Ellenőr, 1881. február (13. évfolyam, 55-105. szám)

1881-02-14 / 79. szám

XIII. évfolyam. — 79. szám. Egyes szám ára 2 kr* Budapest, hétfő, február 14.1881. Előfizetési ár reggeli és esti lapra együtt: Egén írre......................... ... 20 forint — kr. Félévre *....••«•. 10 , . Érnegyedre ..............................................5. — „ Egy hónapra...................................1­9­80. Az estilap postán való külön küldéséért az elf­­izetési áron felül, külön 1 frt jár érnegyedenkint Az előfizetési pénzek és a lap szétküldésért vo­natkozó minden felszólalás a kiadóhivatalba (Kalap­­atcza 22. sz.) intézendők. ESTI LAP. Szerkesztőség és kiadó-hivatal Budapesten, Balap­atcza 22. szánt. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésért nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmeates leveleket fogadunk el. Hirdetések felvétetnek a kiadó-hivatalban, to­vábbá DAUBE G­L. és társánál M.­Frankfurtban. A Hirdetésekért járó díj csakis az „Ellenőr“ kiadó­hiva­tala által nyugtázott számla ellenében fizetendő. Budapest, február 14 Kumanduros kormányelnök kijelentette a napokban a görög képviselőházban, hogy a ha­talmak most is hajlandósággal viseltetnek Görög­ország iránt, és hogy a hatalmak tanácsolták a görög kormánynak, hogy ne zavarja valami meg­gondolatlansággal az alkudozást, a­melynek czélja a conferentia határozatainak végrehajtása. Kumun­duros kimondotta meggyőződését, hogy Görög­ország hálával tartozik a nagyhatalmaknak. A görög kormányelnök kielégítőnek tartja a jelen helyzetet, ámbár a franczia képviselőház egyhan­gúlag helyeselte Barthélemy külügyminiszter po­litikáját, annál inkább kielégítőnek, mert Anglia ragaszkodik az aug. 25-diki jegyzékben kijelölt alaphoz. Az aug. 25-iki jegyzék kijelentette, hogy a conferentia által megállapított határvonal új tár­gyalása nem engedhető meg. A két félt tehát igen nagy kör választja el még most is. A görög kormány hivatalosan még most is azt hirdeti, hogy semmit sem enged a berlini conferentia ha­tározataiból­ A görög ellenzék természetesen még világosabban kimondja ezen követelését. Triku­­pis, az ellenzék vezére, azt követelte a képvise­lőházban, hogy részletesen mondja el tervét a kormány. A berlini congressus­­— mondotta Tri­­kupis — kívánságát fejezte ki a görög kérdés megoldására nézve; a conferentia jogc­ímet is adott Görögországnak, és a hatalmak, a­melyek szerződést kötöttek Görögországgal, most nem módosíthatják Görögország beleegyezése nélkül a conferentia határozatait. Minden arra vall, hogy erőszakkal kell végrehajtani a conferentia határo­zatait. Várjon a kellő állapotban van-e tehát tíz ország és a hadsereg. Megtörtént-e minden, a­mi az ország védelmezésére szükséges ? A képviselő­­­háznak ezt rögtön tudnia kell, hogy megszab­hassa a kormány politikáját. Mavromichalis hadügyminiszter akkor kije­lentette, hogy a hadsereg állapotáról nem közöl­het részleteket az ügy kára nélkül. Védelmezés­­ről azonban nem lehet szó, mert a kormány tá­madásra gondol. A­mi a most kezdett alkudozást illeti, úgy látszik, hogy a hatalmakat is igen nagy köz vá­lasztja el a portától. A hatalmak alattomban be­leegyeznek ugyan a conferentia határozatainak megváltoztatásába, ha sikerül elfogadtatniuk a portával és Görögországgal a változtatott határo­zatokat, de