Ellenőr, 1880. július (12. évfolyam, 306-362. szám)

1880-07-01 / 306. szám

miatt; ismeretesek a kirkilissai, kostendili hévvizek. De kivált két fürdő, említendő, mely Görög-­­ európai Törökországból ezreket vonz évenkint: a brussai (Kis-Ázsia) gyönyörű fek­vésével a 600 sós-égvényes-kénes forrásaival. De ha felszerelésük még oly díszes is, a vízben fog­lalt alkatrészek csekélysége miatt a bennök divó rendszer inkább pára- vagy gőzfürdővé devalválja őket. A brussain kívül még a jallavainak van ily vonzó ereje. A vasúthálózat kiépítése Szerbián, Bulgárián, Rumelián stb. keresztül nem ábránd többé, mi ha létesül, szűk lesz a Csernavölgye a keletről zarán­dokoló betegek befogadására. Óriásként magaslik ki a Herculesfürdő összes versenytársai fölött vál­tozatos összetételű vizeivel, páratlan Csernavölgyé­­vel, felszerelésével, gondos vezetésével, tudományos gyógyrendszerével, ezredéves múltjával. A­mint tudjuk, az államjavak eladása napi­rendre tűzetett. A Herculesfürdő is államvagyon s tudtunkkal 2 millióra van becsülve. De e kis földi paradicsom, mely egyébiránt nem nagy befektetés mellett is évről-évre jobban fog jövedelmezni, mint fontos politikai positió, s a magyar cultura e dél­kelet felé legmesszebbre tolt előőrsét elveszteni helyrehozhatlan hiba lenne. Államellenes üzelmek színhelyévé válnék a békés gyógyhely, minőktől fájdalom, most sem egészen ment az. A magyarság fölényét semmi se demonstrálja job­ban Keleten, mint ősmultú emberbaráti intézetek mintás gondozása, vezetése, beruházásai. Nem el­adni, évről-évre bővíteni, gyarapítani, szépíteni kell azt. A megkezdett rendszer, hogy az á­ll a­m é­p­ü­­letek melletti telkek magánosoknak adatnak el, czélszerűnek mutatkozik. Az orsova-verciorovai vasút 1878. májusában megnyittatván, a közlekedés Románia felé is meg­­könnyittetett, s igy mi sem áll útjában annak, hogy e kies hely még jobban gyarapodjék s kiállja a versenyt Európa legkiválóbb gyógyhelyeivel. a jockey-club titkára, Zsingor Mihály az athleticai club művezetője, a club több tagja s a hírlapírók. Zmertych vagy három napig a fővárosban marad, aztán elutazik haza szüleihez, hogy az ősz­szel ismét visszatérjen Angliába, tanulmányait foly­tatandó. Londontól Budapestig, velocipéden. {Zmertych János útja.) — junius 30. „Bátorság, nyugalom, kitartás!“ e jelszóval indult el egy fiatal gazdász, szőlőbirtokos, Zmer­­tych János e hó 8-án Londonból, s érkezett ma, 22 napi út után, délután fél ötkor Budapestre, velocipében téve meg 1200 angol mértföldet, a mi számításunk szerint 800 magyar mértföldet, — a legjobb egészségben, elfáradva, de ki nem merülve. Zmertych sugár, vállas, izmos, de nem kövér szőke fiatal ember; körülbelül 26 éves, született Szeniczen, Nyitra megyében ; szép, szőke bajuszt hord s kiberetvált szakállt; homloka dudoros,dom­ború, rajta ül a kitartás s az elszánt akarat bé­lyege; ezelőtt 6­4 évvel ment ki Angliába a gaz­­dászatot tanulni, helyesebben tanulmányozni; itt, mint életvndor fiatal embernek, természetesen részt kellett vennie az angol ifjúság sport­gyakorlatai­ban, melyek az egészséges léleknek adnak életerős, egészséges testet; vonzalma vagy talán a megszo­kás, a velocipédhez vonzotta, s ezt már 15 éves kora óta kitűnő előszeretettel gyakorolta. Angliá­ban volt módja is hozzá; ritka szívósság s erős akarat csakhamar kiemelték őt társai közül, ésannyira, hogy ő volt a legjobb velocipé­­dista , de azért a gyalogolást is annyira gyakorolta, hogy mindennap több mértföldet ten meg gyalog; velocipédgyakorlatait pedig annyira vitte, hogy kirándulásait Londonból 50—80 angol mértföldnyire, tanulmányozó utazásait a gazdaság­ban mindig velocipéden tette meg. Egyszer szóba került valami társaságban, hogy minő eredményt tudott eddig fölmutatni a velocipéd-sport, s ki­tűnt, hogy velocipéden eddig a legnagyobb utat egy franczia tette meg Páristól Bécsig . Zmertychben föltámadt a magyar büszkeség, hogy ő azt a francziát lefőzi, s megteszi az utat Lon­dontól Budapestig velocipében, s eddig velocipében ennél nagyobb utat nem tett meg senki. Mihelyt e gondolat agyában megfogam­­zott, rögtön hozzáfogott a trainirozáshoz ; hat hétig nem evett egyebet mint húst s kenyérhéjat, il­letve kétszersültet : ez lecsappantja a súlyt a mini­mumig, s fölfokozza az erőt a maximumig , a training alatt pedig folyton rándult Londonból több napi játékra, hol gyalog, hol velocipében, esannyira, hogy e hó 8-án elég erősnek érezte magát arra, hogy e nagy bátorságot, szinte vakmerőséget igénylő útra vállalkozhatott. Útlevelét minden állomáson láttamoztatta; elmondani azt, hogy