Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)

1883-11-21 / 267. szám

Kolozsvárt, 1883. gári házasság intézményét ostrom alá vette, nem tehetem, hogy annak védelmére leg­alább a legfőbb érveket ne adjam elő. Mindnyájan, még azok is, kik a ká­noni jog terén állanak,f­elismerik, hogy a házasság úgy a házastársak, mint gyer­mekeik és rokonaik polgári jogviszonyaira nézve, igen fontos következményekkel jár. A­miből önként következik, mint azt Éles Henrik I. képviselőtársam az imént igen helyesen fejtegette, hogy a házasság úgy kötésének, mint esetleg felbontásának fel­tételeit és módját a polgári törvényhozás­nak kell megállapítania és annálfogva an­nak kezelését, a hozott törvények végre­hajtását oly közegekre bíznia, a­kik csakis az államhatalomnak felelősek, csakis annak utasításait követni tartoznak. Jól tudom, hogy vannak némely egyházak, a­melyek a házasságot szentségnek tekintve, annak kötését, esetleg feloldását maguknak tulaj­­­donítják. De ezen egyházak követelése, nemcsak a már imént előadott okoknál fogva, hanem azért sem veendő tekintetbe, mert mi sem gátolja ezen egyházakat, hogy a polgárilag megkötött házasságot egyházi uton is szen­tesítsék. Amint, hogy mindazon országok pél­dája, a­hol a polgári házasság hosszabb­­rövidebb idő óta fennáll, világosan mutatja, hogy a házasfelek, ie­en ritka kivétellel, a községházából egyenesen a templomba si­etnek, hogy ott az oltár előtt az egyház áldásában részesüljenek. De szükséges továbbá a polgári házas­ságnak behozatala annál fogva is, mert né­mely egyház részéről úgy a házasság köté­se, mint pedig felbontása ellen oly akadályok léteznek, melyeket a polgári törvényhozás ilyeneküt nem ismer és nem ismerhet el. És végre szükséges Magyarországon az általá­nos polgári házasságnak megteremtése azon oknál fogva is, hogy végre valahára meg­szűnjék azon zűrzavar, melyet négy-öt, majdnem hatféle házassági jog okoz. Többféle ellenvetést lehet az általános polgári házasság ellen hallani, így a többi közt azt mondják némelyek, hogy annak szüksége azért nem forog fenn, mivel azt a nép, a nagy közönség nem óhajtja. A vilá­gosi fegyverletétel előtt pár nappal 4 kép­viselő elveszettnek látván a nemzeti ügyet, Törökországba menekült. Egy éjjel vala­­m­ey rossz konokba kerülvén, csak három­nak közülök jutott hely a fal körül elnyúló körevein, míg a negyedik kénytelen volt a puszta földre lefeküdni. Ez keménynek találván ágyát, jobbról balra és balról jobb­ra forgolódott, úgy hogy egyik társa, a ki­nek kényelmesebb nyughelye vett, megszó­lította, hogy mit izeg-mozog örökké ? „Ha én is divánon feküdném“ — felelé a meg­szólít­ott — én sem mozognék.“ Hogy azok t. hát, a­kiknek egybekelése vagy házassá­guk fölbontása ellen semmi nehézség nem áll útjában, csendesen viselik magukat, a jelen állapot megváltoztatását nem kíván­ják, az magától érthető és igen természetes dolog, csakhogy a törvényhozásnak nem­csak azokra kell tekintettel lenni, hanem figyelembe kell venni azokat is, a­kik bár kevesen vannak, jogtalan sérelmeket szen­vednek. A­z. előadó úr azon ellenvetést is tet­te, hogy hiányzanak a kellő, megbízható közegek, a­kikre a polgári házasság kötése bízható lenne. Ha a t. képviselő úr figye­lembe veszi vala azt, hogy a községi jegy­zők mennyi tömérdek közigazgatási törvényt