Ellenőr, 1880. január (12. évfolyam, 1-53. szám)

1880-01-14 / 21. szám

lagos megbecsülésnek a hírlapírók között, mely az irodalmi hang méltóságát emelni, a viták túlhajtott modorát csillapítani fogja, a méltányosság érzetét a pályatársak iránt, az igazságosságot a közönség iránt megszilárditandja, s midőn az ezektől eltérő irányzatoknak megorvoslására módszereket nyújt, egyszersmind solidáris föllépésével védelmet tart fenn minden hírlapírónak, ki a közügy érdekében, az igazság felderítésében fáradozik, minden bár­honnan jövő megfélemlítés és zaklatás ellen. 2. §. Tagja lehet a magyar hírlapírói körnek minden magyarországi hírlap szerkesz­tője és munkatársa, ki a köz alapszabályait aláírja s tagul fölvétetni kíván. Indokolás. A vidéki és nem-magyarajku lapokat is ha­sonló tekintetbe kell venni, mint a Budapesten és magyar nyelven megjelenőket. 3. §. A tagság föltétele, állandó hirlapiro­­dalmi foglalkozás, és kifogástalan jellem. Indokolás fölösleges. 4­ §• Alakulás. Mihelyt hatvan tag aláírja az alapszabályo­kat, a létesítő bizottság összehívja az aláírókat: azok elnököt, alelnököt, titkárt és könyvtárnokot választanak, azonkívül egy tizenkét tagból álló bíráló bizottságot. 5. §• Ezen, a rendes tagokból álló bíráló­ bizottság oly esetekben, a­midőn nem két hírlapíró tag, ha­nem hírlapíró és a külközönségből való fél között támad vitás kérdés, még tizenkét tisztelet­beli tagot vesz maga mellé, kiket a különböző társadalmi körökből választ egy évre a közgyűlés, s azokkal együtt hoz határozatot. Indokolás. Azon czélból, hogy ne csak az irodalom legyen megvédve a közönség helytelen megtámadása ellen, de a közönség is az irodalom részéről eshető iga­­zolhatlan megtámadások ellenében. 6. §. Elnök vagy alelnök kötelessége minden sürgetős controversialis esetnél összehívni azonnal a bíráló­ bizottságot,­­ esetleg a közgyűlést s azoknak tanácskozásait vezetni. 7­ §• A titkár kötelessége a meghívások és hatá­rozatok leggyorsabb közlését hírlapi úton esz­közölni. 8. §• A könyvtárnok tiszte rendben megtartani a szerkesztők által beküldött hírlapokat, hogy vitás kérdéseknél az antencták rögtön rendelkezésre áll­janak. 9. §• A bíráló bizottság feladata. A) Az alakító közgyűlés után azonnal vizs­gálat alá veszi egyenként az aláírt tagok neveit, s titkos szavazás útján határoz a felett, hogy a 3. §-ban foglalt feltételeknek megfelelnek-e? s ezt a következő közgyűléssel köztik, mely a netaláni mellőzés indítványa fölött 2/a szótöbbséggel szin­tén titkos szavazás útján határoz. B) Később beiratkozó tagok fölvétele iránt titkos szavazás útján határoz. Indokolás: Itt a közgyűlésre felebbezés azon okból marad el, mivel az alakitó gyűlésben résztvettek egészen más tekintet alá veendők, mint a később belépni kívánók. .. Cl Hirlapi vitákból eredeti személyes kér­désekben, egyi­ '«UM"'“'1! wiawan­atot teszi, határozatot hoz és azt közzéteszi. Alapelvek a személyes kérdések meg­határozásánál. «) Politikai kérdések fölötti s általában az alkotmányos élet mozzanatait visszaadó vitákban ítéletet hozni e bizottságnak nem feladata. Indokolás. A politikai vitákban érdemlegesen egy minden politikai és pártnézetet egybefoglaló testület nem bíráskodhatik, valamint az iránt sem határozhat, hogy a politikai jellem megtámadá­sát bárki is személyes megsértésnek vegye-e vagy sem, valamint azt sem akadályozhatja meg, hogy egy egész politikai pártra irányozott sértő támadást annak bármely egyes tagja saját személyes ügyévé tegyen. Ez indokolja a kivételt. Tehát a politikai vitáknál a „kör“ egyes tagjait se meg nem szo­rítja, se solidaritásával meg nem védelmezi. B) Társadalmi és magánéleti ügyeket, ma­gánüzletet és családi szentélyt nyilvánosan érintő közlemények képezhetnek személyes sértésre szol­gáló panasz­okat. 10. §: A B) alatt elősorolt személyes sértéseknél panaszt emelni, vizsgálatot kérni minden érdekelt félnek a közönség részéről is joga van a bíráló bi­zottság előtt; személyes elégtétel-adással csak a megnevezett sértő fél tartozik, csak megnevezett, vagy