ez a praktikus feladat ismét megál­líthatja a hatalmakat. Vagy sokat kell ugyanis engednie mind a két félnek, vagy az egyik fél­nek nagyon sokat kell engednie. Már­pedig a hatalmak eddigi magatartásából azt kell követ­keztetnünk, hogy az egyik hatalom Konstantiná­polyban akar inkább pressiót gyakorolni, a má­sik ellenben Athénben. Az a kérdés tehát, vájjon kiállja-e az európai concert ezt a próbát. London, febr. 14. Tegnap a Hydeparkban nyilvános tüntetés volt a kormány izlandi politi­kája ellen, mely alkalommal igen heves beszédek tartottak a kormány és a képviselőház elnöke ellen. Capetownból jelentik, hogy hét napi fegyver­­nyugvást kötöttek a barátokkal. Páris, febr. 14. Újból megc­áfolják azt a hírt, hogy a tunisi franczia consult visszahívják. Cagliariból érkezett tudósítás valótlannak nyilvánítja azt a hírt, hogy a franczia kormány állítólag katonaságot és fegy­vert bocsátott egy marseillei társaság rendelkezésére azon czélból, hogy kerítse hatalmába a khedive tulajdonát képező jószágokat. Ezt a hírt a jan. 6-án Cagliariban megjelent „Mostagel“ czimű­ arab hírlap terjesztette el. Pétervár, febr. 14. Az „Agence Russe“ jelenti: A kormány elhatározta a dombrovo-tvangordi vonal kiépí­tését. A 19 versenyző­ csoport közt van a varsó-bécsi vasúti­ társaság csoportja is; az engedély elnyerésére az Ostrovsky-Block-Laski és Franki csoport ált legtöbb kilátással. Róma, febr. 14. A zenekar az Appolo színházban tegnap este a közönség kérelmére eljátszotta a királyi hymnusz. A közönség „éljen a király! éljen a savoyai ház !“ kiáltásai közt, viharos tapsokkal, fogadta a dalt. New­ York, febr. 14. Az Egyesült­ Államok és Ca­nada számos vidékén jelentékeny kárt okoztak a viha­rok és az áradások. A kárt 500.000 dollárra becsülik, a veszély kezd nagyobb mérveket ölteni. Táviratok. Bécs. február 14. (Eredeti távirat.) Erzsébet királyné 121­. órakor kíséretével Angliába utazott. A király ki­­kisérte az indóházba. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, február 14. A FEKETÉK ÉS A VÖRÖSEK. 32 REGÉNY VICTOR CHERBULIEZ. XI. (Folytatás.) Másnap Maulabert kisasszony a parkban sétált, gondolkodva szomorú kalandjáról és azon nehéz küz­delmekről, melyeket kiállnia kellene; egyszerre egy hang ezt kiáltja: — Jetta .. . kedves szépem ! Alig fordíthatá arra fejét, midőn már Moisieux asszony karjaiban volt, ki megölelte, maga mellé egy padra leülni készteté, és haladéktalanul igy kezdé: — Egy szót se! Hallgasson meg, és ne feleljen. A lelkifurdalások ébren tartottak az egész éjszaka. Mi­dőn a kakas megszólalt, még mindig azon bánatra gon­doltam, melyet önnek akaratlanul okoztam. Ön tudja, mennyire szeretem, és mégis az én hibámból gyötör­ték, kínozták önt. Cantarel úr igen lekötelező szomszéd, azonban túlságos lelkesedéssel szolgálja barátjai érdekét és biztos vagyok, hogy tűim­ént utasításomon. . . . Egy szót se, kérem ! Én beszélek. . . . Elvégre is menthető vagyok. Az anyák oly gyöngék! és fiam oly szerelmes! Sohasem volt szerelmes, és mostani érzelme hosszú ta­karékosságának gyümölcse. Ők az ön szép szemei ré­mítő pusztítást visznek véghez a szivekben. A fiú oly szenvedélylyel ég önért, melyből csak nehezen fog ki­­gyógyulhatni. De legyen nyugodt, képes lesz várni, úgy mint hallgatni. A dolognak vége, ön semmiről sem fog