Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)
1882-06-30 / 146. szám
Harmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bd-királyfit'0 *® 16. «*• hová a lap szellemi részit illető közlemények De czimzendők. kZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DU A | Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ...................16 frt. ||| Negyedévre . . . 41 frt. ... 8 frt. Ifj Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám éra helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Egén érre félévre . 140. szám Kolozsvár, péntek, junius 30, 1882 KIADÓ HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAS: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri csikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Aligjelsnik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak visas«. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Esti Kiadás. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed közeledvén, tisztelettel fölkérjük lapunk t. előfizetőit, hogy a f. julius—szeptemberi évnegyedre szóló előfizetéseiket mielőbb megtenni sziveskedjenek, hogy a lap szétküldésében fennakadás vagy zavar ne keletkezzék. Az „Ellenzék“ előfizetési ára: Egész évre ... 16 frt. Félévre .... 8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Egy hónapra . . 1 frt 50. Egyes szám ára Kolozsvárt 5 kr., vidéken 6 kr. A lap szétküldésénél előfordulható zavarok kikerülése tekintetéből félhavi előfizetést sem fogadtató a kel, tékát az előfizetés mindig a hó 1-ső napjától számítandó. Az előfizetési pénzek legczélszerűbben postautal tányitval, úgyszintén a hirdetések és nyílttéri czikkek az „Ellenzék kiadó hivatalához (Belközép-utcza Stein János könyvkereskedése) küldendők. A kiadó hivatal nevében Stein János A Székely-egyletről. Budapestről a napokban kaptuk a Székely-egylet évkönyvét. Ez nyomtatott nyilvános számadás. De mert nyilvános számadás, s mert erdélyrészi érdekről szól, nem haladhatunk el többé szótlanul melette. Elég volt a hat évi jó akaró várakozás. Ideje, szükség is már a szelíd figyelmeztetés. A Székely-egylet czélja nagyszabású, csak működése kisszerű ; szervezete széles alapon terjed el, csak határa szorong szűk téren ; eszközei nem csekélyek, csak az eredmény morzsányi. Minden tényező: sajtó, közönség, megyék, községek, egyesek támogatták. Iránya népszerű, törekvéseit minden magyar magáénak mondja, és mégis az érdeklődés iránta elhal, a részvét lehervad, a lelkesedés megcsappan, épen akkor, midőn a Széchenyi-egylet, a magyar Schulverein népszerű és kedvelt új egyletek nem többek együttvéve, mint a Székely-egylet egymagában. Miért következett be mindez ? Mert az igények, remények nem teljesültek. Többet hallottak arról, hogy a székelyek vacsoráinak, minthogy cselekednek; többet olvasták, hogy a székelyek egyletükben tanácskoztak, minthogy el is értek valamit. Az egy helyben taposás, a meddőség, az eredménytelenség elkedvetlenítő legjobbjainkat is. Nagy készülődés, háromszor is megkérődzött tanácskozás, bátortalan elhatározás, papiros végrehajtás, jellemzik minden oriási zajjal kezdett és a ■ törpe hangján végzett akczióját. A mindenáron való okosság, az okvetlen bölcseség, a megrögzött óvatosság szegték szárnyát, törték kezét lábát a Székely-egylet tevékenységének. A tétlenség nem épít; a tehetetlenség rombol a közvélemény előtt. Az