Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)
1880-10-09 / 8. szám
Kolozsvár, 1880. a nemzeti hála-kötelességek teljesítésében hátramaradni, e nemzetecske — mely 1849. után középiskoláira több százezer forintot áldozott, mely művelődési statistikájára 1000, történelme megírására 12.000 forint pályadijt tűzött ki — a hősök érdemei iránti elismerés terén sem maradható hátra. Ott diszlik S.-Szent-György főterén a Háromszék dicső önvédelmi harczában elvérzett székely hősök emlékét örökítő díszes gránit szobor, két nyugvó oroszlánnal talapzatán. Ott van nem messze onnan a Szépmező oromzatán másik emlék , a helyen , hol azon honvédek nyugosznak, kik 29.000 muszkával vivtak csatát, s midőn körül kerittettek, a marengoi franczia gárda jelszavát vallva meghaltak, de magukat meg nem adták. Ott van Eresztevény temetőjében a nagy Gábor Áron szegény emlékköve. Ott a marosvásárhelyi Postaréten a székely vértanuk magas diszgulája. Ott büszkélkedik a Tömösi szoros emlékszentesítette szikla ormán, a Magyarváron a messzee látszó emlékkő, mely Kis Sándor és társai termophilei harczainak dicsőségét hirdeti, s egybe van gyűjtve a pénz a Petőfi sírja felett emelendő emlékkőre. És ott készül most Maros- Vásárhely piaczán talapzata a magyar emlékszobrok legszebbikének , Bem tábornok szobrának. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy az első eszme, mely szerint egy esetlen egyiptomi diszgulát akartak oda állítani, elejtetett, s a helyett szobormű készítése határoztatok el. Örülhetünk, hogy a székely társadalom által emeltetett szobor, oly remek mű, amelyet a magyar szobrász ihlettsége és lángesze szobor műveink legszebbikévé emelt, olyanná, a minő nem apó nagy emlékéhez méltó. Örülhetünk, hogy e remek conceptiója bevégzett mű, egy oly talapzatra helyeztetik, a mely nem csak impozáns tömege (4 öl magas) nem csak helyes arányai és idom szépsége által tűnik fel, hanem alkatanyagánál fogva is páratlan széles e világon melylyel szépség tekintetében a világ egyetlen gránitja sem versenyezhet. De épen azért, mert e szobor mű egésziben annyira sikerült, nagy hibának tartanám, ha hibás felállítása által annak hatását elrontanák. Bem szobra csak keletre nézhet az úgynevezett zenélő kút felé, nem csak azért mert arra van sírja, melyből halhatatlan szelleme kitör bánem azért is, mert a tájt laknak a székelyek, kikkel dicső, világ bámulta csatáit vívta. Továbbá bizonyos egyénnek oly szándéklatát is emlegetik, hogy Bem szobrát ünnepélyesség nélkül, csak úgy lopva szeretné leleplezni, félve, hogy a székelyek elégületlensége kormányellenes tüntetésben nyilvánulhatna. __ Ez uram !sértő lenne a székelységre, melynek áldozatkészsége s írem apója iránti imanásszerű kegyelete ez emléket létrehozta, de még sértőbb lengyel testvéreinkre, kik, — mint a hírlapokból értesülünk — testületileg akarnak megjelenni dicső honfitársuk emlékszobrának bemutatásánál ; sértő lenne az egész emberiség szabadságszerető részére; mert Bem világhős volt, aki harczolt mindenütt a szabadság harczaiban, s igy ha magyar és lengyel közvetlen magáénak vallhatja is, de ő az egész emberiségé, az ő dicsősége nemcsak mi reánk, hanem az összes népekre áradoztatja szét fölmelegítő sugarait. Valóban