Ellenzék, 1892. január-június (13. évfolyam, 6-146. szám)

1892-05-23 / 117. szám

Tizenharmadik évfolyam. 3Z£RK£S£TUI iflUVA Bsii Magyar-utcza ~?-dik lezám­, hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők AZ .ELLENZÉKI ELŐFIZETÉSI DIM: Egyes szám ára ő kr. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. Egész évre Félévre 16 frt. 3 frt. Negyedévre . . 4 frt. Egy hóra helyben 1 frt 50 kr. 117. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár hétfőn május 23. 1892. KIADÓ­ HIVATAL: Kolozsvárit, Belközép-utcza 36. szám­. HIRDETÉSI DIJAK: Egy 1­­ czentimeternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedő­k és iparosok árkedvezményben részesülnek. Reclám sora: I frt. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttéri czikkek: garmandi sora után 20 kr. fizetendő. Hol állunk meg ? Ismét lezajlott egy jelenet a ma­gyar nemzet képviselőházában, mely felkorbácsolta a szenvedélyeke, meg­botránkoztatta a józanul gondolkozó embereket. Hát mi ez ? Hol vagyunk, hová jutottunk? Az ember esze megáll, a magyar hazafinak arczába szökik a vér, a­midőn Magyarország alkotmányos mi­niszterelnöke, 93 magyar képviselővel együtt szógyanpadra vonszolja egy egész nemzet köteles bálakegyeletét, hogy gunykaczajjal vigyorogjon reánk Bécs, Ausztria, hogy lássa az egész világ, miként gyávább és nyomorultabb nem­zet nincs a föld kerekén, mint a ma­­gyar. Szépen vagyunk. Az absolut idők rendszere és zsan­­dárai nem tudták visszafojtani nemzeti érzésünket, nem tudták kiirtani belő­lünk a szabad eszmék lelkesültségét, a nagy emberek és vértanuk iránt tar­tozó kegyeletet. Nem, mert újabb for­radalom réme riasztotta volna fel és seperte volna el a nyers hatalom döly­­fösségét. A­mi nem sikerült az erőszaknak, az sikerült saját kormányunk fejének, a­ki az alkotmányos Magyarországot rabjává teszi annak a hitvány képze­lődésnek, hogy nekünk a Bécsnek nem tetsző kívánságunkat, akaratunkat ér­vényesíteni nem szabad. Hová vezeti e nemzetet Szapáry? Tegnapelőtt fekete-sárga zászló alá vitte a magyar országgyűlést ; ma ér­­czal üti a magyar nemzet szinét, mert ez a magyar katonáknak nem ad kellő tekintélyt; holnap Magyarország egyik legnagyobb ellenségének, Radetzkynek szobrához vonszolja csatlósait, hogy be­mutassa Bécsnek a magyar közvéle­ményt ; holnapután megtagadja Klap­kát, megtagadja a szabadságharcz jogát és igazságát, melyet egykoron maga a fejedelem elismert és méltányolt, — és aztán meg fogja tagadni, hogy ma­gyar ember, — meg fogja tagadni e két huzó ősének dicsőségét, — mely a mai utódban egy szánandó szolgalé­­lekké zsugorodott össze. És csakugyan bűn-e, és csakugyan nem tetszik-e Bécsnek, hogy a magyar nemzet hálakegyelettel akarja a titáni harczok egyik óriását, Klapkát elkí­sérni az örök enyészet küszöbéig? Hát ilyen áttetsző Bécsnek és Szapárynak az a bizonyos fátyol, mely a kölcsö­nös feledéssel borítja be a múltak ke­serűségeit? Vagy ki meri állítani azt, hogy a koronás fejedelem iránt élő törhetet­len hűség és ragaszkodás nem lenne összeegyeztethető, azzal az­­éltető lel­kes érzéssel, mely szabadságharczunk­­ dicsőségéhez, a lánglelkű apostolok ne­véhez, emlékéhez van tapadva. Nézzük csak meg azt a kevés idővel előbb hozott országgyűlési ha­tározatot, midőn a koronázási negyed­­százados ünnepen lelkéből akar ün­nepelni még a legszélsőbb ellenzék is,­­ pedig talán ez visszavonulhatna, azon