Ellenzék, 1937. január (58. évfolyam, 1-25. szám)

1937-01-01 / 1. szám

TAXA POȘTALA PLĂTITA IN NUMERAR NO. 141.163/1929 Szerkesztőség és kiadóhivatal: Cluj, Calea Moţilor 4. Fiókkiadóhivatal és könyvosztály: Piata Unirii 9. szám. — Telefonszám: 109. — Levélcím: Cluj, postafiók 80. MAGYAR POLITIKAI NAPILAP ALAPÍTOTTA: BARTHA MIKLÓS LVII. ÉVFOLYAM, 1.SZÁM: PÉNTEK 5 . Előfizetési árak: havonta 70, negyedévre 210, félévre 420, évente 840 lej. — Magyarországa: negyedévre 10, félévre 10, évente 40 pengő. A többi külföldi államokba csak a portakülönbözettalább-1937 JANUÁR 1. A zárt ajtó mögött számú okra mindig rejtelem lakik. Izgalmunk akkor se csillapul valami lényegesen, ha fény szűrődik át hasítékon vagy repedésen. Mi és ki Lappang a zár mögött? Micsoda kezdeményből sugárzik ez a világosság? Kíváncsiságunk, nehéz félelembe fojtva, mint az ínyencek asztalán a vadpecsenye a vörösborban, fokozottabb mód és érthetőbben tapad ama óriás kapura, mely mögött egy ismeretlen év tartózkodik. A szigorú időnek talán végzetes darabja, melynek mindegy, hogy hagyományos megegyezés elvont módozata e, vagy szinte természetes valami, az örök csillagászati törvények alapján. Az év mindenkép évszerít és amikor a küszöbön áll, mindig friss és izgató titok. Ezen a mai Szilveszter-napon pedig inkább, mint valaha. A kíváncsiság kimondhatatlan terhét — infandum o regina! — a sűrü félelem mázsás súlyát érezzük. Voltak szomorúbb évküszöbök is a bábom alatt, de kevésbé titokzatosak; akkor nagyjában tudtuk már mi vagylagosaihoz a háború és nyomában körülbelül mit a büte. Most azonban a teljes bizonytalanság fenyeget és marcangol e vaksötétségben. Lesz-e háború? megmentik-e a békét? mi lesz függetlenül mindettől az emberiség sorsa holnap, a lelki és szellemi kettéhasadtság korában? Mennyi közben eső, mellék, áthidaló kérdés még, az ismeretlen sötét szín mennyi árnyalata! Nemcsak szerződések, jogok, fegyverek, hanem bilincstörő régi ösztönök és mindenekelőtt az esküdből támadó filozófiák agyarkodnak. Veszedelemben forgunk. Mert betegség az, ha inkább szomjazzuk már a halálos bizonyosság tudatát, mint az esetleges jó ismeretlenségét. Az 1937- ik évre babona és hidegvér egyaránt sötét végzetet jósol: háborút. Nemcsak a hangos és vakmerő esztendők alapján — ne hivatkozzunk most csak az abeszszin összeomlásra, a németek egyenjogosító tetteire, a spanyol testvérharcra — hanem évek óta egy háborús örvény felé való lassú támolygás alapján, mióta gazdasági válság, totalitás, fegyverkezés, Locarno széttépése éreztetni kezdte, hogy a békekötések „befejezett tényeivel“ a rengeteg szerződés, a sok népszövetségi tárgyalás selyemfonadékain keresztül most már a békeszegések „befejezett tényei" fognak farkasszentet nézni. Ilyenkor virul ki a babona. Néha, mint Naxos szigetén most, tömegjárvány alakjában is, amelynek vitás táncosai habzó szájjal jósolják jövőre az új világégést, hatásosan, mert ugyancsak előre és véglegesen kijelentették Marseille után, hogy Afrikában hatalmas háborúság lesz és a hozzá közel eső DélEurópában a viágnézleti küzdelem főpróbája fog csakhamar vért fecskendezni... A hidegvér megállapításai se kevésbé feketék és lesújtó, hogy az angol hidegvérről van szó itt, amely az utolsó, derültebb napok ellenére is csak a veszedelem csökkenésének a felét hajlandó eismerni. A rideg ész így okoskodik: a hazugság és egyoldalú jog korában az egyre zavarosabb