Ellenőr, 1880. január (12. évfolyam, 1-53. szám)
1880-01-14 / 21. szám
lagos megbecsülésnek a hírlapírók között, mely az irodalmi hang méltóságát emelni, a viták túlhajtott modorát csillapítani fogja, a méltányosság érzetét a pályatársak iránt, az igazságosságot a közönség iránt megszilárditandja, s midőn az ezektől eltérő irányzatoknak megorvoslására módszereket nyújt, egyszersmind solidáris föllépésével védelmet tart fenn minden hírlapírónak, ki a közügy érdekében, az igazság felderítésében fáradozik, minden bárhonnan jövő megfélemlítés és zaklatás ellen. 2. §. Tagja lehet a magyar hírlapírói körnek minden magyarországi hírlap szerkesztője és munkatársa, ki a köz alapszabályait aláírja s tagul fölvétetni kíván. Indokolás. A vidéki és nem-magyarajku lapokat is hasonló tekintetbe kell venni, mint a Budapesten és magyar nyelven megjelenőket. 3. §. A tagság föltétele, állandó hirlapirodalmi foglalkozás, és kifogástalan jellem. Indokolás fölösleges. 4 §• Alakulás. Mihelyt hatvan tag aláírja az alapszabályokat, a létesítő bizottság összehívja az aláírókat: azok elnököt, alelnököt, titkárt és könyvtárnokot választanak, azonkívül egy tizenkét tagból álló bíráló bizottságot. 5. §• Ezen, a rendes tagokból álló bíráló bizottság oly esetekben, amidőn nem két hírlapíró tag, hanem hírlapíró és a külközönségből való fél között támad vitás kérdés, még tizenkét tiszteletbeli tagot vesz maga mellé, kiket a különböző társadalmi körökből választ egy évre a közgyűlés, s azokkal együtt hoz határozatot. Indokolás. Azon czélból, hogy ne csak az irodalom legyen megvédve a közönség helytelen megtámadása ellen, de a közönség is az irodalom részéről eshető igazolhatlan megtámadások ellenében. 6. §. Elnök vagy alelnök kötelessége minden sürgetős controversialis esetnél összehívni azonnal a bíráló bizottságot, esetleg a közgyűlést s azoknak tanácskozásait vezetni. 7 §• A titkár kötelessége a meghívások és határozatok leggyorsabb közlését hírlapi úton eszközölni. 8. §• A könyvtárnok tiszte rendben megtartani a szerkesztők által beküldött hírlapokat, hogy vitás kérdéseknél az antencták rögtön rendelkezésre álljanak. 9. §• A bíráló bizottság feladata. A) Az alakító közgyűlés után azonnal vizsgálat alá veszi egyenként az aláírt tagok neveit, s titkos szavazás útján határoz a felett, hogy a 3. §-ban foglalt feltételeknek megfelelnek-e? s ezt a következő közgyűléssel köztik, mely a netaláni mellőzés indítványa fölött 2/a szótöbbséggel szintén titkos szavazás útján határoz. B) Később beiratkozó tagok fölvétele iránt titkos szavazás útján határoz. Indokolás: Itt a közgyűlésre felebbezés azon okból marad el, mivel az alakitó gyűlésben résztvettek egészen más tekintet alá veendők, mint a később belépni kívánók. .. Cl Hirlapi vitákból eredeti személyes kérdésekben, egyi '«UM"'“'1! wiawanatot teszi, határozatot hoz és azt közzéteszi. Alapelvek a személyes kérdések meghatározásánál. «) Politikai kérdések fölötti s általában az alkotmányos élet mozzanatait visszaadó vitákban ítéletet hozni e bizottságnak nem feladata. Indokolás. A politikai vitákban érdemlegesen egy minden politikai és pártnézetet egybefoglaló testület nem bíráskodhatik, valamint az iránt sem határozhat, hogy a politikai jellem megtámadását bárki is személyes megsértésnek vegye-e vagy sem, valamint azt sem akadályozhatja meg, hogy egy egész politikai pártra irányozott sértő támadást annak bármely egyes tagja saját személyes ügyévé tegyen. Ez indokolja a kivételt. Tehát a politikai vitáknál a „kör“ egyes tagjait se meg nem szorítja, se solidaritásával meg nem védelmezi. B) Társadalmi és magánéleti ügyeket, magánüzletet és családi szentélyt nyilvánosan érintő közlemények képezhetnek személyes sértésre szolgáló panaszokat. 