Ellenzék, 1888. január-június (9. évfolyam, 1-149. szám)
1888-01-14 / 11. szám
Kvenczedik évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: BvlkSsiputd* Ül. síim. (Postaépület) hová a lap szel'emi részét illető közlemények czimzendök. AZ „ELLENZÉK“"ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre poétán, vagy helyben hárhol hiniv» Egész évre.......................16 frt. Negyedévre .... 4 frt. Félévre .......................8 Irt. || Egy hóra helyben . . . frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepi napokon. Kéziratok nem adatnak vissza. Kolozsvár, szombat, január 14.1638 KIADÓHIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK Egy I_II czentméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Iparvállalatok. A magyar állam belső fejlődésének, s különösen közvagyonosodási tekintetben óhajtott megerősödésének feltételei attól függnek, hogy az ország iparos eleme minő módon ragadja magához a haladás eszközeit, s hogy főkép a közkormányzat, s egyes társadalmi tényezők miként gyakorolják az iparos elemmel szemben a támogatás kötelességét. Nálunk ma még az iparos osztály daczára, hogy az iparfejlődés szerencsés tüneteket mutat — erősen küzd a megélhetéssel, anyagi helyzete épen nem láttatott el ama biztosítékokkal, melyek a fejlődött iparágak produktumainak megfelelő értékesítésében találhatók meg. Az iparos elem kézi ügyességének szemmel látható fejlődése, ízlésük finomodása, találékonyságuk élénksége mind ez ideig csak magának az egyes iparágaknak fejlődésére, s az iparos osztály elemű készültségének fokozására vezettek, de igen ritka esetben mutatható ki az, hogy ezzel karöltve anyagi helyzetük javult, hitelképességük növekedett, társadalmi súlyuk emelkedett volna. Holott Magyarország közvagyonosodási fejlődésének feltételei szorosan összefüggnek az iparos elem intellectuális és vagyoni gyarapodásának ügyével. A legutóbbi országos iparkiállítás meggyőzőleg igazolta, hogy országunkban fejlődésképes és haladni vágyó iparos elem van, amelynek e nemű érdekeit egyenként szolgálnia kell az államnak, mint az egyes társadalmi köröknek, s ezek között legtöbb sikerrel annak a heverő tőkének, amely gyümölcsözetlenül vesztegel a folyton szaporodó pénzintézetekben. Ez alkalommal különösen azzal a szereppel kívánunk foglalkozni, mely az egyes pénzintézetekre az iparfejlődés szempontjából várakozik. Statisztikailag kimutatható, hogy a legtöbb pénzintézet vagyonának jelentékeny részét — a mai romlott hitelviszonyok mellett — vagy hevertetni, vagy pedig rizikó vállalatokra fordítani kénytelen. Az egyes pénzintézetek forgalmi kimutatásai és évi mérlegei meggyőző adatokat tartalmaznak arra, hogy a legtöbb pénzintézet nagy mennyiségű heverő tőkével rendelkezik, s ennek egy részét kénytelen állampapírokba, vagy börzei árfolyammal bíró magánpapírokba fektetni. Hogy ez a befektetés mennyire függ az esélyektől, mutatja a börzéken, az utóbbi háborús hírek hatása alatt előállott árhullámzás. Akárhány ilyen állami és magánvállalat papírjai 15—20 százalékkal estek, ami érzékeny differenczia még a kis tőkével rendelkező ilyen vagyon birtokosaira, de még jelentékeny a veszteség azokra a vállalatokra, melyek nagyobb tőkét forgatnak börze papírokban. Hogy távolabb fekvő példákat ne említsünk elég a kolozsvári nagyobb pénzintézetekre hivatkoznunk, amelyek évek hosszú során meggazdálkodott, de gyümölcsözetlenül heverő tőkéiket nagy részben börzés árfolyammal bíró papírokba fektették, s még a rendes viszonyok közt is meglehetősen korlátolt kamatjövedelem jelentékeny részét is elvesztették a börzei árhullámzások miatt. Ilyen körülmények között kétségtelen, hogy a pénzintézetek, midőn tőkéik egy részét ilyen uton