kénytelenek megtanulni, tudni, és azon kí­vül vizsgát tenni, hogy a közigazgatásnak úgyszólván minden ügyét jól kénytelenek vé­gezni, nemcsak azokat, melyek közvetlenül a községi életben merülnek fel, hanem azo­kat is, a­melyeket az ő teendőik közé a kormány sorozott, akkor remény­em, nem tette volna azon kifogást, hogy ezen közsé­gi jegyzők képtelenek néhány szakasznak a megtanulására, azon szakaszoknak, melyek a házassági akadályokat, a kihirdetést és végre az összeadás szertartását foglalják magukban — mert egyebet, azt hiszem, tudniok szükségtelen, hogy a házasságot polgári úton megkössék. De azt is említette a­z­ előadó úr, hogy a polgári házasság behozatalát meg kellene előzni az állam és egyház közti vi­szony rendezésének ; illetőleg, hogy a pol­gári házasság nem hozható be mindaddig, míg az állam az egyháztól, illetőleg az egy­ház az államtól nem választatik el. A t. képviselő úr ezt állította, de egyetlenegy okkal sem igyekezett igazolni, amint hogy az nehéz is lett volna, mert tudtommal mind­­azon országokban, melyekben a polgári há­zasság régi idő óta létezik, az egyház az államtól teljesen elválasztva nincs. Avagy Francziaországban, Belgiumban megtörtént-e ezen elválasztás, a franczia kormány, ille­tőleg franczia államhatalom képviselői nem nevezik e ki most is a püspököket, a­mint nevezték ezelőtt és nem létezik-e most is az államtanácsnak azon joga, hogy azon püs­pököket, akik hatalmi körüket áthágták, maga elé idézheti és elmarasztalhatja , nem javadalmazza-e a franczia állam nemcsak a főpapokat, hanem magukat a lelkészeket is ? Szóval, én azt tartom, hogy azon viszony, melyben a franczia egyház a forradalom előtt állott az államhoz, mai napig is fenn­áll, daczára annak, hogy a polgári házas­ság a század elején hozatott be. És ez így van a többi országokban is ; tudtommal az egyház az államtól Európában sehol elkü­lönítve nincs és csakis Amerikában van el­választva, hol a katholika és egyáltalában minden egyház a maga erejéből tartja fenn magát és az államnak semmi legkissebb be­folyást sem enged a maga ügyeibe. Előadtam, t. ház! az okokat, melyek a polgári házasságnak behozatala mellett szólnak és úgy hiszem sikerült megc­áfol­­nom azon érveket és ellenvetéseket, melye­ket a kötelező polgári házasság ellen a t. előadó úr emelni váéltóztatott. Ugyanazért kérem a t. házat, kérem a haladás, kérem a következetesség nevében, méltóztassék az általános kötelező polgári házasságot tar­talmazó indítványomat kegyesen elfogadni. (Élénk helyeslések.) Az indítvány így hangzik : Ámbár a keresztény és izraelita kö­zött, valamint az országon kívül kötött pol­gári házasságról szóló törvényjavaslat alal­­krottakat, akik az általános polgári házas­­­ság behozatalát kívánják, ki nem elégíti , de minthogy az, ha törvénynyé válik, lega­lább a legsúlyosabb jogsérelmek s a leg­nagyobb visszásságok megszüntetésére még­is alkalmas, annálfogva kijelentik, hogy azt egyelőre elfogadják ugyan, egyúttal azonban. Tekintettel arra, hogy a házasság lé­nyegileg polgári szerződés, a­melynek nem­csak a házas felek, hanem gyermekeik s rokonainak is polgári jogviszonyaira igen fontos következései vannak, ez okon e szer­ződés kötésének feltételei és módja a tör­vényhozás által szabandók meg s a szerző­dés az állami hatalommal felelős