Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-06-30 / 146. szám

Harmadik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bd-királyfit'0 *® 16. «*• hová a lap szellemi részit illető közlemények D­e czimzendők. kZ „ELLENZÉS“ ELŐFIZETÉSI DU A | Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ...................16 frt. ||| Negyedévre . . . 41 frt. ... 8 frt. Ifj Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám éra helyben 5 kr. vidéken 6 kr. Egén érre félévre . 140. szám Kolozsvár, péntek, junius 30, 1882 KIADÓ­ HIVATAL : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltterek küldendők. HIRDETÉSI DÍJAS: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri csikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Aligjelsnik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár-és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak visas«. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. E­sti Kiad­ás. Felhívás előfizetésre. Az uj évnegyed közeledvén, tisztelettel fölkérjük lapunk t. elő­fizetőit, hogy a f.­­ julius—szep­temberi évnegyedre szóló előfize­téseiket mielőbb megtenni szives­­kedjenek, hogy a lap szétküldésé­ben fennakadás vagy zavar ne ke­letkezzék. Az „Ellenzék“ előfizetési ára: Egész évre ... 16 frt. Félévre .... 8 frt. Negyedévre ... 4 frt. Egy hónapra . . 1 frt 50. Egyes szám ára Kolozsvárt 5 kr., vidéken 6 kr. A lap szétküldésénél előfordul­ható zavarok kikerülése tekinteté­ből félhavi előfizetést s­em f­ogadt­a­­tó a kel, tékát az előfizetés mindig a hó 1-ső napjától számítandó. Az előfizetési pénzek legczél­­szerűbben postautal tányitval, úgy­szintén a hirdetések és nyílttéri czikkek az „Ellenzék kiadó hivatalá­hoz (Belközép-utcza Stein János könyvkereskedése) küldendők. A kiadó hivatal nevében Stein János A Székely-egyletről. Budapestről a napokban kaptuk a Szé­kely-egylet évkönyvét. Ez nyomtatott nyil­vános számadás. De mert nyilvános szá­madás, s mert erdélyrészi érdekről szól, nem haladhatunk el többé szótlanul melette. Elég volt a hat évi jó akaró várakozás. Ideje, szük­ség is már a szelíd figyelmeztetés. A Székely-egylet czélja nagyszabású, csak működése kisszerű ; szervezete széles alapon terjed el, csak határa szorong szűk téren ; eszközei nem csekélyek, csak az eredmény morzsányi. Minden tényező: sajtó, közönség, me­gyék, községek, egyesek támogatták. Iránya népszerű, törekvéseit minden magyar magáénak mondja, és mégis az érdeklődés iránta elhal, a részvét lehervad, a lelkesedés megcsappan, épen akkor, midőn a Széchenyi-egylet, a magyar Schulverein népszerű és kedvelt új egyletek nem többek együttvéve, mint a Székely-egy­let egymagában. Miért következett be mindez ? Mert az igények, remények nem teljesültek. Többet hallottak arról, hogy a székelyek vacsoráinak, minthogy cselekednek; többet olvasták, hogy a székelyek egyletükben tanácskoztak, mint­hogy el is értek valamit. Az egy helyben taposás, a meddőség, az eredménytelenség el­kedvetlenítő legjobbjainkat is. Nagy készülő­dés, háromszor is megkérődzött tanácskozás, bátortalan elhatározás, papiros végrehajtás,­­ jellemzik minden oriási zajjal kezdett és a ■ törpe hangján végzett akczióját. A minden­­­­áron való okosság, az okvetlen bölcseség, a megrögzött óvatosság szegték szárnyát, törték kezét lábát a Székely-egylet tevékenységének. A tétlenség nem épít; a tehetetlenség rombol a közvélemény előtt. Az önzetlenség­­ felold, de az önzésnek csupa árnya is lesújt a sokaság szemében. Az évkönyv számadásá­ból pedig megütközve olvassuk, hogy a tisz­­viselők díjazása 450 frt. S a jótékony, a nemzeti egyletet fizetésért szolgáló tagjai mellől, mint egy hivatalhoz illik, nem hi­ányzik a paraszt munkát végző díjnok 50­­ frt fizetéssel. Rengeteg munka lehet, a­mit egy jó­tékony nemzeti egylet még legbuzgóbbjaitól sem fogadhat el ingyen. Igen. Kezelése 11 ezer 958 frt 741/*­kr. vagyonnak, a­mi­ből mintegy 3000 frt az évi bevétel. E vagyon értékpapírokban, takarékpénztári köny­vekben van, a szelvényeket le kell vágni, és a tagdíjakat nyugtázni kell stb. Ki győzné e munkát ingyen!? Az irodai munka is pénzbe kerül, sőt a nagy gyűlés is, mert oda kell utazni. A nagy gyűlés és utazás 240 forintba ke­rül, a­mi éppen csak 48 tagnak évi díja. Elősorolt állításainkat alig bizonyíthat­ja valami fényesebben, mint éppen a múlt évi számadás. Az összes kiadás 1903 frt, ebből kiadatott az egylet c­éljaira 659 frt 91 kr, tehát szinte 37%, hogy ezen szolgálatot megtehessék az ügynek, a rezsi került 1221 forintba, tehát az évi kiadás 73%-ba. A­mely jótékony­ egylet igazgatása majdnem kétannyiba kerül, mint a­mennyit feladatára egyenest elkölt, az soha czélját elérni nem fogja, mert azt nem vezetik böl­csen, nem szolgálják odaadásai. Hogyan áldozzon a nagy­közönség ott vagyont, a­hol a főbbek nem áldoznak időt, munkásságot ? Azok a nagy gyűlések, azok az évköny­vek elmaradhatnak, ha nem adják olcsóbban. Hisz a nagy gyűléseken csak az ebédek na­gyok, s az évkönyvben a beszédek és fel­olvasások csak egy évesek. Hisz parádét lá­tunk nagy gyűlés nélkül is és a beszédeket, a felolvasásokat megörökítik még frissében a lapok. Az évi számadást közölheti a székely­egyleti naptár is, abból is elég lesz meg­tudni, hogy a kormányzati költség sóvár gyom­ra két akkora, mint az üdvös­szót kérő ajka. Új szellem, öntudatos, határozott törek­vés, hatékony eszközök intenciója, élet, lelke­­­­sedés, önfeláldozás és folytonos munkásság kell ahoz, hogy a székely­ egylet, czéljának­­ egyenes útján bár meg is indulhasson. Ehez nem elég a jó akarat és elhatározott szán­­dék a székely egyleti loteriáit nyerni meg, a­­­mi a közönségnél 6 év alatt elveszett. A ló­ AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. junius 30. Sámi Lászlóról/' Ki volt Sámi László? Egy történelmi iskolának ékesen szóló kép­viselője, egy történelmi hagyomány legméltóbb szentélye«itöj», egy tirsidal­i áramlat fo­yton­­­störekvő reményének élő kifejezése, tanításával, beszédeivel, hangulatával, bámulatosan összhangzó bel- és küléletével egy emberiséget átalakító esz­mének holtig állhatatos hive. Ez iskola, a hagyomány, ez áramlat, ez eszme,a protestáns hitélet éltető forrása, erjesztő kovásza. Mi más ez iskolának alapelve, mi más a hagyománynak martyrok vérével megszentelt öröksége, mi más ez eszme, mint a haladás?. Mi egyebet jelöltek ki az emberiség czéljául az istenember szavai: »Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei «látok tökéletes." A történelmi tények múmia leplekké, ha­­,ami *arkofágokká válnak az előtt, ki a múltat a jövővel, az ellentétes és gyakran legkínosabb el­őtétekre szakadó és testvérgyilkolások az iv­­őaggató tusái közé sodort emberiség minden képét a görög-római sloa bölcsei által álma­­egységben nem olvaszsza egybe egy ágasabb eszme világánál. Terméketlenné silányul, Téri »T­e ?e,?0608 