Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-10-09 / 8. szám

Kolozsvár, 1880. a nemzeti hála-kötelességek teljesítésében hátra­maradni, e nemzetecske — mely 1849. után kö­zép­iskoláira több százezer forintot áldozott, mely művelődési statistikájára 1000, történelme meg­írására 12.000 forint pályadijt tűzött ki — a hő­sök érdemei iránti elismerés terén sem marad­­ható hátra. Ott diszlik S.-Szent-György főterén a Há­romszék dicső önvédelmi harczában elvérzett szé­kely hősök emlékét örökítő díszes gránit szobor, két nyugvó oroszlánnal talapzatán. Ott van nem messze onnan a Szépmező oromzatán másik emlék , a helyen , hol azon honvédek nyugosz­­nak, kik 29.000 muszkával vivtak­ csatát, s midőn körül kerittettek, a marengoi franczia gárda jel­szavát vallva meghaltak, de magukat meg nem ad­ták. Ott van Eresztevény temetőjében a nagy Gábor Áron szegény emlékköve. Ott a marosvá­­sárhelyi Postaréten a székely vértanuk magas diszgulája. Ott büszkélkedik a Tömösi szoros em­­lékszentesítette szikla ormán, a Magyarváron a messzee látszó emlékkő, mely Kis Sándor és tár­sai termophilei harczainak dicsőségét hirdeti, s egybe van gyűjtve a pénz a Petőfi sírja felett emelendő emlékkőre. És ott készül most Maros- Vásárhely piaczán talapzata a magyar emlékszob­rok legszebbikének , Bem tábornok szobrának. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hogy az első eszme, mely szerint egy esetlen egyip­tomi diszgulát akartak oda állítani, elejtetett, s a helyett szobormű készítése határoztatok el. Örülhetünk, hogy a székely társadalom ál­tal emeltetett szobor, oly remek mű, a­melyet a magyar szobrász ihlettsége és lángesze szobor mű­veink legszebbikévé emelt, olyanná, a minő nem apó nagy emlékéhez méltó. Örülhetünk, hogy e remek conceptiója be­­végzett mű, egy oly talapzatra helyeztetik, a mely nem csak impozáns tömege (4 öl magas) nem csak helyes arányai és idom szépsége által tűnik fel, hanem alkatanyagánál fogva is páratlan széles e világon melylyel szépség tekintetében a világ egyet­len gránitja sem versenyezhet. De épen azért, mert e szobor mű egésziben annyira sikerült, nagy hibának tartanám, ha hi­bás felállítása által annak hatását elrontanák. Bem szobra csak keletre nézhet az úgynevezett zenélő kút felé, nem csak azért mert arra van sírja, melyből halhatatlan szelleme kitör bánem azért is, mert a tájt laknak a székelyek, kikkel dicső, világ bámulta csatáit vívta. Továbbá bizonyos egyénnek oly szándékla­­tát is emlegetik, hogy Bem szobrát ünnepélyes­ség nélkül, csak úgy lopva szeretné leleplezni, félve, hogy a székelyek elégületlensége kormány­­ellenes tüntetésben nyilvánulhatna. __ Ez uram !­sértő lenne a székelységre, mely­nek áldozatkészsége s írem apója iránti imanásszerű kegyelete ez emléket létrehozta, de még sértőbb lengyel testvéreinkre, kik, — mint a hírlapokból értesülünk — testületileg akarnak megjelenni di­cső honfitársuk emlékszobrának bemutatásánál ; sértő lenne az egész emberiség szabadságszerető részére; mert Bem világhős volt, a­ki harczolt mindenütt a szabadság harczaiban, s igy ha ma­gyar és lengyel közvetlen magáénak vallhatja is, de ő az egész emberiségé, az ő dicsősége nemcsak mi reánk, hanem az összes népekre áradoztatja szét fölmelegítő sugarait. Valóban őrmesteri