Előre, 1919. október (15. évfolyam, 2399-2429. szám)

1919-10-01 / 2399. szám

Az üsküdali hm írta: TÖRÖK GYULA Alacsoyy bokrok között egy puskás ember állott az erdő szélén.. Úgy vesztegelt, mint ahogyan a magános gém szokott a vadvizek mentén; a mellkasa nem emelkedett és nem szál­­lott le, a szemével pedig üvegesen bámult a ködbevesző völgy túlsó oldalára. Görbe lábszárait kék nadrág takarta, a hátán teletömött bőrtáska fityegett, a derekára patronokkal megspékelt őr volt kötve. Háborús idők jártak: első pillan­tásra a gyermekek is megalapíthatták volna, hogy az előre­tolt csapatok őrszeme áll a sárguló bokrok mögött. De Szé­­nánnak halvány sejtelme sem volt a hadászati szakkifejezé­sekről és csak annyit tudott, hogy neki már itt kell állania hat óráig egyfolytában, mert különben főbelövik vagy még ennél is komiszabb dolgot cselekszenek vele. Tizenöt napos szakadatlan izgalom és fáradság után most került ki először a tömegek és folyton hencegő bajtársak lelkesedéstől részeg forgatagából, "két hét óta először volt egyedül. Eddig úgy érezte magát, mintha folytonosan panálka bódította volna el. A lábait keményen vagdosta a földhöz, masírozott, húzta a tá­bori konyha kocsiját, jóizűen evett, kurjongatott, egyszóval úgy tett, min ahogyan többi társaitól látta. És most hirtelen és váratlanul az életére gondolt. Akkor érezte utoljára ilyen tisztán a fejét, amikor az ispán kétszer pofonfogta egymás­után: azóta nem gondolkozott egyszer sem ilyen egyszerűen és okosan. Amikor tizennyolc­­éves elmúlt, a bizottság elé­­állott, de a fényesgallérű urak kinevették. Későbben sem kel­lett katonának, pedig akkor csak sétáltak az utcákon a­ vele egyidős legények, akiket, bevettek a­ hadseregbe. Most pedig,, hogy háború van, hogy sokat kell­­gyalogolni, puskát cipelni, mégis beszólították. Mindenki elment, hát ő sem maradhatott odahaza, ezt megértette annak idején. Azt is belátta, hogy háborúban már ez így szokott lenni, de hogy miért van ez a háború, arról nem tudott semmit kigondolni, bárhogyan eről­­tette értelmeit. Pedig sejtette, hogy, valami, nagy­­dolognak kell rejtőzni a furcsa fölfordulás mögött. Már az sem rendes dolog, hogy vonaton hozták őket a határra. Életében még sohasem ült, vasúti kocsiban és számszerűtt hatvanöten utaz­hatnak a marhaszállító vagyonban. Először örült a­­kerekek kattogásának, de aztán szédülni kezdett, a gyomra is fölke­­ve­redett és nem tudott ebédelni meg vacsorázni. Megrázkódott,­ mint a lő, amelynek a hasát nyári légy légy csipi. Vacogott az egész testében és arra gondolt, hogy három nappal ezelőtt egy döglött paripát látott. A feje hosz­­szan elnyúlt, a lábai az ég felé meredtek és a hasa már fe­­szesre puffadt, mint egy dob. Két társával mustrálgatta az élettelen állatot és igen sajnálkozott fölötte, mert meg volt győződve, hogy a paripa testvérek között is megérhetett negyvenkét pengőt. De amint a farához került a lónak, egy­szeriben el kellett­­takarni az arcát. A szegény dög combja egyetlen, rettenetes seb volt, amelyen a beleit lehetett látni. A társai azt mondták, hogy kartács vagy kézből vetett bomba­­ érhette, az végzett vele ilyen esúnyan. Most, hogy újból eszébe jutott a félelmetes dögtetetem, olyan furcsa gondola­tai támadtak. Az anyja kövér alakját látta maga előtt egy pillanatig, amint a napfényes ajtóban áll és azt kiabálja: stépán! Stépán!. — Oh istenkém — sóhajtott és