Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)
1882-09-11 / 206. szám
s Kolozsvárt 1882. nyiünknek még is egy általános központot kellett feltalálnunk ; s hogy az erők egy egy részét a kezdet tolongásában, a sokak által félreismert megás elitélt, pedig természetszerű, sőt szükségképein súrlódással, ütközéssel, a vonzó és taszitó erők egyensúlyi állapotának, a tervszerű keringésnek elérhetése véve igénybe akkor, a midőn másfelöl a tamzekek, intézetek, gyűjtemények megszerzésének, berendezésének, — s különösen némely mutatványos és kísérleti szakmáknál — az egyik napról a másikra való élésnek Terítékes mankója mellett, erőmegtakarítással épen a némely körök részéről mellékesnek, mások által kizárólagosnak tekintett tanításnál, a legkevésbbé volt szabad élni. Hiszen általánosan el volt terjedve a vélemény, hogy minta-egyetem alkottatott versenytársa a budapestinek, mely ezután lesz talán újra szervezendő ; a legkövetelőbb igények támasztottak velünk szemben mindenfelől, tanítási, buvárlati, irodalmi, sőt szervezési téren is, s mert az adminisztratió kereke rész szekérrel és rész után, erősen megterhelve, folyton csikorgott , intést kaptunk, hogy ha administáljunk, mintha nem fatális kényszerűséggel nehezedett volna az villáinkra, hanem csupa kedvtelésből űztük volna azt, hallottunk panaszt a várt verseny kimaradásáért, s másfelől rész néven vették a verseny acumenjét, s szükségesnek látták nyilvánosan megróvni „a főváros húsos fazekaihoz“ való vonzódást, s nem is igen válogatott platonismussal épen jól terített kolozsvári asztalok mellől. Mindjárt az első pár évben számbavették az egyetem hallgatóságát , kiszámították, mennyibe kerül az államnak a kolozsvári egyetemen egy jogász, egy orvos stb.; s azután tekinteten kívül hagyva röviden történelmi analógiát, más, új egyetemek példáját, azokat a viszonyokat, melyek a sociologiai Erdélynek még mindig bizonyos izoláltságot kölcsönöznek ; ezen hazarész nyelvbeli különbségéből eredő hátrányokat, s ezen város életviszonyait szegény tanulók önfenntarthatására nézve, kitűnő tájékozottsággal szemrehányást tettek, a hallgatóság csekély számáért, az állami investitió meddőségéért, s különösen, hogy a budapesti egyetem nem csökkenő, hanem a közoktatási állapot általi konos lendülése miatt éppen az időben szaporodó hallgatóságára vonzó, megosztó hatást nem gyakorlunk ; anélkül azonban, hogy ugyanazoknak eszükbe jutott volna azon csodálkozni, hogy tanszéki ürüléseknél a budapesti egyetem tanáraira sem gyakorolhatunk — és pedig épen nem tőlünk függő körülményeknél fogva — vonzást. De sőt vád is ért egyeseket, hogy a ko ■ lozsvári egyetemtől a hallgatóságot, a vizsgálatok túlszigorú kezelésével, folytonos buktatásokkal egyenesen elriasszák; ahelyett, hogy méltányolták volna, az ilyen körülmények között valóban csábítóvá válandott alkalomnak lelkiismeretes elkerülését, oly időben, amidőn tényleg csakugyan félni kellett az elriasztó hatástól, részint mert az autochton halgatóság még nem volt szabad egyetemi polgársággá nevelve, részint mert más egyetemek elzüllött hallgatói csakugyan kezdték az egyetemet a bölcs előítélő nézpontját keresni. Hátterül pedig vegyük ezekhez azt az ideges nyugtalanságot, mely a haladás élénk szükségérzete mellett az egyetemünket is egyetemi hét sovány esztendővel sújtott nyomasztó