István igazgató tanárnak a kolozs­­v­rét fotanoda záróünepélyén tartott beszédéből, adathalmazzá dermed a történelmi múlt élő nagy egésszé: ha a haladás eszméje nem hatja át a történetbúvár lelkét, ha az ellenmondó tények, egymást tagadó jelenségek útvesztőjében Ariadne fonal nélkül tévelyeg. Az emberiség útja nem kör­ben taposás, nem a tényezők­ és­­­seményeknek a végzet szeszélye, egyes hatalmasak szövetkezése, a véletlen közrejátszása folytán keletkező kaleidos­­kopszerű csoportosulásához hasonlít az a küzdelem képe, melyet az emberiség megharczol; de felsé­ges kibontakozás a gyengesége és tudatlansága által rá­vetett békékből, melyek a szabad akarat isteni szárnyaival felruházott embert megkötők, hogy e szárnyakat egyes hatalmasak a magok biztosítására lehessék. A reformátorok által meg­indít mozgalom növekedett erőben, jogban és re­ménységben. Az emberiség nem a bukott ember, ki paradicsomába visszasóvárog, de bujdosó ki­rály, ki trónját kivívja saját erején. A gyenge­ség az értelem által fegyelmezett akarattá fej­lődvén, erőre kap, a tudatlanság eloszlik, mint a reformatio pitymalatán hangzott a vidám dal az emberi jogoktól megfosztott néprétegek vi­gaszául : „umbram fugat claritat, noctem lux eluminat* Hányszor keresett Sámi vigaszt e hitben, midőn ez árny hazánkra borult, midőn ez évben egy elnyomott nemzet jajszava volt hallható ! Átkutatta a történelmi múlt elrejtett zugait, hogy a tért megtalálja; áttanulmányozta a bölcsek iratait, hogy a vigaszban megerősödjék; a val­­láserkölcsi újjászületés merész ábrándozóihoz járt el titkos áhítattal, hogy az ellenmondó jelen, az elvtagadó élet vás­áros zajából elmenekedjék az, a nagy elmék összhangot sugárzó körébe. Ekkor szitt lelkébe valami csodás derűt, mely el nem borult a zord időkben. De olyan körülmények közt költözött lelkébe e derű, midőn az ébredő, jogaiért harczoló nemz­et fenséges arcza sugá­rozta ki. 1846 ban a már szintén hamvaiban nyugvó Hiri iglatte be őt, egy oly tanszékbe Zilahon, melyet a Wesselényi család alapított, mintha csak az ő számára alapította volna, azon eszmék dia­dalmas hirdetésére, melynek Sámi már akkor, mint 29 éves ifjú testestől, lelkestől híve volt, mely egy pár év múlva nemzetünket mint kép­zett gladiátort ragadta a nemzetek nagyszerű szín­körének fövényére. A letiport, a sebeiben vérző hős ez eszmékhez tér ismét vissza a sötét időkben áb­rándos rajongással, az újabb cselekvés korában higgadtabb értelemmel, a le igazabb, őszintébb hittel soha, mint akkor! Nem hiába jegyzé fel Sámi gyöngéd női kéz által készített tárcsájába a magyar függetlenség születési napját és rejtő el szekrényébe, mint a házi istenek oltárára tett szent fogadalmat, melyet az egész nemzet csodás összhangban fogadott, nem hiába számítva az időt, mint álmodozó ifjú az amerikai szabadságharcz kikiáltása napjától, nem hiába csüngött az emberi jogokat proklamáló fran­­czia nemzeten elfogult lelkesedéssel és tarta a nagy német nemzetet az ábrándok királynéjának, ki a tudás fája alatt fekszik régóta; de egyik bukott nemzetnek sem nyujtá kezét fölemelésre ; élete meggyőződésének volt tükre; tettein elméle­tének fénye ragyogott. Hiri méltán kötött hozzá reményt, midőn beiktatá a­a. Wesselényi Miklós ki­vét e nagy ember által alapított székre, kiről szépen mondja a beigtató Hiri, hogy „az ébredő nemzeti élet fö­lött vakon aggódva viraszt akkor, midőn ezerek élő szemekkel csendesen