őrmesteri bornirt felfogás lenne az, ha egy világhősnek emlékszobrát úgy lopva akarnák bejuttatni a nemzet Pantheonjába, ily confusio csak a fusio gyászvitézségének, agyafúrt fejében fogamzhatik meg. De mi, kik a nyilvánosságot szeretjük, mi, kik a néppel való érintkezést nem kerüljük, hanem keressük , egyszersmind megköveteljük azt is, hogy a miként nyilvános volt a hős élete, akként nyilvános legyen emlékének megszentelése is. Hadd foghasson e nemzeti ünnepen kezet a szabadságszerető és független nemzeti létre törő magyar és lengyel ; hadd köthessenek szent frigyet közös nagy hősük emlékszobrávál, nemzeti nagy aspiratiójuk valósítására, s közös czéljuk kivitelére. Ne akarjátok a világító tornyot egy gyüszűbe rejteni. Orbán Balázs: „Mit írjak nektek, összeirtatják, vagy hogyan írjam meg, vagy egyáltalában mit ne írjak meg a jelen körülmények közt, minden istenek és isten asszonyok veszítsenek el gonoszabbul, mint ahogy érzem naponta, hogy tönkre jutok, ha tudom. Saját gaztettei és saját gyalázata annyira az ő gyötrelmére fordultak. És nem hiába állttá egyik kiváló bölcs, hogy ha a zsarnokok keblét föltárná valaki, marczangolást és sebeket látna abban, mert mint a testen az ütés foltot hagy, a lelket úgy marczangolja szét a vad indulat, a féktelenség és a gonosz szándék. Igen, Tiberiust sem szerencséje, sem a magány nem védte meg, hogy keble gyötrelmeit és bünhődését be ne vallja.“ (Ann. VI. 6.) Megdöbbentő, elriasztó a kép, melyet Tiberius végperczeiről nyújt. „Már Tiberiust elhagyó testi ereje, de nem a tettetés. Lelkének megmaradt fagyos ridegsége : beszédével, arczával erőltető a nyájas szint, hogy palástolja a látható hanyatlást. Miután gyakran cserélgeti tartózkodási helyét, végre a misenumi hegyfokon levő nyári lakban telepedett meg, melynek egykor Lucullus volt ura. Itt vége a következőkép állott be. Volt egy kitűnő orvos, Charicles, ki nem volt ugyan az uralkodó rendes házi orvosa, de azért gyakran fordultak tanácsához. Ez mintha házi ügyei elintézése végett távozott volna el a hódolat színe alatt, üterét megtapintá Nem kerülte ki a fejedelem figyelmét. Ugyanis Siberius, nem lehet tudni, hogy nem-e megbántatva és haragját annál inkább elfojtva, lakomát rendel és hosszasabban vett abban részt, mint egyébként szokott, mintha távozó barátját akarta volna ez által megtisztelni. Charicles azonban mégis észrevette az életerő hanyatlását és Macrónak ezt elárulta Ekkor a jelenlevők közt mindent sietősen megbeszéltek, a vezérekhez és sergekhez rögtön, parancsokat küldtek. Márczius 16-án azt hitték, hogy bevégezte életét, és midőn C. Caesar a sok szerencsekivonó üdvözletének fogadására előjött volna, hitül hozzák, hogy Tiberius visszanyerte hangját, látását és számára ételt kértek. Általános félelem szállta meg a kebleket , és a legtöbb szerteszét oszlott, kiki vagy bánatot vagy tudatlanságot színlelt. Caesar (Caligula) elnémulva az uralkodás elérhetése reményétől, a legborzasztóbb kétség martaléka lett. Macro meg nem riadva megparancsolja, hogy az öregre egy rakás ágyneműt dobjanak és távozzanak el, így halt meg Tiberius 57 éves korában.)