Ellenzék, 1884. július-december (5. évfolyam, 153-305. szám)

1884-09-16 / 216. szám

(JfOfliK­evTOiyam SZERKESZTŐI IRODA: jeltirily-tttet» 16. sz. hová a lap szellemi részét illeti közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉKI ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva ifit in*.....................16 trt. j[ Negyedévi a ... 4 frt. fjérrs......................... 8 frt. Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. (tijtieaik )* „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Stuiozsvar, kedd szeptember 16, 1884. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcz. 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 80 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt & kiadó-h­ivatal 1. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Jisy Péter nincs többé! Qf E megrendítő hír futotta át a vá­­ost villámgyorsasággal és rezdült végig m­oc zsongással mindazok szivén, kik­­ embert tisztelték, bámulták. E­g­y rabé­r, ki a mint az öregség lépcső­én szi­lt alá, mely ez utóbbi év alatt a nézve, a háromszorosan vesztesre nézve a sóhajok, a gyötrelmek kálvá­riájává lett: mintha csak a piedestal képcsőin haladt volna felebb, hogy hir­­telen halála után, szobor nagyságú a­akja álljon meg tiszteletet parancsoló ugasságban. Egy ember, ki egy­ nagy egy­­ikkerületnek lelkiatyja tudott lenni, iszent könyv ihletétől meghatott profé­­tjává tudott emelkedni, a krisztusi kijelentésnek, a szív és kedély örök vangyeliumának igaz hirdetője bírt mi. e mai korszakban, melynek fa­rk, hangulata, világnézete oly messze sík amaz egyszerű kortól, melynek szív világában nyert kifejezést a test- trérs­ég, szabadság és egyenlőség nagy­­elve, hogy társadalmaknak arczulatját nyarazza, hogy válaszfalakat lebont­son, hogy szolidaritást hozzon létre a emberek között, hogy a tiszta szi­keket láthatatlan lánczczal fűzze az ég­je j egybe. Egy ember, kinek mély lelke, fe szelleme egyike vala azon nagy áeknek, nagy szellemeknek, melyeken ím­e láthatatlan láncz átvonul és a ki­nek ajka, ha beszédre zendül, ez édes tóéket tűzte szorosabbra az emberek között az által, hogy fölebb emelte az szmény felé. Egy ember, kinek szónoklata templomot épitett, kinek szónoklata ha­­n­ar lelkesedést keltött, kinek szónok­ig feledhetetlen dalként szűrődött át áfe-társai szivén keresztül, melyre a késő öreg napjaikban is meghatottan emlékeznek vissza. Soha azon egyház­ain, a lelkek azon templomába oldal­ai­ saruval lépni nem mernék, mely­ik jelentését igy magyarázta meg va­­lki, mint Nagy Péter mindannyiszor. Ahányszor föllépett arra a szószékre, mely égő csipkebokor világától volt be­tiltva, mikor ő beszélt, az isten kö­rtétől reszketett meg a szív. Erez­ik, a­mit Schiller mond, hogy míg az azságot keressük, láthatatlan lépték­­re jár miközöttünk. És ez az ember, az ihletés ez utol­­rtetlen kifejezője, nagyobb elmével­­te mint szívvel. Az a bölcs kormányzás, melylyel az erdélyi ref. egyházkerület ügyeit ve­zérlő, oly erélyt, oly h­ozáférhetetlen jel­lemezőt, oly megingathatlan akarat­erőt mutatott föl, mely ellenfeleit elnému­lásra kényszerité, tisztelőit bámulatra ragadta. Korszakot alkotó esemény egyik szel­lemi szerzője volt. Az öt egyházkerü­let egyesülése Nagy Péter bölcs mér­séklete, ellenállhatlan varázsa érvelése, szónoki heve nélkül nem jöhet létre oly öszhangzóan, oly ellenszegülés, fájdalmas utósz nélkül. És ez egyesülés a magyar kultú­rának az újabb időben egyik legna­gyobb ténye. Midőn Debreczenben a collegium lelkes ifjúsága e férfi lakása előtt meg­jelent, a fáklyák világító sorával: az a szó, melyet Nagy Péter ajka elejtett . . . a mustármag erejével birt. Periklesről írják, hogy beszédének falánkja benszakadt a hallgató szivében. Nagy Péter beszéde