alusznak." A mit Sárai megnyitó beszédében igér, hogy ő azon történelmi iskola hive, mely a haladás fáklyájával néz vissza a múltba, ígéretét meg­­tartá. „Azon iskola, mely bármelyik tudományban is immobilizálja az Istent, azon iskola többé nem az életé" — mondja maga beköszöntő be­szédében 1846-ban és buzdítá az ifjúságot, hogy „ha az idő és körülmények hatalma által a nem­zet életében annak múltja és jövője között mély­ség nyílnék is meg, lennének hasonló ifjak, mint ama római, kik betöltenék a mélységet." Keresztes háborúnak nézte az életet, mely­be azon lelkesedéssel kell, mint szent földre lép­nünk, melyet az „Isten akarja!“ felkiáltás mellett érzett a keresztesek tömérdek sérge. A haladás rendíthetetlen hitére épité, elméletét; e hitnek felelt meg élete. Elméletét már beköszöntő be­széde kifejezte : „A szellem szabadon halad, mint Homerus Istenei a térben s ihletésétől félve va­lahol születhetik egy gondolat, egy uj hit, mely az istenséget már egy rend fátyollal kevesebben nézeti át.“ És érte, ez irányeszméjéhez hű ma­radt. A szabadságharczban ő ez eszmét szol­gálta . . . jutalma üldözés lett. A legsúlyosabb leveretés korában, midőn Zilahról elüldözték a megrázó erővel tartott búcsúján is átcsillog a remény. „Az éjszaka nem eheti meg a nappalt” — mondá akkor , hirdető később. Collegiumunknál 1855 óta hirdető, mint rendes tanár, a haladás, a jog, a szabadság, a népek közti testvériség eszméit, az emberiséget egyesítő emez eszméket, a társadalmi korlátokat ledöntő gondolatokat, önfeláldozásra, lankadatlan tevékenységre, értelmi felvilágosodásra és erkölcsi nem­es­ülésre ösztönző igéket. A múlt magyaráza­tába bevitte a jövő remegét. Hejd pedig, minő keserű beltusák között kóstolta a csalódások méreg­poharát. Csak 1849- ben írt naplóját, a forradalom után később ne­jévé vált barátnőjéhez írott egy jókora kötetre menő leveleit kell lapozgatni; benne volt a kétely útvesztőjébe, kereste a vigaszt szerelemben, ba­rátságban, de fájóan sohajt fel : „Ah, mily szerencsétlen, ki semmi örökké­valóhoz nem ragaszkodik !• Kereste a vigaszt a nagy költőknél, de a keresztény költészet szomorúságot lehel ki. Sha­kespeare Hamletje sötétebb zughelyeit tárta föl az emberi szívnek, Byron vérzőbb sebeit érinti meg a kebelnek, hogy nem a költészet segítsen. A bölcsészet­ kételyt hirdet ; a társadalom erői, tényezői egymás ellen küzdő elemek ; az ország politikai pártjai értelmetlen tusát vívnak. Ily gondolatok ismétlődnek számtalan alakban. De a viharok közt edzett hajósnak van fo­galma a révpart nyugalmáról: Sámi újra fölta­lálta a vezérfonalt. „Szent Pál igen messze volt az istentől — írja ő maga — mikor a keresz­tyéneket martirisálva ellökte a jövendőt, de a da­­maszkusi után találkozott az istennel, az igazság­ terián számot húznak ki. A számból volt már elég. Gondolat kellene. Nem játszanak ki sehol, az átkozottak, a loterián bár egy jó — gondolatot ! — Minisztertanács volt tegnapelőtt amely több órán át tartott. E tanácskozás, tekin­tettel Sz­ende miniszter gyengélkedésére, a honvé­delmi minisztériumban tartatott meg. A folyó­ügyeken kivül különösen a t­i­s­z­a­e­s­z­l­á­r­i bűnügyi vizsgálat eddigi eredménye képezte a tanácskozás tárgyát. — Ónody Géza orsz képviselő a múlt vasárnapon tartotta beszámoló beszédét Hajdu- Nánáson. — Ludolf gróf, római nagykövetünk, julius 1-én érkezik Rómába és 2 án nyújtja át megbízó levelét. — A nihilisták, mióta