Ellenőr, 1879. november (11. évfolyam, 524-573. szám)

1879-11-01 / 524. szám

zási vidékeknek alakítása a helyi viszonyok által indokolva lett volna, azt tenni elmulasztották: ke­ressék föl a pénzügyminiszter, miszerint ezen hiá­nyok orvoslása iránt, a munka folyama alatt, in­tézkedjék. Az ülések berekesztése előtt egy háromtagú albizottságba, — Vizsolyi Gusztáv, Inkey Nándor báró és Mihalovics Károly — enquête-tagok vá­lasztottak; ezen albizottság a többi osztályoknak hasonlólag megválasztott bizottságaival — a tár­gyalások befejezése után — érintkezésbe lépvén, feladata leend, az osztályok véleményeit egyez­tetve, azokat a majdan összehívandó közös érte­kezlet elé terjeszteni.­­ Országgyűlés. I. A képviselőház mai vitája ismét főleg két pont, a 10. és 11. § körül forgott. Ivá­nyi Dániel a kormány előterjesztése értel­mében beszélt és szavazott az egyesült ellen­zékkel szemben. II. A képviselőház ülése október 31 én. (Esti lapunk tudósításának kiegészítéséül.) A honosítási törvényjavaslat részletes­­ tár­gyalása folyamán a 10. § nál Mihajlovics Ká­roly után Szilágyi Dezső Irányinak és a miniszterelnök­nek esti lapunkban jelzett felfogása ellen tiltako­zik, é­s szeretné megtenni azon indítványt, hogy miután a kormányelnök nincs a házban a­­ tár­gyalása alatt, a tárgyalás szakíttassék félbe. Azután így folytatja: De én ezen indítványt, nem teszem meg, (Egy hang a jobboldalon : miért nem teszi ?) mert azon nézetben vagyok, hogy el kell kerülnünk minden oly kérdés belevegyítését ezen ügy tárgyalásába, mely annak teljesen objectív, de teljesen szigorú és szo­ros megvizsgálását gátolhatná. Hegedűs Sándor: De mégis belekeveri! Szilágyi Dezső: Ha a t. közbeszóló képviselő úr nem érzi annak szükségét, hogy az ily valóban fontos kérdés eldöntésénél, legalább az ő lelkiisme­retét megnyugtassa, vagy eshetőleg, ha talán a mi­niszterelnök nézetét megváltoztatná, magát kellő időben tájékoztassa. (Élénk derültség a balolda­lon) akkor könnyen nagyon bajos helyzetbe jut­hatna, mert könnyen megtörténhetnék az, a­mi Ormay képviselő úrral megtörtént, hogy ellentétbe jött önnön pártja vezérével. Én nem érthetem, te­hát­ a miniszterelnök úrnak kezdetben tett azon nyilatkozatát, hogy a­kik a többségi véleményt fogják pártolni, azok burkolt ablakban meg akarják másítani a végre­hajtás szó félrecsavarásával a kiegyezési törvény értelmét. A­mi a fenforgó kérdést illeti, én azt tartom, hogy az, a­mi a kisebbségi véleményben foglalta­tik és a­mi a kormány eredeti javaslatát képezi, nem egyeztethető meg a honosítási jognak a tör­vényjavaslatban meghatározott természetével, al­kotmányunk alapelvével, nem egyeztethető meg Horvátországnak és a horvát bánnak közjogunkban szorosan körülírt állásával; nem egyeztethető meg az 1868: XXX. t. sz. alapelveivel és a gyakorlati szükség által nincsen indokolva. Kiindulási pontul vegyük fel az ezen tör­vényjavaslat élére írt 1. §-t, mely századok óta fennálló közjogával megegyezőleg állapítja meg azt, hogy a magyar korona országainak egész te­rületén az állampolgárság egy és ugyanaz. E­­­lfogva ezen állampolgárság csak egységesen adományozható vagy egységesen vehető vissza. Ezen alapelv helyesen, bölcsen van a javaslatban megszabva. Ebből azonban te­hát, nézetem sze­rint, három tétel visszautasíthatlan erővel kö­vetkezik. Az egyik az, hogy ezen, az egész magyar állam oszthatlan állampolgárságot illető jognak adományozása az egész magyar államnak felségjoga. A második következmény abban áll, hogy ha ezen felségjog, a­melylyel a honosság adományoz­tunk, az egész magyar államnak felségjoga, akkor ennek gyakorlata nem bízható oly hatóságokra, a­melyek nem az egész magyar államnak közegei. Harmadszor ebből elutasithatlanul követke­zik az, hogy a mennyiben az 1868 : XXX. tör­­vényczikkben a végrehajtás a honosságra és hon­­polgárságra nézve fenn van tartva, a magyar ál­lam egyik országának ezen végrehajtás fentartása nem foglalhat magában oly­at, az egész magyar államot illető uralmi jog adományozását a területi hatóságoknak, a mely következményében azon ha­tóságokat területi jellemekből egészen kivetkőz­ted, hanem a végrehajtás kifejezés az 1878: XXX. t. sz. alapelvei szerint értendő csakis oly végre­hajtási cselekvényekre, melyet ama hatóságok, te­rületi hatalmukkal, területi közjogi jellegek teljes megóvásával végeztetnek. A kormány javaslata