önzetlenség felold, de az önzésnek csupa árnya is lesújt a sokaság szemében. Az évkönyv számadásából pedig megütközve olvassuk, hogy a tiszviselők díjazása 450 frt. S a jótékony, a nemzeti egyletet fizetésért szolgáló tagjai mellől, mint egy hivatalhoz illik, nem hiányzik a paraszt munkát végző díjnok 50 frt fizetéssel. Rengeteg munka lehet, amit egy jótékony nemzeti egylet még legbuzgóbbjaitól sem fogadhat el ingyen. Igen. Kezelése 11 ezer 958 frt 741/*kr. vagyonnak, amiből mintegy 3000 frt az évi bevétel. E vagyon értékpapírokban, takarékpénztári könyvekben van, a szelvényeket le kell vágni, és a tagdíjakat nyugtázni kell stb. Ki győzné e munkát ingyen!? Az irodai munka is pénzbe kerül, sőt a nagy gyűlés is, mert oda kell utazni. A nagy gyűlés és utazás 240 forintba kerül, ami éppen csak 48 tagnak évi díja. Elősorolt állításainkat alig bizonyíthatja valami fényesebben, mint éppen a múlt évi számadás. Az összes kiadás 1903 frt, ebből kiadatott az egylet céljaira 659 frt 91 kr, tehát szinte 37%, hogy ezen szolgálatot megtehessék az ügynek, a rezsi került 1221 forintba, tehát az évi kiadás 73%-ba. Amely jótékony egylet igazgatása majdnem kétannyiba kerül, mint amennyit feladatára egyenest elkölt, az soha czélját elérni nem fogja, mert azt nem vezetik bölcsen, nem szolgálják odaadásai. Hogyan áldozzon a nagyközönség ott vagyont, ahol a főbbek nem áldoznak időt, munkásságot ? Azok a nagy gyűlések, azok az évkönyvek elmaradhatnak, ha nem adják olcsóbban. Hisz a nagy gyűléseken csak az ebédek nagyok, s az évkönyvben a beszédek és felolvasások csak egy évesek. Hisz parádét látunk nagy gyűlés nélkül is és a beszédeket, a felolvasásokat megörökítik még frissében a lapok. Az évi számadást közölheti a székelyegyleti naptár is, abból is elég lesz megtudni, hogy a kormányzati költség sóvár gyomra két akkora, mint az üdvösszót kérő ajka. Új szellem, öntudatos, határozott törekvés, hatékony eszközök intenciója, élet, lelkesedés, önfeláldozás és folytonos munkásság kell ahoz, hogy a székely egylet, czéljának egyenes útján bár meg is indulhasson. Ehez nem elég a jó akarat és elhatározott szándék a székely egyleti loteriáit nyerni meg, ami a közönségnél 6 év alatt elveszett. A ló AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. junius 30. Sámi Lászlóról/' Ki volt Sámi László? Egy történelmi iskolának ékesen szóló képviselője, egy történelmi hagyomány legméltóbb szentélye«itöj», egy tirsidali áramlat foytonstörekvő reményének élő kifejezése, tanításával, beszédeivel, hangulatával, bámulatosan összhangzó bel- és küléletével egy emberiséget átalakító eszmének holtig állhatatos hive. Ez iskola, a hagyomány, ez áramlat, ez eszme,a protestáns hitélet éltető forrása, erjesztő kovásza. Mi más ez iskolának alapelve, mi más a hagyománynak martyrok vérével megszentelt öröksége, mi más ez eszme, mint a haladás?. Mi egyebet jelöltek ki az emberiség czéljául az istenember szavai: »Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei «látok tökéletes." A történelmi tények múmia leplekké, ha,ami *arkofágokká válnak az előtt, ki a múltat a jövővel, az ellentétes és gyakran legkínosabb előtétekre szakadó és testvérgyilkolások az ivőaggató tusái közé sodort emberiség minden képét a görög-római sloa bölcsei által álmaegységben nem olvaszsza egybe egy ágasabb eszme világánál. Terméketlenné silányul, Téri »Te ?e,?0608 