pénzviszonyok miatti pangásért, az államélet minden ágazatán átrezgett; hogy az eszmék tanakodtak a felett is: várjon a közoktatás reformját felülről vagy alulról kell-e kezdeni, míg a gyakorlatban ott állott a dolog, hogy tenni kellett sokat és gyorsan mindenütt; hogy a népnevelés „a lenni vagy nem lenni“ kérdésével milliókat követelt; hogy a középinodai oktatás, mely az egyetemnek termőképes talajt ad, a tervezés időszakából máig sem volt képes kivergődni; hogy főtanodai törvényünk ma sincs; hogy egyetemi kari tanulmányi és szigorlati rendszerünk is folytonos átalakulásban volt, s rövid életüsége miatt jogos bírálat , tárgyát is alig képezhette; s hogy a mi egyetemünk anyagi ellátásánál különösen hátrányunkra való: a budapesti egyetem is a legnagyobb mértékben elmaradott volt, s ha valahol segíteni egyáltalán lehetett, ott a világ szemének kitett helyen, az ország szivében, azt feltétlenül tenni kellett. (Folyt, követk.J ELAIN. Regény fotóiból: Amié». XXXIII. (54. Folytatás.) És most azt hitte volt, hogy nincsen a világon az ő életénél szomorúbb és meghatóbb élet; saját bánatát hitte a legnagyobbnak, s keserveit olyanoknak a milyenek még nem voltak a világon soha. Sime alig egy órai idő köz alatt tíz történetet is hallott, melyek az övénél sokkal meghatottabbak s regényesebbek voltak. — A világnak a belső élete a csudálatos, mondá Devraile úr. Az embernek a belső elrejtett titkos élete a csuda, nem pedig az a melyet mindenki lát. Egy tálacskát adott oda Elainnak melyben sötét folyadék volt, s kérte hogy mossa meg vele arczát; s bár Elain egyenesen ez átváltoztatásért jött e helyre, most midőn azon a ponton volt, hogy kívánsága teljesüljön, az egész lelke fellázadt ellene. Dowaille úr látta a habozását, s azt gondolta hogy a szép fehér bőrét félti elcsúfítani. — Ne féljen kérem, mondá nyugtatólag, az a barna folyadék egészen ártalmatlan A legkissebb jele is eltűnik, ha ezt használja s egy tiszta átlátszó sárgás folyadékot tartalmazó üvegre mutatott, ha e nedvből három-négy cseppet tesz egy fél friss forrás vízbe, bár mikor lemoshatja arczáról e barna színt. Tehát kérem minden aggodalom nélkül mossa meg az arczát vele. Elain engedelmeskedett, aztán csendesen ült le Dewaile a dolgait igazította. Egy idő múlva kérte, hogy nézzen a tükörbe. Megtette, de nem ismert magára. Egy barna arezot látott fekete szemöldökűkkel, keskeny homlokkal s fekete hajjal. Néhány perczig nézett az arezra míg megösmerte magát. Csak a szemeit nem lehetett elváltoztatni. — Kérem mit gondol ez átalakításra? kérdé Dewaile úr, az én véleményem szerint az egész tökéletes, kivévén a szemeket. Bocsánat ha azt mondom, hogy a madame szemei nagyon szépek, olyan jellemző valami van bennük amin nem lehet segíteni; nagyok, fényesek és jól kinyíltak; én azt tanácsolnám, hogy sötét kék üvegeket hordjon; ez volna a legczélszerűbb. A fővel megvagyok elégedve; minden szépségét elrontottam, s ezáltal a felismerés veszélyét elhárítottam. Most már az alakot rendezzük. Van itt egy készülékem amit a madame ha tetszik megvehet. Nem alkalmatlan hordani, s a vállait teltebbé teszi, azaz az egyik vállát magassabbnak tünteti fel; ez a madamet egészen megváltoztatná. Eláiu feltette a vállakat, csudálkozva az alatt ha vájjon álmodik-e? csudálkozva, hogy oly csendesen kezdődött életének ily tragikus vége