melyik városba mikor érke­zett, ismétlés volna, az egyes mozzanatok időkö­zönkénti jelzésében már elmondottuk. Éjjel sohasem utazott, de naponként átlag megtett 10 mértföldet; a velocipedezés gyorsasága sokkal fölülmúlja két jó lovas kocsi gyorsaságát; velocipedje különben szintén kitűnő, s kizárólag ez alkalomból készült; anyaga a legfinomabb úgy­nevezett borotva aczél, súlya kis podgyászával együtt 53 angol font; a kereket (az első kerék 23 db hüvelyk magas, a másik talán másfél láb) vastag baránk pántolja, mely csökkenti a súrló­dást, s meggátolja a rázást. Zmertych midőn elin­dult Londonból 159 angol fontot nyomott, az egész hajlandó erő tehát 212 angol font volt, megér­kezve Budapestre, Zmertich súlya 78 kiló. Az után mindenütt barátságosan fogadták, sőt több helyütt valóságos ünnepélylyel , de az ellen van panasza, hogy rendkívül fosztogatták a korcsmárosok, kik nyilván azt hitték, hogy valami angol, akit az isten a korcsmárosok gazdagítására teremtett. Az utak Francziaországban jók voltak, de legjobb volt Kölntől Aschaffenburgig , leggyor­sabban röpült a velocipéd Regensburgtól Passauig, hol 1 óra alatt 23 és fél angol mértföldet ten meg, tehát épen háromszor annyit, mint két dere­kasan futó ló. Malheur érte háromszor : Rolandsecknél először, itt egy lisztet vivő terhes kocsival találko­zott egy keskeny utón, a kocsis aludt; a lovak megijedtek a gép pörgésétől, félrerántották a sze­keret, mely így keresztül állta az utat; a veloci­péd olyan sebességgel röpült, hogy megállítani le­hetetlen volt, s beleesett egy 3 méter mély árokba, az esés nyomát balkezén viseli; a második esés Bécs előtt érte, hol a nagy kerék tengelye ketté pattant; harmadszor már honi földön esett el, Bo­­rognál; itt az út tele volt kerékvágásokkal, me­lyek mélyek és keskenyek, de azért keményre szá­radtak, akár a kő ; a velocipéd egy ilyen vágányba beszaladt, a tétlenségi erő meglökte a gépet, az fölbukott Zmertychchel együtt, néhányszor bukfen­­czezett is, aztán­­ helyreállt, s folytatta az útját tovább. De ez a bukfencz három sebet hagyott rajta : kettőt a kezén s egyet a nyakszirten. Szin­tén a balesetek közzé számítható az is, hogy finom esőköpenyét a fővároshoz közel elvesztő. Magyarországba érve, mindenütt nagyon meg­bámulták, de a vidéki városok valóságos lelkese­déssel üdvözölték, így Pozsony, Komárom, de külö­nösen Győr, a­hol az egész város, sőt tisztviselői kara is, a város elé sereglett, őt üdvözlendő. — Természetes az is, hogy a magyar parasztok el nem mulaszthattak némi megjegyzéseket tenni a né­metiről, de Zmertych válaszolt egy-egy kövérebb szóval, a minek folytán elérte azt, hogy nem néz­ték kicsinylőleg komédiásnak, de megbecsülték, hogy ő a kengyelfutó. Budapesten az ó­budai határon túl Eszter­­házy Miksa gróf, az athleticai club elnöke (ki az egylet jelvényét mindjárt mellére is tűzte) Thaisz Elek egyleti alenök, Császár Ferencz egyleti tit­kár és Szapáry Antal gróf fogadták néhány hölgy­gyel. Az út másik ágánál, a dunapartinál nagy­­hiába vártak (minthogy kellőleg értesíteni őket elmulaszták) Zmertych érkezését Sárkány Ferencz A dognácskai monstre-bünper — Végtárgyalás 122 vádlott ellen. — (Saját levelezőnktől.) Lugos, jun. 29. Nem kevesebb mint 122 vádlottal és számos tanúval kellett a lugosi kir. törvényszéknél vég­­tárgyalást tartani közelebbről egy bűnügyben, mely ezelőtt hét évvel Dognácska községben zendülés jellegével merült fel, s mely annak idejében kato­nai karhatalom alkalmazásának szükségességét is idézte elő. Ezen bűnper a vádlottak rendkívüli nagy számánál fogva méltán számítható a monstre­ bűn­­perek közé, s nevezetes már magában azért is, mert — a mi újabbkori igazságszolgáltatásunk tör­ténetében egyetlen eset — nem a kir. törvényszék székhelyén, hanem a büntetésre méltó cselekvények színhelyén, Dognácska községében, tartatott meg. Ugyanis a kir. törvényszéki elnök, tekintettel arra, hogy a vádlottak és idézettek mind bányamunká­sok, a­kik legalább is egy hétig tartó végtárgya­lásra Lugosra idézve keresetükből megfosztottak s a katonai karhatalom által okozott költségek nagy terhén kívül, munkabérvesztés által 1000—1500 forinttal szegényebbekké tétettek volna, magára vállalta a felelősséget, hogy személyesen kiszáll a bűnügyi senatussal és kir. ügyészszel a nevezett községbe, s ott megtartja a végtárgyalást, mit az igazságügyminiszter engedélyezvén, Halm­ágyi Sán­dor kir. tvszéki elnök, Podradszky Károly és Da­­garin Tamás birák Athanasievits Sándor kir. ügyész és Csiki László tszéki jegyző f. hó 6-án reggel útnak indultak, estére Dognácska