megadja a horvátor­szági bánnak és a végvidéki országos hatóságnak azon jogot, hogy a magyar állampolgárságot ado­mányozhassa, megadja pedig ellenére alkotmá­nyunk azon alapelvének, hogy uralmi jogot ezen országgyűlés ellenőrzése nélkül senki sem gyako­rolhat. Miután a bán hatásköréről beszélt, így folytatja . Én jól tudom te­hát, hogy ezen okoskodás ellenében a miniszterelnök úr és mások is a tör­vény pozitív szövegére hivatkoznak, hivatkoznak az 1868: XXX. t. czikk 10. §-ára. Azért én ennek fejtegetésére akarok reá­térni. A­mi az 1868: XXX. t. sz. 10. §-ának ma­gyarázatát illeti, én megengedem te­hát, hogy ha kizárólag a „végrehajtás“ szóból indulunk ki, ha e kifejezést legátalánosabb értelmében veszszük, lehet annak azon értelmezést is adni, hogy a ho­nosítás adományozása Horvátország területén a fentartott végrehajtás körébe tartozik, hanem Ormay és mindazon­­, képviselőtársaim, kik a minoritási javaslat mellett felszólaltak, a törvény­­magyarázatnak egyik alaptétele ellen nagy hibát követtek el, mert, hogy helyes legyen azon magya­rázat a 10. §. értelmezésére nézve, annak nemcsak a végrehajtás szónak értelméből kell kiindulni, hanem a magyarázatnak olyannak kell lenni, hogy ezen törvényc­ikk elveivel és alkotmányunk alap­elveivel öszhangzásban legyen. Már most te­hát, én azt állítom, hogy a ke­letkezési történetéből ezen szakasznak az követ­kezik, hogy a „végrehajtás“ szó azon magyarázata, melyet a kormány adott neki, hogy ezalatt a ho­nosság adományozása is értessék, tökéletesen tart­hatatlan. Miután ismét hosszasabban beszélt a horvát bán rendelkezési jogáról, így folytatja : Azon a vé­leményen vagyok, hogy jóhiszeműleg kötelesség­­szerűen a végrehajtás szónak csak oly értelmében nyugodhatunk meg, mely magának a törvénynek, Horvátországgal való viszonyunk alapelveinek tel­jes épségben tartása mellett, de tulajdon alkotmá­nyunk összes rendelkezéseivel öszhangzásban van. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Első kérdés mindenesetre az, hogy minő köze az a honosítási eseteknek, az, a­melyre nézve a 10. § rendelkezése egyátalában vonatkozhatik. A honosítási törvény ezen intézkedése, én azt hiszem, csakis olyan esetekre vonatkozik, melye­ket a törvényjavaslat teljesen helyesen jelöl meg, t. i. midőn oly egyének kérik a honosítást, a­kik Horvát-Szlavónországok területén laknak, ott van­nak megtelepedve. Ezen köre a személyeknek az, a­kiknek honosításánál szóba jöhet, hogy minő vég­rehajtási cselekmények azok, melyeket a 10. § a horvát autonóm közegeknek tart fenn. A felett nincs semmi kétely, hogy mindazon közigazgatási cselekmények, melyek a honosítási jognak adományozását előkészítik, vagy a már adott jognak foganatosítását eszközük, mindezen közigazgatási cselekmények a 10. § értelmében a horvát autonóm közeg által végzendők. A honosság adományozása, maga az adomá­nyozás, valamint a polgári jogtól hatósági határo­zattal való megfosztás, mint egy az egész magyar államot illető felségjog és az egész államterületre kiható rendelkezés, csak a magyar államnak, az egész államnak felelős közege által gyakorolható Indítványozom, hogy a javaslat azon szaka­szainak, melyek az állampolgárság elnyerését vagy elvesztését tárgyazzák, ezen határozatnak megfe­lelő módosítása végett a törvényjavaslat a bizott­sághoz utasíttassék vissza. (Helyeslés balfelől.) Ez az, a­mit a t. háznak elfogadásra aján­lok. (Élénk hosszas helyeslés balfelől.) Hegedűs Sándor visszautasítja Szilágyi Dezső azon vádját, mintha szavazatát bárkinek magatar­tásától tenné függővé. Szilágyi Dezső kijelenti, hogy nem volt szán­déka Hegedűs Sándort megsérteni. Apponyi Albert gróf a tárgyalást elhalasz­­tatni kívánja. Helfy Ignácz pártolja ez indítványt, melyet szerinte a kormányelnök nem ismer. Tisza Kálmán miniszterelnök : Előre kívá­nom bocsátani, hogy jól tudom, hogy a t. képvi­selő uraknak módjukban van, ha czélszerűnek lát­ják, megakadályozni, hogy ma a szavazás megtör­ténhessék, és talán felszólalásommal magam is elő­mozdítom kívánságukat , ennélfogva nem szükséges, hogy csak ezért nagyobb számmal iratkozzanak fel szólásra. Abban nincs az előttem szólt­­. képviselő úr­nak igaza, hogy én az indítványt nem ismerem, mert én az indítványt hallottam és ismerem. Má­sodszor nem ismerhetem el jogosultnak az egész vádat, hogy a fönforgó kérdésben a kormány ál­láspontját nem igazolta, ki