Ellenzék, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-148. szám)
1883-05-28 / 119. szám
Egész évr. Félévre 119. SZIKIM Negyedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: JVlkirály uteza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK”ILÓFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva • ... 16 frt. Ij Negyedéve . . . 4 frt. . ... 8 frt. I] Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, hétfő, május 28. 1883. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Községi pótadó. A képviselőhöz szombaton egy kérvényt tárgyalt, mely országszerte megérdemli a figyelmet. Különösen a törvényhatósági joggal kird városok figyelmét. Nostra res agitur, a mi dolgunkról van szó, ámbár hogy a főváros volt csak szőnyegen. A kérvény lényege az, hogy Budapest szeretné, hogy az osztrák-mai gyar bank budapesti főintézete a fővárosi majorsági pénztárba fizessen községi pótadót; az intézet adózik ezen a czímen, csakhogy nem a majorsági, hanem egy más pénztárba, mely félig fővárosi, félig állami. Tudniillik a Dunaszabályozásra s más, a fővárosban létesített középítkezésekre ezelőtt több mint egy évtizeddel 24 millió kölcsönt vett föl a magyar pénzügyminiszter. E kölcsön törlesztésére külön pénzalapot és pénztárt létesítettek, mely a fővárosi közmunkatanács felügyelete alatt áll. E pénztárba több, különféle jövedelem foly s ezek között van a bank budapesti főintézetének községi pótadója is. Egy törvény még 1870-ben, kimondotta, hogy a fővárosban mindazon bankintézetek, melyeknek ott csak filiáléja van, a községi pótadót nem a főváros majorsági (tehát közös városi) pénztárába, hanem a közmunkás bizottság alatt álló fennebb említett tör- lesztési pénztárba tartoznak beszolgáltatni. Ez ellen szólalt most fel a fővárosi bizottság s kéri, hogy a kérdéses pótadó fizettessék a bank által a fővárosi közpénztárba. A kérelem indokolásául a főváros arra hivatkozott, hogy az Osztrák-Magyar banknak többé nem fiókintézete van Budapesten, mint volt a hajdani Osztrák Nemzeti banknak, hanem önálló főintézete, következőleg a bankfiókokra vonatkozó törvény, mely szerint a Budapesten levő bankfiókok községi adójukat nem a fővárosi pénztárba fizetik, többé nem alkalmazható az Osztrák-Magyar bank főintézetére. Ez a főváros kérvényének és argumentátiójának lényege. A képviselőház szombati ülésén hosszú s érdekes dicussió fejlett ki a kérvény fölött. A kérvényi bizottság és a kormány a fővárost kérelmével elutasítandónak véleményezték; több szónok azonban, így Királyi Pál, Busbach Péter, Szilágyi Dezső, kik egyúttal a fővárosi bizottságnak is tagja, kötelességszerűen melegen védelmezték a főváros kérelmét. Hát igazítsák el ezt a pörlekedést maguk között a kormány, törvényhozás és főváros. Ránk, vidékre nem tartozik. Hanem van a fölvetett kérdésnek egy oldala, mely az összes vidéki városokat nagyon, de nagyon közelről érinti. Épen egyik legfontosabb életérdekek kellős közepébe vág. Értjük a községi adózás kérdését. A képviselőházi vita folyamában fölszínre került Budapestnek az a panaszkodása, hogy az állam nem tesz eleget a magyar főváros emelése érdekében ; hivatkozás történt Frunzia-, Olasz-, Németországokra, melyek fővárosaikból immens áldozatok árán is világvárosokat teremtettek és igyekeznek teremteni. Ilát mi ennek a panaszkodásnak a jogosultságát nem akarjuk feszegetni. Meglehet a fővárosnak igaza van, ha acceptáljuk Budapest összehasonlítását Párizzsal, Berlinnel, Bécscsel, Rómával s a magyar állam helyzetét azoknak a nagy nemzeteknek a culturális, nemzetközi és financziális állapotaival. Hogy megállja-e a sarat ez az összehasonlítás ezt sem fogjuk itt vitatni. Hanem van a főváros szőnyegre hozott ügyének egy oldala, mely nagyon közel érinti az összes magyar vidéki városok pénzügyeit. Panaszkodik Budapest, hogy a magyar állam, a kormány nem tesz eleget a magyar főváros emelésére? De hát mit szóljanak