Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)
1885-09-16 / 213. szám
Hatodik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: Bekirilj otcra 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények Mdmsendök. AZ „ELLENZÉK*Z ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva l/iu in.....................16 írt. II Negyedévre ... 4 írt. félévre......................... 8 frt. |j Egy hóra helyben . 1 írt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék” mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. 11$, SZIMlft» Kolozsvár, szerda, szeptember 16,1685. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 83. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Lapunk mai számának tartalma: Hivatalos pelaliria, irányczikk. — Politikai hírek. — Irányi és a feáó. Magyar cégtáblákat kérünk. — E. M. K. E. tiaatatásai. — Dobbal verebet. — Művészet és tu- twiay. — A kidelves kődobálás. — Mindenféle. Tárcsák: Szent-László. — Dávid királynéja, ugol regény. Hivatalos pedantéria. Az, ami jelenleg a kolozsvári törvényszék végtárgyalási termében foly, kínosan hat minden jó érzésű emberre. A törvényszék vádhatározatot mondott néhány ifjú emberre, kik részint tettesei voltak a múlt évi híres kődobálásnak, részint vádolva vannak e ténynyel. Az ügyet olyan szigorú felfogással, a betűnek és a hivatalszoba megdohosodott aktáinak olyan merevségével tárgyalják, mintha Németújhelyen volnánk s a Wesselényi-féle összeesküvés borzadalmas hálózata után kutatna a regijedett német. Az életről nem vesznek tudomást; az akkori hangulatról elfelejtkeznek; senki sem látszik arra gondolni, hogy egy élénk választási lampagne alatt történt az egész, midőn hirlapi czikkek és izgató vagy csöndesító beszédek által föl van szántva minden kedély talajja, s a belé hintett mag gyorsan termi úgy a virágot mint a dudvát. Mi történt akkor? Hegedűs Sándor, a kormánypárt jelöltje, tartotta díszes bevonulását a városba. El volt határozva, hogy e bevonulás oly impozáns és fényes legyen, hogy az ellenzéknek menjen el minden kedve a további küzdelemtől. Csaknem az összes hatósági személyek kirukkoltak; a közpénzen fizetett hivatalnokok tollat viseltek; gyalog rendőrök képezték a sorfalat; lovas rendőrök száguldoztak a pártzászlóval és képezték a bandériumot Az egész kormánypárt úgy viselte magát, mintha mindaz a dicsőség, kitüntetés és munkadíj, melyet Hegedűs Sándor a fórumon aratott, megrészegítette volna. A külvárosi nép mindezt látta. Hallotta az előkészületek nagyságát, szemeit vakította a fény, agyát elhomályosította az a gondolat, hogy azok, kik elviselhetetlen közterheinek, országa föggetlensége elprédálásának, a reménytelen adósság csinálásának részessei és alkotói — nem elégesznek meg azon győzelemmel, melyet erőszak, pressziós hatósági szervezkedés biztosít nekik, hanem élvezni akarják az alkotmányos küzdelem népszerűségét is. E gondolat elhomályosította ítélőképességét, s elfojtott bosszankodást keltett szivében. Elmélkedésében tovább ment. Olvasta, hogy kedvenczét Ugrón Gábort karókkal rohanta meg a tömeg, leverték lábáról s csak különös véletlen, hogy halva nem maradt a czeglédi piaczon. Olvasta, hogy ugyancsak Ugron Gábort a szolgabiró jelenlétében , kőzáporral fogadták Gy. Alfaluban. Olvasta, hogy ezen elvadult tények miatt még csak a hajaszála sem görbült meg senkinek. Sőt olvasta, épen egy Kolozsvárt megjelenő kormány- párti lapban olvasta — épen abban a lapban, melyet a kormány azért tart fenn, hogy felvilágosíttassék a nép a hivatalos igazságokról — olvasta, hogy nem azok a hibások, kik Ugront durván megtámadták, hanem Ugron a hibás; amit kapott, érje be vele; mert hát — úgymond — : „ne menj a jégre, nem esel el!