Ellenzék, 1902. január-június (23. évfolyam, 1-145. szám)

1902-06-13 / 132. szám

Huszonharmadik évfolyam. 132. szám.Kolozsvárt, 1902. junius 13. péntek. tMKHVHnNMMnMENnWMHHMHWBnMMIMMHi Szerkesztői Iroda Kossuth Lajos utcza (Máriaffy-ház), a hová a lap szellemi részét megillető közlemények czimzendők. Az­­Ellenzék­ előfizetési dija : Egész évre . . 32 korona. I Negyedévre ... 8 korona. Félévre ... 16 korona.­­ Egy hóra ... 3 korona. Egyes szám ára 16 fillér. Megjelenik mindennap, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kiadó­hivatal : Kolozsvárt, Deák Ferencz utcza 33-ik szám. Egy négyszög c­entiméternyi tér hirdetési ára 8 fillér. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Reklám sora 2 korona. Hivatalos közlemények sora 5 korona. Nyílttéri czikkek garmond sora után 40 fillér fizetendő. A nagy Klofac. Kolozsvár, jun. 15. Olyan durva, nyers, brutális és mégis mulatságos czirkus alig létezik a glóbuson, mint az osztrák Reichsrath. Mikor egymás szidalmazásában és a pofozódásban kifarednak, úgy pihenik ki magukat, hogy nyelveiket másra öl­­tögítik. A legtöbbször Magyarországra. Mikor arról van’ szó *udniilli’, hogy Magyarországot meg kell adóztatni az osztrák érdekeknek, — mikor azt hall­ják, hogy Magyarország felszisszen az osztrák rúgások fájdalma alatt, — vagy jogait keresi és védi az osztrák erőszak és ravaszsággal szemben, akkor egy­szerre annyiba hagyják az egymás el­len folytatott nyelvöltögetést, pofozko­dást és más illetlenkedést és egységes erővel fordulnak Magyarország ellen. Ezúttal dühös haragjuknak kicsiny volt Magyarország. Különösen a csehek igyekeztek nagyobb fába vágni a fogu­­kat így történt, hogy Klosac vezérlete alatt a Reichsrath szláv töredéke II. Vilmos német császár ellen intézett he­ves és brutális kirohanást. A nagy Klofac, a­ki most a cse­hek élén vntézkedik, megrohanta a csá­szárt a marienburgi beszéd miatt, mely­ben a császár „lengyel arczátlanság“-ot emlegetett. Klofac tehát fogta magát és még jobban kiteremtett ézve vágta az iroperator fejéhez, hogy az, a­mit be­szélt,­­ „porosz szemtelenség.“ Erre aztán fellendült a szláv­ kórus és éktelen szidalomban tört ki. Ilyen szidalom ritkán hangzik el, még a jobb nevelésű kofasorban is, mint a minőt Németország császára kapott. Mondot­ták, hogy részeg, hogy bolond, hogy lebunkózni való szemtelen stb. Lett erre aztán szörnyű megrökö­nyödés. Körber miniszterelnök úr va­karta a fejét. Ez baj. Ez bizony nagy baj! Csak most vette észre az osztrák miniszterelnök úr, hogy a magyarok el­len megnövelt reichsrathi szarvak oda is döfnek, a­hová nem remélte. Az osztrák miniszterelnök megrémült attól a torz­szülöttől, a­mit az ő elvakult ha­talmi gőgje nemzett a Reichsrathban. Jött aztán a mosogatás. Igyekezett tisztára mosni a Reichsrath szennyesét és szerette volna, ha a nagy Klosac is kiöblíti a száját, csakhogy Vilmos csá­szárnak aligha jól fog esni az a tipusz, a­mit a Reichsrath által ütött sebre illesztget Koerber úr. Pedig az kétség­telen, hogy a bocsánat­kérésben Ausz­tria el fog menni egészen a megalázko­dásig. Most ism­agyarországot, a leigá­­zott tartományt tetszett leszelni, össze­­szidni és az osztrák arczátlanság pisz­kával illetni. Most másról van szó. A hatalmas német