Ellenzék, 1880 (1. évfolyam, 1-76. szám)

1880-11-21 / 44. szám

Első évfolyam: NI/.I IIKF.NZTOI IRODA: 16. 62. hová a lap szellemi részét illető czim­zendők. közlemények AZ „ELLENZÉS" ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva: ....................13 frt. Ijj Negyedévre . . . . .................... frt. Ilj Egy hóra helyben Egyes szám Ara helyben 4 kr. vidéken 5 kr. «« „Ellenzék“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével kéziratok nem adatnak vissza. jÿàs* évre félévre • :i frt. 1 frt. 44. szám Kolozsvár, vasárnap, november 21. 1880 kiadó-hivata­l s Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetések és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gazmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. POLITIKAI,­KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. A katonai és polgári hatalom. .Védj meg engem, hogy békén dolgoz­ásam­. Én viszonzás fejében munkám jöve­delméből ruházlak és táplállak.“ Ez volt a társadalom elve, midőn odáig fejlődött, hogy megszűnvén minden egyes ember minden szükségleteiről maga gondos­kodni, foglalkozási szakmák szerint csoporto­sult s rá bízva a hajlamainak kevésbé meg­felelő munkát másokra, választott magának egret, mely tehetségeinek, vonzalmának leg­inkább megfelelt. Élni kívánt egyedül annak az egynek. S megvalósult az életben az az állapot, melyet a munkafelosztás állapotának nevezett el később a foglalt rendszerbe a theória. A­ki állandóan egy szakmát űz, mes­terré lesz abban. Mindenesetre felülmúlja azt, a­ki csupán időnként, szükségből és nem élethivatásból szagol hozzá. A csizmadia bi­zonyára helyesebb csizmát csinál, mint az ács, vagy professzor, s torony építését nem bízzuk takácsra, így lett külön pálya a katonai is. A társadalom fejletlenebb stádiumában minden épkézláb katona volt háború, és minden ka­tona „czivil” béke idején. Nagy veszedelem­kor, ha népfölkelésre kerül a sor, még ma is katonák vagyunk. De jobb szeretjük, ha megvédésünket elvállalja fiaink egy része egy bizonyos ideig, hogy mi azalatt nyugton lát­hassunk kenyerünk és az ő kenyerük után, kiki a maga módja szerint. A katonáskodás, az állandó hadsereg ugyanazon természetes okból, ugyanazon aton­­módon keletkezett, mint a mesterségek, tu­dományok, művészetek és az emberi foglal­kozások egyéb ágai. Ugyanaz a szükség tart­ja is fenn. Miért van mégis, hogy míg a mező­gazda, az iparos, kereskedő, tudós, művész nem tekinti ellenségének az ő szakmája kö­rén kívül eső társadalmat , addig a katona lenéz, kicsinyes, fumigál mindent, a­mi nem katona ? Hát nem képtelenség ez? Az lesz az, csahogy nem mindenütt van ám ez igy. Sőt mondjuk, nincsen igy sehol, csak ott, a­hol száronyhegyekre s nem a né­pek szeretetére támaszkodnak a trónusok : a katonai monarchiákban. S még ezek között is első­sorban Ausz­triában. Vagy mondjuk hát: osztrák-magyar monarchiában. Úgy is mindegy, akármi a a neve. S hogy itt így van, annak is könnyű megtalálni az igaz okát. Sokféle náczióból összetákolt államtömb ez. Elhitetni mind­egyik fajjal, hogy őt a másik elnyomni tö­rekszik, meggyűlöltetni őket egymás között mesterségesen, s oda vinni, hogy saját el­nyomatásuktól való féltükben egymást köl­csönösen csakugyan elnyomják és elnyomva tartsák s azt a hatalmat tekintse mindegyik jó akarójának, mely sokkal hitványabb, sem­hogy önmagában valakit leigázzon, de