“ (VI. 50.) Egy elsötétült szív, egy ferde irányba tévedt akaraterő, egy igazságszeretetre képességgel bíró, de a hízelgők és árulkodók által az igazságtalan tettekre ragadott és teljesen pessimistává, gyanakvó zsarnokká fejlődött jellemmé vált Tiberius. És ha Charpantier némikép szemére lobbantja Tacitusnak, hogy nem igazságos irányában , ebben találunk némi igazat, ha elolvastuk azon beszédet, melyet Tiberius a senatusban tartott az adulatio azon neme ellen, hogy az uralkodó tiszteletére templomokat építsenek. „Elégnek tartom, ha halandó vagyok és az ember tisztét betöltöm, ha a fejedelem kötelességeinek megfelelek, erre titeket és az utókort hívlak tanukul ; ha emlékemnek megadják, hogy méltó valók elődeimhez, a ki felvigyáztam, a veszélyek közt szilárd valók, a sérelmeket a közjó érdekében feledtem : ez lesz az én templomom a ti lelketekben, ez lesz legszebb szobrom és legmaradandóbb, mert a kőből faragott emlékszobrokat, ha az utókor ítélete elitéli, mint puszta sírokat vetik meg.“ Hasonlókép Tiberius — mintegy saját környezetének aljas hízelgése ellen felforrva — kiáltott volna föl: „Oh szolgaságra termett emberek!“ Tacitus maga beszéli el e mozzanatokat, melyek nem tekinthetők adatszerűen igazaknak, de Tiberius lélektani jellemzéséhez hozzá tartoznak. Tacitus azt mondja, hogy a hatalom vonta meg Tiberiust. Igazán sajnálnunk kell, hogy az Annales 7—11 fejezetei elvesztek, mert Caligula jellemzését is szerettük volna tőle olvasni. Claudius és Nero képét (Ann. 11-13 és 13-16) kitörölhetetlenül vési be az olvasó lelkébe. Az utókor gyűlöletét a lehető legnagyobb mértékben kelti fel irántuk. Ő maga mondja, hogy Annalesei czélja az, hogy az erényt ne borítsa el a fedékenység és hogy a gonosz szavaktól és tettektől riaszszon vissza az utókor előtti megbélyegeztetéstől való félelem.“ Tacitus történetírása kiválóan erkölcsi jellemmel bir. Hegedűs István: A LAPOKBÓL. — A pénzügyminiszternek a tabarékokhoz intézett felhívásával még mindig foglalkoznak a lapok. A „Pesti Napló” következő gúnyos megjegyzéseket ad egy mérsékelt ellenzéki képviselő tollába: „Egyesüljünk, s meglesz az egyetértés, és szent a béke,!“ ez a felhívás tartalma s világos értelme. A házban nem lévén sem mód, sem alkalom a pénzügyminiszter szózatára válaszolni, bátorságot veszek magamnak, hogy a sajtóban néhány észrevételt tegyek ezen szózatot illetőleg, s pedig két irányban, t. i. annak lényegére és modorára nézve, megjegyezve egyébiránt, hogy én is csupán egyéni nézeteimet fogom előadni. A pénzügyminiszter úr megmondotta, hogy egyesüljünk. Azt is megmondotta, hogy miért. T. i. azért, hogy közös erővel megbirkózhassunk a szélballal. Pedig az egyesülés szükségességét még bővebben is indokolhatta volna a pénzügyminister úr. Például a következőképpen : „Tisztelt mérsékelt ellenzék! íme az 1881 iki költségvetés. Van benne 25 millió praeliminált hiány. Lehet azonban magából a költségvetésből több hiányt is megállapítani, ha a számokat és az egyes tételeket helyesebben csoportosítjuk. Az 1881 -iki zárszámadások aztán be fogják bizonyítani, hogy a valóságos deficit még nagyobblesz. Világos tehát, hogy azon kormány, mely öt évvel ezelőtt az állam pénzügyeinek rendezésre is vállalkozott s időközben tetemesen fokozta a terheket, feladatát fényesen megoldotta, s így az ellenzékeknek nem lehet