10. §: A B) alatt elősorolt személyes sértéseknél panaszt emelni, vizsgálatot kérni minden érdekelt félnek a közönség részéről is joga van a bíráló bizottság előtt; személyes elégtétel-adással csak a megnevezett sértő fél tartozik, csak megnevezett, vagy felismerhetően leírt sértett félnek. Kivételt képez csak a családi szentély ellen elkövetett sérelem, mely esetben a család minden férfi tagjának joga van elégtételt követelni. Ha a szerkesztő a sértő czikk íróját meg nem nevezi, maga tartozik elégtétel-adással. Indokolás. Hazai sajtótörvényünk elsősorban a czikk íróját teszi felelősség csak annak ki nem adatása esetében a lapszerkesztőt. Már pedig a lovagiasság törvényének szelleme nem állhat merev ellentétben a polgári törvény szellemével. Nem is vezetne jóra, ha az az elv fogadtatnék el, hogy a szerkesztő tartozik lovagias elégtétellel minden lapjában elkövetett sértésért, mert azon esetben a kiadók adnának a lapjaiknak „gerant“-okat a verekedésből mesterséget űző embereket, s ezáltal tökéletesen lehetetlenné tennék minden lovagias elégtételvevés módját. Hogy pedig személyes sértésért csak a megsértett személy követelhet elégtételt, ez a lovagiasság szabályaiból következik, hacsak a megsértett fél nem nő, vagy védképtelen. 11 §A bíráló bizottság határoz azon személyi kérdésben, hogy a felelős szerkesztő által megnevezett czikkíró bír-e az elégtételadás képességével ? a szerkesztő nem állíthat -z elégtételt keresővel szembe szolgai viszonyban álló egyént, sem kétséges jelleműt, sem nyomorékot, sem olyat, a ki jogosan követelt elégtétellel adós, sem professionálus bérvivőt, s ez esetek bármelyikében maga köteles helyt állani, ellenben az írói hírnév nagyobb vagy kisebb volta kérdést nem képez. 12. §. Akár a sértett, akár a sértő fél szólítja fel a bíráló bizottságot a sérelmes ügyben, a bizottság tartozik huszonnégy óra alatt az ügyet megvizsgálni és határozatot hozni benne. A vizsgálatot a következő szempontok irányozzák : a) Egyátalában a magánbecsület és reputatio személyes megsértését tartalmazza-e a neheztelt czikk, vagy pedig oly adatokat hoz nyilvánosságra, melyek az ország anyagi és szellemi érdekeit, a közönség jóllétét, a közerkölcsiséget s a nemzeti becsületet közelről érintik? az utóbbi esetben ismét: nem alaptalan ráfogások-e a közlemények? vagy ellenben kétségtelen hitelességű adatokkal bebizonyíthatók ? b) Illetékes személy-e az elégtételt követelő a fenforgó kérdésben, vagy nem az? Ha akár alaptalan magán becsületsértést, akár be nem bizonyított ráfogásokat constatál a bíráló bizottság az eléje adott közleményben, legelsősorban felszólítja a sértést elkövetőt, hogy lapjának legközelebbi számában a sértést teljes igazság szerint megorvosolja. Ha pedig ez a legközelebbi számban meg nem történnék saját határozatát a bíráló bizottság minden hírlapnak megküldi közzététel végett, s azonkívül a sértett félnek fenhagyja, hogy a sértőn bármely más után megtorlást vegyen s a „Kör“ ez utóbbival ily esetben solidaritást nem vállal, azt tagjai sorából kitörli és ezt hírlapok utján közzéteszi, s az ekként kitörölt szó a kör tagjai közé többé föl nem vehető. Ellenben — ha azt constatálja a bíráló bizottság, hogy vagy nem volt sértő szándék és kifejezés a czikkben, vagy nem volt a tárgy olyan, mely személyes becsületsértés alapját képezné, vagy sértők ugyan a vádak, de alapos bizonyítványokkal támogatják s a közügyet érdeklők, vagy hogy az, aki az elégtételt kéri, a sérelem által személyesen érintve nincs, — vagy nem az által van érintve, a ki elégtétel-adásra felhíkomuít , ezen esetben kimondja a, ciaiu oizatilag, hogy ez ügyben személyes elégtétel-adásnak, a kihívott részéről helye nincs, s ez azt a lovagiasságán ejtett csorba nélkül visszautasíthatja. Ha e visszautasítás következtében a visszautalást bárminemű személyes megsértés éri, a bíráló bizottság, elnöke által 24 óra alatt kiadja e kérdés fölötti határozatát, mely határozatot minden tagtárs lapszerkesztő tartozik a saját lapjában közzétenni, s ha a határozatban kimondatik az, hogy a kérdéses esetben ildomtalan zaklatás, kötekedés, megfélemlítés forog fenn, ezáltal a megtámadott hirlapíró felszabadittatik sérelmének orvoslatát és védelmét a törvényes utón kereshetni, lovagias reputatiojának minden megcsorbítása nélkül, s azért és ennek minden következményeiért az egész magyar hírlapírói kör in solidum szavatosságot vállal. 