Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)

1885-09-16 / 213. szám

Hatodik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bek­irilj­ otcra 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények Mdmsendök. AZ „ELLENZÉK*Z ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva l/iu in.....................16 írt. II Negyedévre ... 4 írt. félévre......................... 8 frt. |j Egy hóra helyben . 1 írt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék” mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 11$, SZIMlft» Kolozsvár, szerda, szeptember 16,1685. K­I­ADÓ-HIVAT­AL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 83. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Lapunk mai számának tartalma: Hivatalos pe­­laliria, irányczikk. — Politikai hírek. — Irányi és a feáó.­­ Magyar cégtáblákat kérünk. — E. M. K. E. tiaatatásai. — Dobbal verebet. — Művészet és tu- twiay. — A kidelves kődobálás. — Mindenféle. Tárcsák: Szent-László. — Dávid királynéja, ugol regény. Hivatalos pedantéria. Az, a­mi jelenleg a kolozsvári tör­vényszék végtárgyalási termében foly, kínosan hat minden jó érzésű emberre. A törvényszék vádhatározatot mondott néhány ifjú emberre, kik részint tettesei voltak a múlt évi híres kődobálásnak, részint vádolva vannak e ténynyel. Az ügyet olyan szigorú felfogással, a be­tűnek és a hivatalszoba megdohosodott aktáinak olyan merevségével tárgyal­ják, mintha Németújhelyen volnánk s a Wesselényi-féle összeesküvés borza­­dalmas hálózata után kutatna a r­eg­­ijedett német. Az életről nem vesz­nek tudomást; az akkori hangulatról elfelejtkeznek; senki sem látszik arra gondolni, hogy egy élénk választási lampagne alatt történt az egész, mi­dőn hirlapi czikkek és izgató vagy csön­­desító beszédek által föl van szántva minden kedély talajja, s a belé hintett mag gyorsan termi úgy a virágot mint a dudvát. Mi történt akkor? Hegedűs Sándor, a kormánypárt jelöltje, tartotta díszes bevonulását a városba. El volt határozva, hogy e be­vonulás oly impozáns és fényes legyen, hogy az ellenzéknek menjen el minden kedve a további küzdelemtől. Csaknem az összes hatósági személyek kirukkoltak; a közpénzen fizetett hivatalnokok tollat viseltek; gyalog rendőrök képezték a sorfalat; lovas rendőrök száguldoztak a pártzászlóval és képezték a bandériu­mot Az egész kormánypárt úgy visel­te magát, mintha mind­az a dicsőség, kitüntetés és munkadíj, melyet Hege­dűs Sándor a fórumon aratott, meg­részegítette volna. A külvárosi nép mindezt látta. Hallotta az előkészületek nagyságát, szemeit vakította a fény, agyát elho­mályosította az a gondolat, hogy azok, kik elviselhetetlen közterheinek, országa föggetlensége elprédálásának, a remény­­telen adósság csinálásának részessei és alkotói — nem elégesznek meg azon győzelemmel, melyet erőszak, presszió­­s hatósági szervezkedés biztosít nekik, hanem élvezni akarják az alkotmányos küzdelem népszerűségét is. E gondolat elhomályosította ítélőképességét, s el­fojtott bosszankodást keltett szivében. Elmélkedésében tovább ment. Ol­vasta, hogy kedvenczét Ugrón Gábort­­ karókkal rohanta meg a tömeg, lever­­­­ték lábáról s csak különös véletlen,­­ hogy halva nem maradt a czeglédi piaczon. Olvasta, hogy ugyancsak Ug­ron Gábort a szolgabiró jelenlétében , kőzáporral fogadták Gy. Alfaluban.