Ellenzék, 1888. január-június (9. évfolyam, 1-149. szám)

1888-01-14 / 11. szám

Kvenczedik­ évfolyam. SZERKESZTŐI IRODA: BvlkSsiputd­* Ül. síim. (Postaépület) hová a lap szel'emi részét illető közlemények czimzendök. AZ „ELLENZÉK“"ELŐFIZETÉSI DIJA : Vidékre poétán, vagy helyben hárhol hi­niv» Egész évre.......................16 frt. Negyedévre .... 4 frt. Félévre .......................8 Irt. || Egy hóra helyben . . . frt 50 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepi napokon. Kéziratok nem adatnak vissza. Kolozsvár, szombat, január 14.1638 KIADÓ­­HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 33. szám. HIRDETÉSI DIJAK Egy I_II czentm­­éternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttéri czikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. Iparvállalatok. A magyar állam belső fejlődésé­nek, s különösen köz­vagyonosodási te­kintetben óhajtott megerősödésének fel­tételei attól függnek, hogy az ország iparos eleme minő módon ragadja ma­gához a haladás eszközeit, s hogy fő­kép a közkormányzat, s egyes társa­dalmi tényezők miként gyakorolják az iparos elemmel szemben a támogatás kötelességét. Nálunk ma még az iparos osztály daczára, hogy az iparfejlődés szerencsés tüneteket mutat — erősen küzd a meg­élhetéssel,­­ anyagi helyzete épen nem láttatott el ama biztosítékokkal, melyek a fejlődött iparágak produktumainak megfelelő értékesítésében találhatók meg. Az iparos elem kézi ügyességének szemmel látható fejlődése, ízlésük fino­modása, találékonyságuk élénksége mind ez ideig csak magának az egyes ipar­ágaknak fejlődésére, s az iparos osztály e­lemű készültségének fokozására ve­zettek, de igen ritka esetben mutatható ki az, hogy ezzel karöltve anyagi hely­zetük javult, hitelképességük növeke­dett, társadalmi súlyuk emelkedett volna. Holott Magyarország közvagyono­­sodási fejlődésének feltételei szorosan összefüggnek az iparos elem intel­­lectuális és vagyoni gyarapodásának ügyével. A legutóbbi országos iparkiállítás meggyőzőleg igazolta, hogy országunk­ban fejlődés­képes és haladni vágyó iparos elem van, a­melynek e nemű érdekeit egyenként szolgálnia kell az államnak, mint az egyes társadalmi köröknek, s ezek között legtöbb s­iker­rel annak a heverő tőkének, a­mely gyümölcsözetlenül vesztegel a foly­ton szaporodó pénzintézetekben. Ez alkalommal különösen azzal a szereppel kívánunk foglalkozni, mely az egyes pénzintézetekre az iparfejlődés szempontjából várakozik. Statisztikailag kimutatható, hogy a legtöbb pénzintézet vagyonának je­lentékeny részét — a mai romlott hi­telviszonyok mellett — vagy hever­­tetni, vagy pedig rizikó vállalatokra for­dítani kénytelen. Az egyes pénzintézetek forgalmi kimutatásai és évi mérlegei meggyőző adatokat tartalmaznak arra, hogy a legtöbb pénzintézet nagy mennyiségű heverő tőkével rendelkezik, s ennek egy részét kénytelen állampapírokba, vagy börzei árfolyammal bíró magán­­papírokba fektetni. Hogy ez a befektetés mennyire függ az esélyektől, mutatja a börzé­ken, az utóbbi háborús hírek hatása alatt előállott árhullámzás. Akárhány ilyen állami és magán­vállalat papírjai 15—20 százalékkal estek, a­mi érzé­keny differenczia még a kis tőkével rendelkező ilyen vagyon birtokosaira, de még jelentékeny a veszteség azokra a vállalatokra, melyek nagyobb tőkét forgatnak börze papírokban. Hogy távolabb fekvő példákat ne említsünk elég a kolozsvári na­gyobb pénzintézetekre hivat­koznunk, a­melyek évek hosszú során meggazdálkodott, de gyümölcsö­­zetlenül heverő tőkéiket nagy részben börzés árfolyammal bíró papírokba fek­tették, s még a rendes viszonyok közt is meglehetősen korlátolt kamatjövede­lem jelentékeny részét is elvesztették a börzei árhullámzások miatt. Ilyen körülmények között kétség­telen, hogy a pénzintézetek, midőn tőkéik