Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-01-14 / 11. szám

Harmadik évfolyam. SZERKISZTAI IRODA: Bel-királyutcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illeti közlemények v caimzendék. % AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DUA: Vidékié poeti , vs. ■? ’Helyben házhoz hordva: ...............|« frt. Ili Negyedévre . . . 4 frt. ...............8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Egész ívre félévre . 11.­­szám. Kolozsvár, szombat, január 14 lf­ár. KIADÓ­HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasibozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdíj minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetésüknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkak garmond sora után 20 kr. fizetendő “Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Xeadatok nem adtatnak viassa. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Előcsatározás. Budapest, jan. 12-én. A költségvetési vita elkezdődött, a kép­viselőknek egynegyede még nem érkezett meg, a padok, különösen a kormánypárt és mér­sékelt ellenzék padjai üresek voltak. Meg kell vallani, hogy a mérsékelt ellenzéki kép­viselők nagyrésze kötelességüket — mi a gyűléseken a megjelenést illeti —nem telje­sítik. A budget előadója, Hegedűs Sán­dor volt az első szónok ; elmondotta — ez al­kalommal — rövid mondókáját, s elfogadás­ra ajánlja a költségvetést. Az általa beszédében gyakran említett, de meg nem magyarázott „gyakorlati politika magaslatára" vagy nem akart, vagy nem tudott felemelkedni, mert el akarta hitetni — a­mit ő maga sem hi­szen, — hogy van remény a defic­it töm­kelegéből kiszabadulni, sőt már­is a kisza­badulás útjára vezetett Szapáry pénzügyei". Valóban ilyen vakmerő hihetetlen dolgok elő­adására csak Hegedűs vállalkozhatik, ki mon­dott és különösen irt hihetetlenebbeket is, gyárilag készített vezérczikkeiben. A nap hőse Som­ssich Pál volt, közéletünknek e már régen kimagasló alak­ja, ki a „deákpárt“ idejében a képviselőház elnöke is volt. Már napok óta beszéd tárgya volt, bekövetkezendő felszólalása kire járt, hogy a közjogi alap ellen is fog be­szélni, mit nem váltott be. Igaz a hadsereg mai szervezetét megtámadta, a reá fordított kiadásokat sokalta, a monarchiára végzetsze­­rűnek mondotta; a vámszerződést Ausztriá­val és a kötött nemzetközi szerződést feltét­lenül károsnak jelezte; és a követett keleti politikát különösen Magyarországra veszélyes­nek állította, még­is elhallgatta az orvos­szert a melylyel a közállapotokon segíteni let­t benne. . Beszédének egyik fénypontját képezte azon bátor kijelentése, hogy a T­i­s­z­a-ka­­binetnek, különösen pedig Tisza Kálmán­nak a legnagyobb bűne az volt, mi­ként a monarchiában lábra kapott „nagy­­zás* * politikájában — értve a keleti poli­tikát — magát eszközül felhasználtatni en­gedte, mire nem hitte volna, hogy „t­i­s­z­­t­ess­éges“, de különösen „magyar“ ember vállalkozzék. Som­ssich ezen kijelentése roppant hatást szült, az összes ellenzék taps­­­ban tört ki, a kormánypárt hallgatott, még Móricz Pál is meghökkent, csak Éles Hen­rik viczkándozott, mintha ma is „Schraf“­­nak hívnák. 