felismerhetően leírt sértett félnek. Kivételt képez csak a családi szentély ellen elkövetett sé­relem, mely esetben a család minden férfi tagjá­nak joga van elégtételt követelni. Ha a szerkesztő a sértő czikk íróját meg nem nevezi, maga tarto­zik elégtétel-adással. Indokolás. Hazai sajtótörvényünk első­sorban a czikk íróját teszi felelősség csak annak ki nem adatása esetében a lapszerkesztőt. Már pedig a lovagiasság törvényének szelleme nem állhat merev ellentét­ben a polgári törvény szellemével. Nem is vezetne jóra, ha az az elv fogadtatnék el, hogy a szerkesztő tartozik lovagias elégtétellel minden lapjában elkö­vetett sértésért, mert azon esetben a kiadók adná­nak a lapjaiknak „gerant“-okat a verekedésből mesterséget űző embereket, s ez­által tökéletesen lehetetlenné tennék minden lovagias elégtételvevés módját. Hogy pedig személyes sértésért csak a megsértett személy követelhet elégtételt, ez a lo­vagiasság szabályaiból következik, hacsak a meg­sértett fél nem nő, vagy védképtelen. 11­ §­A bíráló bizottság határoz azon személyi kér­désben, hogy a felelős szerkesztő által megneve­zett czikkíró bír-e az elégtételadás képességével ? a szerkesztő nem állíthat -z elégtételt keresővel szembe szolgai viszonyban álló egyént, sem kétsé­ges jelleműt, sem nyomorékot, sem olyat, a ki jo­gosan követelt elégtétellel adós, sem professioná­­lus bérvivőt, s ez esetek bármelyikében maga kö­teles helyt állani, ellenben az írói hírnév nagyobb vagy kisebb volta kérdést nem képez. 12. §. Akár a sértett, akár a sértő fél szólítja fel a bíráló bizottságot a sérelmes ügyben, a bizott­ság tartozik huszonnégy óra alatt az ügyet meg­vizsgálni és határozatot hozni benne. A vizsgálatot a következő szempontok irá­nyozzák : a) Egyátalában a magánbecsület és reputatio személyes megsértését tartalmazza-e a neheztelt czikk, vagy pedig oly adatokat hoz nyilvánosságra, melyek az ország anyagi és szellemi érdekeit, a közönség jóllétét, a közerkölcsiséget s a nemzeti becsületet közelről érintik? az utóbbi esetben is­mét: nem alaptalan ráfogások-e a közlemények? vagy ellenben kétségtelen hitelességű adatokkal be­­bizonyíthatók ? b) Illetékes személy-e az elégtételt követelő a fenforgó kérdésben, vagy nem az? Ha akár alaptalan magán becsületsértést, akár be nem bizonyított ráfogásokat constatál a bíráló bizottság az eléje adott közleményben, leg­első­sorban felszólítja a sértést elkövetőt, hogy lapjának legközelebbi számában a sértést tel­jes igazság szerint megorvosolja.­­ Ha pedig ez a legközelebbi számban meg nem történ­nék saját határozatát a bíráló bizott­ság minden hírlapnak megküldi köz­zététel végett, s azonkívül a sértett félnek fenhagyja, hogy a sértőn bármely más után meg­torlást vegyen s a „Kör“ ez utóbbival ily esetben solidaritást nem vállal, azt tagjai sorából kitörli és ezt hírlapok utján közzéteszi, s az ekként ki­törölt szó a kör tagjai közé többé föl nem vehető. Ellenben — ha azt constatálja a bíráló bi­zottság, hogy vagy nem volt sértő szándék és kifejezés a czikkben, vagy nem volt a tárgy olyan, mely szemé­lyes becsületsértés alapját képezné, vagy sértők ugyan a vádak, de alapos bizo­nyítványokkal támogatják s a közügyet érdeklők, vagy hogy az, a­ki az elégtételt kéri, a sé­relem által személyesen érintve nincs, — vagy nem az által van érintve, a ki elégtétel-adásra felhík­omuít , ezen esetben kimondja a, ciaiu oizatilag, hogy ez ügyben személyes elégtétel-adásnak, a kihívott részéről helye nincs, s ez azt a lovagias­ságán ejtett csorba nélkül visszautasíthatja. Ha e visszautasítás következtében a vissza­utalást bárminemű személyes megsértés éri,­­ a bíráló bizottság, elnöke által 24 óra alatt kiadja e kérdés fölötti határozatát, mely határozatot min­den tagtárs lapszerkesztő tartozik a saját lapjában közzétenni, s ha a határozatban kimondatik az, hogy a kérdéses esetben ildomtalan zaklatás, kö­­tekedés, megfélemlítés forog fenn,­­ ezáltal a megtámadott hirlapíró felszabadittatik sérelmének orvoslatát és védelmét a törvényes utón ke­reshetni, lovagias reputatiojának min­den megcsorbítása nélkül, s azért és ennek minden következményeiért az egész magyar hírlapírói kör in soli­­dum szavatosságot vállal. 