gyümölcsöztetik , saját érdekeik ellen cselekesznek. A ma még heverő tőkének Magyarországon igen jelentős hivatása van, melyet csak fel kell ismerni, hogy szerencsésebb vállalatok révén biztos jövedelmet produkálhassanak. A magyar iparnak elsősorban épen az ilyen tőkére van szüksége, hogy a fejlődés ügyével kapcsolatos feltételeket megszerezhesse. Viszont az egyes ilynemű tőkék birtokosainak is elsőrendű érdeke hogy tőkéiket ne csak megmentsék az elértéktelenedéstől, hanem megfelelő jövedelemhez is juthassanak. Az egyes pénzintézetek, melyek ilyen tőkék birtokában vannak, leghasznosabban úgy gyümölcsöztethetik a pénzeiket, ha rizikó vállalatok helyett biztos jövedelemmel kínálkozó vállalatokba fektetik. Ilyennek tartjuk mi a most még heverő tőkék segélyével alapítandó iparvállalatokat. E tekintetben elég hivatkoznunk az egyes szász városokban máris létesített hasonnemű szövetkezetekre. Ezek a vállalatok is a pénzintézetek heverő tőkéinek felhasználása mellett létesültek, s a besterczei, nagyszebeni és brassó ilynemű iparszövetkezetek eddigi működése is bizonyítja, hogy a tőkének ily vállalatba fektetése nemcsak a tőketulajdonosok várható hasznait biztosíthatta, hanem jelentékeny szolgálatot tett az iparfejlődés ügyének is. Nyertek tehát a tőketulajdonosok és nyert az ipar ügye is az ők támogatásukkal. A kolozsvári pénzintézetek tudtunkkal szintén nagy tőkével rendelkeznek, melyek egy iparvállalatba leendő befektetéssel nem csak a várható jövedelmet hozzák be a tulajdonosok részére, hanem ami ennél fontosabb, lendületet adnának olyan iparágak fejlődésének, amelyek ma még a külföldi termeléssel a versenyt épen a kellő tőkebefektetés hiányában nem tudják felvenni, annál kevésbbé e versenyt magukra nézve ártalmatlanná tenni. Márpedig amíg a magyar ipar ettől a nyűgtől nem tudja megszabadítani magát addig a várt fejlődés még sokáig üres óhajtásnak marad. Pénzintézeteink tehát míg egyfelől, saját jól felfogott érdekeiket szolgálják ilynemű iparvállalatok létesítése által, másfelől az iparfejlődés előmozdítása mellett olyan kötelességet is teljesítenek, amelyek némileg a hazafiág ügyével függenek össze, s ez azt hisszük alalmas arra, hogy a tőketulajdonosok ilyen vállalatok létesítésére felbuzduljanak. Alkalmilag konkrét alakban is felvetjük e kérdést, s a létesítés módjaira nézve készséggel szolgálunk útbaigazításokkal. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA 1888. január 14 Csendes vélemény. (Válasz Frimassonnak.) Szeretném, ha olyan nagyon egyszerűen tudnám pár szóban elmondani azt, amit magamnak csendes vélemény gyanánt a jótékonyság igazi praktikumáról formáltam, hogy mindenki egyszerre megértse és főként, hogy mindenki elolvassa. A mgó arra, hogy a jótékonyságról, annak valódi hasznáról, s a gyakorlási módnak társadalmi kihatásairól némi elmélkedésekbe habarodtam a magyarországi szabadkőművesek humánus testületének azon sarkalatos principiuma, mely a jótékonyság eltitkolásában áll. Mert ez jóformán az egyetlen válaszfal, mely e minden elismerésre méltó testületet a többi nyílt zászló alatt dolgozó jótékony szövetkezetektől megkülönbözteti ; ez az az ok, mely jogczimet ad a jól cselekvő szabad polgárnak arra, hogy egy hajszállal magasabban hordhassa fejét azon nemes öntudatnak a birtokában, mely a minden emberi hiúságtól, tapstól, köszönettől és egyéb czafrangtól ment jószívűségért részéül jut ; s ez — végül — az az egyedül való elv, melyet e testület organismusában nem tudok megérteni, íme: Azt mondják azok, kiknek szerencséjük van a testület tagjaivá lehetni, hogy a jótékonyságnak az a módja, melyet a többi humánus czélokért munkáló szövetkezetek gyakorolnak, bizonyos fokig tökéletlen. Tág utat nyit az