akkor a vidéki városok ? Vajon részesíti-e az állam a vidék központjait csak század vagy ezred részben akkora támogatásban ? — vagy egyáltalán részesülnek-e a szó valódi értelmében vett állami támogatásban? Nem a főváros kapja-e meg mindig elsősorban, ha egy állami költségen felállítandó tanintézetről vagy bármily más rendeltetésű culturális közintézet felállításáról van szó ? nem Budapestre van-e concentrilva állami életünk minden szála? nem oda gravitál-e az egész nemzet társadalmi élete ? Nem hoz áldozatokat az állam a magyar fővárosért! No hát miféle áldozatot hoz a vidékért, különösen a vidéki városokért ? Ha egy-egy szerény állami tanintézettel vagy hivatallal boldogít vagy egy vidéki várost a központi kormány, nem mint valami óriási áldozatra, kivételes kegyre hivatkozik-e kormánypárt és sajtója és a főváros, olyan kivételes kegyre, melyet úgyszólva meg nem érdemlett ajándéknak szokott keresztelni a farkcsóváló kormánypártiság, ajándékra, melyért az illető város eladta a kormánynak testét-lelkét, politikai függetlenségét, jobb meggyőződését. No hát, ha erről az oldaláról nézzük a főváros panaszkodását, ki fajdulhat fel több joggal a mostoha bánásmód miatt: a fővárosé avagy a vidéki városok ? És ezzel szemben nem hivatkozhatik senki a nyugat hatalmas világvárosaira és még hatalmasabb nemzeteire. Azok centralizálhatnak, azért nem éri semmi baj őket. De jaj lesz a magyarnak, ha a nemzeti élet összes ereit oda, a fővárosba központosítja, ha kulturájának, politikai, nemzetgazdászati és társadalmi életének nem leszen több góczpontja, csak a főváros! Panaszkodik a főváros, hogy az állam nem támogatja eléggé, s azért igénybe akar venni minden lehető jövedelmi forrást. De hát mit szóljanak erre a vidéki városok, melyeket bizonyos ellenséges áramlat törvényhozásban és kormányban mintha üldözőbe vett volna. Bezzeg nem hogy támogatás hiánya miatt mernének panaszkodni, de még igazságot sem tudnak maguknak szerezni. Ott vannak p. o. az összes administratív költségek. Azokat a megyékben az állam hordozza az ország összes polgárainak filléreiből gyűlt adókincstár terhére, a fővárosnak ugyanezen közadóból állami rendőrséget tart fenn az állam, mely a fél milliót meghaladja s mégis rész. És egy Kolozsár, N-Várad, Debreczen, Pozsony, Arad, Temesvár kizárólag saját pótadójuk és vagyonuk jövedelméből fedezik összes önkormányzati kiadásaikat, melyek pedig administrativ kiadások s mint ilye-ök nek egyúttal a városi municipium területén közvetített állami administratiót is helyettesítik. A vidéki városoknak nincs szükségük külön kir. adóhivatalokra és adófelügyelőségekre, mert ők maguk tartanak fenn drága pénzen saját városi adóhivatalokat; nincs szükségük külön tanfelügyelőségekre, építészeti hivatalokra; nincs külön kbr. törvényszékük, mint a fővárosnak. Mindezt a terhet bizony isten nemcsak saját helyi érdekükben, hanem igenis országos érdekben is, egyesegyedül saját polgáraik hordozzák. S mégis, még 14 év alatt sem szüntette meg a törvényhozás bár azt az egy sérelmet, hogy municipiumot képező városokban az állami direct adók megfelelően leszállíttassanak a városi polgárság által hozott adminisztratív kiadások könnyebb hordozhatása végett, amint ezt ezelőtt épen 14 évvel az 1870. XLII. t. czikk ünnepélyesen megígérte volt. No hát ha panaszról van szó az állam mostohasága miatt, azért bizony elsősorban nem Budapest, nem a ma AZ„ELLENZÉK“TÁRCZÁJA. 