekeringed a végtelent s bolygasz, más világoknak engedve át a szerepet, mely a tiéd volt? Ha szellemed szárnyán oly messze tudsz repülni s fennen hirdeted, hogy, ime, ez az emberiség sorsa: mert nem döbbensz meg minden mélység előtt, melyben árnyakat látsz hullámzani? Történeted, küzdelmeid mennyivel jelentéktelenebbek, mint az emberiségé! S annyival gyorsabban ér el végzeted gyásza. Mert nem vagy hát alázatos ? Van ifjúságod! — egy tündérvilágot hordasz szivedben s véred az indulatok, hevülések forró árjában ég. Jársz ragyogó, nevető mezőkön, lelkedben a szerelem édes bánatával vagy fájó üdvösségével s patak-bugásban, lombzörejben, madárdalolásban mennyei zene zendül körülötted, — tekinteted előtt egy fénylő arcz lebeg, egy alak, melynek körvonalait a glóriák sugara folyja be, — fény és árny felváltva játszanak köröttetek — tündöklő álmok szárnya hull reátok — de az édes, forró, szilaj csókot, mely elcsattant, ki adja vissza valaha? S nem úgy csendül-e vissza az emlékezet éjjeléből, mint valamely halkan zengő, siri hang — „memento mori“-ja?! Emlékezzél a halálra! A magasban születtél, trónok lépcsőinél ringatták bölcsődét; pompa, bíbor, játék és tudomány felváltva szórakoztattak ifjú korodig; magadba szittad az előkelő világ elszigetelt bölcsészetét s meg vagy arról győződve, hogy ereidben más vér foly, mint a közönséges halandó ereiben. Fennen hordozod homlokodat, melyre koronák fénye hull s nem is álmodozol arról, hogy mily nyomorulttá törpülsz egy sirhalom előtt, melynek márványoszlopát már ledöntötte a vihar s a rajta álló aranyos czimert befedte a méh és penész! Őseidet felviheted az első emberig, — ki tudja: nem te lessz-e köztük az utolsó ? Mig mások az ínség és a nyomor terheivel küzködnek, te bóditó vigalom késeiben úszol, de a mámor gyöngyöző pohara, midőn tán érinteni akarnád, úgy lehet, épen ajkaidra fagy, kihull kezedből s hitvány cserépre vár. . . . Memento mori! Gyüjtesz rengeteg kincseket. Megvonod magadtól a kényelmet, a múló boldogság apró örömeit, lemondasz a jótettek édes élvezetéről, nincs irgalom szivedben a szegénység, szánalom a szerencsétlenek iránt, a rideg önzés bilincseivel van megkötve szellemed, élére állítod aranyaidat s virasztasz fölöttük emésztő, lázas, szomorú gyönyörrel. Életed zord tévedéséből nem látsz semmit, csak ama hiú csillogásból, ama hasztalan, holt kincs fényéből látod a sugarakat, s midőn azt hiszed, hogy oly pályát futottál meg, melyért unokáid áldani fognak , jéghideg fuvalom éri arczodat, a halál szederjes színe megjelen homlokodon s nem látsz magad között egyetlenegy lelket sem, ki szeretőn, áldva sietne segélyedre s zokogva zárná örök álomra fáradt pilláidat. Memento ! Az emberi törekvések és küzdelmek óriási tere áll előtted. Eszeveszett sietéssel, égő vágyakkal rohansz hit és dicsőség után. A hiúság incselgő szellemei felzavarnak békés álmaidból s űznek, vernek előre. Föláldozod a nyugalmat, föl mindent, a mi életed óráit meg tudná édesíteni, neked álomképek kellenek, nymbusz, mely homlokodat köritse s előnyösen megkülönböztessen a névtelen hősök millióitól. S rohansz nehéz utadon, a pokollal békétlen szivedben. Árnyból árnyba, habról habra, örvényen, éjszakán keresztül hirt és dicsőséget ragyogó csillagok büszke fényéig ! Merész szárnyad fölröpit a magasba s már fürödnél a sugártenger özönében, magasra emelt fejeddel már a csillagok közt járnál s gőgösen tekintenél alá a hangyabolyként nyüzsgő világra, melynek sok-sok ezrei csak az élet nyomorát hurczolják magukkal , — de megszédülsz s egyszerre lezuhansz a porba, melyből vétettél. A vihar elzúg fölötted s besüvölti a végtelent azzal a tompa gyászdallal, hogy: „Memento!“ Az árnyak elől, melyek fenyegetnek, az örvény elől, mely habjaival arczodra csapkod; az éjszakától, mely örök megsemmisülést mormol füledbe; a vihartól, mely omló hamvaidra vár , csak egy, csak egy tud megmenteni — a hit! Bizva függeszted eldő tekintetedet a távol égre s szomorú elméddel a földi küzdelmek hiúságára gondolva, nem akarod látni, tudni mindazt, ami történni fog, de hinni óhajtod a jobbat, a szebbet, a békitöbbet. Hinni akarod, hogy istennek, természetnek megvannak a maga czéljai veled s a végtelenben nem tűnik fel, nem múlik el egyetlen parány sem haszontalan. Érzed, hogy karasznyi léted daczára — csodálatos összefüggésben állasz a mindenséggel s mint tavaszi fényben uj életre serken az egész természet, úgy fogsz te is egykor tisztább alakban feltámadni a porból, melylyel összevegyülsz. Feltámadunk ! mondod s megnyugszol. De hát valóban feltámadunk-e ?... ENDRŐDI SÁNDOR: Madách J. művei. Madách Imre összes művei. Kiadta Gyulai Pál. A költő arczképével. I. kötet. Lyrai költemények. II. k. Drámai költemények. III. k. Drámai költemények és vegyesek., Budapest. Az Athenaeum r. társulat tulajdona. 1880. Ára a három kötetnek z írt 50 ki. Maholnap két évtizede, hogy Arany egy rövid, de meleg hangú levélben megmon „Az ember tragédiája“ szerény költőjének.