13. §. Ezeken kívül joga és feladata a bíráló bi­zottságnak ellenőrködni a fölött, hogy az irodalmi viták, még ha politikai kérdések fölött folynak is, az irodalmi illem és társadalmi tisz­tesség korlátain túl ne csapongjanak; az ezeket áthágók ellen kezdeményezési joggal bír, még azon esetben is, ha tiszteletet érdemlő egyéni­ségek megsértése esetében magánpanasz nem emeltetnék, s ily esetekben netaláni rosszalását nyilvánosan kifejezi. 14. §. A tagok jogai és kötelességei. Minden lapszerkesztő tagnak kötelessége a kör közgyűlésének s a k­izáló bizottságnak hatá­rozatait lapja rendes szerkesztői rovataiban vál­toztatás nélkül közzétenni. Kötelessége minden ezen határozatokkal el­lenkező nyilatkozatoknak lapja minden rovatát, a hirdetményit is ideértve, elzárni. Tartozik minden lapszerkesztő tag lapjának egy példányát a kör könyvtára számára be­küldeni. Tartozik minden rendes tag, a maga szer­­kesztőségileg el nem intézhető személyes ügyét, mielőtt magának magánúton elégtételadást ke­resne, előbb a bíráló bizottság elé hozni s annak a határozatát bevárni. Mind a lapszerkesztő s mind a munkatárs­tagoknak kötelességük a b. bizottság s a közgyű­lési többség határozataiban megnyugodni. Ellenben joguk van a tagoknak minden héten hétfőn délután az irói kör helyiségében össze­gyűlni, indítványaikat, panaszaikat előadni s azo­kat barátságos uton elintéztetni, helytelen zak­latás esetében az egész kör védelmére hivatkozni. 15. §. Dij. Az irói körnek helyisége hetenkint egyszeri használatáért minden hírlapírói kör tag az alá­íráskor 5 irtot fizet egész évre. 16. §. Időtartam. Az aláírás egy évig tart s azt minden évben megújítja, a ki a „kör“ tagja óhajt lenni. 17. §. Tagság megszűnése. A ki a következő évben alá nem ír, kilépett­nek tekintetik, épen úgy, a ki a kör határozatá­nak magát alá nem fedeli, s ezek irányában a kör kötelezettsége is megszűnik. Azonban elveszít­heti a tagságot az által is valaki, ha időközben a 3. §-ban foglalt jellembeli minősítést csorbítaná. Ily esetben tizenkét tagnak indokolt indítványára a „kör“ rendkívüli közgyűlése, a vádlott védelmé­nek meghallgatása után, minden vita nélkül két­harmadrész szótöbbséggel dönt a kizáratás fölött. 18. §. M­e­gszünés. A magyar hírlapírói kör megszűnik, — mi­helyt nem lesz rá szükség. Fővárosi ügyek. — A fővárosi közigazgatási bizott­ság ma folytatta tegnap félbeszakadt ülését. Ez alkalommal a szakreferensek havi jelentésüket ol­vasták föl. Schweiger Adolf kéri az adófelügye­­lőt, hogy oly esetben, midőn valakinek adóját föl­emelni akarják, az illető előbb tárgyalásra hivas­sák meg, hogy kifogásait megtehesse. — Az adó­felügyelő erre megjegyzi, hogy ez eljárás rendkívül késleltetné az adó behajtását. Különben jelenti, hogy deczember hóban adóban és késedelmi kama­tokban 230,994 frt 46 kv folyt be; az egész évben 6.233,109 forint 19 krajczár jött be, jóval több az előbbi év eredményénél.­­ Kiemelendő a főorvos jelentése is, mely szerint a fővárosban dec­ember hóban kevésbé volt kedvező a közegészség ügye, mint a korábbiakban, s az egész évben mintegy hatszázzal több halálozás fordult elő, mint születés, de remélhető, hogy a dajkaügy szabályozásával a születések és halálozások közötti arány is ked­vezőbbre forduland.­­ A tanfelügyelő jelentéséből megemlítjük azt, hogy az államvasutak gépgyárá­nak iskoláiban valódi magyar szellem uralkodik, miért is a közoktatási minisztérium 300 frtnyi se­gélyét megérdemlik. Az árvagyermekek iskolázta­tása végett az árvaszékkel a közigazgatási bizott­az ülés ezrel'VTgAt^ÄjAI Infegtimí­ VjUK^ hogy egyes albizottságok a következőleg alakul­tak meg: 1. Fegyelmi választmány. Elnök: Ráth Károly főpolgármester, rendes tagok : Békey Imre tanfelügyelő, Lud­­wigh János adófelügyelő, Harisch Sándor és Schweiger Adolf biz. tagok: póttagok: Czóbel Lipót postaigazgató, Weisz Ber­­nát Ferencz biz. tag. 2. Gyámhatósági küldöttség: Ráth K. főpolgá. elnök; hivataloknál fogva tagjai: Kamermayer Károly pol­gármester, Gerlóczy I. alpolgármester, Kasenszky József ár­vaszéki elnök, Csengey Endre főügyész; megválasztott ren­des tagok : Fuchs Gusztáv, Schweiger Adolf; a főpolgá. ál­tal kinevezett rendes tagok: Házmán Ferencz, Zichy Antal; —r póttagok : Popper Ármin és Weisz B. Ferencz. 