lelepzett érzéssel, miként nem fogja ünnepelni azt a fejedelmet, ki­nek uralkodása első évéhez a vérta­nuk kivégeztetésének gyásza fűződik. A magyar nemzet igazán, lelke őszinte érzetével,­­— megbocsájtott és felejtett. Hát ezzel szemben, mi nem gyá­szolhatjuk Klapkában a nemzet halott­ját, nem örökíthetjük meg emlékét egy szoborral, — mert Szapáry szerint Bécs­­ben még nem felejtettek. — Bécsnek a bocsánata még nem teljes ? Szégyenpir futja be arczunkat, mert az ilyféle gondolkozás erősebb nálunk Budapesten, mint magában Bécsben. Ne közelítse az isten az időt, de mit fog tenni a magyar kormány el­nöke akkor, ha annak a död­­ő múltnak leghatalmasabb apostola fogja behunyni örökre szemét ? Megtörténhetik ma, még évek múltán, de isten őrizze meg Magyarországot attól, hogy kormányel­nöke s szolgalelkű többsége hasonló­­képen járjon el, mint eljárt Klapka ki­hűlt tetemével szemben. Egy vigaszunk van még, hogy a nemzet nem Szapáry agyával gondol­kozik, s nem az ő szívével érez. Dr. DARABAS BÉLA: A t. Ház, Budapest, május 22. A képviselőház mai ülésén a napcsen­det megelőzőleg ismét szóba került Klapka tábornok, Csanády Sándor szólalt azért mert daczára, hogy a temetés napján a ház nem ülésezett, még­sem tűzték ki a gyász­lobogót. Bánffy Dezső elnök úr avval védekezett, hogy erre nem kapott külön utasítást, a­mi épen nem oldja fel Bánffy Dezső elnök urat a kegyelem­ség vádja alól. Ezután megkezdődött az elkeresztelési vita. Első szónok volt Sághy Gyula, a­ki minden bajért a febr. 26-iki rendeletet okolta és a 68-iki törvény revízióját pártolta, de konkrét indítványt erre nézve nem tett. Ál­láspontját a liberalizmus érdekében nagy tu­dományos apparátussal és sok szónoki hév­vel indokolta , végül pedig hozzájárult Iványi Dániel határozati javaslatához. Most következett a magyarigeni híres képviselő, ki a arról nevezetes, hogy dupla „igen*-es. Sanyaró Károlyka állott fel és egy igen kicsi kaliberű és rendkívül sovány tartalmú beszédecskében nagy bizalmat sza­vaz a kormánynak. A sovány tartalmú be­széd egészen gazdájára ütött. Vékony volt, rövid volt, színtelen volt, servilis volt és sa­vanyú volt. Volt benne azonban arrogantia is, mert midjárt odaszólott a tisztelt házhoz, hogy az urak azt se tudják, miről van szó. Beszélnek elkeresztelésről és szó van anya­­könyv­vezetésről. E lecrkéztetésre Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter pirulva lapul meg a miniszteri székben. Bánffy Dezső, a képviselőház harangja elégülten dörmögi­ .Mégis csak nagy férfiú a kicsi Károlyka.“ Károlyka ezalatt igazgatja a czvikkerét, izgatottan babrál kezeivel, keresi a szavakat és idézgeti innen-onnan a törvényeket. Meg­látszik rajta, hogy a szűzbeszéd nehézségei­vel küzd és meglátszik rajta az is, hogy solsé válik belőle parlamenti talentum. Rövid beszédének fonalát minduntalan elvesztette és a hol nem találta elégségesnek a maga eszét, elkérte a nagy Széchenyitől, a kiről kisütötte még azt a nevezetes és ed­dig sohasem hallott csodát is, hogy Széche­nyi nagy szellem volt. Beszél a pápa szupre­­macziája ellen és igy kiált fel: .Hol a tör­vény a nemzetet még fejedelmének önkénye ellen is biztosítja, mikép lehessen az idegen önkénynek alávetve.­ Hanem itt már nyomban eszébe jut Bécs és az ő osztrákpártisága és látta, hogy a miniszterelnök úr sem nagyon helyeselget — megrökönyödött M.