többé hallani. ... De viszont most már én kérek öntől kétfélét. Először is arra kérem, hogy viselje magát­­ irányunkban úgy, mint eddig, mert ha le kellene monda­nom kedves benső viszonyunkról, vigasztalhatatlan vol­nék. . . Aztán, még valamit. .. Önnek kételyei vannak, me­lyeket teljesen méltatok. De az idővel az ember véleménye némelykor változik. . . . Három hónap múlva, vagy mondjunk négyet, négy hónap múlva le fogunk ülni ugyanezen padra és én kérdeni fogom: „Meggondolta-e a dolgot? Kellünk-e önnek . . .“ Erre ön igennel vagy nemmel fog felelni, amint önnek tetszeni fog. Amint látja, egy kis kibúvó ajtót tartok fönn magamnak. Úgy vagyok, mint szegény kis négerlakom, melynek kilátá­sát egy rut fallal zárták el. Cantarel úr ajánlkozott, hogy ezen fal helyébe busz és hosszában zárt rácsot fog állíttatni. Elfogadtam, mert jól esnék, ha szabadon te­kinthetnék ki e darab szőlőkertre és a távol toronyra... Kedves leányom, ne falazza el teljesen reményeinket. Hagyjon meg számunkra egy darabka szabad kilátást, ön is adjon számukra zárt rácsot.... Egy szót se! Szemeiben olvasom, hogy beleegyez. És egész szívemből, anyai és baráti szívemből köszönöm ezt. Ezeket elmondván, megcsókolta Jetta arczát két­félét, és gyorsan tovasietett, ott hagyván Jettát, kissé megkönnyebbülve, ámbár bántotta is a hallgatag bele­egyezés, melyet tőle kicsikartak. Azonban a zárt rácsok­ban az a jó, hogy ha keresztül is lehet rajtuk látni, soha meg nem nyílnak. Midőn a marquisnő, Cantavel­lr és Lésin asztal­hoz ültek, olyanok voltak, mint három csatavesztett tá­bornok; kudarczukat homlokukra írva hordozták. Can­tarel úr leeresztette füleit; bánatába megalázás vegyült és boszuság. Moisieux asszony jobban viselé szerencsét­lenségét; ismerte a sors kedvezését és haragját; bátor­ságát tehát a véletlen nem tette tönkre. Lésin ellenben meg volt döbbenve, meg volt bántva és mérgelődött. Nagy biztonsággal nézett vala az események elébe, csa­lódása tehát annál kellemetlenebből érinté. Halványabb volt, mint máskor és szívesen megfojtotta volna a kis polgárleányt, ki arczal merte ütni a marquist. Azonban nem mondott le a házasságról, nyakassága oly nagy volt, mint hiúsága. Lara kiküldetett az ebéd vége felé, hogy szaba­don lehessen beszélgetni; haszontalan elővigyázat! mert­­ a nyárilak ajtai vékonyak voltak, a görög fülek pedig finomak. Ekkor Lésin hosszú sétániát kezdett mondani; szomorkodott, mint a gyermek, akitől megtagadták a holdat. Panaszainak vége mindig az volt, hogy: — Akarom, és enyim lesz! •— Természetes, hogy a magáé lesz, felesé Can­tarel úr. Engedjen engem cselekedni, és nyugodjék meg teljesen. Ha szükséges, erőszakot fogok használni.­­— Ebbe pedig én sohasem fogok beleegyezni, mondá a marquisnő. Az imént beszéltem Maulabert kis­asszonynyal, s megígértem neki, hogy várakozni fogunk, míg meggondolja. Lésin kitört. Kijelenté, hogy ő, mint Cantarel úr a hathatósabb eljárás mellett van, hogy a szép leányokat az ember rohammal és fenyegetésekkel járó ostrommal hódítja meg.­­— Ismerem az asszonyokat, mondá, fölemelt pál­­czával kell velük bánni. És lássák csak, New-Yorkban volt egy, majdnem oly szép hölgy mint Maulabert kis­asszony. És, istenemre! ha sok időt töltöttem volna be­szélgetéssel .... A marquisnő annyira megbotránkozott e tehetet­len ember ostobaságán, hogy félbeszakasztá és Canta­rel úr jelenléte daczára egyenesen ezt mondá: — Bizonyos ön abban, hogy az illető nem szol­gáló volt a fogadóban? — Esküszöm önnek, mamám, hogy egy bankár fe­lesége vol.