tény­leg egymás által mégis valamennyit leigáz­­va tartja , ahhoz csak pokoli ármány, de még ész sem kelletett. Ausztriánál még egy-egy megyénk is nagyobb. S m­ég maga az az Ausztria is szabad óhajtana lenni s 1848-ban előbb csi­nált forradalmat, mint a magyar. S még is az osztráknak nevezett uralom hatalmát érez­zük mindenütt, az előtt csak köz-, most már magánéletünkben is, mint mikor hazánkat elözönlötték Mohács után a praetoriánusok s vendégül lővén, urakká lőnek tűzhelyeinken. Hogyan lehet az? A hadsereg által. A közösnek nevezett sereg által, de mely csak annyiból közös, mert pénzével ruházza, táplálja, fegyverzi föl a magyar, lengyel, cseh, tirol, osztrák stb. csak annyiból, mert saját fiaiból állítja ki a magyar, lengyel, cseh, osztrák, tirol, szerb, román stb.— de azért maga a had­sereg se nem magyar, se nem lengyel, se nem cseh, se nem tirol, se nem osztrák stb. Nincs nemzetisége. Nyelve van, a né­met. De nemzetisége nem az. A német nem­zetiségű hadsereg hadura Berlinben lakik. Az u. n. osztrák-magyar közös hadserget, mint ilyet, egy nemzet, egy ország se mond­hatja a magáénak. Mert nem is vonzódik az egy nemzet­hez sem. Mindentől külön álló, önmagában elzárt testületet alkot. Engedelmeskedik egy hatalomnak, mely az alkotmányos monarchia alkotmányában említve nincs, de tégleg fö­lötte áll az alkotmánynak, s ez engedni tar­tozik akaratának, különben megsemmisül. Az parancsol, és intéz, az rendelkezik, midőn ha­talmasnak és erősnek hiszi magát, s tesz időleges konc­essiókat, ha hatalma eszközét, a hadsereget itt vagy amott tönkre verték. A­mint kiheverte a bajt, terjeszkedni kezd megint. Azt hiszitek, hogy e katonatisztecskék henczegése esetleges ? hogy kihágásaik, tö­megességük daczára is, csak elszigeteltek, szórványosak? hogy betudandók azoknak, a kik elkövették, de a tisztikar szellemének ahoz nincs köze? Jámbor hivők! Idők jele az, mely bizonyságot teszen, hogy ama megnevezhetetlen titkos hatalom­nak Solferinónál és Szadovánál megcsappant hölyfe újra visszatért. Ama kicsapongásokban bizonyára első­sorban az egyén a hibás, ki elköveté. De hogy juthatott idáig oly sok egyén, ha nem a légkör, melyben mozog, ha nem a szellem, melyet beszív, ha nem a környezet, melyben él, ha nem a szabályok, melyek sze­rint érezni, gondolkozni és cselekedni tarto­zik, nevelték olyanná, a­milyen ? Nézzétek meg azt a tisztikart. Minden porczikája úgy van idomítva, hogy megkü­lönböztesse a társadalom többi osztályától. Angliában, Amerikában a tiszt szolgálaton kívül nem visel még egyenruhát sem. Pedig e két állam két különböző kormányformának, a monarchikusnak és köztársaságinak a min­taképe. Rajta vannak, hogy a katona a polgári társadalom testéből való testnek, vé­réből való vérnek tekintse magát, szeresse és tisztelje azt a tűzhelyet, melytől elszár­mazott s melyet védeni köteles, azt a nem­zetet, mely előhozta, mely táplálja és védel­mezőjét tiszteli benne. Nálunk? Sírva megy el apai háza kü­szöbétől az ujoncz katona s németül károm­kodva tér oda vissza és lesz a legtöbb eset­ben a falu réme, izgágája, iszákossá, ifjúság rontója. Nagyra van vele, hogy katona volt, a császár katonája, nem dolgozott s kínoz­hatta a parasztot, a hol feküdt. Otthon is folytatja a katona-tempót s a bírót kidobni a falu házából virtus neki. Neki nem paran­­csol, csak a császár, a­ki pedig nem jön el