Ellenőr, 1880. május (12. évfolyam, 204-254. szám)

1880-05-01 / 204. szám

r azzal kell tisztába jönni, hogy mik történtek­­ ily irányban máskor és régebben. S erre nézve biz­­tos vagyok megjegyezni, hogy az, miszerint ed­digi esetekben administrator-kinevezések csak a m. érsek metropolitának halála után és soha sem történtek volna annak életében, mint a t. képvi­selő úr ezen kérdésekkel kapcsolatban állította, és akkor is csak a karloviczi érsekség, nem pe­dig a szerb metropolita számára is , ezen állítás, mondom, a történeti tényekkel és a törvény hatá­­rozmányaival ellenkezik. Midőn Popovics Vincze karloviczi metropolita testi törődöttsége miatt egy­házi hivatalának ellátására már képtelennek lát­szott, a péterváradi sánczban — a mi akkor Új­vidéknek neve volt — 1722-ben összegyűlt con­­gressus Petrovics Mózes belgrádi érseket választotta meg helyettesének. S minthogy ezen alkalommal a congressuson valamennyi püspök és egyházi kö­vet jelen volt s az érsek-metropolita helyettesének megválasztatása az ő közreműködésükkel ment véghez, bajosan lehet állítani, hogy az egyházjog­gal, az egyházi kánonokkal ellenkezik az olynemű eljárás, mely szerint az érsek-metropolitának éle­tében helyettes vagy administrator adassék mel­léje. De erre azt mondhatná a t. képviselő úr, hogy: „igen, de hiszen mint magam is mondom, ez a congressus által történt.“ Igaz, ez a congres­­sus által történt, de a congressus ezen választási ténye legfelsőbb helyen involatio in jura majesta­­tica gyanánt tekintetvén, meg nem erősíttetett. Tehát akkor is fentartatott a jog, hogy nem a congressust, hanem a privilégium szavai szerint ő felségét, és most természetesen törvény értelme szerint a felelős kormány útján, mely ő felsége nevében felelősség mellett tartozik intézkedni, illeti meg e jog. És voltak más esetek is, pl. midőn Joanno­­vics Vincze érsek-metropolitának, ki a mult szá­zad harmadik évtizedében elfoglalta az érseki szé­ket, defficientiája idejére Dimetrievics Miklós ada­tott oldala mellé, mint egyúttal érsekségi és met­­ropolitasági adminisztrátor. Ez is tehát történeti tény. De az, hogy az adminisztrátorok eddig csak az érsekséget, nem pedig a metropolitaságot is látták el s ennek is vezetésével bízattak meg, ellenkezik nemcsak a declaratorium illyricumban fentartott fenségi jogokkal, hanem ellenkezik az újabb tényekkel is. A képviselő úr, mint tudom 1869. óta sza­kadatlanul tagja a congressusnak, valószínűleg tudni fogja tehát, hogy 1870-ben és 1872-ben két adminisztrátor: Stojkovics és Gruics, nemcsak az érsekséget, hanem a metropolitát is ugyanazon módon administrálták, mint 1871-ben Masim­evics adminisztrátor, 1841-ben Chranislav, 1837-ben Stankovits administrator és más időkben meg má­sok. így tehát, azt hiszem te­hát, hogy a t. kép­viselő úr azon állítása, hogy egyfelől a congressus­­nak kellett volna előleges hozzájárulás végett elő­terjeszteni a helyettest, másrészről, hogy a történt kinevezés a kánonokkal és az autonómiáról szóló törvényekkel ellenkezik, az e részben mindenkor történtek alapján, mint helytelen és kellő alapos­sággal nem bíró van bebizonyítva. A 4. pontban azt mondja a képviselő úr: „Mily álláspontot foglal el a kormány véle­ménye szerint Ivacskovics Prokop patriarcha a gör. kel. szerb hierarchiában az említett intézke­dés következtében; osztja-e a miszloviczi érsek a szerb metropolita­­ patriarcha szőke üresedésbe jötte alkalmából követett kormányi eljárást ?“ Itt is minden szóvita vagy félreértésre okot szol­gáltatható magyarázgatások helyett ismét legjobb lesz a helyzetet úgy a mint van, egyszerűen kom­­mentár nélkül felderíteni. (Halljuk !) De előbb megjegyzésem van arra, a­mit a képviselő úr az iránt mond, hogy „Angyelics German bácsi püs­pöknek érseki és metropoliai administratorrá tör­tént kinevezése a congressusi szabályrendeleteket is sérti, mert azok értelmében a metropolita­ szék megüresedése esetében a congressus elnöksége a rangban legidősebb püspököt illeti meg.