Ellenőr, 1880. december (12. évfolyam, 584-638. szám)
1880-12-01 / 584. szám
XII. évfolyam. 1 584. 87. ELLENŐR A bírósági helyettesítésről. A hírlapok és a jogászkörök pártkülönbség nélkül az igazságszolgáltatás meghamisításának mondották ki azt, hogy a talszámmal alkalmazandó kisegítő birák által a felsőbb fórumoknak úgyszólván lényege, jelleme megváltoztassék. Pártkülönbség nélkül szólottak a lapok e részben, de nem párttekintetek nélkül, sőt anynyira mentek e részben, hogy az igazságügyminisztériumnak a kisegítő bírák iránt benyújtott tervezetét kortespolitikának nevezték. No már ez állítást csakugyan nehezen lehetne indokolni. Hogy egy oly szándék, mely a nyilvánosság közegeinek s a szakavatottaknak egyaránt visszatetszett, sőt magát a perlekedni gyakran kénytelen közönséget megdöbbenti, hogy egy ily népszerűtlen eszmével a minisztérium hogyan akarhat korteskedni, ez csakugyan bővebb magyarázatot kivárnia. Kortespolitikáról tehát szó sem lehet, sőt azt sem hiszszük, hogy maga az igazságügyminiszter gyönyörűségét lelte volna azon tervezetben, melylyel a hátralékok kezelésén segíteni akart. Az igazságügyminiszter, mint kitűnő szakférfiú, igen jól tudhatja, hogy most, midőn az igazságszolgáltatás terén már a dolog meritumában történnek fontos alkotások ; midőn az ő szelleme által is inspirált büntetőtörvény, mely főleg a correctivum fórumoknál, annak alapos és correct felfogását s igy ex asse arra begyakorlott birókat követel, kik bölcs gyakorlat megalapítása által a büntető judicaturát reformálják, s midőn e törvényen kívül, mely most lépett életbe, készülőben vannak újabb alaki és anyagi törvények, melyeknek meghonosítása mind, saját helyükön gyakorlott bírói erőket követelnek és fognak jövőben még inkább követelni, hogy most épen átmeneti s nem azon fokokon begyakorlott és begyakorlandó erőkkel üssék nyélbe az igazságszolgáltatást, hogy ez helyes intézkedés volna, azt bizonynyal az igazságügyminiszter sem vitatná igen nagy makacssággal. Kérdésen kívül ezen szerencsétlen közvetítő út tervezésére szerencsétlen pénzügyi helyzetünk tekintetei vezették az igazságügyminisztert és semmi más melléktekintetek. Ez egyedül menti és indokolja azon kínos helyzetet, melylyel az igazságügyminiszter mint szakember magát meglehetős kellemetlenségeknek kitehesse. Azonban habár igaz, hogy rendkívül takarékoskodni kell, de vannak az államéletnek oly követelményei, amelyeket a pénzügyi tekinteteknek alá nem lehet rendelni ; az igazságszolgáltatás főleg, oly fontos részlete az államéletnek, amelylyel pénzügyi játékot űzni nem lehet, amelynek tisztességesnek, megbízhatónak, correctnek kell lenni, vagy megszűntünk tekintetet érdemlő állam lenni. A pénzügyi tekintet azonban a jelen esetben oly kevéssé nyomatékos, hogy az bizony nem érdemli meg, hogy azért oly nagy elveket, sőt az igazságszolgáltatás iránt már szépen ébredezni kezdett közbizalmat feláldozzuk. Hisz a kisegítő bírákat s azok helyetteseit szintén fizetni kell, — sőt többeknek fizetésükön felül napi pótlékokat rendelni, — s igy annak, amit a rendes birák általi correct kiegészítésére a felső fórumoknak felül kellene még a budgetbe bevenni, mindenesetre legalább felét oda kellene fizetni a kisegítő birák ephemer és megbízhatatlan rendszerére, s mekkora lenne még az erkölcsi kár, mit ezen rendszer túlhajtása által a jogszolgáltatás ügye szenvedne? Pénzügyileg még annyi hátrány sincs, amit az a felülfizetés mutat, mert ha a bíróság létszáma a perek forgalmához képest ki van egyenlítve, akkor ezer meg ezer per nem hever elintézetlenül, az elintézett perek pedig a peres iratokra és ítéletekre eső bélyegilletékekben kihajtják azt