idáig, hogy parancsolgasson. Ha tiszt lett a magyar fia, s némi szikráját megőrzé még az apai háztól ma­gával hozott érzelmeinek, lemond. Mert ki­nézik, kiüldözik különben a többiek, kik előtt amaz érzelem nevetség, vagy épen árulás. Azért van oly kevés magyar generális s azért van, hogy a ki van is, csak a neve ma­gyar, ő maga osztrákabb az osztráknál. Mert az volt az ára fölvergődésének. Hányszor kellett piszkolnia, tán ölnie saját nemzetét, hogy ide emeljék ! Senkinek se volna nagyobb szüksége nála arra a fátyolra, melyet a magyar nem­zet nagylelkűsége a múltakra vetett. Nőket botozgató, puskatussal aggastyánokat ütlege­lő hősiségük nagyon rászorult. S tetszeleg­nek abban, ha minden lépten-nyomon sérte­gethetik a nemzet érzelmeit. Százával mu­tathatni oly tiszteket, kik a magyart ku­tyának nevezik s en canaille bánnak vele. S miért ? Mert ez szabad. Sőt nemcsak szabad, de bizonyos ese­tekben kötelesség. Vannak nekik erre köte­lező törvényeik. Vannak szabályaik, melyek meghagyják, hogy a katonai becsület megsértését fegyver­rel is torolják vissza. Megítélni, várjon vala­mely esetben megsértetett -e a katonai becsü­let, azt megítélni rá van bízva minden egyesre, ő a bírája. S ha tetszik nekik vé­gig kardlapozni és ledobni a zsidót a lép­­csőn, mikor ez adósságát követelni jön, — hát az is jó. Ak­i sértegeti a katonai becsületet ? Mulaszsza csak el megtorolni, a­mi egyik vagy másik „kamerádnak“ a ka­tonai becsületen esett csorbának tetszik , majd meglássa a következést ! Jobb lett vol­na nem is születnie. Ha lop, ha csal , azt szigorúbban bün­teti a militár-strafgezetzbuch, mint a polgári büntető törvény tenné. Ha följebbvalóját öli meg, fölakasztják, de előbb leszedik róla a mundirt, nehogy szenny essék az egyenru­hán- Polgári ruhában lógjon az akasztófán, arra rá­fér a szenny. De ha polgárt üt agyon, ha sikerül va­lamennyire plausibilissé tennie, hogy a kato­nai becsület védelmében­­ölte meg, akkor nem lesz komoly bántódása, nem is lehet, mert csak azt cselekedte, a­mit kötelességé­vé tett a reglement. »Derék ficzkó“ „bátor gyerek* lesz a neve a kollegák előtt. Hát ez nagy absurdum. Ha egy idegen, bármely nemzetbeli Ma­gyarország területén elkövetett bűntetten ére­zik : magyar bíróságok által a szerint a bün­tető törvény szerint ítélik el, melyet Magyar­­ország törvényhozása alkotott. Hát a katona, ki nem idegen, nem kül­földi , miért nem tartozik ugyanily bűntet­tért ugyanazon bíró elé, ugyanazon törvény alá, mely mindenki másra s nem is csak a honpolgárra kötelező ? Miért kell annak az ország törvényei által nem ismert szólőszék s oly törvény alá tartozni, melyről az ország törvényhozása mit se tud ? A katonát polgári ügyeire nézve pol­gári hatóságok alá rendeli a törvény. Mert nem rendeli hát a kriminálisokra is ? Ítéljen csak egyszer a polgári biró a katona büntetésre méltó cselekvényei fölött — a fegyelmi kihágásokat a katonai szol­gálatban elkövetett vétségeket természetesen kivéve, — majd meglássuk, paczkáz-e még a polgári hatóságokkal, a polgári osztálynál azon túl is annyira a katona. Északamerika elnökjelöltjeinek egyike, Hancock vitéz tábornoka az amerikai sereg­nek, ízről ízre katona. Az osztrák ármádia szerencsésnek tarthatná magát, ha ilyeneket számlálhatna soraiban s programmjának egyik sarkpontja még­is az, hogy a katonai, hata­lom béke­időn a polgárinak