­igen képviselője és sietett kijelenteni, hogy állítása olyan me­részség, a­mit, a tisztelt kormánypárt csak azért bocsát meg, mert nem ő (már Ká­­rolyka) hanem a nagy Széchenyi mondotta. — Nem is úgy mondotta, kiáltá közbe Vajay István! Hírre kitört a derültség. Károlyka pe­dig méltán aggodalomba esett, hogy talán elszólta magát. Ezután még tovább döczögött s elhal­­mozta a kormányt mindenféle dicséretekkel mi­által azon tőke kamatait igyekezett visszafizetni, a melyet az alkotmányos köl­tségekre kapott,­­ ha igaz a lapok hire ar­ról a nevezetes választásról. A Károly nyögései nem annyira az el­­keresztelési vitára vetettek világot, mint a kormány határtalan bölcsességére. Károly nyögéseiből nem a szőnyegen levő tárgy vi­lágosodott meg, hanem az lett nyilván­va­lóvá, hogy ő (már Károlyka) mennyire sze­reti a kormányt és mennyire megvan vele elégedve. Ezt pedig a tíz perczig tartó be­széd nélkül is tudta mindenki. Ezután G­y­­ő­r­f­f­y Gyula a 48-as párt kiváló tagja mondotta el nagy hatású beszé­dét. Győrfy Gyula széles keretekre építette beszédét és a közjogi alap káros következ­ménye gyanánt tüntette fel és bizonyította be az elkeresztelési konfliktust. Beszédét a ház nagy figyelemmel hallgatta ma is, mert Györfy Gyula azon jeles parlamenti szónokok közzé tartozik, a­kiket mindig élvezettel szo­kott a tisztelt ház hallgatni. Győrfy beszéde végén a következő ha­tározati javaslatot nyújtotta be: Tekintettel arra, hogy az elkeresztelési rendelet törvénytelen ; tekintettel arra, hogy az a lelkiismereti szabadságot sérti, s az ál­lamot az illetékes egyházi hatalommal, egy­házi téren összeütközésbe hozta s mint ilyen tényleg végrehajthatatlannak bizonyult be ; tekintettel végül arra, hogy a rendelet által előidézett helyzet megjavítása mindad­dig nem képzelhető, míg az eredeti állapot vissza nem állíttatik, a­mi már csak azért is kívánatos, hogy az egyház-politikai kérdések megoldása érdekében teendő lépések kellő nyugalommal tárgyaltathassanak, eltávolítván azt a mi a felekezeti békét megzavarta — mind­ezeknél fogva a ház utasitja a kor­mányt, hogy az elkeresztelési rendeletet ha­tályon kívül helyezze. Ezután kérvényeket intézett még el a ház s ezzel elnök a vitát 2 órakor bezárta. (—)­ ­ Oláh fészkelődés. Egy bukaresti lap utján értesülünk ar­ról a nagy tüntetésről, melyet a magyaror­szági románok vezetői május 23-ára, tehát egy héttel a koronázás jubileuma előtt tervez­nek. Alantabb egész terjedelmében közöljük a felhívást, mely egy bukaresti lapban jelent meg s melyben május 15-ei kerettel dr. Ratiu és Albini urak mint a román központi bi­zottság vezetői tüntetésre hívják fel a hazai románságot. A románok január havi értekez­lete tudvalevőleg elhatározta, hogy központi bizottságot választ, mely a románok panaszait írásba foglalja s az ide vonatkozó emlékira­tot ő Felségének nyújtsa át. Most a központi bizottság egész nagy tömeget akar összecső­­díteni, hogy az emlékiratot a király színe elé vigye. Mint az alábbi felhívás mutatja, a bizottság a tömegeket akarná mozgósítani, mert az összes vármegyék, az összes társa­dalmi rétegek román lakosságát hívja föl, hogy minél számosabban jelenjenek meg május 20-án Bécsben ,dicső uralkodóházunk szék­helyén s a Habsburg-monarchia fővárosában.