általános emberi gyengeségeknek , teremti, föntartja és megnöveli a hivalkodást, tápláló dajkája a jótékonysággal való üres pöffeszkedésnek, s szülőanyja első rangon annak a rosszabb fajta önzésnek, mely hasonlóért titokban hasonlót, s ha lehet, még amolyanabb jót vár, mint a milyent e visszafizetés reményében ő maga nyújtott. Nos, egy általánosságban csakugyan nem lehet megtagadni e kimondástól az igazságot. Igen sok tagját a különböző társadalmi rétegeknek valóban nem is ösztönzi mást jónak gyakorlására azon kellemes tömjén füstnél, melyet az emberektől köszönet fejében a maga részére szed. A nyíltan és a titokban jót tevő módszerek igazi hasznosságát azonban nem abból a szempontból kell mérlegelni, hogy váljon mily hatásai vannak azokra, kik a jót gyakorolják, hanem abból hogy mily hatással vannak a környezetre, s milyennel arra az egész társadalmi széles körre, mely a jó gyakorlásának közvetlen szemlélője. Ez az a sarkpont, mely a szabadkőművesek testületének sarkalatos princípiumával, a hallgatással, meglehetősen éles collisióban van. A jótékonyság gyakorásának mindössze kétféle czélja lehet; az egyik az, hogy a megélhetési föltételekben koldus szegény embert megsegítse az, kit ráhajt a szivének jobbik fele, a másik, hogy az egyes ember által gyakorolt nemes lelküség gyümölcsöző példaadás gyanánt szolgáljon az összesnek ; buzdítás gyanánt hasonlatos jónak a gyakorlására és idézet gyanánt Krisztus vallásának azon arany szabályaiból, melyekben a valódi nemesség titkai le vannak rakva. E kétféle őzéi közül kissebb fontosságú, s nagyon is másodrangú az, hogy a jótékonyságnak nyíltan való gyakorlása váljon minő hatással lesz arra, aki jót tesz ? Megnöveli-e benne a hiúság magvát, vagy nem e kér vissza titokban a maga áldozatáért hasonló kedvezést, mint amilyenben a maga anyagi fölöslegéből másokat részeltetett. Fontos csak az, hogy a szükölködökön segítve legyen. Ha már most ez igaz (s váljon mi egyéb czélja lehetne a jótékonyságnak?) akkor abban sem lehet kétség, hogy a jó cselekedet sokkal több, sokkal értékesebb gyümölcsöket terem abban az esetben ha másokat is hasonlóra buzdít, mint abban, ha némely, gyöngeségekre és apró cseprő hiúságokra inkább hajló emberekben e hajlandóságnak nem ad élesztő tápot. Ez a jótékonyságnak, azon társadalmi kihatása, melyet első rangúnak találok. Ez azon igazi haszon, melyet becsesebbnek ismerek az általános emberi jó szempontból, annál az értéknél, mely a titokban elkövetett jótékonyságból folyó nemes öntudatban rejlik. Mire való tehát ily körülmények között a titkolódzás? Manap mindenki tisztában kell hogy legyen azzal, hogy az e század vége felé alakuló társadalmakban, fájdalom, nem él többé a múltnak azon kristály tiszta lovagiassága, mely a szürke ködbe veszett régi társadalmak magasabb osztályát olyannyira szép lelkivonásokkal jellemző. A romanticizmus ideálisabb légköréből bizony nagyon kevés maradt a mi társadalmunk számára, s a practicusabb életnézletekkel munkáló mai ember bizony sokkal kevésbbé hajlandó tisztelettel hajtani térdet az általános fenség előtt akkor, ha e tiszteletadás a maga nehezen szerzett filléreit is érdekli. Bizalmatlanabbak vagyunk, mint eleink, s körültekintőbbek. Több ösztönzés szükséges a mai polgárnak és sokkal több példaadás, mint a puritánabb légkörben született régi elődnek. Manap talán már az anyatejjel szívja magában az ember a circumpestitást, a tartózkodást, s a bizonyos fokig való részvétlenséget mindazon emberi nyomorúságok iránt, — melyek őt közvetlenül nem érintik. Jézus vallásának minap több ismerője, de kevesebb követője van, s az emberi tudás fölhalmozott lakó helyein, a könyvtárakban, — bizony mondom — legérintetlenebb daraba csak