császárról, a földajes kraperátorról, a­kivel szemben Koerber úrnak kell viselni a felelősség sulyát. A nagy Klosac dühe nem ismer hat itt. Igazi, typikus reichsrathi, a­ki már úgy benne van a nyelvelésb­e, hogy nem tud indulatainál hazált szabni. íme a megszokás hatalma! Klosac és társai annyira megszokták a magyarokkal szemben a szidalmat, hogy a nagy routin heve egészen elragadta és neki estek a német császárnak is. De hát aztán mi lesz? Ki ad ezért elégtét­et és minő formában. Mert valakinek mégis elégtételt kell adni, ha B­r­inben nem elégszenek meg Körber alázatos bocsánat kérésével és Klosaccal szem­ben hangoztatott roszszalásával. Nekünk ugyan nincs semmi közünk a dologhoz, mindaddig, amíg Ausztria alázatos bocsánat­kéréssel és sajnálko­zással védekezik. De nem titkolhatjuk a kárörömöt a felett, hogy a nagy Klosac az ellenünk is gyakran piszko­lódó Reichsrathot csávába mártotta. Most már csak tessék alázatosan hason csúszni Berlinig gögös Koerber úrnak és társainak. Engesztelgessék Vilmost, a­kit érzékenyen sebzett meg a Reich­­srath kreatúrája: hős Kloise. A szegény Magyarországot, melyet egy szerencsétlen államjogi viszony köt Ausztriához — megtorlás nélkül lehe­tett szidalmazni mindenkor, ámde mi lesz most ? Mi örömmel várjuk és fogjuk látni a szégyenletes megalázko­dást, melyet Ausztria fejt ki Vilmos császár engesztelésében. AZ „ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA. 1902. junius 13. Dugonics András, Petőfi Sándor és a többi szerbek. — Tallián Béla pohárköszöntője. — „A magyarországi szerbek ki­váló férfiai mind jó hazafiak Sokan közülök történelmünk ki­magasló alakjai voltak. Dugo­­nincs András .... Petőfi Sán­dor .... oly nevek, amelyekre mindannyian büszkék lehetünk.“ Szegedről írják: A hajnali órákban ott mentem el a szobrod mellett, jó Dugonics András, meg­álltam melletted akaratlanul is. Kelet felől derengett már a hajnal, jött a világos ág, csak te magad voltál még ködbe burkolva, úgy éreztem, tudom is miféle az a köd. Valamivel előbb olvastam csak, hogy Tal­lián Béla terítette rád, nem mint v. b. 1.1., legkevésbbé képviselőházi alelnöki minősé­gében, inkább mint a karlóczai szerb kon­gresszus királyi biztosa. Tisztán láttam, hogy ez a köd burkol be téged. Letelepszik harmat alakjában a szobrodra és eltakarja belőled azt , ami magyar. Oh, jó Dugonics András, mekkora csalódás volt az a lelkemnek, hogy reád büszke lehet a szerb nép ! Csalódás szért, mert nem a magyar irót, a magyar embert tekinti benned büszkélkedve, ettől messze állunk — hanem a szerbet. Nem én találtam ki, nem én mondtam, hanem Tallián Bála­­ exczellencziája, aki most Karlóczán a királyt képviseli, annak a nevében beszél. Ha közvetlenül az ő ajaká­­ról hallottam volna — tudja isten — talán meg se vtődöm rajta. Végtére is a magyar irodalomtörténet egészen más, mint a más­félszázados katonai büntetőtörvénykönyv, lé­nyegesen eltér a Habsburgok házi parancso­lataitól is. De elmondta Tallián Béla királyi biztos úr, aki pedig ha nem csalódom, szin­tén taposta valamikor a lángoló hazafiságú szegedi kegyósrendiek iskoláinak küszöbét, ugyanazt, amely látta éveken keresztül Du­gonics András szegedi városi kapitány Andris fiát Azt a kis Andrist, akiből András lett később. Ezért