Ellenzék, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-148. szám)

1883-05-28 / 119. szám

Egész évr. Félévre 119. SZIK­IM Negyedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: JVlkirály uteza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK”ILÓFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva • ... 16 frt. Ij Negyedév­e . . . 4 frt. . ... 8 frt. I] Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, hétfő, május 28. 1883. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály­ utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Községi pótadó. A képviselőhöz szombaton egy kér­vényt tárgyalt, mely országszerte meg­érdemli a figyelmet. Különösen a tör­vényhatósági joggal kird városok figyel­mét. Nostra res agitur, a mi dolgunk­ról van szó, ámbár hogy a főváros volt csak szőnyegen. A kérvény lényege az, hogy Bu­dapest szeretné, hogy az osztrák-mai gyar bank budapesti főintézete a fővá­rosi majorsági pénztárba fizessen köz­ségi pótadót; az intézet adózik ezen a czímen, csakhogy nem a majorsági, ha­­­­nem egy más pénztárba, mely félig fő­városi, félig állami. Tudniillik a Duna­­szabályozásra s más, a fővárosban léte­sített középítkezésekre ezelőtt több mint egy évtizeddel 24 millió kölcsönt vett föl a magyar pénzügyminiszter. E köl­csön törlesztésére külön pénzalapot és pénztárt létesítettek, mely a fővárosi közmunkatanács felügyelete alatt áll. E pénztárba több, különféle jövedelem foly s ezek között van a bank buda­pesti főintézetének községi pótadója is. Egy törvény még 1870-ben, ki­mondotta, hogy a fővárosban mindazon bankintézetek, melyeknek ott csak fili­­áléja van, a községi pótadót nem a főváros majorsági (tehát közös városi) pénztárába, hanem a közmunkás bizott­­ság alatt álló fennebb említett tör- lesztési pénztárba tartoznak beszolgál­tatni. Ez ellen szólalt most fel a fővá­rosi bizottság s kéri, hogy a kérdéses pótadó fizettessék a bank által a fővá­rosi közpénztárba. A kérelem indoko­lásául a főváros arra hivatkozott, hogy az Osztrák-Magyar banknak többé nem­­ fiókintézete van Budapesten, mint volt a hajdani Osztrák Nemzeti banknak, hanem önálló főintézete, követke­zőleg a bankfiókokra vonatkozó törvény, mely szerint a Budapesten levő bank­fiókok községi adójukat nem a fővá­rosi pénztárba fizetik, többé nem al­kalmazható az Osztrák-Magyar bank főintézetére. Ez a főváros kérvé­nyének és argumentátiójának lényege. A képviselőház szombati ülésén hosszú s érdekes dicussió fejlett ki a kérvény fölött. A kérvényi bizottság és a kormány a fővárost kérelmével elutasítandónak véleményezték; több szónok azonban, így Királyi Pál, Bus­bach Péter, Szilágyi Dezső, kik egy­úttal a fővárosi bizottságnak is tagja, kötelességszerűen melegen védelmezték a főváros kérelmét. Hát igazítsák el ezt a pörleke­dést maguk között a kormány, tör­vényhozás és főváros. Ránk, vidékre nem tartozik. Hanem van a fölvetett kérdésnek egy oldala, mely az összes vidéki vá­rosokat nagyon, de nagyon közelről érinti. Épen egyik legfontosabb élet­­érdekek kellős közepébe vág. Értjük a községi adózás kérdését. A képviselőházi vita folyamában fölszínre került Budapestnek az a pa­naszkodása, hogy az állam nem tesz eleget a magyar főváros emelése érde­kében ; hivatkozás történt Fr­unzia-, Olasz-, Németországokra, melyek fővá­rosaikból