legyen, csudálkozva, hogy ő kinek oly kellemes oly nyugodt jövő igértetett, kénytelen ilyen módokhoz folyamodni. Az átalakítás megtörtént, s olyan díjt fizetett érte, ami meglepte. Dewaile úr megelégedéssel nézve rá azt mondá: — Ily pompás sikert sohasem arattam üzletemben. Madame én magam sem tudtam volna fölösmerni. S reményem, hogy bárminő czélt akar ezzel elérni, az sikerülni fog. Elbúcsúztak, hogy soha többé ne találkozzanak. De a későbbi években lady Chesleigh sohasem hallott vagy olvasott úgy az álöltözetekről, hogy a Dewaileur műterme eszébe ne jutott volna. Hogy mily tökéletesen át volt változtatva, csak akkor érezte, midőn az utczán volt — ő volt — és mégis más. Egy bolt kirakata előtt elmenve, hol a hosszú ablak hátterében egy tükör állott, megpillantotta magát. Egy magas, karcsú, sötétszürke ruhába öltözött, a vállbankissé nyomorék alakot látott maga előtt, barna arczcal, keskeny homlokkal, fekete haj és vastag fekete szemöldökkel. Csak a szép száj volt az egyedüli rész, ami lady Chesleiyra emlékeztetett. Ámbár ez átváltozást csak azért alkalmazta, hogy kívánságát — kis leánya arczát még egyszer láthatni — kielégítse, de azért nem szerette, volt valami benne a mi az ő egyszerű őszinte természetével ellenkezett. Kellemetlen volt az a tudat, hogy ő, kinek arcza nyílt könyv volt, és soha semmi kívánságát s gondolatát nem rejtette el — most e csaláshoz folyamodjék — s élete egy hosszú rejtőzködés legyen! Többször sóhajtott, megbánva, hogy miért kereste fel Dewaile urat; többször le akarta magáról ez álcrát szedni ; de az a szenvedélyes vágy, a kis Gyöngyöt látni — sokkal erősebb volt, s legyőzte az ulcrája iránti ellenszenvet. Igen, látni fogja leányát, s aztán visszatér abba a sötétségbe és magányba, mely nem ismer világosságot s örömet, visszatér abba a rideg ismeretlen világba, hol ő maga sem ismeri magát. A következő nap útban volt Angliába. Nagy volt a felindulása, midőn a Doweri fehér sziklákat meglátta Nem sokára látni fogja a házat, melyet pár év elhagyott, hol ő volt a gyöngéd gondoskodás központja, hol szerették, tisztelték, hol imádó szülei, férje, gyermeke, cousioja, jó barátai s a hűt cselédek környezték. Milyen más volt akkor minden! Eleinte zavarban volt, nem tudta, hogy hova menjen. Az átváltozás bármily tökéletes volt, nem mert Southwold közelébe menni; tudta, hogy a szerető anyai szemek rögtön felismernék. Szive és ösztöne azt súgták, hogy a gyermek Sir Aldewinnél van. Azt ő olyan jól értette, hogy habár férje nem szerette őt, de elvesztését sajnálni fogja, s némi önvádat érezve a gyermek most még sokkal drágább lesz előtte. Biztos és igazi női ösztönével érezte, hogy férje azt a nagy szeretetet mit neki nem adhatott, gyermekének fogja adni, s a kis Viktóriát Ashbrook Hallban fogja találni. De erről meg kellett győződni, és ez nem volt nagy baj. Elmegy Brooktonba, a férje birtoka mellett fekvő kis városba, ott bizonyosan meg fogja tudni. S ha a kis leány nem lesz Ashbrookban, akkor Southwoldba megy , de látnia kell; az ég könyörül rajta, és segítségére lesz; az nem lehet, hogy egy anya, ki gyermekét keresi, ki látni akarja azt az arczot, mely keblén nyugodott, s melyet örökre elveszített ezért ne érjen. Dowerből Brooktonba utazott. Az után eszébe jutott, minő szerencse, hogy soha sem volt Asbrookban, hogy a férje cselédjei, bérlői