Építésügyi Szemle, 1967 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

Építésügyi Szemle X. ÉVFOLYAM, 1­9­67. 1. SZÁM KERCSMÁR GYÖRGY Az építőipar műszaki fejlesztése és az új gazdaságirányítási rendszer A műszaki fejlesztés elvileg világos folya­mat. Olyan műszaki-gazdasági cselekvéssorozat, amelynek eredményeképpen a technológia vagy a termék műszakilag fejlettebb, azaz gazdasági­lag hatékonyabb lesz. A gyakorlat azonban nem ilyen egyszerű. A feladat megoldásának legcél­szerűbb módozatai szinte állandóan változnak. Nyilvánvaló, hogy az új gazdaságirányítási rend­szer bevezetése a műszaki fejlesztés irányításá­nak jelenlegi gyakorlatát is lényegesen átala­kítja. A műszaki fejlesztési tevékenység fejlődése és sajátosságai A felszabadulás után, a tervgazdálkodás be­vezetésének idején a tervezés nagymértékben operatív jellegű volt és rövidebb időszakokra szólt. Ez a körülmény a műszaki fejlesztés át­fogó tervezését háttérbe szorította az építőipar­ban. Ugyanakkor az intenzív fejlesztés igénye sem jelentkezett még parancsoló módon, miután ebben az időszakban az építőipari munkáslét­számot lényegében szükség szerint lehetett nö­velni. A fejlesztés céljai tehát esetlegesek voltak és lényegében a következő két csoportba tartoz­tak: — az anyaghiány megszüntetése vagy az im­portanyag-felhasználás csökkentése; — a munkakörülmények és -feltételek javí­tása. Ezek keretében jelentős cél volt például a faanyag-felhasználás csökkentése. Indító oka a faimport csökkentése iránti igény. A fafelhasználás csökkentésére többféle lehe­tőség kínálkozott. A legegyszerűbbnek a taka­rékosság bizonyult. Egy másik lehetőség az olyan szerkezeti és zsaluzási rendszer kialakí­tása, amelyik a zsaluzó anyag többszöri átalakí­tás nélküli felhasználását biztosítja. Ez a köve­telmény a mozgatható zsaluzó állvány, a táblás zsaluzás, az állítható csődúc, a csúszó zsaluzás és általában az eddiginél korszerűbb zsaluzási rendszer kialakulásához vezetett. A legnagyobb eredményt mégis az előgyártás bevezetése biz­tosította, amelynél egyrészt az állványozási munka csökkent nagymértékben, másrészt a zsaluzó anyag felhasználási lehetősége megtöbb­szöröződött és a „zsaluzás elkészítése” lényege­sen egyszerűsödött. Ezzel el is jutottunk az államosított építőipar első nagyhatású fejlesztési folyamatához, az elő­gyártás általános bevezetéséhez. A helyszíni előgyártás hazai eredményei köz­ismertek, nemkülönben az üzemi előgyártás előnyei. A kettő között a különbség mégis az, hogy a helyszíni előgyártás eredményei látvá­nyosak voltak és sok egyéni törekvést tükröz­tek, az üzemi előgyártás viszont szinte észre­vétlenül vált az építőipar nélkülözhetetlen sa­játosságává. A fahiány különösen a helyszíni előgyártást ösztönözte. Sokszor ugyanis az elő­gyártás drágábbnak mutatkozott a monolit épí­tésnél, mégis tért hódított, annak ellenére is, hogy a szintén gyakran hiányzó vas és cement felhasználását kedvezőtlenül befolyásolta. Az előgyártás indítóokaként ma már termé­szetesen nem a fahiányt említjük, hanem a ki­sebb munkaráfordítást. Az építőiparral szemben támasztott igények kielégítésének fő akadálya ugyanis ma a munkaerőhiány. Bár a faanyag takarékosság elsősorban a fa­anyaghiány megszüntetésére irányult, az így ki­alakult fejlesztő tevékenység egyben egy na­gyobb termelékenységű módszert is eredmé­nyezett. A „fatakarékosság” és annak több kedvező ha­tása mellett volt sok más nem tartós célkitűzés is. Ezek közé sorolhatók például azok a felada­tok, amikor hol a cementet, hol a téglát nem 1

Next