Ellenőr, 1881. május (13. évfolyam, 217-272. szám)
1881-05-01 / 217. szám
XIII. évfolyam. —1 217. sz. Budapest, április 30 A mily helyesnek tartjuk a kérvényi bizottságnak a ház által ma elfogadott határozati javaslatát, és annyira helytelenítjük azon kérvényt, mely e határozati javaslatot s a ház határozatát provokálta. Mi szükség volt e kérvényre azok után, a mik az 1848/49-diki honvédeknek adott erkölcsi elismerés és anyagi segélyezés tekintetében történtek ? Szabadságharczában vérzett, szenvedett hőseinek soha nemzet nagyobb erkölcsi elismerést nem nyújtott, mint a magyar. Nem nyújtottak nagyobbat vagy annyit, sem Olaszország, Francziaország, az Egyesült Államok. Amikor Anglia megszabadult a Stuartok jármától, a nemzet szabadsághőseit még erkölcsi elismerésben sem részesítette. A dynastia-változásnak csak az uralkodóval bevándorolt idegen harcosok látták hasznát. Francziaország, a harmadik köztársaság, bőkezűen gondoskodott a deczemberi államcsíny áldozatairól. De csak azt tette, amit tett a magyar nemzet és koronás királya. Sőt az erkölcsi elismerés, melyben a magyar szabadságharcz hősei részesültek, szebb és nemesebb volt. A király és nemzet vetélkedtek egymással ez elismerés megadásában. Ugyanazon király, kinek hadseregei ellen, ami nemzeti hőseink küzdöttek. A törvényhozás nemcsak a jegyzőkönyveiben megörökített szavak, hanem, az uralkodó példáját követve, jelentékeny pénzadományok által fejezte ki a nemzet nevében, elismerését és háláját. Hét év óta pedig rendszeresített 45.000 frtot, mint oly tételt a költségvetésben, mely honvédek segélyezésére fordíttatik. Sőt még ennél többet tett. Felajánlotta a honvédmenházról való gondoskodás elvállalását. Ez a nemes ajánlat azonban visszautasíttatott. Kik utasították vissza? Ugyanazok, akik most a kérvényt provocálták. S provocálták az erkölcsi és anyagi elismerés mindazon tényei után, melyekkel a király, törvényhozás és társadalom siettek leróni a nemzeti becsület adóját. Azon tények után, melyekre büszkék lehetnek 1848/49-diki honvédeink és büszke lehet Magyarország. És kérdezzük, vájjon a kérvény benyújtói azt hiszik-e, hogy használnak a honvédek ügyének, emelni fogják szabadságharczunk prestigejét? Vájjon hazafias dolog-e Magyarországot úgy tüntetni fel, mint mely becsületbeli kötelességét alkotmánya visszaszerzésének tizennegyedik esztendejében sem váltotta be ? Emelni fogja-e Magyarország becsületét, ha ez a külföld előtt egy be nem váltott szó, egy ki nem fizetett tartozás szennyfoltjával, azon gyanúsítással jelenik meg, hogy megtagadja múltjának legfényesebb korszakát, elutasítja magától szabadságharczának emlékét? És közvetve ez a vád, ez a gyanúsítás foglaltatik a képviselőházhoz benyújtott kérvényben. Ha az 1848/49-diki honvédek még most, az alkotmányos ner a második évtizedében is kérni kénytelenek az erkölcsi és anyagi elismerést, úgy látszik, mintha ebben még most sem részesültek volna azon nemzetnél, melynél jobban egy nemzet sem lelkesült neves és névtelen hősei után. A kérvénybizottság és a ház természetesen nem tehetett egyebet, mint hogy a kérvényt a belügyminiszternek adta át. De mi azt hiszszük, ez a kérvény nem járult honvédeink erkölcsi elismerésének fokozásához. Sőt nem egy dolog történt 1848/49-diki honvédeink körében, mely alkalmas lenne a nemzet meleg rokonszenvének meglanyhítására, ha a közvélemény nem tudná, hogy egyes lármás, factiosus elemek viselt dolgaitól, honvédeink tiszteletre méltó többsége idegen. Hisz a közvélemény előtt tisztán áll az a dolog is, hogy a kérvény benyújtására