­­ Olvasta, hogy ezen elvadult tények­­ miatt még csak a hajaszála sem gör­bült meg senkinek. Sőt olvasta, épen egy Kolozsvárt megjelenő kormány-­­ párti lapban olvasta — épen abban a lapban, melyet a kormány azért tart fenn, hogy felvilágosíttassék a nép a hivatalos igazságokról — olvasta, hogy nem azok a hibások, kik Ugront dur­ván megtámadták, hanem Ugron a hi­bás; a­mit kapott, érje be vele; mert­­ hát — úgymond — : „ne menj a jég­re, nem esel el!“ Ily körülmények között, azt kérd­­­­jük, hogy hihette-e az a nép, hogy főben járó bűnt követ el ? Hiszen nem tudhatja olyan jól a törvényt, mint dr. Biró János kir. ügyész úr, a börtönök ezen Javert-je, kinek szűk látköre és ke­gyetlensége az ember szabadságát ille­tőleg, méltó felháborodást kelthet min­denfelé. Kérdjük,ki volt a bűnszerző, ha nem azok, kik nem büntették meg a czeglédieket és alfalviakat, s kik azt írták, hogy: ne menj a jégre, nem esel el? A betűbe való kapaszkodás utála­tos kicsinyeskedése az a­mi most tör­ténik. Magyarázzák meg nekünk, hogy a törvény előtt mennyivel drágább a Hegedűs Sándor koponyája, mint az Ugrón Gáboré ? Emlékezzünk csak visz­­sza, hogy minő szégyenteljes futást vitt véghez 140 kocsin mintegy 500 férfi . Férfi! ? Néhány suhancz pajkoskodó ked­vében és félrevezetve a „ne menj a jégre“-féle jelszó által, dobálózni kez­dett. Nosza, vesd el magad s a dísz­­menet halhatatlan futássá lett. Igazán nem csoda, ha látva az eszveszett me­nekülésnek ezt a magas komikumát, a pajkoskodás kedvet kapott az üldözés­hez. Ötszáz kortes között nem akadt egyetlen férfi, a­ki megállítsa a kocsit, leszálljon, és fülön fogjon egy kődobá­­lót. Ez már bizonyíték volna. De így még bizonyítani sem tudnak ezek a­­ futók. Persze Ugron Gábor nem fu­tott, pedig nem ötszázad magával volt, hanem ötöd magával. Ez volna talán a baj ? No, ha nem a városházánál, az ügyészségnél, a törvényszéknél, a ka­tonai szurony fedezete alatt — no, ak­kor már mind hősök lettek. Egyik úr, gondolom hivatalnok, ha jól emlékszem Erdélyi Bélának hívják — vagy minek, elkezdett vádaskodni. Mit is mond dr. Biró János — a hamis vádlóról ? Úgy tetszik 10 évi fegyházat emleget. Persze nem akkor emlegetik ezt, mikor Szabó József vádolt—a minek kö­vetkeztében társai 5 — 6 heti fogságot szenvedtek, hanem akkor emlegeti, mi­kor Szabó József vissza­vonja a vádját. Mert dr. Biró János kir. ügyész előtt az a hamis vád, melylyel polgártársa­inkat tömlöczbe kergetjük — csekélység ; hanem ha valaki ezt a hamis vádat visszavonja s ekként polgártársait meg­menti az ártatlan szenvedéstől — már nagy baj, s már ekkor emleget­ni kell a vizsgálati fogságot és a 10 esztendőt. Denique kisült, hogy Erdélyi úr hami­san vádaskodott. Igazságos dr. Biró Já­nos még­sem emlegeti a 10 esztendőt. De hát mit akarnak ezekkel a sze­gény emberekkel? Akiért fújják föl a bolhát elefánttá ? Hiszen Hegedűs úr már képviselő; a boldogság teljes; a város virágzik; Bokros Elek úr meg­mentette a társadalmat ; Gajzágó Béla urfiból nagy hivatalnok lett; minden vágy ki van elégítve, minden aspiráczió czélt ért, rérpartba futottunk, nem pa­naszkodunk, az Eldoradó nap sugár­özöne hinti ránk áldásos melegét-----­mit akarnak még? Nem