községébe ér­keztek, másnap reggel munkához láttak s nyolcz napi folytonos végtárgyalás után ezen régi, nehéz­kes bünpert ítélettel befejezték. A bünper még 1873. évben indult meg, mi­dőn az akkor illetékes oraviczbányai kir. törvény­szék nem kevesebb, mint 315 egyént vont vizsgá­lat körébe, a kik közül némelyek két hónál tovább vizsgálati fogságban ültek. Az oraviczbányai kir. törvényszék, mely nem fejezte be a bünpert, 1875. évben feloszlattatott. Illetékessé vált a fehértem­plomi kir. törvényszék ; ez se fejezte be, s miután Dognácska községe a lugosi kir. törvényszék terü­letéhez kebeleztetett át, a bünpöriratok 1878. évben az utóbbihoz jutottak, a hol most ezen bün­­pör befejezéshez jutott. A végtárgyalást, mely a községház helyisé­geinek kisszerüsége miatt a cs. kir. szabadalma­zott osztrák államvasuttársaság egyik épületében tartatott, a törvényszéki elnök — az irói és szó­noki képességéről országszerte előnyösen ismert H­a­­­m­á­g­y­i Sándor — az összes vádlottak és ta­nuk jelenlétében két óráig tartó beszéddel nyitotta meg, tüzetesen megmagyarázván német és oláh nyelven is, hogy miért szállott ki a törvényszék Dognácska községébe, miként merültek fel és minő jelentőséggel birnak az 1873 dognácskai esemé­nyek, s hogy a dognácskaiaknak most saját érde­küket is szem előtt tartva, a magyar kir. igazság­ügyminiszter humánus engedélyét ezen kivételes végtárgyalásra nézve csendes és engedelmes maga­tartás által kell meghálálniok, maguknak is kell egymást ellenőrizniök, hogy ezen végtárgyalásnak háborutlan megtartása Dognácska községében lehe­tővé tétessék, különben az elnapoltatik és mind­nyájan Lúgosra fognak idéztetni, midőn minden­napi keresetüktől elesnek, sőt távol és idegen helyt kénytelenittetvén napokig tartózkodni, csak önma­gukat és ártatlan családjukat taszítanák nyomo­rúságba. A végtárgyalás aztán a maga rendjén minden zavartatás nélkül folyt a vád alá helyezett bánya­munkásokkal, kik ezelőtt hét évvel szenvedély által elragadtatva, tömegesen hivatkoztak a nyers erőre. Éjjel a bányában dolgoztak, nappal ponto­san jelentkeztek a végtárgyalási helyiség előtt, türelmesen várva kihallgattatás végetti előhiva­­tásukat. A tárgyi tényálladék körül egyébiránt politi­kai érdek nem fűződik, illetőleg ily természetű rugók nem idézték elő a büntetésre méltó cselek­­vényeket. A tények, röviden előadva, következők: A cs. kir. szabadalmazott osztrák államvasut­­társaságnak Dél-Magyarországon, s nevezetesen Krassó megye területén 40 □mfldnyi birtoka, Dog­nácska községében pedig vas-, ezüst- és részben rézbánya-ipartelepe van. Ezen most említett köz­ség lakói (németek és románok) földmiveléssel nem foglalkoznak, bányamunkások gyanánt szor­­galmatoskodva tartják fenn magukat és családjai­kat; annál fontosabb reájuk nézve az a jog, mely szerint csekély befizetés mellett a határ egyik részében mindig legeltethették teheneiket egy 124 holdnyi területen. Ezt a területet cserében áten­gedték az uradalomnak egy nagyobb, 170 holdnyi területért, s erre vonatkozólag a bérfizetés mel­letti legeltetési szolgalom annak idejében telek­könyviig be is kebeleztetett. Ezen utóbbi terület azonban, mely azelőtt erdő volt, nem lévén eléggé begyepesedve, s tartani lehetvén atról, hogy a me­redek oldalakon a marhajárások nyomán vízmosá­sok keletkeznek, a dognácskai községi elöljáróság és képviselőtestület kérelmére az uradalom bele­egyezett, hogy a községi csorda 1873. és 1874. évben még a régi helyen legelhessen, a cserébe kapott területet pedig az uradalom bizlalja és gondozza, hogy az említett két év leteltével azt jól begyepesedve bocsássa a községi lakók haszná­latára. Történt azonban, hogy a tehénpásztor, Mun­­tyán Sztán Juán, ezen utóbbi cserébe kapott, de két évre még feltiltott területre beszalasztott egy falka tehenet, s ezért megbirságoltatott, amiért panaszkodott. Ekkor a községi elöljáróság a feltil­tott hely védelmére kerítést vonatott, sőt épen a községiek érdekében egyidejűleg a tisztartóság egy szakadásnak indult helyen akáczcsemetéket ültet­tetek, akáczmagot vettetett. Ekkor hirtelen elter­jedt a hir a faluban, hogy a községiek itt is, amott is elvesztik a legelési jogot, az a véd­­kerítés és akáczültetés jogfosztásra irányuló tények lehetnek.