nem kerülhetett volna a dolog, ha a menházról való állami gondoskodás vissza nem utasittatik. De visszautasittatott. S miért utasittatott vissza ? Mert akkor le kellett volna mondani a menház és segélyezési ügy autonómiájáról. Mit tesz az, hogy ezen autonómia jóságához szó fér, hogy mellette nem egy honvédünk sanyarúságot volt kénytelen tűrni. Az ambitók a közérdek rovására itt is érvényesültek. S hogy az ambitiók kíséretében azután zajongó elemek is megjelennek, ezen nem lehet csodálkozni. De hogy az izgatás, a zajjal együtt, betört a képviselőházba is, hogy itt pártkérdéssé lett egy pártok feletti nemzeti ügyből, csodálkozni efölött sem, de sajnálkozni valóban lehet. Kovách László ép oly tapintatos, mint erélyes beszédben fejtette ki a kérvénybizottság álláspontjának helyességét, s utasította vissza a mozgalom főmotorának , Novák Gusztávnak insinuatióit. Szavai kétségkívül kifejezték úgy az egész ország, mint 1848/49-diki honvédeink nagy többségének közvéleményét. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, április 30. Az országos képtár. i. Keletkezése és története. Az 1871-ik évi XI-ik törvényczikk szentesítette a szerződést, melyet Kerkapoly Károly magyar kir. pénzügyminiszter herczeg Eszterházy Miklóssal 1870-ben kötött. Egy millió százezer forinton vásárolta a nemzet a 639 képet, kétszázezer forinton az 50.000 lapot meghaladó rézmetszet- és kézrajzgyűjteményt. Előnyös vételt tett a gyűjtemény értéke, ha tekintjük a régi képek mai árait, legalább 30°/0-kal emelkedett. Pedig csaknem meggyőződése ellenére, álszégyenből, állott reá a miniszter, hogy a képtárt, melyre nézve külföldi kereskedő szövetkezet fényes ajánlatot nyújtott be a herczegnek, biztosítsa hazánknak. Szerencsés körülmények véletlen összetalálkozása, a végső pillanatban, mentették meg az ügyet. Döntő köreik, kiknél a politikai élet s a kormányzás nehéz gondjai a művészet iránti fogékonyságot elnyomják s a jó ízlés fejlődését megakasztják, azt vélték: régi képek megbecslése annyira egyéni ízlésen alapszik, oly önkényes, hogy beléjök közvagyont fektetni lelkiismeretlenség. A herczeg, Van Haanen bécsi becslő munkálata alapján szabta meg az egy millió kétszázezer frtnyi árt. A magyar kormány Mündler Ottót , a híres műértőt, ki évek hosszú során át a londoni National Gallery részéről a vásárlásokkal meg volt bízva, utóbb a Louvrenál exper tül alkalmaztatott — bizta meg. A legnagyobb titokban tartották Pestre jövetelét, nehogy a megvételt sürgető szakkörök befolyásolják. A képek értékét ő 2.995,320 frankban azaz 1.198.128 forintban állapította meg. Ugyanez időtájt Mr. Boxhall, a National Gallery igazgatója, Pesten járván, Pulszky Ferencz kérésére szintén megbecsülte a gyűjteményt. Eredménye: kerek számban 110000 font sterling. A három egymástól teljesen független becslésnek azonos végösszege megnyugtatásul szolgált a kormánynak, melynek épen ezen évben, a papírhatások beváltásával eszközölt megtakarítás által rendkívüli bevétel állott rendelkezésére. A képtárt megszerezte az országgyűlés , de budgetje megállapításánál nem róla gondoskodott. 16.000 forintnyi tétellel szerepelt a vall. és közoktatásügyi minisztérium rendes költségvetésében a hivatalosan, de törvényellenesen országos Eszterházy képtárnak nevezett intézet. A magyar tudományos akadémiának fizette ezt bérösszegül az állam, a képtári helyiségekért, melyeket egykor az nagylelkűen herczeg Eszterházynak ingyen felajánlott, a végből, hogy a hires gyűjtemény Bécsből fővárosunkba jusson. Gyarapítására, fönntartására egy krajczár sem szavaztatott meg. A gyűjtemény fejlesztésére, népszerűsítésére senki sem gondolt. Sic vos non nobis! Az intézet pangásának okát nemcsak abban kell keresnünk, hogy a nagy, hanem az állítólagos szakközönség is, fölfoghatatlan érzéketlenséget, páratlan közönyösséget tanúsított iránta. Csak egy példát hozok föl ezen vádam igazolására. Ráth Mór 1871-ben egy díszmunkát bocsátott közzé: „Az Eszterházy-képtár eredeti fényképekben.