Istvánfi Miklós: Magyarország története 1490-1606 (Debrecen, 1871)
Első kötet
ELŐSZÓ. Régibb történetíróink nagyrészt latin nyelven írták munkáikat, mert e nyelven legnagyobb közönségre számíthattak; változtak az idők, a „holt nyelv“ elhanyagoltatok, kiment a divatból; eljött az idő, hogy ha a latin nyelven irt nagy becsű munkáknak hasznát venni akarjuk, le kell azt fordítani. Eddig is több latin munka fordíttatott magyarra, de a nagyobb történeti művekre, még nem került a sor; én izlelőül Istvánt! kitűnő történelmét választom, mit — ha szíves fogadtatásban részesül — Bethlen Farkas fog követni. Egy ily munka átfordítása sokkal több nehézséggel jár, mint ••»nők. A ki megkísérli, tapasztalni fogja, íróink a tulajdonneveket. • -prlatinizálták, ez a személy neveknél nem nagy nehézséggel állítható helyi- de a helyneveknél sokkal bajosabb, kivált egy falusi embernek, id segélyforrásokkal nem rendelkezik, legfeljebb Fényes gyarló statistikáját használhatja. Hogy mennyire sikerült nekem az idegen ejtéssel irt neveket helyreállítani, a közönség megbírálásárahagyom. A fordításnál nem jártam el szolgailag, mert a latin szójárásokat magyarul szolgailag adni, értelemzavaró lenne; hol szerző az irály ékességének kedvéért, egy gondolatot több alakban fejez ki, én a hosszadalmas mondatot több mondatba szakítottam, sőt megleníti, hogy a könnyebb érthetés kedvéért némi nem lényeges szóhiánázt ki is hagytam. Szerző, hol történetet ír, egyszerűen folyó; de ha elmélkedik, vagy valakit beszéltet, dagályos; úgy hogy az inly egészen különbözik, a nagyrészt egyszerű modortól; én a dagályosabb helyeket egyszerűsítöm.