oka a panaszra. Igaz, hogy nagy az adó, ugyannyira, hogy majdnem elviselhetlenné válik. Szaporodik is a földönfutók és a proletárok száma ijesztő mérvben. De ezen is segíteni lehet azáltal, ha újabb adókat hozunk be. A zsebemben van egy tucat adóemelést vagy új adókat tartalmazó törvényjavaslat. A t. mérsékelt ellenzék megszerezheti magának azon gyönyörűséget, hogy mindezen javaslatokat sorban megszavazhassa bizalomból, miután átment a» imminMírfiiA, r«lacrsazara csatlakozás imnim caudiuuman. Kétségtelen az is, hogy az elégedetlenség terjed és a szélsőségek elhatalmasodnak. Meglehet, hogy a kormány politikája oka annak hogy nagy az elégedetlenség és elkeseredés országszerte. De ezen is lehet segíteni azáltal, hogy a jelen kormány kormányozzon tovább és a mérsékelt ellenzék támogassa. Azt sem tagadom, hogy voltaképen a kormánynak kötelessége volna megmondani, hogy miért támogatassák ? melyek czéljai ? mely eszmékkel bír? Mi a programmja? De hála az egeknek, ezen túlteheti magát a kormány, mert megél a bizalomból, s minden törekvése oda irányul, hogy ezen bizalom gyarapodjék Ez pedig meg fog történni, ha a mérsékelt ellenzék egy huszáros fordulattal megajándékozza őt bizalmával. Igaz továbbá, hogy a Parlamentarismus tekintélye nagyban alászállott, s a parlamentáris intézmények magasztalása nem divat többé. De ezen is könnyű dolog segíteni, s pedig úgy, hogy a képviselők szaporán sétálgassanak egyik pártból a másikba a kormánynak fennállása pedig hosszabbíttassék meg bizonytalan időre. Ennyit még elmondhatott volna a pénzügyminiszter úr, mint az elmondhatók minimumát, ha t. i. komolyan akarta azt, mire a mérsékelt ellenzéket felhívta. De én azt hiszem, hogy csak a költségvetés által föltárt helyzet komoly, s nemcsak komoly, hanem sötét, de a szózat sem komoly, sem világos, s ezért az ellenzék részéről sem vehető komolyan, mert amint a kormánypárt, egyik kormánypárti közlöny kifejezésével élve, nem fogja saját hasát felmetszeni az ellenzék kedvéért, úgy a mérsékelt ellenzék se fogja létezésének erkölcsi alapjait feladni bárki kedvéért. S most még néhány szót a „modort“ illetőleg. Ugyan mit mondana a pénzügyminiszter úr, ha a mérsékelt ellenzék egyik vagy másik tagja így szólna hozzá: „T. pénzügyminiszter ur! Baj van. Egyesülni kell a szélsőség ellen. Hagyja ott a bársonyszéket, csináljon egy Frankenbewegungot s telepedjék ide közébünk a többséggel együtt s majd együtt leverjük a szélbalt!“ A pénzügyminiszter ur bizcnyara azt vá'aszolta volna az illetőnek, a mit az „Ármány és szerelemben“ Miller mond a .PresiJent“-nek. „Halten zu Gnaden! Mein devotestes Compliment — aber den ungehobelten Gast worfe ich bei der Thür hinaus.“ Quoi uni justum, alteri aequum. Egy képviselő. ELLENZÉK Mindez persze úgy hangzik, mintha a közjogi alapon álló ellenzék egyáltalában ellenezné a kormánypárttal való egyesülést. Pedig egészen megbízható forrásból tudjuk, hogy csak formai fentartása van ez elvi alapon nem álló ellenzéknek, s mihelyt a kormány alkalmat nyújt neki a csatlakozásra, azonnal oda szegődik. Csak a látszatot óhajtják megmenteni — — a lényeg aztán mindegy. Elkeresztelik a csatlakozást majd Compromissumnak vagy Coalitiónak, vagy mit tudjuk mi, minek, de