és barátjai nem ismerik. Öröm és hála érzete fogta el midőn arra gondolt, hogy ha akarja, egész életét Brooktonba töltheti. A vonat gyorsan haladt, de neki úgy tetszett, mint ha másznának. Végre Angliában volt, abban az országban, hol szülei, férje s gyermeke éltek. Ismét látni fogja őket. Keble tágult s a mint a vonat tova robogott, úgy tetszett fiamnak, hogy a vidék soha sem volt ily szép. Van podgyássza az asszonynak? kérdé már harmadszor egy türelmét vesztett vasúti szolga, s ekkor vette észre, hogy a Brooktoni kis vasúti állomás perronján áll. — Pogyászom? kérdé bizonytalan hangon; aztán mintha megértette volna a szót, azt válaszoló: Pogyászom? az nincsen. — Mondhatom, hogy az a fiatal persona az őrültek házába illene, jegyze meg hunyogja a hordát; de gyönyörű hangja van a félkutyának. Dr. Szabó Károly egyetemi tanár rectori székfoglaló beszéde. Midőn a kartársaim bizalma által rám ruházott rectori tisztet elfogadva egyetemünk ügyeinek vezetését e tanévre kezembe vettem, lehetetlen volt be nem látnom e hivatalnak többszörös elfoglaltatásom mellett rám nézve nem kissé terhes voltát; éreznem kellett a felelősség súlyát, mely rám, ki az egyetemi ügyek igazgatására sem kiváló hivatottsággal, sem kellő gyakorlottsággal nem dicsekedhetem, nehezedni fog; de kötelességemnek ismertem a közbizalom szavát, melynél megtisztelőbb kitüntetés tanári pályámon nem érhet, parancs gyanánt tekinteni s annak tehetségem szerint megfelelni törekedni, őszintén megvallva én e hivatalos pályára nem hoztam magammal egyebet, mint komoly elhatározottságot, hogy az e tiszttel járó kötelességeket híven teljesítsem és őszinte jó akaratot, hogy mindenkor és mindenben egyetemünk érdekét tartva szemem előtt, intézetünk javát, előmenetelét erőm, tehetségem és legjobb meggyőződésem szerint előmozdítani törekedtem. Érezve erőm gyengeségét, a tapasztaltság és gyakorlat hiányát, a rám váró feladat sikeres teljesítésének csak azzal a bizodalommal, csak abban a reményben merhetek elébe nézni, hogy pályámon kartársaim közbizodalma, az ügyek intézésében a tekintetes egyetemi tanács tagjainak tapasztaltsága, bölcs tanácsadása s őszinte jóindulata a leghathatósabban fog támogatni. E támogatást, mely nélkül sikerre nem számíthatnék, egyetemünk érdekében szívesen kérve, a kitüntető megtiszteltésért őszinte köszönetemet nyilvánítva, foglalom el e széket, melynek betöltését anynyi jeles elődöm példájának szemmel tartása fogja rám nézve lehetőleg megkönnyítei. Nem érzem magamat hivatottnak programrabeszéddel lépni föl, a törekvéseket kijelölni, a reformok fejtegetésébe bocsátkozni, melyeket intézetünk érdekében előmozdítandóknak, megvalósítandóknak óhajtanék. Egy esztendő egy emberileg, szólva örök időkre alkotott intézet életében, melynek fejlődése a természet örök törvényei szerint ugrást nem tűrve csak fokozatos lehet, különben is igen rövid idő, de a rectori tisztnek, törvényeink értelmében és szellemében, a karok önkormányzata, a tanács döntő határozati joga mellett nem is lehet feladata a tervezés, a kezdeményezés, hanem csak a törvények megtartása és megtartatása, az ügyek szabályszerű vezetése, az egyetemi hatóságok határozatainak pontos végrehajtása. Az én programmom e szerint, igen rövid és egyszerű: teljesíteni fogom a legjobb akarattal, egyedül intézetünk érdekét