immens áldozatok árán is vi­lágvárosokat teremtettek és igyekeznek teremteni. Ilát mi ennek a panaszkodásnak a jogosultságát nem akarjuk feszegetni. Meglehet a fővárosnak igaza van, ha acceptáljuk Budapest összehasonlítását Páriz­zsal, Berlinnel, Bécscsel, Rómával s a magyar állam helyzetét azoknak a nagy nemzeteknek a culturális, nem­zetközi és financziális állapotaival. Hogy megállja-e a sarat ez az összehasonlítás ezt sem fogjuk itt vitatni. Hanem van a főváros szőnyegre hozott ügyének egy oldala, mely na­gyon közel érinti az összes magyar vi­déki városok pénzügyeit. Panaszkodik Budapest, hogy a ma­gyar állam, a kormány nem tesz ele­get a magyar főváros emelésére? De hát mit szóljanak akkor a vi­déki városok ? Vajon részesíti-e az ál­lam a vidék központjait csak század vagy ezred részben akkora támogatás­ban ? — vagy egyáltalán részesülnek-e a szó valódi értelmében vett állami támogatásban? Nem a főváros kapja-e meg mindig első­sorban, ha egy álla­mi költségen felállítandó tanintézetről vagy bármily más rendeltetésű cultu­rális közintézet felállításáról van szó ? nem Budapestre van-e concent­ri­lva állami életünk minden szála?­­ nem oda gravit­ál-e az egész nemzet társa­dalmi élete ? Nem hoz áldozat­okat az állam a magyar fővárosért! No hát miféle ál­dozatot hoz a vidékért, különösen a vidéki városokért ? Ha egy-egy szerény állami tanintézettel vagy hivatallal boldogít vagy egy vidéki várost a köz­ponti kormány, nem mint valami óriási áldozatra, kivételes kegyre hivatkozik-e kormánypárt és sajtója és a főváros, olyan kivételes kegyre, melyet úgy­­szólva meg nem érdemlett ajándéknak szokott keresztelni a farkcsóváló kor­mánypártiság, ajándékra, melyért az illető város eladta a kormánynak tes­­tét-lelkét, politikai függetlenségét, jobb meggyőződését. No hát, ha erről az oldaláról néz­zük a főváros panaszkodását, ki fajdul­hat fel több joggal a mostoha bánás­mód miatt: a főváros­é avagy a vidéki városok ? És ezzel szemben nem hivatkoz­­hatik senki a nyugat hatalmas világvá­rosaira és még hatalmasabb nemzeteire. Azok centralizálhatnak, azért nem éri semmi baj őket. De jaj lesz a magyar­nak, ha a nemzeti élet összes ereit oda, a fővárosba központosítja, ha kulturá­­jának, politikai, nemzet­gazdászati és társadalmi életének nem leszen több góczpontja, csak a főváros! Panaszkodik a főváros, hogy az állam nem támogatja eléggé, s azért igénybe akar venni minden lehető jöve­delmi forrást. De hát mit szóljanak erre a vi­déki városok, melyeket bizonyos ellen­séges áramlat törvényhozásban és kor­mányban mintha üldözőbe vett vol­na. Bezzeg nem hogy támogatás hiá­nya miatt mernének panaszkodni, de még­ igazságot sem tudnak maguknak szerezni. Ott vannak p. o. az összes administratív költségek. Azokat a me­gyékben az állam hordozza az ország összes polgárainak filléreiből gyűlt adó­­kincstár terhére, a fővárosnak ugyan­ezen közadóból állami rendőrséget tart fenn az állam, mely a fél milliót meg­haladja s mégis rész. És egy Kolozs­­ár, N-Várad, Debreczen, Pozsony, Arad, Temesvár kizárólag saját pótadójuk és vagyonuk jövedelméből fedezik összes önkormányzati kiadásaikat, melyek pe­dig administrativ kiadások s mint ilye-ö­k nek egyúttal a városi municipium terü­letén közvetített álla­m­i administratiót is helyettesítik. A vidéki városoknak