1875-től 1882-ik évig kimu­tatta számokkal, hogy Tisza Kálmán meny­nyivel emelte az adókat, szaporította az or­szág adósságát és mégis milyen nagy és chronikus a deficzit, pedig a Tisza-minisz­terium létének alapját egyedül azon ígérete képezi, hogy az állami költségvetésben az egyensúlyt helyreállítja. Azt mondotta Som­­sich­, hogy államférfiak szavuknak — me­lyet még többször is ismételtek — érvényt szereznek, vagyis beváltják. Na de ez már régen süket fülekre talál. Somssich Pál beszédét Tisza Kálmán a legnagyobb felháborodással hallgatta, vörös bársony székében nyugodtan ülni nem tudott, folytonosan jegyezgetett, elsáppadt és magá­ban beszélt. Szapáry Gyula pénzügyőr egészen kö­zel ült Somssichhoz, némelykor jegyezgetett, meg volt elégedve, mert képességeit nagyon fel­dics­érte, azt mondják ő lenne jövőbe­li miniszterelnök, alatta sikerülhetne a közjogi alapon levő pártok fusioja, Tiszát pe­dig Gesztre küldenék. Somssich Pál beszédének második része, melyben Szapárynak működésével foglalkozott, — hangja is elhalkulván — gyenge volt, nem állott beszéde első részével egy szín­vonalon. Hamis volt kiindulási pontja, mert Sza­­páryt a jelenlegi helyzet súlyának terhe alól absolválta, pedig ez már meg volt , a hely­zetet kevés különbséggel úgy , mint van találta értve, midőn pénzügyminiszterré kinevez­tetett. Hamis Somssich Pál okoskodása, mert Szapári ismerve a helyzetet Széll Kálmán le­mondása után is az állami költségvetésben az egyensúly helyreállítására válalkozott. Te­hát Tisza Kálmánnal teljesen osztozik a fe­lelősség súlyában. Somsich beszéde után a ház ülése 5 perc­re felfüggesztetett. Eötvös Károly a szo­kott ékes szólásával és alapos érveivel indo­kolva a függetlenségi párt határozati javas­latát beterjesztette. Már eddig szólásra 14-en íratták fel magukat az ellenzéki képviselők közül; a kor­mánypártiak közül úgy halljuk Jókai Mór, Éles Henrik, Láng Lajos és Rohonczy Gida fognak beszélni. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. január 14. Hess pipi!! — Gróf Karáczonyi Guidónak hálás visszaemlékezéssel. — Teleki Sándor. 1856 nyarán Ostendben voltam, a hazai por még saruimon volt; honvágyom nem fajult meg krónikus betegséggé , akát élesen fájt, szivem tele volt vágygyal s lelkem reménynyel, nem gondoltam , hogy olyan hosszasan kellene várnom arra, a­mit nem vártam. Londonból az óriás keresztény-zsidó Babilonból, a S­p­e­e­n országából, a kőszén és gőz hazájából, onnen a hol a köd virul jöttem ide. Rokonim, barátim Írtak utánnam s küldék azt a mi a legkedvesebb, pénzt, s a mit az őraigráns többnyire csak hírből ismer. Négy útlevelem volt, ugyanannyi névre jelenleg Joseph Kossu kalapos mester név alatt utaztam, születésem helye Nance vá­rosa volt, dús hajfürtözetem , halvány sápadt voltam, s csak is anyanyelvűmet', a francziát beszéltem. A kikötőből mindnyájunkat a Se­negál Pás zás ifj­att a rendőrséghez vezettek, ott­­ szedték útleveleinket, vizálták, s továbbították, m­ ^utolsónak maradtam, mindjárt tudtam, van. p'el' 8­0 n 8 i­e­u­r Joseph Kossu c­h a­­left Kiáltá egy egyenruhás szaglár. — Én vagyok — mondám. — Jőjön velem a Monsieur 1’ ad­­minisrat eur general de la surté publi que-hez. De hosszú czíme van annak az úrnak — gondolám törje ki nyavalya, ballagtam a spitzli mellett. Felértünk a hivatalba, mogorván és söté­ten, mint a Finster a horn előttem áll a Monsieur l’ admi­nis­tr­ate­ur gene­ral de la surté publique. De sok bajom volt vele később, majd el­mondom egy más tárcza czikkben. * * * — Hogyan hívják Önt? Kérdé bürokrati­kus pöffeszkedő pökhendiskedéssel. — Joseph Kossu. — írja le a nevét—, útlevelemet tartó kezében s készült az aláírásokat összehasonlítani. Én leírtam — „Le Colonel Comte Alexander de Teleki.