alárendelve legyen. Ott azt egy katona is természetesnek talál­ja. Mi nálunk? Meglehet, még a polgárok közzül is szörnyülködve olvasandják ezt a vakmerő ideát. Pedig hát a törvény előtti egyenlőség elve oly egyszerű. Valóban meg kellene gondolnunk azt az állapotot, mely a modern jogállam fogalmá­ba sehogy nem illik bele. Ugyanabban az országban két törvényhozás nem le­het egyszerre. Ez a képtelenségek között a legóriásibb képtelenség. S a parlamenteknek valóban nem lehet fontosabb feladatuk, ha ugyan a nemzet sou­­veranitása nyom előttük a latban valamit, mint sürgősen reviste alá venni mind­azokat a törvényeket, melyeket nem ők ter­jesztettek a fejedelem szentesítése alá. Ezt követelniük kötelesség az állam biz­tonsága, belső békéje, a nemzet osztályainak barátságos együtt élhetése, az alkotmányos hatalom csorbi­tatlansága és a népfenség ne­vében. — A „Magyar Polgár* hazafias ma­gatartása után különösnek tűnik fel azon „Keled­be illő czikk, mely hasábjain olyan tarkán látott napvilágot, mint egy harlequin. Hasonlítsa ezzel össze egy heti czikkeit a „M. P.“, és ha őket egymásra bocsátja, lesz olyan zendülés lapja hasábos utczá­­in, hogy a fellegvárban is megdördülnek tőle az ágyuk. Budapestről csak a sajtó bureauból szoktak ily otromba czikket küldeni. „Újabb alkotmányos életünkkel épen egy­idejű a szélsőbali izgatás a közös hadsereg ellen. A közös hadserget a Magyarország és Ausztria közti összetartozás simbolumának tekinti, s e sze­rint gyűlöli azt s eltörlésére törv Ehez képest so­­­hasem mulaszt el egy alkalmat sem arra, hogy a nemzetben idegenkedést keltsen ellene, valamint a lebeszélésnek s népszerű jelszavak terrorizmusá­­nak minden fegyverével elriasztani igyekezett ele­jétől fogva a magyar ifjúságot a katonai pályától is. S tagadhatatlan, hogy az utóbbi tekintetben az izgatás mindig hatásos volt, mert a hadsereg tisztikarában — daczára az általános védkötele­­zettség több mint egy évtized előtt történt meg­honosításának — nagyon elenyésző kis százalékot képez a magyar elem.“. Tehát a szélsőbal oka, hogy a hadsereg­ben magyar ember nem viheti feljebb kapitány­ságnál, s ha felviszi, már neve magyar csupán; hogy a katonai oskolákba nem vesznek be csak igen kevés ifjút; hogy a delegáczió 8 év óta hiá­­ban kéri egy magyar katonai akadémia felállítá­sát, mivel e nélkül a hadsereg tisztikarában mind­örökké kevés lesz a magyar; hogy — argumen­­tum ad hominem — a tiszti rangra egyhangúlag képesített Nagy Jánost ki nem nevezik évek so­rán tisztnek, hanem a bécsi kicsapott diákot azonnal. „Államunk alkotmányos, s alkotmányunk sán­­czai közé van bevive a hadsereg; az alkotmánynak a hadsereg s a védője az alkotmány a hadsereg tekintélyének, súlyának s erejének kezessége. Ha fog a szélbali izgatás, e tényezők közt oly dis­­harmonia, az egyensúlynak oly megbomlása tá­madhat, melynek az állam is,­­ de nemzetünk is keservesen megadhatná az árát.* Hol van alkotmányunk sánczain belől? Ta­lán abból következteti, hogy a delegáció 13-ik évében is kénytelen felhívni a hadügyminisztert, hogy legyen kíméletes és bár a czímekben s előter­jesztéseiben tartsa magát a törvényhez. Alkotmá­nyunkat pedig úgy védi, hogy előbb Sadova vere­sége kellett a hadseregnek, hogy az alkotmányt megkaphassuk. Bosznia hadjárata alkotmány ér­telmében, sőt védelmére történt talán? A gráni­­csár tisztek tisztelettel emlegetik-e az alkotmányt a t Ajicza. Szerelem hídja. — Angolból. — I. (Folytatás.) (2.) — Úgy látszik nagyon bízol a sikerbe ! mondd Sir Vibart nevetve. — Igen már most .'