Ellenzék, 1884. július-december (5. évfolyam, 153-305. szám)

1884-10-09 / 236. szám

tó ELLENZEK TASCZAJA. 1884. október 9. Egy kis magyar Don Quijote. *­affajts feleség. Irta Gyárra a tliy Zsigáné. 295 lap. Ára 1 frt 80 kr.) (Vége.) És ha Spanyolországban, hol akkor e ••'tu leginkább dühöngött, a jobbak fel­faltak még az országrendei előtt is — 155- ben — és kérelmezték a királytól .hazugság és üresség ama veszedelmes üdveinek elégettetését és újak kiadásá­­tsk örökre betiltását“ (no persze, mikor 7­0 maga a koronás fő volt azoktól -fiabban elbolonditva, mint legszorg­almasabb olvasó­j­ok), vaj­on mi ?Elégedhetünk e e téren az E­ö­t­v­ö­s Károly és Ugrón Gábor elhangzott fel­­falásaival (a képviselőház f. évi márcz. ülésén); napirendre térhetünk-e a meg. ^hireote tények, adatok, számok felett, ml­lyek naponta mind szaporodnak ; s be­­^tjnk-e, mig egészen nyakunkra nő az ár? ! Mig minden müveit államban a közel­­^ítségre veszélyes könyveket rendőrileg riskilják, mig a szabad Angliában egy frfitársaság vádolja be az erkölcstelen leírni termékek terjesztőit a bíróság ,, csak mi nem tudnánk s ne akarnánk semmit,e válságos helyzet javítására? ,újonnem két kézzel kell-e megragadnunk ! 1 ^r'iwnálnunk minden mentőeszközt, mely e szégyenletes és kárhozatos állapotból, ezen elnyeléssel fenyegető regényten­­ger áramlatból kiszabadításunkra fe­lénk nyújtatik ? E czéll­ól — ismétlem — kettős becset s fontosságot kell tulajdonítanunk minden ilyen kísérletnek és munkálnunk ezek győ­zelmére. Mert bizony már tele vagyunk a szív regényes feleségekkel és környezetükkel: az Euphrozina mamákkal és leányaikkal, az éneklő és zongorázó és francziázó és szavaló és felolvasó és versiró Adalgitákkal, Esz­­meráldákkal, Árpádinákkal. (A propos Árpá­­din­a,! Ah! ismerlek szép maszk! te hires költőnő!! nemednek büszkesége!!! Talál­koztam már veled; épen ezen gyönyörű, férf­i-n­ö nevet viselted, épen ilyen gyö­nyörű k­öltön­öi versek alatt, épen ilyen gyönyörű n­ö-f­é­r­f­i hivatás dicsőítésének zengedezése közben.. . . *) *) L. Gyulai !’. N ü k a tükör előtt ez, b­e­­szélyének hasonnevű alakját, kinek ott leirt dolgait — már még 1863-ban, az Arany Koszorújában először meg­jelenéskor — oly sok magyar nő vette magá­­r­a, hogy igen érzékeny feljajdulásokat tesznek vala a nem épen hízelgő, de annál találóbb leczke miatt; és pl. Emilia, a megfogadott prókátor, olyan kedves­kedő kapacitálásokra vetemedett s olyan nevetséges kö­vetelést tett becsületkérdéssé — t. i. hogy a szerző és a szerkesztő nyilatkoztassák ki, hogy ama beszély alakjai és tárgyai csupa képzeletiek — , hogy még ma­ga a szolidlelkű Arany is kijött flegmájából és nála páratlan, kíméletlen élességgel verte vissza a nők érdekében elkövetett nevetséges védekezéseket. — Igen bizony, tele vagyunk a „Regé­nyes feleségében festett alakokkal, kik „sajnálják, hogy az életet nem egy-egy je­les regényíró rendezi, ki nekik is juttatna valami szerepet abban , rajongó, lehetetlen­ségek után futó, szegény tévelygőkkel, ki­ket edső nevelésük a a rosz könyvek úgy megrontottak, hogy a szerető szív, a szelíd természet és erős akarat is igen gyönge őket kiragadni a képzelgések ködös vilá­gából a való élet számára.