Szabadság, 1936 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1936-01-05 / 1. szám

4 Szabadság Magyar-lengyel kultúrkapcsolatok A magyar-lengyel kulturális szerződés, továbbá a szláv államkeretekben s így szükségképpen a szláv kultúrában élő ki­sebbségi fiatal értelmiségünk helyzete idő­szerűvé teszi, hogy a magyar kultúra irányvezetését bírálat tárgyává tegyük. Az osztrák-magyar monarchia idején a magyarság politikai törekvéseit sokszor félreértő, vagy egyenesen ellenségesen te­kintő dinasztiával szemben a nemzet az osztrák németség helyett Németországgal tartott fenn állandó kulturális kapcsolatot s csekély kivétellel kultúrpolitikánk irá­nyítása, a gondolkozás- és kritikánál­kuli germán­ utánzás volt. Iskoláink minden függetlenségi és dinasztiaellenes beállított­ságuk mellett is a nagy német kultúra lelkes csodáiéi, utánzói s egyben öntuda­tos, büszke szellemi gyarmatai voltak. A nyugateurópai kultúra utolsó bástyájává avatott magyar kultúra, ha — politikai okokból, avagy egyéni, esetleg csoport­mozgalmak különcködéséből — tudomást vett is a latin népek sokrétű, színdús eredeti kultúrájáról, ez az általános ma­gyar kultúrorientációt nem zavarta, an­nak lényegét, mit sem változtatott. A né­met kultúrának ezek a gyilkos hatásai, sajnos, az önállóvá lett magyar életben is továbbéltek és ma már azzal fenyeget­nek bennünket, hogy állami függetlensé­günk, önállóságunk ellenére minden ma­gyar kultúr- és szociális öntudat nélkül a német kultúra gyarmataiként dobjuk oda magunkat. M Ha nem volna meg értelmisé­giünk élesebb látású kis csoportjában a­­bá­torság megszállottsága, már elöntötte volna egész kultúránkat ez a veszedelmes germán befolyás. Hiszen az utolsó 15 év magyar „nacionalizmusa“, főleg „reform­nacionalizmusa“, a régi germán kultúr­­érintkezésnek még a réginél is mélyebb és erősebb kapcsolatát építette ki s értel­miségünk javát fosztotta meg akaratlanul is a hazai kultúra büszke öntudatától és az önálló magyar kultúra szellemiségé­nek kimunkálásától. A kultúra végeredményben az emberi­ség közkincse. Mégis minden öntudatos nemzeti kultúrát jellemez nemcsak a magáraeszmélés és önbecsülés bátor tu­data, de ezen túl a saját érdekének, gon­dolkozásának és éleslátásának szívós vé­delme is jelentkezik minden vonalon. Mit mondhatunk a mi kultúránkról? Évszázadokig voltunk Európa nagyhatal­mainak harctere. Nehéz megállapítani, hogy az ellenség volt-e sokszor kímélete­sebb, vagy a szövetséges, mert mindkettő tűzzel-vassal pusztította azt, ami még magyarnak megmaradhatott. A telepítési politika évszázados eredménye pedig az lett, hogy, a kisfokú erdélyi és felvidéki magyar városi kultúrát leszámítva, váro­saink a német kultúra nemzetiségi és gazdasági védővárai voltak. Városi kultúránk túlnyom­ólag nem a magyar népi talajból nőtt ki s népünk, nemzetünk valódi egyéniségével a belső szerves kapcsolatot még a mai napig sem találta meg. Németül gondolkoztunk, né­met volt a muzsikánk, tudományunk, ha nem születik meg az elhivatott magyar kultúra néhány zsenije, talán ma már igazi valónk megismerését is elvesztjük. Ez nem következett be. A magyarság nagy önmagára találásának korszaka el­indult, ha ott nem is, ahol erre legna­gyobb szükség volna, kultúrpolitikánk