Katolikus gimnázium, Eperjes, 1912
1" GALLÉ GÁBOR 1857—1912. Nyugalomba vonulásával csaknem egyidejűleg érkezett el számára az örök megpihenés ideje is. Az egészségén őrködő kór, amely már előbb szabadságkérésre kényszerítette, hamarosan befejezte rajta végzetes munkáját. Mikor az iskolának búcsút mondott, úgy éreztük, mintha valami nagy űr maradt volna vissza a lelkünkben. Eltávozott körünkből az, aki egészséges humorával, derűs életfilozófiájával a tanári hivatásnak lelket zsongitó szolgálatában szinte fölfrissítő, üdítő lendületet nyújtott. Fájdalmas volt neki is elhagynia az iskolát, amelynek legjobb tudásával, odaadó kötelességérzettel dolgozott, elhagyni kollegáit, a kikhez őszinte vonzalommal ragaszkodott és tanítványait, az ifjú lelkeket, akik érezve szive melegét, bizalmas szeretettel vették körül. A társaséletben Gallé Gábor neve fogalom volt. Típusa az embertársait megbecsülő gentlemannak, ami modorával az eperjesi társadalom intelligenciájának színét-javát tudta magához vonzani. Szájról-szájra járó szellemes élcei jó kedvet, kedélyeskedést hintettek szét; nem keltettek soha senkiben sem neheztelő gondolatot, mert úri tapintata kizárta nála a személyeskedést. Lelkétől semmi sem volt távolabb, mint a megbántás szándéka. Az élet kicsinyes törpeségein felülemelkedve kerülte és elítélte a másokon rágódó szóbeszédet. Nem kutatta a mások hibáit, nem kereste a mások szálkáit, de amikor kellett, beismerte a maga gyarlóságait. Jellemének ezek a nemes vonásai akkor sem mosódtak el, a midőn az emésztő kór már homályba bobta kedélyvilágát. A lelki derűnek ez az elborulása a vég előjele volt már. S ő, aki az életet oly szépnek látta, szelíd megadással viselte a testi és lelki erők gyászos megrokkanását s csendes megnyugvással készült végső útjára. 1* — 3 —