“ No­ha gyönge mindez kiragadni őket veszélyes hóbortjaikból, hát hadd ragadja ki az, a­mi elég erős, a legerősebb erre néz­ve: a maróguny, a nevetségessé tétel ! S ennek a munkának derekasan meg is felel könyvünk, ez a mi kis Hon­­juijo­­ténk. *) S bárha épen nem ringathatjuk magunkat olyan csalóka reményben, hogy hatása folytán — mint a Cervantesé után — nem teremnek többé nálunk bolondító regények és nem maradnak elbolondítható olvasók , de annyit merek jósolni, hogy hat­ni fog, mert hatnia kell! mert a jótékony Amit pedig csupán annak jelzésre említek fel, hogyha már 21 év előtt igy álltak a dolgok nálunk, hogyan állhatnak ma, a hitványnál hitványabb divatlapok és re­­génym­ellékletek aranykorában, azaz hogy a szemét korában . . . *) Mellékesen fölemlítem, hogy a fr­ancziiknak is van ugyan egy basonczimü termékeik [Fiobe­rt Gusz­táv : Két újkori Don Quijotte, (Bouvard és Pécuchet)] de az egészen más czélú és tartalmú. Nálunk pedig Jókai Rab Rabija némileg don quijotei alak ugyan, de nem Don Quijote a szóban levő értelemben, hatás szükséges elemeivel bőven rendelkezik. Valóban sajnálom, hogy időm és terem nem engedik meg most részletekbe bocsát­koznom, midőn tán már­is túlmentem a szo­kott határon; a­mit azonban reméltem, nem fog hibáztatni a t. szerkesztő úr, valamint az ez ügyben ille­tékes olvasóközönség. Különben elmondták és elmondják a­­ többit a szokott módon mások, és igy ta­­­­lán bátran el is maradhat a — biablon... Legalább tán a meséjét mondanám el ?­­ Minek ? Ez a mese — fájdalmas i­g­a­z­­­­s­á­g, melyet már jól ismerhet az, a kinek­­ van szeme a látásra, füle a hallásra. A ki pedig nem ismerné, hát olvassa el a könyv­ből s csak nézzen szét maga körül , és meg­találja az életben száz meg száz alakban, változatban mindenfelé . Budapestiül Kolozs­várig és innen a legutolsó falucskág, a­hol csak vannak olvasók és­­ házalók, kik képpel, tükörrel, órával s mit én tudom minő ezermusterkedésekkel fogdossák a jám­bor olvasókat, és igy viszik a civilisatió zászlaját, miként Arany mondja a­­ p­o­­­­loskáról... Én mostan a hasonczélű munkás örö­­­­mével s meggyőződésével csak annyit kí­vántam constatálni, hogy ez a könyv g .V nagyon szükséges és h­a­s­z­­no­s fegyver a jelzett k­á­r­h­o­­­­z­a­t­o­s divat ellen, a­melyet mig tiz józan ember kárhoztat, ezerannyi esztelen az, vagyis űzetik az által, a mig végre esz­tel­enségének áldozata lesz. S ennek némi illustrálására és — is­métlem : nem a párhuzamba erőszakolásért — a mi rohamos haladásunkat bi­zonyára öntudatosan és tapasztalatok alap­ján jelző és jellemző lényeges különbséget kell fölemlítenem a két, hasonczélú műről. Ugyanis míg Cervantes Don L­uijoteja, hó­bortjából teljesen kijózanod­va, a bolond regényeket maga ítéli el, és emberi részvétünk kíséri ter­mészetes halálát : könyvünk regényes asszonya, ez a d­o­n­n­a Quijote*) ép ellen­kezőleg : mind végig bolond ma­rad; erőnek erejével mártyr akar lenni, — oly szánandó bolond, hogy az ő tengernyi bolondsága