egy részét ilyen uton gyümöl­­csöztetik , saját érdekeik ellen cse­­lekesznek. A ma még heverő tőkének Magyarországon igen jelentős hivatása van, melyet csak fel kell ismerni, hogy szerencsésebb vállalatok révén biztos jövedelmet produkálhassanak. A magyar iparnak első­sorban épen az ilyen tőkére van szüksége, hogy a fejlődés ügyével kapcsolatos feltéte­leket megszerezhesse. Viszont az egyes ilynemű tőkék birtokosainak is elsőrendű érdeke hogy tőkéiket ne csak megmentsék az elér­téktelenedéstől, hanem megfelelő jöve­delemhez is juthassanak. Az egyes pénzintézetek, melyek ilyen tőkék birtokában vannak, leg­hasznosabban úgy gyümölcsöztethetik a pénzeiket, ha rizikó vállalatok helyett biztos jövedelemmel kínálkozó válla­latokba fektetik. Ilyennek tartjuk mi a most még heverő tőkék segélyével alapítandó iparvállalatok­at. E tekintetben elég hivatkoznunk az egyes szász városokban már­is lé­tesített hasonnemű szövetkezetekre. Ezek a vállalatok is a pénzintézetek heverő tőkéinek felhasználása mellett létesül­tek, s a bes­terczei, nagyszebeni és brassó ilynemű iparszövetkezetek eddi­gi működése is bizonyítja, hogy a tő­kének ily vállalatba fektetése nemcsak a tőketulajdonosok várható hasznait biztosíthatta, hanem jelentékeny szol­gálatot tett az ipar­fejlődés ügyének is. Nyertek tehát a tőketulajdonosok és nyert az ipar ügye is az ők támo­gatásukkal. A kolozsvári pénzintézetek tud­­tunkkal szintén nagy tőkével rendelkez­nek, melyek egy iparvállalatba leendő befektetéssel nem csak a várható jöve­delmet hozzák be a tulajdonosok részé­re, hanem a­mi ennél fontosabb,­­ lendületet adnának olyan iparágak fej­lődésének, a­melyek ma még a külföl­di termeléssel a versenyt épen a kellő tőke­befektetés hiányában nem tudják felvenni, annál kevésbbé e versenyt magukra nézve ártalmatlanná tenni. Már­pedig a­míg a magyar ipar ettől a nyűgtől nem tudja megszabadítani magát addig a várt fejlődés még soká­ig üres óhajtásnak marad. Pénzintézeteink tehát míg egyfe­lől, saját jól felfogott érdekeiket szol­gálják ilynemű iparvállalatok létesítése által, másfelől az iparfejlődés előmozdí­tása mellett olyan kötelességet is telje­sítenek, a­melyek némileg a hazafiág ügyével függenek össze, s ez azt hisszük a­lalmas arra, hogy a tőketulajdonosok ilyen vállalatok létesítésére felbuzdul­janak. Alkalmilag konkrét alakban is fel­vetjük e kérdést, s a létesítés módjaira nézve készséggel szolgálunk útbaigazí­tásokkal. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA 1888. január 14 Csendes vélemény. (Válasz Frimassonnak.) Szeretném, ha olyan nagyon egysze­rűen tudnám pár szóban elmondani azt, a­mit magamnak csendes vélemény gyanánt a jótékonyság igazi praktikumáról formáltam, hogy mindenki egyszerre megértse és fő­ként, hogy mindenki elolvassa. A mgó arra, hogy a jótékonyságról, annak valódi hasznáról, s a gyakorlási mód­nak társadalmi kihatásairól némi elmélke­désekbe habarodtam a magyarországi sza­badkőművesek humánus testületének azon sarkalatos principiuma, mely a jótékonyság eltitkolásában áll. Mert ez jó­formán az egyetlen válaszfal, mely e minden elisme­résre méltó testületet a többi nyílt zászló alatt dolgozó jótékony szövetkezetektől meg­különbözteti ; ez az az ok, mely jogczimet ad a jól cselekvő szabad polgárnak arra, hogy egy hajszállal magasabban hordhassa fejét azon nemes öntudatnak a birtokában, mely a minden emberi hiúságtól, tapstól, köszönettől és egyéb czafrangtól ment jó­szívűségért részéül jut ; s ez — végül — az az egyedül való elv, melyet e testület organismusában nem tudok megérteni, íme: Azt mondják azok, kiknek szerencsé­jük van a testület tagjaivá lehetni, hogy a jótékonyságnak az a módja, melyet a többi humánus czélokért munkáló szövetke­zetek gyakorolnak, bizonyos fokig tökélet­len. Tág