“ Ily körülmények között, azt kérdjük, hogy hihette-e az a nép, hogy főben járó bűnt követ el ? Hiszen nem tudhatja olyan jól a törvényt, mint dr. Biró János kir. ügyész úr, a börtönök ezen Javert-je, kinek szűk látköre és kegyetlensége az ember szabadságát illetőleg, méltó felháborodást kelthet mindenfelé. Kérdjük,ki volt a bűnszerző, ha nem azok, kik nem büntették meg a czeglédieket és alfalviakat, s kik azt írták, hogy: ne menj a jégre, nem esel el? A betűbe való kapaszkodás utálatos kicsinyeskedése az ami most történik. Magyarázzák meg nekünk, hogy a törvény előtt mennyivel drágább a Hegedűs Sándor koponyája, mint az Ugrón Gáboré ? Emlékezzünk csak viszsza, hogy minő szégyenteljes futást vitt véghez 140 kocsin mintegy 500 férfi . Férfi! ? Néhány suhancz pajkoskodó kedvében és félrevezetve a „ne menj a jégre“-féle jelszó által, dobálózni kezdett. Nosza, vesd el magad s a díszmenet halhatatlan futássá lett. Igazán nem csoda, ha látva az eszveszett menekülésnek ezt a magas komikumát, a pajkoskodás kedvet kapott az üldözéshez. Ötszáz kortes között nem akadt egyetlen férfi, aki megállítsa a kocsit, leszálljon, és fülön fogjon egy kődobálót. Ez már bizonyíték volna. De így még bizonyítani sem tudnak ezek a futók. Persze Ugron Gábor nem futott, pedig nem ötszázad magával volt, hanem ötöd magával. Ez volna talán a baj ? No, ha nem a városházánál, az ügyészségnél, a törvényszéknél, a katonai szurony fedezete alatt — no, akkor már mind hősök lettek. Egyik úr, gondolom hivatalnok, ha jól emlékszem Erdélyi Bélának hívják — vagy minek, elkezdett vádaskodni. Mit is mond dr. Biró János — a hamis vádlóról ? Úgy tetszik 10 évi fegyházat emleget. Persze nem akkor emlegetik ezt, mikor Szabó József vádolt—a minek következtében társai 5 — 6 heti fogságot szenvedtek, hanem akkor emlegeti, mikor Szabó József visszavonja a vádját. Mert dr. Biró János kir. ügyész előtt az a hamis vád, melylyel polgártársainkat tömlöczbe kergetjük — csekélység ; hanem ha valaki ezt a hamis vádat visszavonja s ekként polgártársait megmenti az ártatlan szenvedéstől — már nagy baj, s már ekkor emlegetni kell a vizsgálati fogságot és a 10 esztendőt. Denique kisült, hogy Erdélyi úr hamisan vádaskodott. Igazságos dr. Biró János mégsem emlegeti a 10 esztendőt. De hát mit akarnak ezekkel a szegény emberekkel? Akiért fújják föl a bolhát elefánttá ? Hiszen Hegedűs úr már képviselő; a boldogság teljes; a város virágzik; Bokros Elek úr megmentette a társadalmat ; Gajzágó Béla urfiból nagy hivatalnok lett; minden vágy ki van elégítve, minden aspiráczió czélt ért, rérpartba futottunk, nem panaszkodunk, az Eldoradó nap sugárözöne hinti ránk áldásos melegét-----mit akarnak még? Nem volt elég az üldözésből? Ki kárpótolja azokat az ártatlanokat, kik hetekig vizsgálati fogságban voltak s még csak vádhatározatot sem tudtak ellenük kifundálni? Hol vannak a sértettek? Tudjuk. Mártírt is csináltak volt. Azt mondták, hogy kifolyt a szeme , meg akartuk látogatni, de nem volt szabad. Másnap azt mondták, hogy eltört az arczcsontja, amit kalapácscsal is nehezen lehet eltörni. Iszonyúnak tűnt fel ekkor a bűn. Azután azt mondták, hogy agyvelőrázkódást kapott, s ha ilencsodájára életben is marad — de elmebeteg lesz.Mindezt nemcsak mondták, hanem bulletinekben írták is. És mindezt az ellenzékre fogták. El lehet képzelni, hogy minő gyűlöletes színben tűntünk fel a jók és szánakozók előtt. A nők szidalmaztak , ifjú leányok tollainkat tépték szét. Nos ? A szegény mártír az eset után nyolcz nappal, — hála isten — épen és egészségesen ment szavazni. Csak most értettük meg, hogy miért nem volt szabad a szenvedőt meglátogatni. Kicsoda még a sértett? A józan ész, a humanitás, az emberi szabadság — igen ezek a sérelmesek. AZ„ELLENZ£K“ tározója 1885. Szeptember 16. Szent-László. — Az „Ellenzék” eredeti tározója. — Ébresszük a nemzeti önbizalmat példákkal. E lapok hasábjaira illik e kis rajz, hlyeken először vetette föl az erdélyi magyarság társadalmi egyesülése, önvédelmeszméjének