Ellenzék, 1884. július-december (5. évfolyam, 153-305. szám)
1884-10-09 / 236. szám
tó ELLENZEK TASCZAJA. 1884. október 9. Egy kis magyar Don Quijote. *affajts feleség. Irta Gyárra a tliy Zsigáné. 295 lap. Ára 1 frt 80 kr.) (Vége.) És ha Spanyolországban, hol akkor e ••'tu leginkább dühöngött, a jobbak felfaltak még az országrendei előtt is — 155- ben — és kérelmezték a királytól .hazugság és üresség ama veszedelmes üdveinek elégettetését és újak kiadásátsk örökre betiltását“ (no persze, mikor 70 maga a koronás fő volt azoktól -fiabban elbolonditva, mint legszorgalmasabb olvasójok), vajon mi ?Elégedhetünk e e téren az Eötvös Károly és Ugrón Gábor elhangzott felfalásaival (a képviselőház f. évi márcz. ülésén); napirendre térhetünk-e a meg. ^hireote tények, adatok, számok felett, mllyek naponta mind szaporodnak ; s be^tjnk-e, mig egészen nyakunkra nő az ár? ! Mig minden müveit államban a közel^ítségre veszélyes könyveket rendőrileg riskilják, mig a szabad Angliában egy frfitársaság vádolja be az erkölcstelen leírni termékek terjesztőit a bíróság ,, csak mi nem tudnánk s ne akarnánk semmit,e válságos helyzet javítására? ,újonnem két kézzel kell-e megragadnunk ! 1 ^r'iwnálnunk minden mentőeszközt, mely e szégyenletes és kárhozatos állapotból, ezen elnyeléssel fenyegető regénytenger áramlatból kiszabadításunkra felénk nyújtatik ? E czéllól — ismétlem — kettős becset s fontosságot kell tulajdonítanunk minden ilyen kísérletnek és munkálnunk ezek győzelmére. Mert bizony már tele vagyunk a szív regényes feleségekkel és környezetükkel: az Euphrozina mamákkal és leányaikkal, az éneklő és zongorázó és francziázó és szavaló és felolvasó és versiró Adalgitákkal, Eszmeráldákkal, Árpádinákkal. (A propos Árpádina,! Ah! ismerlek szép maszk! te hires költőnő!! nemednek büszkesége!!! Találkoztam már veled; épen ezen gyönyörű, férfi-nö nevet viselted, épen ilyen gyönyörű költönöi versek alatt, épen ilyen gyönyörű nö-férfi hivatás dicsőítésének zengedezése közben.. . . *) *) L. Gyulai !’. N ü k a tükör előtt ez, beszélyének hasonnevű alakját, kinek ott leirt dolgait — már még 1863-ban, az Arany Koszorújában először megjelenéskor — oly sok magyar nő vette magára, hogy igen érzékeny feljajdulásokat tesznek vala a nem épen hízelgő, de annál találóbb leczke miatt; és pl. Emilia, a megfogadott prókátor, olyan kedveskedő kapacitálásokra vetemedett s olyan nevetséges követelést tett becsületkérdéssé — t. i. hogy a szerző és a szerkesztő nyilatkoztassák ki, hogy ama beszély alakjai és tárgyai csupa képzeletiek — , hogy még maga a szolidlelkű Arany is kijött flegmájából és nála páratlan, kíméletlen élességgel verte vissza a nők érdekében elkövetett nevetséges védekezéseket. — Igen bizony, tele vagyunk a „Regényes feleségében festett alakokkal, kik „sajnálják, hogy az életet nem egy-egy jeles regényíró rendezi, ki nekik is juttatna valami szerepet abban , rajongó, lehetetlenségek után futó, szegény tévelygőkkel, kiket edső nevelésük a a rosz könyvek úgy megrontottak, hogy a szerető szív, a szelíd természet és erős akarat is igen gyönge őket kiragadni a képzelgések ködös világából a való élet számára.