Előörs, 1928 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1928-03-17 / 1. szám

fejletlen kapitalizmus eredményeiből leszűrt szo­cialista elméletek, köztük főleg a marxizmus. Ez a tőkés hierarchia a pénz hatalmával lassan magához vonzotta a század legjobb gondolkodóit, tudósait, fel­találóit, organizátorait és adminisztrátorait s mig rohamos ütemben gyarapodott hatalomban, szinte napról-napra tökéletesítette hierarchikus szervezetét, a termelésnek és a hatalomgyakorlásnak módszereit. Hatalmi körébe vonta először a termelés egyéb tényezőit és munkatereit: mezőgazdaságot, erdőt, bá­nyát, aztán szívó csapjait rátapasztotta a mellette amúgy is sorvadó hivatalos hatalmi szervezetre, az államra. Ez lassan elvesztette minden iniciativáját, régi formákba beleszáradni engedte élettartalmát; módszereit, intézményeit nem ujitgatta a haladó idő­vel és a kapitalizmus gyors, szédületes gyarapodásá­val; régi hatalmának csak pózait és a legfőbb pa­rancsolásnak inkább csak a látszatát, mint valóságát őrizte meg: úgy, hogy végeredményben a nem hi­vatalos hatalmi szervezethez, a tőke zseniálisan föl­épített modern hierarchiájához, az uj tőkéshübériség- hez végzetes függőségbe került. A másik társadalmi hatalmi szervezet: a szocialista munkáshierarchia szembenáll ugyan a tőkével s tudott is tőle időnként némi engedményeket kicsikarni, de ezeknek a szo­ciális eredményeknek számláját a tőke ]egtöbbször az állammal fizettette meg. A hatalomra, u1dlcrviro a szociális forradalmon keresztül diktatúrára vágyó s arra berendezkedő szocialista munkáshierarchia tudomásul vette a liberális állam gyöngeségét és leg­kevésbé sem igyekezett azon segíteni. A tőkéshübéri rend és a szocialista szervezetek hamarosan meg találták a közös plattformot, mikor az elnyomorodó liberális államtól kellett valamit kicsikarni s annak erőit volt mód tovább megosztva tovább gyöngíteni. Nézzük csak végig a lezajlott utolsó évtizedek par­lamenti életét mindenfelé: milyen szépen megfértek már a vége felé egymás mellett szociálisták és szélső kapitalisták, mikor a szegény államot kellett meg­zsarolni és valahányszor egy-egy nacionalista vér­hullám öntötte el ennek a korhatag liberális állam­rendnek elöregedett szervezetét s attól lehetett tar­tani, hogy az magára eszmélve szétüt a marakodó osztályhatalmasságok között! A nemzet pedig? A nemzet osztályokra tagoltan, az állandó polgárháború állapotában szinte elveszett e dicsőséges kapitalista-szocialista »fejlődés« során. Az egymással szembenálló szervezett táborok és együtt az állammal szemben alkalmi szövetségre lé­pett társadalmi hatalmasságok s a társadalomtól elkü­lönült életet élő állam a maga elmeszesédett vér- edényrendszerével: mind az élő nemzet erőit sor­vasztják. A tőkés érdeke harcol a munkás érdekével s mindkettőjük kenyér érdeke válik úrrá a nemzet egyetemes érdekein. A tőkés rabló étvágya szabad és korlátozatlan profitot akar, a munkás egész lelkét a mindennapi kenyér, a jobb munkabér szempontjai veszik hatalmukba, az állam pedig a maga kövesedő, a nemzet életével csak lazán össze­függő külön életében a nemzet egyetemes szempont­jaiig fölemelkedni sem bir, nemhogy azt a túlságosan hatalmas szocialista és tőkés osztály szervezetekkel szemben érvényre tudná emelni. A »nemzet« visszavonul a könyvekbe, ünnepélyek jelképeiben és szónoklataiban huzza meg magát, és szóban, szóban, szóban él tovább. Hazug romantika hirdeti még, de társadalomban és államban nem az egyetlen élő nemzet lélekzik, akar, dolgozik, cselek­szik, harcol már, hanem a két szervezett osztály és -e nőjük közül a tulajdonképeni hatalmat kezéből s°ha, eg^v percre ki nem adó szervezett nagytőke. A-í a fajta nemzeti gondolat, az a nemzetinek kendőzött társadalom és állam, mely ebből