utat nyit az általános emberi gyen­geségeknek , teremti, föntartja és megnöve­li a hivalkodást, tápláló dajkája a jóté­konysággal való üres pöffeszkedésnek, s szü­lő­anyja első rangon annak a rosszabb faj­­ta önzésnek, mely hasonlóért titokban ha­sonlót, s ha lehet, még amolyanabb jót vár, mint a milyent e visszafizetés remé­nyében ő maga nyújtott. Nos, egy általánosságban csakugyan nem lehet megtagadni e kimondástól az igazságot. Igen sok tagját a különböző tár­sadalmi rétegeknek valóban nem is ösztön­zi más­t jónak gyakorlására azon kellemes tömjén füstnél, melyet az emberektől kö­szönet fejében a maga részére szed. A nyíltan és a titokban jót tevő mód­szerek igazi hasznosságát azonban nem ab­ból a szempontból kell mérlegelni, hogy vál­jon mily hatásai vannak azokra, kik a jót gyakorolják, hanem abból hogy mily ha­tással vannak a környezetre, s milyennel arra az egé­sz társadalmi széles körre, mely a jó gyakorlásának közvetlen szemlélője. Ez az a sarkpont, mely a szabadkő­művesek testületének sarkalatos princípiu­mával, a hallgatással, meglehetősen éles collisióban van. A jótékonyság gyakorásának mind­össze kétféle czélja lehet; az egyik az, hogy a megélhetési föltételekben koldus szegény embert megsegítse az, kit ráhajt a szivének jobbik fele, a másik, hogy az egyes ember által gyakorolt nemes lelkü­ség gyümölcsöző példaadás gyanánt szol­gáljon az összesnek ; buzdítás gyanánt ha­sonlatos jónak a gyakorlására és idézet gyanánt Krisztus vallásának azon arany szabályaiból, melyekben a valódi nemesség titkai le vannak rakva. E kétféle őzéi közül kissebb fontossá­gú, s nagyon is másodrangú az, hogy a jótékonyságnak nyíltan való gyakorlása váljon minő hatással lesz arra, a­ki jót tesz ? Megnöveli-e benne a hiúság magvát, vagy nem e kér vissza titokban a maga áldozatáért hasonló kedvezést, mint a­milyen­ben a maga anyagi fölöslegéből másokat részeltetett. Fontos csak az, hogy a szükölkö­­dökön segítve legyen. Ha már most ez igaz (s váljon mi egyéb czélja lehetne a jótékonyságnak?) akkor abban sem lehet kétség, hogy a jó cselekedet sokkal több, sokkal értékesebb gyümölcsöket terem abban az esetben ha másokat is hasonlóra buzdít, mint abban, ha némely, gy­öngeségekre és apró cseprő hiú­ságokra inkább hajló emberekben e hajlan­dóságnak nem ad élesztő tápot. Ez a jótékonyságnak, azon társadalmi kihatása, melyet első rangúnak találok. Ez azon igazi haszon, melyet becsesebbnek is­merek az általános emberi jó szempont­ból, annál az értéknél, mely a titokban el­követett jótékonyságból folyó nemes öntu­datban rejlik. Mire való tehát ily körülmények kö­zött a titkolódzás? Manap mindenki tisztában kell hogy legyen azzal, hogy az e század vége felé alakuló társadalmakban, fájdalom, nem él többé a múltnak azon kristály tiszta lova­giassága, mely a szürke ködbe veszett régi társadalmak magasabb osztályát olyannyira szép lelki­vonásokkal jellemző. A romanti­­cizmus ideálisabb légköréből bizony nagyon kevés maradt a mi társadalmunk számára, s a practicusabb életnézletekkel munkáló mai ember bizony sokkal kevésbbé hajlandó tisztelettel hajtani térdet az általános fen­­ség előtt akkor, ha e tisztelet­adás a maga nehezen szerzett filléreit is érdekli. Bizalmatlanabbak vagyunk, mint ele­ink, s körültekintőbbek. Több ösztönzés szükséges a mai polgárnak és sokkal több példaadás, mint a puritánabb légkörben született régi elődnek. Manap talán már az anyatejjel szívja magában az ember a circum­­pestitást, a tartózkodást, s a bizonyos fokig való rész­­vétlenséget mindazon emberi nyomorúsá­gok iránt, — melyek őt közvetlenül nem érintik. Jézus vallásának minap több ismerője, de kevesebb követője van, s az emberi tu­dás fölhalmozott lakó helyein, a könyvtá­rakban, — bizony mondom — legérintetle­nebb darab­a csak