Ellenzék, 1883. július-december (4. évfolyam, 143-297. szám)
1883-11-21 / 267. szám
Kolozsvárt, 1883. gári házasság intézményét ostrom alá vette, nem tehetem, hogy annak védelmére legalább a legfőbb érveket ne adjam elő. Mindnyájan, még azok is, kik a kánoni jog terén állanak,felismerik, hogy a házasság úgy a házastársak, mint gyermekeik és rokonaik polgári jogviszonyaira nézve, igen fontos következményekkel jár. Amiből önként következik, mint azt Éles Henrik I. képviselőtársam az imént igen helyesen fejtegette, hogy a házasság úgy kötésének, mint esetleg felbontásának feltételeit és módját a polgári törvényhozásnak kell megállapítania és annálfogva annak kezelését, a hozott törvények végrehajtását oly közegekre bíznia, akik csakis az államhatalomnak felelősek, csakis annak utasításait követni tartoznak. Jól tudom, hogy vannak némely egyházak, amelyek a házasságot szentségnek tekintve, annak kötését, esetleg feloldását maguknak tulajdonítják. De ezen egyházak követelése, nemcsak a már imént előadott okoknál fogva, hanem azért sem veendő tekintetbe, mert mi sem gátolja ezen egyházakat, hogy a polgárilag megkötött házasságot egyházi uton is szentesítsék. Amint, hogy mindazon országok példája, ahol a polgári házasság hosszabbrövidebb idő óta fennáll, világosan mutatja, hogy a házasfelek, ieen ritka kivétellel, a községházából egyenesen a templomba sietnek, hogy ott az oltár előtt az egyház áldásában részesüljenek. De szükséges továbbá a polgári házasságnak behozatala annál fogva is, mert némely egyház részéről úgy a házasság kötése, mint pedig felbontása ellen oly akadályok léteznek, melyeket a polgári törvényhozás ilyeneküt nem ismer és nem ismerhet el. És végre szükséges Magyarországon az általános polgári házasságnak megteremtése azon oknál fogva is, hogy végre valahára megszűnjék azon zűrzavar, melyet négy-öt, majdnem hatféle házassági jog okoz. Többféle ellenvetést lehet az általános polgári házasság ellen hallani, így a többi közt azt mondják némelyek, hogy annak szüksége azért nem forog fenn, mivel azt a nép, a nagy közönség nem óhajtja. A világosi fegyverletétel előtt pár nappal 4 képviselő elveszettnek látván a nemzeti ügyet, Törökországba menekült. Egy éjjel valamey rossz konokba kerülvén, csak háromnak közülök jutott hely a fal körül elnyúló körevein, míg a negyedik kénytelen volt a puszta földre lefeküdni. Ez keménynek találván ágyát, jobbról balra és balról jobbra forgolódott, úgy hogy egyik társa, a kinek kényelmesebb nyughelye vett, megszólította, hogy mit izeg-mozog örökké ? „Ha én is divánon feküdném“ — felelé a megszólított — én sem mozognék.“ Hogy azok t. hát, akiknek egybekelése vagy házasságuk fölbontása ellen semmi nehézség nem áll útjában, csendesen viselik magukat, a jelen állapot megváltoztatását nem kívánják, az magától érthető és igen természetes dolog, csakhogy a törvényhozásnak nemcsak azokra kell tekintettel lenni, hanem figyelembe kell venni azokat is, akik bár kevesen vannak, jogtalan sérelmeket szenvednek. Az. előadó úr azon ellenvetést is tette, hogy hiányzanak a kellő, megbízható közegek, akikre a polgári házasság kötése bízható lenne. Ha a t. képviselő úr figyelembe veszi vala azt, hogy a községi jegyzők mennyi tömérdek közigazgatási törvényt kénytelenek megtanulni, tudni, és azon kívül vizsgát tenni, hogy a közigazgatásnak úgyszólván minden ügyét jól kénytelenek végezni, nemcsak azokat, melyek közvetlenül a községi életben merülnek fel, hanem azokat is, amelyeket az ő teendőik közé a kormány sorozott, akkor reményem, nem tette volna azon kifogást, hogy ezen községi jegyzők képtelenek néhány szakasznak a megtanulására, azon szakaszoknak, melyek a házassági akadályokat, a kihirdetést