“ A szöveg megírását Keleti Gusztávra bizta, ki még ma is a tudományosan legképzettebb műkritikusunk hírében áll. A munkában látjuk Ridolfo Ghirlandaro gyönyörű „Pásztorok imádását“, melyen a művész neve félhüvelyknyi aranybetűkkel, s a készítés éve MDX, szembeszökően ott ragyog. Keleti ur a szövegben ezen művész apjának, Domeniconak, életrajzát adja, ki még a XV-ik században halt meg. Hiszen a Lexikonokban a D betű megelőzi az R-et s Domenicot, ki híresebb volt, 1—2 lapon méltatják, míg Ridolfoval 10—15 sorban végeznek. A magyar kritika dicsérően emlékezett meg a szerző komolyságáról s tájékozottságáról! Mit várhattunk a nagy közönségtől, mikor a hivatottak így ignorálták a képtárt. El is felejtette alaposan, hogy az Akadémia második emeletén nagy szellemi tőke hever, ritka műélvezet áll rendelkezésére. A tíz év azonban, mely a képtár megvétele óta lefolyt, mégsem múlt el egészen eredmény nélkül. 1872-ben Ipolyi Arnold a lelkes műbarát, mintegy 60 képet ajándékozott, melyek gyűjteményünkben nagy hézagot pótoltak, mert ezek az előbb egyáltalán nem képviselt legrégibb olasz és német művészek munkái. Ugyanezen évben az országos képtárt a nemzeti múzeum igazgatójának felügyelete alá helyezték, ki 1875-ben elrendelte, hogy a múzeumból a régi iskolák művei az országos képtárba helyeztessenek, a modernek pedig innen a múzeumba. Ezen képek legnagyobb része Pyrker János egri érsek, előbb velenczei patriarchs, hagyományából származtak, egynéhány pedig — köztük Palma Vecchio bájos Violanteja, Dürer férfiarczképe, Cranach Szt.Katalinja — az 1848-iki kormány rendeletére helyeztettek át, a kincstári elnök hivatalos helyiségeiből, a nemzeti múzeumba. 1879-ben Tárkányi Béla apátkanonok érdekes régi olasz feszületet ; 1880-ban ismét Ipolyi Arnold Magyarországi Mihály egyetlen ismert művét; 1881-ben Popper Lipót ur két szép képecskét Balthasar Beschey-től ; e sorok írója pedig egy hollandi képet, ajándékoztak. 1871—1881-ig, a lap teljes hiányában, a megtakarításokból, három kép vásároltatott összesen 400 forint árán. Télen át a képtárt, minthogy fűteni nem lehetett, a közönség alig látogatta; az 1873-diki tűzvész következtében, uj tűzbiztos vastetőt készíttetett az Akadémia s ugyanezen alkalommal bevezettetett a vizfütés is. Amily előnyös a közönségre, oly hátrányos volt ez a gyűjteményre magára, minthogy a berendezésével megbízottak nem vették figyelembe a régi képek sajátságait s közvetlenül a falak mellett helyezték el a vizvezető csöveket. Csakhamar észlelhető volt ennek káros hatása. Egy télen át mintegy 25 — 30 kép repedt meg, a szin mindenütt lepattogni kezdett. A sajtó felszólalásai következtében a vallás- és közoktatásügyi miniszter, 1879 ben, megvizsgáltatta a képtár állapotát, enquête-et hitt össze. A tanácskozások eredménye volt, hogy a fűtés sikeresen módosíttatott, — az 1880—iki télen át egyetlen kép sem repedt többé — s a legsürgősebb helyreállítások munkába vétettek. Az európai hírű müncheni képtárőrt, Hauser Alajost, sikerült ezen feladat megoldására megnyernem; hogy minő eredménynyel működött, arról a közönség meggyőződhetik a képtár termeiben. Hat