“ — Hát Ön nem Joseph Kossu? — Nem. Elbámult. — Ez a paszszus hamis ? — Az. — Miért nem írta a Kossu nevét? — Megmondjam ? — Meg. — A hamis passzussali átázásért elitél­het egy pár hétre, a hamis aláírásért több hó­napra, bocsásson meg, hogy az elsőt választottam. — De ki van Ön tanítva. — Sokat járok az önök iskolájába, s van prakszisom. S minden teketória nélkül bekisértetett a dutyiba * * * Becsuktak egy egyesbe, a börtönőr na­gyon kedves ember volt, s nyájaskodó előzé­kenységgel kérdezte , hogy mivel szolgálhat. Mondom én is kellemetességgel, hogy szeretném a fürdő vendégek névjegyzékét, — felhozta, a a legelső név, melyet olvastam: La Co­mtes­se Marie d’ A­g­o­u 11. D’Agoult grófnőt a híres nevű Dániel S­t­e­r­n­­, a „Hervé“, a „Valentia“, Nelinda,“ az „1848-ki forradalom története.“ Három nap a „ Stuart Mária történetéből“ szerzőjét szerencsém volt közelről ismerni, egy egész nyarat töltöt­tem vele és Liszttel No­nnenwert­hb­en egy rajnai szigeten­ író eszközt kértem s körülbelül ilyen for­mán irtam­ neki . Az ostendei kasamátákból, a tömlöcz mélységes fenekéből. Édes és jó Grófné ! Ne hagyjon penészes szalmán a tömlöcz mélyében rothadni. A patkányok még nem rág­nak, de hogy van, arra esküszöm. Vegyen pártfogása alá és szabadítson ki. Nem követtem el olyan bűnt, melyért pirulnia kellene; nem csináltam sem hamis ban­kót, sem hamis váltót, családomat sem mérl­­­geztem meg. Elfogatásomnak morálja az , hogy ha az ember nem kalapos, ne utazzon hamis pasz­­szussal mint kalapos. Szabadsága után sóvárgó mélyen tisztelője Teleki Sándor. A grófné kegyeskedett rögtön hozzám jönni, elbeszéltem részletesen ügyemet, jókat nevetett, távsürgönyözött . J­­­a­­­n XIV. minis­­terelnöknek — kit én is ismertem személyesen— még az­nap kibocsátottak, s egy havi engedélyt adtak, hogy a sósvízben mosakodjam. * * * Nem igen éltem jobb társaságban, mint az időben Ostendben, rokonim, barátim köré­­ben, szeretettve, kényeztetve, ott voltak Kállay Gusztáv és neje az én kedves Josef­iné hú­gom, Teleki Samuné, Kornis Zsigmondné az én jó B­e­r­t­a grófném, Toldalagy Mihályné, Eötvös József, Ürményi József az öreg korona­őr , Bogdánovics Vilibáld és Karácsonyi Guidó. Egy reggel fürdeni megyek a tengerbe, az úszók közt rá ismerek Karácsonyi Guidóra régi jó barátomra s útitársamra a Liszt idők­ből, mikor együtt jártunk Bukarestben. Nagy volt mindkettőnknek a viszontlátás öröme. A tizedik szóra bent a tengerben, a Ni­­n­i­s egyenruhájában azt mondja nekem Kará­csonyi Guidó : — Sándor! tudom nyomasztó körülmé­nyek közt élsz, azt is tudom, hogy ajándékot nem fogadsz el, nekem most felesleges pénzem van, egy pár ezer forint rendelkezésemre áll, ha haza­jössz, vissza fizeted. Megköszöntem a vízben, most a szárazon köszönöm meg. Először és utoljára történt velem. * * * Az ostendei magyar kolóniában nagy híra járt, hogy Jellacsics bán itt van, s hogy bor­zasztóig szidja nyilvánosan az osztrák kormányt, többen közülünk csak azért jártak oda étkezni, hogy hallják a közös ebéd alatt az édes bá­ró Jellacsicsot miként expectorálja magát. Engem is rá­vettek, hogy elmenjek a d­oi­um, s Bogdánovics Vili meghívott vendé­gének. Leültünk az asztal végére, s hallgattuk a szép szót. A tréner bán vitte azt, s nem válogat­ta a frázisokat. — Csak képzeljék—mondá—a múltkor Drágába voltam mindig az..............vendéglőbe szállók — s megnevezte a vendéglőt, melyet már el­feledtem , reggel reggelizni akarok csenge­tek , senki sem jön, csengetek másodszor, várok hosszasan, senki, bele kapaszkodom a csenget­­­tyübe s elkezdek harangozni, végre lelkindez­­ve jön maga a vendéglős. Sa kér ment! hát magának nincsen kell­nere ? — Nincsen, felele szomorúan. — Hát Prágában nincsenek kellnerek ? — Nincsenek mondá még szomorúbban. — Hogy az ördögben? — Mind elvitték őket Magyarországra fő­­ispányoknak. — Somssich­ Pál budgetbeszéde mély benyomást keltett a kormánypárt köreiben. Hogy­­is ne, mikor a Deák-párt egyik