bornirt felfogás lenne az, ha egy világhősnek emlékszobrát úgy lopva akarnák bejuttatni a nemzet Pantheonjába, ily confusio csak a fusio gyászvitézségének, agyafúrt fejében fogamzhatik meg. De mi, kik a nyilvánosságot szeretjük, mi, kik a néppel való érintkezést nem kerüljük, ha­nem keressük , egyszersmind megköveteljük azt is, hogy a miként nyilvános volt a hős élete, ak­ként nyilvános legyen emlékének megszentelése is. Hadd foghasson e nemzeti ünnepen kezet a sza­badság­szerető és független nemzeti létre törő magyar és lengyel ; hadd köthessenek szent frigyet közös nagy hősük emlékszobrávál, nemzeti nagy aspiratiójuk valósítására, s közös czéljuk kivitelére. Ne akarjátok a világító tornyot egy gyüszű­be rejteni. Orbán Balázs: „Mit írjak nektek, összeirt­atják, vagy ho­gyan írjam meg, vagy egyáltalában mit ne írjak meg a jelen körülmények közt, minden istenek és isten asszonyok veszítsenek el gonoszabbul, mint a­hogy érzem naponta, hogy tönkre jutok, ha tu­dom. Saját gaztettei és saját gyalázata annyira az ő gyötrelmére fordultak. És nem hiába állttá egyik kiváló bölcs, hogy ha a zsarnokok keblét föl­tárná valaki, marczangolást és sebeket látna ab­ban, mert mint a testen az ütés foltot hagy, a lelket úgy marczangolja szét a vad indulat, a fék­telenség és a gonosz szándék. Igen, Tiberiust sem szerencséje, sem a magány nem védte meg, hogy keble gyötrelmeit és bünhődését be ne vallja.“ (Ann. VI. 6.) Megdöbbentő, elriasztó a kép, melyet Tiberius végperczeiről nyújt. „Már Tiberiust elhagyó testi ereje, de nem a tettetés. Lelkének megmaradt fagyos ridegsége : beszédével, arczával erőltető a nyájas szint, hogy palástolja a látható hanyatlást. Miután gyakran cserélgeti tartózkodási helyét, végre a misenumi hegyfokon levő nyári lakban telepedett meg, mely­nek egykor Lucullus volt ura. Itt vége a követ­kezőkép állott be. Volt egy kitűnő orvos, Cha­­ricles, ki nem volt ugyan az uralkodó rendes há­zi orvosa, de azért gyakran fordultak tanácsához. Ez mintha házi ügyei elintézése végett távozott volna el a hódolat színe alatt, üterét megtapintá Nem kerülte ki a fejedelem figyelmét. Ugyanis S­iberius, nem lehet tudni, hogy nem-e megbántatva és haragját annál inkább elfojtva, lakomát rendel és hosszasabban vett abban részt, mint egyébként szokott, mintha távozó barátját akarta volna ez által megtisztelni. Charicles azonban mégis észre­vette az életerő hanyatlását és Macrónak ezt elárulta Ekkor a jelenlevők közt mindent sietősen megbe­széltek, a vezérekhez és sergekhez rögtön, paran­csokat küldtek. Márczius 16-án azt hitték, hogy bevégezte életét, és midőn C. Caesar a sok sze­­rencsekivonó üdvözletének fogadására előjött vol­na, hitül hozzák, hogy Tiberius visszanyerte hang­ját, látását és számára ételt kértek. Általános félelem szállta meg a kebleket , és a legtöbb szer­teszét oszlott, kiki vagy bánatot vagy tudatlansá­got színlelt. Caesar (Caligula) elnémulva az ural­kodás elérhetése reményétől, a legborzasztóbb kétség martaléka lett. Macro meg nem riadva megparancsolja, hogy az öregre egy rakás ágy­neműt dobjanak és távozzanak el, így halt meg Tiberius 57 éves korában.)