13. §. Ezeken kívül joga és feladata a bíráló bizottságnak ellenőrködni a fölött, hogy az irodalmi viták, még ha politikai kérdések fölött folynak is, az irodalmi illem és társadalmi tisztesség korlátain túl ne csapongjanak; az ezeket áthágók ellen kezdeményezési joggal bír, még azon esetben is, ha tiszteletet érdemlő egyéniségek megsértése esetében magánpanasz nem emeltetnék, s ily esetekben netaláni rosszalását nyilvánosan kifejezi. 14. §. A tagok jogai és kötelességei. Minden lapszerkesztő tagnak kötelessége a kör közgyűlésének s a kizáló bizottságnak határozatait lapja rendes szerkesztői rovataiban változtatás nélkül közzétenni. Kötelessége minden ezen határozatokkal ellenkező nyilatkozatoknak lapja minden rovatát, a hirdetményit is ideértve, elzárni. Tartozik minden lapszerkesztő tag lapjának egy példányát a kör könyvtára számára beküldeni. Tartozik minden rendes tag, a maga szerkesztőségileg el nem intézhető személyes ügyét, mielőtt magának magánúton elégtételadást keresne, előbb a bíráló bizottság elé hozni s annak a határozatát bevárni. Mind a lapszerkesztő s mind a munkatárstagoknak kötelességük a b. bizottság s a közgyűlési többség határozataiban megnyugodni. Ellenben joguk van a tagoknak minden héten hétfőn délután az irói kör helyiségében összegyűlni, indítványaikat, panaszaikat előadni s azokat barátságos uton elintéztetni, helytelen zaklatás esetében az egész kör védelmére hivatkozni. 15. §. Dij. Az irói körnek helyisége hetenkint egyszeri használatáért minden hírlapírói kör tag az aláíráskor 5 irtot fizet egész évre. 16. §. Időtartam. Az aláírás egy évig tart s azt minden évben megújítja, a ki a „kör“ tagja óhajt lenni. 17. §. Tagság megszűnése. A ki a következő évben alá nem ír, kilépettnek tekintetik, épen úgy, a ki a kör határozatának magát alá nem fedeli, s ezek irányában a kör kötelezettsége is megszűnik. Azonban elveszítheti a tagságot az által is valaki, ha időközben a 3. §-ban foglalt jellembeli minősítést csorbítaná. Ily esetben tizenkét tagnak indokolt indítványára a „kör“ rendkívüli közgyűlése, a vádlott védelmének meghallgatása után, minden vita nélkül kétharmadrész szótöbbséggel dönt a kizáratás fölött. 18. §. Megszünés. A magyar hírlapírói kör megszűnik, — mihelyt nem lesz rá szükség. Fővárosi ügyek. — A fővárosi közigazgatási bizottság ma folytatta tegnap félbeszakadt ülését. Ez alkalommal a szakreferensek havi jelentésüket olvasták föl. Schweiger Adolf kéri az adófelügyelőt, hogy oly esetben, midőn valakinek adóját fölemelni akarják, az illető előbb tárgyalásra hivassák meg, hogy kifogásait megtehesse. — Az adófelügyelő erre megjegyzi, hogy ez eljárás rendkívül késleltetné az adó behajtását. Különben jelenti, hogy deczember hóban adóban és késedelmi kamatokban 230,994 frt 46 kv folyt be; az egész évben 6.233,109 forint 19 krajczár jött be, jóval több az előbbi év eredményénél. Kiemelendő a főorvos jelentése is, mely szerint a fővárosban december hóban kevésbé volt kedvező a közegészség ügye, mint a korábbiakban, s az egész évben mintegy hatszázzal több halálozás fordult elő, mint születés, de remélhető, hogy a dajkaügy szabályozásával a születések és halálozások közötti arány is kedvezőbbre forduland. A tanfelügyelő jelentéséből megemlítjük azt, hogy az államvasutak gépgyárának iskoláiban valódi magyar szellem uralkodik, miért is a közoktatási minisztérium 300 frtnyi segélyét megérdemlik. Az árvagyermekek iskoláztatása végett az árvaszékkel a közigazgatási bizottaz ülés ezrel'VTgAt^ÄjAI Infegtimí VjUK^ hogy egyes albizottságok a következőleg alakultak meg: 1. Fegyelmi választmány. Elnök: Ráth Károly főpolgármester, rendes tagok : Békey Imre tanfelügyelő, Ludwigh János adófelügyelő, Harisch Sándor és Schweiger Adolf biz. tagok: póttagok: Czóbel Lipót postaigazgató, Weisz Bernát Ferencz biz. tag. 2. Gyámhatósági küldöttség: Ráth K. főpolgá. elnök; hivataloknál fogva tagjai: Kamermayer Károly polgármester, Gerlóczy I. alpolgármester, Kasenszky József árvaszéki elnök, Csengey Endre főügyész; megválasztott rendes tagok : Fuchs Gusztáv, Schweiger Adolf; a főpolgá. által kinevezett rendes tagok: Házmán Ferencz, Zichy Antal; —r póttagok : Popper Ármin és Weisz B. Ferencz. 