szomorította el a szívemet az a köd, amely mintha Karlóczából szállt volna ide, beborítva a szobrodat, hálás unokák tisz­teletének maradandó emlékét. Petőfi Sándorral már nem törődtem annyira, nála gyöngének éreztem magam a védelemre. Majd megfelel­ő ezért az inszi­­nuáczióért, ha másképen nem, ha valami­kor a másvilágon. Ámbátor alig hiszem, hogy nem fordult meg szobra ott a Duna­­parton Karlócza irányában, mintha feléje dör­­gené a királyi biztos úrnak . Félre kislelkűek, ti, akik még most is kételkedni tudtak a jövő felett . .. Mert nem egyéb ez, mint kételkedő kislelkűség. Mi más szüksége lett volna Tal­lián Bélának arra, hogy lehámozza róluk — Dugonics Andrásról épp úgy, mint Petőfi Sándorról — a nemzeti karaktert, a magyar szivet ? Úgy tetszik ez, hogy a tudatlanság­­merészségével elröppentett frázis tisztán csak alkalmazkodás a helyzethez, meg a körül­ményekhez. A szerbeknek jól fog esni min­den esetre, ha kinyilatkoztatjuk nekik, hogy „a magyar és szerb faj rokonérzése régi ke­­letű*. Ez a rokonérzés, oh milyen nagy fok­ban van meg még most is. Különösen ott tapasztaljuk, ahol a félkegyelmű radikálisok dobják a lángoló szőrő nőket a békés egyet­értés, testvéri szeretet kunyhójára . Pavlovics Lyubomir-féle gimnazista kaliberű izgatók jutnak be Széll Kálmán paktumos korszaká­ban a parlamentbe, hogy előbb letépjék a magyar lobogót, majd szemtől szemben a magyarral tagadhassák meg szuverén jogát az országban. Tallián Béla pedig fölhasználja az al­kalmat, hog­y végighúzza szájukon a mézes magzatot. Hiszen minden i­s végzetű szó szerb, bárha eredetiben Dugonit­y, meg Pet­­rovity is volna az. De szerb volt Dugonics András, Petrovics-Petőfi Sándor, — legyetek büszkék rá, szerbek és örüljetek velünk együtt róla! Damjanicsról már nem szólt, pedig hát szólhatott volna. Ajánlom Tallián úr figyelmébe, hogy ránduljon legközelebb Nagyszebenbe és fejtse ki ott, hogy Szász Károly szuperintendens, a nagy poéta tu­jdonképen pán germán Né­meth püspökkel, Szeged nagy fiával együtt. Tóth Lőrinczre, a magyar irodalom büszke­ségére esetleg Rimaszombaton rá lehetne fogni a pánszláv érzelmet. Sőt ha kedve volna visszamenni a múltba, még kiderülne, hogy a Talliánok Milano környékéről szár­maztak el, a makaróni hazájából. Bocsánat, de épp igy el lehet ezeket is fogadni, ha már ráfogjuk Petőfire és Du­gonicsra a szerb nemzeti mivoltot. Lenau nevével épp mert van tele az ország, annak minden sorából kirí, hogy ma­gyar maradt lélekben ír, bárha németül irt. Da v­llamenyi vene a magyar érzést tükröz­­teti vissza, magyar sov dobban meg ott, ahol az alföld tündért bájítól, meg a ma­gyar huszárról beszél. Legalább is illett volna Pet­rovics Sán­dornak írni egy szerb­ érzelmű költeményt a sok között, ha már olyan nagy szerb volt. Vagy Dugonics is jobban tehette volna, hogy Kun László, Bátori Mária, Toldi Miklós drá­mája helyett lenyúl a még mindig romanti­kus korát élő szerbek közé s azoknak a ke­­servét, „elnyomatását” szón­tatja meg. De ne nyissa meg a népies iskolát, amely a nemzeti élet ujjáteremtésére vállalkozott. . . . Ezek a szomorú gondolatok ker­­getőztek bennem, mikor hajnali órákban el­haladtam a szobrod mellett, jó Dugonics András s ködbe borítva találtalak. Az a köd éppen akkor érkezett