3. B­ört­ö­n­vi­z­s­g­á­ló bizottság. Ráth Károly fő­polgármester elnök, Fuchs Gusztáv, Zichy Antal, Popper Ármin. 4. Kórházvi­zs­gáló bizottság. Gerlóczy Károly alpolgármester elnök, Popper Ármin, Harisch Sándor, Patru­­bány Gergely tiszti főorvos és Zichy Antal. HÍREK. — Január 13. — — A kaszinó előtti tüntetésnek ma folytatása, és pedig szomorú folytatása volt. 7 óra­kor este már sűrű tömegben gyűlt a nép a kaszinó elé s folytonos zajongás között kövekkel kezdték hajigálni az ablakokat. A hatvani utczára néző első emeleten csakhamar be volt verve minden ab­lak, a rendőrség tartózkodóan viselte magát, s csak néhány lovas és több czivil rendőr igyeke­zett lecsöndesíteni a népet, ez azonban sehogy sem sikerült. A­kit a rendőrök el akartak fogni, azt rögtön körülvették, és kiszabadították, nemcsak, de kezdették ütni a rendőröket is. így történt, hogy 8 óra tájban egy lovasrendőrt lerántottak lováról, több gyalogost pedig véresre vertek. 9 órakor a tömeg áthúzódott a szép­ utczába, s a kaszinó első emele­tén levő ablakokat kezdte egyre-másra bezúzni. Mindegyik ablakcsörömpölést viharos kiáltás kö­vette, s rövid negyedóra múlva ez oldalon sem volt egyetlen ép ablak. A függönyök mögött azon­ban mozgó árnyakat lehetett látni s akadtak, kik most a kaszinó épületébe akartak behatolni. Kezd­ték tépni a járdaköveket, a falakról tégladarabo­kat törtek le s valóságos kőzápor zuhant az abla­kokra. Ekkor felhangzik egy kiáltás: „Jöjünk fel az urakhoz!“ s egy pillanat múlva, mint az áradat omlott be a nép a nyitva hagyott széputczai kapun. Ekkor elővezényelték a lovas rendőröket. Ezek, körülbelül húszan rohamot intéztek a szép­ utczá­­ban levő tömegre. A nép kőzáporral fogadta őket, de látván, hogy ellenállásra gyönge, megfutott s a lovasok által folytonosan üldöztetve, a czukor­­utczán két részre szakadt, s egy része az egye­­tem-utcza felé, másik része az országútra vonult ki. A lovas­ rendőrök ezután teljesen elzárták a hatvani­ utczát. A nép most már az ország­úton, a hatvani­ utcza végén gyülekezett össze. A lovas rendőrök meggátolták, hogy a tömeg visszaözönöljék a kaszinó elé, de a nép foly­ton ingerültebb lett. A gyalog rendőrt, ki va­lakit el a­kart fogni, megrohanták úgy, hogy betört fővel, vérbe fagyba szállították őket, körübelül nyolc­at a rendőrségi palotába. A tömeg a szín­­­házból jövőkkel, s az Országútról folyton nőtt el annyira, hogy benyúlt egészen a kerepesi­ utra a nemzeti színházon fölül, s az Országúton két­felül is sűrű tömegben állott. Ily nagy tömeggel szemben a rendőrség a katonaság segítségét vette igénybe. Az egész Kussevich-ezred előjött a kaszár­nyából, s mindenekelőtt a Hatvani-utczát tisztították meg. A Hatvani-utcza felső végén körülbelül száz embert állítottak föl. A néptömeget oszlásra szólí­­tották föl, de hiába, mert az előlállók nem moz­dulhattak a hátullevők nyomásától a hátrább­­állók pedig nem is hallották a felszólítást. Ek­kor a vezénylő Krautwald tábornok feltüzette a szuronyokat. Azután hatszor egymásután fu­­ratta a roham jelét, hogy ezáltal bírja a tömeget oszlásra, a­mit ez azonban nem érthetett meg. Ezután kiadták a parancsot a szuronyrohamra. A katonák rohamlépésben mentek a tömegre, s szá­mos embert megsebesítettek, többet olyan szeren­csétlenül, hogy szinte élettelenül rogyott össze. A tömeg kétségbeesetten futott a kerepesi­ útra, de ekkor szembe jött egy század katonaság, körbe fogva a futókat, sok embert megsebesítettek szuronyokkal. Lassankint széjjeloszlott a na­gyobb tömeg, de a mellékutczákban ismét össze­gyülekezett. A katonaság erősítésére újabb segít­ség érkezett a kaszárnyából ,­hol különben kész­letben