és végre az összeadás szertartását foglalják magukban — mert egyebet, azt hiszem, tudniok szükségtelen, hogy a házasságot polgári úton megkössék. De azt is említette az előadó úr, hogy a polgári házasság behozatalát meg kellene előzni az állam és egyház közti viszony rendezésének ; illetőleg, hogy a polgári házasság nem hozható be mindaddig, míg az állam az egyháztól, illetőleg az egyház az államtól nem választatik el. A t. képviselő úr ezt állította, de egyetlenegy okkal sem igyekezett igazolni, amint hogy az nehéz is lett volna, mert tudtommal mindazon országokban, melyekben a polgári házasság régi idő óta létezik, az egyház az államtól teljesen elválasztva nincs. Avagy Francziaországban, Belgiumban megtörtént-e ezen elválasztás, a franczia kormány, illetőleg franczia államhatalom képviselői nem nevezik e ki most is a püspököket, amint nevezték ezelőtt és nem létezik-e most is az államtanácsnak azon joga, hogy azon püspököket, akik hatalmi körüket áthágták, maga elé idézheti és elmarasztalhatja , nem javadalmazza-e a franczia állam nemcsak a főpapokat, hanem magukat a lelkészeket is ? Szóval, én azt tartom, hogy azon viszony, melyben a franczia egyház a forradalom előtt állott az államhoz, mai napig is fennáll, daczára annak, hogy a polgári házasság a század elején hozatott be. És ez így van a többi országokban is ; tudtommal az egyház az államtól Európában sehol elkülönítve nincs és csakis Amerikában van elválasztva, hol a katholika és egyáltalában minden egyház a maga erejéből tartja fenn magát és az államnak semmi legkissebb befolyást sem enged a maga ügyeibe. Előadtam, t. ház! az okokat, melyek a polgári házasságnak behozatala mellett szólnak és úgy hiszem sikerült megcáfolnom azon érveket és ellenvetéseket, melyeket a kötelező polgári házasság ellen a t. előadó úr emelni váéltóztatott. Ugyanazért kérem a t. házat, kérem a haladás, kérem a következetesség nevében, méltóztassék az általános kötelező polgári házasságot tartalmazó indítványomat kegyesen elfogadni. (Élénk helyeslések.) Az indítvány így hangzik : Ámbár a keresztény és izraelita között, valamint az országon kívül kötött polgári házasságról szóló törvényjavaslat alalkrottakat, akik az általános polgári házasság behozatalát kívánják, ki nem elégíti , de minthogy az, ha törvénynyé válik, legalább a legsúlyosabb jogsérelmek s a legnagyobb visszásságok megszüntetésére mégis alkalmas, annálfogva kijelentik, hogy azt egyelőre elfogadják ugyan, egyúttal azonban. Tekintettel arra, hogy a házasság lényegileg polgári szerződés, amelynek nemcsak a házas felek, hanem gyermekeik s rokonainak is polgári jogviszonyaira igen fontos következései vannak, ez okon e szerződés kötésének feltételei és módja a törvényhozás által szabandók meg s a szerződés az állami hatalommal felelős polgári hatóság előtt kötendő. Tekintettel továbbá arra, hogy az ily módon kötött házasság egyházilag leendő megáldásának semmi sem áll útjában, s azon országok tapasztalása szerit, ahol ezen intézmény régóta fennáll, a polgári hatóság által összeadott házastársak, ritka kivétellel, az egyházi áldást is szokták kérni. És végre tekintettel arra, hogy a képviselőház 1869 óta több ízben, utoljára 1880-ban az általános polgári házasság mellett fejezte ki akaratát, ily értelmű törvényjavaslat előterjesztésére utasítván az igazságügyminisztert, alálírottak indítványozzák . Utasítsa a t, képviselőim, újabban az igazságügyminiszter úrt, hogy az általános polgári házasság iránt, mégpedig oly időben terjeszszen elő törvényjavaslatot, hogy az még a jelen országgyűlés alatt törvény erejére emeltethessék. Aláírták: Irányi Dániel, Hentaller Lajos, Krisztinkovich Ede, Csanády Sándor, Komjáthy Béla, Farkas