is ilyen vala. De e szó tett is volt. Fáradhatatlan te­vékenység, kimerithetetlen áldozatkész­ség, melylyel erejét, nyugalmát, mun­kásságát az egyháznak szentelé. Politikában is erős meggyőződés jellemző, de volt ereje a politikai pá­lya kétes koszorúját letenni, a papi szó­szék emelése kedvéért. A világi hiúság és fény rendre jobban bánta. Magányba vonult és tette magát oly nélkülözhetetlenné, hogy most ha­lála után gyászba borul az egyház és az ő általa üresen hagyott helynek üres­ségét érzi szivében; gyászba borul e vá­ros, melynek társadalmi életében ki­magaslott alakja; gyászba a muzeum­­egylet, melynek létesítésében oroszlán­­rész illető; gyászba a kolozsvári ref. tanoda, melynek egyik alapítója és büsz­kesége volt, mint egykori tanár . . . De érintsem a köztiszteletben álló egyetlen nővérét is elvesztett fiú bá­natát ? Az eszményi szerelem egyik évül­­hetetlen alakja az a gyászoló nő, kinek könnyeit csak a gondviselő Isten szám­lálja meg. Nagy Péter az író, ki az egyházi irodalom legnehezebb termékét a K­á­­t­é­t, a vallásos élet ábéczéjét evangé­liumi egyszerű nyelven bírta megírni, az angol szépirodalom legkiváló termé­keinek gondos átültetője volt. Mi a férfias jellem­ez alakját e férfiatlan korszakban kétszeresen si­ratjuk. Az emlékezet köti koszorúját, a mi virágunk rejtőzzék az illatos és ragyo­gó pompájú virágok közé. Áldott legyen örökre dicső emléke! 4 Kis leányomnak. Kis leányom ! édes áli­odisod Ken zavarja most még semmi gond, Álmodod a boldogság regéjét, Ütt az álmok szép tündére mond. Hogyha alszol s hogyha ébren is vagy, Ai'-.odis még a te életed . . .­­ átadjál még! és az ébredésről ne tudj semmit, — ameddig lehet 1 % is elég korán megtudod majd. Hogy mi jut az életben nekünk, Hogy reménynél s fájó csalódásnál Híg egyéb a mi életünk.­­ Megtudod majd, megtanít az élet, E szigorú nehéz oskola, Hogy a sors a gazdag édes anyja, H a szegénynek csupán mostoh­a. Játékaid, olcsó kis babáid, — Ha társaid élted reggelén — Gondozd el, a gazdag rá se nézne ! —­­ ürömöt lel bennük a szegény . . . a gazdagnak minden napja, éje, Minden persze élveket terem, • szegény ember szegény gyermekének •Mme is oly öroratelen . . . lehet majd bársonyos ruhád, hogy Jnden ember megkérdje neved, — , mezben, hogy ha lát az azután koldus is lenéz, kinevet, v'!t “tan nem az ember számit, j,*® l­élek, mely égből fakad, j,e­­­selyem, amit csúnya hernyó, *'s gyapjú, mit a birka ad . . . fölébredsz, — vajh’ sokára lenne ! 0 » v .... 0 — . . -J~ ICL fy­rtnok szívvel a világba lépsz, M ember szül hízelgő beszéddel lö­lyog midőn szemedbe néz ; “tanári felyosan nevetve, jillyóljik tilalmad, hited, — ’ « ‘“ide; olyan, mint a kígyó : Unok — és hideg-Lesz egy-két szív, — olyan is akad még , — Mely őszintén, igazán szeret, De az nem fog sima mosolygással Hizelgöleg szólani neked: Megmondja, amit lelkében érez , — Emeljen, vagy sújtson bár vele; Pedig az ily valódi barátnak, A világban, durva a neve.......... Most még alszol, — oh beh boldog is vagy ! Ha fölébredsz, másként lesz tudom ! Érző lelked sok tövis megtépi, Megvérzi e göröngyös úton . . . Ám legyen a szent hit utitársad ! Nyomdokában gy­ógy-balzsam terem . . . Megoltalmaz, fölemel .... de addig álmodjál még édes gyermekem ! . . . Tompa Kálmán. lELLENZÉK' TÁRCZAJA. 