meg Karlóczáról. Stigma. Válság Ausztriában. Budapest, jun. 12. Dr. Rezek cseh nemzetiségi miniszter tegnap délután beadta lemondását a ki­rálynak. Rezek leköszönése által a politikai helyzet rendkívül kiélesedett. Parlamenti kö­rökben beszél­t, hogy legközelebb részleges kormányválság lesz. A király ma délelőtt hosszú kihallgatá­son fogadta Körber miniszterelnököt. Hogy hova fognak fejlődni a viszonyok, az egyelőre elképzelhetetlen. Annyi bizonyos, hogy a képviselőház e héten még nem kezdi meg nyári szünetét, a­mint eredetileg ter­vezve volt, hanem tovább is együtt marad. A csehek elnökük, Paczak utján a mi­niszterelnök elé terjesztették követeléseiket, a­melyek 6 pontból állanak. Körber kijelen­tette, hogy a két utolsó pontot, melyek azt sürgetik, hogy a kormány szentesíttesse a földidő leszállításáról s­zzó törvényjavaslatot és hogy foglaljon határozottan állást a nyelv­­kó­tásban, nem teljesítheti és nem is fogadja el; a kormánynak elve, hogy a nyelvkérdést csakis a két nemzetiség kölcsönös megegye­zésével lehet megoldani A cvatok erre­­ aztal­, hogy nem engedik a menetjegy-adóról szóló törvényja­vaslatot napirendre tűzni. A kormány a nagynémetekkel is tár­gyalást kezdett, hogy vonják vissza sürgős indítványaikat, azonban egyelőre siker nél­kül, mert ellenszolgáltatásul a Duna gőzhajó­­zási társasággal kötött szerződésről szóló törvényjavaslatnak sürgős indítványként leen­dő gyors letárgyalását követelik. Revek tegnap délután tanácskozott Pa­csikkal és rá akarta bírni, hogy a cseh klub változtassa meg a menetjegy-a­­dóról szóló törvényjavaslat tárgyában hozott határozatát, minthogy pedig a cseh klub erre csak abban az esetben lett volna hajlandó, ha a kor­mány teljesíti a csehek követeléseit, tehát Rezek kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem maradhat tagja a kabinetnek és nyomban közölte ebbeli elhatározását Kör­­barrel, azután átnyújtotta lemondását az uralkodónak. Gróf Forgách és a nemzeti kaszinó. Budapest, június 12. A „F. M.” Írja: A gróf Forgách Antal esete nagyban foglalkoztatja még a parlamenti köröket is. A képviselőházban is sokat beszéltek ma erről az esetről, amely különös aktuali­tást nyert abból az alk­alomból, hogy a nem­zeti kaszinó választmány­ 5­­1 kiküldött hár­mas bizottság ma hallgatta ki gróf Forgách Antalt. A kihallgatás előtt gróf Forgách meg­jelent a képviselőházban, a­hol a tekintélye­sebb képviselők közül számosan, szinte tün­tetően beszéltek és sétáltak vele. Később pedig az ülésteremben gróf Forgách a mi­niszterelnök mögé ült és Széll Kálmán közel öt perczig beszélt vele. A nemzeti kaszinóban ma délelőtt 11 órakor kezdte meg a választmány által kikül­dött hármas bizottság, amelynek gróf Ná­dasdy Ferencz, gróf Andrássy Tivadar és Halasy Pál tábornok a tagjai, az ügy tárgya­lását. Csekély megszakítással délután fél hat óráig tárgyalt a bizottság. Kihallgatta gróf Forgách Antalt és ez a kihallgatás maga közel ötödfél órát vett igénybe. Ennek folya­mán nemcsak a gróf Beichtold-féle kétszáz koronás tartozás került szóba, hanem több más kényes természetű ügyet vetettek föl. Említés létetett ezen a tárgyaláson Ma­dách Pál nógrádmyegyei pénztáros vallomá­­sáról is, aki a p­lgár­­törvényszék és a ka­tonai brcsülsi bíróság előtt is azt vallotta, hogy gróf Forgách beismerte előtte, hogy tartozik kátszáz koronával gr. R­ichiordnak, azt azonban nem fogja visszafizetni. A hármas vizsgáló­bizottság már most jelentést fog készíteni erről az ügyről és ezt szombaton délután öt órakor a kaszinó vá­lasztmánya elé terjeszti. A kihallgatás után gróf Forgáchi kije­lentette, hogy most már azokat a f­átótele­­ket sem fogadja el, amelyeket eltap .