miatt öngyilkos­ságot kisérlő férjének (vélt) halálát s leá­nyának az ö tudta és akarata nélkül m­eg­­esküvését és eltávozását is mind csupa „r­e­­gényes* dolognak tartja, s még örül a sze­gény bolond, hogy ezek okot adtak neki egy másik, a világ által majd megbámu­landó ,regényes“ dolog elkövetésére, az­­ öngyilkosságra, a­mihez a mér­get már jó előre, az első Ponson-féle re­gény olvasásakor megszerezte a szegény re­gényes asszony, a­hogy már ez egy mai di­vatos regényolvasóhoz illik. . . Íme regényes hölgyeim, itt egy re-U A donna (d­r. d­onya) Qui­jote nevet nme is alkalmazhatjuk, miután a Quijote szó nem tulajdonnév hanem — egyel­ek mellett — általában nevet,­ség is egyént jelent, ki nem neki való, hóbortos dolgokkal ve­sződik. &í?t.S*is# jutóik évfolyam SZERKESZTŐI IRODA: jjiiriij’-utcz* 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlésiéne­k czinizendök. AZ „ELLENZEK*7 ELŐFIZETÉSI DIJA: Yiddkro postán, vagy helyben házhoz hordva évre................36 trt. II Kogyedévia . . .­­1 trt. 0M................... 8 trt. I! Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. jájtk­oik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, csütörtök, október 9. 1884. K­I­ADÓ-HIVAT­AL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés utin 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó-hivatal. Nyílttéri czikkek girmond sora után 20 kr. fizetendő­­sek elfogadni, mert kü­lönben az államsegély meg fog Egy pedagógiai csodabogár. Nemcsak csodabogár: botránynak is megjárja az a tankönyv, melyet egy miniszteri biztos cselekedett meg, két szakíró kollegájával egyetemben. Tegnap röviden említettük már, hogy Jágocsi Péterffy József, a magyar­­szági ipariskolák felügyeletével meg­bízott m. kir. miniszteri biztos, dr. Baie- I­riczy Géza ipariskolai igazgató és Gel­­­léri Mór, az Országos Iparegyesület t­itkára egy Olvasókönyvet írtak iparis-­­­kolák számára és hogy ezt az olvasó-­­ könyvet Váradi Károly kolozsmegyei­­ tanfelügyelő a Család és Iskola czi- ,­mű­ szaklapban erős bírálat alá vet­­­vén, kimutatja, hogy a könyv olyan­­ szégyenletesen resz sérezmit, hogy va­­lóban nem tudja az ember: azon bá­­i­muljon-e, hogy akadnak emberek, kik nem szégyenük ilyen silánysággal a­­ világ elé lépni, vagy azon, hogy ná­­l lünk még „ilyen szakértők“ is szerepet lépesek játszani. Egyébiránt a dolognak érdekes története van, mely igen-igen jellemző világot vet Jágocsi Péterffy József min­i­niszteri biztos úrra. De jellemző vik­i-­­­got vet e történetbe a közoktatási mi­sztériumra és arra a felfogásra, mely itt az ország tanügye tekintetében u­­ralkodik. A kultuszminisztériumában ugyanis,­­ mint a jelenségek bizonyítják, egy rész­szövetkezet van, mely nemzeti k­ivettségünk legféltettebb kincsét,­ K­özoktatásügyet egy részvénytársasági apitánsnak tekinti, melyet a szövet­kez tagjai con amore mint valami zleti lápot megosztanak maguk között. A szövetkezet egyik csoporja a katho­­lius alapítványok körül gazdálkodik, más csoport a gazdag dotácziójú püs­­pöki és káptalani helyek betöltésénél dolgozik“, a harmadik csoport megint ankönyveket