­­ S ilyen álhírek terjesz­tése által különösen kitüntette magát a te­hénpásztor, a ki egy vasárnap a templom előtt hirdette, hogy neki van tudomása a nép kijátszá­sáról, a községi elöljáróság eladta a legelőt az uradalomnak kéz alatt stb. A nép között lassan­ként, de mérgesen fokozódó ingerültség támadott, a­minek következése az lett, hogy egy májusi na­pon a lakosok nagy része összecsődült, zajongva kivonultak a kérdéses helyhez, ott káromkodva le­tépték a községi elöljáróság által készíttetett ke­rítést és becsapták a csordát a tilosba. Erőhata­lommal birtokba helyezték magukat azon hittel, hogy ezzel biztosították legelési jogukat a fenye­gető veszélytől. Erre a szolgabiró kiszállván a köz­ségbe, újból fölemeltette a védkerítést, megmagya­rázta az embereknek, hogy az csak érdekükben történik, ne tartsanak jogik elvesztésétől, ne hall­gassanak a bujtogatókra, s ha valaki nincs meg­elégedve határozatával, az ellen fölebbezést adhat be. Egyúttal Muntyán Sztin Jván tehénpásztor el­bocsáttatott s helyette a községi elöljáróság mást fogadott. Ezzel a szolgabíró, senkit se büntetve az erőszakos cselekvőkért, elutazott. A kedélyek iz­gatottsága azonban nem csöndesült, néhány nap múlva a bányamunkások ismét, összecsoportosultak, körülbelül 300 főnyi csoportban zajongva keresztül vonultak a községen, maguk előtt hajtva a csor­dát, kivonultak a legelődbe, leszaggatták a szolga­­birói intézkedés folytán emelt kerítést is, vissza­helyezték a régi tehénpasszort, s ekkor közható­sági intézkedés irányában erőszakoskodás mellett újból behajtották a "csordát a tilosba. De aztán an­nál is súlyosabb cselekvények következtek. Az akkori szolgabiró, Fábri János vett jelen­tés folytán 1873. május 22-én újból kiszállott Dog­nácska községébe, Muntyás Sztán Juont, egy nőt és egy bányamunkást a községházánál letartózta­tott, a további csoportosulásokat eltiltotta, s a nyomozáshoz fogott ; hirt vévén, hogy az egyik korcsmában mégis gyülekeznek az emberek, csend­legényeket küldött oda szétoszlatás végett, majd személyesen ment oda négy csendlegénynyel, s az ott talált 15—20 mulatozó bányamunkást távozásra hivta fel ; ezek kérték, hogy engedje őket mu­latni, nagy ünnepük van, a nehéz bányamunka után óhajtanak szórakozni, a szolgabiró nem engedett, a csendlegényeket vezényelte, ezek vonakodtak, hogy nem tudják, miként tegyék, akkor a szolga­biró egyiktől elragadva szuronyos fegyverét, muto­gatta, hogyan kell kezelni, a vendégek kiabáltak, hogy ne szurkáljon ő feléjök, ők is voltak kato­nák, ők is tudják, mi az a „stellt euch in Reich und Glied!“ stb. végre is a szolgabíró a csendle­­gényekkel féleredmény után kiment, s a község­házához indult a bányamunkások (tömegesen csat­lakozván a másik korcsmából elősietők is) kisérni kezdték; folytonosan szemrehányólag panaszkod­tak és kérték, ne rontsa el ünnepnapi mulatságu­kat, voltak, a­kik fölemlegették a legelő kérdését is, zaj és tolongás támadott; ekkor a szolgabiró a legszájasabbik egyikének letartóztatását rendelte, felszólította a törvény nevében, hogy adja meg magát, a többiek pedig távozzanak; a letartózta­tást a körüllevők hevesen ellenezték, a szolgabiró felíratta neveiket s figyelmeztette, hogy felelőssé teszik magukat, eközben a csoportosulás folytono­san növekedett, igy érkeztek a községháza elibe. A szolgabiró fellépett, az ajtó előtti lépcsőre, új­ból intve az összecsődtd­őket­, hogy oszoljanak szét békén. Ezek nem mozdultak, sőt egyik (Bader Emil) a csoportból előtolakodva szintén a lép­csőre hágott s a szolgabiró mellé állott, mint­egy háta mögé akarva forakozni; a szolgabiró rendelte neki, hogy menjen onnan, mit ez számba sem vevén , a szolgabiró őt mellen ragadta s maga után berántotta a községházába letartózta­tás végett. A mi ezután következett, az megte­tézve az addigi sajnálatos eseményeket. A tömeg a szolgabiró után tömegesen szintén berohant a község házába, pillanat alatt elfoglalva a hivatal helyiségeket, s míg a szolgabiró az emeletre mene­kült, addig a felbőszült bányamunkások falhoz szo­rították a csendbiztost és csendlegényeket, amazt nem bántották, ezeket verték és kilökték, a köz­ségi jegyzőt szintén bántalmazták, az egyik esküd­tet kihurczolva az utczára úgy elverték, hogy a vér elborította, elájult és szekeren kellett haza vinni. Muntyán Sztán Juánt és fogolytársait szaba­don bocsátották s a kulcsot magukhoz vették, majd a csendbiztosnak kínálták, meg elvették, meg visz­­szaadták. Erre aztán a szolgabiró, kit egyéb­iránt tettleg senki sem bántott, alkalmat talált a távo­zásra, s jelentést tevén a dognácskai zendülésről, 1873. május 25-én Pausz János, akkori krassóme­­gyei főjegyző, mint alispáni helyettes, katonasággal jelent meg Dognácska községében, a katonaságnak azonban senki ellenszegülni nem mert s a megza­vart béke helyre állott. Ezen cselekvények képezték azon bűnvizsgá­­lat tárgyát, melyet a volt oraviczbányai kir. tör­vényszék