nem fejtette, mert hisz tekintettel talán arra, hogy akárhányszor, ha a kormány a vita elején nem nyilatkozik, megtámad­tatok, fölhasználván, hogy miért nem mondja el nézetét­ ma is, ezen kérdésnél, indokaimat, a­me­lyekből az eredeti szöveget pártolom, a­melyekből a bizottságokról szólva, a kisebbségi véleményt fogadom el, elmondottam akkor, midőn a t. több­ség előadójától az ellenkező irányba ható érveket hallottam. Azt tehát, hogy ezen kérdésben az ér­vek és indokok előadása nélkül kívánta volna bárki is a szavazást, határozottan vissza kell utasíta­nom. Én azt gondolom, hogy — és van a képvi­selő urak között egy, a­ki arra, a­mit idézni fo­gok, bizonyosan emlékezik — a parlamentarizmus­­nak nem követelménye az, hogy a miniszter min­den felszólalásra feleljen és reflectáljon. Sőt hal­lottunk annak idején oly felkiáltásokat is, hogy „már mindig a miniszterek fognak beszélni.” (Igaz! jobb felől). Én tehát azt gondolom, hogy a kormány köteles mindig minden felszólalásra reflectálni. Hallottam azt is akárhányszor, hogy kétség­be vonták a miniszternek még azt a jogát is, és a­ki nem vonta kétségbe e jogát, neheztelte ennek gyakorlatát, hogy a miniszter akkor adja elő ar­gumentumait, mikor azokra már senki nem felel­het. Én előadtam argumentumaimat a tárgyalás elején, lehetett azokra felelni és az talán csak nem sértése a parlamentarismusnak, ha a miniszter azt mondja: hagyom a házat az ellenargumentumok behatása alatt és nem akarom befolyásolni azzal, hogy újra argumentálok. (Tetszés és derültség jobb­­felől.) De különben is az ellen is tiltakozom, mint­ha a tárgyalás folyamán behozott indítványok fe­lett akárhányszor nem szavazott volna a ház azon­nal, mert hiszen a dolog természetében van, hogy ha a vita közt indítvány merül fel, a felett a szavazás is a vita berekesztésével bekövetkezzék. A­mi pedig az indítványt illeti, ez módosítja ugyan némileg az eredeti indítványt, melyet az előadó úr előadott, de lényege, tenorja egy és ugyanaz s mind az egyikre, mind pedig a másikra nézve ugyanaz áll. Mert igaz, az nem oppor­­tunitási kérdés, hogy a törvény, melyet ez eset­ben az általam is elmondottaknál fogva respectálni kell, mit mond. Ha opportunitási kérdés volna, ha nem a törvény értelme iránti meggyőződés vezetne bennünket nézetünkben, sokkal több indokot lel­hetnénk abban, hogy egy második, egy harmadik indítványt az opportunitási mérlegen mérlegeljünk , de mikor épen a törvény egyenes rendelete iránti meggyőződés vezet minket, kénytelenek vagyunk még az opportunitásból helyesnek tetsző indokok előtt is saját meggyőződésünket fentartani. Arra sem akarok reflectálni, a­mit a képviselő úr a ka­­marilláról, absolutismusról, Jellasichról felhozott. Éln te hát sem a külföldön, sem a belföldön az or­szágnak semminemű viszonyai közt, mióta alkot­­hiányunk van, conspirálni, szövetkezni nem szok­tam, nem is fogok. Adná Isten, hogy mindenki ebben egyforma helyzetben legyen. Én azért nem tartom szükségesnek, hogy reflectáljak a mondot­takra. De midőn a képviselő úr hazafias hangon intéz hozzánk felszólítást arra nézve, oszlassuk el az aggodalmakat, hivatkozhatom rá, és ez talán mégis a képviselő úrnak a camarilla iránti aggodalmát némileg enyhítheti — hogy hiszen — s nézetem szerint s végsoraiban talán s ezért bocsánatot ké­rek a t. képviselő úrtól, a kellő határon túlmenő­­leg is — de ugyancsak szép hazafias felszólítást kapott a ház arra nézve, hogy fogadja el a ki­sebbségi véleményt. Hiszen szebben, melegebben, hazafiasabb indulatból csakugyan bajos volna szó­lan, mint a­hogy Iványi képviselő úr szólott e tárgyról. De a magam részéről ismételten hangsú­lyoztam és szerintem ismét igen helyes hazafias szempontból, hogy már azért is — ha egyik ok nem volna — szorosan tartsuk meg — még ha nem is tetszik — azt, a­mit a törvény ad Hor­vátországnak, mert ez alapfeltétele annak, hogy ha kell, annál erélyesebben és sértés nélkül lehes­sen visszautasítani, ha túl akarnának rajta menni. Én azt gondolom, ez is hazafias szempont, s ez is hazafias felszólalás. Én tehát azt a vádat, mintha e kérdésben agyonhallgatni akarnók az érveket, mintha nem mondtuk volna el, miért akarjuk ezen javaslatot a kisebbség véleménye szerint elfogadni,ha­tározottan visszautasítom és nem fogadhatom el, hogy agyonhallgatásnak, vagy az érvek elő nem adásának vétessék az, ha valaki egyik vagy má­sik szónoknak, legyen az bár legjelesebb is, beszé­dére külön nem felel. Én kérném a t. házat, ha úgy tetszik, akkor a mikor, de méltóztassék a sza­kaszt a kisebbség véleménye szerint elfogadni. (Helyeslés a középen.) Csanády beszéde után, melyben minden igye­kezete daczára sem sikerült magától a szót az el­nök által elvonattatni, szavazás következett, mely­ben 75-en a bizottság, 141-en pedig a kormány szövegezésében fogadták el a 10. és 11. §-t. Legközelebbi ülés hétfőn d­­e 10 órakor. Fővárosi ügyek.