a pénzösszeget, ami a bírák fizetésére szükséges. A kinevezett és rendszeresített bíró nem luxusa az államnak , annak munkája anyagilag is visszapótolja az államnak azt, amit reá költ. Látni való ebből, hogy maga a pénzügyi tekintet is oly csekély fogantyút ad egy ilyen szerencsétlen intézkedés keresztülvitelére, hogy ez valóban meg nem érdemli, hogy az igazságszolgáltatás már megalapulni kezdett hitele, ily igen kicsinykés és fillérgazdaságra mutató intézkedéssel megrendíttessék. Ne vegyük tehát e kérdést a párttekintetek szempontjai alá, mert ez esetben megszűntünk az igazságnak használni. Ez nem kortespolitika, ez nem pártkérdés ; ez egy igen végzetes gondolat jogszolgáltatásunkra nézve, mely csak a pénzügyi tekinteteket tartotta szem előtt, holott a fent említettek szerint ezen tekintetek is igen csekély numerussá devalválódnak. XX. Budapest, szerda, deczember 1. 1880. Budapest, november 30. A Parlamentarismus nem kedvez a gyökeres, az állam szervezetét átalakító reformoknak. Nagy zsarnokok, lángelmék, akiknek kard volt kezükben, vagy a forradalmak, azok igenis mától holnapig lerombolták és újra felépítették nemcsak a kormányzatnak egy ágát, hanem a kormányzat egész gépezetét. így tett a franczia forradalom, így tett I. Napóleon. S előfordulhatnak idők, viszonyok, mikor az ily reform egyedül lehetséges, s bár homlokegyenest ellentétben van a parlamentarismussal, nem ritkán áldásosnak bizonyul. Ellenben a legparlamentárisabb államokban a reformtörekvések leglassabban vezetnek eredményre. A nemzet közvéleményének ellenére ott nem lehet reformálni. A népek nagy zöme kivétel nélkül mindenütt bizonyos fokig conservatív. A megszokás kibékíti a létező intézményeknek még hiányaival és hibáival is. A reform-eszméket pártok írják zászlójukra. S miután a nemzet egy, vagy más irányban meggyőzetett a reform szükségességéről, bekövetkezik az új alkotás. Üsse fel bárki Anglia történetét, s látni fogja, hogy ez a parlamentáris mintaállam az 1760—1860-ig terjedő század alatt összesen két nagy reformot: az 1832-diki választás és a rendőrség reformját valósította meg. A nagyobb horderejű reformok közé legfelebb még a sajtótörvényeket lehet számítani. S az e törvények ügyében vívott harcz a múlt század végétől a jelen század közepéig tartott. Nem jut eszünkbe követelni, hogy a reformálás nálunk is oly lassan történjék mint Angliában. De a Parlamentarismus szükséges következményeivel számolni kell egy parlamenti államban. S akik nem számolnak, azok ott ülnek az ellenzék padjain. Nem radicális reformerek ők , hiszen nincsenek tisztában egyetlen reformkérdéssel sem. Csak a kormánytól követelik, hogy radicálisan reformáljon. A közigazgatás volt az, melynek czimén nem rég felléptek követeléseikkel. Ezen a területen véltek sikereket arathatni. Kísérletük azonban csak vereséget eredményezett. Úgynevezett közigazgatási programmjuk szétrobbantotta s a nemzet közvéleményével ellentétbe helyezte őket. Miért? Mert nem tudták mit akarnak. Néhány jelszóval akarták pótolni a lényeget. Azt hitték, puszta phrasisok elégségesek életerős intézmények teremtésére, s hogy ezeket a phrasisokat fel lehet kényszeríteni a nemzetre. Csalatkoztak. A kormányt akarva megverni, megverték önmagukat. Programmalkotási vergődéseiknek még csak annyi hasznuk sem volt, mint lehet egy jó könyvnek, vagy röpiratnak. Nem tisztázták az eszméket. Sőt összezavarták. Nem szüntettek meg egyetlen téves felfogást. Nem vetették be terveiknek ködös mélységébe egyetlen eszme fénylő sziporkáját sem. Szavakon rágódtak, ahelyett hogy concipiáltak, rombolni akartak, ahelyett hogy alkottak volna. Hasonlítsák össze az eszméknek, a