csaknem fölcsuklott a ke­­­rüségtől — ha az ő combját is kiszakítaná egy bomba. . . Szegényke, még a vonathoz is utánahozott egy zöld pa­mutinget, hogy meg ne fázzon, ha a nagy esők esnek és ma­sírozni kell a vizes réteken. Emlékezett reája, hogy apró gyermekkorától kezdve mindig­ dédelgette az anyja. Egy­szer bojtos, piros sapkát vett­ neki, máskor meg kék és zöld csíkos kertjüket. A kezébe gyertyát adott, a gyertyáról vi­rágos pántlika lengedezett a­ szélben. A templomban ültek, az emberek sokat köhögtek, krákogtak körülöttük és a pópa aranyos díszruhát viselt. Ő pedig az anyja kebelére bújt, ott melegedett, mert sápadt, vézna kis fiúcska volt. Mikor meg­született, azt hitték, hogy három óráig sem él, aztán négyéves koráig olyan nyavalyás volt, hogy könyörületből nem merték elválasztani az anyja emlőitől. Ötéves korában még nem­ tudott járni és amikor tíz esztendős lett, nyavalyatörést ka­pott, mert lóra ültették és a paripa ledobta a hátáról. Azóta, ha reáijesztettek vagy nagyon meleg helyre került, mindig reárontott ez a bitang betegség.­­ Alkonyodott. Harminc lépésnyire sem lehetett látni és nagy messzeségben mégis, mintha apró tüzek pislákolását vette volna észre. Halálos csend ült a tájon és Stépán félni kezdett. Már két óra óta állott teljes mozdulatlanságban a helyén, a­ szemközti hegyek felé bámulva. Arra gondolt, hogy hátha valaki meglepi hátulról. Farkas vagy medve és reátámadhat. A szive hangosan dobogott, már szinte érezte is a kegyetlen csapást, a támadó irtózatos szeme villanását, de nem mert megfordulni. Előbb csak a földre nézett, aztán jobbra-balra forgatta szemgolyóit és hosszas lelki tusa­ után modzitotta óvatos lassúsággal a fejét hátrafelé. Sehol senki, csak a nagy csönd és a ködös sötétség. Mindig félt odahaza is a sötét konyhában és rendszerint ott aludt az anyja lábai­nál, bár huszonegyedik esztendejét rég betöltötte. Most is rémüldözni kezdett. — Csak ez a csöndesség ne lenne — mondta magában és egy könyörgő imádságba fogott. Közben szép lassan leguggolt, hogy a bokrok teljesen eltakarták és a puskáját a térdeire fektette, így már jobban érezte magát egy kicsit és el volt­­határozva, hogy bármi tör­ténik is, nem mozdul. Olyan csöndben volt, hogy a dobhár­tyáin halk pattogások alakjában hallotta a szive lüktetését. A tüszőjében vélte hallani, amint egymásba csapódnak az ördöngös szerkezetű csengő ércrészecskéi. Bedugult orrlikal sipolni kezdtek, tehát tátott szájjal át­lélegzett, így meg nyál gyűlt a szájában és mikor azt­ lenyelte, túlságosan hangos­nak találta a kortyantását. Néha percekig visszatartotta a lélegzetét és ilyenkor úgy ült, mint egy halott. A magasabb fák levelei között egyszer-egyszer könnyű szellő futott át. A bokrokban mozdulatlan volt minden és csak néhai hullott,­­ bukfencezett le egy-egy levél; a süni ágakon az is megakadt. Sárga lombok peregtek az őrszem kezére, vállára. De Sté­pán nem mozdult. Nem tudta, hogy hány óra, meddig kell még várnia a megszabadító őrjáratra. A kezét nem akarta levenni a puskáról, az óráját nem merte megnézni, csak va­cogott, riadozott újabb és újabb szívdobogások között. Mikor egészen sötét lett, l­árom apró pukkanást hallott hirtelen' Wm^utánfr^. Némán nyilgatódzott és a­ pukka­nások megismét­letn­ék: 'úgy hangzott az ■ gYéz, m­int mikor az uraságott a határánál n'falin vadásztak a nyáron. Aztán Topogott, djüüvsáh finn): puikkadt, és pattogott valami a nagy fájesszeségben. Stepánna­.A vonatra gondolt és újból fölkevere­­dett at gyomra ‘'Már régen­­érezte, hogy ki kellene adnia va­/.