“ Noha gyönge mindez kiragadni őket veszélyes hóbortjaikból, hát hadd ragadja ki az, ami elég erős, a legerősebb erre nézve: a maróguny, a nevetségessé tétel ! S ennek a munkának derekasan meg is felel könyvünk, ez a mi kis Honjuijoténk. *) S bárha épen nem ringathatjuk magunkat olyan csalóka reményben, hogy hatása folytán — mint a Cervantesé után — nem teremnek többé nálunk bolondító regények és nem maradnak elbolondítható olvasók , de annyit merek jósolni, hogy hatni fog, mert hatnia kell! mert a jótékony Amit pedig csupán annak jelzésre említek fel, hogyha már 21 év előtt igy álltak a dolgok nálunk, hogyan állhatnak ma, a hitványnál hitványabb divatlapok és regénymellékletek aranykorában, azaz hogy a szemét korában . . . *) Mellékesen fölemlítem, hogy a francziiknak is van ugyan egy basonczimü termékeik [Fiobert Gusztáv : Két újkori Don Quijotte, (Bouvard és Pécuchet)] de az egészen más czélú és tartalmú. Nálunk pedig Jókai Rab Rabija némileg don quijotei alak ugyan, de nem Don Quijote a szóban levő értelemben, hatás szükséges elemeivel bőven rendelkezik. Valóban sajnálom, hogy időm és terem nem engedik meg most részletekbe bocsátkoznom, midőn tán máris túlmentem a szokott határon; amit azonban reméltem, nem fog hibáztatni a t. szerkesztő úr, valamint az ez ügyben illetékes olvasóközönség. Különben elmondták és elmondják a többit a szokott módon mások, és igy talán bátran el is maradhat a — biablon... Legalább tán a meséjét mondanám el ? Minek ? Ez a mese — fájdalmas igazság, melyet már jól ismerhet az, a kinek van szeme a látásra, füle a hallásra. A ki pedig nem ismerné, hát olvassa el a könyvből s csak nézzen szét maga körül , és megtalálja az életben száz meg száz alakban, változatban mindenfelé . Budapestiül Kolozsvárig és innen a legutolsó falucskág, ahol csak vannak olvasók és házalók, kik képpel, tükörrel, órával s mit én tudom minő ezermusterkedésekkel fogdossák a jámbor olvasókat, és igy viszik a civilisatió zászlaját, miként Arany mondja a poloskáról... Én mostan a hasonczélű munkás örömével s meggyőződésével csak annyit kívántam constatálni, hogy ez a könyv g .V nagyon szükséges és hasznos fegyver a jelzett kárhozatos divat ellen, amelyet mig tiz józan ember kárhoztat, ezerannyi esztelen az, vagyis űzetik az által, a mig végre esztelenségének áldozata lesz. S ennek némi illustrálására és — ismétlem : nem a párhuzamba erőszakolásért — a mi rohamos haladásunkat bizonyára öntudatosan és tapasztalatok alapján jelző és jellemző lényeges különbséget kell fölemlítenem a két, hasonczélú műről. Ugyanis míg Cervantes Don Luijoteja, hóbortjából teljesen kijózanodva, a bolond regényeket maga ítéli el, és emberi részvétünk kíséri természetes halálát : könyvünk regényes asszonya, ez a donna Quijote*) ép ellenkezőleg : mind végig bolond marad; erőnek erejével mártyr akar lenni, — oly szánandó bolond, hogy az ő tengernyi bolondsága miatt öngyilkosságot kisérlő férjének (vélt) halálát s leányának az ö tudta és akarata nélkül megesküvését és eltávozását is mind csupa „regényes* dolognak tartja, s még örül a szegény bolond, hogy ezek okot adtak neki egy másik, a világ által majd megbámulandó ,regényes“ dolog elkövetésére, az öngyilkosságra, amihez a mérget már jó előre, az első Ponson-féle regény olvasásakor megszerezte a szegény regényes asszony, ahogy már ez egy mai divatos regényolvasóhoz illik. . . Íme regényes hölgyeim, itt egy re-U A donna (dr. donya) Quijote nevet nme is alkalmazhatjuk, miután a Quijote szó nem tulajdonnév hanem — egyelek mellett — általában nevet,ség is egyént jelent, ki nem neki való, hóbortos dolgokkal vesződik. &í?t.S*is# jutóik évfolyam SZERKESZTŐI IRODA: jjiiriij’-utcz* 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlésiének czinizendök. AZ „ELLENZEK*7 ELŐFIZETÉSI DIJA: Yiddkro postán, vagy helyben házhoz hordva évre................36 trt. II Kogyedévia . . .1 trt. 0M................... 8 trt. I! Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. jájtkoik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, csütörtök, október 9. 1884. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés utin 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó-hivatal. Nyílttéri czikkek girmond sora után 20 kr. fizetendősek elfogadni, mert különben az államsegély meg fog Egy pedagógiai csodabogár. Nemcsak csodabogár: botránynak is megjárja az a tankönyv, melyet egy miniszteri biztos cselekedett meg, két szakíró kollegájával egyetemben. Tegnap röviden említettük már, hogy Jágocsi Péterffy József, a magyarszági ipariskolák felügyeletével megbízott m. kir. miniszteri biztos, dr. Baie- Iriczy Géza ipariskolai igazgató és Gelléri Mór, az Országos Iparegyesület titkára egy Olvasókönyvet írtak iparis-kolák számára és hogy ezt az olvasó- könyvet Váradi Károly kolozsmegyei tanfelügyelő a Család és Iskola czi- ,mű szaklapban erős bírálat alá vetvén, kimutatja, hogy a könyv olyan szégyenletesen resz sérezmit, hogy valóban nem tudja az ember: azon báimuljon-e, hogy akadnak emberek, kik nem szégyenük ilyen silánysággal a világ elé lépni, vagy azon, hogy nál lünk még „ilyen szakértők“ is szerepet lépesek játszani. Egyébiránt a dolognak érdekes története van, mely igen-igen jellemző világot vet Jágocsi Péterffy József mininiszteri biztos úrra. De jellemző viki-got vet e történetbe a közoktatási misztériumra és arra a felfogásra, mely itt az ország tanügye tekintetében uralkodik. A kultuszminisztériumában ugyanis, mint a jelenségek bizonyítják, egy részszövetkezet van, mely nemzeti kivettségünk legféltettebb kincsét, Közoktatásügyet egy részvénytársasági apitánsnak tekinti, melyet a szövetkez tagjai con amore mint valami zleti lápot megosztanak maguk között. A szövetkezet egyik csoporja a katholius alapítványok körül gazdálkodik, más csoport a gazdag dotácziójú püspöki és káptalani helyek betöltésénél dolgozik“, a harmadik csoport megint ankönyveket ir. Igen, tankönyveket ir. Mert nemssék ám azt gondolni, hogy a könyvrás: tudomány. A világért sem! Aönyvírás, aszerint a felfogás és praxis szerint, amilyen a magyar királyi kultuszminisztériumban uralkodik: üzlet. Olyan üzlet, mely pompásan kifizeti magát, csak érteni kell hozzá. Tudományi Az nem szükséges, vagy legalább is igen kevés kell hozzá. Itt a példa rá, a legújabb eset, a Jágocsi Péterffy úr Olvasókönyve. Aztán ott van a Jókai „magyar történeti” népiskolák számára, melyet nemrég az Ellenzék érdeme szerint ismertetett , melyről ennek következtében az állítólagos szerző is, t. Jókai, szégyenével és mentegetőzve ismerte be a vn — » i .11 m ■ am ■ ■■innm^mriinin —11 ——— ... bakklövést. A Jókai könyve megengedjük, nem a zseniális regényíró tollából került ki. De hát micsoda lelkiismeretlenség volt egy olyan nimbuszköritette nevet, mint az övé, odaadni valami firkásznak, hogy gsettet űzzön vele, de egyúttal kompromittálja is. Ám ez csak Jókaira tartozik, de hogy a közoktatási minisztérium is részt vett a szédelgésben és tekintélyét oda kölcsönözte: ez már igenis mindnyájunkra, az egész nemzetre tartozik. Épen ezért tartottuk kötelességünknek felszólalni aJókai könyve ellen. Most a J. Péterffy úr Olvasókönyvében még silányabb férezművel s eljárásában még megrovandóbb könynyüvérűséggel találkozunk. Nem akarjuk a miniszteri biztos úr eljárását szédelgésnek nevezni. De még ezeket a titulusokat is megérdemelné. Az igaz, J. Péterffy úr nem látta el Olvasókönyvét miniszteri ajánlattal, mint Jókai. Ámde még rosszabbat tesz! önmaga