1883. május 28. Esős napon. (Karr Alphonse után J n d i t.) Egy éve is elmúlt, hogy valaki — ki szívben értelemben egyaránt kitűnő — egy kis kötetet adott kezembe, azon tanácsosai, hogy olvassam el. Ez olvasmány meglepett, s elhatároztam, hogy megkísértem a szerzőnek — bár részben — visszadni az élvezetet, hangosan elmondván mit művéről tartok. Az első napon — gondolom magamban — melyen valaki fölvált, s igy alkalmat nyújt, hogy magam elé tűzött küldetésem : az ostobákat, gonoszokat és semmirekellőket tőlem kitelhetőleg keseriteni — pillanatra fölfüggeszthessem, kipihenem magam Dupanloup „Képzett nő“-jéről megérdemlett dicséretet irva. Szeretek csodálni, szeretek a szeretet s legnagyobb vádam igen sok kortárs eljan, hogy erre oly kevés okot s alkalmat szolgáltat. Napok, hetek múltak, s minden nap, minden héten akadt egy-egy veszély, egyegy Szemtelenség, balgaság vagy igazságtalanság, mely igénybe vett annyira, hogy a dalommal láttam az orleansi püspököt sirba szállni anélkül, hogy tervemet végrehajhattam volna. Dupanloup jellem volt s a jellemek ritkák — különben nem is szeretik őket; nincs rájuk szükség; alkalmatlanok; pedáns megjelenésükkel mintha gáncsolnának valakit egyéni hibái miatt. A „Képzett nő“ könyve a legelvitathatlanabb jogot szerzi Dupanloup-nak a földi halhatatlanságra — mely túléli académiai halhatlanságát — és minden kiváltságra, melyet a gondviselés a tisztesség embereinek tart fenn az élet megpróbáltatásai után. Ez a mű megérdemli, hogy könyvtárba tegyék — értek ez alatt nem oly könyveket melyeket mutogatni, hanem melyeket többször átolvasni szoktak — Feneion „Leányok neveltetése“ és sales-i szent Ferencz „Kegyes élet“-e mellé. Derék szent az első, bár nincs canonisálva. A második is az — noha canonisáltatott hiábavaló hazugságokkal — mintha az igazság nem lett volna elég bőségesen, hogy biztosítsa számára az örök életet, akár az emberek emlékezetében, akár ott, ahol reménylenünk kell, hogy a gondviselés igazolandja magát, kárpótolván a jókat mindazon zsarnokságokért, melyeket megenged a gonoszoknak, hogy gyakoroljanak e földön. Az aszszonyok befolyása győzelmes volt minden időben. Minden időben uralkodtak a férfiak felett. Együtt jelennek meg ők állítólagos uraikkal, főleg a gyöngeség parezeiben, a midőn még gyermekek, midőn már öregek és midőn, szerelmesek. Ha a férfi törvényeket alkot, a nő alkotja az erkölcsöket, melyek nélkül a törvények méltósága nevetséges, értéktelen , és nincs munka, nincs elmélkedés hasznosabb és tiszteletreméltóbb, mint az, melynek czélja anyáink, nőink, leányaink neveltetése. „Az aszszony — mondja Fénelon — nem kevesebb, mint az egész emberiség alapja.“ „Nem a nőe, ki tönkre juttatja, vagy fönntartja a házat, ki a háztartás minden ága fölött uralkodik s ki következésképp dönt mindenek felett, mi az emberi nemet legközelebbről érdekli?“ „Ezáltal nekik van legtöbb részük az egész világ jó és rész erkölcseiben.“ „Egy helyes gondolkozású, szorgalmas asszony lelke az egész háznak. A férfi, ki a kültekintélyt gyakorolja, nem bír valódit alapítani, ha az aszszony a kivitelben nem segédkezik.“ „Képzelj ellentétül — mondja az orleansi püspök — egy léha, könynyelmű, kicsapongó, értelmetlen, foglalkozás nélküli, vagy haszontalanságokkal foglalkozó asszszonyt, ki nem tudja mivel töltse be idejét. Mivé lesz-e s mivé lesz háza?“ A mi egyes asszony egyes háznak, az valamennyi nő az egész tartománynak. Oly korszakban, melyben a nők tartózkodók, szűziesek, munkások, büszkék, kitartók — a férfiak bátrak, ragaszkodók, szigorú hívei a becsületnek, mert ez az egyetlen mód szerettetni, elfogadtatni vagy választatni a nők által. Ellenben oly korszakban, hol a nők felületesek, könnyelműek, szemérmetlenek, „költekezők.“ Melyben következéskép nem a legbátrabbnak, legbecsületesebbeknek, legnagyobbnak, legkitűnőbbnek adják magukat, hanem a leggazdagabbnak. Minthogy a szerelem az élet lelke, s a leghatalmasabb működő erő — az emberek megelégszenek azzal, ha sok pénzt bírnak, keresnek vagy lopnak — és a szerelem „ez a nem tudom mi, mely jön, nem tudom honnan, s eltűnik nem tudom mikép,amelyet a semmi szül és minden megöl : a szerelem csak másodrangu, korlátolt helyet tölt be életükben. A nő — önként alászállva — csupán gyönyör és nem boldogság többé. És a két nem visszahat egymásra. Magát lealacsonyítva mindkettő rangja sülyed. Nem merem nyíltan kimondani, mit gondolok mindarról, ami Francziaországban 1870-ben történt, de ha ezen időben az ifjak meg lettek volna győződve, hogy a nők csak a bátrakat szeretik, hogy megvetésük előre sújtja a gyávát, habozót, óvatosat, hogy azok, kik nem küzdöttek és nem jól küzdöttek általuk elítéltetnek és „végrehajtatnak“ , a dolgok talán máskép végződtek, s Francziaországból élve egyetlen porosz sem távozott volna.