“ (VI. 50.) Egy elsötétült szív, egy ferde irányba tévedt akaraterő, egy igazságszeretetre képességgel bíró, de a hízelgők és árulkodók által az igazságtalan tettekre ragadott és teljesen pessimistává, gya­nakvó zsarnokká fejlődött jellemmé vált Tiberius. És ha Charpantier némikép szemére lobbantja Tacitusnak, hogy nem igazságos irányában , ebben találunk némi igazat, ha elolvastuk azon beszé­det, melyet Tiberius a senatusban tartott az adu­­latio azon neme ellen, hogy az uralkodó tisztele­tére templomokat építsenek. „Elégnek tartom, ha halandó vagyok és az ember tisztét betöltöm, ha a fejedelem kötelessé­geinek megfelelek, erre titeket és az utókort hív­lak tanukul ; ha emlékemnek megadják, hogy méltó valók elődeimhez, a ki felvigyáztam, a ve­szélyek közt szilárd valók, a sérelmeket a közjó érdekében feledtem : ez lesz az én templomom a ti lelketekben, ez lesz legszebb szobrom és leg­maradandóbb, mert a kőből faragott emlékszob­­rokat, ha az utókor ítélete elitéli, mint puszta sí­rokat vetik meg.“ Hasonlókép Tiberius — mintegy saját kör­nyezetének aljas hízelgése ellen felforrva — kiál­tott volna föl: „Oh szolgaságra termett emberek!“ Tacitus maga beszéli el e mozzanatokat, melyek nem tekinthetők adatszerűen igazaknak, de Tiberius lélektani jellemzéséhez hozzá tartoznak. Tacitus azt mondja, hogy a hatalom vonta meg Tiberiust. Igazán sajnálnunk kell, hogy az Annales 7—11 fejezetei elvesztek, mert Caligula jellem­zését is szerettük volna tőle olvasni. Claudius és Nero képét (Ann. 11­-13 és 13-16) kitö­rölhetetlenül vési be az olvasó lelkébe. Az utókor gyűlöletét a lehető legnagyobb mértékben kelti fel irántuk. Ő maga mondja, hogy Annalesei czél­­ja az, hogy az erényt ne borítsa el a f­­edékeny­­ség és hogy a gonosz szavaktól és tettektől riasz­­szon vissza az utókor előtti megbélyegeztetéstől való félelem.“ Tacitus történetírása kiválóan erkölcsi jel­lemmel bir. Hegedűs István: A LAPOKBÓL. — A pénzügyminiszternek a ta­barékokhoz intézett felhívásával még mindig foglalkoznak a lapok. A „Pesti Napló” követ­kező gúnyos meg­jegyzéseket ad egy mérsékelt ellenzéki képviselő tollába: „Egyesüljünk, s meglesz az egyetértés, és szent a béke,!“ ez a felhívás tartalma s világos értelme. A házban nem lévén sem mód, sem alkalom a pénzügyminiszter szózatára válaszolni, bátorsá­got veszek magamnak, hogy a sajtóban néhány észrevételt tegyek ezen szózatot illetőleg, s pedig két irányban, t. i. annak lényegére és modorára nézve, megjegyezve egyébiránt, hogy én is csupán egyéni nézeteimet fogom előadni. A pénzügyminiszter úr megmondotta, hogy egyesüljünk. Azt is megmondotta, hogy miért. T. i. azért, hogy közös erővel megbirkózhassunk a szél­ballal. Pedig az egyesülés szükségességét még bő­vebben is indokolhatta volna a pénzügyminister úr. Például a következőképpen : „Tisztelt mérsékelt ellenzék! íme az 1881 iki költségvetés. Van benne 25 millió praelimi­­nált hiány. Lehet azonban magából a költségvetés­ből több hiányt is megállapítani, ha a számokat és az egyes tételeket helyesebben csoportosítjuk. Az 1881 -iki zárszámadások aztán be fogják bizonyíta­ni, hogy a valóságos defic­it még nagyobb­­lesz. Világos tehát, hogy azon kormány, mely öt évvel ezelőtt az állam pénzügyeinek rendezésre is vál­lalkozott s időközben tetemesen fokozta a terheket, feladatát fényesen megoldotta, s így az ellenzékek­nek nem lehet oka a panaszra. Igaz, hogy