parancsolja rá könyvét az ipariskolákra. Hát mi ez ? A miniszteri irodák már silány üzéri bárókká sülyedtek le? De hát ne mondják, hogy mi csak ellenzéki viszketegből szólaltunk fel, Íme miként írja le ezt a dolgot egy szaklap, melynek egyik fő munkatársa egy tanfelügyelő, tehát szintén a közoktatási kormányzat egy közege. A Család és Iskola előrebocsátván, hogy Kis 8. és Paal F. ipariskolák használatára egy derék olvasókönyvet szerkesztettek, így folytatja: A könyv szerkesztésének indítványozását annak ideejében maga Jágocsi Péterffy József miniszteri biztos is helyeselte, s megígérte, hogy hathatós befolyásával kieszközlendi a könyv általános elfogadását. De e helyett mi történt? A könyv megjelenésével majdnem egyidőben Besten is megjelenik az ipariskolák használatára Dr.Emericzi Géza,Gelléri Mór és Jágocsi Péterffy József miniszteri biztos szrkesztésében egy kompilált és magas annylban tartott olvasókönyv, mely a miniszteri biztos ur által azonnal, még a miniszteri helybenhagyás előtt, hivatalos utón rátokmáltatott az ipariskolákra. ■a miniszteri biztos ur parancsoló hangon irt körleveleiben úgy nyilatkozott, hogy személyesen meg fog győződni, hogy váljon az ő könyve csakugyan használatba vettt-e? Ez megtörténvén, a kolozsvári ipariskolák felügyelő bizottságához levelet ir, melyben elismeri ugyan, hogy értesülve van az utóbbi által kiadott olvasókönyv megjelenéséről, de kijelenti, hogy miután az a kikötése daczára az olvasókönyv vázlata vele előlegesen nem közéltetett, pártolását már a másik könyvnek biztosította, de hajlandó abban emezt is részesíteni. Hát bizony az a kikötés nem történt. A miniszteri biztos úrral egyszerűen csak közöltetett a könyv szerkezetének czélzata, ő azt akkor helyeselte, le úgy látszik, egyebet gondolt időközben. A vasúti évkönyvekből kiollózott egy czikket s beállott olvasókönyv szerkesztőnek, teljes czimének átjegyzésével. Hogyan lehet ily gseffele eljárást összeegyeztetni az ipariskolák miniszteri biztosának állásával ? Mit szól ahoz a minisztérium, hogy a miniszteri biztos úr az ő könyvét olyanforma fenyegetéssel ajánlhatja, hogy felvonatni ! Reméljük, hogy a közoktatási és közgazdasági miniszterek alaposan meg fogják vizsgálni és összehasonlítani a két könyvet, s érdemük szerint fogják elfogadásra ajánlani és egyszersmind meg fogják értetni a miniszteri biztos úrral, hogy mi volna tulajdonkép az ő hivatása. Eddig a Család és Iskola. Kell-e ehhez még külön kommentár ? Úgy hisszük, tökéletesen fölösleges. Különösen fölösleges azon kommentár után, amelylyel ezt az első bemutatást Váradi Károly tanfelügyelő talpraesett kritikájával kíséri. Nem hagy rajta, azon az Olvasókönyven, a tanfelügyelő úr kritikája még egy mákszemnyi becsületet sem. És méltán. Soha olyan felületesség, olyan tájékozatlanság, olyan lelkiismeretlenség t;án soha nem nyilatkozott még egyetlen egy tankönyv megírásánál sem, mint a J. Péterffy miniszteri biztos úr könyvének a megírásánál. No hát mi ez ellen a leghatározottabban tiltakozunk. Tiltakozunk a nemzet jövője, az ifjúság nevelése, a tudomány és a magyar irodalom becsülete érdekében. Ám tegyék meg önök ott fenn a minisztériumoknál: gsefteljenek, nem bánjuk, a közkormányzat minden ágában : közlekedésnél, vasutaknál, kavicsszállítások, püspöki süvegek adományozásánál, állami józságok bérleténél. Nem bánjuk. De egyet ne bántsanak. Egyet ne tegyenek üzérkedés tárgyává: a nemzet közoktatásügyét! Mert majd csak kihever e nemzet idővel minden bajt, nagyot és kicsit. De ha egyszer megmételyezik közoktatás