legtiszteletreméltóbb veteránja ítélte el olyan lesújtólag a Tisza-kor­mányzat és érdekcsoportozat gazdálkodását! A hatás tehát nagyon is érthető s annyiban némi­leg vigaszt nyújt, hogy hát még­sem halt ki minden jobb érzés a kormánypárti apró és nagy mamelukokból, olykor-olykor az ő szivök is meg­mozdul. Megdöbbennek. Aztán keresik, lesik, hogy mit szól Tisza, milyen redőkbe szedi ar­­czát, s a szerint kezdenek el ők is suttogni. Most is a Somssich beszéde által keltett hatás termé­szetéről az első nap alig lehetett tájékozni az embernek magát, mert a kormánypárti képvise­lők nem akartak vagy nem mertek véleményt koc­káztatni, m­íg Tisza ki nem adja a jelszót. Hát hiszen értjük mi nagyon jól a pártfe­gyelmet, az összetartást, a tömörséget. Azt is tudjuk érteni hogy ha a kormánypárt végtelen politikai középszerűségei meghajolnak Tisza Kál­mán előtt, ki utóvégre is magasan felette áll párthiveinek s nem is állhatja maga körül a ka­­pac­itást. De azt a szégyenletes meghunyászko­­dást a vezér tekintélye előtt, mit a kormánypárt­nál látunk, még­sem tarthatjuk egyébnek egy nagyon szomorú kórjelenségnél, mely a poli­tikai erkölcsök megdöbbentő hanyatlásáról ta­núskodik. — A dalmát lázongók elleni intéz­kedések egészen lázba hozták a bécsi hadügy­minisztériumot és a hadsereget. Olyan sürgés-for­gás van, mintha legalább is egy königratzi üt­közetre készülődnének. Mint egy bécsi lap írja: Dalmácziában jelenleg több van 12.000 embernél, — Herczegovinába és Boszniába küldésre ki van jelölve 7000 — 9000 ember, jövő februárra 5 — 7000 főnyi csapatszál­­litás van kilátásba téve; mindeme kato­nai műveletek a delegácziók egybehivása nélkül hajtatnak végre s már az összes csapatrészek is ki van­nak jelölve. További 85.000 főnyi c­s­a­p­at­szállítás is kilátásba van ugyan véve, de a rendszabály végrehajtása esetén egybehívják a delegácziókat, s így azoknak már­­cziusi, vagy áprilisi rendkívüli ülésszakára lehe­tünk elkészülve. ” A pénzügyminiszter az alájaren­­delt hatóságok s hivatalokhoz a következő kör­rendelet bocsátotta ki: „Mindazon kincstári köve­telések után, melyek nem a törvényes (egyenes és közvetett adók és ezekkel rokon természetű kö­vetelések), hanem magánjogi természetű ügylete­ken alapulnak, mint pl. vételári részletek, haszon­béri hátralékok stb. után, valamint minden egyéb oly követelések után, melyekre nézve 8 százalék késedelmi kamat szerződésileg köttetett ki, az 1882-ik évi január hó 1-től kezdve 6 százalék késedelmi kamat számítandó, illetőleg az új szerződésekben ezentúl hat százalék kötendő ki.­­ A játékkártyák bélyegilletéke tár­gyában az iparügyi miniszter egy rendeletet adott ki, melyben utasítja a törvényhatóságokat, hogy az összes iparhatóságokat a játékkártyák bélyegül été kéi el ,szóló 1881: XXVII. t.­­cz. 5., 6., 11. és 17. §-ainak szigorú szem előtt tartására és nevezetesen arra is kötelezzék, hogy jövőre nemcsak a kártyagyártási, hanem a játék­kártya-árusítási iparüzletek bejelentéséről szóló igazolványok másolatait is esetről esetre, az ille­tő iparos lakhelye szerint illetékes kfr. pénzügy­­igazgatósággal közöljék, mintáit a játékkártyák úgy gyártása, mint üzletszerű elárusítása jövedéki felügyelet és ellenőrzés alá esik. Eötvös Károly beszéde. Tartotta a képviselőim jan. 12-iki ülésén. (Elejét lásd tegnapi számunk országgyűlési tudósításában.) (Vége.) Azt mondja a t. előadó úr, és meg kell jegyeznem, hogy a pénzügyminiszter úr is expo­zéjában hasonlóképen szokott nyilatkozni , hogy sok biztatójele van annak, hogy államháztartá­­sunk biztos rendezése felé haladunk. (Derültség a szélső­baloldalon.) Nem