•Dési­dei, Gajári és Á­gya ezredes, hoztak javas­latba. Ms hírre té­rt annak, hogy a segédek lemondtak, megbízatásukról. Ez a hír nem igazolódott be, sőt valószínüleg holnap egy uldisló jegyző­könyvet adnak ki, amelyben kijelentik, hogy Simonyi Dénes az elégtéte­t megtagadta és így az ügyet féltik részére a lovagiasság szabályainak megfelelően, befe­jezettnek látszik. Ezek után természetesen mindenféle nagy érdeklődéssel várják, hogy a nemzeti kaszinó válaszmánya szombatin do­u­án mit fog határozni A kaszinó tagjai között azt a hírt kol­­portálják, hogy a vála-­szmányi ülés gróf For­­gách Antal kilépését egyszerűen tudomásul fogja venni. Ezzel kapcsolatban pedig kije­lenti, hogy a kaszinóra nézve ez az ügy­­ már megtörtént kilépéssel végleges elintézést nyert. Statárium. — Külön vélemény. — Sz.-Udvarhely, jun. 12. Hozzánk, a vidékre csak későn és ak­kor is megbízhatatlanul jutnak el az ország­ban történt események hírei. Legutóbb ol­vastam egy fölöttébb különös és alig hihető dolgot, mely méltó arra, hogy a XX i. szá­zad embere igy szóljon magához: — Feküdjünk le s aztán aludjunk át még egy két évtizedet, mert úgy látszik ólom­lábakkal halad az idő. Mert kérem, bárki állítaná is az ellen­kezőt, bizonyos, hogy a budapesti Nemzeti Kaszinó legújabb afférjának epilógusa, az ad hoc becsület bíróság határozata, sehogy sem a XX i. századból való. A hírlapok értesülése szerint, arra ítélte egy bizottság, egyik volt tagot, hogy mond­jon le minden nemű választás által szerzett tagságáról, sőt mandátumáról is és hagyja el az ország területét. Tehát a bizottság a közigazgatási bíró­ság hatáskörét érintő j­ogot gyakorolt, midőn megsemmisített egy törvényhatósági bizottsági tagságot, a Kúria jogkörébe avatkozott, mi­dőn egy képviselőt mandátumáról való le­mondásra ítélt és felség­jogot igyekezett gya­korolni, midőn a del quenst száműzetésre ítélte. Ezzel szemben a m. kir. bíróság a Nemzeti Kaszinó bizottsága által elitélt mág­násnak adott igazat, midőn a bizonyító fő­­esküt neki megítélte s annak letétele után a kérdéses pert javára döntötte el. Az ellenfél azonban elégedetlen volt. Felebbezett tehát a Nemzeti Kaszinóhoz. Igazságszolgáltatásunkban a Nemzeti Kaszinó, mint felebbezési fórum ismeretlen intézmény. A köztudott szerint a tábla és a Kurig a fatobbriteli figyok fóruma. Mégis a Kaszinó havatva érezte magát dönteni egy olyan ügyben, mely jogilag nem tartozik hatáskörébe, de nem tartozott egy­általán már akkor sem, mikor az elítélt le­­mondott kaszinói tagságáról. A kaszinói gondolkodás tehát orgiát ült ebben az ügyben és tipikus megnyilatko­zását szolgáltatta az elmúlt századok ama balvéleményének, mely szerint a Kaszinó falain belül egy spec­iális becsület létezik, eltérően a normális becsület formáitól. Az az ítélet — egyszerűen merénylet a társadalom demokratikus