Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1930-01-04 / 1. szám

11 feldunai magyar sereg átszervezése* írta: Juger Ferenc ny. vk. alezredes. A schwechati vesztett csata után visszavonuló­ban Görgey dandárával október 31-én este Köpcsény­­be ért. Itt már várta a parancs, hogy azonnal jelent­kezzék a csatatérről egyenesen Pozsonyba visszatért Kossuthnál és hogy ezt megelőzőleg a lóról történt bukás következtében beteg Móga tábornokot a köp­­csényi kastélyban keresse fel. Utóbbi Görgey jelent­kezésekor már aludt. Segédtisztje azonban közölte Görgeyvel, hogy Móga a parancsnokságról lemondott s utódjául őt (Görgeyt) ajánlotta. Görgey ezután Pozsonyban a schwechati futás izgalmaitól ágyban fekvő beteg Kossuthot látogatta meg. A köztük lefolyt tárgyalás során Kossuth Gör­geyt a sereg magasabbrangú tisztjeinek már előző­leg beszerzett véleménye alapján a Pozsony környé­kén újból összeverődött sereg vezérévé s egyúttal tábornokká nevezte ki. „Óriási vállalkozás! De akiket az elnök meg­kínált a fővezénnyel, az öregebb törzstisztek mind vonakodtak tőle s ugyanakkor mindnyájan kijelen­tették, hogy készek alattam szolgálni. Elvállaltam. Az elnök kinevezett...“ mondta Görgey másnap a nála segédtiszti szolgálatot végző öccsének. Valóban óriási vállalkozásról volt szó. A heve­nyészett s most az első komoly próbától alapjaiban megrendített magyar sereg a szétbomlás előtt áll. Az új vezérnek legelőbb a tünedező fegyelmet kellett megszilárdítani s csak aztán lehetett a csapatokat oly harci színvonalra emelni, hogy azok képesek legyenek a veszélyben forgó magyar alkotmányt tűzzel-vassal megvédeni. A magyar hadsereg e ma­gasztos feladat megoldására mindeddig a minőség­beli hiányok tömkelegénél fogva képtelennek bizo­nyult, aminek legkiáltóbb tanújelét Schwechat­nál adta. A vezetés nem volt­­megfelelő, de a csapat elég ennnél is rosszabbnak bizonyult. Görgey ugyan győri, szolnoki, csepelszigeti és parndorfi tapasztalatai után nem tartotta magasra a sereg harci értékét, de az, amit Schwechatnál átélt, jogos pesszimizmusát is messze felülmúlta. Görgey kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az 1848. évi magyar alkotmány fegy­veres védelemre szorul és azt a hitet vallotta, hogy „Magyarország alkotmánya megéri a véres küzdel­met“. „ A schwechati csata tapasztalatai e véres küzde­lem sikerének kilátásait szinte elenyésztették. Foko­zott mértékben következett be az, amit Görgey e csata előtt tartott haditanácson oly alapos indokolás­sal megjósolt, azaz, hogy az új magyar sereg nem az a harci eszköz, amellyel komoly harcot lehetne meg­vívni. Nem annyira a vezetésben, mint inkább a csa­patban van a hiba. A csapat minden vonatkozásban gyökeres átszervezésre szorul, mert különben csak arra jó, hogy a magyar hadi dicsőség ragyogását el­homályosítsa. „ A sereg öregebb tisztjei Görgeyben látták a nagy feladattal megbirkózó szervező erőt. A nagy hadve­zért még nem ismerhették fel benne. Nagyobb híre kelt a Csepel-szigetén és a parndorfi táborban tanú­sított erélyének, mint az ozorai haditettnek és a schwechati csatatéren tanúsított vitéz magatartásá­nak. Utóbbiakból még­­nem lehetett következtetni arra, hogy Görgey személyében a magyar hadtörté­net égboltozatán csodálatos fényességű üstökös fog felbukkanni. A sors tehát az átszervezés munkáját rakta Görgey vállaira, mikor a magyar sereg élére állí­totta. Ezt Görgey érezte. Ezért tette a kormánynak azt a javaslatot, hogy a sereg Győr