nagy az adó, ugyannyira, hogy majdnem elviselhetlenné válik. Szaporodik is a föl­dönfutók és a proletárok száma ijesztő mérvben. De ezen is segíteni lehet az­által, ha újabb adó­kat hozunk be. A zsebemben van egy tuc­at adó­emelést vagy új adókat tartalmazó törvényjavaslat. A t. mérsékelt ellenzék megszerezheti magának azon gyönyörűséget, hogy mindezen javaslatokat sorban megszavazhassa bizalomból, miután átment a» im­minMírfiiA, r«l­­acrsazara csatlakozás imnim caudiuuman. Kétségtelen az is, hogy az elégedetlenség ter­jed és a szélsőségek elhatalmasodnak. Meglehet, hogy a kormány politikája oka annak hogy nagy az elé­gedetlenség és elkeseredés országszerte. De ezen is lehet segíteni az­által, hogy a jelen kormány kormá­nyozzon tovább és a mérsékelt ellenzék támogassa. Azt sem tagadom, hogy voltaképen a kor­mánynak kötelessége volna megmondani, hogy mi­ért támogatassák ? melyek czéljai ? mely eszmékkel bír? Mi a programmja? De hála az egeknek, ezen túlteheti magát a kormány, mert megél a bizalomból, s minden törek­vése oda irányul, hogy ezen bizalom gyarapodjék Ez pedig meg fog történni, ha a mérsékelt ellen­­zék egy huszáros fordulattal megajándékozza őt bi­zalmával. Igaz továbbá, hogy a Parlamentarismus tekin­télye nagyban alászállott, s a parlamentáris intéz­mények magasztalása nem divat többé. De ezen is könnyű dolog segíteni, s pedig úgy, hogy a képvi­selők szaporán sétálgassanak egyik pártból a má­sikba a kormánynak fennállása pedig hosszabbít­­tassék meg bizonytalan időre.­ Ennyit még elmondhatott volna a pénzügy­­miniszter úr, mint az elmondhatók minimumát, ha t. i. komolyan akarta azt, mire a mérsékelt ellen­zéket felhívta. De én azt hiszem, hogy csak a költ­­ségvetés által föltárt helyzet komoly, s nemcsak komoly, hanem sötét, de a szózat sem komoly, sem világos, s ezért az ellenzék részéről sem vehető komolyan, mert a­mint a kormánypárt, egyik kor­mánypárti közlöny kifejezésével élve, nem fogja sa­ját hasát felmetszeni az ellenzék kedvéért, úgy a mérsékelt ellenzék se fogja létezésének erkölcsi alap­jait feladni bárki kedvéért. S most még néhány szót a „modort“ illető­leg. Ugyan mit mondana a pénzügyminiszter úr, ha a mérsékelt ellenzék egyik vagy másik tagja így szólna hozzá: „T. pénzügyminiszter ur! Baj van. Egyesülni kell a szélsőség ellen. Hagyja ott a bársonyszéket, csináljon egy Frankenbewegungot s telepedjék ide közébünk a többséggel együtt s majd együtt leverjük a szélbalt!“ A pénzügyminiszter ur bizcnyara azt vá'a­­szolta volna az illetőnek, a mit az „Ármány és szerelemben“ Miller mond a .PresiJent“-nek. „Halten zu Gnaden! Mein devotestes Compliment — aber den ungehobelten Gast worfe ich bei der Thür hinaus.“ Quoi uni justum, alteri aequum. Egy képviselő. ELLENZÉK Mindez persze úgy hangzik, mintha a köz­jogi alapon álló ellenzék egyáltalában ellenezné a kormánypárttal való egyesülést. Pedig egészen megbízható forrásból tudjuk, hogy csak formai fentartása van ez elvi alapon nem álló ellenzék­nek, s mihelyt a kormány alkalmat nyújt neki a csatlakozásra, azonnal oda szegődik. Csak a lát­szatot óhajtják megmenteni — — a lényeg az­tán mindegy. Elkeresztelik a csatlakozást majd Compromissumnak vagy Coalitiónak, vagy mit tudjuk mi, minek, de megcsinálják mindenesetre, hogy