tekintve, időt, fáradságot nem kímélve, a rectori tiszttel járó kötelességeket. Ezt nyugodt lelkiismerettel ígérem és fogadom. Székfoglaló beszédem tárgyául önkényt nem választottam szaktudományom valamely tételének tüzetes fejtegetését; nézetem szerint ennek inkább van helye a tudományos akadémiák és társulatok termeiben, a tanszékeken, a szaklapok és tudományos folyóiratok hasábjain, mint ily alkalmi ünnepélynek egy pár órára szabott s a múltról szóló hivatalos beszámolással nagy részben igénybe vett lefolyása alatt. Ez ünnepélyes alkalommal azért elégnek véltem egy pillantással végig futva nemzeti életünk, műveltség történelmünk legfontosabb mozzanatain, melyek tanulásában és tanításában ifjuságora óta lelkemnek annyi örömét és vigasztalását találtam, megpenditni néhány eszmét, melyek alapos kifejtése terjedelmes munkáknak szolgálhatna tárgyául, s szólani fogok igen röviden azokról a legfőbb s leghatalmasabb okokról, melyeknek nemzetünk ezer év nehéz viszontagságai közepette fönnmaradását és fejlődését, a magyar állam bámulatos életerejét köszönhette, és a múlt tanulságaiból, a jelen tapasztalataiból következtetést vonva egy jósló pillantást merészkedem vetni nemzetünk oly közel bekövetkezendő második ezer éves életének szebb és dicsőbb jövőjébe. A világtörténelem ítélete okadatolt, követke ■zetes és kérlelhetlenül igazságos. Nemzetek emelkedése, virágzása, vagy hanyatlása és elenyészése, államok alakulása, gyarapodása, vagy romlása és bukása nem függ a véletlen, a jó vagy balszerencse szeszélyétől, nincs alávetve csak az emberiség gyermekkorában hitt és rettegett fótum iszonyú hatalmának, hanem a nemzetben és államban működő anyagi, értelmi és erkölcsi erők hatásának kimondhatatlan következménye. A nemzetek és államok jó vagy balsorsára az éghajlat, a földrajzi helyzet, a külviszonyok lehetnek ugyan s vannak is befolyással, de a döntő ok nem ezekben, hanem mindig a nemzet jellemében és erkölcseiben, az államszervezet ép, vagy romlásnak indult beteges működésében, tehát bent és nem kint nyomozandó és található. S bízvást kimondhatjuk, hogy minden nemzet jó vagy balsorsát, amint érdemelte, maga idézte és idézi elő. Mielőtt a magyar nemzet lovag hadai Árpád alatt a Kárpitok aljában a négy folyó mellékét fegyverrel birtokusba vették, már annak a hatalmas harczias fajnak egyes ágai, melyhez a magyar is tartozik, a Duna s Tisza völgyében országokat, hosszabb vagy rövidebb életű birodalmakat alkottak. A IV-ik száz második felében alakult itt a hunok (helyesen kbúnok vagy bűnök) birodalma, mely a lángeszti Attila erős kormánya alatt hazánk határain túl messze kiterjedt s Ázsia és Európa legkülönfélébb nemzeteinek hódított vagy szövetséges seregeiből alkotta óriási haderejét, de e roppant birodalom, melyet csak egy Attila lángesze és vas karja tarthatott össze, a mint az ő életét a gyilkos tőr kiontotta, azonnal fölbomlott s a fegyverre kelt vazallok zsákmányává lett. Ezután több mint száz esztendő múlva hazánk síkjain, Atilla birodalmának középpontján, az avarok ütötték fel sátraikat, mintegy új életre keltve a hunok elenyészett birodalmát, s hatalmas fejedelmük Baján alatt egyiránt rettegtessék keletet és nyugotot, melyek zsákmánylott kincseit mesés mennyiségben halmozták össze bevehetetleneknek hitt gyereik (Ringjeik) sánczai közt. De alig telt el kétszáz év s a harczias ősök gazdagságban és kényelemben elpuhult utódai a X.