állott két század huszárság is — s ezután ötven embernyi őrjáratok mentek széjjel, minden­~ *■ *■ ! A n­ap­­­tak­­a­t részben a Rókus-kórházba szállították, részint a rendőrség palotájába. Körülbelül 60—80 egyént tartóztattak le, közöttük számos gyereket és munkást. — Verhovay állapota — mint már esti lapunkban jeleztük — aggasztó fordulatot vett. Délben Lumnitzer, Farkas, Csillagh, Bó­dog­h Albert és Mednyánszky b. orvosok ta­nácskoztak fölötte. Lumnitzer kereste a golyót, de nem találta. Az eddigi sebiázat g e­n­y­­­á­t váltotta föl s ez állapot a legnagyobb aggodalomra ad okot. Ezenkívül az utóbb föllépett légzési bántal­­mak is mind erősebben lépnek föl, a­mi arra enged következtetni, hogy nemesebb légzési szervek is sérülést szenvedtek. — A Mátyás temploma. A közoktatási miniszter megkereste a pénzügyminisztert, hogy a Mátyás templom mellett levő pénzügyminisztériumi helyiségeket üríttesse ki, mert a templomnál a mun­kálatok már annyira haladtak, hogy a melléképü­letek lebontása válik szükségessé. A tervek a re­staurált templomot egészen önálló alakban tüntetik föl. A mellette levő épületeket lebontják s a pénzügy­­miniszteri épület egy délfelől vonandó szárnyépü­let által négyszöget fog képezni. A templom hát­terét — Pest felé néző oldalát — szabályozni és parkírozni fogják, azonkívül sétányokkal veszik körül, melyekből utak fognak a fő­utra levezetni. — Hahn-Hahn grófné, kinek elhunytét esti lapunk egy távirata jelentette, egyike volt a legismertebb német írónőknek. A grófné, ki Mainz­­ban hunyt el 75 éves korában, Hahn Károly gróf leánya volt, ki annyira rajongott a színészetért, hogy egész vagyonát föláldozta. Ma grófnő 1821. évben kelt össze egy gazdag unokaöcscsével, de három év múlva ismét elvált, mire utazásban és a költészetben keresett vigasztalást. Úgynevezett so­­cialis regényei bizonyos exclusiv körökben nagy tetszést arattak, bár mesterkéltek és rikító jellem­zésnek. 1850-ben a grófnő a protestáns hitről a ka­­tholikusra tért át, sőt két év múlva az angersi kolostorba lépett. Legutóbb Mainzban lakott, hol jótékonyságával sokak háláját érdemelte ki. — Schlieman Henrik, a régi Trója hí­res kutatója, legutóbbi időben figyelmessé lett a nemzeti múzeum némely őskori régiségére s — mint a „Hircsarnok“ írja — felvilágosításért for­dult a nemzeti múzeum igazgatóságához. Mármost is az a sejtelme, hogy a őskori trójai lakosok a magyarhoni őslakosokkal, rokon műveltségnek vol­tak, s hogy azért a mi szerény szilhalmi (Borsod­­megye) őstelepünk nem egy tekintetben vethet fényt Trója culturális viszonyaira. — Egyúttal megemlítjük, hogy a nemzeti muzeum a napokban egy ezüstérem leletet kapott Gömör megye alis­pánjától, mely leletre még a múlt év junius havá­ban akadtak Keczege község határában. — Izgalmas jelenet folyt le ma a Du­nán, a császár­fürdő közelében. A jég elég szilár­dul van e helyütt megfagyva, de nem az egész Duna széltében, úgy, hogy hosszú sávon látszik a víz folyása. A jégen ma reggel több dologtalan ember mászkált, csuszkált, tréfálkozott, s egyik közülök egészen kiment a jég szélére, s onnan nézte miként merül föl a képződő fecékjég a viz színére Ez ember magas, erős termetű lévén, az újonnan fagyott jég nem birta meg, s egy erős roppanással jókora darab elszakadt, é­s rajta a mi emberünk. Nosza jön kapkodás. Az emberek fejeveszetten szaladgáltak s folyamodtak minden elképzelhető eszközhöz, a jég pedig úszott alá las­san. A szorongatott helyzetben levő ember két­ségbeesetten tekintgetett széjjel segítség után, míg nem egyik munkás, ki az irgalmasok gyógyszer­­tára részére törte a jeget, csónakra ült, s vitt a jégtáblán úszónak egy csáklyát. Ennek segélyével aztán szerencsésen megmenekült. — Somoskeőyről, Somoskeőyről, a hires kalandorról, ki a legújabb hírek szerint megszö­kött a bécsi törvényszék börtönéből, igen érdekes dolgokat írnak a „Neue freie Pressednek Drezdá­ból, a mint következik: 1875/76-ban Németország­ban és Ausztriában sokat beszéltek egy tervről, melyet sohasem valósítottak meg, s