Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)

1882-09-11 / 206. szám

s Kolozsvárt 1882. nyiünknek még is egy általános központot kellett feltalálnunk ; s hogy az erők egy egy részét a kezdet tolongásában, a sokak által félreismert meg­ás elitélt, pedig természetszerű, sőt szükségképein súrlódással, ütközéssel, a vonzó és taszitó erők egyensúlyi állapotának, a tervszerű keringésnek elérhetése véve igénybe akkor, a midőn másfelöl a tamzekek, intézetek, gyűjtemények megszerzé­sének, berendezésének, — s különösen némely mutatványos és kísérleti szakmáknál — az egyik napról a másikra való élésnek Terítékes mankó­ja mellett, erőmegtakarítással épen a némely kö­rök részéről mellékesnek, mások által kizáróla­gosnak tekintett tanításnál, a legkevésbbé volt sza­bad élni. Hiszen általánosan el volt terjedve a vé­lemény, hogy minta-egyetem alkottatott­ ver­senytársa a budapestinek, mely ezután lesz ta­lán újra szervezendő ; a legkövetelőbb igények támasztottak velünk szemben mindenfelől, tanítá­si, buvárlati, irodalmi, sőt szervezési téren is, s mert az adminisztratió kereke rész szekérrel és rész után, erősen megterhelve, folyton csikor­­gott , intést kaptunk, hogy ha administáljunk, mintha nem fatális kényszerűséggel nehezedett volna az villáinkra, hanem csupa kedvtelésből űz­tük volna azt, hallottunk panaszt a várt verseny kimaradásáért, s másfelől rész néven vették a verseny acumenjét, s szükségesnek látták nyilvá­nosan megróvni „a főváros húsos fazekaihoz“ va­ló vonzódást, s nem is igen válogatott platonis­­mussal épen jól terített kolozsvári asztalok mel­lől. Mindjárt az első pár évben számbavették az egyetem hallgatóságát , kiszámították, mennyi­be kerül az államnak a kolozsvári egyetemen egy jogász, egy orvos stb.; s azután tekinteten kí­vül hagyva röviden történelmi analógiát, más, új egyetemek példáját, azokat a viszonyokat, me­lyek a sociologiai Erdélynek még mindig bizo­­nyos izoláltságot kölcsönöznek ; ezen hazarész nyelvbeli különbségéből eredő hátrányokat, s ezen város életviszonyait szegény tanulók ön­­fenntarthatására nézve,­­ kitűnő tájékozottság­gal szemrehányást tettek, a hallgatóság csekély számáért, az állami investitió meddőségéért, s különösen, hogy a budapesti egyetem nem csökkenő, hanem a közoktatási állapot általi k­o­nos lendülése miatt éppen az időben szaporo­dó hall­gat­óságára vonzó, megosztó hatást nem gyakorlunk ; a­nélkül azonban, hogy ugyan­azoknak eszükbe jutott volna azon csodálkoz­ni, hogy tanszéki ürüléseknél a budapesti egye­tem tanáraira sem gyakorolhatunk — és pedig épen nem tőlünk függő körülményeknél fogva — vonzást. De sőt vád is ért egyeseket, hogy a ko­ ■ lozsvári egyetemtől a hallgatóságot, a vizsgálatok túlszigorú kezelésével, folytonos buktatásokkal egye­nesen elriasszák; a­helyett, hogy méltányolták volna, az ilyen körülmények között valóban csá­bítóvá válandott alkalomnak lelkiismeretes elkerü­lését, oly időben, a­midőn tényleg csakugyan fél­ni kellett az elriasztó hatástól, részint mert az autochton halgatóság még nem volt szabad egye­temi polgársággá nevelve, részint mert más egye­temek elzüllött hallgatói csakugyan kezdték az egye­temet a bölcs előítélő nézpontját keresni. Hátterül pedig vegyük ezekhez azt az ide­ges nyugtalanságot, mely a haladás élénk szük­ségérzete mellett az egyetemünket is egyetemi hét sovány esztendővel sújtott