3. Börtönvizsgáló bizottság. Ráth Károly főpolgármester elnök, Fuchs Gusztáv, Zichy Antal, Popper Ármin. 4. Kórházvizsgáló bizottság. Gerlóczy Károly alpolgármester elnök, Popper Ármin, Harisch Sándor, Patrubány Gergely tiszti főorvos és Zichy Antal. HÍREK. — Január 13. — — A kaszinó előtti tüntetésnek ma folytatása, és pedig szomorú folytatása volt. 7 órakor este már sűrű tömegben gyűlt a nép a kaszinó elé s folytonos zajongás között kövekkel kezdték hajigálni az ablakokat. A hatvani utczára néző első emeleten csakhamar be volt verve minden ablak, a rendőrség tartózkodóan viselte magát, s csak néhány lovas és több czivil rendőr igyekezett lecsöndesíteni a népet, ez azonban sehogy sem sikerült. Akit a rendőrök el akartak fogni, azt rögtön körülvették, és kiszabadították, nemcsak, de kezdették ütni a rendőröket is. így történt, hogy 8 óra tájban egy lovasrendőrt lerántottak lováról, több gyalogost pedig véresre vertek. 9 órakor a tömeg áthúzódott a szép utczába, s a kaszinó első emeletén levő ablakokat kezdte egyre-másra bezúzni. Mindegyik ablakcsörömpölést viharos kiáltás követte, s rövid negyedóra múlva ez oldalon sem volt egyetlen ép ablak. A függönyök mögött azonban mozgó árnyakat lehetett látni s akadtak, kik most a kaszinó épületébe akartak behatolni. Kezdték tépni a járdaköveket, a falakról tégladarabokat törtek le s valóságos kőzápor zuhant az ablakokra. Ekkor felhangzik egy kiáltás: „Jöjünk fel az urakhoz!“ s egy pillanat múlva, mint az áradat omlott be a nép a nyitva hagyott széputczai kapun. Ekkor elővezényelték a lovas rendőröket. Ezek, körülbelül húszan rohamot intéztek a szép utczában levő tömegre. A nép kőzáporral fogadta őket, de látván, hogy ellenállásra gyönge, megfutott s a lovasok által folytonosan üldöztetve, a czukorutczán két részre szakadt, s egy része az egyetem-utcza felé, másik része az országútra vonult ki. A lovas rendőrök ezután teljesen elzárták a hatvani utczát. A nép most már az országúton, a hatvani utcza végén gyülekezett össze. A lovas rendőrök meggátolták, hogy a tömeg visszaözönöljék a kaszinó elé, de a nép folyton ingerültebb lett. A gyalog rendőrt, ki valakit el akart fogni, megrohanták úgy, hogy betört fővel, vérbe fagyba szállították őket, körübelül nyolcat a rendőrségi palotába. A tömeg a színházból jövőkkel, s az Országútról folyton nőtt el annyira, hogy benyúlt egészen a kerepesi utra a nemzeti színházon fölül, s az Országúton kétfelül is sűrű tömegben állott. Ily nagy tömeggel szemben a rendőrség a katonaság segítségét vette igénybe. Az egész Kussevich-ezred előjött a kaszárnyából, s mindenekelőtt a Hatvani-utczát tisztították meg. A Hatvani-utcza felső végén körülbelül száz embert állítottak föl. A néptömeget oszlásra szólították föl, de hiába, mert az előlállók nem mozdulhattak a hátullevők nyomásától a hátrábbállók pedig nem is hallották a felszólítást. Ekkor a vezénylő Krautwald tábornok feltüzette a szuronyokat. Azután hatszor egymásután furatta a roham jelét, hogy ezáltal bírja a tömeget oszlásra, amit ez azonban nem érthetett meg. Ezután kiadták a parancsot a szuronyrohamra. A katonák rohamlépésben mentek a tömegre, s számos embert megsebesítettek, többet olyan szerencsétlenül, hogy szinte élettelenül rogyott össze. A tömeg kétségbeesetten futott a kerepesi útra, de ekkor szembe jött egy század katonaság, körbe fogva a futókat, sok embert megsebesítettek szuronyokkal. Lassankint széjjeloszlott a nagyobb tömeg, de a mellékutczákban ismét összegyülekezett. A katonaság erősítésére újabb segítség érkezett a kaszárnyából ,hol különben készletben állott két