megcsinálják mindenesetre, hogy megint legyen egy semmit mondó jelszó, melyet pártunk ellenében a közeledő választásoknál hangoztassanak. Ugyanez ügyben a „Magyarország“ ekként nyilatkozik : „Bármiként hangsúlyozta is a pénzügyminiszter azt, hogy a jelenlegi kormánypárt nem fog szétmorzsolódni, e hangsúlyozás minden hatását elveszti ama ténynyel szemben, hogy a pénzügyminiszter úgy a kormányt, mint annak pártját elégtelennek tartja a szituáczióval megküzdeni, a mérsékelt ellenzék segítsége nélkül. Hogy gróf Szapáry Gyula ezt a régen érzett, de az officziózusok által folyvást tagadott igazságot kimondta, ezzel oly rést ütött úgy a kormányon mint annak pártján, hogy az nem csak ajtónak, hanem kapunak is beillik. És akárhogyan magyarázgassák, akárhogyan csűrjék-csavarják is a pénzügyminiszter nyilatkozatát az officiózusok, annak más értelmet soha sem fognak adhatni, mint azt, hogy a pénzügyminiszter az ország színe előtt kijelente, hogy a kormány és a kormánypárt nem képes tovább haladni azon az úton, amelyen eddig haladt. E nyilatkozattal szemben az officiózusok részéről minden csűrés-csavarás nevetséges erőlködés. És még nevetségesebb az, hogy az Ellenőr akként akarja méltányolni Szapáryt, hogy mig Szapáry a mérsékelt elemek egyesülését óhajtja, addig az Ellenőr a régi pártgyűlölet magjait hintegeti. Mindi s ez azt bizonyitja, hogy gr. Szapáry Gyula nyilatkozata a legrnatívabb zavarba hozta a karmonvxiársban azokat, kiknek exisztentiája Tisza Kálmántól függ. Ezek most minden áron oda törekednek, hogy a pénzügyminiszter nyilatkozatának értékét devalválják, s ezt azáltal vélik elérni, ha azt hirdetik, hogy gróf Szapáry Gyula ama felszólítást a miniszterelnök megbízása nélkül tette. Pedig ez által épen az ellenkezőt érik el. Mert ha dr. Szapáry a tegnapi nyilatkozatot a miniszterelnök megbízásából tette volna, akkor az ily szereposztás mellett méltán gyanúsnak tűnhetnék fel azok előtt, akikhez szólott. Hanem ha igaz az, hogy Szapáry nem a miniszterelnök megbízásából és előleges beleegyezésével nyilatkozott, akkor ez a tény még fontosabb a kormányra és a kormánypártra nézve.“ Szálkák. Szalma tűz sok lánggal, kevés füst , semmi szén, hirtelen elenyészik mint csillaghullás , nyomtalanul. Seeman közös német Magyarország zászlójából kaperát csinál, nagy érte az elkeseredés, nem. Csak hűhó volt, ma már hallgat az Írás, és ha a Siebenbürger-Bötbe, vagy a Gazetta, nem könyörül, úgy lőttek a nemzet jelvényének; egy kis szégyen és nagy gyalázat. Minden népnek olyan kormánya van mint amilyent megérdemel. * * Felfelé mindent, lefelé semmit, felfele adunk, áléból veszünk, nekik a sáp, sinecura, provizio, ingyenutaztatás, tanfelügyelőség, haszonbérletek, subvenczio, literung, consorczium, hivatalok in partibus, nemesség, báróság, rendjelek; ezekünk a végrehajtó, a fináncz, az adó harácsoló, farizeusok, írástudók és publicanusok. Egy alázatos kérésünk van báró Kemény Gábor közlekedési minister úr ő exellencziájához. Kegyeskedjék egyszer csak a vasutak IV. osztályán utazni. És ha tenor hangja nem változik baszszussá, legyen a mi kárunk. Garázda. KÜLFÖLD. A helyzet képe. Mint már tegnap említettük, a porta megfelelt ígéretének. Legújabb jegyzéke már át van adva a