.tudom, hogy hogy kell csinálni — válaszold Vilmos , s mikor tu­dom, hogy valamit hogy kell jól megcsinálni, a akkor én azt a világért sem engedném elromlani­ Ez a válasz nagyon tetszett a mérnöknek, még nagyobb érdeklődéssel nézett a fiú szép ér­telmes arczára. — Nincsen , utálom, — válaszold Vilmos soha sem leszek gazda. — Miért nem ? — kérdé Vihart. A fiú mélyen elgondolkozott. — Én magam sem értem, hogy miért nincs kedvem hozzá — válaszold egy kevés szünet után. ~~ Nem tetszik ez az élet ; nekem nem volna kedvem a munkám eredményére oly hosszas ideig lakozni. A gazda elveti a magot — de sokáig kell várni míg arathat. Várni kell a napsugárra, esőre, harmatra, hogy munkáját tökéletességre vi­­t­yék, ezeknek a segítsége nélkül minden fáradsi­kárba vész. Én olyan életpályát szeretnék választani, h°gy ha valami munkát elkezdek, annak a hévég­iére ne kelljen sokáig várakozni. — A lángész ritka türelem! — sohajtá a mérnök. A fiú arcza kigyuladt. — Oh, igen, értem, tudom ! — Olyan fé­le türelmem nekem is volna elég. Egy csolnakot tízszer — húszszor — sőt százszor is újból csi­nálok ha kell. De arra nem szeretnék várni, hogy a rossz idő rontsa el a vetéseket. Anyám megígérte, hogy nem erőltet az itthon maradásra. — Mi akarsz lenni ? kérdé az a férfi ki minden nhézséget a saját igyekezete s kitartása által győzött le. — Mérnök akarok lenni — vasutakat és hidakat akarok készíteni. Szeretném a sziklákat átfúrni, hegyeket levágni, völgyeket betölteni. Sze­retném ha a Suezi csatornát én csináltam volna. Nekem úgy tetszik, hogy a föld azért van teremt­ve, hogy az emberek hatalmukba kerítsék s dol­gozzanak rajta. — Fiam, korodhoz mérve neked különös eszméid vannak — mondá Vihart — hogy le­het az ? — Előre féltem tőle, hogy az úr különös­nek fog találni — válaszolt Vilmos némi tartóz­kodással. Anyám is ugyanazt mondja. Én nem tudom, hogy miért s honnan jöttek e gondola­taim. Testvérem szereti a gazdálkodást, atyámnak nagy segítsége már is. Anyám azt mondja, hogy én már kis gyermek koromban hidakat csináltam kenyérhajból. — Fiam a te hivatásod határozottan ki van jelölve. — Szeretném hinni, hogy úgy van. Ha va­­­lamit szeretünk, azt teszi, hogy az embernek hiva­tása van reá, akkor igaza van az úrnak, — vála­szolá Vilmos. Vihart úr mélyen elgondolkozva nézett reá. — Volna kedved itt hagyni a szülei házat,­­ tanulni, hogy hidak építésére képezd ma­gad? kérdés a fiú arcza csudálatosan kiderült. — Épen az óhajtásom az, ha lehetséges vol­na! kiáltá Vilmos. Jól van fiam, gondolkozunk e tárgyról s beszélünk róla, mondá Vihart úr, s ott hagyta a fiút. II. Angliának nagyon sok részében találhat az ember olyan gyümölcsfáktól övedzett festői szép majort, mint a­milyen a virágosréti major volt, de nem minden falusi lakban az ember lángészet ; Frazer Vilmos pedig kétségtelenül lángész volt, nem csinált hanem született lángész. A népnek ezen gyermekét a természet pazarul látta el ado­mányaival.