“ A képviselő úr által idézett szakasz nem azon esetről szól, melyet ő említett. Most a pa­triarcha székének meghalározás miatti megürese­dése nem forog fenn és így nem az az eset van, melyről a statútumoknak 12. szakasza szól. Különben pedig, midőn az administator kineve­zése történt, midőn a metropolita saját kérelmére fel lön mentve, mindig a kinevezett administrator­­nak vált feladatává a metropolitát egyház-politikai szabályrendeletek alapján megillető jogokat és jo­gosítványokat a még életben levő érsek metropo­lita helyett, tehát annak helyetteseként gyakorolni. Ez a helyzete a mai administratornak ; ez volt mindig helyzetük a régibb administrátoroknak, le­gyen arról a képviselő úr meggyőződve, hogy mi­dőn azon eset, hogy metropolita választásáról­­ le­hessen szó, be fog következni, teljes scrupulusitással meg fog a kormány részéről az, a­mit a törvény rendel, tartatni. Az 5. pontban azt kérdi a képviselő úr : Mely jog és törvény alapján lett a nemzeti egyházi ja­vak jövedelméből 24.000 frtnyi évenkénti életjára­dék a patriarchának és ugyanily összeg, mint ál­landó jutalmi díj az administrátornak elren­delve? s ebben a szerb alapítványokba vágó helytelen és törvénytelen intézkedést lát a képviselő úr. Én, te­hát, teljes készséggel elismerem, hogyha halálozás folytán megürül a patriarchai szék, az intercalaris jövedelmek ille­tik a szerb egyházi és iskolai alapokat. De, mint már előbb is mondom, az eset ma nem az. És to­vább menve, azt hiszem, hogy épen az itt meg­támadott intézkedésben a kormány a legnagyobb scrupulusitással igyekezett ennek is eleget tenni, mert nem az egyházi s iskolai alapokból rendelte a dotatiót a nyugalomba lépett patriarcha és az administrator számára, hanem rendelte a patri­archa használatára levő javak jövedelmeiből éspe­dig oly módon, hogy azon jövedelmek egészben igénybe nem vétetvén, azoknak fenmaradó tete­mes része ezen időközi kormányzat alatt a szerb egyházi és iskolai alapok javára fordíttassék. Végül még két kérdése van a t. képviselő úrnak : „Miféle okok voltak mérvadók mindezen tör­vényellenes rendkívüli rendszabályok alkalmazá­sánál, általában véve pedig, mi oka volt annak, hogy a gör. keleti szerb autonóm egyház kivéte­les állapotba helyeztessék?* És: „Hajlandó-e a miniszterelnök úr a patriarcha lemondását mielőbb közölni a szerb nemzeti egy­házi congressussal s átalában véve mily lépéseket szándékozik tenni arra nézve, hogy a szerb egy­házban a törvényes állapot visszaállíttassék ?“ Itt, t. hát, legelőbb is azt kell megjegyez­nem, hogy arra, hogy a szerb egyházban törvény­­ellenes, rendkívüli rendszabályok alkalmaztassanak ; arra, hogy a görög-keleti szerb egyház kebelében kivételes állapot hozassék be, semmi indok nem vezette a kormányt , mert, mint előadni bátor vol­tam, törvényellenes, rendkívüli rendszabályokat nem alkalmazott, s kivételes állapotot a szerb egy­házban életbe nem léptetett, hanem intézkedett úgy, mint hasonló viszonyok közt, mióta autonóm szerb egyház Magyarországban létezik, intézkedtek. Épen azért arra nézve nincs mit nyilatkoznom , mikor szándékozom és minő lépéseket akarok tenni, hogy a szerb egyházban a törvényes állapot visz­­szahelyeztessék , mert törvényes állapotot, mely megmásítva nincs, visszahelyezni nem lehet. Ott ma is törvényes állapotok léteznek, úgy mint azok­nak az adott viszonyok közt létezniük kell. Vala­mint a lemondásnak a congressus elé terjesztését sem ígérhetem meg épen azért, mert mint előbb szerencsém volt rámutatni, ez a congressusi teen­dők közé hajdan sem tartozott — sőt midőn ily században is — mint a felségi jogokat egyenesen sértő — figyelembe nem vétetett. Különben a t. képviselő úr törvényre, statú­tumra nem tudván hivatkozni, mintegy per analó­giám következteti, hogy a lemondásnak oda kellett volna intéztetnie a congressushoz vagyis a con­gressusi választmányhoz, mert ki lévén mondva, hogy a patriarcha szabadon választatik, ennek sze­rinte egyenes kifolyása az, hogy a lemondásnak is ott kell történnie. Ennek te­hát, már a kiindulási pontja sem helyes, mert patriarcha választatik a congressus által akkor, midőn, mint mondom, annak esete bekövetkezik, és ha be fog következni, vá­lasztatni fog ez alkalommal is, de nem választatik úgy, hogy a történt választás tudomásvétel végett bejelentessék, hanem választatik úgy, hogy ahoz nem tudomásul vétel, hanem helybenhagyás szük­séges, melyet meg lehet adni és meg lehet tagad­ni, a­mint ez újabb időben ismételten megtagadta­­tott. Tehát az analógiából levont azon következte­tés, hogy a lemondásnak is ott kellett volna meg­történnie, nem helyes. (Helyeslés jobbfelől.) Különben, te­hát, úgy a képviselő úr, mint mindazok, tehát az egész ház, kiket ezen ügy ér­dekel, legyenek megnyugodva aziránt, hogy a ma­gyar kormány kötelességének ismeri a törvénye­ket és szabályokat úgy, amint azok fennállnak, fentar tattani, hogy a szerb egyház autonóm jogait kötelességének fogja tartani megvédeni, bárhonnan támadtatnának is meg, de megvédeni azon táma­dások ellen is, melyek az adott jogkör túlterjesz­­tése által az egyházi és iskolai czéloknak nem egészen megfelelő irányzatok érvényesítésére tö­rekszenek. (Helyeslés.) És ha a képviselő úr in­dokát kérdi, hogy miért fogadtatott el a patriar­cha