annak idejében több mint 300 dognácskai bányamunkás ellen indított, s melyet most a lu­gosi kir. törvényszék 122 egyén vád alá helyezése után a helyszínen végtárgyalással befejezett. A vádlottak nagy számánál és részleteknél fogva igen komplicált­ bizonyítási eljárás befejezte, a kir. ügyész vád- és ítéleti indítványa s Hosszú Sándor bogsáni ügyvéd védbeszéde után a vádlot­tak közül 94 egyén közhatósági intézkedések és közegek elleni erőszakos ellenszegülés bűntényének elkövetésében bűnösnek s tekintetbevételével az enyhitő körülményeknek, némelyek 37­, mások 2 meg 1 havi, néhányan 3 heti, legtöbben 8 napi börtönre, a bünperköltségek egyetemleges és a rabélelmezési költségek egyénenkénti megfizetésére ítéltettek. Az ítéletben némelyek megnyugodtak, a legtöbben fölebbeztek. Ezen egy hétig tartó végtárgyalás folyama alatt a dognácskai bányamunkások, akik ezelőtt 7 évvel egész a zendülésig fölingerültek voltak, igen csendesen és illedelmesen viselték magukat. Ko­molyan lelkükre vették a kir. tyszéki elnök oktató szavait, melyeket az a megnyitáskor német és ro­mán nyelven is hozzájuk intézett. De ha a bíróság e különben szenvedélyes nép között kötelességét nyugodtan és a legkisebb megzavartatás nélkül le­hető gyorsan teljesíthette, e tekintetben nem cse­kély érdeme van a járás derék szolgabirójának, Antonescu Istvánnak, ki mindig jelen volt s a csendbiztossal és pár csendlegénynyel, illetőleg in­kább tekintélyével és tapintatos modorával a leg­­példásabb rendben tartotta az embereket, akik kö­zül a felhívott vádlott vagy tanú mindig azonnal előállott, a végtárgyalás, mely különben két hétig is eltarthatott volna, minden akadály nélkül foly­­tattathatott és befejeztethetett. A végtárgyalás befejezte után a törvényszéki elnök a nép higgadt magatartásáért s a szolga­biró részéről a hathatós támogatásért elismerését fejezte ki, viszont a dognácskai bányamunkások a szolgabiró által a törvényszéki elnök előtt hálás köszönetüket nyilvánították azért, hogy a m. kir igazságügyminiszter, tekintetbe véve a szegény nép érdekét, melyre különben alig elviselhető csapás méretett volna, kegyesen megengedni méltózta­­tott, hogy ezen nagy végtárgyalás kivételesen Dog­nácska községében s nem Lugoson, a törvényszék székhelyében tartassék, ahova a vádlottak csak egynapi utazással érkezhettek s ahol minden kere­set nélkül annyi napon át még élelmezésük és el­szállásolásuk költségei is terhelték volna. HÍREK. — Junius 30. — — A király és a királyné, mint lapunknak távírják, magánpénztáraikból 500 irtot adományoz­tak a Serajevóban építendő katholikus templom javára.­­ Csontosi Jánost a múzeumi könyvtár jeles segédőrét a közoktatási minisztérium a magyaror­szági vonatkozású középkori kéziratok, különösen a Corvin-codexek tanulmányozására a mölki, lam­­bachi, salzburgi, müncheni, nürnbergi és báseli könyvtárakba küldötte ki. Tudósunk visszajőve­ a m. történelmi társulat megbízásából a Wöttauban levő (Znaim mellett) Zrínyi-könyvtárt fogja meg­vizsgálni s az eredményről a társulat novemberi ülésén tesz jelentést. Bírjuk Csontosi ígéretét, hogy kutatásainak nevezetesebb mozzanatairól la­punkat fogja tudósítani.­­ Az országgyűlési képviselőválasztók ki­igazított ideiglenes névjegyzékei Budapest főváros központi választmánya által elkészíttetvén, azok folyó 1880. évi julius 5-től f. évi julius hó 25-éig bezárólag a kér. elöljáróságoknál közszemlére fog­nak kitétetni. Ezen idő alatt reggeli 8 órától déli 12 óráig a névjegyzékeket, valamint az azok ellen netán beadott felszólalásokat az elöljáróság egy tagjának jelenlétében mindenki megtekintheti s d. u. 2—6 óráig lemásolhatja. A felszólalások i. é. julius hó 15 ének d. u. 6 órájáig fogadtatnak el. A felszólalásokat mindenki megtekintheti s azok, kik valamely választókerület névjegyzékébe felvé­tettek, jogosítva vannak ugyanezen kerület név­jegyzéke elleni felszólalásokra folyó évi július 16-ától július hó 25-ének d. u. 6 órájáig írásban észrevételeiket benyújtani. — A főváros és a magyarosodás. A fővárosi tanács mai ülésén Gerlóczy Károly alpolgármester felemlíti, hogy mennyire botrányos Magyarország fővárosára, miszerint itt a katonai épületeken csakis német feliratok vannak. Ennek megszünte­tése czéljából indítványozza, hogy a honvédelmi miniszterhez felirat intéztessék oly czélból, hogy tekintve, mikép az ország fővárosában az utczák és középületek tisztán magyar feliratai közt a ka­tonai épületeken levő német feliratok az utczák magyar phisiognomiáját megzavarják, úgy hogy az idegent valóban zavarba hozzák: vájjon Magyar­­ország fővárosában