szükségességét ezek szerkesztője. A fellendülés országából hozott mag kicsiázott, a plánta kikelt, de úgy vesztük észre, nem nő elég erőteljesen, nem tudott még végképen meghonosulni, mivel a kétkedők és önbizalmatlanok hideg sehelem engedi a talajt kellőképen fölmelegedni számára; a tétlenség még mindig uralja a légkört. Ázsiai népfaj vagyunk, melynek sajátos* a kényelmesség ; elkéstünk nemzetünk ’’’tartásával, mert igen sokáig nyugodik semmit sem téve — s több eféle dikciók- is állanak elő még most is nagyon sokan, s emellett, hogy maguk nem bíznak eretlen, lehangolják még azokat is, a elrejtett saját őserejüknek nem bírnak Világos tudatával. Ezért halad egyrészben ?41 csendesen az önvédelem alapjának ágvetése, vagy nyilvánul egy tizedrészben ott, ahol képesek lennének tízszer annyit tenni, az áldozat nagysága. A fenn idézett lehangoló ezélzatú frázisok egyike sem igaz. A semmittevés csak addig igaz, míg elkezdünk működni! Az elkésés pedig sohasem bír végbeszámíthatósággal, addig, amíg az élet tart. A nemzet élete is csak olyan, mint az egyesé. Ha tékozló volt, gazdálkodóvá válhatik ; ha késett a cselekvéssel, kipótolhatja a mulasztásokat fokozott munkássággal. Qui habet tempus habet vitam — akinek még napjai vannak, annak élete is van ;e latin közmondás mindig igaz volt és marad. Avagy a népek s nemzetek fejlődése megszűnik már, be van végezve s megáll ott, ahol jelenleg van ? Bizonnyal nem szűnik meg; ellenkezőleg folyni fog addig, mig ember, mig népek és nemzetek lesznek. Vagy tán a nemzeti tusák vannak bevégezve? Hogyan volnának, hisz az igen modern nemzetiségi kérdés, nem régi az emberiség életének Gigás-korában. Az még ezek kezdetén van s ki tudná megmondani végét? A küzdelem most is javában foly. A győztes az lesz, aki a végét éri. Mindenik arra törekszik, hogy végig kitartsa a küzdelmet, mindenik igyekszik kiterjedése erősítésére a múlt, jelen és jövő minden eszközeit mozgásba hozni, minden tényezőjét működésbe tenni. Múltja a magyarnak elég hosszú és szép van, mely alapja legyen működésének. Jövőjét a múltra s jelenre bátran építheti Jelene pedig — ha politikailag nem is kifogástalan a helyzete — bizony több erőt, több önbizalmat kölcsönözhet, mint sok más, tán számra nagyobb néptömböknek! Jelenében az alapot az ezeréves fenállása alatt működött, szunyadott vagy kifejlett sajátságaira kell fektetnie, melyek — hála Isten — épen nem szomorú, hanem ellenkezőleg bátorító képet mutatnak. Lovagiasság, mely vendégszeretetében magaslik ki. Egyenlőség érzése, mely a férj és asszony teljes egyenlőségében tükröződik a legszebben vissza. Testvériség szelíd érzelme, amely soha sem engedte, hogy a vele együtt lakó népfajokat leigázza , vagy legalább mint meghóditottakat, magánál valamivel előbbvaló helyzetbe tegye. A szabadság hatalmas lüktető ereje, mely sohasem engedné szolgává sülyedni. És mindezen hatalmas tulajdonságoknak az uralkodás túlkapásaira — bár lehetett volna — föl nem használásából tán következtethető gyengeségnek az a megnyugtató ellentéte, az a fajszivósság, mely ötét, mint magyart minden jó sajátságaival együtt, mind, azon vidékeken, ahol magában lakik, ezideiig érintetlenül fentarta. Egy ilyen kis vidék, egy ilyen kedves , kis hár Szentlászló falucska, melynek látása a mélyen fürkészőt több lelkesedésre ragadhatja, több önbizalmat önthet bele, mint akár a zagyva főváros szemlélése. A „Szentlászló“ alig pár százra menő lakossága tiszta magyar, egyetlen idegen ajkú sem lakik benne, még pálinkás zsidó sincs; úgy látszik Izrael kapzsi vágyai nem lelnek táplálékot a józan természetű lakosság körében. A kolozsvár nagyváradi országaiból Szászfenesnél balra térve, igen jó karban tartott megyei úton haladva Lónán és Ofenesen át kies völgy ölén tűnik elönkbe a kis falu csak akkor, midőn már csaknem bele értünk. A szép termőföldektől