polgári ha­tóság előtt kötendő. Tekintettel továbbá arra, hogy az ily módon kötött házasság egyházilag leendő megáldásának semmi sem áll útjában, s azon országok tapasztalása szer­it, a­hol ezen intézmény régóta fennáll, a polgári ha­tóság által összeadott házastársak, ritka kivétellel, az egyházi áldást is szokták kérni. És végre tekintettel arra, hogy a kép­viselőház 1869 óta több ízben, utoljára 1880-ban az általános polgári házasság mel­lett fejezte ki akaratát, ily értelmű tör­vényjavaslat előterjesztésére utasítván az igazságügyminisztert, alálírottak indítvá­nyozzák . Utasítsa a t, képviselőim­, újabban az igazságügyminiszter úr­t, hogy az általá­nos polgári házasság iránt, még­pedig oly időben terjeszszen elő törvényjavaslatot, hogy az még a jelen országgyűlés alatt törvény erejére emeltethessék. Aláírták: Irányi Dániel, Hentaller La­jos, Krisztinkovich Ede, Csanády Sándor, Komjáthy Béla, Farkas Balázs, G Györfy Pet­­hő, Hi­lfy Ignácz, Mezey Ernő, Bódogh Albert, Horváth Boldizsár beszéde. (A keresztények és zsidók közötti házasság kérdésében 1883. nov. 20-án.) Tisztelt ház! (Halljuk! Halljuk!) Ha szemlét tartunk az ország bajai felett, a melyek kormánynak és törvényhozásnak ma annyi gondot, aggodalmat és küzdelmet okoznak, azon meggyőződéshez jutunk, hogy mizériáink legnagyobb és legveszedelmesebb részét ama hibáknak köszönhetjük, a­me­lyeket az elv, a rendszer rovására követ­tünk el. E forrásból erednek szellemi és anyagi haladásunk terén a félrendszabá­lyok, a­melyeknek kárhozatos eredménye nemcsak abban nyilvánul, hogy a bajt nem orvosolják, hanem azon megdöbbentő jelen­ségekben is mutatkozik, hogy a­míg ellen­feleink ereje fokról-fokra nő, saját tábo­runkban a lehangoltság, sőt az elkeseredés, vagy az apathia napról-napra nagyobb hó­dításokat tesz. Könnyelműen szemet hunytunk az igazság előtt, hogy kompromissum az ellen­tétes elvek között nem egyéb, mint kom­­­promittálása azon elvnek, a­melyet diadalra kellene juttatnunk és megörökítése a küz­delemnek, a­melytől menekülni akartunk. Úgy tettünk, mint a hadvezér, a­ki a­he­lyett, hogy egy döntő csatában tönkre tet­te volna az ellenséget, apró csatározásokra forgácsolta erejét s megelégedett mindany­­nyiszor a fegyvernyugvással, a melyet az­után az éber ellenség felmond, vagy meg­tör, a­mint neki erre kedvező alkalom kí­nálkozik. S íme uraim, nem okulva a múltakon, nem saját hibáinkon és ezek végzetes kö­vetkezményein, ma ismét egy ily félrend­szabálylyal állunk szemközt. A­helyett, hogy ugyanannyi erővel és idővel, a­melyet e törvényjavaslat előkészítése felemésztett, bá­torságunk volna a kérdést gyökeresen meg­oldani, újra, egy kompromisszummal aka­runk kísérletet tenni, a­mely nem elégíti ki a haladás és az állameszme híveit, sőt eze­ket elkedvetleníti a­nélkül, hogy ellenfelein­ket kibékítené. Az öröklési jogot az állam törvényei szabályozván, mi természetesebb annál, hogy ennek forrását, a házassági jogot is, az ál­lam van jogosítva és hivatva szabályozni. E törvényjavaslat azonban az államnak eme kétségbevonhatlan jogát csak részben revin­­dikálja, holott, mint említem, ugyanazon erőfeszítéssel azt egész teljében érvényesít­hetnék. De ezen államjogi tekinteten kívül van e törvényjavaslatnak azon alakban, a­mint az előttünk fekszik, még egy más, er­kölcsi