nincs szük­ségük külön kir. adóhivatalokra és adó­­felügyelőségekre, mert ők maguk tar­tanak fenn drága pénzen saját városi adóhivatalokat; nincs szükségük külön tanfelügyelőségekre, építészeti hivatalok­ra; nincs külön kbr. törvényszékük, mint a fővárosnak. Mindezt a terhet bizony isten nem­csak saját helyi érdekükben, hanem igenis országos érdekben is, egyesegyedül sa­ját polgáraik hordozzák. S mégis, még 14 év alatt sem szüntette meg a tör­vényhozás bár azt az egy sérelmet, hogy municipiumot képező városokban az állami direct adók megfelelően le­­szállíttassanak a városi polgárság által hozott adminisztratív kiadások könnyebb hordozhatása végett, a­mint ezt ezelőtt épen 14 évvel az 1870. XLII. t. czikk ünnepélyesen megígérte volt. No hát ha panaszról van szó az állam mostohasága miatt, azért bizony első­sorban nem Budapest, nem a ma­ AZ„ELLENZÉK“TÁRCZÁJA.­­ 1883. május 28. Esős napon. (Karr Alphonse után J n d i t.) Egy éve is elmúlt, hogy valaki — ki szívben értelemben egyaránt kitűnő — egy kis kötetet adott kezembe, azon tanácsosai, hogy olvassam el. Ez olvasmány meglepett, s elhatároz­tam, hogy megkísértem a szerzőnek — bár részben — visszadni az élvezetet, hangosan elmondván mit művéről tartok. Az első napon — gondolom magam­ban — melyen valaki fölvált, s igy alkal­mat nyújt, hogy magam elé tűzött külde­tésem : az ostobákat, gonoszokat és semmi­rekellőket tőlem kitelhetőleg keseriteni — pillanatra fölfüggeszthessem, kipihenem ma­gam Dupanloup „Képzett n­ő“-jéről megérdemlett dicséretet irva. Szeretek csodálni, szeretek a szeret­et s legnagyobb vádam igen sok kortárs eljan, hogy erre oly kevés okot s alkalmat szolgáltat. Napok, hetek múltak, s minden nap,­­ minden héten akadt egy-egy veszély, egy­­egy Szemtelenség, balgaság vagy igazságta­­lanság, mely igénybe vett annyira, hogy a dalommal láttam az orleansi püspö­köt sirba szállni anélkül, hogy tervemet végre­hajhattam volna. Dupanloup jellem volt s a jelle­mek ritkák — különben nem is szeretik őket; nincs rájuk szükség; alkalmatlanok; pedáns megjelenésükkel mintha gáncsolnának vala­kit egyéni hibái miatt. A „Képzett nő“ könyve a legelvitat­­hatlanabb jogot szerzi Dupanloup-nak a föl­di halhatatlanságra — mely túléli acadé­­miai halhatlanságát — és minden kiváltság­ra, melyet a gondviselés a tisztesség emberei­nek tart fenn az élet megpróbáltatásai után. Ez a mű­ megérdemli, hogy könyvtárba tegyék — értek ez alatt nem oly könyveket melyeket mutogatni, hanem melyeket több­ször átolvasni szoktak — Feneion „L­e­á­­nyok neveltetése“ és sales-i szent Fe­rencz „Kegyes éle­t“-e mellé. Derék szent az első, bár nincs canoni­­sálva. A második is az — noha canonisál­­tatott hiábavaló hazugságokkal — mintha az igazság nem lett volna elég bőségesen, hogy biztosítsa számára az örök életet, akár az­ emberek emlékezetében, akár ott, a­hol reménylenünk kell, hogy a gondviselés iga­­zolandja magát, kárpótolván a jókat mind­azon zsarnokságokért, melyeket megenged a gonoszoknak, hogy gyakoroljanak e földön. Az aszszonyok befolyása győzelmes volt minden időben. Minden időben uralkod­tak a férfiak felett. Együtt jelennek meg ők állítólagos uraikkal, főleg a gyöngeség parezeiben, a midőn még gyermekek, mi­dőn már öregek és midőn, szerelmesek. Ha a férfi törvényeket alkot, a nő alkotja az erkölcsöket, melyek nélkül a tör­­­vények méltósága nevetséges, értéktelen , és nincs munka, nincs elmélkedés hasznosabb és tiszteletreméltóbb, mint az, melynek czélja anyáink, nőink, leányaink neveltetése. „Az aszszony — mondja Fénelon — nem kevesebb, mint az egész emberiség alapja.