helyzetről csak vak igazat szabad mondani. E szerint a gárdusi csomót ma már csak kard vághatja át. Száznál több nemzetközi szerződés, ezernyi népszövetségi határozat mondott csődöt, a durva ösztönök és nyers lelkiségek felszabadultak, a világ teljesen meg akar újulni, bármily áron, a zavar pillanatában kért remélve a pusztulásból. A politikai és gazdasági kérdések mögött egyre több függő ügy kezd szerteszét sziporkázni a bankok benzinhordói közt. Különben majd minden dolog függő lett vagy kétséges: a társadalom, család, vallás, művészet, irodalom. Sőt az egész újkori rendszer lebeg a levegőben és föltárnád e kísérteties időben a középkor egy-egy stenetálás,, hogy a harmincéves vallásháború nem aludt el örökre. Richelieu és Gusztáv Adolf nem nyugszik a sírjában. Van jobbágyság, van , céh, van rendiség, van fiziokratizmus, van közösség, van hősi vezérlet, van pogány ,ság, van öndobáskodás, van könyvégetés. Ilyenkor az általános, felforgató, véglegesítő háború, mely egyben forradalom is, az egyetlen menedék. Ezt a szót tobzódva ismétlik Marx és Soros növendékei. Ki mer egyebet felelni, mint hogy a túlhajtott fegyverkezés célja, rendeltetése, sorsa csak egy lehet: a háború? Nincs hosszú „fegyveres béke*", hisz ilyennek a kedúsai vagyunk már 1914 óta. A mostani fegyverkezésben a nagy angol történelmi bölcsész — némelyek szerint a hősiség tanával a mai parancsuralom őse is volna ő — humoros példája a kutyáról jut eszünkbe, amelynek farkára pléhedényt kötöttek és a hangtól, tehertől riadózva egyre vadabbal rohant, egyre nagyobb zajt ütött és egyre több életet fenyegetett. Az egyre* növekvő fegyverek a hátunkon csörögnek és riasztanak, rohanásra késztetnek, végül beledöntenek a vörös szakadékba. Elmeháborodottság és háború — mondta Kosztolányi — közös gyökü. És ha már Carlyle-nél tartunk, emlékünkből lépjen ki egy másik mondása is, hogy ő apjának a második kötete. A mi legfőbb bajunk, hogy apáink befejezetlen könyvének nem vagyunk utolsó kötetei és a polgári szabadelvűség idő előtti befejezetlensége miatt repedezik minden pillér, megdől minden házfal és leszakad minden háztető. Újra kell építkezni. A nagy háború levégeztével, mely az afrikai és a spanyol tanúság szerint nem is oly borzalmas, mint most a rémitgetők falra festik. Mégis borzasztó lehetőség! Pedig vannak biztató jelek. Nem műkedvelő bölcsészek, vagy alkalmi jósok szavaira hivatkozunk, mint Benes békehitére, vagy Shaw élcelődé-seire, mert az egyik szerint a történelmi felelősség és a kétségtelen kockázat visszarettenti majd az emberiséget a nagy kalandtól, mert a másik szerint a háborútól való végleges félelemnek legfőbb bizonyítéka, hogy Mussolini és Hitler merte, amit mert, mivel egyik se mert volna, ha lehetséges volna egy háború. Arra sem hivatkozunk, hogy nem viselnek háborút rossz termés után gabonafölösleg nélkül, vagy amikor egyszer SIH€£ SPECTATOR A iile ve annyi állam lépteti le pénzét az aranytakaróról. Más közös cél van, mely feltétlen parancs: a pánamerikai kongresszus nyomására le kell bontani a magas vámfalakat és az angol—amerikai—francia valutavédő és árut cserélő atlanti demokrata egyezmény után a piacokat rendbehozni. Nem részletezzük, hogy Németország és Anglia még készületlen a fegyverkezés terén, hogy az eddig két leghangosabb kardcsörtető állam, Franciaország és Olaszország kiméleti évadot akar létesíteni: az egyiket a rendszerváltozás, sztrájkok és