nyomasztó pénzvi­­szonyok miatti pangásért, az államélet minden ágazatán átrezgett; hogy az eszmék tanakodtak a felett is: várjon a közoktatás reformját felülről­­ vagy alulról kell-e kezdeni, míg a gyakorlatban ott állott a dolog, hogy tenni kellett sokat és gyorsan mindenütt; hogy a népnevelés „a lenni vagy nem lenni“ kérdésével milliókat követelt; hogy a középinodai oktatás, mely az egyetemnek termőképes talajt ad, a tervezés időszakából máig sem volt képes kivergődni; hogy főtanodai tör­vényünk ma sincs; hogy egyetemi kari tanulmá­nyi és szigorlati rendszerünk is folytonos átalaku­lásban volt, s rövid életüsége miatt jogos bírálat , tárgyát is alig képezhette; s hogy a mi egyete­­­­münk anyagi ellátásánál különösen hátrányunkra való: a budapesti egyetem is a legnagyobb mér­­­­tékben elmaradott volt, s ha valahol segíteni egyáltalán lehetett, ott a világ szemének kitett helyen, az ország szivében, azt feltétlenül tenni kellett. (Folyt, követk.J ELAIN. Regény fotóiból: Amié». XXXIII. (54. Folytatás.) És most azt hitte volt, hogy nincsen a vi­lágon az ő életénél szomorúbb és meghatóbb élet; saját bánatát hitte a legnagyobbnak, s keserveit olyanoknak a milyenek még nem voltak a vilá­gon soha. S­ime alig egy órai idő köz alatt tíz tör­­ténetet is hallott, melyek az övénél sokkal meg­­hatottabbak s regényesebbek voltak. — A világnak a belső élete a csudálatos, mondá Devraile úr. Az embernek a belső elrejtett titkos élete a csuda, nem pedig az a melyet min­denki lát. Egy tálacskát adott oda Elainnak melyben sötét folyadék volt, s kérte hogy mossa meg vele arczát; s bár Elain egyenesen ez átváltoztatásért jött e helyre, most midőn azon a ponton volt, hogy kívánsága teljesüljön, az egész lelke fellá­zadt ellene. Dowaille úr látta a habozását, s azt gondolta hogy a szép fehér bőrét félti elcsúfítani. — Ne féljen kérem, mondá nyugtatólag, az a barna folyadék egészen ártalmatlan A legkis­­sebb jele is eltűnik, ha ezt használja s egy tiszta átlátszó sárgás folyadékot tartalmazó üvegre mu­tatott, ha e nedvből három-négy cseppet tesz egy fél friss forrás vízbe, bár mikor lemoshatja ar­czáról e barna színt. Tehát kérem minden aggo­dalom nélkül mossa meg az arczát vele. Elain engedelmeskedett, aztán csendesen ült le Dewaile a dolgait igazította. Egy idő múlva kérte, hogy nézzen a tükörbe. Megtette, de nem ismert magára. Egy barna arezot látott fekete szemöldökűkkel, keskeny homlokkal s fekete haj­jal. Néhány perczig nézett az arezra míg meg­­ösmerte magát. Csak a szemeit nem lehetett el­változtatni. — Kérem mit gondol ez átalakításra? kérdé Dewaile úr, az én véleményem szerint az egész tökéletes, kivévén a szemeket. Bocsánat ha azt mondom, hogy a madame szemei nagyon szépek,­­ olyan jellemző valami van bennük a­min nem lehet segíteni; nagyok, fényesek és jól kinyíltak; én azt tanácsolnám, hogy sötét kék üvegeket hordjon; ez volna a legczélszerűbb. A fővel meg­vagyok elégedve; minden szépségét elrontottam, s ezáltal a felismerés veszélyét elhárítottam. Most már az alakot rendezzük. Van itt egy készülékem a­mit a madame ha tetszik megvehet. Nem al­kalmatlan hordani, s a vállait teltebbé teszi, azaz az egyik vállát magassabbnak tünteti fel; ez a madamet egészen megváltoztatná. Eláiu feltette a vállakat, csudálkozva az alatt ha vájjon álmodik-e? csudálkozva, hogy oly csen­desen kezdődött életének ily tragikus