­ ­ Választási mozgalmak. A ferencz­­városi és kőbányai választók 225-ös működő bi­zottsága vasárnap, i. é. november 2-án délután 4 órakor értekezletet tart a gyep- és nagyfőutcza sarkán levő „Pospischil“-féle vendéglő helyiségé­ben. Az értekezlet tárgya: a szűkebb körű bizott­ság jelentése működéséről. — A VI. kerületi klub helyiségeiben nagyszámú választó értekezletet tar­tott, melyen egyhangúlag elhatározták, hogy a VI. kerületi választók vasárnap délután 3 órakor tar­tandó közgyűlésre hivassanak egybe, hogy ezen közgyűlésen, úgy mint ez a többi kerületben is történik, a virilista-jelöltek névjegyzéke megálla­­píttassék, tekintet nélkül az annak idején kikül­dött kilenczes kijelölő bizottság működésére, miután ez ellentétben kapott megbízásával elhatározta, hogy a virilista-jelöltek névjegyzékét nem fogja egy utóbbi közgyűlés határozata alá bocsátani. — A józsefváro­si választópolgárok a bizottsági ta­gok választása ügyében november 3-án d. u. 5 órakor az ősz-utczai tornacsarnokban közgyűlést tartanak. A bemenethez igazolvány felmutatása szükséges.­­ A fővárosi regaledis bizottság ma Havas Sándor elnöklete alatt ülést tartott, melyen tárgyalás alá került a fővárosi egyesült ipartársulatok felirata a regaledijak s annak be­szedése körül eddig követett eljárás ellen.­­ A fővárosnak jövő 1880-dik évre kivetett állami házbéradója. A főváros összes házbérjövedelme: 18.000,070 frt, mig a ki­vetett adó 2.307,473 frt 14 krra rúg. Ezen kive­tést a fővárosi adószámviteli hivatal eszközölte s felülvizsgálat végett a kir. fővárosi adófelügyelő­séghez tette át.­­ A szemeteskocsikról a főváros leg­utóbbi közgyűlésén felszólalás történt, hogy fedél nélkül járnak, miáltal az arra járó­ kelőknek a szél a szemetet minduntalan a szemükbe fújja. A pol­gármester ennek folytán erélyes utasítást bocsátott ki a kerületi elöljáróságokhoz, melyben még ez év ápril havában kibocsátott rendeletére hivatkozva, meghagyja, hogy személyes felelősség terhe mel­lett utasítsák a bérlőt kocsijainak haladéktalanul fedelekkel, való ellátására. —­ovszabályok járványok idején. A főváros közegészségügyi albizottsága a járvá­nyok idején foganatba veendő óvintézkedésekre nézve javaslatot dolgozott ki, melyből a követke­zőket ismertetjük : Szükségesnek tartja az albizott­ság, hogy a főváros úgy a jobb, mint a balparton építsen a heveny­ ragályos kórok számára egy­­egy kórházat. E könnyebb szerkezetű barak­­kórházak 4—4 pavillonból állnának, minden ily kórház mellett berendezendő volna egy kórszoba a fizető ragályos betegek számára. Egy-egy kórház építési költsége 15—20000 forintnál nem jön többe. A ragályos betegek e kórházakban ápoltat­nak. Ha a család, a­hol ragályos beteg van ren­delkezik külön szobával, mely tisztán csak a be­teg elhelyezésére szolgál, az ott hagyható, de az egészségi rendszabályok szigorú megtartását szem előtt kell tartani. A háziúr tartozik értesíteni a lakókat, hogy egyik családnál ragályos beteg van s ha ilyen meghal, a fertőtlenítő eljárás alkalma­zása után rögtön lezárt koporsóban mielőbb elte­metendő. Járványos beteget közszemlére kitenni, templomba vinni, fölötte virasztani, vagy halotti tort tartani stb. stb. nem szabad. A kórházakban 6 városi tűzoltó alkalmazandó „desinfecteur“ gyanánt, 4 Pesten, 2 Budán, a külföldi desinfecteur ők mód­jára. Az óvintézkedéseknél, s különösen a jár­ványos bajok csírájában elfojtásánál roppant szerepet játszik a bejelentési kötelezett­ség. Járvány idején ugyan az 1876: XIV. t.