század huszárság is — s ezután ötven embernyi őrjáratok mentek széjjel, minden~ *■ *■ ! A naptakat részben a Rókus-kórházba szállították, részint a rendőrség palotájába. Körülbelül 60—80 egyént tartóztattak le, közöttük számos gyereket és munkást. — Verhovay állapota — mint már esti lapunkban jeleztük — aggasztó fordulatot vett. Délben Lumnitzer, Farkas, Csillagh, Bódogh Albert és Mednyánszky b. orvosok tanácskoztak fölötte. Lumnitzer kereste a golyót, de nem találta. Az eddigi sebiázat g enyát váltotta föl s ez állapot a legnagyobb aggodalomra ad okot. Ezenkívül az utóbb föllépett légzési bántalmak is mind erősebben lépnek föl, ami arra enged következtetni, hogy nemesebb légzési szervek is sérülést szenvedtek. — A Mátyás temploma. A közoktatási miniszter megkereste a pénzügyminisztert, hogy a Mátyás templom mellett levő pénzügyminisztériumi helyiségeket üríttesse ki, mert a templomnál a munkálatok már annyira haladtak, hogy a melléképületek lebontása válik szükségessé. A tervek a restaurált templomot egészen önálló alakban tüntetik föl. A mellette levő épületeket lebontják s a pénzügyminiszteri épület egy délfelől vonandó szárnyépület által négyszöget fog képezni. A templom hátterét — Pest felé néző oldalát — szabályozni és parkírozni fogják, azonkívül sétányokkal veszik körül, melyekből utak fognak a főutra levezetni. — Hahn-Hahn grófné, kinek elhunytét esti lapunk egy távirata jelentette, egyike volt a legismertebb német írónőknek. A grófné, ki Mainzban hunyt el 75 éves korában, Hahn Károly gróf leánya volt, ki annyira rajongott a színészetért, hogy egész vagyonát föláldozta. Ma grófnő 1821. évben kelt össze egy gazdag unokaöcscsével, de három év múlva ismét elvált, mire utazásban és a költészetben keresett vigasztalást. Úgynevezett socialis regényei bizonyos exclusiv körökben nagy tetszést arattak, bár mesterkéltek és rikító jellemzésnek. 1850-ben a grófnő a protestáns hitről a katholikusra tért át, sőt két év múlva az angersi kolostorba lépett. Legutóbb Mainzban lakott, hol jótékonyságával sokak háláját érdemelte ki. — Schlieman Henrik, a régi Trója híres kutatója, legutóbbi időben figyelmessé lett a nemzeti múzeum némely őskori régiségére s — mint a „Hircsarnok“ írja — felvilágosításért fordult a nemzeti múzeum igazgatóságához. Mármost is az a sejtelme, hogy a őskori trójai lakosok a magyarhoni őslakosokkal, rokon műveltségnek voltak, s hogy azért a mi szerény szilhalmi (Borsodmegye) őstelepünk nem egy tekintetben vethet fényt Trója culturális viszonyaira. — Egyúttal megemlítjük, hogy a nemzeti muzeum a napokban egy ezüstérem leletet kapott Gömör megye alispánjától, mely leletre még a múlt év junius havában akadtak Keczege község határában. — Izgalmas jelenet folyt le ma a Dunán, a császárfürdő közelében. A jég elég szilárdul van e helyütt megfagyva, de nem az egész Duna széltében, úgy, hogy hosszú sávon látszik a víz folyása. A jégen ma reggel több dologtalan ember mászkált, csuszkált, tréfálkozott, s egyik közülök egészen kiment a jég szélére, s onnan nézte miként merül föl a képződő fecékjég a viz színére Ez ember magas, erős termetű lévén, az újonnan fagyott jég nem birta meg, s egy erős roppanással jókora darab elszakadt, és rajta a mi emberünk. Nosza jön kapkodás. Az emberek fejeveszetten szaladgáltak s folyamodtak minden elképzelhető eszközhöz, a jég pedig úszott alá lassan. A szorongatott helyzetben levő ember kétségbeesetten tekintgetett széjjel segítség után, míg nem egyik munkás, ki az irgalmasok gyógyszertára részére törte a jeget, csónakra ült, s vitt a jégtáblán úszónak egy csáklyát. Ennek segélyével aztán szerencsésen megmenekült. — Somoskeőyről, Somoskeőyről, a hires kalandorról, ki a legújabb hírek szerint megszökött a bécsi törvényszék börtönéből, igen érdekes dolgokat írnak a „Neue freie Pressednek Drezdából, a mint következik: 1875/76-ban Németországban és Ausztriában sokat beszéltek egy tervről, melyet sohasem valósítottak meg, s valószínűleg soha nem is