ügyünket, megmérgezik tendencziózus könyvekkel az ifjú nemzedék szivét, lelkét, és ha a magyar tanügyből is gsettet csinálnak , akkor aztán pár évtized múlva igazán elmondhatja majd a történelem nemzője : Tönkre ment, elpusztult a magyar nép, mert még iskoláival is gsejtet űztek. Timoleon. Politikai hírek. A Székelykeresztúri kerület választói folyó hó 12-ére délután Székelykeresztúron értekezletet tartanak. Az értekezletet Ugron Gábor hívta össze, ki ezen alkalommal le fog köszönni ezen kerület képviseléséről, s egyszersmind ki fogja hívni a választókat, hogy jelöljenek az új választásra. Értesülésünk szerint a választók legnagyobb része Iselfy Ignáczot óhajtja képviselőnek, mert megfontolták, hogy Helfy, nemcsak a függetlenségi pártnak, hanem magának a parlamentnek is elkerülhetetlen fontos tagja. Ielfy 1867 óta mindig tévékét tagja volt a pénzügyi bizottságnak, s így ez idők szerint senki sem ismeri hazánk közgazdasági helyzetét jobban, mint ő. — A kormánypárt, tudomásunk szerint nem dilit se ültet, mert nem kívánja egy sikertelen küzdelemmel a kedélyeket felzavarni. — Pauler és Tisza. A miniszterelnök úgy látszik, megunta igazságügyminiszter kollegáját és nem bánja, ha meg is szabadul tőle. Legalább erre enged következtetni az, hogy Pauler igazságügyminiszter ellen hivatalos körökből heves támadást intéznek. Úgy látszik a támadó klikket Kozma, az ügyészek főügyésze és Csemeghi legtöbb szélőszéki tanácselnök vezénylik. Ezeknek az uraknak a lapja, a Magyar Igazságügy már azt is jelzi, hogy a Pauler minisztersége már „hajszálon függ.“ A Pesti Napló ma megvezérczikkezi ezt a kulisszaharczot s a többek között igy szól Paulerről és igazságügyi állapotainkról : „Ami Pauler urat illeti, ez a jogász világ, ügyvédek és bírák megunták, mert nem tesz érdekükben semmit. Az igazság alszik Magyarországon, mérleg és kard kihullottak kezéből s szekere lassú lépést ballag az országúton. Élet nincs az igazságügyi minisztériumban, az adminisztráczió közönséges teendői mindennap idintéztetnek, a hivatalnokok officium peraquut taliter, qualiter s a minisztert nagy reformtervek és eszmék nem bántják. Ő is a „mérsékelt haladás”, embere, mint a szabadelvű trónbeszéd mondja Stagnácziónak tűnik ez fel nekünk De Pauler népszerűségét mint ember, és népszerűtlenségét mint miniszter ellenfeleinek nagyobb népszerűtlensége ellensúlyozza, ésez talán egyik oka, hogy Tisza Paunert elejteni idáig vonakodott. A másik oka az, hogy Pauler Tiszának mindent megtesz, mit ez tőle kíván. Tavaly a kormányelnök kényes helyzetben volt: antiszemiták és filoszemiták veszekedtek Pauler felett, mellette azok, ellencemezek. Az ok, mely miatt őt el nem bocsáthatta, a tiszaeszlári por, minden fórumon véget ért, többé nem létezik. Pauler tehlát most már mellet. Pedig épen e per lefolyása bizonyítja, hogy Paulernek igaza volt, minőn az igazságszolgáltatásba adminisztratív után beavatkozni makacsul vonakodott és szabad utat engedett a rendes bírói eljárásnak, az ellenkező eset rosszabb lett volna. De most e kérdés megszűnt s az igazságügyminisztérium előtt más, a közös nagyobb fontosságú feladatok várnak. — Az osztrák kormány és a pozsonyi vásár. A házalkodás, mely a magyar és osztrák kormány között a pozsonyi vásár miatt újabban keletkezett, már szinte kezd komikussá válni, ha ugyan nem volna olyan megszégyenítő reánk nézve. Az újabb fordulat a dologban íme ez: Olvasóink emlékezhetnek, hogy az alsóausztriai helytartó azért rendelt el 21 napi zárlatot a Pozsonymegye és Erdélyből Ausztriába viendő szarvasmarhákra