1884. szeptember 16. Nagy Péter: Alig hihető, hogy e név együtt emlit­­tessék a gyásszal; alig hihető, hogy ő, ki annyiszor nyújtotta nekünk a vigaszt és reményt, most, minden elősejtelem nélkül, egyszerre váratlanul, mintha villám sújtana le a felhőtlen égből, ily megrázólag meg­­szomorítson mindnyájunkat. Szombaton még örömét fejezte ki egy öreg barátja, hogy új virágházának építése befejeztetett — s bár akkor szomorú mo­­solylyal jegyezte meg a püspök, hogy „azt hiszem, Józsi fiamnak építettem" — de ak­kor ezt szólás­formának vehette a környe­zet, mert akkor még életerős, munkaképes férfi volt Nagy Péter. Ma már halott. A szerető nagyapának szive megsza­kadt. Nagyon megszokta volt szép és ked­ves unokáit. Ő nevelte, ő gondozta, játszott velük, mint egy mythoszi alak s gyönyör­ködött bennük, miként virágaiban és gyü­mölcscsemetéiben. A végzet kettőt ragadott el tőle e drága gyermekek közül. Élete fá­jának két ép és egészséges hajtását, öreg napjainak vigasztalását. Oda voltak nőve e gyermekek szivéhez. S miután a gondvise­lés alig néhány nappal ezelőtt, váratlanul s talán több kegyetlenséggel, mint meny­nyivel az ember korlátolt bölcsessége ki­békülhet, ragadta el tőle a gyermekeket, szive nem birta meg a nehéz sebet s hal­hatatlan lelke oda költözött, hol eltávozott leányában és unokáiban uj családot és isten kegyelmében uj dicsőséget talál. A megdöbbenés városszerte nagy, és nagy lesz a fájdalom az országban minde­nütt. Nem volt az országnak ékesebben szóló prédikátora ; nem volt az ev. ref. egyháznak munkásabb főpásztora; nem volt a köz- és társas életnek tiszteletreméltóbb alakja. Az isteni jóságnak, az emberi kötelességek­nek, a társadalmi átalakulásoknak és a pa­pi hivatásnak nem volt nálánál szebb, értel­mesebb és igazabb magyarázója. A természetet úgy vizsgálta, miként egy kiterített bibliát. Szellemének csodála­tos érzékenységével mindig össze tudta egyez­tetni a gondviselés munkáját a gondviselés parancsával, a természet törvényeit az evan­gélium törvényeivel. Mint kertész óvta növényeit a paraszi­­táktól, a gombáktól, a mohától és az idét­len hajtásoktól. Mint főpap óvta híveit a gonoszságtól, az elvetemültségtől, a becste­lenségtől és gyűlölködéstől. Családjának élt, hogy mintája legyen az embereknek ; irodájá­ban élt, hogy mintája legyen a munkások­nak ; a szószéken élt, hogy mintája legyen a papoknak; ő volt felkérve, hogy Szász Károlyt püspökké avassa. Nem tehető meg. A ha­lál megfosztotta őt, hogy a halhatatlanság egy újabb sugara ragyogjon nemes homlo­kára, és megfosztotta egyházi irodalmunkat attól, hogy egy örök emlékezetű szónoklat­tal gazdagítsa nemzeti kincstárunkat. De a sugárkéve, melyet beszédeiből kétségtelenül összeköt valamely hivatott kéz, a magyar szónoklati remekek állandó dicsőségét fog­ja alkotni. E beszédek csodás öszhangban egye­sítették a tudós biztosságát, a keresztyén hitét, és a költő ihletségét. Szava egyszerű volt, mint a kijelentett igazság, hangja gyenge de zengzetes, mint a permeteg hul­lása, akcziója nyugodt és természetes, mintha csak társalogna, érvei meggyőzők, hasonlatai igazak, logikája erős. Semmi sem hasonlítható e beszédek egyszerűségéhez és varázsához. Az ember a természet vaskövetkeze­­tességű törvényeinek érezte hatalmát. Még látszatát is kerülte a hatásvadászatnak. Körmönfont okoskodások, meglepő fordula­tok, patriotikus szólásformák nem találha­tók e beszédekben. Kontemplativ természet volt s ezért hatott az észre; érző ember volt és ezért hatott a szívre. Magyarázatai­val észrevétlenül karolt át, mint a levegő,­ s lelkünket eltöltötte a hit minden gyönyö­­­­rével. Kételyeidet eloszlatta, bánatodban meg­vigasztalt, kötelességeidre figyelmeztetett. „ Életed szépnek, munkád derültnek, csalódá­sod elviselhetőnek tűnt fel e beszédek alatt. Az erdőben csak az enyhülést, a mezőn csak az illatot, az emberekben csak a fele-­ barátot érezted. Hangskálája fogyatékos volt, de sza-­­vának szárnya fölvitte a hallgatót az örök­­biró elé. Alig képzelhető, hogy ki­csíny hang­ oly terjedelmeket ölthessen, mint az övé. Csekély eszközzel sohasem lehetett nagyobb­ eredményeket elérni. Hangkészletének min­den parányát mesterileg tudta felhasználni.