ir. Igen, tankönyveket ir. Mert ne­ms­sék ám azt gondolni, hogy a könyv­­rás: tudomány. A világért sem! A­­­­önyvírás, aszerint a felfogás és praxis szerint, a­milyen a magyar királyi kul­tuszminisztériumban uralkodik: üzlet. Olyan üzlet, mely pompásan kifizeti magát, csak érteni kell hozzá. Tudo­mányi Az nem szükséges, vagy leg­alább is igen kevés kell hozzá. Itt a példa rá, a legújabb eset, a Jágocsi Péterffy úr Olvasókönyve. Az­tán ott van a Jókai „magyar történe­ti” népiskolák számára, melyet nemrég az Ellenzék érdeme szerint ismertetett , melyről ennek következtében az állí­tólagos szerző is, t.­­ Jókai, szégyen­ével és mentegetőzve ismerte be a vn — » i .11 m ■ am ■ ■■innm^m­ri­inin —1­1 ——— ... bakklövést. A Jókai könyve megenged­jük, nem a zseniális regényíró tollából került ki. De hát micsoda lelkiismeret­lenség volt egy olyan nimbuszköritette nevet, mint az övé, oda­adni valami firkásznak, hogy gsettet űzzön vele, de egyúttal kompromittálja is. Ám ez csak Jókaira tartozik, de hogy a közoktatási minisztérium is részt vett a szédelgésben és tekintélyét oda kölcsönözte: ez már igenis mindnyá­junkra, az egész nemzetre tartozik. Épen ezért tartottuk kötelességünknek felszólalni a­­Jókai könyve ellen. Most a J. Péterffy úr Olvasóköny­vében még silányabb férezművel s el­járásában még megrovandóbb könynyü­­vérűséggel találkozunk. Nem akarjuk a miniszteri biztos úr eljárását szédelgés­nek nevezni. De még ezeket a titulu­sokat is megérdemelné. Az igaz, J. Péterffy úr nem látta el Olvasókönyvét miniszteri ajánlattal, mint Jókai. Ámde még rosszabbat tesz! önmaga parancsolja rá könyvét az ipar­iskolákra. Hát mi ez ? A miniszteri iro­dák már silány üzéri bárókká sü­lyed­­tek le? De hát ne mondják, hogy mi csak ellenzéki viszketegből szólaltunk fel, Íme miként írja le ezt a dolgot egy szaklap, melynek egyik fő munkatár­sa egy tanfel­ügyelő, tehát szintén a közoktatási kormányzat egy közege. A Család és Iskola előrebocsát­­ván, hogy Kis 8. és Paal F. iparisko­lák használatára egy derék olvasóköny­vet szerkesztettek, így folytatja: A könyv szerkesztésének indítványozását annak ideejében maga Jágocsi Péterffy József miniszteri biztos is helyeselte, s megígérte, hogy hathatós befolyásával kieszközlendi a könyv általános elfogadását. De e helyett mi történt? A könyv megjelenésével majdnem egyidőben B­esten is megjelenik az ipariskolák használatára Dr.Emericzi Géza,Gelléri Mór és Jágocsi Pé­­terffy József miniszteri biztos sz­rkesztésében egy kom­­pilált és magas annylban tartott olvasókönyv, mely a mi­niszteri biztos ur által azonnal, még a miniszteri hely­benhagyás előtt, hivatalos utón rátok­máltatott az ipar­iskolákra. ■a miniszteri biztos ur parancsoló hangon irt kör­leveleiben úgy nyilatkozott, hogy személyesen meg fog győződni, hogy váljon az ő könyve csakugyan haszná­latba vett­­t-e? Ez megtörténvén, a kolozsvári iparisko­lák felügyelő bizottságához levelet ir, melyben elismeri ugyan, hogy értesülve van az utóbbi által kiadott ol­vasókönyv megjelenéséről, de kijelenti, hogy miután az a kikötése daczára az olvasókönyv vázlata