vége legyen, csudálkozva, hogy ő kinek oly kellemes oly nyu­godt jövő igértetett, kénytelen ilyen módokhoz folyamodni. Az átalakítás megtörtént, s olyan díjt fize­tett érte, a­mi meglepte. Dewaile úr megelégedéssel nézve rá azt mondá: — Ily pompás sikert sohasem arattam üz­letemben. Madame én magam sem tudtam volna fölösmerni. S remény­em, hogy bárminő czélt akar ezzel elérni, az sikerülni fog. Elbúcsúztak, hogy soha többé ne találkoz­zanak. De a későbbi években lady Chesleigh so­hasem hallott vagy olvasott úgy az álöltözetekről, hogy a Dewaile­ur műterme eszébe ne jutott volna. Hogy mily tökéletesen át volt változtatva, csak akkor érezte, midőn az utczán volt — ő volt — és még­is más. Egy bolt kirakata előtt elmenve, hol a hosszú ablak hátterében egy tükör állott, megpillantotta magát. Egy magas, karcsú, sötétszürke ruhába öltözött, a vállban­­kissé nyo­morék alakot látott maga előtt, barna arczc­al, keskeny homlokkal, fekete haj és vastag fekete szemöldökkel. Csak a szép száj volt az egyedüli rész, a­mi lady Chesleiyra emlékeztetett. Ámbár ez átváltozást csak azért alkalmazta, hogy kívánságát — kis leánya arczát még egy­szer láthatni — kielégítse, de azért nem szeret­te, volt valami benne a mi az ő egyszerű őszinte természetével ellenkezett. Kellemetlen volt az a tudat, hogy ő, kinek arcza nyílt könyv volt, és soha semmi kívánságát s gondolatát nem rejtette el — most e csaláshoz folyamodjék — s élete eg­y hosszú rejtőzködés legyen! Többször sóhajtott, megbánva, hogy miért kereste fel Dewaile urat; többször le akarta magáról ez álcrát szedni ; de az a szenvedélyes vágy, a kis Gy­öngyöt látni — sok­kal erősebb volt, s legyőzte az ulcrája iránti el­lenszenvet. Igen, látni fogja leányát, s aztán visszatér abba a sötétségbe és magányba, mely nem ismer vi­lágosságot s örömet, visszatér abba a rideg is­meretlen világba, hol ő­ maga sem ismeri magát. A következő nap útban volt Angliába. Nagy volt a felindulása, midőn a Doweri fehér sziklá­kat meglátta Nem sokára látni fogja a házat, melyet pár év elhagyott, hol ő volt a gyöngéd gondoskodás központja, hol szerették, tisztelték, hol imádó szülei, férje, gyermeke, cousioja, jó barátai s a hűt cselédek környezték. Milyen más volt akkor minden! Eleinte zavarban volt, nem tudta, hogy ho­va menjen. Az átváltozás bármily tökéletes volt, nem mert Southwold közelébe menni; tudta, hogy a szerető anyai szemek rögtön felis­mernék. Szive és ösztöne azt súgták, hogy a gyer­mek Sir Aldewinnél van. Azt ő olyan jól értet­te, hogy habár férje nem szerette őt, de elvesz­tését sajnálni fogja, s némi önvádat érezve a gyer­mek most még sokkal drágább lesz előtte. Biztos és igazi női ösztönével érezte, hogy férje azt a nagy szeretetet mit neki nem adha­tott, gyermekének fogja adni, s a kis Viktóriát Ashbrook Hallban fogja találni. De erről meg kellett győződni, és ez nem volt nagy baj. El­megy Brooktonba, a férje bir­toka mellett fekvő kis városba, ott bizonyosan meg fogja tudni. S ha a kis leány nem lesz Ashbrookban, akkor Southwoldba megy , de lát­nia kell; az ég könyörül rajta, és segítségére lesz; az nem lehet, hogy egy anya, ki gyerme­két keresi, ki látni akarja azt az arczot, mely keblén nyugodott, s melyet örökre elveszített ezért ne érjen. Dowerből Brooktonba utazott. Az után eszé­be jutott, minő szerencse, hogy soha sem volt Asbrookban, hogy a férje cselédjei, bérlői