valószínűleg soha nem is fognak többé törődni vele. Nem cse­kélyebb dologról volt ugyanis szó, mint egy német­­abyssiniai kereskedelmi társulat alapításáról, mely a lehető legszélesebb alapokra fektetve, csereke­reskedés által húzott volna hasznot az Abyssiniá­­val való érintkezésből. E vállalat élén egy franczia nemes, Vicomte de Rougé állt, rendkívül fölvilá­gosodott, fő, de nyugtalan lélek, ki mint mérnök, annak idején a Poti - tifliszi vasutat építette, azután az ottomán kormánynyal lépett össze­köttetésbe a jaffa-jeruzsálemi vonal érdekében; miután pedig a portával folytatott tárgyalásai semmi eredményre sem vezettek, hosszabb ideig tartózkodott M e n e­­­e­k, az abyssiniai fekete fel­ség udvarában. Fentemntett terve nagy érdekelt­séget keltett Bécsben s igen sokan támogatták. Berlinben ellenben Reugét, miután egész élete csupa regény, kalandornak tartották, sőt már any­­nyira jutott a dolog, hogy letartóztatták. Ez egy­szer mindenkorra lehűtötte Reugé vállalkozói ked­vét. Mikor visszanyerte szabadságát, haladékta­gáról „utas és met­abyssiniai társulat“ sorsa is eldőlt. 1876. nya­rán Reugé összehívta az érdekelteket Drezdába, a „Róma városához“ szállóba. Mintegy 12 németor­szági és ausztriai érdekelt jelent meg, mikor köz­vetlenül az értekezlet megnyitása előtt egy bizo­nyos gróf Veysy Magyarországból beje­lenteti magát. A nagyúri megjelenésű, kifogástalan öltözékü egyén előkelő modorral üdvözölte a jelenle­vőket s nyomban résztvett a tanácskozásban, s végre nagy összeget jegyzett alá a vállalatra. Veysy több napig maradt itt, mindenhol magyar mágnásnak adta ki magát, sokat beszélt erdélyi birto­kairól , mindenhol otthonosan viselte magát, s ép oly érdekes, mint szeretetreméltó társalgó volt. E sorok íróját sokszor meghívta Reugével együtt a „Victoria“ vendéglőbe souperre, s ki gondolta volna akkor a rajnai bor fogyasztása mellett, hogy a szellemesen csevegő gróf álarcza alatt kalandor rejtőzik ? S mégis semmi kétség most már, hogy e­mégiy senki más nem volt, mint a hírhedt Somosheőy, kit — tudja isten mi okból — Reugé vállalata nagyon vonzott magához. Megemlítendő még, hogy a kalandor akkor jól el lehetett látva pénzzel, mert sehol sem hagyott hátra adósságot, sehol sem követett el szédelgést".­­ A lüttichi „La Meuse“ lap nagyon csodálkozik a fölött, hogy a belga hatóságok akkor, mikor Somosk­­őy a kezük közt volt, nem kérdezősködtek Ausztriában az iparlovag előéletére vonatkozó adatok megszerzése ............­ . ■-----L | i|i .1 i. LJiii-JKaLi TÁRCZA. -A. „ZFech­trog­el“ Életrajzféle. (Folytatás.) Elvégezvén a gymnasiumi tanfolyamot, Bu­dapestre jöttem turistának. Egyszer a zálogház ajtaja előtt menvén el, egy onnan kilépő termetes figurába botlom! — Pardon! — Szervus Pista! te vagy? — Szervus Petiké! te vagy? És összeszorongattuk egymást, mint jó ba­rátokhoz illik. Karjainkat összefűzve mentünk tovább. Peti nem várta a kérdést, hanem rögtön rákezdte, hogy ő milyen Pechvogel! Megboldogult keresztapjától Gömböcz András kanonok úrtól ka­pott egyszer egy jókora vén ezüst-zsebórát, azt tette ez alkalommal ideiglenes nyugalomba, hogy addig élhessen, míg valami conditiója akad; legalább 8 iztót remélt, s az a vérszopó nem adott rá többet két forintnál. — Ennek nem lesz jó vége, mondá egy szörnyű sóhajtással. Eszembe jutott a májusi Duna-fürdő s mo­solyogtam. — Hát a plébánia, Peti! — Fuccs barátom! Gyűlölöm a papságot.. . — Hogy-hogy ? talán a szerelem . . . — Ne bolondulj. Elég volt egyszer. Hanem az a hálátlan gonosz nép! Képzeld csak, hogy jártam velek. Bevettek É-n s egy hónap múlva kitették a szűrömet. S miért? tudományszomjam miatt. Még nyolczadik iskolás koromban kezdtem francziául tanulni, s egy antiquariusnál megvettem 25 krajczárért az egyetlen franczia könyvet, egy kötetet Voltaire műveiből, melyben a „Pucelle“ is benn volt. Ezt a könyvet meglátta egyszer kezem­ben a studiorum prefectus, s bár én még nem haladtam benne túl a harmadik lapon, bevádolt, hogy istentelen vagyok, s nyomban kiadták az út­levelet. — A nyomorultak, mondám