borított szűk völgyet mindenfelől lombkoszorúzta szeldebb körvonalú hegyek határolják gazdag tölgyerdőkkel, melyeket pár óra járásnyira már a sugár fényük rengetegei s az eget kereső bérezek óriás csúcsai váltanak föl. A havasok alatt fekszik tehát a kis magyar tészek, azon havasok alatt, melyek 1818-ból híresek, melyeknek lakossága az igazi oláhság (nálunk „mokány“ néven) annak idejében a közel fekvő Járát feldúlta, magyar lakosságát kaszába húzta és folytonos rettegésben tartotta az egész havasaljának magyarságát, s mely a mióta „román“ lett is, folytonos izgalomban tartatik kitanult vezetői által minden ellen ami magyar. De dicséretére legyen mondva azon munkás és másként engedékeny természetű népnek, most már nem fog rajta annyira a magyargyűlölők fullánkjának mérge, mint akkor a forrongás hevében. Fogalmai tisztultabbak, érzelme nem ellenséges; mert mindennap tapasztalja, hogy Ötöt a magyar nem prülöli, henem ellenkezőleg 9zpliben fogadja, midőn vele érintkezik s kenyerét is kizárólag csak a magyartól szerezheti meg, midőn bérczeiről súlyos terhével leszállva, szénéért, tűzi és építő fájáért pénzt csakis a magyar Tordától, Enyedtől, B.Hunyadtól, de legfőkép Kolozsvártól kap, melyen cserébe gabonát vásárol és viszi föl családja fentartására. A folytonos, csendes érintkezésnek — minden dákoromán izgatás daczára — látszik is jó hatása. Nem egy szenes mokányt láttam már Kolozsvár utczáin, aki szenét magyarul kínálja és alkuszsza el, amit azelőtt századokon át sem volt képes megtanulni. Szentlászlóra mentemben egész csoport havasi oláhval találkoztam, akiket, gondolkodásmódjukat tapogatandó, magyarul szókték meg, tudva bár előre, hogy egy szót sem értenek. Nem daczosan, hanem tartózkodva felelek oláhul : mit kérdez uram ? És midőn oláh nyelven, folyékonyan ismétlem e kérdést, megillistődve tevék hozzá : hát ez ar hogyan tud, hol tanult oláhul ? És midőn azt mondom nekik : látjátok, nekem tetszik az, hogy én oláhul is tudok, mert ahány nyelvet tud valaki, annyi ember, azt viszonták rá:“mi is örülnénk, ha értenénk magyarul, de nálunk alig fordul meg néha egy-egy magyar ember s oly ritkán hallunk magyar szót, hogy nem vagyunk képesek azt megtanulni. — Milyen jól fogna ott a népiskola ! Salamon dr. (Folyt. köv.) Politikai hírek. A nagyszebeni államiskolák tanítótestülete legközelebbi tanácskozmányában elhatározta, hogy november, deczember, január és február hónapokon át az önként jelentkező felnőtt iparosok és kereskedők részére ingyenes magyar nyelvi tanfolyamot tart. Elismerés illeti e határozatért a szebeni tanítótestületet s hiszszük, hogy e hazafias példa követőkre talál mindenütt, ahol arra szükség van. A boldog tótok. Urakéból távirják . A szláv jótékonysági cztmű ismert pánszláv egylet Pétervártt elhatározta, hogy Tukesztánt, Khivát és Buhharát felsőmagyarországi ruthénekkel és tótokkal fogja gyarmatosítani s a gyarmatosok beszerzésére az egylet pánszláv izgatóit alkalmazza Magyarországon. Eddig valami ötven magyaroszági gyarmatost sikerült megszerezni, kik szept. 7-én érkeztek Varsóba s onnan tovább utaztak. Irányi a fúzióról. A fuzionálta mozgalomról Irányi Dániel az Egyetértésben a következőket mondja: „Mi valamint eddig tettük úgy ezentúl is készek vagyunk az ellenzék másik részével esetről-esetre érintkezni, egyes kérdésekre, melyekre nézve elveink megengedik, úgy a kormány irányában követendő eljárásra is, megyezni, de elveinkből, különösen pedig alapelveinkből engedni s ezek árán olyanokkal egyesülni, akik közösügyes alapon állanak, nem fogunk soha. Az ország függetlensége pedig, tehát a közösügyek, az összes közös ügyek eltörlése ilyen alapelv, pártunknak mondhatni jólétalapja. Azt mondta Hoitsy Pál Gyomén, hogy ennek a mostani kormánynak, mely az országot úgy anyagi, mint erkölcsi tekintetben az örvény szeléhez sodorja, megbuktatása az