lemondása: miután a patriarcha lemondását, fájdalom, köztudomású, egészségi állapota miatt adta be, annak indoka abban rejlik, hogy a kor­mánynak ezen kínálkozó alkalmat épen a szerb egyház és iskolák ügyeinek érdekében meg kel­lett ragadnia, arra nézve, hogy mivel a megvá­lasztott érdemes férfiú egészségi viszonyainál fogva gátolva van abban, hogy kellő erélylyel megfelelhessen hivatásának, addig is, míg az új választás esete beáll, ezen ügyek oly férfiú által kezeltessenek, aki a szerb egyházat, annak jogait és alapítványait, ha szükség volna reá, bizonynyal megvédené nemcsak a kormány túlkapása ellen, hanem meg fogja védeni az ellen is, hogy azok más czélokra, mint a­melyekre rendelnék, fordít­­tassanak. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Helyeslés jobbfelől.) Maximo­vics Miklós azt veszi ki a mi­niszterelnök válaszából, hogy a kormány az elkö­vetett sértések orvoslására nem is gondol. A mi­niszterelnök azon állításával szemben, hogy a patriarcha lemondásának benyújtására a kormány által felszólítva nem lett, hivatkozik azon tényekre, hogy a patriarcha a kormány egyenes felhívására, a felhivatás okainak megnevezése, tehát azok­nak tudta nélkül, azon feltevésben jött Pestre, hogy feljövetelének egyedüli oka lehet a boszniai egyház­kérdésben megindítandó tárgyalások, mi is eléggé bizonyítja, hogy a meglepett patriarcha az egész adtásban egy idegen, erősebb akaratnak felelősségre nem vonható médiuma volt. Ily lemondás pedig a keleti egyház tanai sze­rint semmis. Fejtegeti azután, hogy ha áll azon elv, hogy minden egyház belügyeit, a­melyek­hez kétségkívül legelső­sorban hivatalos közegei­nek megállapítása tartozik, önmaga, alkotmánya és szerkezete szerint intézheti ; úgy állnia kell azon elvnek is, hogy az állami felségjogokban egyéb nem foglaltatik, mint az egyházi hivataloskodás ellenőrzése és az állami törvények ellen netán in­tézendő merényletek megtorlása. Ezen alapelvekkel szemben nem lehet az adminisztrátornak kinevezési jogát a régi statútumokból kiolvasni ; nem lehet ki­olvasni az állam főfelügyeleti jogból sem, mert ezen jog negatív természetű, a­mely possitív intéz­kedési jogot magában nem foglal ; az állam főfel­ügyeleti jogának határait és módozatait lehet vi­tatni, de nem lehet vitatni annak elvét. A minisz­terelnök ezen magyarázata tehát szóló előtt nagyon is kierőszakoltnak látszik. A keleti egyház elis­meri az állam szuverainitását és kerül minden ösz­­szeütközést az állammal, de viszont az államnak is kell, hogy bizalommal legyen az egyház iránt, és az egyház jogainak megvédése és minden törvényes szabadságainak kedvezése által háladatosságra kö­telezze az egyházat, mi csak emelheti az állam tekintélyét. A miniszterelnök válaszát nem veheti tudo­másul s interpellációjával együtt tárgyalásra kéri kitüzetni. Tisza Kálmán miniszterelnök szabad tért enged Maximovics phantáziájának arra nézve, hogy miként adta-e be Ivacskovics a lemondását, vagy nem. Maximovics rövid felszólalása után a ház a választ tudomásul vévén, az ülés véget ért. Holnap d. e. 10 órakor ülés tartatik. * A főrendiház mai ülésén kihirdettettek az ő felsége által szentesített szegedi törvényjavaslatok, s Trefort Ágost kultuszminiszter felelt Ipolyi Arnold püspöknek hozzá intézett interpellációjára, a közalapok és alapítványok és a tanulmányi alap kezelésének felügyeletére tervezett bizottság s an­nak szervezete és hatásköre tárgyában. A minisz­ter által e tárgyú képviselőházi beszédének szel­lemében adott választ a főrendek s Ipolyi Arnold püspök tudomásul vették. Ez utóbbit a miniszter válaszában legjobban megnyugtatta azon rész, hogy a felállítandó ideiglenes bizottság és annak szerve­zése épen nem praejudieál ezen alapok és alapít­ványok katholikus jellegének, és azon törvények­nek, melyek erre nézve fennállanak. A főrendek ezután elfogadták a honvédelmi minisztérium 1879. évi költségvetésének elhelye­zési rovatában, az 1879. évi XXXVI-ik­­. czikk által előidézett elszállásolási költségtöbbletnek fedezésére szolgáló póthitelről szóló törvényjavas­latot. _________ alât^îHyôrnnván!ëïÿëzë^hîttàrSzatok^iemkü­­lönben az 1878. év decz. 16-án kelt jegyzékekkel kölcsönösen közlött részletes szabályzatok ezentúl is hatályon kívül maradnak. 2. A szerződés x. czikkének 1. és 2. §§-aiban az ezen szerződéshez melléklet gyanánt A alatt csatolt vámkartelben és a zárjegyzőkönyvnek ide vonatkozó nyilatkozataiban foglalt megállapodások az 1881. év junius hó 30-ig terjedő időtartamig is végrehajtandók annyiban, a­mennyiben az a fenn­álló törvényekkel nem ellenkezik. 