indignálódva. S mi szándékod most? — Beiratkoztam a bölcsészethallgatók közé. Tudod, hogy mindig nagy hajlamom volt a philo­­sophiára; azután tanár leszek a classica-philolo­­giából és páter Romualdus boszujára, a magyar nyelvből. — Van-e szállásod? — Az van barátom, egy koros özvegynél. — Koros? például, mondom ingerkedve. — Ha mondom , az ötven körül lehet. Van egy kényelmes kis szobám, havi nyolcz forintért. Józsefváros, remény-utcza 13. szám. Vennék ma­gamhoz társat, de az özvegy nem szereti a soka­­dalmat; aztán ha ketten laknánk ott, akkor 16 frt volna a szoba ára. — Eredeti asszonyság. Örvendek, hogy ily jól elhelyezkedtél. Még fecsegtünk egy ideig s miután megmon­­dom neki, hol lakom, azon kölcsönös biztatással, hogy gyakrabban fogunk találkozni, elváltunk egy­mástól. Mindazáltal a találkozás nem volt gyakori. Teljes három hónap folyt el, míg újra láthattam barátomat, még a­ véletlen sem hozott össze, vele az egyetemen; azért-e, mert én jártam bele ha­nyagul, vagy mert ő nem járt szorgalmasan, vagy mind a ketten jó madarak voltunk, nem merem eldönteni. Mint mondom, három hónap folyt el, míg Petit újra láthatom. Egy kemény, szeles januári éjjelen történt, hogy a lépcsőházba nyíló ajtóm melletti csengetyűt valaki erősen meghúzta ki tudj hányszor. Nem szaporítom a szót azzal, hogy mint esett minden, elég az hozzá, hogy Peti kért bebocsáttatást. Természetesen beeresztettem. A szegény félig meg volt fagyva. Egy szál őszi kabátban, összetö­rött czilinderrel, jégcsapos szakállal, bajuszszal lé­pett szobámba. Szinte megijedtem tőle s elment a nevető kedvem, mikor szemébe világítottam. Idő kellett hozzá, mig hanghoz jutott. Végre kinyögte a szót: — Barátom, nehéz meghalni! — Micsoda? csak nem ugrottál megint a Dunába ? — Nem, a Duna nem vesz magába. Meg akartam fagyni; két teljes órán át hevertem a városliget­ben a hó tetején, de nem fogott rajtam a hideg. Csak az orrom, füleim hegye fájdult meg rettene­tesen; a katasztrófát nem tudtam bevárni. Úgy hiszem a bolygó zsidóval keveredtem atyafiságba, akinek az az átka, hogy ne tudjon meghalni. Mély elkeseredés szólott belőle s én komo­lyan kérdem tőle: — De az istenért Peti, „mi sorsnak ül­döz fegyvere?* És erre elmondott egy roppant tragi­komikus történetet. — Pechvogel vagyok pajtás. Házi­asszonyom, tudod az ötvenes, szerelmes lett belém, a­mit én csak akkor vettem észre, mikor már késő volt. A két első hónapban a szobabért sem fogadta el tőlem; mikor fizetni akartam, azt mondta: rá ér galambom! Én dőre, azt hittem, hogy nagy G-vel mondja, pedig kis g-vel mondotta. Ez idő alatt egy úri háznál adtam órákat egy kis fiúnak, s mig a gyerek hivatalból meggyűlök mint tanítót, én boldogtalan megszerettem a mamát, a ki gyakran jelen volt a tanórán s azon kívül is szívesen be­szélgetett velem! Bolond voltam, bolond voltam. Magányomban ő róla ábrándoztam, ömlengő leve­lekbe, érzékeny versekbe önteni fájó szerelmemet, s bár csak lelkem megkönnyebbüléséért írtam, elég őrült voltam nevét, az isteni Idan­e nevet kiírni; azonfelül a tékámon is száz meg száz formában firkáltam össze-vissza az Idallet, közben-közben odakanyarítva vastag betűkkel: oh Jakab! Átok! oh Jakab! Ördög! Pokol! — Jakab a férj neve? — Igen. — Értem! — Mivel a háziasszonyomnak nem kellett a pénz, elköltöttem. A harmadik hónap végével azon­ban egyszerre követelte egész tartozásomat. Ter­mészetesen nem tudtam fizetni. Az asszony, látván zavaromat, kinaimat, megszelídült; oda ültetett maga mellé a kanapéra; nyájaskodott, vállamra tette kezét, oda simult egészen hozzám s azt mon­dotta, hogy csak tréfált; vár ő akármeddig, ha­nem nekem is kellene iránta egy kis barátságot éreznem .... Felnyílt a szemem. Ijedten ugrottam fel mel­lőle, s valami olyat mondhattam, hogy: ne kisérts sátán! Mert az asszony kikelve formájából, nekem rontott, szidott mint a jégeső, hálátlanságról vá­dolt, s körmei egészen közel jártak a szememhez. Denique az lett a vége, hogy három napi határ­időt adott, különben kitesz az utczára. Én szo­bámba