-cz. 80. §-a értelmében minden egyes esetet be kell jelenteni, de járványon kivül a ragályos (he­veny-ragályos) bajok esetről esetről bejelentése alig vihető keresztül. Szükségesnek mondta ki azután az albizottság, hogy a következő heveny-ragályos betegségekről u. m. himlő, vörheny, hártyás és ron­csoló torokláb, büteges hagymáz és kanyaró, A járvány idején kívül is esetről esetre a rendelő or­vos bejelentési lapokon tudósítja a tiszti főorvost, a­ki azután az intézkedéseket megteszi. A tiszti főorvos maga is megvizsgálja a házi beteget, ha azt a rendelő orvos kéri, s ha valamely házban aránylag sok a beteg és halott. Az albizottság szükségesnek mondta ki, hogy a pinczelakások folyamatban levő kiürítését a hatóság szigorúan folytattassa és végeztesse be. Gondoskodni kell munkáslakók mie­lőbbi felállításáról. Az iskolák (magános és nyilvános iskolák) igazgatói utasítandók végül, hogy csak oly gyer­meket vegyenek fel, a­ki oltási bizonyítványt bír felmutatni. A felekezetek lelkészei felhivandók, hogy a himlőoltás czélszerűségét a szószékről hirdessék. HÍREK. — Október 31. — J Lapunk legközelebbi száma hét­főn reggel jelenik meg rendkívüli ki­adásban. — A trónörökös és tisztikara. Ru­fi o­­­f trónörökös a prágai kaszárnyában a tegnap­­előtti vizsgálata alkalmával több tiszttel beszél­getve úgy nyilatkozott, hogy neki az úgynevezett „császár szakái jobban tetszik, mint a korszakái.“ Midőn a trónörökös 1 órakor, mint rendesen meg­jelent az ursulini kaszárnyában a tiszti menageon, meglepetve vette észre, hogy ezredének valamen­nyi tisztje kiborotvált állal jelent meg. A tisztek ez előzékenységükkel ezredtulajdonosuknak szem­mel látható örömet okoztak. — Széchenyi István gróf — mint ma barát. A legnagyobb magyar naplótöredékei, melyeket Zichy Antal most ismertet meg, meg­érdemelt érdeklődéssel találkoznak. Széchenyi jel­lemét különböző oldalról a leghívebben tüntetik föl naplója sorai, melyek épen közvetlenségük által hatnak. Alkalmunk volt e naplóból Zichy Antal fölolvasásai után máris egyetmást közölni. A kö­vetkezőkben a nagy hazafit, mint műbarátot jel­lemző néhány részletet mutatunk be épen Zichy Antal közlései nyomán, melyek a „Képzőművészeti Szemlé”ben jelentek meg: Ha Széchenyinknek a képzőművészetek iránti lelkesültségéről akarunk adatokat gyűjteni, úgy főleg olaszországi úti nap­lóiban kell utána néznünk. Egy izben Nápolyban mulatván, épen Ferencz császár is ott volt. Erről a következő adomát jegyzi föl Széchenyi : Egy földi, felhasználva az alkalmat, sietett tisztelegni a csá­szárnál. A császár szokott kedélyességével így szólt hozzá : „Na, sans’ mit’n Anschau’n scho’ fertig ? Hier is doch besser als in Florenz, man wird en­­der fertig.“ Széchenyi nagy lelkesedéssel és lan­kadatlan figyelemmel keresett fel s nézett meg mindent, a­min épülnie, vagy a miből valamit ta­nulnia lehetett. A gyűjteményeknek, a műhe­lyeknek, a romoknak, a katakombáknak ná­lánál buzgóbb látogatója alig volt valaha. Egy festőt (Endert) is magával vitt. A festészet remekei annyira vonzották, hogy sokszor erővel szakította el magát tőlök. Olaszországban erős kí­sértésbe jött, görög utazására szánt pénzét ké­pekre, szobrokra elkölteni, s inkább lemondani ér­dekes útja folytatásáról. Nem lehet, — így kiált fel fájdalmas lemondással, — nem lehet az em­bernek minden passiót ápolni magában: oly sokról le kell mondani ! Florenczben, a Mediciek egykori híres fészkében, az őt méltóan felkaroló Apponyi család körében érezte, úgy látszik, a legboldogabb­nak magát. Canova Porsensával szemben így el­mélkedik: „Egy szobrot­­ minden oldalról meg kell néznünk, a­mi nem kis próbára teszi a kép­faragót, kinek különben a plastikában minden festő felett nagy előnye van. A festőnek mindent jól ki kell számítani, sokat scortírozni, s általában, mindig a perspektívára vigyázni. A szobrásznak a valót kell ábrázolni, s igaznak lennie, de a festő a képzeletre hivatkozik, a csalódást akar elő­idézni : ez tehát a művészetben nagyobb a mannál, stb. A közönséges magánembert ennélfogva szob­rászhoz, az üzlet­emberét ellenben festőhöz ha­sonlítja. A Palazzo Pitti műkincsei közül csak a Rafael Madonnáit, — az ismeretes Della Legiolát és az Impanatát, — aztán Eze­­chielt és egy Magdolnát Peruginitól választotta volna ki magának. Görögországba készülvén, már előre is méltó felháborodással veszi tudomásul egy lord Elguinnek — s az biz akkor nem az egye­düli volt, — azon vandál eljárását, miszerint Athénben a Minerva és Apollo templomaiból a leg­szebb görög basreliefeket, még pedig meglehetős durva kézzel, letördelteti s magával viszi, hogy azután meg egy lord Burghess gipszmásolatokat készíttessen rólok, s ezekkel, György herczeg ne­vében, az akadémiának kedveskedjék! Ily