nézve, mert kérdéses vidékeket állítólag marhavészesnek tekintette. Ez pedig nem volt igaz. A magyar kereskedelmi miniszter abbeli értesítése után tehát, hogy marhavésznek még nyoma sincs sem Magyarországban, sem „Erdélyben," az osztrák kormány tegnapelőtt (október 7.) táviratilag értesíti a magyar kormányt, hogy a magyarországi marhaszállítmányok ellen kiadott zárlatot, illetőleg korlátozásokat megszünteti. Alig pár órával e sürgöny megérkezése után jött egy másik sürgöny, melyben az osztrák belügyminiszter sajnálattal tudatja, hogy a zárlatot nem függesztheti fel, mert Bruckban egy erdélyi marha (megint erdélyi!) elhullott és az ottani állatorvos marhavész gyanút vélt. Elr re a magyar földmivelési miniszter, ki időközben a pozsonyi marhavásárt szerdára engedélyezte, egy sürgönyben tiltakozott ez eljárás ellen, határozottan tagadja azon eljárás törvényességét, mely egyetlen gyanúok alapján, noha az országban marhavész nincs a zárlatot elrendeli. Kér haladéktalan, törvényes intézkedést, és óvást emel az eljárás ellen ; egyszersmind jelenti, hogy egy szakértőt utasított a brucki esetnek megvizsgálására. A kormány még aznap választ és intézkedést vár e sürgönyére. Azon bankjéban tiltakozik a magyar miniszter, mert (mint a Nemzet esti lapja írja) tegnapig sem ért rá az osztrák miniszter, hogy a sérelmes rendeletet visszavonja. A félhivatalos Nemzet e huzalkodásra azt mondja, hogy „a miniszter ezen átirata után nincs semmi másnak helye, mint a rendelet azonnali visszavonásának, melyet minél tovább halogat az osztrák kormány, annál menthetetlenebbé teszi eljárását, melyet most már amúgy is megfosztott a jóhiszemüség jellegétől. Gróf Széchenyi Pál miniszter magatartása ezen, jogainkat sértő eljárással szemben a legnagyobb elismerést érdemli, mert abból az osztrák kormány meggyőződhetett arról, hogy minden baj és kellemetlenség, mely ezen ügyből származhatik, reá fog visszahárulni.“ Az akadémia botrányai. A magyar tudós akadémia minden évben beszéltet legalább egyszer magáról. Nem akkor, midőn hivatalos értesítője megjelenik, mert arról ugyan nem beszél senki. Nem is akkor, midőn a tudomány mezején felfedezéseket tesz, mert ilyesmi nem szokott vele megtörténni. Akkor sem, midőn egyik másik czéhbeli tagja, munkáságával hirt, nevet szerez a magyar tudományosságnak, mert ezek az urak azt hiszik, hogy feladatukat kimerítették, ha jól roszul egyegy könyvet lefordítanak, eljárnak az osztályülésekbe, egymást kölcsönösen megbámulják és fondorkodnak. Hanem igenis, beszél róluk a világ, midőn Fraknói úr meghamisítja hyperloyalismusból a magyar történelmet ; midőn Gyulai Pál úr arra használja ki az akadémia pénzét ésoszladozó tekintélyét, hogy Görgeyt hazafivá tegye ; midőn szőrszálhasogató törpeségük miatt nem képesek kijelölni az évezredes ünnep számára egy napot ; midőn ki kell osztaniok egy olyan pályadijat, melyre kapzsiságuk folytán ők is vágynak, de tehetetlenségük miatt nem konkerrálhatnak ; végre midőn ki kell zárni egy Simonyi Ernőt, egy Herman Ottót, egy Horthy Pált, egy Kossuth Lajost — vagy nem szólva a politizálókról, midőn ki kell zárni — egy Filméri Lajost azért, hogy a vő, a sógor, a koma, a testvér — — dologtalan és középszerű biszrói a tudományosságnak, jussanak be oda. Ilyenkor beszéltet magáról a magyar tudományosság legfőbb intézete. Ilyenkor eszébe jut a közönségnek, hogy létezik egy akadémia is, melynek semmit sem köszönhet a magyar kultúra s melyet egy kritikus vezet, a ki maga is ír, aki tehát minden írót, mint versenyzőt ítél meg, csatla