volt elég az üldözésből? Ki kárpótolja azokat az ártatlanokat, kik hetekig vizsgálati fogságban voltak s még csak vádhatározatot sem tudtak ellenük kifundálni? Hol vannak a sér­tettek? Tudjuk. Mártírt is csináltak volt. Azt mondták, hogy kifolyt a szeme , meg akartuk látogatni, de nem volt sza­bad. Másnap azt mondták, hogy eltört az arczcsontja, a­mit kalapácscsal is ne­hezen lehet eltörni. Iszonyúnak tűnt fel ekkor a bűn. Azután azt mondták, hogy agyvelőrázkódást kapott, s ha i­len­­csodájára életben is marad — de el­mebeteg lesz.­­Mindezt nemcsak mond­ták, hanem bulletinekben írták is. És mindezt az ellenzékre fogták. El lehet képzelni, hogy minő gyűlöletes színben tűntünk fel a jók és szánakozók előtt. A nők szidalmaztak , ifjú leányok tol­lainkat tépték szét. Nos ? A szegény mártír az eset után nyolcz nappal, — hála isten — épen és egészségesen ment szavazni. Csak most értettük meg, hogy miért nem volt szabad a szenvedőt meglátogatni. Kicsoda még a sértett? A józan ész, a humanitás, az em­beri szabadság — igen ezek a sérel­mesek. AZ„ELLENZ£K“ tározója 1885. Szeptember 16. Szent-László. — Az „Ellenzék” eredeti tározója. — Ébresszük a nemzeti önbi­zalmat példákkal. E lapok hasábjaira illik e kis rajz, hlyeken először vetette föl az erdélyi ma­gyarság társadalmi egyesülése, önvédelme­szméjének szükségességét ezek szerkesz­tője. A fellendülés országából hozott mag kicsi­ázott, a plánta kikelt, de úgy vesz­tük észre, nem nő elég erőteljesen, nem tudott még végképen meghonosulni, mivel a kétkedők és önbizalmatlanok hideg sehe­lem engedi a talajt kellőképen fölmeleged­­ni számára; a tétlenség még mindig uralja a légkört. Ázsiai népfaj vagyunk, melynek saját­os* a kényelmesség ; elkéstünk nemzetünk ’’’tartásával, mert igen sokáig nyugod­ik semmit sem téve — s több eféle dikciók- is­ állanak elő még most is nagyon sokan, s emellett, hogy maguk nem bíznak ere­tlen, lehangolják még azokat is, a elrejtett saját őserejüknek nem bírnak Világos tudatával. Ezért halad egyrészben ?4­1 csendesen az önvédelem alapjának ágvetése, vagy nyilvánul egy tizedrészben ott, ahol képesek lennének tízszer annyit tenni, az áldozat nagysága. A fenn idézett lehangoló ezélzatú frá­zisok egyike sem igaz. A semmittevés csak addig igaz, míg elkezdünk működni! Az el­­késés pedig sohasem bír végbeszámítható­­sággal, addig, amíg az élet tart. A nem­zet élete is csak olyan, mint az egyesé. Ha tékozló volt, gazdálkodóvá válhatik ; ha ké­sett a cselekvéssel, kipótolhatja a mulasz­tásokat fokozott munkássággal. Qui habet tempus habet vitam — akinek még napjai vannak, annak élete is van ;e latin közmon­dás mindig igaz volt és marad. Avagy a népek s nemzetek fejlődése megszűnik már, be van végezve s megáll ott, ahol jelenleg van ? Bizonnyal nem szű­nik meg; ellenkezőleg folyni fog addig, mig ember, mig népek és nemzetek lesznek. Vagy tán a nemzeti tusák vannak bevégez­ve? Hogyan volnának, hisz az igen modern nemzetiségi kérdés, nem régi az emberiség életének Gigás-korában. Az még ezek kezde­tén van s ki tudná megmondani végét? A küzdelem most is j­avában foly. A győztes az lesz, aki a végét éri. Mindenik arra törekszik, hogy végig kitartsa a küzdelmet, mindenik igyekszik kiterjedése erősítésére a múlt, jelen és jövő