3. A szerződés XV. czikkének 2. §-ában fog­lalt, a közzé nem tett vasúti viteldíjak tilalmát és alkalmaztatásuk megtoroltatását illető határozatok, ezentúl is hatályon kívül maradnak. 4. Hasonlóan hatályon kívül marad a szer­ződés XVII. czikkének a vasúti forgalmi eszkö­zök lefoglalásának tilalmát tárgyazó második sza­kasza is. II. czikk. A jelen egyezmény mindkét rész­ről legfelsőbb jóváhagyás végett előterjesztetvén, a jóváhagyási okmányok Berlinben mielőbb kicse­rélendők. Minek hiteléül az alulírottak képviselt kor­mányaik nevében a fentebbi egyezményt két pél­dányban aláírták és pecsétjeikkel ellátták. Kelt Berlinben, 1880. ápril 11. Széchenyi s. k. (P. H.) von Philipsborn, s. k. (P. H.) Benyújtja: B. Kemény Gábor, s. k. földre.-, ipar- és keresk. miniszter. Törvényjavaslat a kereskedelmi és forgalmi viszonyoknak a Német­birodalommal további ideiglenes rendezése tekinte­téből 1880. áprils 11-én létrejött egyezmény beczik­­kelyezéséről. Ő császári és apostoli királyi felségének és a német császárnak kormányai által az 1878: XX. t. czikk V. czikkében megszabott módon lét­rejött és Berlinben 1880. ápril 11-én aláirt és az 1878. év deczember 16-án kelt kereskedelmi szer­ződés hatályának meghosszabbitásáról szóló egyez­mény, — miután az az országgyűlés által elfogad­tatott és a jóváhagyási okmányok kicseréltettek, ezennel az ország törvényei közé iktattatik. (magyar) Szövege a következő: A csász. és kir. osztrák magyar kormány és a német császári kormány tekintettel arra, hogy a köztük egy új kereskedelmi és vámszerződés meg­kötése végett folyamatba tett tárgyalások még be nem fejeztethettek, és e részbeni végleges megál­lapodás a legközelebbi időben sem vehető kilá­tásba, a kereskedelmi és forgalmi viszonyok to­vábbi ideiglenes rendezése tekintetéből a két ál­lam között következő egyezményt hoztak létre : I. czikk. Az 1878. évi decz. 16-án kelt kereskedelmi szerződés, valamint a hozzátartozó zárjegyzőkönyv 1881-iki junius 30-ig következő módozatok mellett marad érvényben: 1. Az 1879. év decz. 31-én kelt nyilatkozat által a szerződés VI. czikkében, továbbá az ezen czikkhez tartozó zárjegyzőkönyvben a) és b) betűk Kossuth Lajos emlékiratai. I. A nagy mű első kötete ma hagyta el a saj­tót. Terjedelmes, vaskos kötet, mely 526 oldalra rúg. Oly gazdag és érdekes anyag van fölhalmozva benne, hogy annak megközelítőleg áttekintő képét is adni majdnem lehetetlen. Az adatoknak hosz­­szasabb tanulmányozása teszi csak lehetővé, hogy a művet, mely európai irodalmi esemény jelentő­ségére emelkedik, érdeme szerint méltassuk. E he­lyen arra kell szorítkoznunk, hogy a tartalom­jegyzéket röviden érintsük, huzamosabban foglal­kozva azzal a részszel, mely a legérdekesebbek egyike, figyelmeü­nket első­sorban fölhívja. Ez a kö­tet harmadik fejezete, mely szól Kossuth párisi útjáról, értekezéséről Napoleon herczeggel s III. Napóleon császárral, végre a magyar nemzeti igaz­gatóság első ülésének jegyzőkönyvéről. Vázolva tehát magát a tartalmat, mindenekelőtt megjegyezzük, ez „az 1859-iki olasz háború korszaka“ együttes czímet viseli. Kossuth gyönyörű kivitelű arczképét már ismert előszava követi, melyet H­e­­­f­y Ignácz rövid méltatása vált föl, tár­gyalva a nagy mű szellemét és irányzatát. S ez­zel kezdődik maga a mű. Az 1859-iki olasz háború keletkezését tartalmazza az első feje­zet. Az egységi törekvések mellett megismertet az összeesküvők tanyájával, a bécsi és a párisi congressus, az 1848-iki forradalom, az 1851. drez­dai conferencia, a Baldasseroni liga tervezete rész­letezése mellett elvonulnak előttünk Károly Albert, Victor Emanuel, Metternich, Cavour, Bonaparte Napóleon, Mazzini, a merénylő Orsini, Pietri, a modenai herczeg, Albert főherczeg stb. alakjai. Ausztria és a bécsi udvar erőfeszítései, a német confoederatio, a krimi hadjárat, a plombieresi ta­lálkozás, Piemont magatartása számos más érde­kes részleteken kívül töltik ki a nagybecsű feje­zet gazdag anyagát, melyhez igen becses magya­rázó jegyzetek járulnak. A második fejezet szól a continensen tartózkodó emigratió érintke­zéseiről a franczia és turini kormánynyal a há­ború előtt és levelezéséről Kossuthtal, végre Kossuth Párisba hivatásáról. A harmadik feje­zet főképen Kossuthnak Napóleon herczeggel s Napóleon császárral való találkozását tartalmazza, azonkívül a nemzeti igazgatóság első ülésének ha­tározatait s Kossuth két levelét nejéhez. Az utóbbi fejezetre alább részletesebben visszatérünk. A ne­gy­e­d­i­k fejezet szól a semlegességi kérdésről Angliában, Kossuthnak a londoni, manchesteri, bradfordi, glasgowi népgyűléseken tartott szónok­latairól, közölvén magukat a beszédeket is, s be­fejezi azt a tory-kormány