elnézve, ritkán olvasott, s ezért mindig jó karban levő , szent könyv. Ezért szükséges manap erőteljesebb mérvekben a példaadás, s bizonyos fokig ezért veszteség, csendes véleményem szerint, a társadalom általános java szempontjából a szabadkőművesek nemes testülete, mely a társadalomnak kétségkívül legfölvilágosodottabb elitejéből áll. Ha e szellemben és intelligenciában hatalmas testület nyílt zászlót bontva sorakozásra hívná humánus czéljai érdekében az embereket, nincs és nem lehet kétség abban, hogy a jóságnak ily nagy erővel megrengetett fája ne teremne tízszer annyi gyümölcsöt, mint amennyit a nyíltan munkáló jótékonysági egyesületek összevéve megérlelni tudnak. Mert végre is ma sokkal inkább él, mint valaha, az emberekben a D ar vin által kisütött alap természet. A fejlődöttebb életviszonyok, s a szórakozásra kínálkozó töméntelen alkalmak inkább lefoglalják az emberek figyelmét most, mint azon egyszerűbb körű múltban, melyben a szabadkőművesek testületének keletkező csírája századok előtt életképes gyökeret vert. Mi természetesebb tehát annál, minthogy a mai társadalomnaka figyelem szétszóródása arányában sokkal összevontabb, sokkal inkább egy pontra koncentrált sarkalásra van szüksége, mint volt egy időben a réginek. És mi természetesebb (épen mert magas intelligencziát tart birtokában), ha az emberben önkéntelen kívánságok támadnak arra nézve, hogy a jóra való centralizáczió áldást hozó munkáját, a szabadkőművesek testületének kezében lássa. Mindez pedig, amit pár sorban elmondtam, csendes vélemény csupán, de érzem, hogy igazam van. Politikai hírek Helfy interpellácziója és a bécsi sajtó. A bécsi lapok legújabb számaiban kivétel nélkül a Helly interpellácziójával foglalkoznak vezérczikkekben. A Wiener Tagblatt szerint interpellálni könnyű, de arra válaszolni nehéz, s ez teszi éppen aggodalmassá a helyzetet. — Helly a nép szivéből beszélt, a nép menekvést óhajt a mostani bizonytalanságtól s többet akar tudni Németország sajátságos külügyi politikájáról. A Neues Wiener Tagblatt szerint Helfy helyesen találta égetőnek a bogár kérdést Az Allgemeine Zeitung a Helfy interpelácziójában említett európai konterenczióról ír A A. Freie Presse nagyon kiemeli Helfy interpelláczióját a másik interpelláczióval szemben. A N. Fr. Pr. vezérczikk írója azonban mégis összetéveszti a két interpelácziót s oly kifejezéseket használ Helfy interpellácziójával szemben, amelyből kitűnik, hogy a Helfy interpellácziója, még pedig a N. Fr. Pr. táviratában hasabos hosszú indokolással volt közölve. Azt mondja a többi közt a N. Fr. Pr. czikkírója, hogy: „Helfy interpellácziója a parlamenti nevelethnségek fejezetéhez tartóik." Minisztertanács volt csütörtökön este, mely több óráig tartott. A minisztertanácsban a kormányzat folyó ügyein kívül. "A több fontos kinevezésre vonatkozó előterjesztés is megbeszéltetett. Monarchiánk hadereje. A „Post„ Ausztria-Magyarország katonai erejéről beszélve, azt mondja, hogy ámbár a keleti határokon a felhők oszladozni látszanak, de az okok, melyek azokat, a láthatárra hozták nincsenek elhárítva. Ausztria Magyarország a véd törvény megújítása előtt áll s Németország eljárása intés a barátságos szomszédnak arra, hogy haderejét erősítse és főkép azokat az akadályokat elhárítsa, melyek a haderő kellő felhasználását gátolhatnák, mert ez idő szerint csak a közös hadsereg áll feltétlen rendelkezésére Ferencz József osztrák császár és magyar királynak, míg a honvédség és a népfelkelők csak feltételesen. Ez a körülmény támadó háború esetében nagyon hátrányos lehet, annál inkább, mert a haderőből 43 zászlóalj Boszniában van a honvédség pedig nem felel meg a német katonai iskolának (?) A tartalékosok behívására vonatkozó