* A magyar királyról a felhívásban szó sincs; szerkesztői csak ,ő Felségét* és az­­uralko­dót“ ismerik; épp oly kevéssé van szó Ma­gyarországról, a magyar hazáról, melynek vé­delmét a románok élvezik. Ez természetes is, hisz a románok éppen ez ellen akarnak tün­tetést, még­pedig a legnagyobb arányú tün­tetést rendezni. A bukaresti „Vointa Nationala” május hó 19 iki számában egy igen érdekes kör­levelet közöl, melyet a magyarországi román nemzetiségi párt végrehajtó bizottsága párt­­híveihez intézett. A körlevél a következő:­­Tisztelt uram! F. évi január hó 20 21-iki nemzeti értekezletünknek legfontosabb határozata az, hogy haladéktalanul felterjesz­tendő az emlékirat ő Felségéhez. Az ezen értekezleten megválasztott nem­zetiségi párt központi bizottság, a­mint a párt vezetésére került, a legsürgősebben mű­ködött azon c­élra, hogy hűségesen és gyor­san végrehajtassák ezen határozat. Fáradozásainak eredményeként f. évi márczius 25—26-ai ülésében végleges szö­vegezésében megállapította ő Felségéhez fel­terjesztendő emlékiratot és elvben kimon­dotta, hogy annak felterjesztése legkésőbben f. évi május hó végéig megtörténjék. Az említett ülés megtartása után pedig megtette a szükséges előkészületeket, úgy, hogy most párthíveinek tájékoztatására, kimondja a kö­vetkezőket : A központi bizottság fentebben emlí­tett ülésének határozata szerint a memoran­­dum fel fog terjesztetni Felséges fejedel­münknek egy meg nem határozott számú küldöttség által, melyben részt vesznek a központi bizottság testületileg, azután az összes románok lakta megyék és összes tár­sadalmi osztályok képviselői. A felterjesztés Bécsban, dicső uralkodó­házunk székhelyén és a Habsburg-monarchiá­nak fővárosában fog megtörténni. Ugyanazért, hogy ezen nemzeti mani­­fesztáczióhoz szükséges rendezés megkönnyít­­tessék felkéretnek mindazon románok, a­kik ezen küldöttségben részt venni óhajtanak, hogy legfeljebb f. hó 9—21-ig a központi bizott­ság irodájánál (Nagy-Szeben, Mészáros­ utcza 21.) jelentkezzenek, a­mennyiben már eddig nem jelentkeztek volna. A küldöttségek összes tagjai felkéret­nek, hogy szombaton, május hó 16-28-án Bécsben legyenek. Minden résztvevőnek tet­szésére bizatik a Bécsbe való indulás napjá­nak megválasztása. Azon urak, a­kik május 28-ika előtt érkeznek Bécsbe, szíveskedjenek Brote Jenő bizottsági alelnök úrnál, vagy Albini Septimimiu Il­od titkárnál jelent­kezni, a­kik már május 23-tól kezdve Bécs­ben lesznek (London szállodában,­­ Fleisch­markt.) Bécsben egy fogadó­ bizottság alakul, a­mely várni fogja az érkezőket és gondoskodni fog azoknak elszállásolásáról ott. A szükséges könnyítések eszközlésére a küldöttségben részesülni óhajtó urak felké­résnek, hogy Bécsbe való felutazásuknál az államvasutnak vonatait vegyék igénybe és az elindulásnál Staatsbahnhofra szóló jegyeket kérjenek, a­hol az összes urak, a­kik a máj. 28-ai vonatokkal megérkeznek, fogadva lesz­nek a fogadó bizottság tagjai által, a­kiktől megszerzendik az összes informácziókat a megállapítandó programmról és a manifesz­­táczió lefolyásáról Felismertetés czéljából a fogadó bizott­ság tagjai fehér szalagot viselnek a gomb­lyukon. Miután ezeket a párthíveknek tudomá­sára juttatjuk, azon reménnyel kecsegtetjük magunkat, hogy minden egyes igaz román, a­kinek körülményei megengedik, sietni fog­ a küldöttség tagjai sorába, magát felvétetni és azon lesz, hogy a manifesztáczió minél fényesebben sikerüljön, mert ennél fontosab­bat nemzetünk 1848. évi május 15-ke óta nem tett. — Nagy-Szeben, 1892. május 15- én. A