Balázs, G Györfy Pethő, Hilfy Ignácz, Mezey Ernő, Bódogh Albert, Horváth Boldizsár beszéde. (A keresztények és zsidók közötti házasság kérdésében 1883. nov. 20-án.) Tisztelt ház! (Halljuk! Halljuk!) Ha szemlét tartunk az ország bajai felett, a melyek kormánynak és törvényhozásnak ma annyi gondot, aggodalmat és küzdelmet okoznak, azon meggyőződéshez jutunk, hogy mizériáink legnagyobb és legveszedelmesebb részét ama hibáknak köszönhetjük, amelyeket az elv, a rendszer rovására követtünk el. E forrásból erednek szellemi és anyagi haladásunk terén a félrendszabályok, amelyeknek kárhozatos eredménye nemcsak abban nyilvánul, hogy a bajt nem orvosolják, hanem azon megdöbbentő jelenségekben is mutatkozik, hogy amíg ellenfeleink ereje fokról-fokra nő, saját táborunkban a lehangoltság, sőt az elkeseredés, vagy az apathia napról-napra nagyobb hódításokat tesz. Könnyelműen szemet hunytunk az igazság előtt, hogy kompromissum az ellentétes elvek között nem egyéb, mint kompromittálása azon elvnek, amelyet diadalra kellene juttatnunk és megörökítése a küzdelemnek, amelytől menekülni akartunk. Úgy tettünk, mint a hadvezér, aki ahelyett, hogy egy döntő csatában tönkre tette volna az ellenséget, apró csatározásokra forgácsolta erejét s megelégedett mindanynyiszor a fegyvernyugvással, a melyet azután az éber ellenség felmond, vagy megtör, amint neki erre kedvező alkalom kínálkozik. S íme uraim, nem okulva a múltakon, nem saját hibáinkon és ezek végzetes következményein, ma ismét egy ily félrendszabálylyal állunk szemközt. Ahelyett, hogy ugyanannyi erővel és idővel, amelyet e törvényjavaslat előkészítése felemésztett, bátorságunk volna a kérdést gyökeresen megoldani, újra, egy kompromisszummal akarunk kísérletet tenni, amely nem elégíti ki a haladás és az állameszme híveit, sőt ezeket elkedvetleníti anélkül, hogy ellenfeleinket kibékítené. Az öröklési jogot az állam törvényei szabályozván, mi természetesebb annál, hogy ennek forrását, a házassági jogot is, az állam van jogosítva és hivatva szabályozni. E törvényjavaslat azonban az államnak eme kétségbevonhatlan jogát csak részben revindikálja, holott, mint említem, ugyanazon erőfeszítéssel azt egész teljében érvényesíthetnék. De ezen államjogi tekinteten kívül van e törvényjavaslatnak azon alakban, amint az előttünk fekszik, még egy más, erkölcsi következményeiben nagyon kártékony árnyékoldala. Felfogásom szerint már 1867- ben is helyesebben jártunk volna el, ha azon törvényre, amelyet a zsidó-emanczipáczióról alkottuk, nem ütjük a speciális zsidójelleget, hanem egész általánosságban, a zsidók különös felemlítése nélkül, kimondjuk azt, hogy a polgári és politikai jogok gyakorlása a vallástól független. Ezáltal nem prejudikáltunk volna az állam azon jogának, amely magától érthető, hogy útját vágja oly vallások keletkezésének és terjedésének, amelyeknek hitelvei a keresztény társadalom alapelveivel s az állam czéljaival ellentétben vannak és veszélyt hozhatnának az államra. Hiszen ezen jogról az észak-amerikai konföderált államok sem mondottak le, sőt egész erélylyel őrködnek annak integritása felett, amidőn például a mormonok letelepedését bizonyos területekre korlátozzák. Meg vagyok győződve, hogy egy ily elvi jellegű törvény sokkal kevésbbé provokálta volna a zsidók elleni előítéleteket, amelyeket sötétebb századok hagytak reánk örökül, s amelyek, mint a haldokló mécs, itt-ott, néha-néha még fellobognak. Miután azonban ez előítéletek, fájdalom, még nem vesztek ki egészen, szerintem nagy hiba volt a kormánytól, ez előítéleteknek újabb táplálékot nyújtani egy oly törvényjavaslatnak benyújtása által, amely kerülve az elvi magaslatot, a törvényhozás intézkedését ismét egyszerű