minden eszközeit mozgásba hozni, minden tényezőjét működésbe tenni. Múltja a ma­gyarnak elég hosszú és szép van, mely alapja legyen működésének. Jövőjét a múlt­ra s jelenre bátran építheti Jelene pedig — ha politikailag nem is kifogástalan a helyzete — bizony több erőt, több önbizal­mat kölcsönözhet, mint sok más, tán szám­ra nagyobb néptömböknek! Jelenében az alapot az ezeréves fenállása alatt működött, szunyadott vagy kifejlett sajátságaira kell fektetnie, melyek — hála Isten — épen nem szomorú, hanem ellenkezőleg bátorító képet mutatnak. Lovagiasság, mely vendégszeretetében magaslik ki. Egyenlőség érzése, mely a férj és asszony teljes egyenlőségében tükröződik a legszebben vissza. Testvériség szelíd érzel­me, amely soha sem engedte, hogy a vele együtt lakó népfajokat leigázza , vagy leg­alább mint meghóditottakat, magánál va­lamivel előbbvaló helyzetbe tegye. A sza­badság hatalmas lüktető ereje, mely soha­sem engedné szolgává sülyedni. És mind­ezen hatalmas tulajdonságoknak az ural­kodás túlkapásaira — bár lehetett volna — föl nem használásából tán következtet­hető gyengeségnek az a megnyugtató ellen­téte, az a fajszivósság, mely ötét, mint ma­gyart minden jó sajátságaival együtt, mind­, azon vidékeken, ahol magában lakik, ezide­­i­ig érintetlenül fentarta. Egy ilyen kis vidék, egy ilyen kedves , kis hár Szentlászló falucska, melynek látá­sa a mélyen fürkészőt több lelkesedésre ragadhatja, több önbizalmat önthet bele, mint akár a zagyva főváros szemlélése. A „Szentlászló“ alig pár százra menő lakos­sága tiszta magyar, egyetlen idegen ajkú sem lakik benne, még pálinkás zsidó sincs; úgy látszik Izrael kapzsi vágyai nem lel­nek táplálékot a józan természetű lakosság körében. A kolozsvár­ nagyváradi országai­ból Szászfenesnél balra térve, igen jó kar­ban tartott megyei úton haladva Lónán és O­fenesen át kies völgy ölén tűnik elönkbe a kis falu csak akkor, midőn már csaknem bele értünk. A szép termőföldek­től borított szűk völgyet mindenfelől lomb­­koszorúzta szel­debb körvonalú hegyek ha­tárolják gazdag tölgyerdőkkel, melyeket pár óra járásnyira már a sugár fényük rengetegei s az eget kereső bérezek óriás csúcsai váltanak föl. A havasok alatt fek­szik tehát a kis magyar tészek, azon ha­vasok alatt, melyek 1818-ból híresek, me­lyeknek lakossága az igazi oláhság (nálunk „mokány“ néven) annak idejében a közel fekvő Járát feldúlta, magyar lakosságát kaszába húzta és folytonos rettegésben tar­totta az egész havasaljának magyarságát, s mely a mióta „román“ lett is, folytonos izgalomban tartatik kitanult vezetői által minden ellen ami magyar. De dicséretére legyen mondva azon munkás és másként engedékeny természetű népnek, most már nem fog rajta annyira a magyargyű­lölők fullánkjának mérge, mint akkor a forrongás hevében. Fogalmai tisz­­tultabbak, érzelme nem ellenséges; mert mindennap tapasztalja, hogy Ötöt a magyar nem prülöli, hene­m ellenkezőleg 9zpliben fo­gadja, midőn vele érintkezik s kenyerét is kizárólag csak a magyartól szerezheti meg, midőn bérczeiről súlyos terhével leszállva, szénéért, tűzi és építő fájáért pénzt csakis a magyar Tordától, Enyedtől, B.