spanyol szomszédság, a másikat az etiópiai berendezkedés és a belső ínség tartóztatja újabb nehézségek ébresztésétől. Hogy Oroszország körülzárástól félhet. De igenis joggal hivatkozhatunk rá, hogy a téli szökők mögül az utóbbi napokban ki-kisüt a hosszabbodó nap: komoly lépések történnek a be nem avatkozási politika komolysága érdekében és a spanyol háború elkülönítésére. Olaszország a földközi tengeri egyezkedés közepette visszatérni látszik a stresai vonalhoz és ezzel kilépni a Spanyol polgárháború sugalmazói közül. Anglia határozott irányt követel, régi vágányban, mint mégis új. Németország is mintha hajlandóságot mutatna, hogy a második Locarnon keresztül felfüggeszti veszélyeztető terveit, bizonyára nyers termények és hitel fejében. A római háromszög eredeti helyzetébe húzódik vissza. Egy új semlegesség, magatartás divatját találta ki Belgium s ez hatást gyakorol az egész nagy Kelet- Európára, a Baltikumra, Lengyelországra, Romániára, talán majd a teljes kisantantra is. Enyhült a helyzet a távolkeleten. Hátha eszerint nem a babonának és nem a hidegvérnek lesz igaza, hátha békésen megússzuk az új esztendőt és ezzel előkészítjük egy hosszabb béke lehetőségeit, mely némi áldozatokat fog kérni a kölcsönös bizalom, az általános megértés, az egyetemes biztonság, a végrehajtási utasítások alapján a sok-sok szerződési okmány igazságos, jogos, emberi értelme céljából. Hull szavai szerint a becsület bukása, Mann szavai szerint az emberiség tragédiája után. És mi a világ árvái, a kisebbségek, a bocarnói szellem békülékeny idején már reménységgel a jövőbe pillantani kezdők? Akik hittük, hogy a szenvedéseink fölé itt hidat építhetünk egy összetartozó körzet népeinek és odakint valahányan az általános új humanizmus részére. Mind a két irányban csalódtunk és tévedtünk egyelőre. Mert általában rosszabbra fordították a helyzetünket. De nincs miért részletezni. Tudjuk és számolunk vele. Itthon egy legszigorúbb kisebbségpolitikai kormányzatban, világnézeti zűrzavarokban, közigazgatási és általános választás küszöbén, amelytől nincs mit várnunk, néhány nagy megértő szellem kivételével pártoktól és osztályoktól magunkra hagyatva, égő keserűséggel, sötét reménytelenséggel nézünk a hat nap fekete ködébe. Mégsem szabad elveszítenünk a fejét. Épp a szomszédságunkban, ahol legrosszabb volt a helyzet, egyszerre a legjobbá vált: Jugoszláviában. És ahol legjobb volt, Csehszlovákiában még folyton javul. Ez a derék hullám aligha kerülhet el bennünket, habár épp most egy néhány jégár öntött tó. Ha 1937 megjósolt végzete szerencsésen elfordul tőlünk, ha majd a hosszabbodó nap a történelemben is átlép a tavaszi egyenlőség — mmhmhmm *su nrfíwit asiammim bmiri - 9>MMniR9M VW M—W— M n»r»»< 1 ^ ---- * ‘Í Z Cili beriség nagy gazdaságában. De legyen bármiként, kívánjunk minden jónak: embernek, munkásnak, eszmének őszintén b. u. o.-t. kemény Janó-, ez történt 24-én „Ál, az az átkos liberalizmus — mondta a legifjabb miközben nagyobb súlyt akarván adni szavainak, indulatosan csapkodta briccsesznadrágja szárát. „Mi baloldaliak fogjuk felépíteni a kollektív társadalmat“ — így szólt a másik, aki alig élt még husz-huszonkét évet s avval hencegett, hogy lélekindulás nélkül tudná felköttetni világnézeti ellenfeleit. „Keresztény társadalmat!