István igazgató tanárnak a kolozsvrét fotanoda záróünepélyén tartott beszédéből, adathalmazzá dermed a történelmi múlt élő nagy egésszé: ha a haladás eszméje nem hatja át a történetbúvár lelkét, ha az ellenmondó tények, egymást tagadó jelenségek útvesztőjében Ariadne fonal nélkül tévelyeg. Az emberiség útja nem körben taposás, nem a tényezők ésseményeknek a végzet szeszélye, egyes hatalmasak szövetkezése, a véletlen közrejátszása folytán keletkező kaleidoskopszerű csoportosulásához hasonlít az a küzdelem képe, melyet az emberiség megharczol; de felséges kibontakozás a gyengesége és tudatlansága által rávetett békékből, melyek a szabad akarat isteni szárnyaival felruházott embert megkötők, hogy e szárnyakat egyes hatalmasak a magok biztosítására lehessék. A reformátorok által megindít mozgalom növekedett erőben, jogban és reménységben. Az emberiség nem a bukott ember, ki paradicsomába visszasóvárog, de bujdosó király, ki trónját kivívja saját erején. A gyengeség az értelem által fegyelmezett akarattá fejlődvén, erőre kap, a tudatlanság eloszlik, mint a reformatio pitymalatán hangzott a vidám dal az emberi jogoktól megfosztott néprétegek vigaszául : „umbram fugat claritat, noctem lux eluminat* Hányszor keresett Sámi vigaszt e hitben, midőn ez árny hazánkra borult, midőn ez évben egy elnyomott nemzet jajszava volt hallható ! Átkutatta a történelmi múlt elrejtett zugait, hogy a tért megtalálja; áttanulmányozta a bölcsek iratait, hogy a vigaszban megerősödjék; a valláserkölcsi újjászületés merész ábrándozóihoz járt el titkos áhítattal, hogy az ellenmondó jelen, az elvtagadó élet vásáros zajából elmenekedjék az, a nagy elmék összhangot sugárzó körébe. Ekkor szitt lelkébe valami csodás derűt, mely el nem borult a zord időkben. De olyan körülmények közt költözött lelkébe e derű, midőn az ébredő, jogaiért harczoló nemzet fenséges arcza sugározta ki. 1846 ban a már szintén hamvaiban nyugvó Hiri iglatte be őt, egy oly tanszékbe Zilahon, melyet a Wesselényi család alapított, mintha csak az ő számára alapította volna, azon eszmék diadalmas hirdetésére, melynek Sámi már akkor, mint 29 éves ifjú testestől, lelkestől híve volt, mely egy pár év múlva nemzetünket mint képzett gladiátort ragadta a nemzetek nagyszerű színkörének fövényére. A letiport, a sebeiben vérző hős ez eszmékhez tér ismét vissza a sötét időkben ábrándos rajongással, az újabb cselekvés korában higgadtabb értelemmel, a le igazabb, őszintébb hittel soha, mint akkor! Nem hiába jegyzé fel Sámi gyöngéd női kéz által készített tárcsájába a magyar függetlenség születési napját és rejtő el szekrényébe, mint a házi istenek oltárára tett szent fogadalmat, melyet az egész nemzet csodás összhangban fogadott, nem hiába számítva az időt, mint álmodozó ifjú az amerikai szabadságharcz kikiáltása napjától, nem hiába csüngött az emberi jogokat proklamáló franczia nemzeten elfogult lelkesedéssel és tarta a nagy német nemzetet az ábrándok királynéjának, ki a tudás fája alatt fekszik régóta; de egyik bukott nemzetnek sem nyujtá kezét fölemelésre ; élete meggyőződésének volt tükre; tettein elméletének fénye ragyogott. Hiri méltán kötött hozzá reményt, midőn beiktatá aa. Wesselényi Miklós kivét e nagy ember által alapított székre, kiről szépen mondja a beigtató Hiri, hogy „az ébredő nemzeti élet fölött vakon aggódva viraszt akkor, midőn ezerek élő