­Hunyadtól, de legfőkép Kolozsvártól kap, melyen cse­rébe gabonát vásárol és viszi föl családja fentartására. A folytonos, csendes érintke­zésnek — minden dákoromán izgatás da­czára — látszik is jó hatása. Nem egy sze­nes mokányt láttam már Kolozsvár utczáin, aki szenét magyarul kínálja és alkuszsza el, amit azelőtt századokon át sem volt ké­pes megtanulni. Szentlászlóra mentemben egész csoport havasi oláhval találkoztam, akiket, gondolkodásmódjukat tapogatandó, magyarul szók­ték meg, tudva bár előre, hogy egy szót sem értenek. Nem daczosan, hanem tartózkodva felelek oláhul : mit kér­dez uram ? És midőn oláh nyelven, folyé­konyan ismétlem e kérdést, megillistődve te­vék hozzá : hát ez ar hogyan tud, hol ta­nult oláhul ? És midőn azt mondom nekik : látjátok, nekem tetszik az, hogy én oláhul is tudok, mert ahány nyelvet tud valaki, annyi ember, azt viszonták rá:“mi is örül­nénk, ha értenénk magyarul, de nálunk alig fordul meg néha egy-egy magyar ember s oly ritkán hallunk magyar szót, hogy nem vagyunk képesek azt megtanulni. — Milyen jól fogna ott a népiskola ! Salamon dr. (Folyt. köv.) Politikai hírek. A nagy­szebeni államiskolák tanítótes­tülete legközelebbi tanácskozmányában el­határozta, hogy november, deczember, ja­nuár és február hónapokon át az önként jelentkező felnőtt iparosok és kereskedők részére ingyenes magyar nyelvi tanfolya­mot tart. Elismerés illeti e határozatért a szebeni tanítótestületet s hiszszük, hogy e hazafias példa követőkre talál mindenütt, a­hol arra szükség van. A boldog tótok. Urakéból távirják . A szláv jó­tékonysági cztmű­ ismert pánszláv egylet Pétervártt el­­­határozta, hogy Tukesztánt, Khivát és Buhharát felső­­magyarországi ruthénekkel és tótokkal fogja gyarma­tosítani s a gyarmatosok beszerzésére az egylet pánsz­láv izgatóit alkalmazza Magyarországon. Eddig valami ötven magyaroszági gyarmatost sikerült megszerezni, kik szept. 7-én érkeztek Varsóba s onnan tovább utaztak. Irányi a fúzióról. A fuzionálta mozgalomról Irányi Dá­niel az Egyetértésben a következőket mondja: „Mi valamint eddig tettük úgy ezen­túl is készek vagyunk az ellenzék másik részével esetről-esetre érintkezni, egyes kérdé­sekre, melyekre nézve elveink megengedik, úgy a kormány irányában követendő eljárás­ra is, megyezni, de elveinkből, különösen pedig alapelveinkből engedni s ezek árán olyanokkal egyesülni, a­kik közösügyes ala­pon állanak, nem fogunk soha. Az ország függetlensége pedig, tehát a közösügyek, az összes közös ügyek eltörlése ilyen alapelv, pártunknak mondhatni jólétalapja. Azt mondta Hoitsy Pál Gyomén, hogy ennek a mostani kormánynak, mely az or­szágot úgy anyagi, mint erkölcsi tekintet­ben az örvény szeléhez sodorja, megbukta­tása az ellenzéknek legelső kötelessége. Tö­kéletesen igaza van. Legelső kötelességünk igenis, csakhogy nem elveink árán, hanem azoknak zászlaja alatt­. A kormány megbuk­tatása ugyanis nekünk csak eszköz arra, hogy elveink diadalra jussanak. Nem szenved ugyan kétséget, hogy a mostani kormányzás mellett a nemzet hova­tovább szegényedik s az erkölcsi romlás hovatovább terjed. De váljon — eltekintve a programhoz való hűség erkölcsi köteles­ségétől — remélhető-e, hogy a közjogi ala­pon álló ellenzékkel, főelveink árán való­­egyesülés esetén könnyebben sikerülne a kormányt megbuktatnunk, mint a nélkül; azután képesek lennének-e az or­szág pénzügyeit rendezni s