hatalmaknak. Szól ez valamennyi függő kérdés s azok megoldásáról. A montenegrói kérdést illetőleg, a jegyzék fölemlíti mindazon pontokat, melyek már az előbbi jegyzékekben tartalmazzák. Görögországra vonatkozólag új határvonal kijelölését indítványozza a porta: e vonal kizárja Metrovo, Janina és Larissza átengedését. A porta kötelezi magát, hogy feltételeinek elfogadása esetén 100 nap alatt végrehajtja a határrendezést. Az örmény kérdést illetőleg a porta kész a berlini szerződés 61. czikke értelmében 4 hó alatt reformokat behozni, melyek az ottani keresztény lakosságot is ki fogják elégíteni. Mindezt függővé teszi a hajóhadi tüntetés megszüntetésétől. A jegyzék negyedik pontja az európai, török tartományokban behozandó szervezési szabályzatról szól. A porta kötelezi magát, hogy foganatosítani fogja, mihelyt az szentesítve lesz s olyan feltételek alatt, melyek alkalmasak arra, hogy mindezen tartományokat ismét a birodalomhoz kapcsolják. Az ötödik pontban a porta kijelenti, hogy a hitelezőkkel egyezségre kíván lépni s az adósságot törleszteni akarja. Az egyesség ki fog terjedni az Oroszországnak fizetendő hadisarcára és a függő adósságra is. A porta ezen ajánlatai az összes hatalmak által kedvezőtlenül fogadtattak. A hatalmak tárgyalnak a további lépések iránt, annyi azonban bizonyos, hogy ezzel a Dulcigno előtti flotta demonstratio föladottnak tekinthető s más rendszabályok — mint török kikötők ostromzár alá vétele és a Dardanellák elzárása — vannak tervbe véve. Laconieus táviratunk jelzi azon veszélyt, melybe Európa Gladstone hóbortjai miatt jutott, lerántja a leplet a st. jamesi cabinet eddig jólrosszul leplezett törekvéseiről, mely nem czéloz kevesebbet a török uralom kiszorításánál Európából, még egy világrész lángba borítása, még saját hazája kockáztatása árán sem. A jelszó ki van adva, keresztény állam lobogóit látni, Konstantinápoly minaretjein. S az őrültségben következetes Gladstonet, mi sem rettenti vissza, hogy kábult agya, láz álmai megvalósítására ne törekedjék. Számit a halalmnak tétlenségére, számit Oroszország évszázados törekvésére Konstantinápoly birtoka után, százait Olaszország élelmes politikájára, mely minden alkalmat megragad terjeszkedési vágya elérésére, s számit végül Ausztria-Magyarország gyámoltalanságára, mely minden alkalmat elszalaszt, midőn érdekei megvédéséről van szó. Számít mindezekre, s azért a Dulczigne előtti hajóhadi tüntetés helyett a török kikötők ostromzár alá vételét, a Dardanellák elzárását hozta javaslatba, mintegy kényszeríteni a portát, hogy az eléje dobott keztyüt felvéve, megkezdje az állami létéért vivandi élet-halál harczot, melynek kimenetele iránt kétség sem lehet, s mely minden számítás szerint az európai török uralom romjához vezetne És a porta a keztyűt előreláthatólag felveszi, a megvetett, a kigunyolt a végelkeseredésig hajszolt Törökország, mint a beteg oroszlán még egyszer visszafordul támadói ellen. Megkezdődik a véres küzdelem s csak ha a kard kicsavarva a kézből, engedi elrabolni azt a földet, melynek megvédéséért vérét annyiszor áldozá. Albán-török részről lázas tevékenységgel folynak a készülődések. Skutari egész környéke fegyverre van szólítva. Erősítések folyton érkeznek Dulcignóba. Ez