­ — És meghódította? kérdé Cantarel úr. — Két perczen múlt. Szerencsétlenségemre a férj . . . — Ugyan hagyjon békét bankárjaival és feleségei­vel, viszontá a marquisnő. Én azt mondom önnek, hogy az a leányka szelíd külseje alatt igen sok erős akaratot rejt. — Ájtatoskodó, igazi ájtatoskodó! kiálta föl Can­tarel , mosolygó ajak és tele ravaszsággal; a jezsuiták gyárjelét viseli magán és pedig ilyenné lesz egész Fran­­cziaország, ha idejekorán rendet nem csinálnak. Szegény Francziaország! — Hagyjuk békében a jezsuitákat és a bankáro­kat és térjünk vissza ügyünkre. Az én véleményem az, hogy ezen szegény leánynak kételyei vannak, melyek­­ ellen az erőszak semmit sem használ; jobb lesz azokat­­ kímélni. És tudja mit, kedves szomszéd? Hibát követ­tünk el, hogy itt tartottuk a magányban. A magány kedvez az ábrándozásnak. Vigye azonnal Párisba és töltessen ott vele egy hónapot. Páris kitűnő gyógyhely a félénk lelkiismeretekre. — Igen, ott újra fogja látni a vén utálatot.­­— Ugyan kit? — Eh, teringettél! Amélie anyót. Gondolja meg. Az­­az ön dolga. Vezesse be a pezsgő életbe, járassa gyakran a színházba ; ott oszla­nak ám még csak el igazán a kételyek. Cantarel úr eleinte ez ajánlatra nem hallgatott; nehezére,esett volna lemondani kártyaestéi és szerelmes éráiról. És pedig annál inkább, mert utóbbi időben bi­­­zonyos nyugtalanságot érzett, melyről senkinek sem mert beszélni. Végtére azonban mégis beleegyezett, de úgy tetszett neki, hogy lemondása némi jutalomra érde­mes ; várt tehát, míg Lésin szabadon hagyja a helyet. Fájdalom, Lésinnek megvolt a maga parancsa. Moisieux asszonyság ráparancsolt, hogy maradjon a szobában mindvégig. Valamire csak használnia kellett azt a fiút! Beleunván a háborúba, Cantarel úr tizenegy óra felé visszavonult, magába dörmögve sorsa ellen. Amint a kis összekötő ajtót kinyitó, egy erős kéz által dobott nagy rög szállt fejére, levette kalapját, mely egy árokba hullott. Mihelyt fölemelte a kalapot, egy egész csomó szitkot mondott a láthatatlan ellenségre, ki az ő magas személye ellen ilyen szabadságot engedett meg magá­nak. Ha végig nézte volna a bokrokat, egyikükben ta­lán egy görög ifjút talált volna. Őrsége megszűnvén, Lésin elment szobájába, és titokban magával vitt egy palac­k rumot; sikerült neki bánatát, szerelmét, keservesen csalódott reményeit, áb­rándjai fellegvárát, két kopófalkáját néhány órára ezen palac­k fenekén hagyni. Némi fáradságába került, míg ágyába feküdt, még pedig le sem vetkőzött; másnap ágyánál megtalálta egérszürke agarait és sárga pettyes köpeit, melyek türelmetlenül várták ébredését. — Egy kis türelmet, gyermekeim, mondá hozzád­juk. Ha mama diplomatiája soká tart, az erőszakos eszközökhöz fogunk nyúlni. (Folytatása következik.) RÉVÉSZ IMRE 1826. január 14-én. — 1881. február 13-án, Debreczenből gyászhir érkezett. Révész Imre ref. lelkész, kiváló tudós, nagyhírű egyházi iró, a magyar tudományos akadémia tagja, a 61-iki országgyűlés hatá­rozati pártjának vezérférfia tegnap este Debreczenben meghalt. Halála váratlanul jött, miután megelőző beteg­ségről nem érkezett