következményeiben nagyon kártékony árnyékoldala. Felfogásom szerint már 1867- ben is helyesebben jártunk volna el, ha azon törvényre, a­melyet a zsidó-emanczi­­páczióról alkottuk, nem ütjük a spec­iális zsidójelleget, hanem egész általánosságban, a zsidók különös felemlítése nélkül, kimond­juk azt, hogy a polgári és politikai jogok gyakorlása a vallástól független. Ez­által nem prejudikáltunk volna az állam azon jogának, a­mely magától érthető, hogy út­ját vágja oly vallások keletkezésének és terjedésének, a­melyeknek hitelvei a keresz­tény társadalom alapelveivel s az állam czéljaival ellentétben vannak és veszélyt hozhatnának az államra. Hiszen ezen jogról az észak-amerikai konföderált államok sem mondottak le, sőt egész erélylyel őrködnek annak integritása felett, a­midőn például a mormonok letelepedését bizonyos területekre korlátozzák. Meg vagyok győződve, hogy egy ily elvi jellegű törvény sokkal kevésbbé provo­kálta volna a zsidók elleni előítéleteket, a­melyeket sötétebb századok hagytak re­ánk örökül, s a­melyek, mint a haldokló mécs, itt-ott, néha-néha még fellobognak. Miután azonban ez előítéletek, fájdalom, még nem vesztek ki egészen, szerintem nagy hiba volt a kormánytól, ez előítéleteknek újabb táplálékot nyújtani egy oly törvény­­javaslatnak benyújtása által, a­mely kerül­ve az elvi magaslatot, a törvényhozás in­tézkedését ismét egyszerű zsidókérdéssé degradálja. Nem tudom, minő tekintetek, vagy ag­godalmak vezették a kormányt, a­midőn arra szánta magát, hogy a kötelező polgári házasság helyett egy ily spec­iális zsidótör­vényt tegyen, le a ház asztalára, hogy azon jogok összessége helyett, a­melyek az államot a házassági jog szabályozásánál m­gilletik, megelégedjék azon egy töredékét visszaszerezni a nemzet részére. Ha azt hit­te, hogy e töredékjog revindikácziója keve­sebb ellentállással találkozik, úgy, e számí­tásában csalódott. Azok, a­kik a kötelező polgári házassággal szemben ellentétes elvi álláspontot foglalnak el, ez álláspontukat a jelen törvényjavaslattal szemben sem fogják feladhatni. Az elvi ellentét közöttünk és közöttük, itt és ott ugyanaz. Egyház és állam állanak egymással szemközt, s az egyház a maga elvi védelmében sokkal több szívósságot és következetességet szokott ki­fejteni, mint fájdalom mi, az állam jogainak érvényesítésében. Hiú ábrándokban ringatná magát az, a­ki csak egy pillanatig is hin­né, hogy akár az imperatív polgári házas­ság, akár pedig a jelen törvényjavaslat va­laha a kath. klérus szavazatával válhatnék törvénnyé. Ha pedig a kormány azon aka­dályoktól félt, a­melyeket a kath. klérus a törvény végrehajtásának terén emelhetne ellenünk, akkor e tévedés még nagyobb, s e tévedése a magyar kath. klérus teljes félreismerésén alapul. Ettől nincs okunk tartani. Azon klérus, a melynek főpapjai a leg­újabb zsidó zavargások közben is a szeretet törvényeit hirdeték, bármily mereven ra­gaszkodjék is, könnyen magyarázható és méltánylást igénylő okokból, elvi álláspont­jához, a­míg a kérdés az elvi diskuszió stádiumában mozog, azon klérus a legkisebb nehézséget sem fogja támasztani ott, a­hol a törvény végrehajtásáról lesz szó; mert r­ája illik, a­mit a költő a híres Kontrál és társairól mondott: mind hit és hazafi. S még ezzel sem merítettem ki azon tévedések sorát,­­a­melyekben