Előörs, 1930 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1930-01-04 / 1. szám
11 feldunai magyar sereg átszervezése* írta: Juger Ferenc ny. vk. alezredes. A schwechati vesztett csata után visszavonulóban Görgey dandárával október 31-én este Köpcsénybe ért. Itt már várta a parancs, hogy azonnal jelentkezzék a csatatérről egyenesen Pozsonyba visszatért Kossuthnál és hogy ezt megelőzőleg a lóról történt bukás következtében beteg Móga tábornokot a köpcsényi kastélyban keresse fel. Utóbbi Görgey jelentkezésekor már aludt. Segédtisztje azonban közölte Görgeyvel, hogy Móga a parancsnokságról lemondott s utódjául őt (Görgeyt) ajánlotta. Görgey ezután Pozsonyban a schwechati futás izgalmaitól ágyban fekvő beteg Kossuthot látogatta meg. A köztük lefolyt tárgyalás során Kossuth Görgeyt a sereg magasabbrangú tisztjeinek már előzőleg beszerzett véleménye alapján a Pozsony környékén újból összeverődött sereg vezérévé s egyúttal tábornokká nevezte ki. „Óriási vállalkozás! De akiket az elnök megkínált a fővezénnyel, az öregebb törzstisztek mind vonakodtak tőle s ugyanakkor mindnyájan kijelentették, hogy készek alattam szolgálni. Elvállaltam. Az elnök kinevezett...“ mondta Görgey másnap a nála segédtiszti szolgálatot végző öccsének. Valóban óriási vállalkozásról volt szó. A hevenyészett s most az első komoly próbától alapjaiban megrendített magyar sereg a szétbomlás előtt áll. Az új vezérnek legelőbb a tünedező fegyelmet kellett megszilárdítani s csak aztán lehetett a csapatokat oly harci színvonalra emelni, hogy azok képesek legyenek a veszélyben forgó magyar alkotmányt tűzzel-vassal megvédeni. A magyar hadsereg e magasztos feladat megoldására mindeddig a minőségbeli hiányok tömkelegénél fogva képtelennek bizonyult, aminek legkiáltóbb tanújelét Schwechatnál adta. A vezetés nem voltmegfelelő, de a csapat elég ennnél is rosszabbnak bizonyult. Görgey ugyan győri, szolnoki, csepelszigeti és parndorfi tapasztalatai után nem tartotta magasra a sereg harci értékét, de az, amit Schwechatnál átélt, jogos pesszimizmusát is messze felülmúlta. Görgey kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy az 1848. évi magyar alkotmány fegyveres védelemre szorul és azt a hitet vallotta, hogy „Magyarország alkotmánya megéri a véres küzdelmet“. „ A schwechati csata tapasztalatai e véres küzdelem sikerének kilátásait szinte elenyésztették. Fokozott mértékben következett be az, amit Görgey e csata előtt tartott haditanácson oly alapos indokolással megjósolt, azaz, hogy az új magyar sereg nem az a harci eszköz, amellyel komoly harcot lehetne megvívni. Nem annyira a vezetésben, mint inkább a csapatban van a hiba. A csapat minden vonatkozásban gyökeres átszervezésre szorul, mert különben csak arra jó, hogy a magyar hadi dicsőség ragyogását elhomályosítsa. „ A sereg öregebb tisztjei Görgeyben látták a nagy feladattal megbirkózó szervező erőt. A nagy hadvezért még nem ismerhették fel benne. Nagyobb híre kelt a Csepel-szigetén és a parndorfi táborban tanúsított erélyének, mint az ozorai haditettnek és a schwechati csatatéren tanúsított vitéz magatartásának. Utóbbiakból mégnem lehetett következtetni arra, hogy Görgey személyében a magyar hadtörténet égboltozatán csodálatos fényességű üstökös fog felbukkanni. A sors tehát az átszervezés munkáját rakta Görgey vállaira, mikor a magyar sereg élére állította. Ezt Görgey érezte. Ezért tette a kormánynak azt a javaslatot, hogy a sereg