elnézve, ritkán olva­sott, s ezért mindig jó karban levő , szent könyv. Ezért szükséges manap erőteljesebb mérvekben a példaadás, s bizonyos fokig ezért veszteség, csendes véleményem sze­rint, a társadalom általános java szempont­jából a szabadkőművesek nemes testülete, mely a társadalomnak kétségkívül legföl­­világosodottabb elitejéből áll. Ha e szellemben és intelligenciában hatalmas testület nyílt zászlót bontva so­­rakozásra hívná humánus czéljai érdekében az embereket, nincs és nem lehet kétség abban, hogy a jóságnak ily nagy erővel megrengetett fája ne teremne tízszer annyi gyümölcsöt, mint a­mennyit a nyíltan mun­káló jótékonysági egyesületek összevéve megérlelni tudnak. Mert végre is ma sok­kal inkább él, mint valaha, az emberek­ben a D a­r v­i­n által kisütött alap ter­mészet. A fejlődöttebb életviszonyok, s a szó­rakozásra kínálkozó töméntelen alkalmak in­kább lefoglalják az emberek figyelmét most, mint azon egyszerűbb körű múltban, mely­ben a szabadkőművesek testületének kelet­kező csírája századok előtt életképes gyö­keret vert. Mi természetesebb tehát annál, minthogy a mai társadalomnak­­a figyelem szétszóródása arányában sokkal összevon­tabb, sokkal inkább egy pontra konc­entrált sarkalásra van szüksége, mint volt egy idő­ben a réginek. És mi természetesebb (épen mert ma­gas intelligencziát tart birtokában), ha az emberben önkéntelen kívánságok támadnak arra nézve, hogy a jóra való centralizáczió áldást hozó munkáját, a szabadkőművesek testületének kezében lássa. Mindez pedig, a­mit pár sorban el­mondtam, csendes vélemény csupán, de ér­zem, hogy igazam van. Politikai hírek Helfy interpellácziója és a bécsi sajtó. A bécsi lapok legújabb számaiban kivétel nélkül a Helly interpellácziójával foglalkoz­nak vezérczikkekben. A Wiener Tagblatt szerint interpellál­ni könnyű, de arra válaszolni nehéz, s ez teszi éppen aggodalmassá a helyzetet. — Helly a nép szivéből beszélt, a nép menek­vést óhajt a mostani bizonytalanságtól s többet akar tudni Németország sajátságos külügyi politikájáról. A Neues Wiener Tag­blatt szerint Helfy helyesen találta égető­nek a bo­gár kérdést Az Allgemeine Zeitung a Helfy inter­­pe­lácziójában említett európai konterenczi­­óról ír A A. Freie Presse nagyon kiemeli Helfy interpelláczióját a másik interpellá­­czióval szemben. A N. Fr. Pr. vezérczikk írója azonban mégis összetéveszti a két in­­terpelácziót s oly kifejezéseket használ Helfy interpellácziójával szemben, a­mely­­­ből kitűnik, hogy a Helfy interpellácziója, még pedig a N. Fr. Pr. táviratában hasa­­bos hosszú indokolással volt közölve. Azt mondja a többi közt a N. Fr. Pr. czikkíró­ja, hogy: „Helfy interpellácziója a parla­menti nevelethnségek fejezetéhez tartó­ik." Minisztertanács volt csütörtökön este, mely több óráig tartott. A minisztertanács­ban a kormányzat folyó ügyein kívül.­ ­"A több fontos kinevezésre vonatkozó előter­jesztés is megbeszéltetett. Monarchiánk hadereje. A „Post„ Ausz­­tria-Magyarország katonai erejéről beszélve, azt mondja, hogy ámbár a keleti határokon a felhők oszladozni látszanak, de az okok, melyek azokat, a láthatárra hozták nincse­­nek elhárítva. Ausztria Magyarország a véd törvény megújítása előtt áll s Németország eljárása intés a barátságos szomszédnak arra, hogy haderejét erősítse és főkép azokat az akadályokat elhárítsa, melyek a haderő ke­llő felhasználását gátolhatnák, mert ez idő szerint csak a közös hadsereg áll feltét­len rendelkezésére Ferencz József osztrák császár és magyar királynak, míg a hon­védség és a népfelkelők csak feltételesen. Ez a körülmény támadó háború esetében nagyon hátrányos lehet, annál inkább, mert a haderőből 43 zászlóalj Boszniában van a honvédség pedig nem felel meg a német ka­tonai iskolának (?) A tartalékosok behívására vonatkozó