irányító tényezőinél, de az új magyar irodalom, zene, tudomány és az ifjúsá­gunk jobb része már vállalja a magyar kultúra nagy felfedező, honfoglaló mun­káját. A népismeret, a magyarságtudo­­mány megszületésének napjai azt a bátor lelkesedést erősítik meg bennünk, hogy a magyar zene, irodalom és piktúra mellé megszületik a sajátosan magyar kultúra teljessége. Csak rossz álom lesz a germán kultúra ócska és véresen meg­fizetett mankója. Levetkőzzük, eldobjuk, mint az egészséges az orvosságosü­veget, hogy hosszú szenvedéseinek dokumentu­maitól is megszabaduljon.­­ Mondd el nekem egy nemzet álmát, megfejtem belőle egész egyéniségét, múltját s jövendőjét. A magyar álom: ázsiai tudatunk európai vállalása. Az, hogy belehelyezkedve az európai kultúr­­közösségbe, s felhasználva az európai kultúra eredményeit, kialakítsuk a ma­gyar kultúra, államiság és szociális rend új formáit, melyet az évezredes ázsiai álom folytatásának érezhessünk és tud­junk. A magyar álom azt mondja: „Is­merd meg önmagadat és magadon keresz­tül a világot, hogy önmagadat tisztábban, erősebben lásd és önértékeidet jobban megbecsüld“. Ez a sajátos magyar kul­túra pedig csakis a magyar nép kultúrá­jából sarjadhat ki. Erről a kultúráról azt kell mondanunk, hogy — bizonyára történelmi, faji és kultúrkeveredési okok­nál fogva — nagyon sok hasonlóságot mutat, — mondjuk így — rokonságban van: a szláv, finn-ugor népek kultúrájá­val, Így tehát, eltekintve minden aktuális politikai szemponttól, önmagunkra ébre­­désü­nknek és önismeretünknek is a leg­jobb eszköze lehet, ha a valódi rokon kultúrák tudatos érintkezését építjük ki, mert ezzel egyéniségünk teljességét mun­káljuk. Nem volt még irodalom, mely mélyebb nyomot hagyott volna a magyar lelkűid­ben, mint az orosz. Dosztojevskij, vagy Tolsztoj egy-egy alakja elkísér bennün­ket egész életünkön. Vagy gondoljunk csak a Nobel-díjas lengyel íróra, Rel­­montra. Aki az ő halhatatlan munkáját, „A parasztok“-at elolvasta, az valójában a magyar falu hőskölteményét ismerte meg. Azért csak a legnagyobb örömmel üdvözölhetjük a lengyel kultúrával való szorosabb kapcsolat kiépítésének tervét. A kultúrérintkezés módjánál a poli­tikai szempontok természetesen mindig latba esnek, mégpedig sokszor a kelleté­nél is jobban. A lengyel népnek óriási érdeme, hogy sohasem volt hordozója a pánszláv eszmének, mint szláv szomszé­daink: csehszlovákok és délszlávok, ha­nem marxizmusukat épúgy, mint szociá­lis megújulásuk nagy gondolatát az ön­álló lengyel állameszme harcába állítot­ták. Az új lengyel állameszme nem dobta oda önállóságát a pánszláv eszmének. Az 1916-os prágai pánszláv kongresszu­son jellemzően és találóan mondotta Dmowski Benes dr.-nak: „Gondolja, hogy én Prágában szláv politikát jöttem csinálni? Én lengyel politikát jöttem csi­nálni és utánanézni, mit lehet ebben az ügyben a lengyelek érdekében tenni. Ez az én szláv politikám“. Mickiewicz és Sienkiewicz álma az önálló Lengyelor­szággal megvalósult. A pánszláv eszme pedig a cseh-orosz szerződésben él to­vább és akutabb veszély, mint valaha. Amikor politikailag védekeznünk kell a vörös imperializmus képében jelentkező pánszlávizmussal szemben, ennek a véde­kezésnek leghatásosabb módja, hogy a