zsidókérdéssé degradálja. Nem tudom, minő tekintetek, vagy aggodalmak vezették a kormányt, amidőn arra szánta magát, hogy a kötelező polgári házasság helyett egy ily speciális zsidótörvényt tegyen, le a ház asztalára, hogy azon jogok összessége helyett, amelyek az államot a házassági jog szabályozásánál mgilletik, megelégedjék azon egy töredékét visszaszerezni a nemzet részére. Ha azt hitte, hogy e töredékjog revindikácziója kevesebb ellentállással találkozik, úgy, e számításában csalódott. Azok, akik a kötelező polgári házassággal szemben ellentétes elvi álláspontot foglalnak el, ez álláspontukat a jelen törvényjavaslattal szemben sem fogják feladhatni. Az elvi ellentét közöttünk és közöttük, itt és ott ugyanaz. Egyház és állam állanak egymással szemközt, s az egyház a maga elvi védelmében sokkal több szívósságot és következetességet szokott kifejteni, mint fájdalom mi, az állam jogainak érvényesítésében. Hiú ábrándokban ringatná magát az, aki csak egy pillanatig is hinné, hogy akár az imperatív polgári házasság, akár pedig a jelen törvényjavaslat valaha a kath. klérus szavazatával válhatnék törvénnyé. Ha pedig a kormány azon akadályoktól félt, amelyeket a kath. klérus a törvény végrehajtásának terén emelhetne ellenünk, akkor e tévedés még nagyobb, s e tévedése a magyar kath. klérus teljes félreismerésén alapul. Ettől nincs okunk tartani. Azon klérus, a melynek főpapjai a legújabb zsidó zavargások közben is a szeretet törvényeit hirdeték, bármily mereven ragaszkodjék is, könnyen magyarázható és méltánylást igénylő okokból, elvi álláspontjához, amíg a kérdés az elvi diskuszió stádiumában mozog, azon klérus a legkisebb nehézséget sem fogja támasztani ott, ahol a törvény végrehajtásáról lesz szó; mert rája illik, amit a költő a híres Kontrál és társairól mondott: mind hit és hazafi. S még ezzel sem merítettem ki azon tévedések sorát,amelyekben a törvényjavaslat koncepcziója szenved. Azon súlyos vádakat, amelyek a legújabb időben a házon kívül és belül a zsidóság ellen felmerültek, a szenvedély sugalla, s a szenvedély mindig vak, elfogult, egyoldalú, igazságtalan. Ki akarná elvitatni, hogy a zsidóságnak is megvan a maga salakja, valamint megvan a keresztény társadalomnak is. Ámde egyesek hibái vagy bűnei miatt az egész fal felett palctát törni nem lehet, nem szabad. S van még egy speciális szempont, amelyet, ha ítéletünkben igazságosak akarunk lenni a zsidóság irányában, nem szabad szem elől tévesztenünk. E faj hosszú századokon át ki volt rekesztve a polgári és politikai jogokból, sőt nagy részben magából a társadalomból is. Csekély töredéke az orvosi pályán kereshetett menedéket, de a faj zöme kizárólag és egyedül az üzlet terére volt utalva. Csodálhatnók-e, ha ezen elszigeteltségében erkölcseire szokásaira nézve, amelyeket nemzedékről-nemzedékre örökölt, eltért volna azon keresztény társadalom erkölcseitől és szokásaitól, amelynek kebeléből szeretetlenül ki volt zárva, a melylyel össze nem vegyülhetett. Megütközhetnénk-e rajta, ha majdnem kizárólag csak üzletekkel foglalkozhatván, felfogásában, észjárásában, a kérdések és viszonyok mérlegelésében, nála üzleti szempontok váltak volna uralkodókká. Ez egyoldalú fejlődés szükségszerű következménye volt a helyzetnek, a mely számukra kijelölve volt s a melynek megváltoztatása nem az ő hatalmukban állott. A töténelemből tudjuk, mily lassú léptekkel halad előre a népfajok, a népjellem átalakulása. Nemzedékek váltják fel egymást, amíg az e czélra alkotott intézmények, amíg az állam és a társadalom egybevágó közreműködése meghozzák e téren a sikert. Nálunk alig folyt le még másfél évtized, hogy a zsidó emanczipáczióról szóló törvény a zsidóság korábbi elszigeteltségének véget