közvéleménynek jelen állapotát azzal, amelyben ezek az ő programmvajúdásaik idejében voltak. Hasonlítsák össze a közigazgatási enquête tanácskozásainak és az ő vitáiknak hatását. Vizsgálják, miként fogadta az ország az ő nyilatkozataikat, s miként fogadta az enquête kiváló szakférfiúinak s különösen a kormány elnökének nyilatkozatait. Ha megteszik ezt az összehasonlítást s megkísértik ezt a vizsgálódást, lehetetlen kétségbe nem esniök. Tapasztalniok kell ugyanis, hogy az enquête tanácskozásai megvilágították a közigazgatás tényleges állapotának, s a felmerülő reformkérdések egész területét, míg az ő vitáik nem eredményeztek egyebet, mint csak a confusio terjedését. Észre kell venniük, hogy az enquête tárgyalásai a közigazgatás nagy kérdéseinek olyatén területeire vezettek, amelyeken ők sohasem jártak ; oly szempontokra irányozták a közfigyelmet, melyek felett ők sohasem elmélkedtek. Tapasztalniuk kell, hogy a szakértők nagy többsége a reform alapja gyanánt a létező viszonyokat jelölték meg, s tapasztalniuk kell, hogy az alap e kijelölése az ország helyeslésével találkozik. Legkeserűbb tapasztalásuk pedig az, hogy a kormány az ekként megjelölt, s a közvélemény által helyeselt alapon foglalt állást. Ezen az alapon fogja megvalósítani a magyar közigazgatás nagy reformját, míg ők csak légváraikat, vagy Babel tornyát akarták felépíteni. A kormányelnök számos nyilatkozatának mindegyikében felismerhető közigazgatási reformunk egy-egy töredéke. E töredékek összeállítva nagy egészet képeznek. Főbb vonásaiban tartalmazzák közigazgatási reformunk tervezetét. Az igazgatás és autonómia, a hatáskörök, a tisztviselők qualificatiója a fegyelmi eljárás, az annyi zajra alkalmat adó pénzkezelés, a domestica, a járások új beosztása, közigazgatási bizottság és bíróság fontos kérdéseiben nemcsak az enquête meghívott tagjai nyilatkoztak, hanem a kormányelnök is elmondta véleményét. S az ekként kifejezett elvek, nagy vonásokban, a kormány közigazgatási programját képezik. Néhány kérdés még fenn van tartva a további megfontolásnak. De a közigazgatási reform-tervezet felismerhető, alakja van. Egyes részei határozottan kidomborodnak, mint a sok közt a közigazgatási bíróság felállítása, melynek, valamint az administratív után való jogorvoslatnak, még részletei is megbeszéltettek. A kormány tehát tudja, mit akar, ellenben az oppositio nincs tisztában önmagával sem. Sőt a kormány egyes dolgokban már túlment a puszta tervezgetésen. Adatokat szerzett a közigazgatási bíróság megalkotásához s benyújtotta a csendőrségről szóló javaslatot. Akik radicális reformot követelnek, a legtágabb értelemben — ilyenek azonban vajmi kevesen vannak úgy a parlamentben, mint az országban — azok nem lehetnek kielégítve. De a kormánynak nem is lehet feladata ezek kielégítése. Ellenben elégedettek lehetnek, akik közigazgatásunk egész organismusát átható reformot óhajtanak. Nagy, széleskörű reform az, melyet a kormány tervez. Hivatva van ez a reform, hogy az autonómiát az állami igazgatással összeegyeztesse, tehát a modern parlamentáris állam egyik legnagyobb problémáját megoldja. S ez nem könnyű feladat. Hogy Angliához térjünk vissza, utalunk arra, mily nagy küzdelmekbe került Peer Robertnek csak az állami rendőrség reformjának megvalósítása. S a hasonló reform, melynek tervezete a törvényhozás elé került, a Tisza Kálmán által előkészített reformnak csak egy részletét képezi. De bármily terjedelmű e reform, mégis reméljük, hogy aránylag rövid idő alatt megvalósítható lesz. A kormány által tervezett reform mérvére a közvélemény előkészülve s a keret készen van. Ellenállást nem kell leküzdeni, mert a kormány reformtervei