Tolstoj minisz­terré neveztetett ki, fokozott mérvben folytat­ják üzelmeiket. Daczára a pár nap előtti ellóga­­tásoknak, a „Narodnaja Woljá"-ból ismét m­egje­lent egy újabb szám a nihilisták tit­kos nyomdájából. A czár és Vladimír nagyherczeg, kinek a czárra tudvalevőleg a leg­több befolyása van, fenyegető levele­ket kaptak,­­ s Nabokov igazágügy­­miniszter, ki a nihilistákat Ignatiev módjára már végkép legyőzöttnek tartá, e fölötti csalódásában megőrült. — Szerbiában zavarok vannak készü­lőben. A király s a miniszterek fenyegető leveleket kaptak. Riszt­ics hívei és a ra­dikálisok azt a hírt terjesztik, hogy a király az osztrák-magyar kormánynyal alkudozik követ­ketkező egyezség felett: 1. A monarchia át­engedi Boszniát Szerbiának; 2. Szerbia egészen belevonatik az osz­­t­r­á­k-m­agyar vámterületbe; 3. Egész Szerbiában osztrák magyar hely­őrségek lesznek. — Szerajevóből sürgönyzik a P. Cor.­­nak. Cariuban e hó 26-án a lakóság példás ma­­gatartása mell­et, legjobb rendben folyt a sorozás. Az első korosztályba jegyzett 114 hadköteles közül megjelent 111, a­kik közül 17-et besoroz­tak. Nyolcz önkénytesen jelentkező közül négyet, s anna­k közül, kik a sorshúzás előnyéről le­mondtak, 5-öt soroztak be. Ugyanez a napon ment végbe a sorozás Vlahoniczában és Dervent­­ben a lakosság nyugodt hangulata mellett. Harminczhét ezer forint. II. Tehát fizessen Kolozsvár város törvény­­hatósága az államnak jövedelmi adót, — saját városi adói után! Valóban nagyszerű! Méltó eszme a Tisza-kormány egész fináncz-politikája lángeszű rendszeré­hez, melynek dicső vívmánya, többek kö­zött, az évenkinti 50—60 millió de­­ficzit. No de pénzre, sok pénzre van szüksé­ge Magyarország miniszterének, hogy a ma­gyar állam ezerféle szükségleteit kielégít­hesse, — felelhetik a kormánypártról e ki­­fakadásra. Mi is elismerjük, hogy igenis, sok pénz­re van szüksége ifjú, állami szervezetünk-­­ nek, még­pedig szüksége van éppen az ál­lampolgároknak, mindnyájunknak jól felfo­gott érdekében. Csakhogy mi természetesen nem számítjuk ide sem a bosnyák kalan­dokat, sem a diplomatiai semmittevéseket,­­ sem az idegen rendeltetésű hadsereg agyon­zúzó terheit, sem a családi és görbe vas- t utakat. Ám azért tagadhatatlanul sok pénz­re van szüksége egy modern állami életnek. Elismerjük. De nem ismerjük el azt, hogy ez alatt a c­ím alatt az álam olyan képtelenséget vihessen véghez, mint egy városi municipi­­um adóinak megadóztatása. S még azt sem fogadhatjuk el e fi­­nancziális absurditás védelmére, hogy hát regále jövedelmeik után a törvényhatóságot nem képező más községek is hordozzák az állami adóterhet. Ha már községek is hordozzák e ter­het és ha azoknak a más regale jövedelmei sz­etén a községi adminisztratió költségeinek födezésére fordíthatnak, hát velük szembe is absurdumot és igazságtalanságot követ el az állam. Egy alkotmányos országban, hol köz­ségi és departenmtal-önkormányzat van, az a község és departement , illetőleg a közsé­gi és törvényhatósági administrate tulajdon­kén az államot helyettesíti és kevés tisz­tán helyi érdeket elégít ki. Egyszer már maga az administrate, melyet Magyarorszá­gon a községi és törvényhatósági autonómia teljesít, túlnyomó részében állami functio. Nem képtelenség-e tehát, nem égbekiáltó igaztalanság: a községi és törvényhatósági önkormányzatot az állam javára megadóztat­ni azért, mert helyette dolgozik, mert őt megkíméli óriási kiadások