megint legyen egy semmit mondó jel­szó, melyet pártunk ellenében a közeledő válasz­tásoknál hangoztassanak. Ugyanez ügyben a „Magyarország“ ekként nyilatkozik : „Bármiként hangsúlyozta is a pénzügyminisz­ter azt, hogy a jelenlegi kormánypárt nem fog szét­morzsolódni, e hangsúlyozás minden hatását elvesz­ti ama ténynyel szemben, hogy a pénzügyminiszter úgy a kormányt, mint annak pártját elégtelennek tartja a szituáczióval megküzdeni, a mérsékelt el­lenzék segítsége nélkül. Hogy gróf Szapáry Gyula ezt a régen érzett, de az officziózusok által folyvást tagadott igazságot kimondta, ezzel oly rést ütött úgy a kormányon mint annak pártján, hogy az nem csak ajtónak, hanem kapunak is beillik. És akárhogyan m­agya­­rázgassák, akárhogyan csűrjék-csavarják is a pénz­ügyminiszter nyilatkozatát az offic­iózusok, annak más értelmet soha sem fognak adhatni, mint azt, hogy a pénzügyminiszter az ország színe előtt ki­jelente, hogy a kormány és a kormánypárt nem ké­pes tovább haladni azon az úton, a­­melyen eddig haladt. E nyilatkozattal szemben az offic­iózusok ré­széről minden csűrés-csavarás nevetséges erőlködés. És még nevetségesebb az, hogy az Ellenőr akként akarja méltányolni Szapáryt, hogy mig Szapáry a mérsékelt elemek egyesülését óhajtja, addig az Ellenőr a régi pártgyűlölet magjait hintegeti. Mindi s ez azt bizonyitja, hogy gr. Szapáry Gyula nyilat­kozata a legrnatívabb zavarba hozta a karmonvxiárs­­ban azokat, kiknek exisztentiája Tisza Kálmántól függ. Ezek most minden áron oda­ törekednek, hogy a pénzügyminiszter nyilatkozatának értékét devalvál­ják, s ezt azáltal vélik elérni, ha azt hirdetik, hogy gróf Szapáry Gyula ama felszólítást a miniszterel­nök megbízása nélkül tette. Pedig ez által épen az ellenkezőt érik el. Mert ha dr. Szapáry a tegnapi nyilatkozatot a miniszterelnök megbízásából tette volna, akkor az ily szereposztás mellett méltán gyanúsnak tűnhetnék fel azok előtt, a­kikhez szó­lott. Hanem ha igaz az, hogy Szapáry nem a mi­niszterelnök megbízásából és előleges beleegyezésé­vel nyilatkozott, akkor ez a tény még fontosabb a kormányra és a kormánypártra nézve.“ Szálkák. Szalma tűz sok lánggal, kevés füst , sem­mi szén, hirtelen elenyészik mint csillag­hullás , nyomtalanul. Seeman közös német Magyarország zászlójá­ból kaperát csinál, nagy érte az elkesere­dés, nem. Csak hűhó volt, ma már hallgat az Írás, és ha a Siebenbürge­r-B­ötbe, vagy a Gazetta, nem könyörül, úgy lőttek a nemzet jelvényének; egy kis szégyen és nagy gyalázat. Minden népnek olyan kormánya van mint a­milyent megérdemel.­ * * Felfelé mindent, lefelé semmit, felfele adunk, áléb­ól veszünk, nekik a sáp, sinecura, provizio, ingyenutaztatás, tanfelügyelőség, haszonbérletek, subvenczio, literung, consorczium, hivatalok in partibus, nemesség, báróság, rendjelek; ezek­ünk a végrehajtó, a fináncz, az adó harácsoló, fa­rizeusok, írástudók és publicanusok. Egy alázatos kérésünk van báró Kemény Gábor közlekedési minister úr ő exellencziájához. Kegyeskedjék egyszer csak a vasutak IV. osztályán utazni. És ha tenor hangja nem változik basz­­szussá, legyen a mi kárunk. Garázda. KÜLFÖLD. A helyzet képe. Mint már tegnap említettük, a porta meg­felelt ígéretének. Legújabb jegyzéke már át van adva a hatalmaknak. Szól ez