van-e? tekintve továbbá, hogy a katonai épületekben számos, csupán magyarul beszélő egyénnek is van dolga, kik mégis megkö­vetelhetik, hogy a magyar fővárosban a középü­leteken levő feliratok az állam hivatalos nyelvén is meglegyenek; tekintve végre, hogy az osztrák­magyar katonaságtól, tehát mint magyar katona­ságtól is, a magyar nyelv ekként való ignorálása valóban boszantó, — keressék fel a miniszter arra, hogy a katonai épületeken levő német feliratok mellé, ha tisztán magyarok nem alkalmazhatók, legalább a magyar feliratok felvételét is kieszkö­zölni szíveskedjék. A tanács ezen indítványt egy­hangúlag elfogadta. — A Kisfaludy társaság ma d. u. 5 órakor tartotta a szünidők előtt utolsó felolvasó ülését Gr­eg­uss Ágost elnöklete alatt. Titkár ülés előtt jelenti, hogy gr. K­á­l­n­o­k­y Dénes és J­e­k­e­­­f­a­­lusy Lajos urak 100—100 írttal a társulat alapitó tagjai sorába léptek, továbbá, hogy a Toldy-síremlék kőlapjának és vasrácsozatának elkészítésére V­a v­­rek építőmesterrel szerződést kötött, s a költség fedezéséhez a társulat felhívása folytán eddig a magyar tud. akadémia 200, a tud. egyetem orvosi és bölcsészeti fakultásai 100—100, az Athenaeum és Franklin-társulat 50—50 frttal járultak. A fel­olvasások sorát B­a­k­s­a­y Sándor nyitotta meg „Jobb kezem“ czimü elbeszéléssel. A szép meséjű s tömör színgazdag irályu elbeszélést a csekély közönség élénken megtapsolta. Utána Gyulai Pál olvasta fel „Falun“ czimü modern költeményét. G­y­ő­r­y Vilmos, Virgin Axel Gusztáv svéd költő „Szényi“ czímű költői beszélyét ismertette. Végül Heinrich Gusztáv értekezett, „Kármán Fannyjának keletkezéséről“ mutatta be Vadna­y Károly. H. egy a müncheni kir. levéltárban talál részben hasontárgyu német novellával veti egybe Kármán munkáját, s úgy találja, hogy ez nem lehetett Kármán forrása, vagy ha az volt is, akkor irodalmunk e remeke még magasabb álláspontra emeli szerzőjét e­ gyarló német novellával szemben. Folyó ügyek közt titkár jelenti, hogy a Kisfaludy Károly életrajzára hirdetett pályázat meddő ma­radván, elhatározta, hogy a költő halálának jelen év őszén megülendő 50 éves emlékére megbízás útján fogja életrajzát elkészíttetni. A megbízás zárt ülésben teljesíttetik. A könyvkiadó bizottság a jelen évi pártolói illetményül kiadni elhatározta 1. Csató Pál hátrahagyott szépirodalmi munkáit (az előszót írja Beöthy Zsolt, átnézi Gyulai Pál). 2. Gyulai Pál dramaturgiai munkáit (bírálja Greguss Ágost). 3. Győr­y Vilmos svéd antholo­­giáját (bírálja Szász Károly). A társulat részére Pajor István Horatius epistoláinak általa fordí­tott s régebben kiadott példányai közül 60 dbot ajándékozott, dr. S­z­i­n­n­y­e­i fiatal tudósunk s finn polgár Szigligeti „Czigány “-jának finn fordítását küldte meg a társulatnak. Ezzel az ülés végetért. — Dunaszabályozási munkálatok. A dunasza­­bályozási enquête javaslatai értelmében a Duna medrének azon szabályozási munkálatai, melyeket a kiviteli tervezet értelmében a közlekedési mi­nisztérium már az idén teljesíttet, nemsokára meg­kezdetnek. A törvényhozás által a költség erre megszavazva lévén, a medernek a budai lőportár­tól Promontorig terjedő­ szakaszában 581,161 fit 35 krral előirányzott 774,88­8 köbméternyi kot­rási munkálatokra az annak idejében kihirdetett pályázat eredménye felett a közlekedési miniszté­riumban Hieronymi K. államtitkár elnöklete alatt ma déli 12 órakor tartatott meg az ajánlati tárgyalás. Beérkezett négy ajánlat : Deutsch Lajos köbméterenként 97 krt, az „Allgemeine österreichische Baugesellschaft“ 88 krt, Pick és Klein (28 kr. felfizetéssel) 1 írt 3 krt, Deutsch József 11 7b% felülfizetést kiván, míg a közlekedési minisztérium a kotrási munká­latokat 75 krral irányozta elő. A bizottság a meg­tartott tárgyalás után az ajánlatok elbírálását a miniszternek fentartván, Hieronymi kijelentette, hogy a lehető legrövidebb idő alatt meg fog álla­píttatni, hogy a munkálatok mely vállalkozónak fognak átadatni, hogy a kotrásokhoz mielőbb hozzá­fogni lehessen.