tudom, hogy a t. előadó úr mit tart biztató jelnek (Derültség) Meglehet, hogy e szó felfogásában vagy én nem tudok ma­gyarul, vagy ő nem tud. Annyi bizonyos, hogy •HM—III ill BilP I mill III I III III III IM II IIII ■ IP Bill nil MIMII IIHUI 111 ■■ azon közelebbi indokokkal, azon közelebbi bi­zonyítékokkal adósunk maradt, a­melyek azt bizo­nyítanák, hogy ezek a biztató jelek csakugyan fennforogtak. (Úgy van a szélső baloldalon.) Nézzük meg hát más oldalról is azon pénz­ügyi helyzetet. (Halljuk!) Előttem szólott Soms­sich Pál­­, képviselőtársam elmondotta teljes pre­­czizióval, hogy 1875-ben az államadósságok ka­matai tettei — akkor. t. midőn a mai kormány átvette ez ország­­politikai vezetését — 72 mil­lió évi összeget, a költségvetésben pedig ma 1882- ben 107 milió forint van kimutatva, a különbség a kettő között 35 millió, a­mi más szóval azt teszi, hogy 7 év alatt, a­mióta t. i. a jelen kor­mány vezeti az országnak politikai ügyeit, az ál­­lamadóságok kamatai 32 millióval emelkedtek, évenként tehát öt millióval. (Úgy van­­ a szélső baloldalon.) Ez a szomorú szám, de még szomo­rúbbá válik, ha egy másik számot, szintén 35 milliót hozzá veszünk. (Halljuk!) Jelesen az ál­lami adók egész összege az 1882-ik évre 35 mil­liót tesz ki, a­mi pedig a nemzet életerejének végleges kimerülését fogja előidézni, mert azon keserű hajsza, melyet a kormány az ország min­den lakosa ellen űz, a szegény szántóvető utolsó igavonó marhájának dobszóra hajtása nem ered­ményezett többet egy krajczárral sem, hét esz­tendőnek irtózatos erőfeszítése nem volt képes egyébre, mint hogy csak az államadósságok éven­kénti fokozódott kamatait fedezze. (Úgy van­­ a szélső baloldalon ) a­mi defic­it volt akkor, az deficit ma is, és a mennyivel emelkedtek az ál­lami kiadások, és a mennyivel emelkedtek az ál­lam egyéb szükségletei, mind azt nem tudjuk mással fedezni, csak újabb s újabb kölcsönökkel, vagy az állam tőkeértékének eladogatásával. Azt mondja a pénzügyminiszter úr — és októberi expozéjában erre fekteti a fősúlyt, hogy ő programmód a jövőre nem ad, azért, mert nem akar, én mondhatnám: nem ad azért, mert ,nem tud. (Derültség a szélső­baloldalon.) Azt mondta a pénzügyminiszter úr, és arra fektette a fősúlyt, hogy törekednünk kell arra, hogy évenként sza­porodó államadóssági terheinket legalább saját emelkedett jövedelmeinkkel fedezhessük. Ebben körülbelül czélt érhet a t. pénzügyminiszter úr, mert 3 és egy fél millióval pl. 1882-ben az ál­lamadósságok kamatja és 3 millió új adóemelés van tervezve és ajánlja azt a pénügyi bizottság is. A­mennyivel szaporodik a kamat, annyival szaporodik az új adók behozatala, vagy a létezők emelése,­ ebben a pénzügyminiszter úr ideiglene­sen czélt érhet, de azt kérdem, azzal a törzs­de­fic­ittel, mely 1878 óta állandó, mely változha­­tatlan, mint a fatum­, és a mely krónikusan ne­hezedik reánk, mint a nehéz nyavalya, mit csi­nál a t. pénzügyminiszter úr? S továbbá kérdem mit csinál akkor, ha már az adóemelések végső­­határáig elért? Mit fog akkor csinálni a pénz­ügyminiszter úr, ha majd az egyenes adókat, mint az előadó úr mondá, már emelni nem le­het és a fogyasztási adók lehetősége is teljesen ki van merítve? Eszembe jut közéletünk egy tekintélyes nagy múltú és most már visszavonult férfia, ki pár hó­nappal ezelőtt súlyos hazafias aggodalmainak azon alakban adott kifejezést, hogy a defic­it mégis nagy, azon mégis kellene segíteni, új jövedelmi forrásokat kellene nyitni, tehát emeljük az eddi­gi fogyasztási adókat és hozzunk be újakat. Pénzügyminiszter volt az illető, igen t. elődje a t. pénzügyminiszter