heti munkálkodása alatt a legbetegebb képeket gyógyította meg, de még Bök maradt, melynek helyreállítása okvetetlenül szükséges. Az irányadó körök meleg érdeklődése az ügy iránt biztosítékul szolgál, hogy a jól megindított munka nem fog többé fönnakadni. A herczeg Eszterházy-féle gyűjtemény keletkezéséről alig tudtunk valamit. Ennek földerítése végett a kismártoni levéltárban kutattam, mire Horváth Boldizsár úr, a herczegi javak gondnoka a legnagyobb előzékenységgel adta meg az engedélyt, a levéltár hivatalnokai pedig szíves segítségükkel lehetőleg megkönynyítették munkámat. Képekre vonatkozólag a legrégibb adat 1775-ben fordul elő, Miklós herczeg egy régi magyar képet nézetett meg Grundmann bécsi festővel s Rahier jószágkormányzót utasítja, hogy 12 aranyon szerezze meg. Valószinüleg a Herodes lakomája ez, mely a képtárban 187-ik szám alatt látható. 1779-ben a herczeg elrendeli, hogy Kismártonból az ott levő képeket Eszterházára vigyék, hol a kastély egyik szárnyában képtárt alkot. 1803-ban Maurer udvari festő emlékiratot ad be a herczegnek, melyben kiemeli, hogy különböző kastélyokban őrzött képek kellő gondozás fajában romlanak s megpendíti a tervet, hogy a Pottendorfi kastélyban, együtt fölállítva, imposans gyűjteményt képezzenek. A herczegnek megtetszett a terv s Fischer festőt a képtár őrévé kinevezi, ki 1805-ben a képtár összeállítását befejezi. Pottendorf azonban nem soká vonzotta, a szép képtár által, az idegeneket. A pompaszerető Pál herczeg főszékhelyén, Kismartonban, akarja gyorsan szaporodó gyűjteményét fölállítani. Helyszűke miatt azonban ezen terve dugába dől, ő tehát a Bécs közvetlen közelében fekvő Laxenburgot szemeli ki e czélra 1810-ben költözik ide a gyűjtemény; de már 1813-ban bepakolják s Bécsbe szállítják a magyar testőrség palotájába 1814-ben, a Kaunitz herczegtől vett telken, Mariahilf városnegyedben, elkészül az uj ház, melyben a képtár félszázadon át, 1865-ig, Pestre szállításáig, őriztetett. A képtár őrei ezen idő alatt jobbatlan festők voltak. Fischer József 1804—1822-ig, Rothmüller Antal 1822—1832-ig, Gál György könyvtárnok 1832— 1855-ig, Altenkopf József 1855—1857-ig, — a képtár történetében foltot képez; ő sikkasztotta el Rembrandt metszeteinek szine-javát, — 1858-tól fogva Kratzmann Gusztáv. A beszerzések zöme a század első évtizedeire esik. Don Mattia Zarillo, a nápolyi Capodimonte múzeum igazgatója, megbizottja a herczegnek képek vásárlására, lázas tevékenységet fejt ki. A herczeg 1802- ben Deisler Mártontól Ghirlandajot vesz, 1810-ben a Szirkenstein-féle árverésen részt vesz, 1811-ben megszerzi a Knellert Beckhoutot s a Florist 5000 frton; ugyanekkor Antonio Carlo Poggitól 3000 frank évi járadékért nagy kézrajz-gyűjteményt vásárol, Rafael, Leonardo da Vinci és Michelangelo műveivel; 1712 ben Alexandre Allardtól két Poelemburgot; 1814-ben Kaunitz Wenzel Antal herczegtől egy gyönyörű képgyűjteményt; 1817-ben Bergnemet Ostadeot, Van de Veldet, két Goyent, egy Saenredamot, a Teisler-féle örökösöktől; 1819-ben a Wilczeky-féle, 1821-ben pedig Londonban a Burke-féle, árverésen vesz részt, hol a spanyol iskola gyöngyeit szerzi meg. 1832-ben a herczegi javak önkénytes zár alá kerülnek , ettől fogva megszűnnek a vásárlások. Ezentúl a számadásokban csak a restaurátorok szomorú emlékű nevei s boxsos számadásaik szerepelnek; gyászos működésükkel majd a képtár gyöngyeinek méltányolásakor ismertetem meg a szives olvasót. PULSZKY KÁROLY: Kovás. „Az általa kedvelt virágok, Osbornból, mint a valódi szeretet, barátság és bánat jelvénye, Victoria királynőtől.