és ba­­rátjai nem ismerik. Öröm és hála érzete fogta el midőn arra gondolt, hogy ha akarja, egész életét Brooktonba töltheti. A vonat gyorsan haladt, de neki úgy tet­szett, mint ha másznának. Végre Angliában volt, abban az országban, hol szülei, férje s gyermeke éltek. Ismét látni fogja őket. Keble tágult s a mint a vonat tova robogott, úgy tetszett fiam­nak, hogy a vidék soha sem volt ily szép. Van podgyássza az asszonynak? kérdé már harmadszor egy türelmét vesztett vasúti szolga, s ekkor vette észre, hogy a Brooktoni kis vasúti állomás perronján áll. — Pogyászom? kérdé bizonytalan hangon; aztán mintha megértette volna a szót, azt vála­szoló: Pogyászom? az nincsen. — Mondhatom, hogy az a fiatal persona az őrültek házába illene, jegyze meg hunyogja a hordát; de gyönyörű hangja van a félkutyának. Dr. Szabó Károly egyetemi tanár rectori székfoglaló beszéde. Midőn a kartársaim bizalma által rám ru­házott rectori tisztet elfogadva egyetemünk ügyei­nek vezetését e tanévre kezembe vettem, lehetet­len volt be nem látnom e hivatalnak többszörös elfoglaltatásom mellett rám nézve nem kissé ter­hes voltát; éreznem kellett a felelősség súlyát, mely rám, ki az egyetemi ügyek igazgatására sem kiváló hivatottsággal, sem kellő gyakorlottsággal nem dicsekedhetem, nehezedni fog; de kötelessé­gemnek ismertem a közbizalom szavát, melynél megtisztelőbb kitüntetés tanári pályámon nem ér­het, parancs gyanánt tekinteni s annak tehetsé­gem szerint megfelelni törekedni, őszintén megvallva én e hivatalos pályára nem hoztam magammal egyebet, mint komoly el­határozottságot, hogy az e tiszttel járó kötelessé­geket híven teljesítsem és őszinte jó akaratot, hogy mindenkor és mindenben egyetemünk érdekét tart­va szemem előtt, intézetünk javát, előmenetelét erőm, tehetségem és legjobb meggyőződésem sze­rint előmozdítani törekedtem. Érezve erőm gyen­­­geségét, a tapasztaltság és gyakorlat hiányát, a rám váró feladat sikeres teljesítésének csak azzal a bizodalommal, csak abban a reményben merhe­tek elébe nézni, hogy pályámon kartársaim köz­bizodalma, az ügyek intézésében a tekintetes egye­temi tanács tagjainak tapasztaltsága, bölcs tanács­adása s őszinte jó­indulata a leghathatósabban fog támogatni. E támogatást, mely nélkül sikerre nem számíthatnék, egyetemünk érdekében szívesen kér­ve, a kitüntető megtiszteltésért őszinte köszö­­netemet nyilvánítva, foglalom el e széket, mely­nek betöltését anynyi jeles elődöm példájának szemmel tartása fogja rám nézve lehetőleg meg­könnyítei. Nem érzem magamat hivatottnak programra­­beszéddel lépni föl, a törekvéseket kijelölni, a reformok fejtegetésébe bocsátkozni, melyeket in­tézetünk érdekében előmozdítandóknak, megvaló­­sítandóknak óhajtanék. Egy esztendő egy emberileg, szólva örök időkre alkotott intézet életében, melynek fejlődése a természet örök törvényei szerint ugrást nem tűr­ve csak fokozatos lehet, különben is igen rövid idő, de a rectori tisztnek, törvényeink értelmé­ben és szellemében, a karok önkormányzata, a tanács döntő határozati joga mellett nem is le­het feladata a tervezés, a kezdeményezés, hanem csak a törvények megtartása és megtartatása, az ügyek szabályszerű vezetése, az egyetemi hatósá­gok határozatainak pontos végrehajtása. Az én programmom e szerint, igen rövid és egyszerű: teljesíteni fogom a legjobb akarattal, egyedül intézetünk érdekét tekintve, időt, fáradságot