bukása fölött való el­mélkedés. Az ötödik fejezet, mely „Időköziek“ czimét viseli, beszél a magyarokról Genuában, azután levelezéseket ad, majd a seregszervezést, a Couza fejedelemmel való egyezkedést, Obreno­­vics herczeggel való értekezést, végre Ludwigh János leveleit ismerteti Belgráditól. A hatodik fejezet „Út Olaszországba“ czímét viseli, az első szakasz Kossuthnak nejéhez intézett leveleit adja Párisból, Pármából, Genuából, Turinból stb. A második szakasz ismerteti a magyar nemzeti igazgatóság levelét Genuából, továbbá Kossuthnak Napóleon császárral való második találkozását a solferinói ütközet után Vallegióban 1859. június 3-án, végre a harmadik szakasz közli a magyar katonasághoz intézett kiáltványt s Pulszky levelét Kossuthhoz. A hetedik fejezet a fegyverszü­neti katasztrófáról szól, tárgyalva Cavour ha­talmas nyilatkozatát. Bezárja a kötetet a nyol­­czadik fejezet, melynek czíme: Az olaszhoni magyar sereg föloszlásának történetéhez. íme fu­tólagos képe az első kötet összes tartalmának. Meg kell jegyeznünk, hogy számtalan emlékirat, levél, beszéd, rendelet, kiáltvány stb. eredeti szö­vegezésében olvasható s igen megvilágítja, élénkíti Kossuth elbeszélését. Bizonyára lesz alkalmunk egyes momentuosos részleteket bővebben ismer­tetni; most, mint föntebb említettük, csak a har­madik fejezet az, melylyel tüzetesebben foglal­kozunk . II. Kossuth értekezése Napóleon herczeggel és III. Napóleon császárral. Kossuth május 5-én délelőtt ment Teleki Lászlóval és Klapkával Napóleon herczeghez. A her­czeg kijelente, hogy a császár háborút akar indítani Ausztria ellen, s ezzel együtt függetlenné akarja tenni Magyarországot ; előlegesen értekezni akart tehát Kossuthtal, hogy e felől aztán a császárnak jelentést tegyen. Kossuth erre kifejti, mennyire érdekében áll Francziaországnak az, hogy az oszt­rákok kiűzetése úgy történjék, miszerint ők oda többé vissza ne térhessenek, tehát érdekében áll a független Magyarország tétele, kérdi: mik a császár szándékai Magyarországra nézve ? — Hogy Magyarország független állam legyen, felelé a herczeg és nem más. Csak azt kívánja a császár kikötni, hogy Magyarország államformája alkotmá­nyos monarchia, s ne köztársaság legyen . —­e kíván­ságot nemcsak természetesnek találja Kossuth, — bár maga republikánus, de sokkal jobb hazafi, semhogy elveit alá ne rendelné hazája érdekeinek, — de az egyedül lehetségesnek is, mert az alkotmányos mon­archia évezredes, meggyökerezett érzelem Magyar­­országban. De kérdi egyúttal, kinek az uralkodóvá tétele találkoznék a császár tetszésével? — A császár ezt egészen tetszésükre bizza, felelt a herczeg. Erre Kossuth kijelenté, hogy a hálás magyar nemzet nem tehet esetleg mást uralkodójává, mint Napóleon herczeget. A herczeg megindulva köszönte meg e ki­tüntetést, de visszautasította. A Bonaparték, úgy­mond megtanulták, hogy családuk tagjai idegen trónt el ne foglaljanak, mert ez coalitiót állítana ellenük. Erről tehát kéri Kossuthot, a császár előtt ne is szóljanak. Kossuth ezután kifejté, hogy minő befolyás, minő hatalom az, melyet ő a forradalomban tör­téntek után, s egyedül ő, a nemzetre gyakorolhat, s azért, midőn a fölvetett kérdésről elmond né­zeteit, teszi azon meggyőződéssel, hogy Bátran beszélhet az egész nemzet nevében, mert azzal tudni fogja elfogadtatni azt, amit jónak lát. S ő első­sorban biztosíttatni akarja azt, hogy mind a császár, mind Victor Emánuel olasz király Ma­gyarország függetlenségét nem tekintik taktikai diversiónak, de az olasz háborúval coordinált czél­­nak, ezt elismerik isten és világ előtt, s győze­lem esetén Olaszország nem köt addig békét, míg Magyarország függetlensége is biztosítva nem lesz. Ebben Teleki és Klapka tökéletes megegyezésüket jelenték ki a Kossuth által előadottakkal. A herczeg erre azt feleli, hogy a magyarok bízhatnak a császár szavában, mire azt válaszolta Kossuth, hogy ők részükről bíznak föltétlenül, de a nemzet szilárd biztosítékok nélkül ily végzetes lépést, mely elhamarkodva irtózatos következmé­nyeket vonhat maga után, nem tehet. E bizto­sítékok : 1. A franczia császári zászló kibontása ma­gyar földön, oly számú franczia hadsereg kíséreté­ben, a­mitől a, császár e zászló hadi becsületének biztosítására szükségesnek itélend. 