•*.............. ti K í ■ • , ö.t,.«» (fi ír,; ( , N. , ... .• .. damit, de most már igazán nem mert mozdulni. A veséje is c­sajgott, mert délben töméntelen vizet ivott a kövér, félig meg­főtt, faggyús húsra. .Azt hitte, hogy megpattan minden belső része és a feje is zúgni kezdett, mint a rohamai előtt szokott. És ekkor újabb pukkanásokat hallott. Most már közelebb­ről szóltak a fegyverek, nemsokára pedig valósággal meg­­dördült egy puska a háta mögött. A feje fölött levelek hulltak és egy tőből lemetszett galy mellette hullott a földre. Ke­resztet vetett, újból imádkozott és elnyúlt a földön, behunyta a szemeit. Lehelletét h­allhatatlanul bocsátotta ki és nesz nélkül szívta a nedves levegőt. Néha kiáltásokat hallott, aztán újabb ropogásokat. Dördülés után zúgott a völgyben, de Stépán fekve maradt, nem kémlelt a távolban és nem adott jelt a csapatának. Aztán hirtelen lábak dobogását, ágak reccsenését hal­lotta az erdő felöl. Nemsokára ez is megszűnt és ekkor egy pár percig újból halotti csönd volt. Úgy feküdt, mint egy valóságos dögtest és már reménykedett, hogy mindennek jó vége lesz, hogy már vége a veszélynek, mikor maszatolást hallott közvetlen közelében. Nem nyitotta ki a szemét, mert azt hitte, hogy fölzavart madár vagy éjjeli vackából kiugrott állat húz el mellette. De egy pár pillanat múlva lihegő lé­legzést hallott a közelben, aztán egyszerre reálépett va­lki, pontosan jó veséjére. Nyomban utána fojtott káromkodás pattogott a bokrok fölött és a nehéz csizma most már a ha­sára nehezedett. Hangosat nyekkent, a szája hirteeen tele lett félig megemésztett, savanyú étellel, a combjaink meleg­séget érzett szétáradni. A jobbkezével görcsösen megragad­ta a fegyverét. Izzadt ujjai a puskatust markolászták láza­san. Ebben a pillanatban, közvetlen a füle mellett irtózatos dördülést hallott. A saját fegyvere volt. Ijedt röffenések hallatszottak, valaki fölordított és mel­léje bukott a bokrok közé. Ezt már nem bírta tovább. Föl­ugrott és menekülni akart. Ám szemközt fekete alakok áll­ták az útját, a háta mögött pedig egyszerre dördült meg egy tucat fegyver. Hallotta a golyók rövid füttyentését,és látta, amint, a szemköztiek fölemelik a puskájukat reája. A leve­gősein a puskapor­­fojtott szaga terjengett,­ néhány­an elbuk­tak és a földön vergődtek. De m­ég mindig igen sokan állot­tak vele szemben és jobbról már eldördült, az első fegyver. Stépán lehajolt, tapogatott és szűkött, mint a bezárt eb. Le akart bukni, de már a puskák tüzénél látta a támadók véres szeme villanását. Hiszen azok tudják, hogy ő él, hogy nem halott. Csak a medve elöl lehet így elmeenkülni. Újabb fegy­verek dördültek és az őrszem nyögött, kuncogott. Még to­­pogott és le akart bukni mégis a földre, de aztán fölordított és nyílegyenesen nekiugrott az első sötét alaknak. Állkap­csában megcsattantak csipkés fogai, csámcsogva és vért bugyborékolva harapta át a nagy ember torkát. Lebukott vele a földre és a hasát tépte. A sötét ember hörgött és vo­­nagló kezeivel csapkodta a nyirkos avart. Stépán belené­zett fönnakadt szemei fehérjébe és a sebzett ló fara meg az édesanyja kövérsége villant meg előtte. Az erdő felöl ro­­hanvást közeledett egy csapat katona, már összegabalyodtak, akik az előbb még szemközt állottak. Az őrszem a földről sunyin fölnézett reájuk és ismét fölugrott.