“ Ezen — saját kezével írott — sorokhoz volt csatolva Nagy-Británia királynőjének primulákból fűzött gyászkoszorúja, melyet a trónörökös Walese-i herczeg által küldött a Disraeli koporsójára. És volt e mellett egy másik küldeménye is, immortelles növényekből. És hasonló módon fejezte ki érzelmeit az uralkodó háznak mindenik tagja. Megható nyilatkozatok azok, kétségtelenül és őszinték is, bizonyára. De alighanem fokozta hőségüket az elhunyt államférfiu irányában,némi tüntetési ösztön is az élő államférfiu ellenében. Annyi tagahatatlan, hogy Beaconsfied betegsége alatt és halála után Victoria királynő folytonosan és minden módon értesítette birodalmát a saját rendkívüli fájdalmáról, s hogy ezen sokoldalú értesítésben a közvélemény — nem rokonszenv nélkül, de némi hamiskodással — bizonyos demonstrációt kezdett látni Gladstone rovására. Valószínű, hogy az ilyen sejtelem nem gyengült a tudósítás által, miszerint a kormányelnök nem talált magának időt a nagy vetélytárs temetésén jelen lenni. Na de hétfőhez egy hétre ő fogja indítványozni a parlamentben, hogy dicsőült elődének a Westminster egyházban is legyen nemzeti emlékhelye. És a beszéd, melylyel indítványát megteendi, okvetlenül nagyszerű lesz, ha nem találja is eloszlatni az ékesszólás mesterére vonatkozó gyanakodásokat. Egy szóval az én nézetem eltér azokéitól, akik szerint a Beaconsfield halála által a Gladstone hatalmi állása jelentékenyen erősödött. Én — ellenkezőleg — azt hiszem, hogy gyengült. Igaz ugyan, hogy a conservatív párt vesztesége egyelőre pótolhatlan, mert hát egy félszázados politikai élet alatt, lángeszű szolgálatok által kimagaslott egyéniségnek vezéri utódja gyanánt nem lehet rögtönözni senkit, aki az elődnek tapasztalataira és tekintélyére támaszkodható előnyökkel rendelkezhetnék. It,s ennyiben a szabadelvű párt nyeresége nem is jöhet kérdés alá, annyira világos. De nem kell számításon kívül hagyni ezen nyereségnek veszélyes eshetőségeit sem. Az angol szabadelvű pártnak különféle és egymáshoz nem sok vonzalommal viseltető alkatrészeit együtt tartani a legerősebb kapocs a Beaconsfield irányában érzett féltékenység és félelem folytán alakult. Ez a közös kapocs elpattant, és a széthúzó — radicális, liberális és whig — elemek fegyelmezésére nincs meg többé a nagy ellenfél rohamainak visszaverésére kész buzgóság; mert hát a nagy ellenfél elhunyt, serege pedig, magára hagyatva, nem győzelemképes. Merem állítani, hogy ezen érzelem, az elbizakodottság, fogja megbontani az angol szabadelvű pártot. A híres dr. Johnson egyik mondása volt, hogy bizonyos whig barátjának halála után a saját turyzmusát nagyon elhidegülni érezte. Amíg volt kivel veszekedni, addig vad vitákat folytatott szomszédjával mindig. Mihelyt ez behunyta a szemét ELLENŐR Budapest, vasárnap, május 1. 1881. és nem raisonerozhatott többé vele: a politikai türelmetlenségéről ismeretes doctor kőszültsége is megszelidült.Hasonló rugók fognak működni a Gladstone úr seregének soraiban is. A Bradlaugh-ügy máris megmutatta, hogy mit várhat a kormány még a mostani alsóháztól is, a nagy győzelem után alig egy évvel. Pedig az izlandi bérlet- és birtokkérdés iránti javaslat által nem fognak kibékülni a zúgolódók. És nem kell elfeledni azt sem, hogy a transvali és afganistani capitulatiot nem fogja elfeledni Gladstone úrnak az angol közérzület, kivált azon Disraeli halála után, a kinek kormányelnöksége alatt az angol nemzeti büszkeségnek nem kellett pirulni megaláztatás miatt sem a vad, sem a czivilizált világ előtt. A képviselőház kérvényi