pánszláv gondolatnak nem engedelmes­kedő szláv népekkel felvegyük nemcsak a politikai barátságot, hanem a legmé­lyebb kultúrérintkezést is és állandó kul­­túrkicserélődés folyamatát­­ nyissuk meg. Sőt bizonyos formában ki kell építeni hasonló kapcsolatot magával az orosz néppel is. Mert szörnyű rövidlátás lenne, ha a 130 millió orosz parasztot azonosí­tanánk azzal a bolsevista rezsimmel, mellyel évtizedekre terjedő állandó harc­ban áll, azzal a vörös pánszlávizmussal, amely ellenséges érzülettel áll szemben a katholikus Lengyelországgal. * A finn­ugor és szláv népekkel való kultúrérintkezés kettős feladatot ró ránk: egyrészt a szláv s általában a dunai és keleteurópai problémák komoly tanul­mányozását és ismeretét s állandó fel­­színen tartását, másrészt a talaj előkészí­tését arra, hogy a nagy magyar álom modern formában megvalósuljon, vagyis Budapest legyen a Dunamedence és Kö­­zép-Európa központja is. Itt alakuljon ki a keleti és nyugateurópai kultúrának olyan szintézise, amelyet épúgy magáé­nak vallhasson a büszke Nyugat, mint a tétovázó Kelet. Ebből a célból ki kell építeni a szláv kultúrkapcsolatokat. A tudományegyetemen komolyan fel kell karolni a szlávisztikát s középiskoláink­ban lehetővé kell tenni fakultatív módon egy szláv nyelv tanulását. Azon túl a lengyel irodalom átültetését kell pro­gramba vennünk. Általában az egész len­gyel kultúrát a magyar művelődés köz­kincsévé kell tennünk. Nem szabad sze­met húnynunk a szlovák és rutén nép kultúrmozgalmai felett sem. Bár az előbbiek többsége még mindig a cseh­szlovák szellemiség hazug álmában él, de már a visszahatás letagadhatatlan jelei is erősen mutatkoznak köztük. A fenti szellemben kiépített magyar-lengyel kultúrkapcsolat munkálására természete­sen csak olyanok vállalkozhatnak, akik­ben mély történelmi átélésként ég a ma­gyar álom ázsiai eredetének és európai hivatásának tudata s így helyesen látják a megvalósítás módozatait is. A magyar kultúröntudat és dunavölgyi hivatás vál­lalása nélkül felületesen kiépített lengyel­­magyar kultúrkapcsolat csupán múló po­litikai divat lehet, mely máris megérett arra, hogy átadja helyét az elhivatott al­kotók munkájának. Dr. Fábián Dániel A szanálás A főváros sokat emlegetett szanálásá­ról rendkívül érdekes, szép és túlzás nél­kül mondhatnánk: költői hangú cikket olvastunk az egyik budapesti lap kará­csonyi számában. A cikk írója Preszly Elemér belügyi államtitkár. A szeretetről és őszinte jóakaratról tanúskodó cikkben azt fejtegeti az államtitkár úr, hogy a kormányt egyedül a főváros jövőjének biztosítása vezérli, amikor a szanálás po­litikájának megvalósítását forszírozza. Ez mindenesetre megnyugtatásra alkal­mas kijelentés azzal a mondattal együtt, amely szerint „senki sem akar az auto­nómia szabad érvényesülése elé akadályo­kat gördíteni.“ A nyomaték k­edvéért hoz­záfűzi az államtitkár úr, hogy „még so­hasem volt belügyminiszter, aki annyira politikamentesen, a legnagyobb jóakarat­tal, pártok felett intézte volna a főváros ügyét, mint a jelenlegi belügyminiszter, Kozma Miklós.