“ „Nem a nő­e, ki tönkre juttatja, vagy fönntartja a házat, ki a háztartás minden ága fölött uralkodik s ki következésképp dönt mindenek felett, mi az emberi nemet legközelebbről érdekli?“ „Ezáltal nekik van legtöbb részük az egész világ jó és rész erkölcseiben.“ „Egy helyes gondolkozású, szorgalmas asszony lelke az egész háznak. A férfi, ki a kü­ltekintélyt gyakorolja, nem bír való­dit alapítani, ha az aszszony a kivitelben nem segédkezik.“ „Képzelj ellentétül — mondja az or­leansi püspök — egy léha, könynyelmű, kicsapongó, értelmetlen, foglalkozás nélküli, vagy haszontalanságokkal foglalkozó assz­­szonyt, ki nem tudja mivel töltse be idejét. Mivé lesz-e s mivé lesz háza?“ A mi egyes asszony egyes háznak, az valamennyi nő az egész tartománynak. Oly korszakban, melyben a nők tar­tózkodók, szűziesek, munkások, büszkék, ki­tartók — a férfiak bátrak, ragaszkodók, szigorú hívei a becsületnek, mert­ ez az egyetlen mód szerettetni, elfogadtatni vagy választatni a nők által. Ellenben oly korszakban, hol a nők felületesek, könnyelműek, szemérmetlenek, „költekezők.“ Melyben következéskép nem a legbát­rabbnak, legbecsületesebbeknek, legnagyobb­nak, legkitűnőbbnek adják magukat, hanem a leggazdagabbnak. Minthogy a szerelem az élet lelke, s a leghatalmasabb működő erő — az embe­rek megelégszenek azzal, ha sok pénzt bír­nak, keresnek vagy lopnak — és a szere­lem „ez a nem tudom mi, mely jön, nem tudom honnan, s eltűnik nem tudom mikép,a­melyet a semmi szül és m­i­n­d­e­n meg­öl : a szerelem csak másodrangu­, korlátolt helyet tölt be életükben. A nő — önként alászállva — csupán gyönyör és nem boldogság többé. És a két nem visszahat egymásra. Magát lealacsonyítva mindkettő rang­ja sülyed. Nem merem nyíltan kimondani, mit gondolok mindarról, a­mi Francziaország­­ban 1870-ben történt, de ha ezen időben az ifjak meg lettek volna győződve, hogy a nők csak a bátrakat szeretik, hogy meg­vetésük előre sújtja a gyávát, habozót, óva­tosat, hogy azok, kik nem küzdöttek és nem j­ó­l küzdöttek általuk elítéltetnek és „végrehajtatnak“ , a dolgok talán máskép végződtek, s Francziaországból élve egyet­len porosz sem távozott volna.*­ * * * *) (Talán orosz sem Magyarországból anno 1849 . A fordító.) Oktalan és eredmény nélküli ostoba­ság a nők előtt az erényt komor, szigorú, fanyar, zsémbes, unalmas színben tüntetni föl. Legyen az erény vidám, mosolygó. Az emlősök közt legkomolyabb a­­ szamár, a halak közt az osztriga. Nem szükség a nőknek a szerelem tá­voltartását praedicálni. Ez az emberi társa­dalom romlása, szégyene volna. Ellenkezőleg, oktatni kell őket a szerelemre, a valódi szerelemre: a bá­torságnak, a lángésznek, a tehetségnek, a becsületességnek, mindennek, a­mi hősies, a­mi valóban nagy a szeretetére. A férfiak aztán igy­ekeznének, hogy azzá legyenek, a­mit a nők szeretnek. Fénelon, mint sales­i szent Ferencz és Dupanloup nem kívánt apáczákat, szerzetes nőket képezni, hanem azzal foglalkozott, hogy jó, családanyákat neveljen. „Őrizkedjetek — mondja Fénelon — némely zárda nevelési rendszerétől. Én job­ban félem e zárdákat, mint magát a külvi­lágot. Leányaitoknak a világban kell élnie, tartsátok hát meg a világban, de — ma­gatok mellett.