valamennyi függő kérdés s azok megoldásáról. A montenegrói kérdést illetőleg, a jegyzék fölemlíti mindazon pontokat, melyek már az előb­bi jegyzékekben tartalmazzák. Görögországra vo­natkozólag új határvonal kijelölését indítványozza a porta: e vonal kizárja Metrovo, Janina és La­­rissza átengedését. A porta kötelezi magát, hogy feltételeinek elfogadása esetén 100 nap alatt vég­rehajtja a határrendezést. Az örmény­ kérdést il­letőleg a porta kész a berlini szerződés 61. czikke értelmében 4 hó alatt reformokat behozni, me­lyek az ottani keresztény lakosságot is ki fogják elégíteni. Mindezt függővé teszi a hajóhadi tünte­tés megszüntetésétől. A jegyzék negyedik pontja az európai, török tartományokban behozandó szervezési szabályzatról szól. A porta kötelezi magát, hogy foganatosítani fogja, mihelyt az szentesítve lesz s olyan feltételek alatt, melyek alkalmasak arra, hogy mindezen tartományokat ismét a birodalom­hoz kapcsolják. Az ötödik pontban a porta kije­lenti, hogy a hitelezőkkel egyezségre kíván lépni s az adósságot törleszteni akarja. Az egyesség ki fog terjedni az Oroszországnak fizetendő hadi­­sarcára és a függő adósságra is. A porta ezen ajánlatai az összes hatalmak által kedvezőtlenül fogadtattak. A hatalmak tár­gyalnak a további lépések iránt, annyi azonban bizonyos, hogy ezzel a Dulcigno előtti flotta de­monstratio föladottnak tekinthető s más rendsza­bályok — mint török kikötők ostromzár alá véte­le és a Dardanellák elzárása — vannak tervbe véve. Laconieus táviratunk jelzi azon veszélyt, melybe Európa Gladstone hóbortjai miatt jutott, lerántja a leplet a st. jamesi cabinet eddig jól­­rosszul leplezett törekvéseiről, mely nem czéloz kevesebbet a török uralom kiszorításánál Európá­ból, még egy világrész lángba borítása, még sa­ját hazája koc­káztatása árán sem. A jelszó ki van adva, keresztény állam lo­bogóit látni, Konstantinápoly minaretjein. S az őrültségben következetes Gladstonet, mi sem ret­tenti vissza, hogy kábult agya, láz álmai meg­valósítására ne törekedjék. Számit a halalmnak tétlenségére, számit Oroszország évszázados törek­vésére Konstantinápoly birtoka után, százait Olasz­ország élelmes politikájára, mely minden alkalmat megragad terjeszkedési vágya elérésére, s számit végül Ausztria-Magyarország gyámoltalanságára, mely minden alkalmat elszalaszt, midőn érdekei megvédéséről van szó. Számít mindezekre, s azért a Dulczigne előtti hajóhadi tüntetés helyett a török kikötők ostr­omzár alá vételét, a Dardanellák el­zárását hozta javaslatba, mintegy kényszeríteni a portát, hogy az eléje dobott keztyüt felvéve, megkezdje az állami létéért vivandi élet-halál harczot, melynek kimenetele iránt kétség sem le­het, s mely minden számítás szerint az európai török uralom romjához vezetne És a porta a kez­tyűt előreláthatólag felveszi, a megvetett, a kigu­­nyolt a végelkeseredésig hajszolt Törökország, mint a beteg oroszlán még egyszer visszafordul támadói ellen. Megkezdődik a véres küzdelem s csak ha a kard kicsavarva a kézből, engedi elrabolni azt a földet, melynek megvédéséért vérét annyiszor áldozá. Albán-török részről lázas tevékenységgel foly­nak a készülődések. Skutari egész környéke fegy­verre van szólítva. Erősítések folyton érkeznek Dulcignóba. Ez a pasa egyre gyarapítja