szemekkel csendesen alusznak." A mit Sárai megnyitó beszédében igér, hogy ő azon történelmi iskola hive, mely a haladás fáklyájával néz vissza a múltba, ígéretét megtartá. „Azon iskola, mely bármelyik tudományban is immobilizálja az Istent, azon iskola többé nem az életé" — mondja maga beköszöntő beszédében 1846-ban és buzdítá az ifjúságot, hogy „ha az idő és körülmények hatalma által a nemzet életében annak múltja és jövője között mélység nyílnék is meg, lennének hasonló ifjak, mint ama római, kik betöltenék a mélységet." Keresztes háborúnak nézte az életet, melybe azon lelkesedéssel kell, mint szent földre lépnünk, melyet az „Isten akarja!“ felkiáltás mellett érzett a keresztesek tömérdek sérge. A haladás rendíthetetlen hitére épité, elméletét; e hitnek felelt meg élete. Elméletét már beköszöntő beszéde kifejezte : „A szellem szabadon halad, mint Homerus Istenei a térben s ihletésétől félve valahol születhetik egy gondolat, egy uj hit, mely az istenséget már egy rend fátyollal kevesebben nézeti át.“ És érte, ez irányeszméjéhez hű maradt. A szabadságharczban ő ez eszmét szolgálta . . . jutalma üldözés lett. A legsúlyosabb leveretés korában, midőn Zilahról elüldözték a megrázó erővel tartott búcsúján is átcsillog a remény. „Az éjszaka nem eheti meg a nappalt” — mondá akkor , hirdető később. Collegiumunknál 1855 óta hirdető, mint rendes tanár, a haladás, a jog, a szabadság, a népek közti testvériség eszméit, az emberiséget egyesítő emez eszméket, a társadalmi korlátokat ledöntő gondolatokat, önfeláldozásra, lankadatlan tevékenységre, értelmi felvilágosodásra és erkölcsi nemesülésre ösztönző igéket. A múlt magyarázatába bevitte a jövő remegét. Hejd pedig, minő keserű beltusák között kóstolta a csalódások méregpoharát. Csak 1849- ben írt naplóját, a forradalom után később nejévé vált barátnőjéhez írott egy jókora kötetre menő leveleit kell lapozgatni; benne volt a kétely útvesztőjébe, kereste a vigaszt szerelemben, barátságban, de fájóan sohajt fel : „Ah, mily szerencsétlen, ki semmi örökkévalóhoz nem ragaszkodik !• Kereste a vigaszt a nagy költőknél, de a keresztény költészet szomorúságot lehel ki. Shakespeare Hamletje sötétebb zughelyeit tárta föl az emberi szívnek, Byron vérzőbb sebeit érinti meg a kebelnek, hogy nem a költészet segítsen. A bölcsészet kételyt hirdet ; a társadalom erői, tényezői egymás ellen küzdő elemek ; az ország politikai pártjai értelmetlen tusát vívnak. Ily gondolatok ismétlődnek számtalan alakban. De a viharok közt edzett hajósnak van fogalma a révpart nyugalmáról: Sámi újra föltalálta a vezérfonalt. „Szent Pál igen messze volt az istentől — írja ő maga — mikor a keresztyéneket martirisálva ellökte a jövendőt, de a damaszkusi után találkozott az istennel, az igazság terián számot húznak ki. A számból volt már elég. Gondolat kellene. Nem játszanak ki sehol, az átkozottak, a loterián bár egy jó — gondolatot ! — Minisztertanács volt tegnapelőtt amely több órán át tartott. E tanácskozás, tekintettel Szende miniszter gyengélkedésére, a honvédelmi minisztériumban tartatott meg. A folyóügyeken kivül különösen a tiszaeszlári bűnügyi vizsgálat eddigi eredménye képezte a tanácskozás tárgyát. — Ónody Géza orsz képviselő a múlt vasárnapon tartotta beszámoló beszédét Hajdu- Nánáson. — Ludolf gróf, római nagykövetünk, julius 1-én érkezik Rómába és 2 án nyújtja át megbízó