“ Van annyi fantáziánk, hogy el tudjuk képzelni: ha valóban az a szellem érvé­nyesül a szanálás megvalósítása körül, ami Preszly államtitkár úr cikkéből árad felénk, akkor igazán nincs ok semmiféle aggodalomra, sőt örülni kell, hogy akad­tak előrelátó gondos patrónusok, akik minden akadályt igyekeznek elhárítani a főváros jövő fejlődésének útjából. Nem is azt vitatják az aggodalmaskodók, hogy nincs szanálni való, hanem attól félnek, hogy ez a felülről jött jóakarat, amennyiben kényszerítő erőnek bizonyul, végzetes preceden­sek sorozatát fogja megteremteni és elindítója lesz az egymást követő, ötletszerű beavatkozásoknak. Nem a szanálás ténye, hanem a sza­nálás módszere miatt aggódnak tehát az autonómia barátai. Éppen ezért a legna­gyobb érdeklődéssel várjuk, hogy milyen módon óhajtja a kormány a tervbe vett reformokat, — amelyek nem az autonó­miából fakadnak, — megvalósítani az autonómia sérelme nélkül? Tagadhatatlan, hogy a főváros igazga­tásának múltjában rengeteg hiba, téve­dés, sőt mulasztás is akad, ha jól kö­rülnéz az ember. Abban a nagyvonalú fejlődési távlatban, amely most kezd ki­bontakozni a magyar főváros igazi fon­tosságának és nemzetközi nagy jelentősé­gének felismerése nyomán, kétségtelenül fegyelmezettebb, tervszerűbb és egy­ségesebb szellemű tevékenységre van szükség, mint amilyenről Budapest múltja tanúskodik. Az előrelátás hiányának, a kapkodásnak és a pillanatnyi ötletek szabad érvényesü­lésének, sajnos, alig eltüntethető renge­teg nyomával találkozunk, ezek ellenére is páratlan szépségű Budapestünk külse­jén, éppen úgy, mint belső szervezetében. A városrendezés hibáinak sorában elég, ha a falnak vezetett Andrássy-útra, a kes­­kenyre szabott körutakra, a belső körút csonkaságára, a rengeteg feleslegesen ki­vágott útszegélyező fára, a halálsorom­pókra, a lépten-nyomon változtatott utca­­nevekre, vagy például a Tisza Kálmán­­tér egyik sarkába ízléstelenül odacsapott, idomtalan színházépületre gondolunk. Mindezek, számtalan más és nemcsak külsőségekben tapasztalható hibával együtt arról tanúskodnak, hogy a városfejlesztés útján, vagy a fővá­ros háztartásának irányításában az uralkodó szellem önkényes felfogása mindig szabadon érvényesülhetett és nem nagyon tartotta tisz­teletben előző korok célkitűzéseit, de azzal sem erőltette magát, hogy a jövőre nézve törvényként tisztelhető alapel­veket adjon át a következő generá­ciónak. Akik rossz szemmel nézik a küszöbön­­álló szanálás tervét, részben az autonó­mia jogait féltik, de még ennél is tovább mennek, akik a múltak tanulságait mér­legelve, attól is félnek, hogy a kilátásba helyezett reformok sem lesznek mélyeb­bek, átfogóbbak és messzibb távlatokba kiépítettek, mint az eddigi alkotások, mert,­­ mert akár az autonómiával, akár az autonómiát megkerülve, ezek is csak pillanatnyilag uralkodó szellem akaratá­ból fakadnak. Preszly államtitkár úr azonban ennek az ellenkezőjét ígéri és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nem felsőbb akarat erőszakos érvényesítéséről, hanem az autonómia sítján való munkálkodás ered­ményesebbé tételéről van szó. Ha ez így esztendeje van, akkor szanálás körül a legsúlyosabb felelősség és a legkényesebb feladat ép­pen az autonómiára vár. Mert pusztán abban a tényben, hogy a sza­nálási reformokat nem az autonómia nélkül akarják megvalósítani, csupán az autonómia jogelvi sértetlensége van biztosítva, de ettől még lehet