­­ Mindig úgy képzeltem e kis hangot, mint a felhős eget, mely mindenütt csak szürke s azért mégis kiszámithatatlan benne a szín­változás sokasága. Lelki alázatosságggal teszem le koszo­rumat e nagy prédikátor ravatalára. Egyet­­­len fiának, ki mint orvos és jó barát hí­ven követi halhatatlan atyját a köteles-1 ségteljesités becsületes munkájában, nem vi-­ gasztalást kívánok — mert vannak sebek melyek örökre nyitva maradnak, mint a­­ kráterüregek — hanem erőt, hogy a nagy­ csapás súlya alatt össze ne roskadjon. flARTHA MIKLÓS: Nagy Péter élete. Az erdélyi reformátusok főpapi széke üres. Péter püspök a nagy vallásbölcsész, kerek Erdély legnagyobb egyházi szónoka, egyházának legbuzgóbb munkása, a szere­tett főpap, a zseniális iró, a közpálya buz­gó harczosa, a lelkes hazád, ki mindenütt és mindig ott volt, mikor baja volt a magyar­nak; de mindenünnen elmaradt, hol a koncz fölött folyt az osztozkodás — nincs többé. Maros-Vásárhelynél a csatában, Nagy­szeben sötét börtönében, a küzdők első so­raiban az elnyomatás alatt s Erdély főpapi székén, mikor a hajnal derengeni kezdett, mindenütt találkozunk Nagy Péter nevével. Ha lesz szó, ki megírja egykor méltó­­képen Erdély történelmét, abban a kötetben a legfényesebb lapok egyike bizonyára Nagy Péterről szóland. Nagy Péter erdélyi püs­pökről, ki élete utolsó perczeig egyházának szentelte tevékeny életét s az élet azon ko­rában is, mikor mások már visszavonulnak a közpályáról­­a csendes magányba, Nagy Pétert még mindig ott találjuk a reformá­tus egyház munkásai között. Szívünk megdöbben arra a gondolatra, hogy a református egyház elvesztette leg­­szeretettebb papját . Önkénytelenül is végig czikázik agyunkon egy szomorú gondolat, váljon jön-e más helyére, ki hozzá hasonló legyen. A sír, mely fölött könnyes szemmel állunk meg, egy szorgalmas munkában el­töltött élet véghatára. Izgalmakban, szenve­désben eltöltött hatvannégy esztendő sirja. Illik erre az álldásos életre visszatekin­tenünk. Nagy Péter 1819. ápril 22 én született Kolozsvári. Atyja­­’kollozsvári polgár volt, szegény, de becsületes, munkás ember, ki észrevette fiában a nagy tehetséget , isko­lába adta. A református kollégium kongó falai közt szívta magába a tudomány és bölcseség első cseppjeit. Itt végezte a deákiskolákat, a jogi, bölcsészeti és theológiai tanfolyamot, itt tűnt ki először nagy szellemi képessége és ékesszólása. Kifogyhatatlan víg kedélye fölvilla­nyozta iskolatársait, a szeretet, melylyel rajtok csüngött, megszerezte neki az egész iskola szeretetét, kitartó szorgalma a ta­nulók és tanárok becsületét egyaránt. Alig lépett ki az iskolából, megválasz­tották segédpapnak Kolozsvárra (1839. dec. 27-ikén) s 1840. január elsején elfoglalta állomását. Másfél esztendeig volt segédpapja a kolozsvári eklézsiának, midőn 1841. junius havában rendes pappá választatott. Oly tekintélyes állás ez, minőt nem töltöttek be emberemlékezet óta huszonkét esztendős fi­atal emberrel. De Nagy Péterben nem csa­latkoztak, kik e nevezetes posztra helyezték. A huszonkét esztendős fiatal­ember megállotta a sarat. Pedig abban az időben Kolozsvár az erdélyi szellemi, társadalmi és politikai élet központja volt s a református papok valóságos missziót teljesítettek. Nagy Péter olyan készültséggel akar­ta elfoglalni ezen állomást, hogy ne talál­­hassan senki rajta gáncsolni valót. Nyilvá­nos szigorlatot állott ki a kolozsvári és ma­ros­vásárhelyi református főtanodákban a philosophiai és theologiai tudományokból s gondolkozott, miképen hajthassa végre rég­óta táplált óhajtását, meglátogatni a kül­földi egyetemeket. Pappá szenteltetvén a marosvásárhe­lyi zsinaton 1842-ben egyházától szabadsá­­rdot nyervén s a kolozsvári egyház lelkes pátronusaitól gyámolitva meglátogatta a göttingai egyetemet. Theologiai és vegytani ismeretekkel gazdagítva tért vissza 1843 őszén Kolozs­várra. De alig jelent meg hallgatói között terhes betegség sulyosodott rá, úgy, hogy új állomását csak az 1844-ik év tavaszán fog­lalhatta el, még mindig meggyengülve test­ben, de lélekben annál jobban megerő­södve. 