a gyö­nyörű országból két és félmillió, vagy hárommillió jó, dolgos, pompás magyar embert szinte egyetlen szemrebbenés nélkül engedett idegenbe, tengeren túlra s a magyar élet területi, eszmei gócait szemét jöttmentekkel engedte megszállatni, a magyar nép gyermekeinek még csak elemi iskolát sem tudott eleget adni, az európai liberális társadalomfejlődés, a nemzetközi kapitalizmus, a nemzetközi szociálkom- munizmus osztályszempontjait, osztályuralmát és gaz­ságait pedig engedte az egész világon páratlanul álló méretekre fokozódni: nem kell nekünk többé. Nem kell nekünk az elmúlt évtizedek hazug, nemzetieskedő és népieskedő romantikája, melynek szemérmetlen pirositója mögött egy gyönyörű, nagyraszületett em­berfaj legnagyszerűbb erői sápadoztak a sir felé, nem kellenek a leikéből, földjéből, vagyonából ki­forgatott, levetkőztetett, de a színpad számára a zsákmányoló idegen hübérurak mulattatására dísze­sen és tarkán ismét felöltöztetett magyarság déli­bábos illúziói, az illúziókba ringató potemkini falak, jelmezek és látszatok. Mi már nem hiszünk a liberális dogmák hir­dette, vadvirág módjára termő szabadságban, tudjuk, hogy a szabadságot ki kell verekedni, ki kell kény­szeríteni. Tagadjuk az osztályok liberális és szo­cialista fogalmazását, de állítjuk és akarjuk az egy­séges, minden tagjában összehangolt, minden élet- uyilvánulásában, intézményében és rétegében szer­vesen fölépítendő, faji gyökereiben megerősítendő, területtől is függetlenül élő, egyetlen egységes ma­gyar nemzetet. Ez a nemzet majd kikényszeríti azt a szabadságot és megszerzi azt a területet, mely neki kell s mely a benne és általa élő egyénnek is a leg­jobb és a legtöbb. Ez a nemzet, ha öntudatra ébred, egyszeriben ráeszmél, hogy az egymással szembe­állított társadalmi rétegek, foglalkozási ágak, ter­melési erőtényezők tulajdonképpen egymást kiegé­szítő szervei egy magasabb, fölöttük és bennük élő organizmusnak. Ez a nemzet öntudatára ébred an­nak, hogy minden igazságos és jogos egyéni érdek csak részecskéje lehet a nemzeti érdeknek, de nem megfordítva. Ez a nemzet majd fölépíti a maga államát, mely szervesen és elválaszthatatlanul függ majd vele össze, mint csigával a héjjá. Ez a nemzet majd az újjászervezett s a nemzet egyetemes érde­keibe és szolgálatába állított dolgozó, termelő és mű­velődő, nemesedő, társadalomra építi föl azt az ál­lamot, melynek nem fognak többé diktálni sem a ma atomjaira bontott — demoliberalista — társada­lom összeterelt pártjai, sem a szervezett osztályharc táborai. A mi nacionalizmusunk csak egyféle szociális kérdést ismer: olyat, amely részlete a nagy magyar faji és nemzeti kérdéssel. De éppen a magyar nem­zet szabad kibontakozása érdekében akarja meg­szüntetni és intézményesen lehetetlenné tenni a nem­zet bármely tagjának, csoportjának, rétegének, fog­lalkozási ágának kizsákmányolását. A mi nacionalizmusunk nem hisz örökérvényű társadalmi, politikai és gazdasági igazságokban. Nem hisz az »európai« parlamentizmusban, mert a parla menti rendszer az angol lélek és angol sziget alko tása, Nagybritánnia számára. Harcot hirdet a szo­ciáldemokrácia ellen, mert az szervetlen osztály­gondolat, kicsinyes osztályharc, halálraítélt és immár halálra is váló. Keresztes háborút az osztálygondolat legaljasabb és legnemzetgyilkosabb hatalmi formája, a bolsevizmus ellen De könyörtelen harcot a tőkés- hűbériség osztályuraima, nemzetközisége és becste­lenségei ellen is. Nem hisz javíthatatlan álmodozók ernyesztő ábrándjaiban, pacifizmusban, világbéké­ben. Nem hisz a fascizmusban sem, mint világbol- dogitó egyetemes igazságban, mert a fascizinus az olasz nacionalizmus most fejlődő életformája. A ma­gyar nacionalizmusnak a magyar létekből, a magyar 3

Next

/
Thumbnails
Contents