anyagi jóllétét felvirágoztatni? Véleményem szerint sem az egyik, sem a másik ezért nem sikerülne elérnünk. A kormány megbuktatását nevezetesen azért nem lehetne könnyen eszközölnünk, mert zászlónknak elhagyásával az elvekhez ragaszkodó választóink bizalmát magunk iránt megingatunk, sőt talán a legtöbb ke­rületben egyenesen elvesztenék, a kormány­párt bizonyosan nem mulasztván el a tá­madt bizalmatlanságot még fokozni, mond­ván : lám ezek sem jobbak ám nálunknál, ezek is fuzionáltak közös ügyes alapon, még csak azt az óvatosságot sem követvén, a­melylyel mi éltünk, mikor 1875-ben egye­sültünk a Deák-párttal, t. i., hogy ez által a többség s a hatalom részeseivé azonnal lettünk, holott ezek — már t. i. mi —■ ilyen biztosítás nélkül áldozták, vagy ha tetszik, függesztették fel alapelveiket. Úgy, hogy egyesülvén, nem csak a képviselőházban szenvedne csorbát tekin­télyünk, a nélkül, hogy azért valamit ki­vinni képesebbek lennénk, mert azért, hogy általános kisebbségben levő két rész egye­sül, többséggé még nem válik , hanem a vá­lasztásoknál is szaporodás helyett, félek, ne­vezetes vereséget fognánk tapasztalni. Az ily egyesülés tehát, a­milyen hely­telen lenne elvi szempontból, olyan czélté­­vesztett lenne a gyakorlatban, még ha arra a közjogi alapon álló párt reá állana is. De hát hol van a biztosíték, hogy rá fog állani, hogy el fogja fogadni a külön vám­területet s ama, bár nem egetrázó követelé­seket, a­melyeket Hoitsy Pál­­. tagtársunk a hadseregre vonatkozólag felállított? Magyar czégtáblákat kérünk! Brassó szept. 14. Ha valahol Erdélyben, úgy minden­esetre Brassóban, a „Gazetta“ és „Krons­­tädter Zeitung“ hazájában, oda kellene minden magyar embernek törekednie, hogy magát a magyar nemzet fiának ne csak vallja, de szent és hazafias kötelességének tartja hazájának ez oláh és szász nemzeti­ségektől ellepett délkeleti bástyáján, a ma­gyar nemzet szellemi lobogója alatt harczol­­va, tetteivel is megmutatni, hogy ő annak méltó fiai közé tartozik. Fájdalom ez Brassóban még nincs igy! A magyar kereskedők és iparosok nagy része, még most is Zai-ék és a Schul­verein nyelvén akasztja ki czimtábláit. Nem czimtábláit, érzelmek szégéreit, melyekkel ha nem magukat, az összes magyarságot szégyenítik meg. Éppen most csináltattak újabban Lász­ló és Simay testvérek, nagyon pazarul ki­állított kirakatjaik fölé, ilyen hangzatos czimtáblákat: „L. et M. László“ és­­Brüder Si­may.“ Hát annyira jutunk Magyarországon, hogy a magyar szégyenki nevét saját nem­zete nyelvén használni ? A szégyen pírja futja be arczunkat, midőn látjuk, hogy most, midőn minden hazafias érzelmű ember, le az utolsó nap­számosig, még véres verejtékkel keresett filléreit is oda rakja a nemzet oltárára, most midőn a magyar nemzet jobb jövőjén dol­gozik minden hazafi, most, midőn épen Brassóban is, már több százan fogtak a ma­gyarság megmentésének nagy munkájához és léptek be a közművelődési egyletbe, van­nak Brassóban önálló kereskedők és iparosok, kik annak daczára, hogy m­a­g­y­a­r­o­k,i­degen nyelvű c­­­ég­táblák­o­n hirdetik a Brassóban lakó, csaknem 10.000­nyi magyarnak, hogy érezze magát ott idegennek, mintha az a föld nem volna hazája. Miért nem tesz a szász és oláh ma­gyar czímtáblákat? azért, mert látja, hogy

Next