levelét. — A nihilisták, mióta Tolstoj miniszterré neveztetett ki, fokozott mérvben folytatják üzelmeiket. Daczára a pár nap előtti ellógatásoknak, a „Narodnaja Woljá"-ból ismét megjelent egy újabb szám a nihilisták titkos nyomdájából. A czár és Vladimír nagyherczeg, kinek a czárra tudvalevőleg a legtöbb befolyása van, fenyegető leveleket kaptak, s Nabokov igazágügyminiszter, ki a nihilistákat Ignatiev módjára már végkép legyőzöttnek tartá, e fölötti csalódásában megőrült. — Szerbiában zavarok vannak készülőben. A király s a miniszterek fenyegető leveleket kaptak. Risztics hívei és a radikálisok azt a hírt terjesztik, hogy a király az osztrák-magyar kormánynyal alkudozik követketkező egyezség felett: 1. A monarchia átengedi Boszniát Szerbiának; 2. Szerbia egészen belevonatik az osztrák-magyar vámterületbe; 3. Egész Szerbiában osztrák magyar helyőrségek lesznek. — Szerajevóből sürgönyzik a P. Cor.nak. Cariuban e hó 26-án a lakóság példás magatartása mellet, legjobb rendben folyt a sorozás. Az első korosztályba jegyzett 114 hadköteles közül megjelent 111, akik közül 17-et besoroztak. Nyolcz önkénytesen jelentkező közül négyet, s annak közül, kik a sorshúzás előnyéről lemondtak, 5-öt soroztak be. Ugyanez a napon ment végbe a sorozás Vlahoniczában és Derventben a lakosság nyugodt hangulata mellett. Harminczhét ezer forint. II. Tehát fizessen Kolozsvár város törvényhatósága az államnak jövedelmi adót, — saját városi adói után! Valóban nagyszerű! Méltó eszme a Tisza-kormány egész fináncz-politikája lángeszű rendszeréhez, melynek dicső vívmánya, többek között, az évenkinti 50—60 millió deficzit. No de pénzre, sok pénzre van szüksége Magyarország miniszterének, hogy a magyar állam ezerféle szükségleteit kielégíthesse, — felelhetik a kormánypártról e kifakadásra. Mi is elismerjük, hogy igenis, sok pénzre van szüksége ifjú, állami szervezetünk- nek, mégpedig szüksége van éppen az állampolgároknak, mindnyájunknak jól felfogott érdekében. Csakhogy mi természetesen nem számítjuk ide sem a bosnyák kalandokat, sem a diplomatiai semmittevéseket, sem az idegen rendeltetésű hadsereg agyonzúzó terheit, sem a családi és görbe vas- t utakat. Ám azért tagadhatatlanul sok pénzre van szüksége egy modern állami életnek. Elismerjük. De nem ismerjük el azt, hogy ez alatt a cím alatt az álam olyan képtelenséget vihessen véghez, mint egy városi municipium adóinak megadóztatása. S még azt sem fogadhatjuk el e financziális absurditás védelmére, hogy hát regále jövedelmeik után a törvényhatóságot nem képező más községek is hordozzák az állami adóterhet. Ha már községek is hordozzák e terhet és ha azoknak a más regale jövedelmei szetén a községi adminisztratió költségeinek födezésére fordíthatnak, hát velük szembe is absurdumot és igazságtalanságot követ el az állam. Egy alkotmányos országban, hol községi és departenmtal-önkormányzat van, az a község és departement , illetőleg a községi és törvényhatósági administrate tulajdonkén az államot helyettesíti és kevés tisztán helyi érdeket elégít ki. Egyszer már maga az administrate, melyet Magyarországon a községi és törvényhatósági autonómia teljesít, túlnyomó részében állami functio. Nem képtelenség-e tehát, nem égbekiáltó igaztalanság: a községi és törvényhatósági önkormányzatot az állam javára megadóztatni azért, mert helyette dolgozik, mert őt megkíméli óriási