bizottsága 1881. április 30-án Vizsolyi G. elnöklete alatt tartott ülésében a bizottsági előadó dr. Vécsey Tamás képviselő számos kérvényt terjesztett be. Figyelmet érdemel Liptó megyének a helypénzszedési jog gyakorlatára vonatkozó közgazdasági miniszteri rendelet ellen benyújtott felirata. A liptómegyei nemesek se Liptó-Szent-Miklóson, se Rózsahegyen nem akarnak helypénzt fizetni. A bizottság véleménye az, hogy a kormány terjessze a törvényhozás elébe azon alapot, amelyből kiindulva a helypénzszedési jogot adományozza. A „budapesti honvédegylet“ a menház tárgyában f. évi márczius 15-én a 89 honvédegylet közül megjelent 31 egylet egy része által hozott határozat a honvédség akaratának kifejezéséül tekinthető nem lévén, kéri, hogy a honvédsegélyügy továbbra is a nemeslelkű nemzet ügyéül tekintessék. A bizottság javasolja, hogy utasítsa a ház a kormányt, hogy a honvédmennát tárgyában hozott házhatározat szellemében kövesse továbbra is azon eljárást, amely a segélyre utalt honvédek javának megfelelő. Fiume az ottani provisorium megszüntetését kéri. A bizottság ezen hazafias kérvény áttétele mellett utasítandónak véli a kormányt, hogy annak idején nyújtson be oly törvényjavaslatot, mely szerint megszüntettessék Fiuméban a kivételes és ideiglenes állapot. A képviselőház igazságügyi bizottsága Horváth Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében tárgyalás alá vette a kir. Curiának országos képviselőválasztási ügyekben való bíráskodásáról szóló törvényjavaslatot. A kormányt Pauer Tivadar igazságügyminiszter képviselte. Emmer Kornél előadó részletesen ismerteti a törvényjavaslat történetét és azon indokokat, melyek annak 1877. évben történt tárgyalása folyamán a törvényjavaslat mellett és ellen felhozattak. A maga részéről ajánlja a törvényjavaslat elfogadását és jelzi azon elvi változtatásokat, amelyeket a részletes vita folyamán indítványozni fog. Ezek legfőbbjei , hogy a bíróság utasítandó lesz, hogy ne annyira a formákat, mint a dolog lényegét: a választók szabad akarat nyilvánítását tekintse az elébe terjesztendő kérdések megbírálásánál; a Curia illetékességének a választások érvényessége feletti megállapítása ellen felhozott érvek legnagyobb részét elenyésztethetőnek véli az által, hogy ezen ügyekre nézve a bírák tanácskozásának és szavazásának nyilvánossága állapíttatnék meg. Végre abból az elvből indulva ki, hogy a választási törvény ezen bíráskodás megállapítása által minél nagyobb szentesítést nyerjen, a semmiségi esetek bővítése iránti indítványokat helyez kilátásba. Pauler Tivadar igazságügyminiszter ajánlja a törvényjavaslat elfogadását, és kiemeli, hogy annak benyújtása által a kormány csak azon kötelességét teljesítette, melyet a választási törvény 89. §-a eléje szabott. Szilágyi Dezső az előadó által jelzett javításokat részben kivihetetleneknek, részben helyeseknek mondja, de a javaslatot átalánosságban sem fogadja el azon okok alapján, melyeket 1877-ben a házban elmondott. Hováth Lajos elnök a ház, illetőleg bizottságainak ily kérdésekben való bíráskodását nem tartja szerencsésnek, és ma is azon meggyőződésben van, hogy ezen bíráskodás a Curiára bízható. Vidniczkay József elfogadja a törvényjavaslatot. Apáthy István sajnálja, hogy ily fontos javaslat mintegy erőszakolva, az ülésszak végén terjesztetik elő. Szerinte épen a választások kérdései nem alkalmasak bírói megítélésre. A minoritások legjobb védelme épen a parlament minél nagyobb hatalmában keresendő. Nem fogadja el a javaslatot. Emmer Kornél előadó Apáthy ellenében kifejti, hogy itt nem