* * * * *) (Talán orosz sem Magyarországból anno 1849 . A fordító.) Oktalan és eredmény nélküli ostobaság a nők előtt az erényt komor, szigorú, fanyar, zsémbes, unalmas színben tüntetni föl. Legyen az erény vidám, mosolygó. Az emlősök közt legkomolyabb a szamár, a halak közt az osztriga. Nem szükség a nőknek a szerelem távoltartását praedicálni. Ez az emberi társadalom romlása, szégyene volna. Ellenkezőleg, oktatni kell őket a szerelemre, a valódi szerelemre: a bátorságnak, a lángésznek, a tehetségnek, a becsületességnek, mindennek, ami hősies, ami valóban nagy a szeretetére. A férfiak aztán igyekeznének, hogy azzá legyenek, amit a nők szeretnek. Fénelon, mint salesi szent Ferencz és Dupanloup nem kívánt apáczákat, szerzetes nőket képezni, hanem azzal foglalkozott, hogy jó, családanyákat neveljen. „Őrizkedjetek — mondja Fénelon — némely zárda nevelési rendszerétől. Én jobban félem e zárdákat, mint magát a külvilágot. Leányaitoknak a világban kell élnie, tartsátok hát meg a világban, de — magatok mellett.“ „A zárdában úgy beszélnek neki a világról, mint egy neméről a varázslatnak, mint tiltott gyönyörök borzalmas helyéről. Semmi sem gyakorolhat ártalmasb benyomást, mint a századnak e hazug képe, melyet ők távolból, félve, de csodálva szemlélnek, s mely gyönyöreit nagyítja anélkül, hogy csalékony, keserű oldalát túl tüntetné.“ (Vége következik.)gyar főváros hanem a vidéki városok panaszkodhatnak teljes joggal. Kinevezések. Az 1881. évi LIX. t. sz. 109. §-ában nyert felhatalmazások erejénél fogva, az igazságügyi és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter által a kir. adományozásból egyházi javadalmat élvező római és görög katholikus főpapok halála után a javadalmi törzsvagyonok a hagyatéki tömegből való elkülönítése tárgyában I. évi április hó 10-én 13.249. szám alatt kibocsátott szabályrendelet 34. §-a értelmében, „a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter elnöklete alatt alakítandó vegyes bizottság tagjaivá az 1883. év tartamára; az igazságügyi miniszter berceli Berczelly Jenő miniszteri tanácsost; a kir kúria részéről: Babos Kálmán és Jamniczky Lipót kúriai birákat; a pénzügyi m. kir. miniszter Detrich Márton pénzügyminiszteri osztálytanácsost, a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter pedig Boncz Ferencz miniszteri tanácsost, közalap kir. ügyigazgatót nevezte ki. — Rendjelek és czimeket osztogatott, a napokban a királyi kegy. Péchy Tamás, a képviselőhöz elnöke, az első osztályú vaskoronarendet kapta, Széchenyi Pál földmivelésügyi miniszter és Széll Kálmán országgy. képviselő pedig valóságos belső titkos tanácsosokká neveztettek ki. — Kinevező kir. leirat. A főrendiház 26-ki ülésén a következő királyi leirat hirdettetett ki: „Mi, első Ferencz József, isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. Magyarország apostoli királya, aki Magyarországunk és társországai zászlósainak, egyházi s világi főrendeinek és képviselőinek, kik az általunk 1881. évi szeptember hó 24. napjára Budapest fővárosban összehívott országgyűlésen egybegyülvék, üdvöt, kegyelmünket ! Kedvelt híveink ! A magyar országgyűlés főrendiházának elnöke, őszintén kedvelt hívünk néhai székhelyi Mailáth György belső titkos tanácsosunk és országbírónk elhunyván, magyar miniszterelnökünk előterjesztése folytán a folyó országgyűlés további tartalmára a főrendiház elnökévé őszintén kedvelt hívünket, tekintetes és nagyságos magyar-szegényi és szolgaegyházi Szögény-Marich László belső