fognak többé törődni vele. Nem csekélyebb dologról volt ugyanis szó, mint egy németabyssiniai kereskedelmi társulat alapításáról, mely a lehető legszélesebb alapokra fektetve, cserekereskedés által húzott volna hasznot az Abyssiniával való érintkezésből. E vállalat élén egy franczia nemes, Vicomte de Rougé állt, rendkívül fölvilágosodott, fő, de nyugtalan lélek, ki mint mérnök, annak idején a Poti - tifliszi vasutat építette, azután az ottomán kormánynyal lépett összeköttetésbe a jaffa-jeruzsálemi vonal érdekében; miután pedig a portával folytatott tárgyalásai semmi eredményre sem vezettek, hosszabb ideig tartózkodott M e n eek, az abyssiniai fekete felség udvarában. Fentemntett terve nagy érdekeltséget keltett Bécsben s igen sokan támogatták. Berlinben ellenben Reugét, miután egész élete csupa regény, kalandornak tartották, sőt már anynyira jutott a dolog, hogy letartóztatták. Ez egyszer mindenkorra lehűtötte Reugé vállalkozói kedvét. Mikor visszanyerte szabadságát, haladéktagáról „utas és metabyssiniai társulat“ sorsa is eldőlt. 1876. nyarán Reugé összehívta az érdekelteket Drezdába, a „Róma városához“ szállóba. Mintegy 12 németországi és ausztriai érdekelt jelent meg, mikor közvetlenül az értekezlet megnyitása előtt egy bizonyos gróf Veysy Magyarországból bejelenteti magát. A nagyúri megjelenésű, kifogástalan öltözékü egyén előkelő modorral üdvözölte a jelenlevőket s nyomban résztvett a tanácskozásban, s végre nagy összeget jegyzett alá a vállalatra. Veysy több napig maradt itt, mindenhol magyar mágnásnak adta ki magát, sokat beszélt erdélyi birtokairól , mindenhol otthonosan viselte magát, s ép oly érdekes, mint szeretetreméltó társalgó volt. E sorok íróját sokszor meghívta Reugével együtt a „Victoria“ vendéglőbe souperre, s ki gondolta volna akkor a rajnai bor fogyasztása mellett, hogy a szellemesen csevegő gróf álarcza alatt kalandor rejtőzik ? S mégis semmi kétség most már, hogy emégiy senki más nem volt, mint a hírhedt Somosheőy, kit — tudja isten mi okból — Reugé vállalata nagyon vonzott magához. Megemlítendő még, hogy a kalandor akkor jól el lehetett látva pénzzel, mert sehol sem hagyott hátra adósságot, sehol sem követett el szédelgést". A lüttichi „La Meuse“ lap nagyon csodálkozik a fölött, hogy a belga hatóságok akkor, mikor Somoskőy a kezük közt volt, nem kérdezősködtek Ausztriában az iparlovag előéletére vonatkozó adatok megszerzése ............ . ■-----L | i|i .1 i. LJiii-JKaLi TÁRCZA. -A. „ZFechtrogel“ Életrajzféle. (Folytatás.) Elvégezvén a gymnasiumi tanfolyamot, Budapestre jöttem turistának. Egyszer a zálogház ajtaja előtt menvén el, egy onnan kilépő termetes figurába botlom! — Pardon! — Szervus Pista! te vagy? — Szervus Petiké! te vagy? És összeszorongattuk egymást, mint jó barátokhoz illik. Karjainkat összefűzve mentünk tovább. Peti nem várta a kérdést, hanem rögtön rákezdte, hogy ő milyen Pechvogel! Megboldogult keresztapjától Gömböcz András kanonok úrtól kapott egyszer egy jókora vén ezüst-zsebórát, azt tette ez alkalommal ideiglenes nyugalomba, hogy addig élhessen, míg valami conditiója akad; legalább 8 iztót remélt, s az a vérszopó nem adott rá többet két forintnál. — Ennek nem lesz jó vége, mondá egy szörnyű sóhajtással. Eszembe jutott a májusi Duna-fürdő s mosolyogtam. — Hát a plébánia, Peti! — Fuccs barátom! Gyűlölöm a papságot.. . — Hogy-hogy ? talán a szerelem . . . — Ne bolondulj. Elég volt egyszer. Hanem az a hálátlan gonosz nép! Képzeld csak, hogy jártam velek. Bevettek É-n s egy hónap múlva kitették a szűrömet. S miért? tudományszomjam miatt. Még nyolczadik iskolás koromban kezdtem francziául tanulni, s egy antiquariusnál megvettem 25 krajczárért az egyetlen franczia könyvet, egy kötetet Voltaire műveiből, melyben a „Pucelle“ is benn volt. Ezt a könyvet meglátta egyszer kezemben a studiorum prefectus, s bár én még nem haladtam benne túl a harmadik lapon, bevádolt, hogy istentelen vagyok, s nyomban kiadták az útlevelet. — A nyomorultak, mondám