vonultam. Helyzetemen tűnődve vigasztal­tam magamat Idan­e képével, leírtam a nevét a tékámra ötvenszer, vagy tízszer a Jakabét s nem tu­dom hányszor Judit asszonyét, hozzá tévén magya­rázatképen: boszorkány. Végre lefeküdtem, s hosz­­szas hánykolódás után elaludtam. — Nincs egy kis rhamod pajtás? nagyon fázom. — Dehogy nincs Peti, dehogy nincs! A meg­lepetésben még arról is megfeledkeztem, hogy va­lami melegítőt adjak. Itt van barátom, ne kíméld. És vendégem jót húzott, úgy betéve, a pa­­lac­kból. Ezután folytatá: — Másnap megkísértettem pénzt szerezni ismerőseimnél, nem adtak. Hozzád nem mertem jönni, nálad is elkel a mid van. Kétségbeesve csavarogtam el a napot, míg estefelé Maliéhoz, illetőleg a fiához kellett mennem. A kivilágított előszobában találtam Jakab urat, aki ilyen időben a Lloyd-kávéházban szo­kott tártlizni. Kezében egy papírcsomagot tartott, s egy megsemmisítő pillantást vetvén reám, csak annyit mondott: — Maga szemtelen! Vigye haza ezt a cso­magot, s többé át ne merje lépni küszöbömet! Azt hittem az égbolt szakad rám. Eltánto­rogtam, s a legközelebbi sörházba betérvén, lázas izgalommal bontam ki a csomagot. Elhültem. Kép­zeld el, mi volt benne ? — Ideám sincs róla. — Nem csodálom. Hát pajtás nem egyéb volt benne, mint az én leveleim, verseim Maliéhoz, beletakarva ugyanabba a vastag papirosból való összefirkált tékába, melyben otthon tartottam őket, elég bolondul az asztalon. Elkaczagtam magamat. — Értem már Peti, ez a „boszorkány“ bo­­szuja. Kileste rosszul őrzött titkodat, s kezébe szolgáltatta a férjnek a corpus delictiket. — Úgy van, és ezzel tönkre tett. Igaz, hogy Jakab az egész hónapi fizetésemet, mind a 15 frtot odamellékelte, de az a néhány nyomorult bankó be nem takarhatta a szívemen ütött tátongó sebet. Otthon persze spectaculumot csináltam. Ju­dit asszonynak megmondtam, a­mi a lelkemet nyomta. Oda dobtam neki a 15 frtot, s ráadá­sul a téli kabátomat, tartsa meg zálogban, aztán elrohantam hazulról úgy, a­mint most látsz. Az éles hideg magamhoz térített ugyan, de a lecsendesült elme sem adott vigasztalást. „Pechvogel“ vagy, nincs és soha sem lesz szeren­cséd, legjobb lesz kitérned a sors elől.“ Ez volt az egész, a­mit mondani tudtam. A didergésben gyönyört kezdettem találni, s elhatároztam, hogy meg fogok fagyni. Látod pajtás, hogy ez sem si­került. Peti még egyet húzott a rhamos palac­kból, aztán nyugodtan hallgatta az alkalomhoz szabott oktatásaimat. Kijelentettem neki, hogy addig ná­lam lakhatik, mig kabátját visszaszerezzük, s va­lami új állása akad. Azután ágyat készítettem neki a divánon s mindketten elpihentünk. Másnap utána láttam, hogy barátom valami ke­resethez jusson. Nem sikerült. A hónap végén az ebéd­kártyái is elfogytak, s barátomat megint a kétség­beesés környékezte. Annyi bajához még az is já­rult, hogy erre a farsangra megint egy húgának akadt szerencséje, s hazulról annál kevésbé várha­tott segedelmet, mert szülei nem bocsátották meg neki, hogy úgy csúffá tette minden reményöket a papság dolgában. A sógorok természetesen soha se kapták meg azt a levelet, melyben pénzt kért tőlök. Valóban az én Peti barátom szánalomra méltó állapotban volt, s magam sem csodálkoztam rajt, hogy lelkére a búskomorság fekete felhői ereszkedtek. Végre egy vigasztalóbb aera hajnala de­rült fel. Január 31-én, azon napon, mikor szegény ba­rátom utolsó abonnement-kártyája visszajutott Proi­­csek Máté vendéglős úrhoz, a váczi­ köruton ta­lálkoztam a somfalvi bérlővel, Csupor Dániel úrral, a­ki többször megfordult atyám házában s engem ismert. Nagyon örvendeztünk egymásnak, s különö­sen örvendeztem én, (bocsássa meg az isten!) mi­dőn megtudtam a derék úrtól, hogy a két fiának instructora mellbetegségben a végét járja s elment szüleihez meghalni. Ő épen azért jár itt, hogy va­lami jóra való fiatal embert vigyen magával, a­ki a gyerekeket előkészítse a gymnasiumra. Meg is kért szépen, hogy ha tudok, ajánljak neki valakit. — Hogy tudok-e, Csupor úr? Olyan fiút ajánlok a kitől egyetemi tanárok is tanulhat­nának !

Next