a törvényja­vaslat konc­epcziója szenved. Azon súlyos vádakat, a­melyek a legújabb időben a há­zon kívül és belül a zsidóság ellen felme­rültek, a szenvedély sugalla, s a szenvedély mindig vak, elfogult, egyoldalú, igazságta­lan. Ki akarná elvitatni, hogy a zsidóság­nak is megvan a maga salakja, valamint megvan a keresztény társadalomnak is. Ám­de egyesek hibái vagy bűnei miatt az egész fal felett palctát törni nem lehet, nem sza­bad. S van még egy spec­iális szempont, a­melyet, ha ítéletünkben igazságosak aka­runk lenni a zsidóság irányában, nem sza­bad szem elől tévesztenünk. E faj hosszú századokon át ki volt rekesztve a polgári és politikai jogokból, sőt nagy részben ma­gából a társadalomból is. Csekély töredéke az orvosi pályán kereshetett menedéket, de a faj zöme kizárólag és egyedül az üzlet terére volt utalva. Csodálhatnók-e, ha ezen elszigeteltségében erkölcseire szokásaira néz­ve, a­melyeket nemzedékről-nemzedékre örö­költ, eltért volna azon keresztény társada­lom erkölcseitől és szokásaitól, a­melynek kebeléből szeretetlenül ki volt zárva, a m­elylyel össze nem vegyülhetett. Megütköz­­hetnénk-e rajta, ha majdnem kizárólag csak üzletekkel foglalkozhatván, felfogásában, ész­járásában, a kérdések és viszonyok mérle­gelésében, nála üzleti szempontok váltak volna uralkodókká. Ez egyoldalú fejlődés szükségszerű következménye volt a helyzet­nek, a mely számukra kijelölve volt s a melynek megváltoztatása nem az ő hatal­mukban állott. A töténelemből tudjuk, mily lassú lép­tekkel halad előre a népfajok, a népjellem átalakulása. Nemzedékek váltják fel egy­mást, a­míg az e czélra alkotott intézmé­nyek, a­míg az állam és a társadalom egy­bevágó közreműködése meghozzák e téren a sikert. Nálunk alig folyt le még másfél év­tized, hogy a zsidó emanczipáczióról szóló törvény a zsidóság korábbi elszigeteltségé­nek véget vetett s előtte a polgári és poli­tikai jogok sorompóit megnyitá, míg azon­ban a társadalom — csak valljuk be őszin­tén — még máig is mögötte áll a törvény­­hozás liberalizmusának. Valóban, te hát, a csodával volna határos, ha ily rövid idő alatt, ha a társadalomnak még mindig le nem küzdött szűkkeblűsége, előítéletei mel­lett eltűnt volna már minden differenczia, a­melyet századok emeltek és szilárdították a két tábor életnézletei, erkölcsei és szokásai között. Én teljes megnyugvással nézek a jö­vőbe, s azt hiszem, hogy panaszra annál kevésbbé van okunk a zsidóság ellen, mert a haladás, a­melyet az amalgamizáczió te­rén e rövid idő alatt felmutat, nem csak ki­elégítő,­­sőt meglepő. Ki merné kétségbe vonni azon jelentékeny hódítást, a­melyet a nemzeti nyelv és nemzeti szellem a zsi­dóság körében tett? Talán egy faj sincs az országban, a­mely e tekintetben a zsidósá­got túlszárnyalta volna. Vannak közöttünk, a­kik jellem, tudo­mány és műveltség tekintetében, a magán vagy a közélet legnemesebb alakjai között foglalnak helyet. Ma már a vád, hogy a zsidóság kerülne minden foglalkozást, a­mely nehezebb, fárasztóbb munkával jár, in­kább az ellenkező irányba csapott át, s ta­lán az irigység panasza az, hogy a gyár- és kézmű­ipar s a mezei­ipar terén is oly hatalmas versenyt támasztott, a­mely kel­lemetlen lehet azokra, a­kiket e verseny nagyobb erőfeszítésre kényszerít, de a­melyet a közérdek szempontjából