s ha­sonló benyomások közt, nem hanyagolva el az út­jába eső állomásokat se, „a gyönyörű országban, melyet oly nyomorult nép lakott“, — végre Ró­mába ér. A vati­án mint egy álom terül föl előtte. Legjobban megragadja a Madonna di Foligno. „Ha a festőket — úgymond — classificálni akar­nók, úgy bizonynyal ez a Sanzio állana legelől, s utána hosszas üres pauzák, s csak jóval utóbb jö­hetnének Michel Angelo, Leonardo da Vinci, Do­menico, Caravaggio stb. Rubensnek roppant talen­tuma van, s compositiói átalában rendkívül nagy­szerűek, de lusta ficzkó, semmit se dolgoz ki jól, ecsetelése borzasztó; ellenben Rafael olyan szor­galommal fest, s olyan tökéletesen, hogy nála a rajz hibátlansága, a szép compositió, a színek pompás megválasztása s a legkisebb részletekig beható pontos kivitel mind egyesülnek, hogy őt Olaszország legnagyobb, legbevégzettebb festőjévé tegyék.“ — Dr. M­a­s­s­i­k, a hollandi társulat kikül­dötte múzeumunkról is megemlékezett s Afrikából igen szép gyűjteményt, küldött ajándékba, mely közt emlősök, hüllők, halak, rovarok vannak. — Madarász János védője H­e­­­s Ödön, hir szerint kihallgatásra készül a felséghez, sze­mélyesen kérni védencze számára kegyelmet. — Már késő. — A féltékenység áldozata. Egy cincinatti (Ohio állam) vendéglő fogadó­termében pár nap előtt megrendítő tragoedia folyt le, mely­nek előidézője akaratán kívül Anderson Mária, a híres drámai színésznő volt. A művésznő Hickey nevű ügynökében már régebben mély hajlamot éb­resztett, melyet a művésznő, ki egyébiránt mo­­csoktalan hírnévnek örvend, úgy látszik a maga részéről nem hagyott viszonzatlanul. E dolog egy leányban, ki Hickeybe őrülésig szerelmes volt, féltékenységet ébresztett, minek folytán utána TÁRCZA. Memento mori. Borongós, szürke alkony. Az őszi köd, nedves szárnyaival, aláereszkedik s elterül a mezőkön. Fuvalom kél, de oly hús, oly halk, mint egy árny suhanása. A fák gyér lombja megrezdül és zizeg. Az avart sárga, piros, halavány levelek rétege bo­rítja be, melyet koronként megzörget, felkavar a fuvalom egy-egy élénkebb lengése. Amerre a szem tekint: szomorú, gyászos az egész világ. Ég és föld összeolvadnak bánatos, néma, őszi ölelkezés­ben. A tavasznak többé nincs reménye, a nyárnak záloga. Vigasztalan hervadás lengeti fekete fátyo­­lát a természet felett. S ahogy a levelek hullanak, omlanak a szürke levegőn át csöndesen a sivatag mezőkre; ahogy a szél halál-tánczot jár velők hamvas, hullámtalan vizek messze felszínén; ahogy a késő nyár utolsó virágai lehajtják fejletlen bimbó-arczukat az őszi dermedés hideg vánkosára s fenn, ismeretlen kö­dökben, fátyolos világával reszketve megkezdi ma­gányos útját a hold, titokzatossá, temetőivé bű­völve minden jelenést, melyet sugara ér ; döbbenve, szorongva állunk a mély csöndességben s félve kérdezzük magunktól: nem végzetünk sötét jel­képei lengenek és hullámzanak-e szüntelen körü­löttünk ? Ez elnémulás, a vidám erők e mozdulat­lanna válása, az egykor pezsgő élet ez álom utáni epedése, e bus melanchólia, e gyász, e kihűlés — óh, nem vallanak-e reánk, tévelygő, haladó földi népre? Sorsunk miben különbözik ama sorstól, mely a természet minden jelenésére ráejti hamvát? A szédítő körfutásban, az átalakulások, átváltozá­sok iszonyú munkájában vagyunk-e többek, mint bármely más jelenség, melyről a tudomány büsz­kesége s képzelődésünk hiúsága minden fontossá­got és rangot megtagad. ... „A föld évmilliónyi időközökben fokon­­kint veszti természetes, benső melegét s hül csen­desen. E hülési folyamat a sarkoknál veszi kezde­tét s megfigyelhetlen lassúsággal az egyenlítő felé húzódik. Évmilliók múlva a délszaki tájak ormait és mezőit hideg jégtakaró vonja be s ama buja, dús növényzet, mely most ott a legbizarrabb szin­­pompát játszsza: sárga és szürke zuzmókká silá­nyul, nyomorult lesz, mint a körötte fokonkint sat­nyuló emberiség. A melegtelen, fehér napvilág unottan hinti le majd sugarait a puszta tájakra, melyeknek egykor vigan rohanó folyói jégbilincsek­ben állanak s egykor langyos tengerein éles széltől űzött jéghegyek ingának, úsznak czéltalan. Évmil­liók múlva az egyenlítő tájain egy magányos es­­kimó, hórétegek közé vágott kunyhójának ajtaja előtt üldögélve s szorongó lélekkel merengve a fáradtan elmerülő nap utolsó sugarain — fogja be­zárni az emberiség történelmét.