vele előlege­­sen nem közéltetett, pártolását m­ár a másik könyvnek biztosította, de hajlandó abban emezt is részesíteni. Hát bizony az a kikötés nem történt. A minisz­teri biztos úrral e­gyszerűen csak közöltetett a könyv szerkezetének czélzata, ő azt akkor helyeselte, l­e úgy látszik, egyebet gondolt időközben. A vasúti évkönyvekből kiollózott egy czikket s beállott olvasó­könyv szerkesztő­nek, teljes czimének átjegyzésével. Hogyan lehet ily gseffele eljárást összeegyeztet­ni az ipariskolák miniszteri biztosának állásával ? Mit szól ahoz a minisztérium, hogy a miniszteri biztos úr az ő könyvét olyanforma fenyegetéssel ajánlhatja, hogy fel­vonatni ! Reméljük, hogy a közoktatási és közgazdasági mi­niszterek alaposan meg fogják vizsgálni és összehasonlí­tani a két könyvet, s érdemük szerint fogják elfoga­dásra ajánlani és egyszersmind meg fogják értetni a mi­niszteri biztos úrral, hogy mi volna tulajdonkép az ő hivatása. Eddig a Család és Iskola. Kell-e e­hhez még külön kommentár ? Úgy hisszük, tökéletesen fölösleges. Különösen fölösleges azon kommentár után, amelylyel ezt az első bemutatást Váradi Károly tanfelügyelő talpraesett kritikájával kíséri. Nem hagy rajta, azon az Olvasókönyven, a tanfelügyelő úr kritikája még egy mákszemnyi becsüle­tet sem­. És méltán. Soha olyan felüle­tesség­, olyan tájékozatlanság, olyan lel­­kiismeretlenség t;án soha nem nyilatko­zott még egyetlen egy tankönyv meg­írásánál sem, mint a J. Péterffy minisz­teri biztos úr könyvének a megírá­sánál. No hát mi ez ellen a leghatározot­tabban tiltakozunk. Tiltakozunk a nem­zet jövője, az ifjúság nevelése, a tudo­mány és a magyar irodalom becsülete érdekében. Ám tegyék meg önök ott fenn a minisztériumoknál: gsefteljenek, nem bánjuk, a közkormányzat minden ágában : közlekedésnél, vasutaknál, ka­­vicsszállítások, püspöki süvegek adomá­nyozásánál, állami józságok bérleténél. Nem bánjuk. De egyet ne bántsanak. Egyet ne tegyenek üzérkedés tárgyává: a nem­zet közoktatásügyét! Mert majd csak kihever e nemzet idővel minden bajt, nagyot és kicsit. De ha egyszer megmé­telyezik közoktatás ügyünket, megmérge­zik tendencziózus könyvekkel az ifjú nemzedék szivét, lelkét, és ha a ma­gyar tanügyből is gsettet csinálnak , akkor aztán pár évtized múlva igazán elmondhatja majd a történelem nem­­zője : Tönkre ment, elpusztult a magyar nép, mert még iskoláival is gsejtet űztek. Timoleon. Politikai hírek.­ ­ A Székelykeresztúri kerület válasz­tói folyó hó 12-ére délután Székely­keresz­­túron értekezletet tartanak. Az értekezletet Ugron Gábor hívta össze, ki ezen alka­lommal le fog köszönni ezen kerület képvi­­seléséről, s egyszersmind k­i fogja hívni a választókat, hogy jelöljenek az új válasz­tásra. Értesülésünk szerint a választók leg­nagyobb része Is­el­f­y Ignáczot óhajtja képviselőnek, mert megfontolták, hogy Hel­­fy, nemcsak a függetlenségi pártnak, hanem magának a parlamentnek is elkerülhetetlen fontos tagja. I­elfy 1867 óta mindig tévé­ké­t tagja volt a pénzügyi bizottságnak, s így ez idők szerint senki sem ismeri hazánk közgazdasági helyzetét jobban, mint ő. — A