csak üdvözölnünk kell. A­mint azonban egyrészről önámitás volna azt állítanunk, hogy a kölcsönös elő­ítélet, a kölcsönös idegenkedés a keresztény társadalom és a zsidóság között már vég­kép megszűnt, s az öszhang a keresztény és zsidóvilág erkölcseiben és szokásaiban be­vág­ott tény volna, másrészről kétségtelen az is, hogy ezen összhangot semmi sem ké­pes oly gyorsan és biztosan létrehozni, mint azon varázserő, a­mely a vérrokonságban, a­mely a családi életben rejlik. S éppen azért, az állameszme posztu­­látumain kívül még egy nagy ok van, sür­getni a polgári házasságot, mint oly intéz­ményt, a­melynél nincs hatalmasabb és biz­tosa­n eszköz, a kölcsönös előítéletek, a köl­csönös idegenkedés kiirtására, az erköl­csökben és szokásokban meg mutatkozó dif­­ferencziák kiegyenlítésére s arra, hogy a zsidóság megtartván ugyan vallását, a­mely bennünket nem bánt, de lassanként elveszt­vén faji jellegét és jelentőségét, a társada­lomban, mint homogén elem, végkép beol­vadjon. E­­zért csak a második vagy har­madik nemzedék fogja ugyan elérhetni, de annál előbb eléri azt, minél inkább sietünk mi, a polgári házasságot intézményeik so­rában meghonosítani. Igaz ugyan, hogy a kormány törvény­javaslata, a midőn a keresztények és zsidók között a polgári házasságot lehetővé teszi némileg megközelíti a czélt; csakhogy fél h­ton állapodik meg s a czélnak nem felel meg teljesen. Félek s azt hiszem, hogy aggodalmam nem alaptalan, hogy a törvény kedvezmé­nyével csak kivételesen fognak élni; csak azok fogják felhasználni ezt, a­kiknek egy­más iránti vonzalma nagyobb, erősebb, mint vallási érzületük. Más volna az, ha a tör­vényhozás azt mondaná: „minden házasság első­sorban polgári kötés, a melyet az állam törvényei szabályoznak, s a melyet az állam közegei előtt lehet és kell megkötni, s a többi a felek lelkiismeretének a dolga, a melybe az állam nem avatkozik. Ez a mi­dőn nem distingvál házasság és házasság közt, nem feszélyez senkit és nem kelt fel megütközést. Ellenben egészen más hatása van annak, ha az állam azt mondja , mint­hogy egybekelésteket a keresztény törvény tiltja, tehát én kivételesen megengedem azt. Az imperatív polgári házasság háttérbe szorítja; a jelen törvényjavaslat ellenben előtérbe állítja az antagonizmust a vallás és állam között. Az kíméli: emez sérti a vallási érzületet. Amaz lehetőleg kerüli, ez ellenben egyenesen provokálja a nép előíté­letét. Ismétlem, félek: nagyon kevesen lesz­nek azok, a­kik, ha leküzdik is vallásos érzületüket, de elég erőt és bátorságot érez­­zenek magukban, szembeszállani a nép elő­ítéleteivel, a­mely a rendes házasság mellett ezt a házasságot mindig kivételes zsidóhá­zasságnak fogja tekinteni. S e helyütt egész tisztelettel vissza kell utasítanom azon szemrehányást, mely­­lyel tegnap a tisztelt előadó úr az 1867-ki kormányt illeti. Mulasztásról vádolván azt, hogy már akkor nem terjesztett egy ilyne­mű törvényjavaslatot a törvényhozás elé. Legyen szabad erre megjegyeznem, hogy az alkotmányos élet kezdetén, midőn sem az igazságügy, sem pedig a politikai admi­­nisztráczió szervezve nem voltak, a köze­gek abszolút hiányában, lehetetlen lett vol­na ezt tennie. De hogy az akkori kormány felada­tának teljes tudatával bírt e téren, mutatja azon körülmény, hogy mihelyt a szervezés munkájában némileg előhaladt, ha jól em­lékszem, 1870. évi február hóban, egy tör­vényjavaslatot tett le a ház asztalára, a­mely a vallások szabad gyakorlatának czi­­mét viseli ugyan homlokán, de a­melynek egyik szakasza majdnem szóról-szóra igy hangzik : „az állam a házasságot első­sor­ban polgári kötésnek tekinti, a melyet az állam törvényei szabályoznak. Az igazság­ügyminiszter tüzetes törvényjavaslatot fog a polgári házasság szabályozásáról elő­ter­jeszteni.