a fegy­ver, lő- és élelmiszer készletet. — Konstantiná­polyból közelebb 49 láda Martini fegyver, 554 zsák kétszersült és 192 nizám érkezett. A franczia külügyminiszter Barthélémy St. Hilaire politikájában — mint egy párizsi lap jelenti — meglepő fordulat állott be, mely őt állítólag a német és angol nagykövetek előtt tett azon kijelentésre indította volna, hogy a Török­ország magatartása erőszakos rendszabályokra kény­­szeríti a hatalmakat. Ha igaz ez a hír, melynek hitelességében Francziaország eddigi magatartása után jogosan kételkedünk, úgy lényegesen előse­gíti Gladstone felforgató törekvéseit. Az olasz kormány egy október 2-án tartott miniszter­tanácsban visszautasította a liguriai bi­zottság kérését Canzio szabadonbocsátása iránt.­ A lapok többsége Garibaldi és veje ellen nyi­latkozik. Hírlik, hogy Menabrea olasz követnek sike­rült szövetséget kötni Angliával. Az írek mozgalma egyre tart, sőt nagyobb mérveket ölt. A gyilkosságok napirenden vannak. Parnell a home rulerek feje egyik izgató beszé­det tartja a másik után a meetingeken. Beszélik, hogy a parlament legközelebb gyökeresen re­formálja az ír földbirtoki törvényeket. Október 9. BELFÖLD. Nagyajtai választókerület. Bizony furcsa világba jutottunk! Még szá­junkban van a közelmúltban lezajlott képviselő-vá­lasztásnak utósze, s már megindultak a mozgal­mak a jelöltek ügyében a szélrózsa minden irá­nyában. A minap egy barátommal találkoztam a s.­­szt.-gyürgyi piaczon s azt kérdezi tőlem, hogy tudom-e, miszerint K. G. ügyvéd-bojtár a követ­ségre asim­ál, s hogy kormánypárti körökben meg­indult az agitatio fölléptetése mellett? Természetesen nemmel feleltem, de hozzá­tettem, hogy ilyesmi a nepotismus és corruptio e fértel­mes fészkében megtörténhetik. — Ezzel ba­rátom elment. Magamra maradtam. Eszembe ju­tott ama boldog kor, ama nagy idő, melyben Kemény Dénes, Bethlen János, Teleki Domokos, Wesselényi, Kender i­s több hasonló jeles férfiak képviselték Erdélyt — és ma ezekkel állítanak­­ szembe egy egyszerű ügyvédjelöltet. — Ugyan Is IRODALOM és MŰVÉSZET. A magyar történelmi társulat báró Ke­mény Gábor elnöklete alatt­i. hó 7-én tartó Bu­dapesten első ülését a szünidő után. A Csengeri Antal feletti emlékbeszéd tartásával Deák Farkas bízatott meg. Deák Farkas a „zománczi­ kérdéséhez“ cz. mű értekezését olvassa fel, melyből közöljük a kö­vetkezőket: „A zománcz a műipar igen régi ta­lálmánya ; némelyek szerint e találmány már az ókorra vihető vissza s állítják, hogy már az egyptomiak, zsidók és görögök is ismerték a zo­­mánczot. Labarte Gyula l a Homer, Hesiodos és Sophoklesnél előforduló elektron, valamint az Eze­kiel prófétán is olvasható Haschmal alatt zomán­­czokat ért. Bármint álljon a dolog a zománcz tör­téneti fejlődését illetőleg annak keleti származá­sát mindnyájan elismerjük, valamint azt is, hogy ép a kereszténység támadásával egy időben a zo­máncz is át­alakuláson ment át. Felolvasó ezután a különböző népeknél divatozó zománczozás hason­lóságáról tesz említést, majd ismét a zománczo­zás osz­tályozásáról szólván annak meghatározásá­nál mint nevezetes körülményt a zománcz tészta minőségét is figyelemre méltónak említi föl. Hely­rajzi elnevezés szerint keleti és nyugati zománcz különböztethető meg. A magyar zománcz már az