2. E zászló és sereg megjelenésével kapcso­latban egy proclamátio közzététele a császár ne­vében a magyar nemzethez, melyben a császár ki­jelenti, hogy az osztrákkal háborúban lévén, s a magyar nemzetet szövetségeséül fogadván, mint barát és szövetséges küld hadsereget Magyaror­szágba a végett, hogy a magyar nemzetnek segít­ségére legyen az 1849-iki függetlenségi nyilatko­zatot érvényesíteni, melyet — ha foganatja nép­jogellenes interventio által ideiglenesen felfüggesz­­tetett is, a francziák császárja, ki dicsőségének tartja, hogy saját trónusa is a népsouveraitás el­vén alapszik — teljes jogérvényben fennállónak ismer el, minthogy a magyar nemzet egy dicső­séges harcz után, mely független államéleti ké­pességét fényesen kitüntette, népsouvera­nitási jo­gával élve, az osztrák házat trónvesztettnek s Magyarországot független államnak közakarattal kijelentette s e jogérvényes határozata semmi el­lenkező nemzeti határozat által nem lett megvál­toztatva. Ezután a herczeg kijelenté, hogy Oroszor­szág interventiójától semmiesetre sem kell tar­tani; továbbá, hogy a császár sem szeretne nagy bizottsággal érintkezni, csak hármójukkal. Kossuth végül kijelentette, hogy a megegye­zés esetére kénytelen lesz Magyaroszág a császár kegyét, pénzbeli és fegyverzeti segélyét igénybe venni, de az természetesen nemzeti adósságot ké­pezne ; szükség volna továbbá a császár párt­fogására Piemontban és Moldva-Oláhországban. A herczeg erre azt mondá, hogy a meg­beszélteket közölni fogja a császárral, ki bizonyo­san még ez éjjel beszélni kivánand vele. * Ugyanaz nap éjjelén 11 órakor Napoleon herczeg eljött Kossuthért Kiss ezredeshez s elve­zette őt a császárhoz. A császár szívélyesen kezet­­szoritott Kossuthtal s kiadta a rendeletet az ajtón­­állónak, hogy senki se háborgassa beszélgetésüket. A császár azon kezdte a beszélgetést, hogy talán Kossuth még most is neheztel rá azért, hogy midőn Ázsiából visszajött, Marseille-ből Franczia­­országon végig utazni nem engedte. A császár ki­­nyilvánítá, hogy ez neki nehezére esett, de kény­telen volt tenni, mert akkor oly általános volt az izgatottság, hogy tán százezrek tolakodtak volna Kossuth nyomába, mikorra Párisba ér, s akadtak volna, a­kik ezt kellemetlen zavargások előidézé­sére felhasználni megkísérlik. Kossuth megemlíti, hogy ennél sokkal inkább fájt azon reményei meghiúsulása, melyeket az utóbbi keleti háborúhoz kötött. De a jelené a re­mény, s ha a császárban hazája megmentőjét tisz­telhetné, minden magyar részéről bizton számít­hatna a legőszintébb hálára. A császár erre azt felelte, hogy sok függ a körülményektől. Kossuth Magyarországnak a hábo­rúban részeltetését két feltételhez kötötte, az egyik az, hogy a császár a háborút a Pó partjairól a Duna és Tisza partjaira kiterjeszsze, a másik az, hogy egy proclamátióval szólítsa fegyverre a magyarokat a közös ellenség ellen. Napóleon nem látott akadályt a proclamátióban, ha a sereg­küldés megtörténhetik, mint a­mire már volt prae­­cedens háza történetében. S ezzel megmutatta Kossuthnak azon proclamátió eredetijét, melyet Nagy Napoleon a magyarokhoz intézett. Hanem a seregküldésre legnagyobb akadály volt Anglia, az akkori tory-minisztérium határozottan ellenséges indulatot tanúsított a császár vállalata iránt, még az olasz ügyet illetőleg is. Ez annyit tenne, mint az osztrák házat a nagyhatalmak sorából defini­tíve kitörölni, az angol kormány pedig nagyon ragaszkodik ahhoz a dynastiához, általában az angol politikának egyik hagyományos maximája (mondá a császár) az az antiquált fogalom, hogy az európai súlyegyennek a Habsburg-ház nagyha­talmi állására szüksége van. Napóleon herczeg, ki szintén jelen volt a beszélgetésen, közbeszólt: De hát nem lehetne Angliát megnyernünk, sire ? Keleten Angliának nagy érdekei vannak, hátha pl. Konstantinápolyt helyeznek neki kilátásba? Császár (miközben c­igarettjét a lámpa fölé tartja): „Il ne faut jamais vouloir l’impos­sible.“ (Sohasem kell akarni a lehetetlent.) Kossuth: S valóban, ez „impossible“, és nem is gondolom, hogy ilyesmire szükség legyen. Bocsánatot kérek, sire ! mit kíván felséged Angliá­tól? Azt kívánja, hogy szövetségese legyen, mint volt a Krimben, s részt vegyen a háborúban ? Császár: Oh nem , eszemben sincs , csak azt kívánom, hogy neutralitása biztosítva legyen. Kossuth: Fel kell tennem, sire! hogy a­mint a hadüzeneti természetű osztrák ultimátum által a dolgok válságra kerültek, felséged kor­mánya bizonyosan tett lépést Londonban, miszerint tájékozva legyen, hogy minő állást szándékozik Anglia elfoglalni azon esetre, ha felséged részt veszen a háborúban. Szabad-e kérdenem, síre! ha nem kapott-e még felséged erre nézve valamely megnyugtató hivatalos nyilatkozatot Angliától? Császár: Nem, válasz kormányom ilynemű jegyzékére még nem érkezett. Kossuth: A mostani angol kormány két­ségtelenül nagyon szeretné Ausztriát megsegíteni, de tekintve az angol közvéleményt, annyira nem igen lehet mennie, hogy pusztán Ausztria iránti