“ „A zárdában úgy beszélnek neki a vi­lágról, mint egy neméről a varázslatnak, mint tiltott gyönyörök borzalmas helyéről. Semmi sem gyakorolhat ártalmasb be­nyomást, mint a századnak e hazug képe, melyet ők távolból, félve, de csodálva szem­lélnek, s mely gyönyöreit nagyítja anélkül, hogy csalékony, keserű oldalát túl tüntetné.“ (Vége következik.)­gyar főváros hanem a vidéki városok panaszkodhatnak teljes joggal. Kinevezések. Az 1881. évi LIX. t. sz. 109. §-ában nyert felhatalmazások ere­jénél fogva, az igazságügyi és a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter által a kir. adományozásból egyházi javadalmat élvező római és görög katholikus főpapok halála után a javadalmi törzsvagyonok a hagyaté­ki tömegből való elkülönítése tárgyában I. évi április hó 10-én 13.249. szám alatt ki­bocsátott szabályrendelet 34. §-a értelmében, „a vallás- és közoktatásügyi m. kir. minisz­ter elnöklete alatt­ alakítandó vegyes bi­zottság tagjaivá az 1883. év tartamára; az igazságügyi miniszter berceli Berczelly Jenő miniszteri tanácsost; a kir kúria részéről: Babos Kálmán és Jamniczky Lipót kúriai birákat; a pénzügyi m. kir. miniszter Det­­rich Márton pénzügyminiszteri osztálytaná­csost, a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter pedig Boncz Ferencz miniszteri tanácsost, közalap kir. ügyigazgatót nevez­te ki. — Rendjelek és czimeket osztogatott, a napokban a királyi kegy. Péchy Tamás, a képviselőhöz elnöke, az első osztályú vas­­koronarendet kapta, Széchenyi Pál földmi­­velésü­gyi miniszter és Széll Kálmán országgy. képviselő pedig valóságos belső titkos ta­nácsosokká neveztettek ki. — Kinevező kir. leirat. A főrendiház 26-ki ülé­sén a következő királyi leirat hirdettetett ki: „Mi, első Ferencz József, isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország királya stb. Magyarország apostoli királya, ak­i Magyarországunk és társországai zászlósainak, egyházi s világi főrendeinek és képviselői­nek, kik az általunk 1881. évi szeptember hó 24. nap­jára Budapest fővárosban összehívott országgyűlésen egy­­begyülvék, üdvöt, kegyelmünket ! Kedvelt híveink ! A magyar országgyűlés főren­diházának elnöke, őszintén kedvelt hívünk néhai szék­helyi Mailáth György belső titkos tanácsosunk és or­szágbírónk elhunyván, magyar miniszterelnökünk előter­jesztése folytán a folyó országgyűlés további tartalmára a főrendiház elnökévé őszintén kedvelt hívünket, tekin­tetes és nagyságos magyar-szegényi és szolgaegyházi Szögény-Marich László belső titkos tanácsosunkat, ki­rályi főkamarásmesterü­nket s Fehérmegye főispánját, — másodelnökévé pedig őszintén kedvelt hívünket, tekin­tetes és nagyságos cziráki és dénesfalvi gr. Cziráky Já­nos belső titkos tanácsosunkat és királyi fotárokmeste­­rü­nket ezennel kegyelmesen kinevezzük. Hozzátok egyébiránt Császári és királyi kegyel­münkkel állandóan hajlandók maradunk. Kelt: Schönnbrunban, 1880-ik évi május hó 5-én. Ferencz József s. k. Tűzi Kálmán, s k. — Törvényhatósági orvosok szakvizsgá­lata. A köztisztviselők minősítéséről szóló törvény rendelkezése szerint tudvalevőleg, a k­öztörvényhatósági, rendőrségi, törvényszé­ki, kerületi, börtön