“ Oly élénken emlékemben vannak e borzasztó szavak, mintha csak tegnap olvastam, vagy hallot­tam volna azokat. Pedig tíz év előtt hallottam azokat Du Bois Reymond szájából, a berlini egye­temen. A nagy előadási terem tele volt a szoron­gásig. Az első padokat éh­es emberek, őszhajú, tisztes aggok foglalták el; a terem falaihoz létrák voltak támasztva, és e létrák majd minden fokán egy-egy tudományszomjas ifjú állt, számba sem véve a kényelmetlen helyzetet, csak hogy hallhas­son valamit az érdekes anthropologiai előadásból. Mikor azok a rettenes, utolsó szavak elhangzottak : oly csend lett, hogy egy felrezzenő légy szárny­­zizegését is meg lehetett volna hallani. Mindenki amaz iszonyú napra gondolt s felizgatott képzele­tének és gondolatainak szárnyán meghaladta az előtte járó rengeteg időt, a távol évmilliókat és látta a jövendők sivár arczát, ama szomorú, végső órák hideg és mindent befejező borzalmait. E kép azóta gyakran merül fel előttem a mélységből, az éjszakából és bármily távoli, mesz­­sze kép legyen is, mindig alkalmas arra, hogy gondolatokat ébreszszen az emberi lélekben. Azóta igen gyakran gondoltam a kihűlés e kérlelhetetlen folyamára, mely törvényszerüleg a természet min­den jelenségét, és igy egykor az embert is, érni fogja, ki büszkén nevezi magát a természet urá­nak. A természet ura! Oh menj ki hát a sivatag mezők hervadó, hamvadozó fáihoz s keltsd uj vi­rágzásra, egyetlen lombjukat, friss virulásra egyet­len levélkéjüket ! Az elhalt virágoknak adj újra szint és illatot! Keresd össze az egykor élő, érző lények hamvait s lehelj beléjök lelkedből annyi sugarat, hogy újra érezzenek és gondolkodjanak! Állj meg komor fenséggel, erőid tudatának büsz­keségével, a sirok ormán s követeld vissza a sem­miségből ama drága, szeretett árnyakat, kik egy­kor híven osztoztak örömeidben, bánatodban ! Mily semmi vagy, mily tehetetlen lettél egy­szerre te büszke ember! Arczodat a gyávaság ha­laványsága futja be, megrendülsz s bus megadás­sal hallgatod a távolból feléd áramló végtelen óczeán habverését, a lábaid előtt zajló örvény hánykódását, ama komor, vigasztalan hangokat, melyeket az éjszaka szárnya ver fel körötted. Memento mori ! Mit használ tudományod gőgje, mely, iste­nekkel daczolva, égbe ront, meghatározza a végte­lenbe vesző csillagvilágok útját, kiméri pályafutá­sukat, látja az anyagot, melyből állanak, felszá­molja súlyukat a legutolsó latig, — ha kénytelen vagy bevallani, hogy a távol égi test, tanulmá­nyod felséges tárgya, hideg jégvilág, mely egykor forró, tarka élettől pompázott s immár odajutott, hogy még létezése czélját sem tudod megérteni?! Kénytelen vagy bevallani, hogy szomorú sorsra jut száz meg száz világ, és köztük ez a kis pont, ez a „keserű lében forgó sárcsillag“, a föld is, életének összes melegével, haladásának teljes tör­ténetével, s művelődése minden vívmányaival együtt. Vagy vigasztalás az, hogy nem egyedül osztozik e sorsban s kihalása perezében a végte­lenség valamely más csillagán uj emberiség szü­letik, mely kezd uj történetet, uj életet és álmo­kat? Mintha megannyi gyertyalángról lenne szó, mely lobban és kiég! Találsz valami kibékítőt e szakadatlan kihamvadásban, a világok keletkezésé­nek és elmúlásának e borzasztó meséjében? Mi czélja van akkor az emberiségnek ? Lejátszani tör­ténetét, mint egy játékot s várni ama kétségbe­ejtő időt, amaz ítéleti perczeket, midőn évezredek hosszú során át gyűjtött ismeretei teljesen fölöslege­sekké válnak s fölöslegessé, haszontalanná körülötte minden, mert ime aláereszkedik az örök, siri és s a lét isteni könyvének végső lapját becsapja durván a pusztulás, a romlás vihara? Megelégszel azzal, hogy kihűlt, óriási koporsódban — az egy­kori nagyság és kevélység e tágas színhelyén — álomtalan álmot alva bekeringed a végtelent s boly­­gasz, más világoknak engedve át a szerepet, mely a tiéd volt? Ha szellemed szárnyán oly messze tudsz re­pülni s fennen hirdeted, hogy, ime, ez az emberi­ség sorsa: mert nem döbbensz meg minden mély­ség előtt, melyben árnyakat látsz hullámzani? Történeted, küzdelmeid mennyivel jelentékteleneb­bek, mint az emberiségé! S annyival gyorsabban ér el végzeted gyásza. Mert nem vagy hát aláza­tos ? Van ifjúságod! — egy tündérvilágot hordasz szivedben s véred az indulatok, hevülések forró árjában ég. Jársz ragyogó, nevető mezőkön, lelked­­ben a szerelem édes bánatával vagy fájó üdvössé­gével s patak-bugásban, lombzörejben, madárdalo­­lásban