örvényjavaslatot a képviselőház véderő bi­zottsága tegnap vette tárgyalás alá s a bizottságnak e javaslat tárgyában beter­jesztendő jelentése még e hó vége előtt a képviselőházban is tárgyaltatni fog. A fő­rendiház azonban, csak akkor fogja e ja­vaslatot tárgyalni, ha az osztrák birodalmi tanács elé terjesztendő analóg javaslat már át­ment a birodalmi tanács alsó házának tárgyalásain. Magyar kultúra, franczia kul­t­u­r­a­­ m. Aki elismeri, aki vallja, aki tudja azt a történelmi és természeti igazsá­got, hogy egy népnek csak addig van létjoga, csak addig van joga önálló nemzeti és állami létre, mig épen meg­őrzi individualitását s mihelytt elveszí­tette, nyelvében és szokásaiban, intéz­ményeiben és erkölcseiben ezt a külön egyéniséget, azonnal elveszíti nemzeti lételének is egyedüli biztosítékait, az teljesen méltányolni fogja aggodalmain­kat a külföld ezen inváziója miatt, mely maholnap teljesen kiforgatja népünket minden eredetiségéből, minden önálló­ságából, minden individuális jellemze­­tességéből. Hiszen nem az ellen akarunk mi búsmagyarkodni, hogy az idegen kultú­rák vívmányait ne értékesítsük és ne zsákmányoljuk ki saját nemzeti művelt­ségünk fejlesztésére. De az végzetes eredményre vezet­het, ha a francziától, angoltól, olasz­tól, némettől mindent de mindent vál­tozatlanul, valóságos majmolással ve­szünk át és ültetjük bele nemzeti éle­tünk talajába. Hová fog ez vezetni vég­eredményben ?A teljes­ tökéletes e­­­kor­cs o­s o d á s i­g. Hiszen elég baj már az, hogy a meghunyászkodásnak és opportunitás­­nak egy szerencsétlen órában feltalált jelszava minden politikai intézményün­ket meghamisította. A munic­ipális ön­­kormányzat már tönkre van téve azon ürügy alatt, hogy azt összhangzásba kell hozni a modern parlamentarizmus­sal. Államosdit játszunk és külügyein­­ket, a nemzeti érdekek és közvélemény ellenére, tőlünk teljesen függetlenül egy idegen diplomáczia vezeti, állami ön­állóságról tudunk regélni és hazánk vé­delme egy idegen szellemben nevelt s idegen eredetű tisztikar és idegen nyel­ven vezényelt katonákra van bízva. Hát még anyagi téren! Közép- és felsőbb társadalmi osztályaink majd minden finomabb szükségleti czikkei­­ket a külföldről szerzik be. Elkezdve az osztrák és angol posztóneműektől, a német, osztrák, franczia kelméktől, az angol gépektől, télikésektől, ollók­tól, a cseh tükröktől, a párizsi csecse­becséktől, a bécsi és német „rövid­áruktól,“ egészen a durvább ipari czik­­kekig az egész ország a külföldről él. Kereskedelmi mérlegünk 100 meg 100 millió forint erejéig minden évben passzív állást jelez. Viszont nyerster­ményeink értékesítését s exportját egy rész vámpolitika és a világverseny csaknem lehetetlenné tette. Hová fog elézetni mindez a „ha­ladás?“ Különben mindez a gondolat és reflexió a Francillon előadása alkal­mával tolul agyunkba. A külföldinek utánzása legyen bár az selejtes és kor­rumpált, kevés téren vált annyira ural­kodóvá, mint színirodalmunkban. Az operettek átültetésével vette kezdetét ez a veszedelmes irány; kapzsi vidéki színigazgatók ismertették meg a ma­gyar színházba járó közönséget ezzel az üres, léha, frivol, „műfajjal”, melyet még a külföld világ városai is csak a tizedrangú színházakban tűrtek meg, melyekben az új „műfajnak“ meg volt a maga méltó közönsége a demimonde és rovékban. Magyarországon azonban bevittük az operettet még a nemzeti színházba is, a nemzet legelső műintézetébe. Ké­sőbb kiszorult onnan a népszínházba. Ekkor azonban a nemzeti színház ismét fölvette az elejtett fonalat, s ha már nem volt operettje, beállott a párizsi színházak fiók­intézetévé és egyremásra ültette át a drámai „újdonságokat”, minden válogatás és indokoltság nélkül. Dora, Dora, Samu bácsi, Idegenné, Al­fonz ur, Sarah grófné és tutti quanti

Next