Győr környékére vonuljon hátra, ahol — távol az ellenségtől — az átszervezéshez szükséges nyugodt légkört megtalálja. Politikai okok azonban oda döntöttek, hogy a sereg a határon maradjon. A hadiesemények tanúsága szerint Görgey javaslata semminemű katonai hátrányt sem vont volna maga után. Az osztrák sereg egyáltalában nem gondolt schwechati győzelmének kiaknázására, nem üldözött. Majd pedig mikor a magyar sereg a visszavonulás kapcsán az osztrák területet kiürítette, a határon megállt s a Buda irányában tervezett hadműveletének előkészítésére fordított hat heti időt. A „feldunai“ magyar sereg határmenti felállítása tehát csak arra szolgált, hogy az átszervezés amúgy is nehéz munkáját még jobban megnehezítse. A sereg nem volt egységes, sem kiképzésben, sem szellemben. Megbízhatlan volt a tisztikarnak katonailag legképzettebb része: a sorhadbeli zászlóaljak tisztjei, akik osztrák katonai nevelésüknél és a császárnak tett esküjüknél fogva a magyar szabadságharcot nem látták feltétlenül törvényes alapon állónak. Különben a tisztikarral külön fejezetben foglalkozunk. A legénység hadi értékre nézve több csoportra tagozódott. Voltak katonailag értékes sorhadbeli zászlóaljak, tíz évre besorozott veterán legénységgel, voltak a már több hónapon át kiképzett legénységből összeállított elég jó honvédzászlóaljak, de nem mindig feladatuk magaslatán álló tisztikarral. A sereg zömét azonban hasznavehetetlen nemzetőrzászlóaljak szabadcsapatok és katonailag egyenesen veszedelmes, mert vakrémületet előidéző kaszás népfölkelők tették ki. Ezeket a seregtől részben el kellett távolítani, részben vasszigorral kellett katonai csapatokká átalakítani, hogy a Görgey követelte módon a csataterén ,,manövírozni“ tudjanak. A csatatéren zárt rendben végrehajtott hadmozdulatoknak ugyanis 1848 ban egészen más jelentőségük volt, mint például a világháborúban. Ma a csatatér zárt rendű csapatalakzatot nem ismer. Az óriási hatású ágyú, géppuska és puskatűz a csapatokat már az első ágyúlövés előtt szétszórt harci csoportosításba, rajvonalba kényszeríti, a lovasságot pedig csatatéren kívül végzett tevékenységre utalja. A csatát ma a tűzgépek döntik el. 1848-ban a döntés előidézésére a zárt rendben végrehajtott szuronyroham volt hivatott. Bizonyos jelentőségre emelkedett ugyan a puska és az ágyú is, de ezek hatása a mai tűzgépek mellett eltörpült. Az elöltöltő gyutacsos és jól kiképzett katona kezében percenként átlag öt lövést leadó puska (15—17 mm. átmérőjű, gömbölyű golyókkal) 300 lépésre, a vadászok puskája 600 lépésre hordott. Aki azonban ily távolságra lőtt, az lőszerpocsékló hírébe esett. Jó találati biztonságot 200 lépésre lehetett elérni, de ily távolságról rövid idő alatt az ellenséget a szurony is elérte. A tüzérség a tömör ágyúgolyó súlya után megjelölt 3, 6 és 12 fontos elöltöltő ágyúkat és 12 fontos tarackokat ismert. A tömör ágyúgolyón kívül még shrapnel, gránát és kartács volt használatban. A háromfontos ágyú hatásos lőtávolsága ívlövésnél 1000 lépésre, guruló, vagyis a földről többször felcsapódó lövésnél 1500 lépésre, a kartácslövésnél 300 lépésre rúgott. A 12 fontos ágyúnál ezek a lőtávolságok 1300, 2000 és 500 lépést tettek ki. A lőgyorsaság percenként átlag a két lövést elérte. Az említett hordtávolságok és lőgyorsaságok tehát eléggé megindokolják a gyalogság szuronytámadásaiinak és a lovasság rohamainak csatadöntő jelentőségét. * Részlet egy készülő könyvből, 5