a pasa egyre gyarapítja a fegyver, lő- és élelmiszer készletet. — Konstantinápolyból közelebb 49 láda Martini fegyver, 554 zsák kétszersült és 192 nizám érkezett. A franczia külügyminiszter Barthélémy St. Hilaire politikájában — mint egy párizsi lap jelenti — meglepő fordulat állott be, mely őt állítólag a német és angol nagykövetek előtt tett azon kijelentésre indította volna, hogy a Törökország magatartása erőszakos rendszabályokra kényszeríti a hatalmakat. Ha igaz ez a hír, melynek hitelességében Francziaország eddigi magatartása után jogosan kételkedünk, úgy lényegesen elősegíti Gladstone felforgató törekvéseit. Az olasz kormány egy október 2-án tartott minisztertanácsban visszautasította a liguriai bizottság kérését Canzio szabadonbocsátása iránt. A lapok többsége Garibaldi és veje ellen nyilatkozik. Hírlik, hogy Menabrea olasz követnek sikerült szövetséget kötni Angliával. Az írek mozgalma egyre tart, sőt nagyobb mérveket ölt. A gyilkosságok napirenden vannak. Parnell a home rulerek feje egyik izgató beszédet tartja a másik után a meetingeken. Beszélik, hogy a parlament legközelebb gyökeresen reformálja az ír földbirtoki törvényeket. Október 9. BELFÖLD. Nagyajtai választókerület. Bizony furcsa világba jutottunk! Még szájunkban van a közelmúltban lezajlott képviselő-választásnak utósze, s már megindultak a mozgalmak a jelöltek ügyében a szélrózsa minden irányában. A minap egy barátommal találkoztam a s.szt.-gyürgyi piaczon s azt kérdezi tőlem, hogy tudom-e, miszerint K. G. ügyvéd-bojtár a követségre asimál, s hogy kormánypárti körökben megindult az agitatio fölléptetése mellett? Természetesen nemmel feleltem, de hozzátettem, hogy ilyesmi a nepotismus és corruptio e fértelmes fészkében megtörténhetik. — Ezzel barátom elment. Magamra maradtam. Eszembe jutott ama boldog kor, ama nagy idő, melyben Kemény Dénes, Bethlen János, Teleki Domokos, Wesselényi, Kender is több hasonló jeles férfiak képviselték Erdélyt — és ma ezekkel állítanak szembe egy egyszerű ügyvédjelöltet. — Ugyan Is IRODALOM és MŰVÉSZET. A magyar történelmi társulat báró Kemény Gábor elnöklete alatti. hó 7-én tartó Budapesten első ülését a szünidő után. A Csengeri Antal feletti emlékbeszéd tartásával Deák Farkas bízatott meg. Deák Farkas a „zománczi kérdéséhez“ cz. mű értekezését olvassa fel, melyből közöljük a következőket: „A zománcz a műipar igen régi találmánya ; némelyek szerint e találmány már az ókorra vihető vissza s állítják, hogy már az egyptomiak, zsidók és görögök is ismerték a zománczot. Labarte Gyula l a Homer, Hesiodos és Sophoklesnél előforduló elektron, valamint az Ezekiel prófétán is olvasható Haschmal alatt zománczokat ért. Bármint álljon a dolog a zománcz történeti fejlődését illetőleg annak keleti származását mindnyájan elismerjük, valamint azt is, hogy ép a kereszténység támadásával egy időben a zománcz is átalakuláson ment át. Felolvasó ezután a különböző népeknél divatozó zománczozás hasonlóságáról tesz említést, majd ismét a zománczozás osztályozásáról szólván annak meghatározásánál mint nevezetes körülményt a zománcz tészta minőségét is figyelemre méltónak említi föl. Helyrajzi elnevezés szerint keleti és nyugati zománcz különböztethető meg. A magyar