és fegyházi orvosokra nézve, külön szakvizsgálat rendezendő be. E szakvizsgálat tervezetének megállapítása iránt, mint a Nat értesül, az érdekelt mi­nisztériumok kebelében már megindultak a tárgyalások, s valószínű, hogy az idevonat­kozó tervezet elkészítésével, az országos közegészségi tanács fog megbizatni. — Járásbíróságok szaporítása. Az igaz­ságügyminiszter által a képviselőháznak be­terjesztett törvényjavaslat szerint a királyi törvényszékek száma egygyel csökkenni fog, a mennyiben a megszüntetendő karczagti és jászberényi kir. törvényszékek helyében elv állittatik, melynek székhelye Szolnok lesz és melynek területi hatáskörét ideiglenesen az összminiszterium fogja megállapítani.­­ Azonfelül a kir. járásbíróságok száma tízzel sz­apor itta­tik s a polgárosított bánsági ha­tárőrvidék s a ti­teli zászlóalj területén fenn­álló kir. járásbíróságok száma, területe és székhelye újólag megállapittatik s az eset­leg e vidéken feloszlatott kir. járásbírósá­gok helyett az ország egyéb részeiben ál­líthatok­ fel kir. jarasbiroságok. Mindezek kerületeit és székhelyeit a minisztérium a bírák és törvénykezési hivatalnokok számát pedig az igazságügy miniszter fogja megha­tározni. — Merénylet a román király és Bratia­­nu miniszterelnök ellen. Bukarestből írják a „Presse“-nek, hogy ott május 22-én álta­lában arról beszéltek, hogy merénylet ké­szül a király és a miniszterelnök ellen. Az első hírt a jassyi praefectus küldte távirati utón, jelentve, hogy valóságos összeesküvés létezik, a­melynek főképen moldovaiak a tag­jai, a­kik terveik végrehajtására két len­­gyelt béreltek. A prefectus állítólag a jassyi orosz consultól kapta ezt a tudósítást. A rendőrfőnök azonnal intézkedéseket tett és magához hívott több előkelő kereskedőt és felszólította őket, hogy támogassák a ren­dőrséget a közbiztonság fentartásában, mert ő nem rendelkezik elég erővel, hogy vala­mennyi városrészben biztosítsa a nyugal­mat. A merénylet végrehajtása 22-re volt kitűzve, de ez a nap, a parlament megnyitá­sának napja, legcsekélyebb zavar nélkül múlt el. A „Männer-Gesang-Verein“. A bécsi férfi-dalegylet igen tekinté­lyes tagjai tudatták budapesti illetékes kö­rökkel, hogy szívesen kirándulnának az idén a magyar fővárosba. Nem volt ezen óhaj­tásnak semmi egyéb jelentősége, mint a­mennyi ezen egyletek szokásos kirándulá­sainak lenni szokott. Egy kis szellőztetés, ismerkedés vidékkel és szokásokkal olcsó áron. Talán a kollegialitásnak is része le­hetett benne, az ismeretes magyar vendég­látásnak nem különben. Az udvariasság úgy hozta magával, hogy ezen óhajnak a magyar főváros vala­mely ürügy alatt eleget tegyen. Így szüle­tett a gondolat, hogy a magyar hírlapírók nyugdíjintézete javára jótékony hangver­seny rendeztessék, s hivassék meg a bécsi dalegylet, hogy abban közreműködjék. A lehető leggyengédebb formája egy kívánság teljesítésének. Ők vágynak hozzánk, tehát hívjuk meg magunkhoz; de hogy ttjuk ne czéltalan legyen, s ez­által ne legyenek fe­szélyezve, adjunk nekik alkalmat arra, hogy köztünk, jót is tegyenek. Ismételjük, ez igen gyöngéden volt kigondolva. A hírlapírók nyugdíjintézete ennél­fogva el is küldötte a meghívót. És mi tör­ténik ? A bécsi Männer Gesangs Verein, visz­­szautasította a meghívást olyan indokkal, mely a német tapintatlanságnak, durvaság­

Next