­ Valakinek a ge­rincét harapta meg és vergődve zuhant vele a földre Hal­lotta, amint ropoganak a csontok körülötte és beszakadnak a mellkasok a puskák tusi alatt. Egy idegen ember a vére szökött az arcába. Egy pillanatig nem látott a meleg folyam­tól, de mégis beleragadt és beleharapott valaikbe. Morgott és a könyei paragzottak,s zokogott, mikor ez az ember is le-­­ bukott vele. A gyomra háborgott és kidobta magából a vért,­­ amit lenyelt, csuklótt és vonaglott az egész belseje. — A vér jégizű! — mondta magában és átölelt egy csiz­más lábat. Beleharapott a bőrbe és a szövetbe, aztán a húst­ tépte és mikor a csizmás leguggolt fájdamlában, reádobta a mellét a mellére, az orrába mélyítette a fogait. Már lent­ küzdött mélyen a sötét emberek sora között. És nyomában mindenütt hallotta a társai kiáltásait: v­ , — Stépán! Stépán! — ordítozták azok dinadlmasan, fogcsikorgatva, avagy hörögve. Valahogyan egy szurony került a kezébe és most már hallotta, hogy csikordul az acél a kemény csontokon, hogyan fut az éles szerszám szisszentve és halkan pattogva a nemes részeken át a lágy, puhaságok felé. És amint egyszer föl­kelt, vért köpködve egy elesett emberrel, többé már nem ál­lott vele szemben senki sem. A háta mögül még hallotta ,a kiáltást:­­ * — Stépán! Stépán! . .! De nem fordult vissza, hanem lihegve futott a nedves mezőn, mint egy elszabadult állat. A háta mögött véres, szuronyos embereket hallott szaladni. Még jobban futott és eldobta a patrontáskáját, hogy jobban bírja a rohanást. A táskáját is elhajította a tiszta uj, zöld pamutinggel együtt. Mikor már nem hallotta az üldözök lába dobogását, cikk-cak­­kos irányba­n haalot, hogy nehezebben találjanak a nyomá­ra. Meredeken kapaszkodott fölfelé, mélységbe ereszkedett, aztán egyszer csak elbukott. Izzadtam véresen és vértől maszatosan, halálra fáradtan feküdt a hátán. Az égre nézett, a csillagokat kereste, de a­ ködös égről nem-­néztek le a szelid mécsesek. Az őszi éjszakai még egyre tartott. A sötétség olyan mély volt a völgyben, hogy Stépán azt hitte, hogy egyetlen fekete gömbbe zárták a világot, a hegyeket, a fákat és őt magát is. Kimeresztette a szemeit, de semmit se látott, csak feketeséget. És akkor újra félni, vacogni kezdett, rémeket érzett m­­agg­­felé közeledni. — Üsküdár! — Üsküdár! — mondta hangosan Üskü­dárban vagyunk. -­­ De nem hitt a saját szavaiban semi, .s mintha a más hang­jai hallotta volna.... Arra gondolt, ho­gy­ otth­on nem tévedte e] s.gjra, még a legnagyobb sötétség éjs^káján se. Megfor­dult, sunyin mosolygott és^ elhatároztál- 'Hogy hazamegy. Négykézláb kúszott a bokrok között, 'hazafelé tartott. Aztán egy mohos, tisztáson meztelen csigára talált tenyerelni. Egy­szeriben elfogta a nagy melegség, érezte, hogy most jön a roham, ismét látta a le sebzett Tai­át és banyósán zokogni kezdett. . • A • ’ -• 1 V:1' ' ’ ' f '­ ­; - ■ . | i.y.' ■ '■■ y Hamvadó tüzek felé tépett, vékás és fafajt, csudátok vo­nultak.