nem kímélve, a rectori tiszttel járó kötelessége­ket. Ezt nyugodt lelkiismerettel ígérem és fo­gadom. Székfoglaló beszédem tárgyául önkényt nem választottam szaktudományom valamely tételének tüzetes fejtegetését; nézetem szerint ennek in­kább van helye a tudományos akadémiák és tár­sulatok termeiben, a tanszékeken, a szaklapok és tudományos folyóiratok hasábjain, mint ily al­kalmi ünnepélynek egy pár órára szabott s a múltról szóló hivatalos beszámolással nagy rész­ben igénybe vett lefolyása alatt. Ez ünnepélyes alkalommal a­zért elégnek véltem egy pillantás­sal végig futva nemzeti életünk, műveltség törté­nelmünk legfontosabb mozzanatain, melyek tanu­lásában és tanításában ifjuságora óta lelkemnek annyi örömét és vigasztalását találtam, meg­­penditni néhány eszmét, melyek alapos kifejté­se terjedelmes munkáknak szolgálhatna tárgyául, s szólani fogok igen röviden azokról a legfőbb s leghatalmasabb okokról, melyeknek nemzetünk ezer év nehéz viszontagságai közepette fönnma­radását és fejlődését, a magyar állam bámulatos életerejét köszönhette, és a múlt tanulságai­ból, a jelen tapasztalataiból következtetést von­va egy jósló pillantást merészkedem vetni nem­zetünk oly közel bekövetkezendő második ezer éves életének szebb és dicsőbb jövőjébe. A világtörténelem ítélete okadatolt, követke ■­zetes és kérlelhetlenül igazságos. Nemzetek emel­kedése, virágzása, vagy hanyatlása és elenyészése, államok alakulása, gyarapodása, vagy romlása és bukása nem függ a véletlen, a jó vagy balsze­rencse szeszélyétől, nincs alávetve csak az embe­riség gyermekkorában hitt és rettegett fótum iszonyú hatalmának, hanem a nemzetben és ál­lamban működő anyagi, értelmi és erkölcsi erők hatásának kimondhatatlan következménye. A nem­zetek és államok jó vagy balsorsára az éghajlat, a földrajzi helyzet, a külviszonyok lehetnek ugyan s vannak is befolyással, de a döntő ok nem ezek­ben, hanem mindig a nemzet jellemében és er­kölcseiben, az államszervezet ép, vagy romlásnak indult beteges működésében, tehát bent és nem kint nyomozandó és található. S bízvást kimond­hatjuk, hogy minden nemzet jó vagy balsorsát, a­mint érdemelte, maga idézte és idézi elő. Mielőtt a magyar nemzet lovag hadai Ár­pád alatt a Kárpitok aljában a négy folyó mel­lékét fegyverrel birtokusba vették, már annak a hatalmas harczias fajnak egyes ágai, melyhez a magyar is tartozik, a Duna s Tisza völgyében országokat, hosszabb vagy rövidebb életű biro­dalmakat alkottak. A IV-ik száz második felében alakult itt a hunok (helyesen kbúnok vagy bűnök) birodalma, mely a lángeszti Attila erős kormánya alatt hazánk határain túl messze kiterjedt s Ázsia és Európa legkülönfélébb nemzeteinek hódított vagy szövetséges seregeiből alkotta óriási haderejét, de e roppant birodalom, melyet csak egy Attila lángesze és vas karja tarthatott össze, a mint az ő életét a gyilkos tőr kiontotta, azon­nal fölbomlott s a fegyverre kelt vazallok zsák­mányává lett. Ezután több mint száz esztendő múlva ha­zánk síkjain, Atilla birodalmának középpontján, az avarok ütötték fel sátraikat, mintegy új élet­re keltve a hunok elenyészett birodalmát, s ha­talmas fejedelmük Baján alatt egyiránt rettegtes­­sék keletet és nyugotot, melyek zsákmánylott kin­cseit mesés mennyiségben halmozták össze be­­vehetetleneknek hitt gyereik (Ringjeik) sánczai közt. De alig telt el kétszáz év s a harczias ősök gazdagságban és kényelemben elpuhult utódai a X.