­­ A fővárosi 6 milliós kölcsön ügyére vo­natkozólag a belügyminiszter helybenhagyó le­irata tegnap leérkezvén, a városi tanács azt ma tárgyalta, s a pályázat kiírását elhatározta. Az ajánlatok 600000 frt bánatpénz letétele mellett legkésőbb f. é. július hó 19-én déli 12 óráig a pol­gármesterhez benyújtandók. — Küldemény Rómából a nemzeti múzeum­nak. Rómából a Máltai­ Johannita rend titkára Hellwald Ferdinándtól egy levél kíséretében hiva­talosan egy bronz-emlékérem érkezett a nemz. múzeum igazgatóságához. Ezen érem a Johannita rend nagymesteri méltóságának XIII. Leo pápa ál­tal történt visszaállittatási emlékére vezetett. Elő-. lapján : *Summum. Ord. Hierosol. Magisterium. A. Leone. XIII. Restitutum. V. Kai. Apr. A. MDCCCLXXIX. olvasható, a rend czimerével ; hát­lapján : *Jo. Bapt. Ceschius. A. S. Cruce. Summus. Ord. Hierosol. Magister felirat van a nagymester czimerével. Az érem átmérője 4 cím. — Könyvtárak bezárása. A múzeumi, egye­temi és akadémiai könyvtárak holnaptól kezdve, két hónapon át zárva lesznek. — Kitüntetett magyar találmány Ausztráliá­ban. Az Ausztráliában Sydneyben legutóbb tartott nemzetközi világtárlaton egy magyar szakférfiú találmánya a műszaki osztályban nagy feltűnést keltett és második díjjal jön kitüntetve. A fel­találó, P­o­p­o­v­i­c­s Lázár, a magyar, sőt talán az egész monarchia vaspályatisztviselői kar legrégibb és egyik legtevékeny tagja, s jelenlenleg a mar­­cheggi állomás főnöke. Popovics már évekkel ez­előtt egy igen szellemesen kigondolt szétszedhető és szállítható vasúti indóházat konstruált, mely a vágányfektetés egészen új rendszerén alapszik és főleg nagyobb katonai tömeg elszállításánál rend­kívüli előnyöket nyújt s a legnagyobb csapattöme­gek transportot két különböző irányban is lénye­gesen megkönnyíti. A találmány, melyet Popovics „Glorisse“ nak nevez, már az 1873-ks bécsi tárla­ton is ki volt állítva. Méltányolták előnyeit, de csak elméletileg. Igazi elismerést azonban Popo­vics csak a praktikus ausztráliaia­knál nyert, kik a térkép és mérnöki munkák osztályában a második nagy dijjal tüntették ki. — Római telep Pest megyében, Ordas község határában a zádori védgát-munkálatoknál őskori római temetőre bukkantak és néhány római épü­­­letmaradványokat fedeztek fel. A temetőben több ember és ló csontvázát találták, minden csontváz mellett egy cserépedénynyel. A solti felső járás szolgabirája, Hajós Kálmán jelentést tett a leletről Pulszky Ferencz múzeumi igazgatónak s megkérte, hogy a telep megvizsgálása és esetleg szükséges­nek mutatkozó ásatások eszközlésére egy szakértőt küldjön ki, az eddig felfedezett tárgyakat ideig­lenesen személyesen őrizteti s mutatványul néhány példányt be is küldött Pulszkynak. — Az asztalosok strikejéről. A 25 ös bizott­ság által a rendőrségi végzés ellen benyújtott fe­­lebbezést a belügyminisztérium már elintézte és leküldte a főkapitánysághoz. Nagyon valószínű lehet, hogy holnap a rendőrség a végzést a 25 ös bizottsággal tudatni fogja.­­ A munkáspárt vezetői ellen a budapesti fenyitő törvényszék által hozott határozattal el­rendelt vizsgálat folytán, mint tudva van, az 1871-iki socialista perből ismeretes Politzer Zsig­­mond letartóztattatott. Tegnap délben érkezett a törvényszékhez a kőszegi kir. törvényszék jelen­tése Politzer elfogatásáról. Ezen jelentéshez szá­mos iromány s nyomtatvány volt mellékelve, me­lyek a P.-nél eszközölt házmotozás alkalmával ta­láltattak. Ma délelőtt nyújtotta be Selley kir. ügyész Politzer szabadlábra bocsáttatására vonat­kozó írásbeli indítványát. A dr. Lászy elnöklete alatt összeült tanács az ügyészi indítványhoz ké­pest P-nek azonnal való szabadlábra helyezését hatá­rozta el. Hasonló módon rendeltetett el a Brassó­ban letartóztatott Simotta szabadlábra helyezése is. Az összes iratok s lefoglalt irományok az ügyész­ségnek indítványtétel végett kiadattak.­­ Az ex­ khedive háreme, Izmail pasa, az ex­­khedive azt táviratozta nem régen ezelőtt a szul­tánnak, hogy az ő helyzete nagyon kellemetlenre fordult Nápolyban, mivel pár háremhölgye a ke­­resztyénségre tért, hogy azon szigorú korlátok közül, melyek közt a muzulmán vallásnál fogva lenniök kell, megmenekülhessenek. Az ex-khedive háremét Konstantinápolyba, vagy Kairóba akarta küldeni; a szultán kifogásokat emelt az ellen, hogy a hárem Konstantinápolyba hozassék, abba azonban beleegyezett, hogy Kairóba vigyék, s ily értelmű táv­irati utasításokat küldött Tewfik pasa alkirálynak. Tewfik azonban nem akarta elfogadni atyja háremét, s ezt tudtul is adatta Nápolyban. Izmail pasa szorultsá­gában a seik-al-izlámhoz fordult azon kérdéssel, hogy van-e joga a kalifának az által veszélyeztetni muzulmán asszonyoknak lelki üdvét, hogy kény­szeríti őket Darul-N­arbban, azaz a hitetlenek or­szágában maradni. A seik-ul-izlam erre — nagy bölcsen — nem adott feleletet, mert felelete a szent törvények értelmében csak az lehetett volna, hogy nem szabad. És azután Izmail pasa talán még tovább is ment volna kér­déseiben egész addig, hogy nem kell-e trónjától megfosztani azt a kalifát, ki a szent törvények ellenére cselekszik. A szultán nagyon nyugtalan­kodott, hogy vallási auctoritását húzzák bele ez