“ — döngette az asztalt egy vajmi kevéssé apostoli külsejű fiú, ki egyébként gépügyitök volt s kit templomba betérni még sohasem láttam. „Paraszt nép vagyunk„Az ipari munkásoké a jövő“, más kettő így szurkálta egymást, míg egy tagbaszakadt, magabiztos férfi, fölényesen mosolyogva igy szólt: „A lovakat is rang szerint tenyésztjük, külön a telivéreket, külön a fél-, s külön a hidegvérüeket. A juhnyájból kidobjuk a gethest, rüheset, a disznók közül a veresszőrü bans malacot. Faji alap kell az emberiségnek is.*" Amikor felébredtem, fanyar izekkel a számban s még fanyarabb gond éled okkai fejemben, azzal igyekeztem bátorságot önteni magamba■, hogy e serüle-sefarka álom azzal a fogfájdalommal indulhatott, mellyel együtt ébredtem most. Hányadika van. Igen, december huszonnégy, este jön az angyal s öt órát kell még utaznom vonaton, hazáig. Ember-ember hátán szorongtunk a vasúti kocsiban, jó, hogy egybeszabták annak idején, mert igy még váll-váll mellett, bőrönd, batyu, kosár életveszélyes közösségben szorongtunk, mégis nyakunktól fölfelé a szabadmozgás lehetőségéről ábrás adózhattunk mindnyájan, week-end hangulatban: testünk s csomagjaink bár bennrekedtek az összezsúfoltság kalodájában, a fejek annál szorgalmasabban mozoghattak előre, hátra, itt ismerős, ott ismerős, szervusz, szervusz, alászolgája, ki mit visz, ki mit kap ?? mennyi ideig marad ! Bizony, karácsonyra megjobbulnak az emberek: „Tessék csak nyugodtan kiszállni, a babakocsit kiadjuk majd az ablakon.“ „Boldog karácsony, ünnepekért“ „Boldog Újévet]“ Csepeg a sok jókívánság az ajakról, mint édes méz. Nézem a sok ajándékcsoma ígot s összemosolygok a kalauzzal, ki azzal hódol a karácsonyi ajándékozó-kedvnek, hogy eltekint a csomagok szak ág ellenes tömegétől s fülébe vattát dug, hogy ne kelljen észre- vennie, egy idős hölgy valakinek eleven vécét visz karácsonyi ajándékul. Bennem rejtett büszkeség uralkodott el, az én ajándékaim között van egy, mely túltesz mindenkién: hasonló fogfájást cipelek s mégis ma este mosolyogni fogok, együtt fogok örülni a gyermekekkel. Nem fogja megzavarni senki karácsonyát az a vad lüktetés, mely jelzi: a bölcsességjog semmirevaló. Az önfeláldozásnak e hősi pózában szorongtam a hazai állomásig, hol „nagyszerűen érzem magam", mozdítottál ereszkedtem le a vasúti kocsi lépcsőfokain. Arcomon elszélesedett a mosoly. A sérülesefarka látogatástól a legyőzött bölcseségfogig rövid az itt, éppoly rövid, mint világnézetek Bábelétől a felismerésig: csak egy akart mosoly keltene s leráznák magunkról korunk betegségét a jelizőparalizist. Karácsony estém szörp volt és örömteljes. Marácsonyfánkon ragyogtak a gyertyák. Az égen is csillagok virítottak felettünk. Angyalunk kedves volt és tapintatos. Nem akart túlságosan korszerű lenni, inkább igényeinkhez igazodott. Kapszus tankokat, csokoládéból öntött gázálarcot nem aggatott a csillogó karácsonyfára. Elfelejtett selyemszalagocskával átkötött világnézeti könyveket hozni és nem hozott grafikonokat sem, melyek a Föld nyersanyagának elosztását mutatják be, földrészek szerint. De hozott babát, csil- Ingó játékszert a gyermekeknek s a felnőttleknek örökbecsű könyveket. Bizony meglehet, hogy angyalunk elmaradt a kortól, talán angyalruhája is kissé csivatu már, de ha szárnyai nem is készültek szikrázó aluminiumból, igazi angyalszárnyak s nekünk tetszők. És hozott ajándékba a régimódi angyal egy reménységet is: talán a Világnak is sikerül győzedelmeskednie rakoncátlankodó bölcseségfoga felett?! E reménység jegyében köszöntöm én is ezzej esztendőt.