­­Adott értelmes szép, arczot, széles nyilt, a halanték felé domború homlokot, nagy őszinte tiszta kék szemeket, sajátságos szelíd meg­nyerő kifejezéssel. Különös és mégis szép arcz volt. A felső rész — a nyílt homlok — a tiszta beszédes szemek a költő arcza volt. Az alsó rész — a szilárd zárt ajkak — a határozott áll, a dolog­hoz való képességet jelölte. A természet lágy dal­­lamos hangot, vidám csengő nevetést és szabá­lyos férfias alakot adott neki, széles vállakkal és széles mellel. És ezek pedig csak mellékes ado­mányai voltak. Volt költői lelke, gyors, éles és szeretetteljes felfogással minden iránt a mi szép. Frazer Vilmosnak volt nagyravágyása, mi láng­eszét fenntartotta és hasznára fordította, ő a ma­jorban nem volt a maga helyén, mert ott kora hajnaltól késő estig mindenki dolgozott, ott a nagyravágyást és vállalkozási szellemet nem ér­tették, e szavak holt betűk voltak rájuk nézve, ez egyszerű emberek előtt a legtöbbre becsült tulajdonság a legtöbb munkát biró testi erő volt. A majorban lakó háznap nem állott sokak­ból. Az apa — a családfő, Frazer István egy egyszerű becsületes ember volt, a­kinek a keze alatt levő földbirtokon kívül nem terjedtek az eszméi, — a­mi ötét érdekelte, az a napsugár, az eső, a fagy és a meleg volt. — Feleségét és gyermekeit szerette az ő egyszerű természetes módja szerint. Tökéletes példányképe volt az angol haszon­bérlőnek — a­mi az időjárást, a vetéseket s a barmokat illette — tudott mindent, részletesen és alaposan, de a birtokán kívül eső életről vagy világról nem tudott semmit, és nem is érdeklő­dött semmiért. Legkisebbik fii­ Vilmost nem ér­tette, sőt bizonyos szánalommal teli megvetést érzett azon fia iránt, ki akkor is könyveibe volt merülve, midőn a többiek aludtak, és még sem akarta kezét az ekére tenni. De midőn azt ta­pasztalta, hogy fia egy igen egyszerű találmánya által megkönnyebbitette a szántás munkáját, ak­kor megvetése csodállássá változott. — Ez a fiú ki­váli közülünk, nem hason­lít hozzánk — szokta mondani. Bámuló tekintettel kisérte a Vilmos mozdu­latait. A fiú a kapuk bezárására is talált ki egy új zárat, melyet az apja nem győzött barátjainak eléggé dicsérni és mutogatni ; a kis birtok tele volt fia találmányaival s javításaival. Nem volt fal, kapu, ajtó, kerítés, ablak, melyen Vilmos ne igazított, javított vagy változtatott volna. — A kövekkel kirakott csinos kis utat a forráshoz ő készítette ; azt a hidat, mely által az embereket két órai gyaloglástól mentette meg, Vilmos uta­sítása után készítették, — s az egyszerű ember a­mint megelégedve haladt az eke után, csudál­­kozott, hogy hogy lehet neki olyan derék fia — s váljon hol vehette az a gyermek kitűnő tehet­ségeit ? A virágosréti birtok asszonya, Frazer Kata­lin asszony, szellemileg felette állott férjének. Sok természetes esze, nagy tehetsége, de kevés nevelése volt; Vilmos ő tőle örökölte lángeszét. Férje nagyon megbecsülte Katalin asszonyt, mert oly kitűnő gazdasszony volt, hogy nem volt pár­ja a vidéken. Tejes kamarája tökéletes volt, háza híres volt tisztaságáért. Veteményes kertje a leg­szebb, k­ósvaja a legzamatosabb, teje a legéde­sebb és sűrűbb volt messze földre. Ha valaki azt mondta volna Frazer István­nak, hogy a felesége lelkének vannak kielégíthet­­len vágyai, kívánságai, melyeket elhallgat, gon­dolatai, melyek soha sem nyilvánulnak szavakban, ezt ő vagy nem hitte volna, vagy azt gondolta volna, hogy a ki az ő feleségéről ilyet mond, an­nak nincs helyén az esze. Katalin asszonynak egy bálványa volt a vi­lágon, az ő tehetséges fia, kiben lelke viszhang­­ra talált. (Folyt, köv.)

Next