ellenzéknek legelső kötelessége. Tökéletesen igaza van. Legelső kötelességünk igenis, csakhogy nem elveink árán, hanem azoknak zászlaja alatt. A kormány megbuktatása ugyanis nekünk csak eszköz arra, hogy elveink diadalra jussanak. Nem szenved ugyan kétséget, hogy a mostani kormányzás mellett a nemzet hovatovább szegényedik s az erkölcsi romlás hovatovább terjed. De váljon — eltekintve a programhoz való hűség erkölcsi kötelességétől — remélhető-e, hogy a közjogi alapon álló ellenzékkel, főelveink árán valóegyesülés esetén könnyebben sikerülne a kormányt megbuktatnunk, mint a nélkül; azután képesek lennének-e az ország pénzügyeit rendezni s anyagi jóllétét felvirágoztatni? Véleményem szerint sem az egyik, sem a másik ezért nem sikerülne elérnünk. A kormány megbuktatását nevezetesen azért nem lehetne könnyen eszközölnünk, mert zászlónknak elhagyásával az elvekhez ragaszkodó választóink bizalmát magunk iránt megingatunk, sőt talán a legtöbb kerületben egyenesen elvesztenék, a kormánypárt bizonyosan nem mulasztván el a támadt bizalmatlanságot még fokozni, mondván : lám ezek sem jobbak ám nálunknál, ezek is fuzionáltak közös ügyes alapon, még csak azt az óvatosságot sem követvén, amelylyel mi éltünk, mikor 1875-ben egyesültünk a Deák-párttal, t. i., hogy ez által a többség s a hatalom részeseivé azonnal lettünk, holott ezek — már t. i. mi —■ ilyen biztosítás nélkül áldozták, vagy ha tetszik, függesztették fel alapelveiket. Úgy, hogy egyesülvén, nem csak a képviselőházban szenvedne csorbát tekintélyünk, a nélkül, hogy azért valamit kivinni képesebbek lennénk, mert azért, hogy általános kisebbségben levő két rész egyesül, többséggé még nem válik , hanem a választásoknál is szaporodás helyett, félek, nevezetes vereséget fognánk tapasztalni. Az ily egyesülés tehát, amilyen helytelen lenne elvi szempontból, olyan czéltévesztett lenne a gyakorlatban, még ha arra a közjogi alapon álló párt reá állana is. De hát hol van a biztosíték, hogy rá fog állani, hogy el fogja fogadni a külön vámterületet s ama, bár nem egetrázó követeléseket, amelyeket Hoitsy Pál. tagtársunk a hadseregre vonatkozólag felállított? Magyar czégtáblákat kérünk! Brassó szept. 14. Ha valahol Erdélyben, úgy mindenesetre Brassóban, a „Gazetta“ és „Kronstädter Zeitung“ hazájában, oda kellene minden magyar embernek törekednie, hogy magát a magyar nemzet fiának ne csak vallja, de szent és hazafias kötelességének tartja hazájának ez oláh és szász nemzetiségektől ellepett délkeleti bástyáján, a magyar nemzet szellemi lobogója alatt harczolva, tetteivel is megmutatni, hogy ő annak méltó fiai közé tartozik. Fájdalom ez Brassóban még nincs igy! A magyar kereskedők és iparosok nagy része, még most is Zai-ék és a Schulverein nyelvén akasztja ki czimtábláit. Nem czimtábláit, érzelmek szégéreit, melyekkel ha nem magukat, az összes magyarságot szégyenítik meg. Éppen most csináltattak újabban László és Simay testvérek, nagyon pazarul kiállított kirakatjaik fölé, ilyen hangzatos czimtáblákat: „L. et M. László“ ésBrüder Simay.“ Hát annyira jutunk Magyarországon, hogy a magyar szégyenki nevét saját nemzete nyelvén használni ? A szégyen pírja futja be arczunkat, midőn látjuk, hogy most, midőn minden hazafias érzelmű ember, le az utolsó napszámosig, még véres verejtékkel keresett filléreit is oda rakja a nemzet oltárára, most midőn a magyar nemzet jobb jövőjén dolgozik minden hazafi, most, midőn épen Brassóban is, már több százan fogtak a magyarság megmentésének nagy munkájához és léptek be a közművelődési egyletbe, vannak Brassóban önálló kereskedők és iparosok, kik annak daczára, hogy magyarok,idegen nyelvű cégtáblákon hirdetik a Brassóban lakó, csaknem 10.000nyi magyarnak, hogy érezze magát ott idegennek, mintha az a föld nem volna hazája. Miért nem tesz a szász és oláh magyar czímtáblákat? azért, mert látja, hogy