terhétől? Az meg épen sületlen argumentatio, hogy hát maga az állam is fizet állami adót p. o. fekvő vagyonából húzott jövedelmei után; sületlenség azért, mert hiszen itt jövedelem és adó ugyanegy pénztárba, az államkincstár pénzttárába foly be; tehát akár ne adóztas­sa meg az állam saját erdőit, földjeit, vas­úti vállalatait, bányáit, melyeket házilag ke­zel, hanem az egész bruttó és nettó jövedel­met, mint olyant vegye bevételbe, akár pe­dig annak egy részét vegye be adó czimón, a másik részét jövedelem czimón: teljesen egyre megy. Az államkincstár jövedelme így is úgy is ugyanaz. Ám községeknél, törvényhatóságoknál a községi és törvényhatósági jövedelem más pénztárba, az állami adó ismét más pénz­tárba foly be, s amenynyivel többet veszen be az állami kincstár községtől és törvényha­tóságtól , ugyananynyival csökken az utóbbiak jövedelme. És itt elértünk ahoz a kérdéshez, me­lyet első czikkünkben érintettünk: az önkor­mányzati terhek aránytalan megosztásának bámulatos absurditásáig, a­mi csak Magyar­­országon lehetséges. A városi törvényhatóságok valóságos mos­tohagyermekei valának az államnak. Sőt töb­bet mondunk, a kormány valóságos hadjára­tot folytat ellenök a törvényhozás és kormány­zat útján egyaránt. Már egyszer az hallatlan igazságtalan­ság, hogy míg a megyei administrate ösz­­szes költségeit az állam ugyanabból az állami pénztárból födözi, melybe épen úgy befoly­nak a megyei polgárok adófillérei, mint a vá­rosi polgárságé, addig az állam a városi törvényhatóságok önkormányzati, administra­tív kádáraira egy krajczárt sem ad. Város­ban az önkormányzatnak meg van az a sze­rencséje, hogy összes tisztviselőit, minden do­logi kiadásait saját pénztárából, saját va­gyona jövedelmeiből, saját polgárai pót­adójából födözi, ellenben megyében az összes tisztikart, elkezdve a pandúron fel a szolgabíróig és alispánig, az állami pénz­tár dotálja. Hát ez bizony nagy dicsőség a városok­ra, de azért egy cseppet sem igazság, vala­mint az sem szünteti meg ezt az igazságta­lanságot, hogy törvényhozás és kormány hosz­­szú évek során át nem ért rá vagy nem tudta megoldani a megyei domestica cassa kérdését, mely ez anomáliának véget vetne. Ám nemcsak e miatt emelhetnek jogos panaszt a törvényhatósággal bíró városok. A városi polgárság, sub titulo önkormány­­zat, annyi teher dicsőségében részesült az utóbbi években, törvényhozási és kormányi intézkedések jóvoltából, hogy már igazán kezd roskadozni alatta. Vegyük például Kolozsvár városát. Daczára az új beszállásolási törvény­nek, városunk, katona­tartás czímén, annyi terhet hordoz, hogy az összes jövedelmeinek legalább 20—25%-át fölemészti. Ilyen ter­­hekről megyei törvényhatóság mit sem tud, sőt a megyei községek is keveset hordoznak eféle terhet, mivel az időnként átutazó ka­tonaság elszállásolásán kívül a nagyszámú állandó katonaság állandó elhelyezése legin­kább municipalitással bíró nagyobb városok­ban történik, melyek e czélra vagy drága bérházakat tartanak, vagy saját laktanyákat kell hogy építsenek. Ott vannak Kolozsvárt községi bíróság, mértékhitelesítő hivatal, városi adó­hivatal. Ezekre összevissza elkölt a város évenkint vagy 12.000 forintot. Miért ? A bagatell­­ügyekben való bíráskodás nem justitia-é ? és a justitiát nem választottuk-e el az admi­­nistrátiótól s nem tettük-e tisztán állami functióvá ? Hát miért rótták e terhet a vá­rosra ? És a mértékrendszer megállítása és

Next