-ik század elején Nagy Károly frankjainak csa­pásai alatt megtörtek, s maradványaik a Dunán túl a rajok özönlött germán és szláv faj által el­nyomva nyomorultan tengették életöket, mígnem a IX század vége felé betört magyarok közzé végkép beolvadtak. Az avarok betelepedése után mintegy száz év múlva az Al-Dunánál a Volga mellékéről előnyomult lovag bolgár nemzet alko­tott országot, mely a byzanti birodalmat nemze­dékeken át rettegésben tartotta; de e hódító s uralkodó faj az általa leigazolt szláv nép töme­gébe olvadva nemzetiségét csakhamar elvesztette, úgy hogy csak a Volgára emlékeztető neve ma­radt fönn, s kihalt nyelvének maradványait ma csak a tudósok kutatásai kerütgetik napfényre. Árpád magyarjaival egyszerre tódultak Európába a besenyők, számra s fegyverre nézve a magyar­nál erősebb faj, mely őseinket Volga melléki ha­zájából, majd az alabedi síkról, utóbb Etelközből a Szereth, Pruth, Neszter, Bug és Deneper folyók mellékéről kiszorította s ott nyolcz törzsével nyolcz külön főnöke alatt szövetséges államot alkotott. Ez a harczias nemzet meghódította a vele szomszéd szláv törzseket, gyakori dúló hadjára­tokat folytatott a a byzanti birodalomban, félel­metes szomszédja volt a XI- százban az ifjú ke­­resztyén magyar monarchiánál , de, minthogy államszervezetének az európai államrendszerhez való átalakításától konokul vonakodott, minthogy a polgárisultságot visszautasítva magát elszige­telte, a keresztyénséget IV Béla ifjabb királyunk idejében, már hanyatlása korában, akkor is csak kénytelenségből fogadta el, erejében, mely már Xll. százban meg volt törve, mind alább-alább szállott, s a mongolok rohamának áldozata lett; mikor is népének egy része kún név alatt ha­zánkban keresett és talált menedéket, a henn maradt rész pedig idegen uralom alá jutva, nem­zedékről nemzedékre sülyedt s annyira megfo­gyatkozott, hogy hajdani nagyságának csekély romjai ma már csak Moldvában a szerető mel­lékén, s hazánkban a törcsvári uradalomban élő csángókban maradtak fen­­t­i keleti rokonfaju népek közül egyedül a magyar volt az, mely nem csak hóditni s hont tudott foglalni, hanem az államot, melyet megalkotott, az er év viszontagságai között máig főn is bír­t tartani. Nem fejtegetve az említett hatalmas népek és birodalmak elenyésztőnek okait, melyeket egy­­egy szóval alig érintettem, nyomozni és jelezni fo­gom röviden a legfőbb okokat és tényezőket, me­lyeknek ez eredmény tulajdonítható, melyekből e feltűnő tény kimagyarázható. Nem lehetek hajlandó e tünemény okát a magyar nemzet túlnyomó­számában, és így anya­gi erejében, de még kitűnő hadi képzettségében sem keresni, melylyel az itt talált és meghódított népségeket s Nyugat-Európa valamennyi nemze­tét tagadhatatlanul felül múlta , mert a magyar­ság és a hazánkban talált idegen fajok számará­nyát a hűnalkotás korában a mainál ránk nézve kedvezőbbnek gondolnunk sem lehet, sőt az ellen­kező fölvételre alapos érveket hozhatnánk föl, a katonai vitézséget pedig, melyben a kunok, avarok, bolgárok besenyők bizonyosan nem ma­radtak a magyar mögött, a­mint a történelem intő példáiból látjuk, az államföntartás biztosíté­kául épen nem tekinthetjük, hanem keresem én találom e föltűnő tény megfejtésének kulcsát a magyar nemzet értelmi és erkölcsi fenségében, po­litikai érettségében, nemzeti közszellemében, me­lyekkel