barátságból Angliát háborúba keverje, legalább addig nem, míg Anglia valamely direct érdekének tettleges megsértésére nem hivatkozhatik. Én te­hát épen nem csodálkoznám, ha adandó válaszában az angol kormány semlegességet helyezne ki­látásba. Császár: Ezt én is valószínűnek tartom, de tekintve az angol kormány irányzatait, ez en­gem nem nyugtathatna meg, ha Anglia politikája a mostani kormány kezében marad. Kossuth: Felséged e bizalmatlansága na­gyon indokolt. A feladat tehát az volna, hogy lord Derby kormánya megbuktattassék, és épen a kül­politika kérdésében buktattassék meg, s a toryk helyébe a whigek lépjenek kormányra,hanem oly elő­leges kötelezettségek alapján, melyek Anglia semle­gességét tökéletesen biztosítanák. S minthogy felsé­ged csak annyit kíván Angliától, engedje kijelen­tenem, hogy én ennek kieszközlését magamra vál­lalom. Császár: Mit mond ön ? Gondolja ön ezt megtehetné ? Kossuth: Igen, sire! remélem. Ne vegye felséged e szavamat elbizakodott kérkedésnek. Én egy jóra tehetetlen szegény száműzött vagyok; én bizony nem álmodozom arról, hogy én Anglia po­litikájának irányt szabhassak, hanem ismerem a pártok állását, barátságos viszonyban vagyok azon tényezőkkel, melyek ezt megtehetik, s remélem kieszközölhetni, hogy meg is tegyék. Ha megen­gedi felséged, számot adok e reményem felől. Itt azután Kossuth kifejtette a császárnak, hogy mint gondolja ő azt kieszközölhetni, hogy Anglia semleges maradjon. Kossuth azon meggyő­ződésének adott kifejezést, hogy ha Anglia rokon­­szenvét felkeltené Magyarország irányában, a nép kijelentené, hogy minden áldozatra kész. S ha azt mondaná: „nem kívánok tőletek egy csepp angol vért, egy shilling angol pénzt sem, csak azt kívá­nom, hogy utunkba ne álljatok, semlegesek marad­jatok, ezzel magyar hazámnak nagy szolgálatot tesztek!“ Landsendtől John O’Greatig„neutralitás“ lenne a kiáltás. A közvélemény megvolna nyerve, s a whig párt főnökei a közvélemény nyilatkoza­tait felhasználva épen e kérdésben buktatnák meg a tory-minisztériumot. Miután Kossuth így hazája ügyét a császár szívére kötötte, a beszélgetésnek majdnem végén a császár félig kérőleg, félig kérdőleg azon észre­vételt tette, hogy talán mégis csak lehetne előle­gesen egy kis felkelési mozgalmat rendezni Er­délyben a székelyeknél. Mire Kossuth kérte a császárt, hogy mondjon le minden ilyen gondo­latról. A magyarnak nincs természetében a titkos conspiratio. S azután mielőtt csak egy kis erő szervezkedhetnék is a székelyeknél, a mozgalom el lenne nyomva. Kossuthnak meg kellett mutatni a császár dolgozószobájában függő fali térképen az Erdélyben elhelyezett osztrák sereg főbb disloca­­tionalis pontjait. A hosszú beszélgetésnek a császár e szavak­kal vetett véget: „C’est donc entendu. Én biztosí­tom önt, hogy Magyarország cooperátióját a há­borúban csak egy esetre fogom igénybe venni: ha az ön által kívánt biztosítékokat megadhatom, különben nem. Szándékomban van minden kitelhe­tőt megtenni, hogy megadhassam. Ön visszamegyen Angliába. Iparkodni fog a neutralitás biztosítását kieszközölni.... társai menjenek Olaszországba, gyűjtsék össze a magyar emigratioból a harczké­­pes elemeket s lássanak hozzá a sereg szervezé­séhez ... Ha elvégezte vállalkozását Angliában, siessen ön is Olaszországba. Értesítsen Pietri által érkezéséről. Tudatni fogom önnel, hol találkozhatunk és —­a revoir en Italie. III. A Magyar Nemzeti Igazgatóság. E beszélgetést követő napon Kossuth, Klapka és Teleki „Magyar Nemzeti Igazgatóság­-gá con­­stitulálták magukat s megtartották alább közölt első ülésüket: Az 1859-iki Magyar Nemzeti Igazgatóság május 6-iki első ülésének (Páriában) határozatai. (Jegyzette : gr. Teleki László.) A franczia kormány felszólítása következtében a ma­gyar haza felszabadításának külföldön előkészítésére Kossuth Lajos, Teleki László, Klapka György magunkat igazgató-tes­­tületté alakítván, 1859. május 6-án tartott első hivatalos összejövetelünkben a következőket állapítottuk meg : 1. A franczia kormány óhajtása lévén, hogy az angol kormány neutralitásának biztosítására hassunk mindenekelőtt, a­mint ez megtörténik, ideiglenes székhelyünk Génua (Pie­mont) leszen. 2. Hivatalos levelezéseinkben, rendelkezéseinkben a franczia és piemonti kormányokkal „Comité national hongrois“, magyarban pedig „Magyar Nemzeti Igazgatóság“ nevet fogunk használni. 3. Kossuth Lajos fog elnökölni. Az aláírásokhoz azon­ban a többi tagok is hozzá fognak járulni. 4. Az igazgatóság jegyzőkönyveinek vitelére Irányi Dániel, a hadügyi levelezésekre Szabó Imre ezredes, a pénz­kezelésre Puky Miklós bízatnak meg, kik az Igazgatóság ülé­seiben tanácskozási szóval (votum consultativum) birandnak. Utasítással fognak elláttatni s fizetésükről a franczia biztos­sal egyetértőleg rendelkezés fog tétetni. 