román nemzetiségi párt központi bi­zottsága. Dr. Ratiu elnök Albini S. titkár * Mindebből világos, hogy a románok po­litikai éretlenségüknek a tetőpontja felé kö­zelednek. Világos az is, hogy az esztelen áb­ránd immár veszélyes hóborttá fajult, a­mely élénken bizonyítja, hogy a vezetők nem tud­ják mit cselekesznek és nncsenek tisztában ennek a mozgalomnak czéljával és jelentősé­gével. Ők csak valami nagyot és rendkívü­lit akarnak, mint a nagy­zás hóbortjában szen­vedő elmebetegek, de annak lehetetlenségére nem gondolnak. Azt hisszük, hogy a magyar kormány­nak még­is lesz annyi tisztessége, hogy a monstre deputatiót ez alkalommal otthon ma­­rasztja, mert a koronázási jubileumot nagy kár volna ilyan komédiával zavartatni. Angol lapok Klapkáról. A londoni Morning Post, Salisbury lap­ja a következő rokonszenves sorokban emlé­kezik meg Klapka Györgyről: Klapka tá­bornokkal a krími háborút megelőző napok történetéből Közép-Európa legnevezetesebb alakjainak egyike tűnt le. Kossuth, a ma­gyar forradalmár, majdnem egy nemzedékkel előbbre van, mint 15, de hát Klapka hite nem is volt összefüggésben valamely megtá­madott politikai theóriával; ő magyar kato­na volt, a­ki 1841-ben a nemzeti szabadsá­gért küzdött katonai harcrokban rendkívüli ügyességet és rendíthetetlen hősiességet ta­núsított. Görgey fegyverletétele után Komárom védelmével megmentette Magyarország kato­nai becsületét, a­mely húsz évvel később hozzájárult ahhoz, hogy a habsburgi mo­narchia új szervezésének méltóságot kölcsö­nözzön. Oly nemzet, a­mely olyan férfiakat szült, mint Batthyány és Klapka, méltó volt nagy feladatokra. Mint Oroszország engesz­­telhetlen ellensége, Klapka tábornok utóbb arra szentelte katonai tehetségét, hogy hoz­zájáruljon a török hadsereg újjászervezé­séhez. A Times nem hagyja szó nélkül a kor­mány tapintatlanságát és különösen a Sza­­páry kormány kegyetlenségését, melyet Klap­kával szemben tanúsított. .Klapka holttestét — írja a Times — éjnek idején vitték ki a budapesti temető­halottas házába. Minthogy az minden előze­tes tudósítás nélkül és tényleg majdnem Blat­tomban történt, az a vélemény vált uralko­dóvá, hogy ezért a miniszterelnök felelős és nagy len e miatt a felháborodás. Azt várták, hogy a holttestet az aka­démiában helyezik ravatalra és onnan megy végbe a temetés. Úgy látszik, hogy a közok­tatási miniszter ehhez hozzájárult, de más diszpozíciók kerekedtek fölül. A magyar or­szággyűlésen ez az inczidens némileg izga­tott felszólalásokra nyújtott alkalmat. Heves diskusszió támadt a miniszterelnök távollété­ben és mikor a miniszter kollegák nem bír­ták a házat lecsöndesiteni, Szapáry­­grófért küldtek. Megérkezvén a miniszterelnök, kijelen­tette, hogy a történtekért nem felelős és hogy ő külön instrukcziókat nem adott. Ki­jelentéseit az ellenzék összes árnyalatai né­mán hallgatták és szerencse a kormányra nézve, hogy a miniszterelnök képes volt ta­gadni a dologban való részességét.* .Klapka tábornok temetése — így foly­tatja a Times — nem is lehet más, mint nemzeti temetés. Az uralkodó házzal oly ré­gen kibékült, hogy az intéző körök illő mó­don nem állhatnak semminemű népies tün­tetés útjába ebből az alkalomból. Magyarországon jelenleg forradalmi párt nincs és annak a manifesztácziónak, mely Klapka temető­jével szemben nyilvánul, épen­­séggel nincs forradalmi jellege. Lehetnek hi­­vatalo­k, kik téves buzgóságból azt képze­lik, hogy a királyi jubileum előestéjén di­csérendő dolog az agg szabadsághős hamvait a lehető legnagyobb csöndben eltakaríttatni, ám ez ellenkezik a nemzet érzésével, mely impozáns temetést követel az 1818-iki vete­rán számára.