kiadások terhétől? Az meg épen sületlen argumentatio, hogy hát maga az állam is fizet állami adót p. o. fekvő vagyonából húzott jövedelmei után; sületlenség azért, mert hiszen itt jövedelem és adó ugyanegy pénztárba, az államkincstár pénzttárába foly be; tehát akár ne adóztassa meg az állam saját erdőit, földjeit, vasúti vállalatait, bányáit, melyeket házilag kezel, hanem az egész bruttó és nettó jövedelmet, mint olyant vegye bevételbe, akár pedig annak egy részét vegye be adó czimón, a másik részét jövedelem czimón: teljesen egyre megy. Az államkincstár jövedelme így is úgy is ugyanaz. Ám községeknél, törvényhatóságoknál a községi és törvényhatósági jövedelem más pénztárba, az állami adó ismét más pénztárba foly be, s amenynyivel többet veszen be az állami kincstár községtől és törvényhatóságtól , ugyananynyival csökken az utóbbiak jövedelme. És itt elértünk ahoz a kérdéshez, melyet első czikkünkben érintettünk: az önkormányzati terhek aránytalan megosztásának bámulatos absurditásáig, ami csak Magyarországon lehetséges. A városi törvényhatóságok valóságos mostohagyermekei valának az államnak. Sőt többet mondunk, a kormány valóságos hadjáratot folytat ellenök a törvényhozás és kormányzat útján egyaránt. Már egyszer az hallatlan igazságtalanság, hogy míg a megyei administrate öszszes költségeit az állam ugyanabból az állami pénztárból födözi, melybe épen úgy befolynak a megyei polgárok adófillérei, mint a városi polgárságé, addig az állam a városi törvényhatóságok önkormányzati, administratív kádáraira egy krajczárt sem ad. Városban az önkormányzatnak meg van az a szerencséje, hogy összes tisztviselőit, minden dologi kiadásait saját pénztárából, saját vagyona jövedelmeiből, saját polgárai pótadójából födözi, ellenben megyében az összes tisztikart, elkezdve a pandúron fel a szolgabíróig és alispánig, az állami pénztár dotálja. Hát ez bizony nagy dicsőség a városokra, de azért egy cseppet sem igazság, valamint az sem szünteti meg ezt az igazságtalanságot, hogy törvényhozás és kormány hoszszú évek során át nem ért rá vagy nem tudta megoldani a megyei domestica cassa kérdését, mely ez anomáliának véget vetne. Ám nemcsak e miatt emelhetnek jogos panaszt a törvényhatósággal bíró városok. A városi polgárság, sub titulo önkormányzat, annyi teher dicsőségében részesült az utóbbi években, törvényhozási és kormányi intézkedések jóvoltából, hogy már igazán kezd roskadozni alatta. Vegyük például Kolozsvár városát. Daczára az új beszállásolási törvénynek, városunk, katonatartás czímén, annyi terhet hordoz, hogy az összes jövedelmeinek legalább 20—25%-át fölemészti. Ilyen terhekről megyei törvényhatóság mit sem tud, sőt a megyei községek is keveset hordoznak eféle terhet, mivel az időnként átutazó katonaság elszállásolásán kívül a nagyszámú állandó katonaság állandó elhelyezése leginkább municipalitással bíró nagyobb városokban történik, melyek e czélra vagy drága bérházakat tartanak, vagy saját laktanyákat kell hogy építsenek. Ott vannak Kolozsvárt községi bíróság, mértékhitelesítő hivatal, városi adóhivatal. Ezekre összevissza elkölt a város évenkint vagy 12.000 forintot. Miért ? A bagatellügyekben való bíráskodás nem justitia-é ? és a justitiát nem választottuk-e el az administrátiótól s nem tettük-e tisztán állami functióvá ? Hát miért rótták e terhet a városra ? És a mértékrendszer megállítása és