indignálódva. S mi szándékod most? — Beiratkoztam a bölcsészethallgatók közé. Tudod, hogy mindig nagy hajlamom volt a philosophiára; azután tanár leszek a classica-philologiából és páter Romualdus boszujára, a magyar nyelvből. — Van-e szállásod? — Az van barátom, egy koros özvegynél. — Koros? például, mondom ingerkedve. — Ha mondom , az ötven körül lehet. Van egy kényelmes kis szobám, havi nyolcz forintért. Józsefváros, remény-utcza 13. szám. Vennék magamhoz társat, de az özvegy nem szereti a sokadalmat; aztán ha ketten laknánk ott, akkor 16 frt volna a szoba ára. — Eredeti asszonyság. Örvendek, hogy ily jól elhelyezkedtél. Még fecsegtünk egy ideig s miután megmondom neki, hol lakom, azon kölcsönös biztatással, hogy gyakrabban fogunk találkozni, elváltunk egymástól. Mindazáltal a találkozás nem volt gyakori. Teljes három hónap folyt el, míg újra láthattam barátomat, még a véletlen sem hozott össze, vele az egyetemen; azért-e, mert én jártam bele hanyagul, vagy mert ő nem járt szorgalmasan, vagy mind a ketten jó madarak voltunk, nem merem eldönteni. Mint mondom, három hónap folyt el, míg Petit újra láthatom. Egy kemény, szeles januári éjjelen történt, hogy a lépcsőházba nyíló ajtóm melletti csengetyűt valaki erősen meghúzta ki tudj hányszor. Nem szaporítom a szót azzal, hogy mint esett minden, elég az hozzá, hogy Peti kért bebocsáttatást. Természetesen beeresztettem. A szegény félig meg volt fagyva. Egy szál őszi kabátban, összetörött czilinderrel, jégcsapos szakállal, bajuszszal lépett szobámba. Szinte megijedtem tőle s elment a nevető kedvem, mikor szemébe világítottam. Idő kellett hozzá, mig hanghoz jutott. Végre kinyögte a szót: — Barátom, nehéz meghalni! — Micsoda? csak nem ugrottál megint a Dunába ? — Nem, a Duna nem vesz magába. Meg akartam fagyni; két teljes órán át hevertem a városligetben a hó tetején, de nem fogott rajtam a hideg. Csak az orrom, füleim hegye fájdult meg rettenetesen; a katasztrófát nem tudtam bevárni. Úgy hiszem a bolygó zsidóval keveredtem atyafiságba, akinek az az átka, hogy ne tudjon meghalni. Mély elkeseredés szólott belőle s én komolyan kérdem tőle: — De az istenért Peti, „mi sorsnak üldöz fegyvere?* És erre elmondott egy roppant tragikomikus történetet. — Pechvogel vagyok pajtás. Háziasszonyom, tudod az ötvenes, szerelmes lett belém, amit én csak akkor vettem észre, mikor már késő volt. A két első hónapban a szobabért sem fogadta el tőlem; mikor fizetni akartam, azt mondta: rá ér galambom! Én dőre, azt hittem, hogy nagy G-vel mondja, pedig kis g-vel mondotta. Ez idő alatt egy úri háznál adtam órákat egy kis fiúnak, s mig a gyerek hivatalból meggyűlök mint tanítót, én boldogtalan megszerettem a mamát, a ki gyakran jelen volt a tanórán s azon kívül is szívesen beszélgetett velem! Bolond voltam, bolond voltam. Magányomban ő róla ábrándoztam, ömlengő levelekbe, érzékeny versekbe önteni fájó szerelmemet, s bár csak lelkem megkönnyebbüléséért írtam, elég őrült voltam nevét, az isteni Idane nevet kiírni; azonfelül a tékámon is száz meg száz formában firkáltam össze-vissza az Idallet, közben-közben odakanyarítva vastag betűkkel: oh Jakab! Átok! oh Jakab! Ördög! Pokol! — Jakab a férj neve? — Igen. — Értem! — Mivel a háziasszonyomnak nem kellett a pénz, elköltöttem. A harmadik hónap végével azonban egyszerre követelte egész tartozásomat. Természetesen nem tudtam fizetni. Az asszony, látván zavaromat, kinaimat, megszelídült; oda ültetett maga mellé a kanapéra; nyájaskodott, vállamra tette kezét, oda simult egészen hozzám s azt mondotta, hogy csak tréfált; vár ő akármeddig, hanem nekem is kellene iránta egy kis barátságot éreznem .... Felnyílt a szemem. Ijedten ugrottam fel mellőle, s valami olyat mondhattam, hogy: ne kisérts sátán! Mert az asszony kikelve formájából, nekem rontott, szidott mint a jégeső, hálátlanságról vádolt, s körmei egészen közel jártak a szememhez. Denique az lett a vége, hogy három napi határidőt adott, különben kitesz az utczára. Én szobámba