Árpádházi királyok, de főkép az Anjouk, Zsigmond és Mátyás alatt vett nagy lendületet kelet és nyugat befolyása következtében. Már a XIII. szá­zadban a felső magyarországi felső városokba a zománczozási művészet magát befészkelvén, a ke­leti és nyugati modort egyesitő, de mindkettő­től tisztán megkülönböztethető ily alakot öltött, mely méltán magyar zománcznak neveztetik. Kü­lönösen divatozott nálunk az úgynevezett sodrony­zom­ánczozás, midőn a rekeszek oldalait nem sza­lagok, hanem sodronyok képezik, s melyet a 14. sz. óta nagy előszeretettel fiztek nálunk. Érteke­ző a zománczozást sejtes rekesz, sima és festett zománczra osztja fel, melyeket egyenkint s rész­letesen ismertet. » Deák Farkas után Szilágyi Sándor a maros­­vásárhelyi Teleki levéltárban tett újabb kutatá­sokról tesz jelentést s végül folyó ügyek intéz­­tettek el.­­ Az akadémikusok körében ugyancsak folynak a korteskedések a Csengeri halála által megürült elnöki szék betöltésére. A fő-fő clique, mely úgy tetszik nekük, hogy már három évti­zed óta uralja tudományos és belletristikus irodal­munkat, s melyet itt nálunk a színfalak mögött kálvinista-clique-nek szokás nevezni, mivel legtöbb benne a kálvinista ember, mint Gyulay, Szá­z Ká­roly, Lónyai, (a­mig élt) Csengeri, ezeknek apró­­cseprő satellesei a Deák Farkasok, Göncziek és Beöthi Zsoltok, ez a clique, mely oly jellemzőleg sütötte irodalmunkra kopott középszerűsége bélye­gét, a felsőház elnökét, Majláth György országbírót óhajtja megválasztani. Emlegették ugyan a körben Arany Jánost is, de gyengélkedő égés­­sége miatt nincsen kilátás, hogy nagy költőnk el­fogadja e díszes állást. Sok d­ance-a van még Ipolyi Arnold püs­pöknek, ki iránt az a nehézség van, hogy nem lakik állandólag Budapesten, s csak inkább az országgyűlés tartama alatt lehetne itt. Szóba jött Haynald érsek és Puls­ky Ferencz is. Színházi újdonságképen felemlítem, hogy Mihályi­y ur kit nekünk Kolozsvár adott, s ki mint Gringoire ragyogó tehetségnek tűnt volt föl, úgy hogy legnagyobb várakozással néztünk fejlődése elé s boszankodtunk, hogy mért szorít­ják másod-harmad rangú szerepekre, okt. 6 án lé­pett föl ismét első rangú nagy szerepben. De an­nak a fénynek, mely bennünket a múlt őszön be­sugárzott, ma csak a füst­öt láttuk, mely bosszan­tott, mely elkedvetlenített. M­i­h­á­l­y­fi Romeo szerepében hulló csillagnak bizonyult, mely hir­telen jött s hirtelen távozók. Nagyot kell még gyarapodnia fényben, ragyogásban, hogy e shakes­­peari alkotást úgy átvilágítsa, hogy annak fénye, melege áthasson a nézőre, a hallgatóra. Mai alakítása nem volt Romeo, melyet Shakes­peare megalkotott. Hanem volt egy nyegle sze­relmes, akinek kapkodó, szaggatott, suttogva el­darált szavalata hiúval volt a bensőségnek, a szív mélyéből fakadó érzelemnek. Csak nagy ritkán ütődött meg az össze-vissza hangzó dikézió chao­­szában egy-egy szívhez szóló­ húr, egy-egy tisz­tább akord. Eleinte azt hittük, hogy suttogását a mérséklet parancsolja, hogy különben is gyenge hangja, annál­­teljesebben uralhassa a harmadik felvonásbeli nagy jelenetet. Csalódtunk. A szen­vedély nagyobb háborgását csak nagyobb bada­rával érzékíté itt Mihályfy. Egyáltalában ez a Romeo nem az a Romeo volt, melyet mi vár­tunk ; nem az a Romeo, melyet mi kerestünk.

Next