nem sértik az országközvéleményét. S ez nagy előny. Ebben van a kormánynak úgy előnye, mint az ellenzék felett való fölénye. Amit a kormány akar, annak húsa és csontja van. Szervesen összeforrasztható a múlttal és jelennel. S akik az elméletek vesszőparipáin szoktak nyargalászni, ne feledjenek egyet. Kétségtelen, hogy a modern állam a központi erő hatalmas kifejlesztésére tör ép azért, hogy az állam képes legyen kellő erőkifejtésre. Ez a törekvés felismerhető nálunk s a kormány tervezetében is. De minden állam oly kormányzati rendszer mellett képes legnagyobb erőkifejtésre, mely megfelel géniusznnak. Ott van Németalföld példája. Kiküzdte szabadságharczát a hatalmas Spanyolországgal szemben, győzelmes háborút viselt Anglia és Francziaország ellen. Egy 3, milliónyi nép képes volt minderre oly decentralizált és autonomikus igazgatás mellett, amin ő a magyar megye soha sem volt. Mert igazgatása megfelelt nemzeti geniusának. A nemzeti genius az, amivel nem számolnak a mi radicalis reformerjeink. Ez a genius azonban megboszulja rajtuk magát. Elfordul tőlük és azok felé hajlik, akik tiszteletben tartják. A képviselőhöz szerdán, f. f. deczember 1-jén, d. e. 10 órakor ülést tart. A Szabadelvű párt mai értekezlete után a miniszterelnöki palotában Tisza miniszterelnök elnöklete alatt minisztertanács tartatott, melyben Szapáry gróf, DE- AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, november 30. névtelen ]hősök. (Dalmű A felvonásban; irta Tóth Ede. Zenéjét szerzette Ülkel Ferencz. Előadatott a nemzeti színházban 1880. nov. 30-án.) Végre valahára, sok készülődés és még több halogatás után ma színre került érdemekben megőszült zeneköltőnk Erkel Ferencznek legújabb dalműve : „A névtelen hősök.“ Telivér magyar munka, melyben egy korán elhunyt költő nyújtott szövegével segédkezet az aggkora daczára is legnagyobb szellemi rugékonyságnak örvendő, egyedüli magyar operaszerzőnek, aki szakítva múltja traditióival, ifjú erővel mozgott egy nála meg nem szokott új keretben. A „Hunyady László“ és a „Brankovics“ szerzője, ifjú korában az olasz iskolára és Meyerberre, utóbb az idő haladtával a zenedráma teremtőjének iskolájára támaszkodott, de legújabb művében, amennyire lehetett, hátat fordított a „nagy stílnek“ és egy idylli, népies folyású színdarabot öntött hangokba. Hanem a meggyökerezett hajlam azonban gyökerestül mégsem téphető ki. Az idylli keret daczára, helylyel-közzel Erkel Ferencz meg nem tagadhatta régi szerelmét a nagyszabású stil iránt és a lyrikus népies keret közé ékelte a heroikus elemet. A szemlélő azután természetesen elbámul az új mű összbenyomásán : gondolkodik, várjon a névtelen hősöket az „opera seria“ csoportjába sorolja-e, vagy a víg opera mértéke legyen-e az irányadó ? Persze Tóth Ede a zamatos magyar népszínművek szerzője, mikor összeállította azt a laza képcsoportozatot, melyet bizony nagyon gyönge psychologiai pontok szorítanak együvé, bizonyosan számot vetett Erkel Ferencz hajlamaival, ezeknek alárendelte saját ízlését és megszülettek a „névtelen hősök“, megrakodva idilli érzékenykedéssel és zajos tábori meg csataképekkel. Megkísértjük és elmondjuk röviden, hogy mi történik négy felvonáson keresztül, az események folyása, az összetorlódó képek vezették a zeneszerző tollát és talán már ebből eleve kitűnik, milyen irányban mozog az egész zenemű. Falun vagyunk. A föld népe érez valamit a levegőben, csoportosul az utczákon, s hírlapot olvas, egymásnak magyarázva a czikkek tartalmát. Mindenki foglalatoskodik azzal, mit még megnevezni nem tud, de már hatását el nem tagadhatja. Csak ketten vannak, akikre a külvilág dolgai közönyösek : Elek az ifjú pap és