semmiféle tudósítás. Révész­­ben a legkiválóbb férfiak egyikét veszítettük el. Szüle­tett 1826. január 14-én Szabolcs megyében, Uj-Fehér­­tón, hol atyja jegyző volt. Már első gyermekségé­ben idegen helyre mostoha keblű rokonok közé ju­tott, s mire 9 éves korában atyját is elveszté, szív télen emberek között nevekedve, sokat nélkülözött, tűrt és szenvedett, nem élvezvén a szülőföld, atyai ház és családi kör boldogító örömeit. Elemi tanulmányait a tisza­dobi iskolában kezdette, hol írni térden állva egy rongyos kemencze padkáján tanult. Folytonos nélkülö­zések közt vergődött fel a gymnasiumba, melyet H.-Bö­szörményben s Debreczenben végzett. Ugyanitt végezte hat év alatt akadémiai pályáját is kitűnő sikerrel. Magán szorgalma­s igyekezete őt már akkor annyira társai fölé emelte, hogy az ottani tanuló ifjúság olvasó köré­nek előbb könyvtárnokává, azután elnökévé len. Iskolai tanulmányai mellett figyelme a történelmi és nyelvészeti tudományok felé fordult kiválólag és midőn 1844-ben a m. kir. egyetem a Schwartner alapítványból pályakér­dést tűzött Európa tudósai elé : „Mi az oka, hogy Ma­gyarország fennáll, és nem enyészett el, mint a fiunnok, gepidák, avarok és más népek által a Duna és Tisza mellett alapított birodalmak.“ Révész Imre ekkor 18 éves volt, azonban pályamunkát írt e kérdésről. Néhány hó múlva megbánta ugyan e tettét, s művét vissza akarta venni, de már akkor késő volt,­­s­a bírálók készen voltak, a jutalom kihirdettetett, s a nyertes a pályázók közt Révész Imre jön. Akadémiai tanulmányainak befejezte után, két évig a 3-ik, egy évig a 6-ik gymnasiumi osztály tanítója volt, s utolsó évben akadémiai segédtanárságot is viselt. 1849—50-ben a főiskolai ideiglenes könyvtárnokság bí­zatott reá. 1851-ben balmazújvárosi lelkészszé vá­lasztatott, de mielőtt hivatalába lépett volna, utazni ment. Bécsben félévig kellett várnia, mig útlevelét megkapta. Ez idő alatt ott a könyvtárakat buvárolta, a magyar nemzet történetére vonatkozó codexeket és magyar nyomtat­ványokat tanulmányozván. Innen Európa beutazására indult s bejárta Hollandiát, Belgiumot, Helvetiát s az osztrák birodalom több tartományát, mindenütt a tudo­mányos életet s könyvtárakat s azokban a hazánk és nemzetünkre s a protestáns hitfelekezetre vonatkozó ada­tokat tette figyelm­e legfőbb tárgyává. Utjának több pont­járól az akkori „Magyar Hirlap“-ban terjedelmes közlé­seket adott ki. Lombard-Velenczében befejezvén utazá­sát, Trieszten Laibachon és Bécsen keresztül visszatért b.­újvárosi híveihez. A forradalom idejéből emlékezetes azon tette, hogy az 1849-iki muszka-invázió alkalmával a debre­­czeni főiskola könyvtárába bezárkózott, hogy azt, ha kell, egymaga is megvédje az erőszakos betörés ellen. Néhány muszka katona csakugyan döngette fegyve­rekkel a könyvtár vasajtaját, melyen máig is meglátsza­nak az ütések nyomai, azonban a Révész hatalmas hangja hallatára jónak látták felhagyni a további kísér­lettel s odább állottak. A tud.­akadémia csakhamar méltányolta tevékeny­ségét s 1859-ben tagjai sorába iktatta. Révész ekkor már Debreczenben lakott, mert B.