titkos tanácsosunkat, királyi főkamarásmesterünket s Fehérmegye főispánját, — másodelnökévé pedig őszintén kedvelt hívünket, tekintetes és nagyságos cziráki és dénesfalvi gr. Cziráky János belső titkos tanácsosunkat és királyi fotárokmesterünket ezennel kegyelmesen kinevezzük. Hozzátok egyébiránt Császári és királyi kegyelmünkkel állandóan hajlandók maradunk. Kelt: Schönnbrunban, 1880-ik évi május hó 5-én. Ferencz József s. k. Tűzi Kálmán, s k. — Törvényhatósági orvosok szakvizsgálata. A köztisztviselők minősítéséről szóló törvény rendelkezése szerint tudvalevőleg, a köztörvényhatósági, rendőrségi, törvényszéki, kerületi, börtön és fegyházi orvosokra nézve, külön szakvizsgálat rendezendő be. E szakvizsgálat tervezetének megállapítása iránt, mint a Nat értesül, az érdekelt minisztériumok kebelében már megindultak a tárgyalások, s valószínű, hogy az idevonatkozó tervezet elkészítésével, az országos közegészségi tanács fog megbizatni. — Járásbíróságok szaporítása. Az igazságügyminiszter által a képviselőháznak beterjesztett törvényjavaslat szerint a királyi törvényszékek száma egygyel csökkenni fog, a mennyiben a megszüntetendő karczagti és jászberényi kir. törvényszékek helyében elv állittatik, melynek székhelye Szolnok lesz és melynek területi hatáskörét ideiglenesen az összminiszterium fogja megállapítani. Azonfelül a kir. járásbíróságok száma tízzel szapor ittatik s a polgárosított bánsági határőrvidék s a titeli zászlóalj területén fennálló kir. járásbíróságok száma, területe és székhelye újólag megállapittatik s az esetleg e vidéken feloszlatott kir. járásbíróságok helyett az ország egyéb részeiben állíthatok fel kir. jarasbiroságok. Mindezek kerületeit és székhelyeit a minisztérium a bírák és törvénykezési hivatalnokok számát pedig az igazságügy miniszter fogja meghatározni. — Merénylet a román király és Bratianu miniszterelnök ellen. Bukarestből írják a „Presse“-nek, hogy ott május 22-én általában arról beszéltek, hogy merénylet készül a király és a miniszterelnök ellen. Az első hírt a jassyi praefectus küldte távirati utón, jelentve, hogy valóságos összeesküvés létezik, amelynek főképen moldovaiak a tagjai, akik terveik végrehajtására két lengyelt béreltek. A prefectus állítólag a jassyi orosz consultól kapta ezt a tudósítást. A rendőrfőnök azonnal intézkedéseket tett és magához hívott több előkelő kereskedőt és felszólította őket, hogy támogassák a rendőrséget a közbiztonság fentartásában, mert ő nem rendelkezik elég erővel, hogy valamennyi városrészben biztosítsa a nyugalmat. A merénylet végrehajtása 22-re volt kitűzve, de ez a nap, a parlament megnyitásának napja, legcsekélyebb zavar nélkül múlt el. A „Männer-Gesang-Verein“. A bécsi férfi-dalegylet igen tekintélyes tagjai tudatták budapesti illetékes körökkel, hogy szívesen kirándulnának az idén a magyar fővárosba. Nem volt ezen óhajtásnak semmi egyéb jelentősége, mint amennyi ezen egyletek szokásos kirándulásainak lenni szokott. Egy kis szellőztetés, ismerkedés vidékkel és szokásokkal olcsó áron. Talán a kollegialitásnak is része lehetett benne, az ismeretes magyar vendéglátásnak nem különben. Az udvariasság úgy hozta magával, hogy ezen óhajnak a magyar főváros valamely ürügy alatt eleget tegyen. Így született a gondolat, hogy a magyar hírlapírók nyugdíjintézete javára jótékony hangverseny rendeztessék, s hivassék meg a bécsi dalegylet, hogy abban közreműködjék. A lehető leggyengédebb formája egy kívánság teljesítésének. Ők vágynak hozzánk, tehát hívjuk meg magunkhoz; de hogy ttjuk ne czéltalan legyen, s ezáltal ne legyenek feszélyezve, adjunk nekik alkalmat arra, hogy köztünk, jót is tegyenek. Ismételjük, ez igen gyöngéden volt kigondolva. A hírlapírók nyugdíjintézete ennélfogva el is küldötte a meghívót. És mi történik ? A bécsi Männer Gesangs Verein, viszszautasította a meghívást olyan indokkal, mely a német tapintatlanságnak, durvaság