“ Ebben, úgy hiszem, a kötelező polgári házasság elve van kimondva. S hogy az ak­kori igazságügy miniszter is komolyan vet­te feladatát, erre nézve hivatkozhatom azok­ra, a­kik a­ e tárgyban akkor tartott miniszteri tanácskozásokban részt vet­tek , különösen pedig az én tisztelt bará­tomra, Hodossy Imre úrra, a­ki az alapel­vek megállapítása után, a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslat kidolgozá­sával megbízva volt. Hogy azonban az ak­kori igazságügyminiszter kevéssel azután oly okokból, a­melyek nem tartoznak ide, kénytelen volt lemondani s a megkezdett művet be sem fejezhette, ezért őt vád nem érheti. E nyilatkozattal tartoztam az igazság konstatálásának és azon kormány megtámadt reputác­iójának, a­melynek én egyik igény­telen tagja voltam. Daczára azonban mind­azon aggodalmaknak és elvi szempontoknak, a­melyeket ezen törvényjavaslat ellen fel­soroltam, nem foghatnék azokkal kezet, a­kik e törvényjavaslatot vissza akarnák vet­­ni. Én sem helyeslem ugyan a kormányél­­járását, hogy ismét félrendszabálylyal ül elő; nekem is fáj, hogy csak megközelítik ezért, a­midőn azt elérhette volna. De el kell ismernem, hogy a törvényjavaslat is nagy haladást jelez. Nemcsak lehetővé teszi a jövőre a keresztények és zsidók közti e­v­­dekelést, hanem véget vet az eddigi botrá­­nyos állapotnak is, hogy a külföldi törvé­nyek oltalma alatt kötött polgári házassá­­gok, ha a házasfelek ez ország területén­ telepedtek le, a konkubinátusnak, s az a házasságból született gyermekek törvényte­­leneknek tekintessenek. Egy nagy liberális elv diadala van abban, uraim, hogy az ál­­lam, habár részben is, gyakorlatban veszi elidegeníthetetlen jogát a házassági figy szabályozása körül. De e törvényjavaslat súlypontját, a legnagyobb vívmányt, melyet az nyújt, al­­­ban találom , hogy tekintet nélkül a házas­felek vallására, kivétel nélkül elismeri azon polgári házasságok érvényét, a­melyet a hazánkba áttelepedett külföldiek a külföl­dön kötöttek. Úgy hiszem, uraim, azon ál­lam, mely ily messzire ment, nem marad­hat sokáig azon anonál helyzetben, hogy a házassági ügy szabályozásának jogát csak saját törvényhozásától és a kötelező polgári házasság jótéteményeit csak saját állam­polgáraitól vonja meg. Ez mindenesetre oly nagy rés az el­lenfél védsánczain, a­melynek horderejűt nem szabad kicsinyelnünk. Nora veszett el hitem e nemzetnek életrevalósága iránt s meg vagyok győződve, hogy egy merészebb kor, egy erélyesebb nemzedék be fogja tel­jesen fejezni a művet, a melynek e kezde­mény első alapjait rakta le. Még az antiszemitákat sem érteném, ha vissza akarnák utasítani e törvényjavas­latot. Ha alaposak volnának is mindazon vádak, a­melyekkel a zsidókat elbontják, még akkor is, sőt nekik első­sorban kelle­ne ezt megszavazniok. Mert ha csakugyan veszélyt látnak a zsidóságban a keresztény