az itt talált népeket fölülmúlta , melyek­kel azok fölött a magyar állam uralmát főn bírta tartani. Nagyon jól tudom, hogy nemzetünk régi és ujabbkori elfogult ellenségei, kik a hon­foglaló magyarokat s utódaikat miveletlen, vad, barbár tömegnek hirdették és hirdetik e fölfogás helyességét nem akarták és nem akarják elismer­ni, de várjon, ha az ő álláspontokra helyeked­­nénk, a hűnatkotás s még inkább az államföntar­­tás munkáját, egy nyers, vad uralkodó tömeg ré­széről, a miveltebbnek hirdetett hódított fajokkal szemben, hogyan tarthatnék okadatolhatónak, az életben kivihetőnek? (Folyt, kövj ELLENZÉK A debreczeni ref. zsinat. Debreczenből szept. 9-ki kelettel következő­ket írja a „Pesti Napló” tudósítója : A zsinat főemberei már megérkeztek. Itt vannak: b Vay Miklós, gr. Lónyay Menyhért, a superintendensek stb. A vélemények még igen el­térők, a­mi annak is tulajdonítható, hogy előle­­ges értekezletek eddig nem igen tartottak. Az el­nök, K. Vay, mérséklőleg és közvetítőleg hat s valószínű, hogy a zsinat a kormány leiratát nem fogja ridegen visszautasítani. Különösen azt han­goztatják, hogy ha a kormány a protestánsok autonómiáját oly mértékben respektálja, mint azt az­utonómia legszélsőbb hívei kívánják: az állam fegyvertelenül áll azon egyházakkal szemben, me­lyek terén nemzetiségi bujtogatások fordulnak elő. B. Vay holnapi megnyitó beszédében is ilyféle czél­­zásokat fog tenni. A zsinat egy kitűnő tagja a következő meg­jegyzéseket közli velünk, melyekben a tervezett kompromissum alapvonásai vannak lefektetve. A megboldoult Hon és a Prof. egyházi és iskolai lap bizalmas egyetértéssel mindent elkö­vetnek, hogy a leirattal szemben felmerült aggo­dalmakat tárgyilag jogosulatlan ellenzéki taktiká­nak és kortesfogásnak tüntessék fel, m oly lelkesen óvják a protestáns közönséget attól, hogy a kér­dést a pártpolitika körébe terelje, hogy maguk a leirat elfogadását egészen az uralkodó kormány­párt közvetlen hatalmi érdekévé emelik. Ha tud­ják, mit cselekesznek, — hiszem, hogy tudják is, — akkor elég kegyetlen eszközt használnak, isten tudja minő czéljaik elérésére, ők zúgolód­nak, hogy ne tegyük a kálvinista egyházat oly vilis matériává, hogy az a politikai pártok lép­csőjéül szolgáljon, s mégis ők szolgáltatnák ki ezen egyházat talán jóval kisebb érdekét, mint egy politikai pártnak emelkedése vagy bukása. Midőn a pesti protestáns lap a saját irodá­jában gyártott, s azután egy másik lap csatorná­ján át ismét haza terelt czikkei által a kir. le­irat kérdését az uralkodó kormánypárt hatalmi kérdésévé tette, nem a legjobb szolgálatot tette a maga nagyúri gazdájának, Tisza Kálmánnak. Neki September 11 tudnia kellet volna, hogy a debreczeni zsinat tfj­­jainak többsége szélsőbaloldali, kiket nem jelölve lehet rávenni, hogy a kormány savanyu almáját beleharapjanak. Részemről nem óhajtom sem azon örey irányzat győzelmét, melyet a pesti prot. lap­­ visel, sem az ellenkezőét, melyet számos barn­os leveléből olvastam. Mindkettőnek kárát vilimi, protest, egyház, s esetleg rossz idők bekövetkezté­se után, az egész magyar haza. A kormány leira­­tának álláspontjából, kedvezőtlen politikai nyok esetén, melyek ellen a ref. egyház küzdött; mig az ellenkező szélsőséget az n|^ montánok és a nemzetiségi egyházak zsákmány,­hatnák ki czéljaikra. A feladat itt a mindkét g[. dalról fenyegető veszély kikerülése. Egy falu­ , protetáns autonómiának, másfelől az állam f«,^ jogainak teljes épségben fenntartása. A kormány leirata azon számos esetre, midőn az egyháznak tisztán belügyeibe avatkozik és a zsinatnak jó tanácsokkal szolgál, melyek a mi tisztelt kormányunknál otthon is el­kelnének, túllépte a maga jogosultságát. Például, hogy az i­lyen erkölcsi figyelmet gyakoroljon az egyház a maga hi­vei felett: bírói vagy közigazgatási form mondja-e ki a presbiteri­um feloszlatását; gyako­roljanak-e a közigazgatási közegek bírói funkcziói is, s több efélék, mert két pont kivételk­e­ is egész l­­rat efélékből áll, kezdve az elején i­­s gyermekek megdicsórésén. Mindebben a korok­ túllépte a maga jogosultságát, de a zsinat is hi­bázott, midőn az állam és az egyház iránti jo­­gainak , kötelességnek körülírásához fogott, ám­ az nem illeti meg a zsinatot. Ha a debreczeni zsinat elég higgadt lesi­­ maga által elkövetett hibákat belátni és helyre­­hozni, akkor arra is elég bátorsága és ereje fog­s lenni, hogy a kormány túlkapásait visszautasít Ha megmarad a maga természetes területén, m­­a jogosan bírhatja, azon őt a nemzet közvélemény most is ép úgy meg fogja védelmezni, mint t­a­­tens idejében, és akkor onnan a bitorlókat­ biztosan elűzheti; ellenkező esetben kiteszi magá­ túlkapásoknak, a minőkben a kormány most ré­­szesítette. (Lásd táviratainkat.) Az unitáriusok egyházi főtanácsából. ni. A pénzügyi jelentésről egyik helyi lap értelmest?) tudósítója egy szóval sem emlékezett meg. E köz­­lemények írója abban is lát valamit, mi a kölü­­­gyeimet megérdemli, miért is ide igtatja belőle a következő részeket. „A pénztárról lévén szó, nem épen k­diai jelenség gyanánt kell említenünk, hogy egi­ óta is több jelentékeny kölcsön fizettetett vissii pénztárunkba. A pénzintézetek gyarapodásául ol­csóbb kölcsönhöz jutván az adósok igyekeztetk szabadulni a nagyobb kamatoktól. S ez ránk nézve annyiban kedvezőtlen, mert nem helyeztet­vén el a visszafizetett tőkéhez új kölcsönre, kény­telenek voltunk azokat kevesebb kamat mellett helyezni el takarékpénztárba, a­mi aztán maga után hozta a kevesebb jövedelmet és költségve­tésben a deficitet. De kedvezőtlen a jelenség azon ágában is, hogy több követelést kamat nem fizetés mint,­­ épen az önkénytes adományok ellenében kellett pereltetnünk. Ez bizony többeknél rész­vért csi­nált, neheztelnek, zúgolódnak, de hát még­is meg kellett tennünk nem örömest, s épen elért töb­bekkel szemben keszeggel ki is egyeztünk, meg­­kellett tennük, mert a főtanács maga is sokszor elrendelte, mert közigazgatásunk, tanintézeteink szűkre szorított szükségleteit fedezetlenül nem hagyhatjuk. Értékpapírunknak magán árfolyam mellett eladásával, valamely jószágnak megvételével pén­zünknek jövedelmezőbb befektetésével szerette vol­na E. K. Tanács jövedelmeinek gyarapítását. Mégis nézetett több eladóvá tett birtokot, nem lett vásár belőle. Lett volna alkalom újabb kölcsönök adási­val is jövedelmeinket részben szaporítani; de lett egy más okból a jelentékeny összegre menő köl­csönkéréseket elutasítni. XXXIV. Brookton csinos kis vidéki város volt, ma­gas tornyu, borostyánnal körül­vett ablaku, régi templomával; egy kis folyó mint ezüst szalag fu­tott el mellette. A távolban zöld dombok emel­kedtek, s a vá­ros körül mosolygó rétek terültek el, melyekre a nap sütött; az eleven kerítéseket virágok borították. (Folyt. köv.)

Next