úrnak. Óhajtom, példáját ne kövesse, hogy ha majd a jól megérdemelt nyu­galomba visszavonul, óhajtanám, hogy mielőbb, (Derültség), hogy akkor ne új adókon törje a fejét, mint elődje, azon t. férfia politikai közéle­tünknek, a­ki valóban elismerésre méltó mély ha­zafias érzettel, -- minden során, minden szaván meglátjuk, törekedett volna azon, hogy ezen sú­lyos pénzügyi helyzet bajai csak egy kevéssé is orvosoltassanak, s a­ki új fogyasztási adókat je­lölt ki és a régiek emelését kívánta. De két dolgot elfelejtett megjelölni is köny­vében kimutatni; egyik az, hogy az új fogyasz­tási adókból mennyi pénz jönne be biztosan, a másik pedig az, hogy mire kellene hát kivetni az új fogyaztási adókat. Ezt a ketttőt nem mond­ta meg. A­z. előadó úr ezen példa után is, mely pedig bizony nem csábító s követésre nem méltó mégis beszédjének több helyén ajánlotta nekünk az indirect adók útján újabb és újabb jövedelmi for­rások nyitását. Köszönjük szépen a petroleum meg a kőolajat, de ismertük már, mielőtt az előadó úr ajánlotta volna nekünk, mert azzal minket már megboldogított a pénzügyminiszter úr, de hogy mire fognak még indirect adókat kivetni, melyek milliókat hozzanak — talán a fehérruhára, ingre, kabátra, bajuszpedrőre, pirosítóra, mint a­hogy azon tekintélyes férfiú képviseletünknek javasol­ja? azt nem mondta meg. Hol vannak azon fo­gyasztási czikkek, melyek oly nagy tömegben­ fo­­gyasztatnának, hogy azokból milliókra menő újabb és újabb jövedelmeket lehetne várni? Továbbra e­gyek, hol van Magyarországon a népnek azon jól­léte, mely indokolhatná a fogyasztási adók eme­lését és újabb és újabb szaporítását? (Helyeslés­­a szélső halon.) A fogyasztási adónak egyetlenegy igazsága van. Be kell hozni ott, be is hozzák ott minde­nütt, a­hol a nép látható, bizonyos jólétnek ör­vend; a­hol a kereskedelem virágzásban van, a­hol az ipar és a gazdaság vidáman foly; a­hol egy kis tőkét tud gyűjteni minden ember, a sze­gény ember krajcrárt, a gazdag milliókat ; a­hol telik a jólétnek magas élvezetekre is, melyeket fényűzésnek nevezünk. Ott helyén van, indokolt és kötelesség behozni a fogyasztási adókat,és sza­porítani is lehet in infinitum. De a hol a’ fény­űzés majdnem megszűnt, mint Magyarországon, talán néhány várost kivéve, a hol a népnek nagy része ínséggel küzd, kivándorol, ott fujabbi és újabb fogyasztási adókon törni fejét a “pénzügyi kormányzatnak — ám meglátják majd az ered­ményt, mely nem fog állani milliókból a kincs­tárban, de fokozódó hátralékból a tabellákban, melyeket évről-évre hűségesen fognak regisztrálni a számadások. Ismétlem, ezen helyzettel szemben programmot vártunk és követeltünk évről-évre. A t. miniszterelnök azt szokta mondani, — több­ször mondta — nem fukarkodott kérdéseinkre azon válasszal, hogy programmot nem adhat a kormány mindaddig, míg a 153 milliós kölcsön konvertálva nem lesz. Megmondta ezt 1879. feb­ruárban, megmondta ugyanazon év márcziusában, megmondta 1878-ban és 1880. elején is, hogy a kormány első feladatnak ismeri a múlt idők nyo­masztó viszonyai közt kötött 153 milliós kölcsönt konvertálni; ez az, a­mit czélul tűzött; addig, míg ezt el nem éri, politikai és pénzügyi prog­­ramalaot nem adhat Bekövetkezett ez az idő is tavaly, sőt már 1880-ban. Ez a kérdés eltűnt a kérdések szintezé­­réről. Ma már a miniszterelnök úr azzal a kifo­gással nem állhat elő, sem minisztertársai közül senki. Dé ván azért programmja a kormánynak? Nincs egyéb, mint a mivel, szerényen —elisme­rem, nem dicsekszik vele, — a mivel egész sze­rénységgel előállí­t.­i a defic­it pic­i részét újabb adóval, másik részét kölcsönnel, ismét mást­

Next