örvényjavaslatot a képviselőház véderő bizottsága tegnap vette tárgyalás alá s a bizottságnak e javaslat tárgyában beterjesztendő jelentése még e hó vége előtt a képviselőházban is tárgyaltatni fog. A főrendiház azonban, csak akkor fogja e javaslatot tárgyalni, ha az osztrák birodalmi tanács elé terjesztendő analóg javaslat már átment a birodalmi tanács alsó házának tárgyalásain. Magyar kultúra, franczia kultura m. Aki elismeri, aki vallja, aki tudja azt a történelmi és természeti igazságot, hogy egy népnek csak addig van létjoga, csak addig van joga önálló nemzeti és állami létre, mig épen megőrzi individualitását s mihelytt elveszítette, nyelvében és szokásaiban, intézményeiben és erkölcseiben ezt a külön egyéniséget, azonnal elveszíti nemzeti lételének is egyedüli biztosítékait, az teljesen méltányolni fogja aggodalmainkat a külföld ezen inváziója miatt, mely maholnap teljesen kiforgatja népünket minden eredetiségéből, minden önállóságából, minden individuális jellemzetességéből. Hiszen nem az ellen akarunk mi búsmagyarkodni, hogy az idegen kultúrák vívmányait ne értékesítsük és ne zsákmányoljuk ki saját nemzeti műveltségünk fejlesztésére. De az végzetes eredményre vezethet, ha a francziától, angoltól, olasztól, némettől mindent de mindent változatlanul, valóságos majmolással veszünk át és ültetjük bele nemzeti életünk talajába. Hová fog ez vezetni végeredményben ?A teljes tökéletes ekorcs os o d á s ig. Hiszen elég baj már az, hogy a meghunyászkodásnak és opportunitásnak egy szerencsétlen órában feltalált jelszava minden politikai intézményünket meghamisította. A municipális önkormányzat már tönkre van téve azon ürügy alatt, hogy azt összhangzásba kell hozni a modern parlamentarizmussal. Államosdit játszunk és külügyeinket, a nemzeti érdekek és közvélemény ellenére, tőlünk teljesen függetlenül egy idegen diplomáczia vezeti, állami önállóságról tudunk regélni és hazánk védelme egy idegen szellemben nevelt s idegen eredetű tisztikar és idegen nyelven vezényelt katonákra van bízva. Hát még anyagi téren! Közép- és felsőbb társadalmi osztályaink majd minden finomabb szükségleti czikkeiket a külföldről szerzik be. Elkezdve az osztrák és angol posztóneműektől, a német, osztrák, franczia kelméktől, az angol gépektől, télikésektől, ollóktól, a cseh tükröktől, a párizsi csecsebecséktől, a bécsi és német „rövidáruktól,“ egészen a durvább ipari czikkekig az egész ország a külföldről él. Kereskedelmi mérlegünk 100 meg 100 millió forint erejéig minden évben passzív állást jelez. Viszont nyersterményeink értékesítését s exportját egy rész vámpolitika és a világverseny csaknem lehetetlenné tette. Hová fog elézetni mindez a „haladás?“ Különben mindez a gondolat és reflexió a Francillon előadása alkalmával tolul agyunkba. A külföldinek utánzása legyen bár az selejtes és korrumpált, kevés téren vált annyira uralkodóvá, mint színirodalmunkban. Az operettek átültetésével vette kezdetét ez a veszedelmes irány; kapzsi vidéki színigazgatók ismertették meg a magyar színházba járó közönséget ezzel az üres, léha, frivol, „műfajjal”, melyet még a külföld világ városai is csak a tizedrangú színházakban tűrtek meg, melyekben az új „műfajnak“ meg volt a maga méltó közönsége a demimonde és rovékban. Magyarországon azonban bevittük az operettet még a nemzeti színházba is, a nemzet legelső műintézetébe. Később kiszorult onnan a népszínházba. Ekkor azonban a nemzeti színház ismét fölvette az elejtett fonalat, s ha már nem volt operettje, beállott a párizsi színházak fiókintézetévé és egyremásra ültette át a drámai „újdonságokat”, minden válogatás és indokoltság nélkül. Dora, Dora, Samu bácsi, Idegenné, Alfonz ur, Sarah grófné és tutti quanti