környékére vo­nuljon hátra, ahol — távol az ellenségtől — az át­szervezéshez szükséges nyugodt légkört megtalálja. Politikai okok azonban oda döntöttek, hogy a sereg a határon maradjon. A hadiesemények tanúsága sze­rint Görgey javaslata semminemű katonai hátrányt sem vont volna maga után. Az osztrák sereg egy­általában nem gondolt schwechati győzelmének ki­aknázására, nem üldözött. Majd pedig mikor a ma­gyar sereg a visszavonulás kapcsán az osztrák terü­letet kiürítette, a határon megállt s a Buda irányá­ban tervezett hadműveletének előkészítésére fordí­tott hat heti időt. A „feldunai“ magyar sereg határ­menti felállítása tehát csak arra szolgált, hogy az átszervezés amúgy is nehéz munkáját még jobban megnehezítse. A sereg nem volt egységes, sem kiképzésben, sem szellemben. Megbízhatlan volt a tisztikarnak katonai­lag legképzettebb része: a sorhadbeli zászlóaljak tiszt­jei, akik osztrák katonai nevelésüknél és a császár­nak tett esküjüknél fogva a magyar szabadságharcot nem látták feltétlenül törvényes alapon állónak. Kü­lönben a tisztikarral külön fejezetben foglalkozunk. A legénység hadi értékre nézve több csoportra tagozódott. Voltak katonailag értékes sorhadbeli zászlóaljak, tíz évre besorozott veterán legénységgel, voltak a már több hónapon át kiképzett legénységből összeállított elég jó honvédzászlóaljak, de nem min­dig feladatuk magaslatán álló tisztikarral. A sereg zömét azonban hasznavehetetlen nemzetőrzászlóaljak szabadcsapatok és katonailag egyenesen veszedelmes, mert vakrémületet előidéző kaszás népfölkelők tették ki. Ezeket a seregtől részben el kellett távolítani, részben vasszigorral kellett katonai csapatokká át­alakítani, hogy a Görgey követelte módon a csata­terén ,,manövírozni“ tudjanak. A csatatéren zárt rendben végrehajtott had­mozdulatoknak ugyanis 1848 ban egészen más jelen­tőségük volt, mint például a világháborúban. Ma a csatatér zárt rendű csapatalakzatot nem ismer. Az óriási hatású ágyú, géppuska és puskatűz a csapato­kat már az első ágyúlövés előtt szétszórt harci csopor­tosításba, rajvonalba kényszeríti, a lovasságot pedig csatatéren kívül végzett tevékenységre utalja. A csatát ma a tűzgépek döntik el. 1848-ban a döntés előidézésére a zárt rendben végrehajtott szuronyroham volt hivatott. Bizonyos jelentőségre emelkedett ugyan a puska és az ágyú is, de ezek hatása a mai tűzgépek mellett eltörpült. Az elöltöltő gyutacsos és jól kiképzett katona kezében percenként átlag öt lövést leadó puska (15—17 mm. átmérőjű, gömbölyű golyókkal) 300 lépésre, a vadá­szok puskája 600 lépésre hordott. Aki azonban ily távolságra lőtt, az lőszerpocsékló hírébe­ esett. Jó találati biztonságot 200 lépésre lehetett elérni, de ily távolságról rövid idő alatt az ellenséget a szurony is elérte. A tüzérség a tömör ágyúgolyó súlya után meg­jelölt 3, 6 és 12 fontos elöltöltő ágyúkat és 12 fontos tarackokat ismert. A tömör ágyúgolyón kívül még shrapnel, gránát és kartács volt használatban. A háromfontos ágyú hatásos lőtávolsága ívlövésnél 1000 lépésre, guruló, vagyis a földről többször felcsa­pódó lövésnél 1500 lépésre, a kartácslövésnél 300 lé­pésre rúgott. A 12 fontos ágyúnál ezek a lőtávolsá­­gok 1300, 2000 és 500 lépést tettek ki. A lőgyorsaság percenként átlag a két lövést elérte. Az említett hordtávolságok és lőgyorsaságok tehát eléggé meg­indokolják a gyalogság szuronytámadásaiinak és a lovasság rohamainak csatadöntő jelentőségét. * Részlet egy készülő könyvből, 5

Next