kormánypárt, tudomásunk szerint nem dilit se ültet, mert nem kívánja egy sikerte­len küzdelemmel a kedélyeket felzavarni. — Pauler és Tisza. A miniszterelnök úgy látszik, megunta igazságügyminiszter kollegáját és nem bánja, ha meg is szaba­dul tőle. Legalább erre enged következtetni az, hogy Pauler igazságügyminiszter ellen hivatalos körökből heves támadást intéznek. Úgy látszik a támadó klikket Kozma, az ügyészek főügyésze és Csemeghi legtöbb szélőszéki tanácselnök vezénylik. Ezeknek az uraknak a lapja, a Magyar Igazságügy már azt is jelzi, hogy a Pauler miniszter­sége már „hajszálon függ.“ A Pesti Napló ma megvezérczikkezi ezt a kulisszah­arczot s a többek között igy szól Paulerről és igazságügyi állapotainkról : „Ami Pauler urat illeti, ez a jogász­ világ, ügy­védek és bírák megunták, mert nem tesz érdekükben semmit. Az igazság alszik Magyarországon, mérleg és kard kihullottak kezéből s szekere lassú lépést ballag az országúton. Élet nincs az igazságügyi minisztérium­ban, az adminisztráczió közönséges teendői minden­nap idintéztetnek, a hivatalnokok officium peraquut taliter, qualiter s a minisztert nagy reformtervek és eszmék nem bántják. Ő is a „mérsékelt haladás”, em­bere, mint a szabadelvű trónbeszéd mondja Stagnáczió­­nak tű­nik ez fel nekünk De Pauler népszerűségét mint em­ber, és népszerűtlenségét mint miniszter ellenfeleinek nagyobb népszerűtlensége ellensúlyozza, és­­ez talán egyik oka, hogy Tisza Paunert elejteni idáig vonakodott. A másik oka az, hogy Pauler Tiszának mindent megtesz, mit ez tőle kíván. Tavaly a kormányelnök kényes helyzetben volt: anti­szemiták és filoszemiták veszekedtek Pauler felett, mel­lette azok, ellenc­emezek. Az ok, mely miatt őt el nem bocsáthatta, a tisza­eszlári por, minden fórumon véget ért, többé nem létezik. Pauler tehlát most már mellet. Pedig épen e per lefolyása bizonyítja, hogy Paulernek igaza volt, minőn az igazságszolgáltatásba adminisztra­tív után beavatkozni makacsul vonakodott és szabad utat engedett a rendes bírói eljárásnak, az ellenkező eset rosszabb lett volna. De most e kérdés megszűnt s az igazságügyminisztérium előtt más, a közös nagyobb fon­tosságú feladatok várnak. — Az osztrák kormány és a pozsonyi vásár. A házalkodás, mely a magyar és osz­trák kormány között a pozsonyi vásár miatt újabban keletkezett, már szinte kezd komi­kussá válni, ha ugyan nem volna olyan megszégyenítő reánk nézve. Az újabb for­dulat a dologban íme ez: Olvasóink emlé­kezhetnek, hogy az alsóausztriai helytartó azért rendelt el 21 napi zárlatot a Pozsony­­megye és Erdélyből Ausztriába viendő szarvasmarhákra nézve, mert kérdéses vidé­keket állítólag marhavészesnek tekintette. Ez pedig nem­ volt igaz. A magyar keres­kedelmi miniszter abbeli értesítése után te­hát, hogy marhavésznek még nyoma sincs sem Magyarországban, sem „Erdélyben," az osztrák kormány tegnapelőtt (október 7.) táviratilag értesíti a magyar kormányt, hogy a magyarországi marhaszállítmányok ellen kiadott zárlatot, illetőleg korlátozáso­kat megszünteti. Alig pár órával e sür­göny megérkezése után jött egy másik sür­göny­, melyben az