akármilyen rosszul sikerült maga a szanálás. Ha a szanálás kezdeményezői valóban az autonómia segítségével akarják megvaló­sítani mindazokat az újításokat, amelyek alkalmasak lesznek a főváros jövendőjé­nek biztosítására, akkor az autonómiának kell felemelkednie arra a történelmi ma­gaslatra, ahonnan a főváros továbbfejlesz­tésének útját minden pártbefolyástól és minden hatalmi irányelvtől függetlenül megszabhatja. Az államtitkár úr szavait mi úgy értelmezzük, hogy az autonómia ítéletétől függ végső fokon, várjon a kormány szanálási tervei a főváros szempontjából meny­nyiben bizonyulnak célravezetőnek és mennyiben lesz belőlük valóság. A közeljövő, reméljük, mindent tisztázni fog. A szanálás tervei elkészültek és meg­valósításukat a most kezdődő esztendő­ben, — részben már most januárban­ — akarják keresztülvinni. Lássuk: mit hoz Budapestnek a szaná­lás esztendeje? Kass Endre. Búcsú a Stúozától Nincs izgalom tehát. A Közmunka­tanács kiadta a szigorú ukázt és a fővá­ros vezetősége kénytelen engedelmes­kedni. Budapest világhírű nevezetessége, amelyet annyi külföldi vendég megcso­dált már, a kedves, intim és zsúfolt Dunaparti korzó a múltak emléke lesz. Akik a dolgok jelentőségét csak a kéz­zelfogható matériák súlya, vagy nagy­sága szerint tudják felmérni, nem értik meg, hogy nem minden a dimenzió. És nem értik meg, hogy a szokások, kedv­telések, élvezetek sohasem tudatos, eről­tetett elgondolásokon, hanem szikraként kipattanó, vagy önmagukból akarattala­­nu­l fejlődő tüneményeken alapulnak. Mikor a pesti korzó külső formájában elrendeződött, senki sem gondolta, hogy valamikor valóságos mágnese lesz a sé­táló embereknek Tehát megalkotásában nem volt semmi olyan megfontoltság, ami mostani szerepére és jelentőségére utalt volna. Hiszen Pest és Buda egész partvonalán gyönyörű sétányok húzód­nak végig. Ki tudta előre, hogy éppen ez a pár száz méteres kis partrészlet lesz Budapest fóruma? A véletlen játéka volt ez. A véletlen szülte a helynek, a kör­nyezetnek ezt a rejtelmes vonzóerejét, amely bennszülöttet és idegent egyaránt lenyűgözött. Ez a szinte családias séta­fészek, amelynek nyüzsgésében jóformán az első forduló után mindenki ismerőse lesz mindenkinek, el fog tűnni. A köz­­munkatancás kötelessége folytán meg­duplázódik, széles, tágas és kényelmes lesz. Vájjon mit akarnak ezzel elérni? Ki tudja? Bizonyos az, hogy a mi kor­zónkat, amelyen mi, régiek bolyongtunk, nézelődtünk és élveztük Pest pestiessé­gét, kegyetlenül megölik. Szomorúan bú­csúzunk tőle és sorsát éppen olyan ke­véssé értjük meg, mint ahogy nem érte­nék meg, ha egy szép napon elhatároz­nák, hogy a Mátyás-templomot mégegy­­szer akkorára bővítik, mint amilyenre eredetileg építették. m Olcsó munka ezA­czélH ›x›Ezt teszi az Aczél $5!­04 m Kis műhelykis rezsi BS3’ ›r3 S £ Itt olcsón lehet dolgoztatni© s se »C3 11 Alapítva D 1910 ||Bfi ED i Alapítva , 1910 CD % * Precíziós műszerész mester §•3N 3 © gépjavító és szerelő műhelye s s ®s'»eö zn · Budapest, Akácfa­ u. 51 09S3 HELLER L. LAJOS szobafestő-, mázoló- és tapétázó - mester Költségvetés díjtalan ! Számos referencia ! Budapest, X., Százados­ út 17. sz. Telefonhívó: 43—5—81 A Szabadság előfizetése az egészségesebb magyar élet épületében !

Next