* Teleki Sándor temetése, Nagy Bánya, május 21. Teleki Sándort ma helyezték örök nyu­galomra rendkívül nagy részvét mellett. Óriási közönség jelenlétében, napfényes időben szentelte be ma délelőtt 11 órakor R­á­c­z Pál prépost-kanonok, három papja segédletével a halott ezredest. A ravatal ko­szorúkkal volt beborítva, az utolsó koszorú, melyet a ravatalra tettek, a Jókai Móré volt. A szertartás után az ezredes hűlt tete­mét gyászkocsira tették és kivitték Koltóra. A gyászkocsit csak Teleki János gróf és Turman polgármester követték. A gyászoló közönséget délután 4 órakor a kocsik belát­hatatlan sora vitte ki Koltóra. Az emeletes kastély bejárata előtt, a sűrű, összehajló fenyők között elvonuló után a falu lakossága, szomorú arczu, derék ma­gyar emberek álltak sorfalat. A kastély elé melyről gyászlobogók csüggtek alá, még Te­leki Ede, Domokos, László, Géza és Sándor grófok, Eszterházy Miguel, Degenfeld János és Bethlen grófok, de Gerando Attila és Blomberg bárók, Kolozsvári Kiss István orsz. képviselő, Nagybánya képviseletében Turman polgármester, a nagybányai honvédek nevé­ben Apostol János, Fekete dr. főorvos a szathmármegyei honvéd-egylet elnöke, Szath­­már képviseletében Kiss Gida főkapitány, Jandrisics apátplébános, Domahidy körjegyző és mások érkeztek. Ekkor jöttek a gyászoló család tagjai, az ezredes fiai: Sándor, László és János, és leánya Blanka férj, Domahidy főszolgabiróné. A temetési szertartás fél 5-kor kezdő­dött. Az ezredest a kastély kertjében, a hí­res somfa alatt temették el. Kállai káplán rövid beszéde után a függetlenségi párt meg­bízásából Kolozsváry Kiss István tartott gyász­­beszédet. A koszorúkat a sírba tették, kettő ki­vételével, melyet a koltói templomban őriz­nek meg Az egész szertartás alatt zubogott az eső, a temetésről a közönség bőrig ázva ér­kezett vissza. Az ezredes lelki üdvéért 23-án ünnepé­lyes istentiszteletet tartanak Nagybányán. Apróságok Telekiről. A halál torkában. A szabadságharcz alatt egy alkalommal egészen a halál torkában volt Teleki Besz­­tercze vidékén, üldözték az oláhok és min­den oldalról lövöldöztek rájuk. Életének és a szabadságharcz erdélyi hadjáratának egy­aránt nevezetes mozzanatát midőn leírja, a XI. zászlóalj parancsnokának I­n­c­z­é­d­i Sá­muel ezredesnek ajánlva. A dolgot igy be­széli el: Egy kis könnyű homokfutó kocsim volt) Gaspi kocsisom előjárt vele, az első ülés hátuljára négy kétcsövű puska volt felcsat­­tolva. Ez mentett meg a haláltól. Bánffy Já­nos jobbról, én balról ültem a hátulsó ülé­sen. Az ülés ruganyos párnázata magasra volt kitöltve. Sebesen ügetve haladtunk, mindketten szundikáltunk. Csakis a szekér döczögéseire ébredtünk fel, nagyokat bólintva fejeinkkel, s ismét elalvánk. Az út félig volt fagyva s nem bírta meg a kocsit s a lovakat. Nehéz volt húzni a jószágnak. Mikor K­i­s-S­a­j­óra értünk, megvirradt, én fölébredtem. Mikor a falu derekán valánk, a ha­rangokat kezdték félreverni. Ez rám kelle­metlen hatással volt s én fölébresztem Bánffyt. Jóval előttünk, az utcza legtágasabb részén egy csapat fekete szondrás felfegy­verkezett ember állt. Tanácskoztak, a h ran­got váltig kongatták.

Next