osztrák belügyminiszter sajnálattal tudatja, hogy a zárlatot nem függesztheti fel, mert Bruckban egy e­r­d­é­­lyi marha (megint erdélyi!) elhullott és az ottani állatorvos marhavész gyanút vélt. El­­r re a magyar földmivelési miniszter, ki idő­közben a pozsonyi marhavásárt szerdára en­gedélyezte, egy sürgönyben tiltakozott ez eljárás ellen, határozottan tagadja azon el­járás törvényességét, mely egyetlen gyanú­­ok alapján, noha az országban marhavész nincs a zárlatot elrendeli. Kér haladéktalan, törvényes intézkedést, és óvást emel az el­járás ellen ; egyszersmind jelenti, hogy egy szakértőt utasított a brucki esetnek megvizs­gálására. A kormány még aznap választ és intézkedést vár e sürgönyére. Azon bankjéban tiltakozik a magyar mi­niszter, mert (mint a Nemzet esti lapja ír­ja) tegnapig sem ért rá az osztrák minisz­ter, hogy a sérelmes rendeletet visszavonja. A félhivatalos Nemzet e huzalkodás­­ra azt mondja, hogy „a miniszter ezen át­irata után nincs semmi másnak helye, mint a rendelet azonnali visszavonásának, me­lyet minél tovább halogat az osztrák kor­mány, annál m­enthetetlenebbé teszi eljárá­sát, melyet most már amúgy is megfosztott a jóhiszemüség jellegétől. Gróf Széchenyi Pál miniszter magatartása ezen, jogainkat sértő eljárással szemben a legnagyobb el­ismerést érdemli, mert abból az osztrák kormány meggyőződhetett arról, hogy min­den baj és kellemetlenség, mely ezen ügy­ből származhatik, reá fog visszahárulni.“ Az akadémia botrányai. A magyar tudós akadémia minden év­ben beszéltet legalább egyszer magáról. Nem akkor, midőn hivatalos értesítője meg­jelenik, mert arról ugyan nem beszél senki. Nem is akkor, midőn a tudomány mezején felfedezéseket tesz, mert ilyesmi nem szo­kott vele megtörténni. Akkor sem, midőn egyik másik czéhbeli tagja, munkáságával hirt, nevet szerez a magyar tudományosság­nak, mert ezek az urak azt hiszik, hogy feladatukat kimerítették, ha jól roszul egy­­egy könyvet lefordítanak, eljárnak az osz­tályülésekbe, egymást kölcsönösen megbá­mulják és fondorkodnak. Hanem igenis, beszél róluk a világ, midőn Fraknói úr meghamisít­ja hyperloya­­lismusból a magyar történelmet ; midőn Gyulai Pál úr arra használja ki az akadé­mia pénzét és­­oszladozó tekintélyét, hogy Görgeyt hazafivá tegye ; midőn szőrszálha­­sogató törpeségük miatt nem képesek kije­lölni az évezredes ünnep számára egy na­pot ; midőn ki kell osztaniok egy olyan pályadijat, melyre kapzsiságuk folytán ők is vágynak, de tehetetlenségük miatt nem kon­­kerrálhatnak ; végre midőn ki kell zárni egy Simonyi Ernőt, egy Herman Ottót, egy Horthy Pált, egy Kossuth Lajost — vagy nem szólva a politizálókról, midőn ki kell zárni — egy Fi­lméri Lajost azért, hogy a vő, a sógor, a koma, a testvér — — do­logtalan és középszerű biszr­ói a tudomá­nyosságnak, jussanak be oda. Ilyenkor beszéltet magáról a magyar tudományosság legfőbb intézete. Ilyenkor eszébe jut a közönségnek, hogy létezik egy akadémia is, melynek semmit sem köszön­het a magyar kultúra s melyet egy kriti­kus vezet, a ki maga is ír, a­ki tehát min­den írót, mint versenyzőt ítél meg, csat­la­

Next