vetett s előtte a polgári és politikai jogok sorompóit megnyitá, míg azonban a társadalom — csak valljuk be őszintén — még máig is mögötte áll a törvényhozás liberalizmusának. Valóban, te hát, a csodával volna határos, ha ily rövid idő alatt, ha a társadalomnak még mindig le nem küzdött szűkkeblűsége, előítéletei mellett eltűnt volna már minden differenczia, amelyet századok emeltek és szilárdították a két tábor életnézletei, erkölcsei és szokásai között. Én teljes megnyugvással nézek a jövőbe, s azt hiszem, hogy panaszra annál kevésbbé van okunk a zsidóság ellen, mert a haladás, amelyet az amalgamizáczió terén e rövid idő alatt felmutat, nem csak kielégítő,sőt meglepő. Ki merné kétségbe vonni azon jelentékeny hódítást, amelyet a nemzeti nyelv és nemzeti szellem a zsidóság körében tett? Talán egy faj sincs az országban, amely e tekintetben a zsidóságot túlszárnyalta volna. Vannak közöttünk, akik jellem, tudomány és műveltség tekintetében, a magán vagy a közélet legnemesebb alakjai között foglalnak helyet. Ma már a vád, hogy a zsidóság kerülne minden foglalkozást, amely nehezebb, fárasztóbb munkával jár, inkább az ellenkező irányba csapott át, s talán az irigység panasza az, hogy a gyár- és kézműipar s a mezeiipar terén is oly hatalmas versenyt támasztott, amely kellemetlen lehet azokra, akiket e verseny nagyobb erőfeszítésre kényszerít, de amelyet a közérdek szempontjából csak üdvözölnünk kell. Amint azonban egyrészről önámitás volna azt állítanunk, hogy a kölcsönös előítélet, a kölcsönös idegenkedés a keresztény társadalom és a zsidóság között már végkép megszűnt, s az öszhang a keresztény és zsidóvilág erkölcseiben és szokásaiban bevágott tény volna, másrészről kétségtelen az is, hogy ezen összhangot semmi sem képes oly gyorsan és biztosan létrehozni, mint azon varázserő, amely a vérrokonságban, amely a családi életben rejlik. S éppen azért, az állameszme posztulátumain kívül még egy nagy ok van, sürgetni a polgári házasságot, mint oly intézményt, amelynél nincs hatalmasabb és biztosan eszköz, a kölcsönös előítéletek, a kölcsönös idegenkedés kiirtására, az erkölcsökben és szokásokban meg mutatkozó differencziák kiegyenlítésére s arra, hogy a zsidóság megtartván ugyan vallását, amely bennünket nem bánt, de lassanként elvesztvén faji jellegét és jelentőségét, a társadalomban, mint homogén elem, végkép beolvadjon. Ezért csak a második vagy harmadik nemzedék fogja ugyan elérhetni, de annál előbb eléri azt, minél inkább sietünk mi, a polgári házasságot intézményeik sorában meghonosítani. Igaz ugyan, hogy a kormány törvényjavaslata, a midőn a keresztények és zsidók között a polgári házasságot lehetővé teszi némileg megközelíti a czélt; csakhogy fél hton állapodik meg s a czélnak nem felel meg teljesen. Félek s azt hiszem, hogy aggodalmam nem alaptalan, hogy a törvény kedvezményével csak kivételesen fognak élni; csak azok fogják felhasználni ezt, akiknek egymás iránti vonzalma nagyobb, erősebb, mint vallási érzületük. Más volna az, ha a törvényhozás azt mondaná: „minden házasság elsősorban polgári kötés, a melyet az állam törvényei szabályoznak, s a melyet az állam közegei előtt lehet és kell megkötni, s a többi a felek lelkiismeretének a dolga, a melybe az állam nem avatkozik. Ez a midőn nem distingvál házasság és házasság közt, nem feszélyez senkit és nem kelt fel megütközést. Ellenben egészen más hatása van annak, ha az állam azt mondja , minthogy egybekelésteket a keresztény törvény tiltja, tehát én kivételesen megengedem azt. Az imperatív polgári házasság háttérbe szorítja; a jelen törvényjavaslat ellenben előtérbe állítja az antagonizmust a vallás és állam között. Az kíméli: emez sérti a vallási érzületet. Amaz