Sárváry Béla: Történelmi viszhangok élet, jellem és korrajzokban (Pest, 1857)

Előszó

__ _____ hanmink , hogy az őrködő gondviselés, mely jótékony palástával annyiszor fedé el e nemzet rongyait, megadta ugyan minden időszaknak a maga Mózeseit, de a hideg közöny, a makacs tétlenség mindannyiszor gátat gördített a jó ügyekezet elé. Perez és pillanat birt bennünket legtöbbször lel­kesedésre; innen a hamar feledés. Megbámultuk nagyaink vérkü­zdelmeit, megcsodál­tuk a mindent föláldozó készséget , de sem nem követ­tük, sem meg nem háláltuk; innen a puszta térek, innen a felejtett tettek, nevek; innen a csak szállongó emlé­kezet. Nem akarok példákat felhozni. A példa rendesen gyűlölt dolog szokott lenni. De annyi való, hogy míg más népeknél az emlékek szívemelő buzgalmat tanúsí­tottak és ébresztettek; míg azok a nemzet virágzott sza­kainak czégei il szolgálnak , addig nálunk csekély, vagy semmi életjelre sem bukkanhatunk. Az elfeküdt nagyo­kat képekben is alig bírjuk felmutatni. Hol őseink ez élethalál harczát vívták, legfölebb a fü­tyikrésző pásztor bús­zengedezése figyelmeztet rája, hol nagyaink hamvai porlanak, a helyet csak álmainkban látjuk. A zúgó századok leőrlöttek mindent, az enyészet vadfoga vakmerően járt el pusztításában, a legtanulsá­gosabb történelmi romok is parlagon hevernek. Nincs

Next