társadalomra nézve, de ha sem e fajt kiir­tani nem akarják, amint tudom, hogy nem akarják, sem pedig nem képesek az európai hatalmakat rávenni arra, hogy keresztes ex­­pedicziót szervezzenek s a zsidókat egyesült erővel Jeruzsálembe áttelepítsék , akkor igen az ő szempontjukból két kézzel kell megra­gadniok e törvényjavaslatban azon egyetlen posszibilis eszközt, a­mely a zsidóságot las­san kivetkőztetvén faji jellegéből s bele­ol­vasztván a közös társadalomba, azt időfoly­­tán az országra nézve ártalmatlanná, veszély­telenné teszi. De még kevésbbé érteném azokat a­kik e törvényjavaslatot a liberalizmus ne­vében elleneznék. Közel négy évtized több­ször viharos felhői vonultak el fejem felett a mióta én is e táborhoz tartozom. — Azon nemzedék sarja vagyok, a mely elvek és eszmék kultuszában nevelkedett fel. Azok nyomain jártam, a kiknek szintén volt lel­kesedésük a múltak dicsősége felett, de a kik mégis inkább szerették a jövőt, mint a múltat. Azok útmutatását követtem, a­kik a jövő szempontjából mérlegeltek minden kérdést, minden intézményt, a­kik mertek és tudtak rombolni és alkotni egyiránt a szerint, a­mint ezt egy szebb jövő érdekei követelték, szembeszállva minden előítélet­tel, azzal is, a­mely felülről a hatalom nim­­busában, és azzal is, a­mely alulról a nép­szerűség kaczér mosolyában jelentkezik, f» híven azon nagy szellemekhez, a­kik egy­kor a tábor élén állottak, sem tehetem ma­gamévá, a politikai va banque elvét, nem fo­gadhatnám el az ant Caesar aut nihil jel­­szava ellen a mely nem a liberalizmus, ha­nem a radikalizmus jelszava. Vallásos érzületem nem engedi meg egy színvonalra állani azokkal, a­kik az emberbaráti szeretet törvényeit vallják, de nem gyakorolják ; liberalizmusom pedig tilt­ja, hogy inkább ragaszkodjam a létező rost­hoz, mintsem elfogadjam e kevésbbé jót, mi­vel a legjobbat rögtön el nem érhetem. De ha bár megtanultam meggyőződésemmel gyakran egyedül maradni a közvélemény el­lenére is, mégis fájna, ha a jelen esetben azon félreértésnek tenném ki magamat, hogy liberalizmusomat csak ürügyül használtam fel arra, hogy elvethessem ezen, a mai áramlatok között népszerűtlen törvényjavas­latot. A liberalizmusnak szintúgy, mint lel­kiismeretemnek tartozom vele, hogy­­? megszavazzam. (Élénk éljenzés és tetszés e­llenzék November 21. A Kemény Zsigmond társaság nov. havi rendes gyűlése M.-Vásárhelyt november, 13-a A Kemény Zsigmond társaság novem­ber havi rendes gyűlését mult vasárnap lá­totta meg a városi tanácsház nagy termében a tagok élénk részvéte és szép számú ha­­gatóság jelenléte mellett. Kevéssel 4 óra után dr. Apor Károl elnök a gyűlést megnyitotta s a tárgysoro­zat előterjesztése után Gönczi János r.­ koronkai ref. lelkész olvasta fel Rózsáné czimü balladáját. Meséje ez: Rózsáné férje hirtelen meghal, eltemetik, de gyanú ébred a falu népe közt az asszony és egy foró legény ellen, ki a temetés óta sápadt, bete­ges szint váltott. Ez a gyanú és bűntalat okozza Rózsáné bünhődését. A cselekvést helyes motívumon alapszik, a lelkiállapot találólag van festve. Ez valamint a válasz­­tékos nyelv és jó előadás általános tetszés­sel találkozott. Ezután Lakatos Sámuel k. titkár ol­vasta fel: Egy székely dalnok, mint sza­­badságharczos a segesvári csatában (188. július 31.) czimű tanulmányát Mártont

Next