-ik század elején Nagy Károly frankjainak csapásai alatt megtörtek, s maradványaik a Dunán túl a rajok özönlött germán és szláv faj által elnyomva nyomorultan tengették életöket, mígnem a IX század vége felé betört magyarok közzé végkép beolvadtak. Az avarok betelepedése után mintegy száz év múlva az Al-Dunánál a Volga mellékéről előnyomult lovag bolgár nemzet alkotott országot, mely a byzanti birodalmat nemzedékeken át rettegésben tartotta; de e hódító s uralkodó faj az általa leigazolt szláv nép tömegébe olvadva nemzetiségét csakhamar elvesztette, úgy hogy csak a Volgára emlékeztető neve maradt fönn, s kihalt nyelvének maradványait ma csak a tudósok kutatásai kerütgetik napfényre. Árpád magyarjaival egyszerre tódultak Európába a besenyők, számra s fegyverre nézve a magyarnál erősebb faj, mely őseinket Volga melléki hazájából, majd az alabedi síkról, utóbb Etelközből a Szereth, Pruth, Neszter, Bug és Deneper folyók mellékéről kiszorította s ott nyolcz törzsével nyolcz külön főnöke alatt szövetséges államot alkotott. Ez a harczias nemzet meghódította a vele szomszéd szláv törzseket, gyakori dúló hadjáratokat folytatott a a byzanti birodalomban, félelmetes szomszédja volt a XI- százban az ifjú keresztyén magyar monarchiánál , de, minthogy államszervezetének az európai államrendszerhez való átalakításától konokul vonakodott, minthogy a polgárisultságot visszautasítva magát elszigetelte, a keresztyénséget IV Béla ifjabb királyunk idejében, már hanyatlása korában, akkor is csak kénytelenségből fogadta el, erejében, mely már Xll. százban meg volt törve, mind alább-alább szállott, s a mongolok rohamának áldozata lett; mikor is népének egy része kún név alatt hazánkban keresett és talált menedéket, a henn maradt rész pedig idegen uralom alá jutva, nemzedékről nemzedékre sülyedt s annyira megfogyatkozott, hogy hajdani nagyságának csekély romjai ma már csak Moldvában a szerető mellékén, s hazánkban a törcsvári uradalomban élő csángókban maradtak fenti keleti rokonfaju népek közül egyedül a magyar volt az, mely nem csak hóditni s hont tudott foglalni, hanem az államot, melyet megalkotott, az er év viszontagságai között máig főn is bírt tartani. Nem fejtegetve az említett hatalmas népek és birodalmak elenyésztőnek okait, melyeket egyegy szóval alig érintettem, nyomozni és jelezni fogom röviden a legfőbb okokat és tényezőket, melyeknek ez eredmény tulajdonítható, melyekből e feltűnő tény kimagyarázható. Nem lehetek hajlandó e tünemény okát a magyar nemzet túlnyomószámában, és így anyagi erejében, de még kitűnő hadi képzettségében sem keresni, melylyel az itt talált és meghódított népségeket s Nyugat-Európa valamennyi nemzetét tagadhatatlanul felül múlta , mert a magyarság és a hazánkban talált idegen fajok számarányát a hűnalkotás korában a mainál ránk nézve kedvezőbbnek gondolnunk sem lehet, sőt az ellenkező fölvételre alapos érveket hozhatnánk föl, a katonai vitézséget pedig, melyben a kunok, avarok, bolgárok besenyők bizonyosan nem maradtak a magyar mögött, amint a történelem intő példáiból látjuk, az államföntartás biztosítékául épen nem tekinthetjük, hanem keresem én találom e föltűnő tény megfejtésének kulcsát a magyar nemzet értelmi és erkölcsi fenségében, politikai érettségében, nemzeti