Ilonka, — szeretik egymást. Kölcsönös vallomásuk igy szól: Elek: Az én szerény hajlékom, Legyen földi paradicsom, Te meg benne boldog angyal, Kinek ajkán csak örömdal Zendüljön, s ha ba lepi, Ölelésem kergeti. Ilon: Oh, ne biztass annyi jóval, Fukarabb légy a szép szóval, S ha pazarolni van kedved : Pazarold rám hű szerelmed ! Nálam mindig megleled ! Jobb helyre nem teheted! Nekik rendben is volna a szénájuk, de hát a lány anyja, az özvegy Sáska kántorné, nem Eleknek, hanem az öreges Csipkés Tamásnak, aki módos ember s hozzá még nemes is, szánta Ilonkát. Csipkés meglátja a két szerelmes édelgését, s fut panaszra Sáskánéhoz, aki azonban vigasztalja, hogy neki roppant éles esze van, s majd csak kisüti valahogyan, hogy kosarat kapjon a pap, Ilonka meg a Csipkésé legyen. Amit a parasztok éreztek , az a forradalom volt. Hírnöke megérkezik a proclamátióval, melyben talpra hívja a haza, minden hű fiát. Megérkezik közbe a toborzó is, bár húzódnak eleinte a legények, csakhamar fölcsapnak, különösen, hogy az öreg, de meg szerelme daczára az ifjú lelkész is beállott honvédnek. A lelkesedés annyira terjed, hogy az önkéntesek közé áll Iczig is, mi fölött a sunyin honmaradó Csipkés úgy fejezi ki csodálkozását : — Ilyen bolond időt még az ördög sem ért, a zsidó is halni kész, s azt sem tudja, hogy miért? De büszkén felel rá Iczig: — Tudja azt a zsidó — tudja ! ? De maga nem tudja — tudja ! ? Hiába minden asszony — lány, úr és akik katonának álltak, meg is maradnak a lobogó mellett, s mennek csatába harczolni. Még Ilonka könyve is hiába perdül : Ne menj el, ne menj el, Minek hagysz itt engem ? Hisz a te lelkeddel Száll el az én lelkem ! S nem jö vissza soha, Felhő lesz belőle , Csillag a tiedből, S nem száll el mellőle ! Elek elment falubélieivel, ellenben otthon maradt Sáskánné szép Ilonkájához Csipkés Tamás. Ilonka busul a szeretője után. Anyja fenyegetése, Csipkés hízelgései nem képesek elvenni a hűségét, s azért az epekedő Csipkés cselhez folyamodik : hazajön ugyanis Iczig a honvédtáborból, s Elektől levelet hoz Ilonkának. Icziget aztán Csipkés csengő tallérokért megvásárolja : hazudja érte Ilonnak azt, hogy Elek meghalt. Iczig sokkal becsületesebb, semhogy ez árulásba beleegyeznék, de elég iczig arra, hogy a tallérokat elfogadja. Elmondja tehát Ilonnak, hogy megbízás következtében tudtára adja Elek halálát, de hozzáteszi, hogy ebből nem igaz egy szó sem. Ilon ráveszi Icziget, hogy reggelre vigye el őt a honvédtáborba Elekhez, a ki időközben kapitánynyá lett. Ilon tetteti magát, mintha Elek holthitét elhinné, s megígéri Csipkés Tamásnak, hogy másnap kezet nyújt neki az oltár előtt. S másnap — Iczig, Ilonka s ennek suhancz-öcscse : Jóska, szöknek a honvédtábor felé, s Tamás ur álla koppan. A honvédtáborban vagyunk. Mulatnak, czimborálnak a legények. Lengyel légió, magyar baka vigan ismerkednek s tüzelik egymást a véres napokra. Csak Elek búsul egymaga : Szellő, szellő, vándor szellő! Jársz-e ott, hol babám jár ? Lágy fuvalmad simitja-e, Piros arczát csókolja-e, Lengő szárnyad, — csapodár ! ? Oh, ha jársz, óh, ha érinted, Súgd fülébe édesen , Bárhová vezessen sorsom, Hűségemet holtig tartom, Tűrjön ő is csendesen ! A háttérben megjelenik Iczig, s vele Ilon és Jóska, megmutatja nekik : az a honvédtábor, s ott, ott áll Elek az a hérczeg, aranyos ruhájú honvédtiszt. Ilon szintén honvédöltözetben van, de azért Elek fölismeri, öleli, csókolja, s az idősb lelkész , Parasznyai, ki mint tábori pap van a magyarok között, össze is esketi őket ünnepélyesen, templom nélkül ugyan, de lobogók között, dobok pergése és trombiták harsogása között. De megdördülnek az ágyuk : támadt az ellenség , rohan