mennyei zene zendül körülötted, — tekin­teted előtt egy fénylő arcz lebeg, egy alak, mely­nek körvonalait a glóriák sugara folyja be, — fény és árny felváltva játszanak köröttetek — tün­döklő álmok szárnya hull reátok — de az édes, forró, szilaj csókot, mely elcsattant, ki adja vissza valaha? S nem úgy csendül-e vissza az emlékezet éjjeléből, mint valamely halkan zengő, siri hang — „memento mori“-ja?! Emlékezzél a halálra! A magasban születtél, trónok lépcsőinél rin­gatták bölcsődét; pompa, bíbor, játék és tudomány felváltva szórakoztattak ifjú korodig; magadba szittad az előkelő világ elszigetelt bölcsészetét s meg vagy arról győződve, hogy ereidben más vér foly, mint a közönséges halandó ereiben. Fennen hordozod homlokodat, melyre koronák fénye hull s nem is álmodozol arról, hogy mily nyomorulttá törpülsz egy sirhalom előtt, melynek márványosz­lopát már ledöntötte a vihar s a rajta álló ara­nyos czimert befedte a méh és penész! Őseidet felviheted az első emberig, — ki tudja: nem te lessz-e köztük az utolsó ? Mig mások az ínség és a nyomor terheivel küzködnek, te bóditó vigalom késeiben úszol, de a mámor gyöngyöző pohara, mi­dőn tán érinteni akarnád, úgy lehet, épen ajkaidra fagy, kihull kezedből s hitvány cserépre vár. . . . Memento mori! Gyüjtesz rengeteg kincseket. Megvonod ma­gadtól a kényelmet, a múló boldogság apró örö­meit, lemondasz a jótettek édes élvezetéről, nincs irgalom szivedben a szegénység, szánalom a sze­rencsétlenek iránt, a rideg önzés bilincseivel van megkötve szellemed, élére állítod aranyaidat s vi­­rasztasz fölöttük emésztő, lázas, szomorú gyönyör­rel. Életed zord tévedéséből nem látsz semmit, csak ama hiú csillogásból, ama hasztalan, holt kincs fényéből látod a sugarakat, s midőn azt hi­szed, hogy oly pályát futottál meg, melyért uno­káid áldani fognak , jéghideg fuvalom éri arczodat, a halál szederjes színe megjelen homlokodon s nem látsz magad között egyetlenegy lelket sem, ki sze­retőn, áldva sietne segélyedre s zokogva zárná örök álomra fáradt pilláidat. Memento ! Az emberi törekvések és küzdelmek óriási tere áll előtted. Eszeveszett sietéssel, égő vágyak­kal rohansz hit és dicsőség után. A hiúság in­cselgő szellemei felzavarnak békés álmaidból s űz­nek, vernek előre. Föláldozod a nyugalmat, föl mindent, a mi életed óráit meg tudná édesíteni, neked álomképek kellenek, nymbusz, mely homlo­kodat köritse s előnyösen megkülönböztessen a névtelen hősök millióitól. S rohansz nehéz utadon, a pokollal békétlen szivedben. Árnyból árnyba, habról habra, örvényen, éjszakán keresztül hirt és dicsőséget ragyogó csillagok büszke fényéig ! Merész szárnyad fölröpit a magasba s már fürödnél a su­gártenger özönében, magasra emelt fejeddel már a csillagok közt járnál s gőgösen tekintenél alá a hangyabolyként nyüzsgő világra, melynek sok-sok ezrei csak az élet nyomorát hurczolják magukkal , — de megszédülsz s egyszerre lezuhansz a porba, melyből vétettél. A vihar elzúg fölötted s besüvölti a végte­lent azzal a tompa gyászdallal, hogy: „Memento!“ Az árnyak elől, melyek fenyegetnek, az ör­vény elől, mely habjaival arczodra csapkod; az éjszakától, mely örök megsemmisülést mormol füledbe; a vihartól, mely omló hamvaidra vár , csak egy, csak egy tud megmenteni — a hit! Bizva függeszted eldő tekintetedet a távol égre s szo­morú elméddel a földi küzdelmek hiúságára gon­dolva, nem akarod látni, tudni mindazt, a­mi tör­ténni fog, de hinni óhajtod a jobbat, a szebbet, a békitöbbet. Hinni akarod, hogy istennek, termé­szetnek megvannak a maga czéljai veled s a végtelenben nem tűnik fel, nem múlik el egyetlen parány sem haszontalan. Érzed, hogy k­arasznyi léted daczára — csodálatos összefüggésben állasz a mindenséggel s mint tavaszi fényben uj életre serken az egész természet, úgy fogsz te is egy­kor tisztább alakban feltámadni a porból, melylyel összevegyülsz. Feltámadunk ! mondod s meg­nyugszol. De hát valóban feltámadunk-e ?... ENDRŐDI SÁNDOR: Madách J. művei. Madách Imre összes művei. Kiadta Gyulai Pál. A költő arczképével. I. kötet. Lyrai költemé­nyek. II. k. Drámai költemények. III. k. D­r­á­­mai költemények és vegyesek., Budapest. Az Athenaeum r. társulat tulajdona. 1880. Ára a három kötetnek z írt 50 ki. Maholnap két évtizede, hogy Arany egy rövid, de meleg hangú levélben megmon „Az ember tragédiája“ szerény költőjének.

Next