közszellemében, melyekkel az itt talált népeket fölülmúlta , melyekkel azok fölött a magyar állam uralmát főn bírta tartani. Nagyon jól tudom, hogy nemzetünk régi és ujabbkori elfogult ellenségei, kik a honfoglaló magyarokat s utódaikat miveletlen, vad, barbár tömegnek hirdették és hirdetik e fölfogás helyességét nem akarták és nem akarják elismerni, de várjon, ha az ő álláspontokra helyekednénk, a hűnatkotás s még inkább az államföntartás munkáját, egy nyers, vad uralkodó tömeg részéről, a miveltebbnek hirdetett hódított fajokkal szemben, hogyan tarthatnék okadatolhatónak, az életben kivihetőnek? (Folyt, kövj ELLENZÉK A debreczeni ref. zsinat. Debreczenből szept. 9-ki kelettel következőket írja a „Pesti Napló” tudósítója : A zsinat főemberei már megérkeztek. Itt vannak: b Vay Miklós, gr. Lónyay Menyhért, a superintendensek stb. A vélemények még igen eltérők, ami annak is tulajdonítható, hogy előleges értekezletek eddig nem igen tartottak. Az elnök, K. Vay, mérséklőleg és közvetítőleg hat s valószínű, hogy a zsinat a kormány leiratát nem fogja ridegen visszautasítani. Különösen azt hangoztatják, hogy ha a kormány a protestánsok autonómiáját oly mértékben respektálja, mint azt azutonómia legszélsőbb hívei kívánják: az állam fegyvertelenül áll azon egyházakkal szemben, melyek terén nemzetiségi bujtogatások fordulnak elő. B. Vay holnapi megnyitó beszédében is ilyféle czélzásokat fog tenni. A zsinat egy kitűnő tagja a következő megjegyzéseket közli velünk, melyekben a tervezett kompromissum alapvonásai vannak lefektetve. A megboldoult Hon és a Prof. egyházi és iskolai lap bizalmas egyetértéssel mindent elkövetnek, hogy a leirattal szemben felmerült aggodalmakat tárgyilag jogosulatlan ellenzéki taktikának és kortesfogásnak tüntessék fel, m oly lelkesen óvják a protestáns közönséget attól, hogy a kérdést a pártpolitika körébe terelje, hogy maguk a leirat elfogadását egészen az uralkodó kormánypárt közvetlen hatalmi érdekévé emelik. Ha tudják, mit cselekesznek, — hiszem, hogy tudják is, — akkor elég kegyetlen eszközt használnak, isten tudja minő czéljaik elérésére, ők zúgolódnak, hogy ne tegyük a kálvinista egyházat oly vilis matériává, hogy az a politikai pártok lépcsőjéül szolgáljon, s mégis ők szolgáltatnák ki ezen egyházat talán jóval kisebb érdekét, mint egy politikai pártnak emelkedése vagy bukása. Midőn a pesti protestáns lap a saját irodájában gyártott, s azután egy másik lap csatornáján át ismét haza terelt czikkei által a kir. leirat kérdését az uralkodó kormánypárt hatalmi kérdésévé tette, nem a legjobb szolgálatot tette a maga nagyúri gazdájának, Tisza Kálmánnak. Neki September 11 tudnia kellet volna, hogy a debreczeni zsinat tfjjainak többsége szélsőbaloldali, kiket nem jelölve lehet rávenni, hogy a kormány savanyu almáját beleharapjanak. Részemről nem óhajtom sem azon örey irányzat győzelmét, melyet a pesti prot. lap visel, sem az ellenkezőét, melyet számos barnos leveléből olvastam. Mindkettőnek kárát vilimi, protest, egyház, s esetleg rossz idők bekövetkeztése után, az egész magyar haza. A kormány leiratának álláspontjából, kedvezőtlen politikai nyok esetén, melyek ellen a ref. egyház küzdött; mig az ellenkező szélsőséget az n|^ montánok és a nemzetiségi egyházak zsákmány,hatnák ki czéljaikra. A feladat itt a mindkét g[. dalról fenyegető veszély