Sárváry Béla: Történelmi viszhangok élet, jellem és korrajzokban (Pest, 1857)
Előszó
__ _____ hanmink , hogy az őrködő gondviselés, mely jótékony palástával annyiszor fedé el e nemzet rongyait, megadta ugyan minden időszaknak a maga Mózeseit, de a hideg közöny, a makacs tétlenség mindannyiszor gátat gördített a jó ügyekezet elé. Perez és pillanat birt bennünket legtöbbször lelkesedésre; innen a hamar feledés. Megbámultuk nagyaink vérküzdelmeit, megcsodáltuk a mindent föláldozó készséget , de sem nem követtük, sem meg nem háláltuk; innen a puszta térek, innen a felejtett tettek, nevek; innen a csak szállongó emlékezet. Nem akarok példákat felhozni. A példa rendesen gyűlölt dolog szokott lenni. De annyi való, hogy míg más népeknél az emlékek szívemelő buzgalmat tanúsítottak és ébresztettek; míg azok a nemzet virágzott szakainak czégei il szolgálnak , addig nálunk csekély, vagy semmi életjelre sem bukkanhatunk. Az elfeküdt nagyokat képekben is alig bírjuk felmutatni. Hol őseink ez élethalál harczát vívták, legfölebb a fütyikrésző pásztor búszengedezése figyelmeztet rája, hol nagyaink hamvai porlanak, a helyet csak álmainkban látjuk. A zúgó századok leőrlöttek mindent, az enyészet vadfoga vakmerően járt el pusztításában, a legtanulságosabb történelmi romok is parlagon hevernek. Nincs