5. Klapka György jelentést tevén a konstantinápolyi emigratió, Szerbia és a román egyesült fejedelemségek te­kintetében tett előleges intézkedéseiről, azoknak kipótolása végett határoztatik : a) Romániába Couza herczeghez politikai és katonai ügynökül Czetz tábornok küldetik, a pénzkezelésre annak idejében az elnök Tanárky Gyulát fogja felszólítani. b) Szerbiába politikai ügynökül, különösen a horvá­­tokkali egyetértés biztosítása végett az elnök megbízatott Pulszky Ferencz és Ludwigh János közt azt, kit alkalma­sabbnak ítéleni, kiküldeni, katonai rendezésre pedig a ki­adandó utasításokhoz­ szoros ragaszkodás kötelessége mellett, Vetter altábornok fog kirendeltetni. c) Konstantinápolyban a diplomácziai testülettel való érintkezésünk közvetítőjéül Karacsay Sándor bizatik meg. d) A Littoráléban és Dalmácziában konfidencziális megbízatásba Krammer, svájczi mérnök küldetik. Részletes utasítását Klapkától veendi. 6. Magyar sereg alakítására Piemontban haladék nél­kül hozzáfogni szükségesnek látszik. A rendezés két gyalog- és egy lovasdandár alapján leszen megindítandó, oly rámá­­zati rendszerrel, hogy a körülményekhez képest hadosztá­lyokká vagy épen hadtestekké is fejlődhessenek. Az első gyalogdandár szervezőjéül s parancsnokául nemeskéri Kiss Miklós ezredes, a másodiknak Ihász ezredes, a lovasdandár­nak Bethlen Gergely ezredes neveztetnek ki. Segédeiket ma­guk választandják. Ezenkívül egy tüzér - utászrészleg szer­vezése is nyomban munkába veendő. Ezek szervezőjéül és parancsnokául Szabó István ezredes neveztetik ki. 7. Perczel tábornok addig is, míg a hazában alakít­ható egyik hadsereg főparancsnokságával fog megbizattathat­­ni, a piemonti szervezés főfelügyelőjéül (inspecteur general) neveztetik ki. 8. Úgy jelentetvén, hogy Sréter ezredes a most oszt­rák szolgálatban levő magyar lovasságnak a haza zászlója alá gyűjtésében fontos szolgálatot tehet, ezen működés végett az igazgatóság mellett fog maradni addig, míg a lovassági álalános felügyelőséget által fogja vehetni, a mire ezennel kineveztetik. 9. Amerikában néhány százra menvén a magyar emi­­gráczió száma, a­mint kívánatos egyelőre a katonai egyéni­ségeknek a piemonti alakításnál mielőbbi felhasználása, úgy másrészről tíz évi fáradsággal szerzett subventionális állásuk­nak felbontása azon gondoskodást parancsolja, hogy azon vá­ratlan esetre, ha reményünkben csalatkoznánk, vagy a pie­monti kormány által katonai rangjukhoz képest elláttassanak, vagy legalább útiköltségük megtéríttessék. Mire nézve a fran­czia kormánynyal nyomban egyezkedés szükséges, s az ame­­rikaiakhozi felhívás ahhoz képest fog az elnök által eszköz-­­­lésbe vétetni. Kelt Párisban, 1859. május 6. Kossuth, Teleki L. Klapka: A bécsi népszínmű vállalat Kolozsvár, április 29. A kolozsvári szini-idény három utolsó napjai a bécsi felrándulásra szervezett társulat bemuta­­­tására tartatván fenn, ma, szerdán történt az első­ bemutatás, Csepregi „Piros bugyeláris“-ában. A­ próba elég tisztességesen sikerült, bár nem épen­ úgy, hogy feleslegessé tenné a bírálatot, termé­szetesen a diskretionális jelleg megőrzése mellett.­ Maga a vállalat műszaki iránya, úgy látszik,­ inkább a magyar népszínmű tisztán különlegességi­ oldalára fektet súlyt, s ez értelemben korántsem­­ tarthat igényt oly magasabb szempontok alkalma­zására, minek alatt egy ily fontos s culturalist tény egyes mozzanatait tárgyalni szeretnék. De ej tudat, tagadhatlan, visszahat első sorban a szerep-­­lökre s megfosztja őket feladatuk művészi komoly-­­ságu mérlegelésének képességétől, ellenben al ford­rozva keresettség s czafrang-hajhászat béke-­­jába hajtja. íme ebben áll a vállalat szellemi ki­induló pontjának első, legnagyobb nehézsége. Egy technikai ballépés különösen felszólalást­ igényel. A Ringszínház tudvalevőleg sokkal nagyobb­ a kolozsvárinál. Két oly nem igen erős hangnak, mint a Baloghnéé és Szabó Bandié a nélkül is elég dolgot át, hogy betöltse. Fokozza már most­ e nehézséget az, hogy a rendező az első felvonás színjét, egészen indokolatlanul, szinte harmadnyira­ kiszélesítette, valami országutat helyezvén közbe, honnan lépcsőkön juthatni a tulajdonképeni színre le. Ez, valamint az, hogy a Molnár Zsófi vacsorá­j­­ánál tizre terítenek, holott csak négyen vannak meghiva, meg hogy a huszárok megérkezésekor uj falu leányai eléjök csoportosulva háttal fordulnak a néző felé, jó tiz perczig, mig a dal tart, stb. oh scenikai mulasztások, melyeken könnyen lehet­ segíteni.

Next