lehet arról szó, mintha a törvényhozás ezen javaslattal meglepetett volna. Ezen e javaslatnak előzményei, antendái oly bővek, a mellette és ellene felhozott érvek az 1877-diki parlament minden retortájában annyira kifejtettek, hogy mindenki meggyőződést alkothatott és alkotott is magának e tárgyban. Nem osztja Apáthy azon nézetét, mintha ezen kérdések nem volnának alkalmasak birói cognitiora, de igenis alkalmatlanok képviselői cognitióra. A közvetlenség és a bizonyítékok szabad méltánylása akkor egyáltalán nem volna keresztülvihető, ha a biráktól eltagadjuk az élet követelményei és szükségletei iránti értéket, és figyelmezteti a bizottságot, hogy a választásoknak kisszerű formák miatti megsemmisítésétől tartani nem lehet, mihelyt a lényegre, a választók szabad akaratának nyilvánulására fektettetik a fősúly. Bokros Elek röviden hivatkozik arra, hogy már 1877-ben a javaslat mellett foglalt állást, és teljesen át van hatva annak czélszerűségétől. Vécsey Tamás hasonlóképen pártolja a törvényjavaslatot. Hosztinszky János azon főtekintetnél fogva, hogy a választásnál kell, hogy a választók akarata minél biztosabban érvényt szerezzen, szintén elfogadja a javaslatot, de a részletekre nézve módosításokat tart fenn. Szilágyi Dezső az előtte szólók nyilatkozataira reflektál és, bár elismeri, hogy a nézetek érlelődtek ugyan arra nézve, váljon a javaslat elvben elfogadható e vagy nem, de a részletekre nézve a vélemények igen nagy eltérését helyezi kilátásba, s a maga részéről is sok módosítást fog indítványozni. A többség a javaslatot a részletes vita alapjául átalánosságban elfogadta, és a bizottság a részletes vitát hétfőn d. u. 5 órakor tartandó ülésében kezdendi meg. Nagy-Kikindától Becskerekig építendő másodrendű vasútra concessiót kér a közlekedési minisztériumtól a magyar országos bank vezérigazgatója. Az erre vonatkozó szerződést már megkötötte az érdekeltekkel. Táviratok. Konstantinápoly, ápr. 30. (Eredeti távirat.) Az osztrák-magyar, angol, franczia és orosz nagykövetségek katonai attachéi utasítást kaptak, hogy a Görögországba kebelezendő terület átadásának részleteit dolgozzák ki. Manega százados és Swaine kapitány, az osztrák-magyar és angol attachék, jelentésüket is előterjesztették már, amelyet a két másik katonai attaché elfogadott. A nagykövetek két ülésben tárgyalták már a kötendő conventiót. Hírlik, hogy miniszterválság áll küszöbön. Szaid pasa, hogy meneküljön a conventio aláírásától, egy ideig vissza akar vonulni. Utódjául Mahmud Nedin pasát emlegetik. Hírlik továbbá, hogy a szultán ugyanez okból keresztyént nevez ki külügyminiszterré, és pedig Artin effendi államtitkárt. Athén, ápr. 30. (Eredeti távirat.) A görögkormány végre mégis rászánta magát, hogy írásban is feleljen a hatalmak második jegyzékére. A feleletet ma nyújtja át a követeknek a görögkülügyminiszter. E jegyzékben a hatalmak javaslata elfogadásának egyetlen feltételéül azt tűzi ki a görög kormány, hogy a porta rövid idő alatt adja át a kérdéses területet. Athén, ápr. 30. Biztosnak mondják, hogy a portának a görög kérdésre vonatkozólag ma átnyújtott válasza egyszerűen notifikálni fogja a török biztosok kinevezését, kik egyetértésben a nagykövetekkel, két hét alatt elkészítik a terület átadásáról és az átadási módozatokról szóló egyezséget. Az átengedett területet, az egyezségben megállapított határidő alatt, három részben fogják a görög hadseregnek átadni. Európa kezeskedik az egyezség végrehajtásáról. A megszállott tartományokban lévő hadiszert egy félév alatt fogják a törököknek visszaadni.