ügybe, s szabadulni óhajtott volna e kényes hely­zetből. Izmail pasa ellenben, ki már kifáradt a válásban, s a szultánnak is kellemetlenséget akart szerezni revanche-ból az alkirályi székről való el­távolítása miatt, családját felpakoltatta egy olasz hajóra, s Konstantinápolyba küldte. A gőzös e hó 18-án érkezett a Dardanellák elé. Ott feltartóztat­­tatták a gőzöst, s ott volt már a szultánnak egy yachtja, hogy a háremet vagy Scióba, vagy Lemnoszba szállítja. A hölgyek azonban s a kidive két fia és Rahib pasa vonakodtak az olasz hajót elhagyni, a kapitány szintén vonakodott őket elereszteni, mert a szerződés szerint Konstantinápolyban kel­lett volna kiszállítani őket. A külügyminiszter nemzetközi bonyodalmaktól tartván, összeköttetésbe lépett az olasz követséggel, ez pedig a portával s abban egyeztek meg, hogy a hölgyeket tetszésük szerint vagy Scióban vagy Lemnoszban teszik partra, ha ellenben makacskodnak, visszaküldik őket Nápolyba. Rahid pasának és a két fiatal her­­czegnek pedig kereken megtiltották, hogy ottomán területen szálljanak ki. — Cordigliani Nicola, ki az olasz parlament üléstermébe a karzatról egy másfél kilogram súlyú követ dobott, még mindig nem tett kimerítő val­lomást. Állítólag tette indokául nagy nyomorúságát mondta. Rómába gyalog jött, hogy egy ellenségén boszút álljon, vagy hogy esetleg, ha boszuját végre nem hajthatná, öngyilkossá legyen. Ellenségét nem találta Rómában, az öngyilkosságtól pedig vissza­rettent ; ekkor arra a gondolatra jött, hogy valami bűntényt követ el, a­miért egy időre ingyen ellátás­ban részesítik, s ez okból hajtotta végre az ismert merényletet. Állítják különben, hogy a dolog sokkal komolyabb; a „Capitale“ szerint Nicotera képviselő névtelen levelet kapott volt, melyben figyelmeztették, hogy a parlament ellen merénylet van készülőben. Továbbá azt is beszélik, hogy mikor Cardiglianit elfogták, ez ily szókra fakadt : „Csak fogjatok el! százan lépnek a nyomomba! Él­jen Passanante!“ stb., é­s hogy compromittáló leveleket is találtak nála. A kő, mely egy csoport képviselő között a miniszteri padra esett le, Bacca­­rini minisztert majdnem fejen találta s oly erővel volt dobva, hogy a padba mély lyukat ütött. A képviselők azt hitték, hogy kézi bomba esett közé­jük, s e miatt a zavar rendkívül nagy volt. — „Gróf Csernadieff.“ Ezelőtt két évvel a szajnai bünfenyitő törvényszék Páriában egy isme­retlen embert ítélt el két évre, ki magát gr. Cserna­­dieffnek nevezte. Ezelőtt pár nappal szintén valami gr. Csernadieff szállt a párisi Grand-Hotelbe, fényűző módon élt, bejáratos volt a legelőkelőbb körökbe. Azt híresztelte­­ magáról, hogy 40 millió franknyi vagyon felett rendelkezik s hogy a napokban Gambetta tiszteletére, kit vég nélkül csodál, tün­­déri ünnepélyt fog rendezni. Ez ünnepély hire csakhamar elterjedt egész Párisban, mindenki arról beszélt, még a képviselőház folyosóin is. Egyik újság szerkesztője azonnal a Grand-Hotelbe ment, s bejelentette magát a grófnál. A szerkesztőnek is leírta a gróf az ünnepélyt, melyet clarenti (Svájcz) villájában akar adni. „7 kilométer hosszú allée, tündérileg fog kivilágíttatni, este nagyszerű tűzi­játék lesz a híres Ruggieri személyes vezetése alatt, mondá. A banketten 500-an vesznek részt, az éjjeli ünnepélyre pedig 5000-en hivatalosak Az egész franczia és svájczi sajtó hivatalos lesz. Azt akarom, hogy ezt az ünnepélyt ne feledje el soha senki.“ Egyszersmind pár levelet is mutatott a szer­kesztőnek, a többi közt magától Gambettától és Andrieux rendőrfőnöktől, kik tudatták vele, hogy a meghívót megkapták. Két nap múlva a szerkesztő töviről-hegyére leírta az adandó ünnepély fényét, pompáját. A gróf úr azonban nagyon gyanúsnak tetszett Macé rendőrfőnök előtt, mikor az újságok­ban olvasta a nevét. Mikor a rendőrség okmányai­ban kissé utána járt, meggyőződött, hogy a gróf úr tulajdon egy személy azzal, a­ki ellen ő ezelőtt pár évvel elfogatási parancsot adott ki, csalás és szédelgés miatt. A napokban el is ment hozzá, rövid szóváltás után magával vitte a rendőrséghez. Ott kisütötték, hogy Csernadieff ugyanaz az egyén, kit ezelőtt pár évvel két évi börtönre ítéltek csa­lás és szédelgés miatt, s ki akkor nagy nyomorban sínylődött. Most újra utána járt a gróf úr viselt dolgainak, s kitűnt, hogy Clarensben csakugyan fejedelmi villája, nyári lakása, inasai, kocsijai, lo­vai, vadászai vannak, s hogy csak clarensi birto­kából magából 200 ezer frank jövedelme van éven­ként. Senki sem tudja, hogy az egykori nyomorgó hogy jutott, e nagy vagyonhoz, és hogy mi az igaz neve „Csernacheff" grófnak.“

Next