intézményei el­len. Jogtalan beavatkozás és jogtalan felbá­­torítása egyes társadalmi osztályoknak, igaz­ságot keresni ott is, a­hol az állam törvé­nyei és a jogszolgáltatás igazságot nem adtak. Egyik mágnásnak letett főesküje alap­ján ítélték meg egy per alapját képező kö­vetelést. Rendes, vidéki észjárás szerint a törvényszék ítéletében meg nem nyugvó ellen­fél feljelentést tesz hamis eskü és esetleg hamis tanúzás miatt. Ha be tudja bizonyí­tani, hogy az illető hamisan esküdött, jó, ha pedig nem tud bizonyítani, aikkor a tör­vény betűje szerint nincs igaza, tehát vesztett. Az ellenfélnek is ez lett volna egyetlen útja, hogy bebizonyítsa a maga igazát. E helyett a kaszinó választmányához fordult, hogy az döntsön egy jogi kérdésben és elítélje ellenfelét hamis eskü miatt. Minő alapon ítélt a kaszinó választ­mánya? Bírói ítélet alapján bizonyára nem. Tehát miből látta beigazolják a hamis esküt, holott egy gentleman, míg bíróilag elítélve nincs, hamis eskü miatt senki fia által sem vádolható? Avagy talán azt hitte az a bi­zottság, hogy elébe vághat egy bírói ítéletnek és bízott magában, hogy dönteni képes egy ügyben, melyben a bíróságok is csak nagy apparátus mellett, törvényes formák betartá­sával és alapos vizsgálat után tudnak dön­teni ? Miért mellőzték a bírói döntést egyál­talán és minő alapon vették a jogot a bün­tetésnek oly szigorú nemét alkalmazni, mely a „jó társaságiból való bojkottot jelenti, holott a törvényes igazság az elitélt mellett van ? Mindezek és még számos kérdés felelet nélkül marad, mert megnyugtató válszt ez Rejtett bonyodalmak. Angolból fordította: Arnica. XXXIV. (Folytatás) (79) Sir George és a felesége, e halványsá­­got utóbbi ijjedelmének tulajdonították és nagyon gyengédek voltak hozzá. A nővérek dicsérték a szépségét. — Gwenni, mond meg nekem, hogy milyen a ruhája, hogy lelki szemeimmel lát­hassam, mondá Ernő. — A ruhája fehér selyem, drága Brüs­szeli csipkével díszítve — volt a válasz — a csipke fodor imitt amott apró narancs virág és vénus fodorkákból készült csokrokkal van feltűzve. Nyakán és a karjain gyöngyök vannak a te ajándékaid, édes Ernő, a fején narancs virág és vénus fodorkából fűzött koszorú és egy pompás Brüsszeli csipke fátyol lebeg felette. — És ő maga milyen? — Ő olyan mint egy szép virág, egy liliom a leghalványabb rózsa­színnel és az ő □agy szelíd szemei olyanok, mint ha a messze távolba látnának. — Bár láthatnám — sóhajtá Ernő. Es­te és Róza, hogy vagytok öltözve ? — Baraczkvirág szinti selyembe, fehér csipke fodrokkal, kalászok és virágokkal, dí­szített fehér kalappal. Mama nagyszerű viola szinti bársonyba és Loganné szürke moliécba van öltözve. Most mindnyájunkat látod, ugy­e ? — Azt gondolom, hogy igen. Sir Gerge Reginálddal közlekedett. — Ernő, Reggi készen van, hogy té­ged a templomban kísérjem — mondá. És a fiatalabbik testvér az idősebbik karját a karjába vonta és a kocsihoz vezette. A szomszédság gentryje és a Fitzhug­­hok rokonai meg voltak az esküvőre híva és most mind össze voltak gyűlve. Tényleg az előbbi nap óta a ház tele volt vendégekkel. Vidám jelenet volt és olyan házasság, melyet az Elmond százados sze­gény leányára nagyon nagynak mondhattak. De a leány szívében nem volt elragadtatás, nem volt öröm.

Next