vonultam. Helyzetemen tűnődve vigasztaltam magamat Idane képével, leírtam a nevét a tékámra ötvenszer, vagy tízszer a Jakabét s nem tudom hányszor Judit asszonyét, hozzá tévén magyarázatképen: boszorkány. Végre lefeküdtem, s hoszszas hánykolódás után elaludtam. — Nincs egy kis rhamod pajtás? nagyon fázom. — Dehogy nincs Peti, dehogy nincs! A meglepetésben még arról is megfeledkeztem, hogy valami melegítőt adjak. Itt van barátom, ne kíméld. És vendégem jót húzott, úgy betéve, a palackból. Ezután folytatá: — Másnap megkísértettem pénzt szerezni ismerőseimnél, nem adtak. Hozzád nem mertem jönni, nálad is elkel a mid van. Kétségbeesve csavarogtam el a napot, míg estefelé Maliéhoz, illetőleg a fiához kellett mennem. A kivilágított előszobában találtam Jakab urat, aki ilyen időben a Lloyd-kávéházban szokott tártlizni. Kezében egy papírcsomagot tartott, s egy megsemmisítő pillantást vetvén reám, csak annyit mondott: — Maga szemtelen! Vigye haza ezt a csomagot, s többé át ne merje lépni küszöbömet! Azt hittem az égbolt szakad rám. Eltántorogtam, s a legközelebbi sörházba betérvén, lázas izgalommal bontam ki a csomagot. Elhültem. Képzeld el, mi volt benne ? — Ideám sincs róla. — Nem csodálom. Hát pajtás nem egyéb volt benne, mint az én leveleim, verseim Maliéhoz, beletakarva ugyanabba a vastag papirosból való összefirkált tékába, melyben otthon tartottam őket, elég bolondul az asztalon. Elkaczagtam magamat. — Értem már Peti, ez a „boszorkány“ boszuja. Kileste rosszul őrzött titkodat, s kezébe szolgáltatta a férjnek a corpus delictiket. — Úgy van, és ezzel tönkre tett. Igaz, hogy Jakab az egész hónapi fizetésemet, mind a 15 frtot odamellékelte, de az a néhány nyomorult bankó be nem takarhatta a szívemen ütött tátongó sebet. Otthon persze spectaculumot csináltam. Judit asszonynak megmondtam, ami a lelkemet nyomta. Oda dobtam neki a 15 frtot, s ráadásul a téli kabátomat, tartsa meg zálogban, aztán elrohantam hazulról úgy, amint most látsz. Az éles hideg magamhoz térített ugyan, de a lecsendesült elme sem adott vigasztalást. „Pechvogel“ vagy, nincs és soha sem lesz szerencséd, legjobb lesz kitérned a sors elől.“ Ez volt az egész, amit mondani tudtam. A didergésben gyönyört kezdettem találni, s elhatároztam, hogy meg fogok fagyni. Látod pajtás, hogy ez sem sikerült. Peti még egyet húzott a rhamos palackból, aztán nyugodtan hallgatta az alkalomhoz szabott oktatásaimat. Kijelentettem neki, hogy addig nálam lakhatik, mig kabátját visszaszerezzük, s valami új állása akad. Azután ágyat készítettem neki a divánon s mindketten elpihentünk. Másnap utána láttam, hogy barátom valami keresethez jusson. Nem sikerült. A hónap végén az ebédkártyái is elfogytak, s barátomat megint a kétségbeesés környékezte. Annyi bajához még az is járult, hogy erre a farsangra megint egy húgának akadt szerencséje, s hazulról annál kevésbé várhatott segedelmet, mert szülei nem bocsátották meg neki, hogy úgy csúffá tette minden reményöket a papság dolgában. A sógorok természetesen soha se kapták meg azt a levelet, melyben pénzt kért tőlök. Valóban az én Peti barátom szánalomra méltó állapotban volt, s magam sem csodálkoztam rajt, hogy lelkére a búskomorság fekete felhői ereszkedtek. Végre egy vigasztalóbb aera hajnala derült fel. Január 31-én, azon napon, mikor szegény barátom utolsó abonnement-kártyája visszajutott Proicsek Máté vendéglős úrhoz, a váczi köruton találkoztam a somfalvi bérlővel, Csupor Dániel úrral, aki többször megfordult atyám házában s engem ismert. Nagyon örvendeztünk egymásnak, s különösen örvendeztem én, (bocsássa meg az isten!) midőn megtudtam a derék úrtól, hogy a két fiának instructora mellbetegségben a végét járja s elment szüleihez meghalni. Ő épen azért jár itt, hogy valami jóra való fiatal embert vigyen magával, aki a gyerekeket előkészítse a gymnasiumra. Meg is kért szépen, hogy ha tudok, ajánljak neki valakit. — Hogy tudok-e, Csupor úr? Olyan fiút ajánlok a kitől egyetemi tanárok is tanulhatnának !