kikerülése. Egy falu , protetáns autonómiának, másfelől az állam f«,^ jogainak teljes épségben fenntartása. A kormány leirata azon számos esetre, midőn az egyháznak tisztán belügyeibe avatkozik és a zsinatnak jó tanácsokkal szolgál, melyek a mi tisztelt kormányunknál otthon is elkelnének, túllépte a maga jogosultságát. Például, hogy az ilyen erkölcsi figyelmet gyakoroljon az egyház a maga hivei felett: bírói vagy közigazgatási form mondja-e ki a presbiterium feloszlatását; gyakoroljanak-e a közigazgatási közegek bírói funkcziói is, s több efélék, mert két pont kivételke is egész lrat efélékből áll, kezdve az elején is gyermekek megdicsórésén. Mindebben a korok túllépte a maga jogosultságát, de a zsinat is hibázott, midőn az állam és az egyház iránti jogainak , kötelességnek körülírásához fogott, ám az nem illeti meg a zsinatot. Ha a debreczeni zsinat elég higgadt lesi maga által elkövetett hibákat belátni és helyrehozni, akkor arra is elég bátorsága és ereje fogs lenni, hogy a kormány túlkapásait visszautasít Ha megmarad a maga természetes területén, ma jogosan bírhatja, azon őt a nemzet közvélemény most is ép úgy meg fogja védelmezni, mint tatens idejében, és akkor onnan a bitorlókat biztosan elűzheti; ellenkező esetben kiteszi magá túlkapásoknak, a minőkben a kormány most részesítette. (Lásd táviratainkat.) Az unitáriusok egyházi főtanácsából. ni. A pénzügyi jelentésről egyik helyi lap értelmest?) tudósítója egy szóval sem emlékezett meg. E közlemények írója abban is lát valamit, mi a kölügyeimet megérdemli, miért is ide igtatja belőle a következő részeket. „A pénztárról lévén szó, nem épen kdiai jelenség gyanánt kell említenünk, hogy egi óta is több jelentékeny kölcsön fizettetett vissii pénztárunkba. A pénzintézetek gyarapodásául olcsóbb kölcsönhöz jutván az adósok igyekeztetk szabadulni a nagyobb kamatoktól. S ez ránk nézve annyiban kedvezőtlen, mert nem helyeztetvén el a visszafizetett tőkéhez új kölcsönre, kénytelenek voltunk azokat kevesebb kamat mellett helyezni el takarékpénztárba, ami aztán maga után hozta a kevesebb jövedelmet és költségvetésben a deficitet. De kedvezőtlen a jelenség azon ágában is, hogy több követelést kamat nem fizetés mint, épen az önkénytes adományok ellenében kellett pereltetnünk. Ez bizony többeknél részvért csinált, neheztelnek, zúgolódnak, de hát mégis meg kellett tennünk nem örömest, s épen elért többekkel szemben keszeggel ki is egyeztünk, megkellett tennük, mert a főtanács maga is sokszor elrendelte, mert közigazgatásunk, tanintézeteink szűkre szorított szükségleteit fedezetlenül nem hagyhatjuk. Értékpapírunknak magán árfolyam mellett eladásával, valamely jószágnak megvételével pénzünknek jövedelmezőbb befektetésével szerette volna E. K. Tanács jövedelmeinek gyarapítását. Mégis nézetett több eladóvá tett birtokot, nem lett vásár belőle. Lett volna alkalom újabb kölcsönök adásival is jövedelmeinket részben szaporítani; de lett egy más okból a jelentékeny összegre menő kölcsönkéréseket elutasítni. XXXIV. Brookton csinos kis vidéki város volt, magas tornyu, borostyánnal körülvett ablaku, régi templomával; egy kis folyó mint ezüst szalag futott el mellette. A távolban zöld dombok emelkedtek, s a város körül mosolygó rétek terültek el, melyekre a nap sütött; az eleven kerítéseket virágok borították. (Folyt. köv.)