-Újvárosból két év múlva Szentesre hívták, két év után pedig Debreczenbe hivatott lelkésznek. Mint ilyen nyelvészeti és történelmi tanulmányoknak élt. Révész Imre politikával is foglalkozott, de rövid ideig, 1861-ben, mint Debreczen városának egyik kép­viselője. A határozati párthoz csatlakozott s nagyhatású beszédet mondott a határozat mellett. Beszédében főleg azt vitatta, hogy a pragmatica sanctio nem képezhet sarkalatos törvényt. Néhány nappal e nagy feltűnést keltett beszéd után azonban lemondott, be sem várva a vita végét, s ezentúl politikával nem igen foglalkozott. Deák Ferencz a felirati vita végén mondott beszé­dében kiválólag Révész beszédének c­áfolását tűzte ki feladatul. Mindjárt beszéde elején azonban fájdalmának adott kifejezést a felett, hogy Révész lemondott s ezeket mondotta szó szerint: „Nem szokásom üres szavakat mondani, bókokat még kevésbé; ő a fenforgó lényeges kérdésre nézve más nézetből indult ki, mint én; de tisztelem ö­s­z­­tehétségét s jellemének szilárdságát, s azért ismétlem, hogy távozását veszteség­nek tartom. (Tetszés.)“ A politikától teljesen visszavonulva, Révész érdemeket a tudományos és irodalmi téren keresett. E tekintetben óriási tevékenységet fejtett ki. Éveken át dolgozó társa volt a „Magyar Hírlap“, „Pesti Napló“, „Magyar Sajtó“, „Új Magyar Múzeum“, „Sárospataki Fü­zetek“, „Protest, Egyházi és Iskolai Lap“ folyóiratoknak; nyomtatásban megjelent egyes alkalmi egyházi beszédein kívül, még különféle lapokban és folyóiratokban is meg­jelentek tőle nevezetesebb értekezések és bírálatok, me­lyek alapossága és tudományossága által a szakértő kö­zönség figyelmét magára vonta. Ilyen: „a magyar hely­nevekről“ nyelvészeti értekezése és több rendbeli köz­leményei az „Új Magyar Múzeumban“. Erdélyi és Bal­­lagi közmondásai gyűjteményének és Jerney „Palócz krónika“ és „Magyar nyelvkincsek“ czimü művei bírá­latai és mások. Nagyobb önálló munkái: A protestáns egyház­alkotmány alapelvei 1856. Vélemény a magyar prot. egyház-alkotmány főpontjai fölött 1857. Ugyanez évben lefordította Hagenbach Theologiai tudományok encyclo­­paediája és methodologiája czímű művét. 1859-ben ki­adta Erdősi János magyar protestáns reformátor életét, ugyanez évben egy történelmi tanulmányt Etel laka vagy Etele hun király birodalmi székhelye czim alatt. Megirta továbbá szintén az ötvenes években Dévai Biró Mátyás első magyar reformátor életrajzát, és Kálvin Já­nos életrajzát. Mindezen iratai ritka alaposságú történelmi és kri­tikai tanulmányairól tanúskodnak, melyek, valamint fér­fias és szabatos nyelve s­irálya, széles és kimerítő ol­vasottsága, Révészt méltán irodalmunk kitű­nőbb férfiai sorába emelik. Révész hatalmas, vállas alak volt, kitűnő szónoki képességgel, melyet nem kevéssé fokozott rendkívül erős­­ és mély hangja. Szónoklatai hallgatására gyakran a kör­nyékből is eljöttek a hívek. Általában a legbensőbb és egszorosabb viszony volt az, mely Révészt híveihez fűzte, s a szentesiek máig is a legkegyeletesebben em­­ékeznek meg róla, jóllehet csak rövid ideig volt körük­ben. Több ízben is felszólították, hogy fogadja el a szu­­perintendensi méltóságot, de ő szerényen visszavonult s egyedül a tudománynak élt. De tekintélyben alig mér­kőzhetett valaki az egyszerű református pappal. HÍREK. Február 14. — A tegnapi nagy vihar, nemcsak a fővárosban volt észlelhető, hanem úgy látszik az ország minden részében dühöngött. Ez volt az oka, hogy a 212. számú postavonat tegnap 2 óra 35 perc­et, a II. számú gyors­vonat ma reggel 1 órát késett.