­ Hajnali szürkület kezdődött­,az ég alját véti a fölpisz­kált tüzek mellől kiáltozgat­tak a harcosok egymásnak: — Stépán E .Stépán ! Nem láttátok Stépánt? Egy páran emlékeztek rá,­hogy­­kivágta­­ magát a táma­dók sorai közül, de aztán eltűnt. A tüzek ízövül rőta ’,beszél­gettek a katonák. Egy ősz em­ber, ak­i ,látta a régi harcokat is, kényezve mondta: --S— Ilyet még sohasem láttam. - Fg.v harcol. ,ugy vereku-f sz­ ik, mint. Szent György lovag. — Bizony — jegyezte még egy fiatal, katona há­t nem kezdi a­ verekedést, mindnyájan 01 r..hagyjuk a fogunkat. Puskája se volt — toditotta egy harmadik —­ a fogával ölt meg embereket. Az őrmester a kapitánynak, a­ kapitány az­ ezredesnek­­ mesélte a Stépán viselt dolgait. .Az ezredes könybelábadt, sze­­­meit dörzsölgette: — Egészen bizonyos, hogy megkapja a­­ vitézséget érmet ! Maga a király fogja a mellére tűzni. Amikor ennek a kijelentésnek hire futott a táborban, aj katonák elérzékenyedve ‘ hallgatták egy, fiatal hadnagynak ; szavait: ’ , — A görbelábú Stépán a legbátrabb ember közöttünk.'­ És egyértelműen rebegték utána: — Bizony, bizony, a legnagyobb hős. . . ! . fi­­­o a a MEGRENDELTE már az Elő­­re vasárnapi számát és gazdag mellékletét. Ha nem — rendelje meg még ma! Az “Előre” rotációs gépe Ez a hatalmas gép óránként 18.000 pél­dányt fog nyomni és módot fog adni arra, hogy az egyetlen ame­rikai magyar szocialis­­ ta napilap gyorsabban, pontosabban és gazda­gabb tartalommal ke­rüljön az olvasók ke­zébe. Néhány hét múlva — ha ez a gép működni kezd — az Előre az ön­tudatos munkások ke­zében félelmetesebb és hathatósabb fegyver lesz, mint valaha. Ki­tartás és összetartás le­gyen a jelszavunk és akkor az ELŐRE rövi­desen az eddiginél is nagyobb eredmény­nyel fogja végezni munká­ját. A MUNKÁSOK EZREINEK FOKllA­dalmasitását: 1 ■$,£‡ ' ■ ■ .*■ (§)̇@5@‚§}i§}© t azt. Faggyú nélküli szappan. A háború alatt Európa egy­ik' ’ legnehezebb kérdése a szappan­­kérdés volt és még ma is az. Tud- t valevő, hogy a világháború folya-­­ mán a zsiradékanyagokban az­­ egyez világon óriási, hiány állott elő és a­ meglévő zsiradék alig volt elég arra, hogy az emberiséget­­ annyira-,amennyire táplálni in­gyen képes. Természetes, hogy ilyen körülmények között még­­ csak gondolni sem lehetett arra,­­ hogy megfelelő s­ennyiségű­ és minőségű szappant készítsenek,-i • A kémikusok azt tartották, • hogy a szappan faggyiú­ és illetve . zsiradék nélkül nenj,^készülhet el , és ezt a hitet nagy előszeretettel terjesztették a csomagolok is^ a kiknek a szappan és faggyú egyik • nagy jövedelmi forrásuk. jfk­ A-azükség az embereket találé­konnyá­ teszi. A jogffguhiány rá­vezette az embereket arra, h­ogy­­ pótszerek után nézzenek két­­ amerikai .... Tudós megálapitota, azt, hog­y romlásnak infsult kuko­ricából kitűnő szaíjgílut lehet ké­­­­szitegj­i. A kis-érleltkecs­es sikerrel végződtek és megjelent, a piacon­­; " A ■■Zap” mnblTívTit minden más :ragg;cu-szapp;piAi)iint a csötpago­­lók hires és kiirf/et.e.n. szappanja.­ A f­innhe­ jvjil MftCánn, akpfczck- 111 k tf» Tg» ik naiv r­­­agai a g y­ob b ,m­eg' iz'Sgallta ezt a s/appái­, és m­Ogál k/pitotta­, hogy jobban lev­ette a festők és olájpisz­­kot, mint a többi szappanok, hogy m­ár Zaps jobb atokjásra és mosásra is. •■/.: A­­ . A Zap feltalálói ellen van az egész’hns-tröszt, mert azokra A néz- Re nagy­ veszteség volna egy fagü­­gyi­ és zsiradéknélküli szappan gyors elterjedése. Az amerikai munkásságon áll, hogy ez a talál­mány sikerrel tud-e küzdeni nagy ellenségeivel szemben. A "­Zap”-cég az Előrén kívül­­ egy magyar lapban sem hirdet, t­alán csak ezért is ajánljuk olvasó­­j­unknak, hogy tegyenek egy próbát­­ és rendeljék szappanszaks­égletü­­l két erről a címről: “Zap”,­­ J Beach Street, New York City.

Next