a honvéd, csata fejlődik ; a küzdést Parasznyai, Jóska és Hon a háttér dombjáról nézik, midőn lassan mögéjük lopóznak a cserkeszek, s rájuk lőnek. Ilonka sebesülten öszerogyik , elhurczolják őt is, Parasznyait is fogságba. (Zárjelben megjegyezzük, hogy a dalmű első előadása alkalmával ez az erőltetett cserkesz-história elmaradt, helyét egy fényes ballet foglalta el, melyben a tánczkar tagjai nyalka honvéd ruhába bujtatva, olyan hadgyakorlatot vitt véghez puskaropogás és szuronyrohamok között, hogy a közönség egészen elámult belé.) Az utolsó kép ismét a faluba vezet bennünket vissza, hol a cselekvény első mozzanata lefolyik. Ide térnek vissza majdnem mindnyájan, csak Ilon és Paracznyai nem. Elek itthon van már, s keservesen sóhajtja: „De nehéz a párjavesztett madárnak!“ De megjő nemsokára Ilon is, Parasznyaival nyilván cserkesz-fogságból, s a boldogul együtt maradnak, Csipkést kineveti a nép, abban bűnhődik, Iczig meg honvédtiszt lett, ez a jutalma. Erkel Ferencz zenéjén elsősorban annak a tisztító processusnak hatása észlelhető, mely az uj iskolának vívmányaival jár. Tiszta magyar rhytmusban úszunk mindvégig — szinte meglepetés gyanánt üti meg a hallgató fülét a lengyelek háromnegyedes tadtusban mozgó dala (pl. felvonás.) a szakadatlan páros ütemek közepette. Csodálatos, hogy ez a tiszta magyar rhytmus mégis mindvégig sallangtalan. A zenekari részletek az áriák és az összesek, mind olyan simán „getragen“ hangzanak, amint az csakis a legmodernebb színpadi zenében honosult meg. Ez az egyszerűség nagyon jótékony hatású, csak egy kellemetlenséggel jár — a monotóniával. Hát még ha a szöveg szerkezete olyan térre szorítja a zeneszerzőt, melyen soha sem mozgott, melyen már természeténél fogva is idegennek érzi magát ? — Tóth Ede a szövegben hosszabbnál hosszabb dialogokat halmozott össze, iparkodott egy-két helyen a comicumnak is — igaz, hogy nagyon szerényen — tért biztosítani. Ezzel együtt járt volna az, hogy Erkel Ferencz, aki impozáns helyzeteket szépen ki tudott mindig aknázni, megfelelő nagy apparátussal — értsen egyúttal Aubernak és a francziáknak könnyen folyó zenei conversatiojához és hogy találjon megfelelő hangot az alak vagy a beszéd comicumához. Épen ez sehogysem sikerült ! A személyek hosszan dialogizálnak, de énekükkel nem kötik le a figyelmet, csak akkor tartja fogva a zene az érdeklődést mikor a helyzet az „en masse“ működést diktálja. És azért a dalműnek ama részei legsikerültebbek, melyek élénkebb nagyobb képekhez simulnak : a toborzási jelenetek a characteristikus karokkal és a pezsgő magyar tánczokkal az első felvonás végén, a honvédek takarodása és ébredése a második felvonásban finom szerkezetével, az ájtatos karok az utolsó felvonásban Ilonkának az orgona accordjaiba szövődő sóvárgó magánénekével. A dalmű mindvégig remek hangszerelésével tagadhatatlanul az antithesisek összehalmozása, gyakran Lukaszt monotoniájával és nem egyszer felvillanyoz színgazdagságával. E hullámzó hatás érezhető mindvégig és ép azért az egész dalmű sok jelessége daczára olyan teljesen megnyugtató és kibékítő öszbenyomást kelteni nem képes. A közönség a színházat zsúfolásig megtöltötte és nagy figyelemmel kisérte az újdonság előadását, melyben különösen Pero 11 (Elek) és Nádayné (Ilon) tűntek ki, mint a főszerepek vivői. Volt zajos taps, valahányszor egy-egy hazafias apostrophe az énekesek ajkairól és mikor a vörös sapkák, az atillák és a nemzeti lobogó felkeltették a szabadságharcz reminiscentiáit, de legzajosabb volt a tetszésnyilatkozat, ha Erkel Ferencz, az ősz zeneszerző jelent meg a sűrű tapsra a közönség előtt. Ez pedig minden felvonás után számtalanszor ismétlődött.