­­ A veszprém megyei alispán választása, mint a „Veszprém“ írja, a legközelebbi évnegyedes megyei közgyűlésen, márczius hó 7-én fog megejtetni. Eddig két jelölt van: Véghely Dezső a megye kitűnő főjegy­zője s Csapó Kálmán. Többségben, mint a pártconstel­­látiókból kivehető, a Véghely-párt van. A választás iránt az érdeklődés megyeszerte igen nagy, s márcz. 7-ike valószinüleg heves harcz napja lesz. — Lemondó alispán. Mint a „Szatmármegyei Köz­löny“ jelenti, Szatmár megye alispánja Jé­key Mór le­lép székéről, melyre másodízben ültette a megyei kö­zönség közbizalma. Lemondási nyilatkozatát már be is nyújtotta a főispánhoz. Az idézett lap igy ír a lelépő alispánról, kit megújuló szembaja késztet a lemondásra. Jékey Mór alispán kristály-tisztaságú jelleme, férfias erélye és a közigazgatás minden ágában szerzett gyakor­lati ismeretei, valamint feltűnő szónoki képessége által egyike volt az ország legjelesebb alispánjainak. Megsze­rezte, bírta és magával viszi megyéjének köztiszteletét, be­csülését, szeretetét. Kilen­cz évet meghaladó alispánsága alatt legkiválóbb figyelmet fordított a megyei lakosság vagyono­­sodása feltételének, a megyei úthálózatnak minél nagyobb mérvű kiterjesztésére és a folyók áradozásainak meg­­zabolázására. A megyei közerővel folytatott czélszerü, gondos és tiszta gazdálkodása meglepő eredményeket mutat fel, kincset adott e megyének utaiban s mara­dandó emléket emelt önmagának. Az ápril 5­diki rendes közgyűlésig — mikorra az alispánválasztás ki leend tűzve — megmarad székében s folytatni fogja a megye kormányzatát. Utódjaként osztatlanul Újfalussy Sándor megyei főjegyzőt emlegetik. — Temesvári levelezőnk irja: Az első temesvári takarékpénztárnak rég volt oly népes és zajos közgyű­lése, mint a mai. Noha a részvények száma mindössze csak 400, s ezek közül is ötvennek egy gazdája van: a Csanádi püspök Bonnaz Sándor, bátran mondható, hogy városunk és vidékünk szinót-javát látta, aki ez intézet nagyszerű palotájának Temesvár legszebb és legimpozánsabb épületének földszinti termébe ma bejut­hatott. Maga e terem meglehetősen egyszerű, patkóalak­ban összeállított s zöld posztóval bevont három asztal­lal; vagy 40—50 székkel, két barnára festett szekrény­nyel, s a falakon pompás aranykeretekben néhány olaj­­festésü arczképpel, miknek sorozatát V. Ferdinánd s Deák Ferencz nyitja meg, s bezárja Lo­no­vics érsekkel és Bonnaz püspökkel, tős­zomszéd, a jelenlegi érdemdús igazgató Babusnik Ág. jól talált mellképe. A köz­gyűlést úgy 10 óra tájban nyitotta meg az igazgató, néhány meleg szóval üdvözölvén a jelenlevőket s fölkér­vén a takarékpénztár egyik legjelesb tisztviselőjét, a titkárt az évi jelentés fölolvasására s a mérleg előterjesz­tésére. Mindkettő magyar és német nyelven már előbb kiosztatott ugyan, hanem azért Horváth G. titkár erősen pointirozott előadását éber figyelemmel kisérte s végül zajosan megéljenezte a gyűlés. Annál inkább meg­lepett, hogy az igazgatótanács javaslatait nyomban két oldalról is kereszttűzbe fogták s mig Bran­­kován részvényes keveselte a 120 forint osztalékot s az egész tiszta nyereményt dividáltatni kivánta. Tedeschi részvényes sokalta, s a tartalékalap erősb gyarapitását s több féle leírást hozott javaslatba. Indo­kaik azonban oly erőteljes és frappáns c­áfolatban ré-

Next