zománcz már az Árpádházi királyok, de főkép az Anjouk, Zsigmond és Mátyás alatt vett nagy lendületet kelet és nyugat befolyása következtében. Már a XIII. században a felső magyarországi felső városokba a zománczozási művészet magát befészkelvén, a keleti és nyugati modort egyesitő, de mindkettőtől tisztán megkülönböztethető ily alakot öltött, mely méltán magyar zománcznak neveztetik. Különösen divatozott nálunk az úgynevezett sodronyzománczozás, midőn a rekeszek oldalait nem szalagok, hanem sodronyok képezik, s melyet a 14. sz. óta nagy előszeretettel fiztek nálunk. Értekező a zománczozást sejtes rekesz, sima és festett zománczra osztja fel, melyeket egyenkint s részletesen ismertet. » Deák Farkas után Szilágyi Sándor a marosvásárhelyi Teleki levéltárban tett újabb kutatásokról tesz jelentést s végül folyó ügyek intéztettek el. Az akadémikusok körében ugyancsak folynak a korteskedések a Csengeri halála által megürült elnöki szék betöltésére. A fő-fő clique, mely úgy tetszik nekük, hogy már három évtized óta uralja tudományos és belletristikus irodalmunkat, s melyet itt nálunk a színfalak mögött kálvinista-clique-nek szokás nevezni, mivel legtöbb benne a kálvinista ember, mint Gyulay, Száz Károly, Lónyai, (amig élt) Csengeri, ezeknek aprócseprő satellesei a Deák Farkasok, Göncziek és Beöthi Zsoltok, ez a clique, mely oly jellemzőleg sütötte irodalmunkra kopott középszerűsége bélyegét, a felsőház elnökét, Majláth György országbírót óhajtja megválasztani. Emlegették ugyan a körben Arany Jánost is, de gyengélkedő égéssége miatt nincsen kilátás, hogy nagy költőnk elfogadja e díszes állást. Sok dance-a van még Ipolyi Arnold püspöknek, ki iránt az a nehézség van, hogy nem lakik állandólag Budapesten, s csak inkább az országgyűlés tartama alatt lehetne itt. Szóba jött Haynald érsek és Pulsky Ferencz is. Színházi újdonságképen felemlítem, hogy Mihályiy ur kit nekünk Kolozsvár adott, s ki mint Gringoire ragyogó tehetségnek tűnt volt föl, úgy hogy legnagyobb várakozással néztünk fejlődése elé s boszankodtunk, hogy mért szorítják másod-harmad rangú szerepekre, okt. 6 án lépett föl ismét első rangú nagy szerepben. De annak a fénynek, mely bennünket a múlt őszön besugárzott, ma csak a füstöt láttuk, mely bosszantott, mely elkedvetlenített. Mihályfi Romeo szerepében hulló csillagnak bizonyult, mely hirtelen jött s hirtelen távozók. Nagyot kell még gyarapodnia fényben, ragyogásban, hogy e shakespeari alkotást úgy átvilágítsa, hogy annak fénye, melege áthasson a nézőre, a hallgatóra. Mai alakítása nem volt Romeo, melyet Shakespeare megalkotott. Hanem volt egy nyegle szerelmes, akinek kapkodó, szaggatott, suttogva eldarált szavalata hiúval volt a bensőségnek, a szív mélyéből fakadó érzelemnek. Csak nagy ritkán ütődött meg az össze-vissza hangzó dikézió chaoszában egy-egy szívhez szóló húr, egy-egy tisztább akord. Eleinte azt hittük, hogy suttogását a mérséklet parancsolja, hogy különben is gyenge hangja, annálteljesebben uralhassa a harmadik felvonásbeli nagy jelenetet. Csalódtunk. A szenvedély nagyobb háborgását csak nagyobb badarával érzékíté itt Mihályfy. Egyáltalában ez a Romeo nem az a Romeo volt, melyet mi vártunk ; nem az a Romeo, melyet mi kerestünk.