lehetőleg kerüli, ez ellenben egyenesen provokálja a nép előítéletét. Ismétlem, félek: nagyon kevesen lesznek azok, akik, ha leküzdik is vallásos érzületüket, de elég erőt és bátorságot érezzenek magukban, szembeszállani a nép előítéleteivel, amely a rendes házasság mellett ezt a házasságot mindig kivételes zsidóházasságnak fogja tekinteni. S e helyütt egész tisztelettel vissza kell utasítanom azon szemrehányást, melylyel tegnap a tisztelt előadó úr az 1867-ki kormányt illeti. Mulasztásról vádolván azt, hogy már akkor nem terjesztett egy ilynemű törvényjavaslatot a törvényhozás elé. Legyen szabad erre megjegyeznem, hogy az alkotmányos élet kezdetén, midőn sem az igazságügy, sem pedig a politikai adminisztráczió szervezve nem voltak, a közegek abszolút hiányában, lehetetlen lett volna ezt tennie. De hogy az akkori kormány feladatának teljes tudatával bírt e téren, mutatja azon körülmény, hogy mihelyt a szervezés munkájában némileg előhaladt, ha jól emlékszem, 1870. évi február hóban, egy törvényjavaslatot tett le a ház asztalára, amely a vallások szabad gyakorlatának czimét viseli ugyan homlokán, de amelynek egyik szakasza majdnem szóról-szóra igy hangzik : „az állam a házasságot elsősorban polgári kötésnek tekinti, a melyet az állam törvényei szabályoznak. Az igazságügyminiszter tüzetes törvényjavaslatot fog a polgári házasság szabályozásáról előterjeszteni.“ Ebben, úgy hiszem, a kötelező polgári házasság elve van kimondva. S hogy az akkori igazságügy miniszter is komolyan vette feladatát, erre nézve hivatkozhatom azokra, akik a e tárgyban akkor tartott miniszteri tanácskozásokban részt vettek , különösen pedig az én tisztelt barátomra, Hodossy Imre úrra, aki az alapelvek megállapítása után, a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslat kidolgozásával megbízva volt. Hogy azonban az akkori igazságügyminiszter kevéssel azután oly okokból, amelyek nem tartoznak ide, kénytelen volt lemondani s a megkezdett művet be sem fejezhette, ezért őt vád nem érheti. E nyilatkozattal tartoztam az igazság konstatálásának és azon kormány megtámadt reputációjának, amelynek én egyik igénytelen tagja voltam. Daczára azonban mindazon aggodalmaknak és elvi szempontoknak, amelyeket ezen törvényjavaslat ellen felsoroltam, nem foghatnék azokkal kezet, akik e törvényjavaslatot vissza akarnák vetni. Én sem helyeslem ugyan a kormányéljárását, hogy ismét félrendszabálylyal ül elő; nekem is fáj, hogy csak megközelítik ezért, amidőn azt elérhette volna. De el kell ismernem, hogy a törvényjavaslat is nagy haladást jelez. Nemcsak lehetővé teszi a jövőre a keresztények és zsidók közti evdekelést, hanem véget vet az eddigi botrányos állapotnak is, hogy a külföldi törvények oltalma alatt kötött polgári házasságok, ha a házasfelek ez ország területén telepedtek le, a konkubinátusnak, s az a házasságból született gyermekek törvényteleneknek tekintessenek. Egy nagy liberális elv diadala van abban, uraim, hogy az állam, habár részben is, gyakorlatban veszi elidegeníthetetlen jogát a házassági figy szabályozása körül. De e törvényjavaslat súlypontját, a legnagyobb vívmányt, melyet az nyújt, alban találom , hogy tekintet nélkül a házasfelek vallására, kivétel nélkül elismeri azon polgári házasságok érvényét, amelyet a hazánkba áttelepedett külföldiek a külföldön kötöttek. Úgy hiszem, uraim, azon állam, mely ily messzire ment, nem maradhat sokáig azon anonál helyzetben, hogy a házassági ügy szabályozásának jogát csak saját törvényhozásától és a kötelező polgári házasság jótéteményeit csak saját állampolgáraitól vonja meg. Ez mindenesetre oly nagy rés az ellenfél védsánczain, amelynek horderejűt nem szabad kicsinyelnünk. Nora veszett el hitem e