Építésügyi Szemle, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Építésügyi Szemle X. ÉVFOLYAM, 1967. 1. SZÁM KERCSMÁR GYÖRGY Az építőipar műszaki fejlesztése és az új gazdaságirányítási rendszer A műszaki fejlesztés elvileg világos folyamat. Olyan műszaki-gazdasági cselekvéssorozat, amelynek eredményeképpen a technológia vagy a termék műszakilag fejlettebb, azaz gazdaságilag hatékonyabb lesz. A gyakorlat azonban nem ilyen egyszerű. A feladat megoldásának legcélszerűbb módozatai szinte állandóan változnak. Nyilvánvaló, hogy az új gazdaságirányítási rendszer bevezetése a műszaki fejlesztés irányításának jelenlegi gyakorlatát is lényegesen átalakítja. A műszaki fejlesztési tevékenység fejlődése és sajátosságai A felszabadulás után, a tervgazdálkodás bevezetésének idején a tervezés nagymértékben operatív jellegű volt és rövidebb időszakokra szólt. Ez a körülmény a műszaki fejlesztés átfogó tervezését háttérbe szorította az építőiparban. Ugyanakkor az intenzív fejlesztés igénye sem jelentkezett még parancsoló módon, miután ebben az időszakban az építőipari munkáslétszámot lényegében szükség szerint lehetett növelni. A fejlesztés céljai tehát esetlegesek voltak és lényegében a következő két csoportba tartoztak: — az anyaghiány megszüntetése vagy az importanyag-felhasználás csökkentése; — a munkakörülmények és -feltételek javítása. Ezek keretében jelentős cél volt például a faanyag-felhasználás csökkentése. Indító oka a faimport csökkentése iránti igény. A fafelhasználás csökkentésére többféle lehetőség kínálkozott. A legegyszerűbbnek a takarékosság bizonyult. Egy másik lehetőség az olyan szerkezeti és zsaluzási rendszer kialakítása, amelyik a zsaluzó anyag többszöri átalakítás nélküli felhasználását biztosítja. Ez a követelmény a mozgatható zsaluzó állvány, a táblás zsaluzás, az állítható csődúc, a csúszó zsaluzás és általában az eddiginél korszerűbb zsaluzási rendszer kialakulásához vezetett. A legnagyobb eredményt mégis az előgyártás bevezetése biztosította, amelynél egyrészt az állványozási munka csökkent nagymértékben, másrészt a zsaluzó anyag felhasználási lehetősége megtöbbszöröződött és a „zsaluzás elkészítése” lényegesen egyszerűsödött. Ezzel el is jutottunk az államosított építőipar első nagyhatású fejlesztési folyamatához, az előgyártás általános bevezetéséhez. A helyszíni előgyártás hazai eredményei közismertek, nemkülönben az üzemi előgyártás előnyei. A kettő között a különbség mégis az, hogy a helyszíni előgyártás eredményei látványosak voltak és sok egyéni törekvést tükröztek, az üzemi előgyártás viszont szinte észrevétlenül vált az építőipar nélkülözhetetlen sajátosságává. A fahiány különösen a helyszíni előgyártást ösztönözte. Sokszor ugyanis az előgyártás drágábbnak mutatkozott a monolit építésnél, mégis tért hódított, annak ellenére is, hogy a szintén gyakran hiányzó vas és cement felhasználását kedvezőtlenül befolyásolta. Az előgyártás indítóokaként ma már természetesen nem a fahiányt említjük, hanem a kisebb munkaráfordítást. Az építőiparral szemben támasztott igények kielégítésének fő akadálya ugyanis ma a munkaerőhiány. Bár a faanyag takarékosság elsősorban a faanyaghiány megszüntetésére irányult, az így kialakult fejlesztő tevékenység egyben egy nagyobb termelékenységű módszert is eredményezett. A „fatakarékosság” és annak több kedvező hatása mellett volt sok más nem tartós célkitűzés is. Ezek közé sorolhatók például azok a feladatok, amikor hol a cementet, hol a téglát nem 1