1846-ban Nagy Pétert, mint kitűnő vegyészt a göttingai egyetem tudós ta­nára, a híres Wöhlernek legkedvesebb ta­nítványát, a református egyház főtanácsa ki­nevezte a kolozsvári kollégiumhoz a termé­szettudományok segédtanárává, így találták őt 1848- 49-iki szabad­ságharcznak vagy napjai. Vegyészeti ismereteit ekkor a minden­felől megtámadott hazának szentelé. A kor­mány ekkor egy tündergyárat állított, mely­nek vezetését Nagy Péterre bízta. 1848 őszén szomorú fordulatot vett ügyünk s a maros­vásárhelyi szerencsétlen csata után már csak Háromszék tartotta magát, vívva a titáni harczot; Erdély többi része Urbán kezébe került. És megkezdte Urbán a jók üldözését, több hazafival együtt Nagy Pétert is elhur­­czoltatta Szebenbe, hol a börtönben sínylő­dött mindaddig mig Bem tábornok be nem vette Szebent 1849-ben. Nagy Péter ekkor megszabadult s még ez évben megházasodván nőül vette Wes­selényi Krisztina bárónőt. Dicső csaták után következett Világos, Komárom, Arad. A derék generálisok, kik­nek a­mig kard volt a kezében mindig há­tát látta a sereg, megkezdették a rend hely­reállítását aczéllal, ólommal, kötéllel s nem­sokára megküldhették legfelsőbb helyre e tudósítást: „Varsóban minden csendes.“ Megnyíltak az iskolák, tanár, tanuló, kik együtt küzdöttek a csatában, elfoglal­ták helyeiket a múzsák hajlékában. Az a katedrán, ez a padban. Nagy Péter is visszatért tanítani az iskolába. 1850-ben a rekonsistorium meg­­választá őt ugyanez iskolához rendes ta­nárnak, meghagyván egyszersmind papi állását is. 1855-ig működött e minőségben. Ez ideig mind a négy erdélyi refor­mátus kollégium mellett volt theologiai szak egy egy tanárral. Ekkor belátta az egyház, hogy egy tanár az összes tudományt nem képes föl­dolgozni, összevonta hát a négy intézetet Kolozsvárra oly módon, hogy az öt theoló­giai tanárt fizesse az enyedi iskola, miután csak az volt olyan helyzetben, hogy fizet­hesse ; az új intézet hivatalos iratait a­z.­­enyedi iskola pecséte alatt állítsa ki s Ko­lozsvárt csak ideiglenes szállásának tekintse, mig a feldúlt Enyed ismét kebelébe fogad­hatja az iskolát. Ezen intézkedéssel Nagy Péter életé­nek egy fényes és befolyásban gazdag sza­kasza vette kezdetét, az egyházi főtanács őt nevezte ki a gyakorlati theologia taná­rának, mely állomásán hét évig maradt. 1862-ben a theologia áttétetvén Enyed­­re, Nagy Péter Kolozsvártt maradt, soha föl nem adott papi állásában. 1861 ben közfejegyző lett s 1866-ban Bo­­dola Sámuel püspök halálával erdélyi püspök­ké választatott. Ő volt az erdélyi egyházke­rület 36 ik püspöke. Püspöksége első éveiben élénken érdeklődött Kolozsvár város közügyei iránt. Mint a városi bi­ottság tagja a hetvenes években tevékeny részt vett városunk köz­gyűlésein és sokszor hallotta mély bölcses­séggel teljes irányadó szavait. Politikai szereplése már szű­kebb körű volt. Eszterházy Kálmán gróffal Vetter Antal tábornok és Sámi László ellenében Kolozsvár város országgyűlési képviselőjé­vé választatván, megjelent a parlamentben is, de rövid ideig képviselte Kolozsvárt. Elfáradt a politikai élet legkevésbé sem fölemelő küzdelmeiben s visszavonult, hogy annál többet használhasson majd egyhá­zának. Nagy Péter püspöki vezetése alatt szűnt meg a zsinattartás rendszere s ennek he­lyébe lépett a képviseleti alapon szervezett egyházkerületi közgyűlés. Az egyházi élet terén legfontosabb működése volt az, melyet az öt egyházke­rület egyesítésében kifejtett. Engesztelékeny, de a cselekedetek te­

Next