nemzetnek életrevalósága iránt s meg vagyok győződve, hogy egy merészebb kor, egy erélyesebb nemzedék be fogja teljesen fejezni a művet, a melynek e kezdemény első alapjait rakta le. Még az antiszemitákat sem érteném, ha vissza akarnák utasítani e törvényjavaslatot. Ha alaposak volnának is mindazon vádak, amelyekkel a zsidókat elbontják, még akkor is, sőt nekik elsősorban kellene ezt megszavazniok. Mert ha csakugyan veszélyt látnak a zsidóságban a keresztény társadalomra nézve, de ha sem e fajt kiirtani nem akarják, amint tudom, hogy nem akarják, sem pedig nem képesek az európai hatalmakat rávenni arra, hogy keresztes expedicziót szervezzenek s a zsidókat egyesült erővel Jeruzsálembe áttelepítsék , akkor igen az ő szempontjukból két kézzel kell megragadniok e törvényjavaslatban azon egyetlen posszibilis eszközt, amely a zsidóságot lassan kivetkőztetvén faji jellegéből s beleolvasztván a közös társadalomba, azt időfolytán az országra nézve ártalmatlanná, veszélytelenné teszi. De még kevésbbé érteném azokat akik e törvényjavaslatot a liberalizmus nevében elleneznék. Közel négy évtized többször viharos felhői vonultak el fejem felett a mióta én is e táborhoz tartozom. — Azon nemzedék sarja vagyok, a mely elvek és eszmék kultuszában nevelkedett fel. Azok nyomain jártam, a kiknek szintén volt lelkesedésük a múltak dicsősége felett, de a kik mégis inkább szerették a jövőt, mint a múltat. Azok útmutatását követtem, akik a jövő szempontjából mérlegeltek minden kérdést, minden intézményt, akik mertek és tudtak rombolni és alkotni egyiránt a szerint, amint ezt egy szebb jövő érdekei követelték, szembeszállva minden előítélettel, azzal is, amely felülről a hatalom nimbusában, és azzal is, amely alulról a népszerűség kaczér mosolyában jelentkezik, f» híven azon nagy szellemekhez, akik egykor a tábor élén állottak, sem tehetem magamévá, a politikai va banque elvét, nem fogadhatnám el az ant Caesar aut nihil jelszava ellen a mely nem a liberalizmus, hanem a radikalizmus jelszava. Vallásos érzületem nem engedi meg egy színvonalra állani azokkal, akik az emberbaráti szeretet törvényeit vallják, de nem gyakorolják ; liberalizmusom pedig tiltja, hogy inkább ragaszkodjam a létező rosthoz, mintsem elfogadjam e kevésbbé jót, mivel a legjobbat rögtön el nem érhetem. De ha bár megtanultam meggyőződésemmel gyakran egyedül maradni a közvélemény ellenére is, mégis fájna, ha a jelen esetben azon félreértésnek tenném ki magamat, hogy liberalizmusomat csak ürügyül használtam fel arra, hogy elvethessem ezen, a mai áramlatok között népszerűtlen törvényjavaslatot. A liberalizmusnak szintúgy, mint lelkiismeretemnek tartozom vele, hogy? megszavazzam. (Élénk éljenzés és tetszés ellenzék November 21. A Kemény Zsigmond társaság nov. havi rendes gyűlése M.-Vásárhelyt november, 13-a A Kemény Zsigmond társaság november havi rendes gyűlését mult vasárnap látotta meg a városi tanácsház nagy termében a tagok élénk részvéte és szép számú hagatóság jelenléte mellett. Kevéssel 4 óra után dr. Apor Károl elnök a gyűlést megnyitotta s a tárgysorozat előterjesztése után Gönczi János r. koronkai ref. lelkész olvasta fel Rózsáné czimü balladáját. Meséje ez: Rózsáné férje hirtelen meghal, eltemetik, de gyanú ébred a falu népe közt az asszony és egy foró legény ellen, ki a temetés óta sápadt, beteges szint váltott. Ez a gyanú és bűntalat okozza Rózsáné bünhődését. A cselekvést helyes motívumon alapszik, a lelkiállapot találólag van festve. Ez valamint a választékos nyelv és jó előadás általános tetszéssel találkozott. Ezután Lakatos Sámuel k. titkár olvasta fel: Egy székely dalnok, mint szabadságharczos a segesvári csatában (188. július 31.) czimű tanulmányát Mártont