Katolikus gimnázium, Eperjes, 1912

1" GALLÉ GÁBOR 1857—1912. Nyugalomba vonulásával csaknem egyidejűleg érkezett el számára az örök megpihenés ideje is. Az egészségén őrködő kór, a­mely már előbb sza­badságkérésre kényszerítette, hamarosan befejezte rajta végzetes munkáját. Mikor az iskolának búcsút mondott, úgy éreztük, mintha valami nagy űr maradt volna vissza a lelkünkben. Eltávozott körünkből az, aki egészséges humorával, derűs életfilozófiájával a tanári hivatásnak lelket zsongitó szolgála­tában szinte fölfrissítő, üdítő lendületet nyújtott. Fájdalmas volt neki is elhagynia az iskolát, a­melynek legjobb tudásával, odaadó kötelességérzettel dolgozott, elhagyni kollegáit, a kikhez őszinte von­zalommal ragaszkodott és tanítványait, az ifjú lelkeket, akik érezve szive me­legét, bizalmas szeretettel vették körül. A társaséletben Gallé Gábor neve fogalom volt. Típusa az embertársait megbecsülő gentlemannak, ami modorával az eperjesi társadalom intelligenci­ájának színét-javát tudta magához vonzani. Szájról-szájra járó szellemes élcei jó kedvet, kedélyeskedést hintettek szét; nem keltettek soha senkiben sem ne­heztelő gondolatot, mert úri tapintata kizárta nála a személyeskedést. Lelkétől semmi sem volt távolabb, mint a megbántás szándéka. Az élet kicsinyes törpeségein felülemelkedve kerülte és elítélte a másokon rágódó szó­beszédet. Nem kutatta a mások hibáit, nem kereste a mások szálkáit, de a­mikor kellett, beismerte a maga gyarlóságait. Jellemének ezek a nemes vonásai akkor sem mosódtak el, a midőn az emésztő kór már homályba bob­ta kedélyvilágát. A lelki derűnek ez az elborulása a vég előjele volt már. S ő, aki az életet oly szépnek látta, szelíd megadással viselte a testi és lelki erők gyászos megrokkanását s csendes megnyugvással készült végső útjára. 1* — 3 —

Next