Épületgépészet, 1989 (38. évfolyam, 1-6. szám)

1989 / 1. szám

Falfelületi kondenzáció enyhe időben? D­R. BARCS VILMOS (SZIKETI) Lapunk 1988. évi 2. számában megjelent dr. Karl Gertis „Hővédelem és állagvédelem” című cikke megállapítja, hogy a falfelületi kondenzáció elkerülésére kidolgozott „hőtechnikai minimum” követelményérték filozófiája nem elegendő a pára­lecsapódás megakadályozására, és ebből a szem­pontból legkritikusabb a 10 °C feletti enyhe idő. Ennek oka, hogy ilyenkor azonos belső párater­helés elszállításához intenzívebb szellőzés szüksé­ges, ill. azonos szellőzés mellett a belső légnedves­ség feldúsul. Ugyanezért, a hőszigetelés fokozá­sával sem kerülhető el a felületi kondenzáció. Ebben a formában a megfogalmazás módja félreértésekre ad alkalmat, ezért ez a cikk igyek­szik a félreértéseket eloszlatni. 1. A szellőzés és a belső légnedvesség A belső levegő nedvességtartalma a belső párafej­lődéstől, a szellőzés intenzitásától és a külső-belső légnedvességtartalom különbségétől függ. Mind­három tényező változó, ezért a számszerű értékek felvétele igen bizonytalan. Annyi azonban bizo­nyos, hogy amennyiben a belső légnedvességet felülről korlátozni kívánjuk, akkor esetenként a szellőzés intenzitását fokozni kell. Gépi szellőzés hiányában ez az ablak nyitásával, ill. légellenállá­sának csökkentésével, vagy kiegészítő légbeveze­téssel valósítható meg. A gyakorlatban normális lakáshasználás mellett ez be is következik: mivel a légnedvesség feldúsulása kellemetlen hő­érzetet okoz, bizonyos határon túl a lakók szellőz­tetéssel reagálnak. A „hőtechnikai minimum” (a minimális hőszi­getelés) filozófiája szerint a szellőzés legalább olyan mértékű, hogy hideg időben, amikor a külső légnedvesség abszolút értéke legfeljebb g,­ 1 g/kg, a belső relatív légnedvesség nem nő aoj­d 65 % fölé, vagyis ilyenkor ez tekinthető a „légcsere minimum” kritériumának. Ehhez ren­delhető hozzá azután a belső felületek megenged­hető legkisebb hőmérséklete, ebből számítható a szükséges hőátbocsátási tényező. Hideg időben a külső-belső légnedvességtarta­lom különbsége legalább 8 g/kg, a higiéniai szem­pontból feltétlenül szükséges 20 m3/h, fő külső levegőáram elszállítja a fejlődő párát, hiszen 4 lakó feltételezésével a higiéniai minimum lakásonként F=80 m3/hs 100 kg/h, az ezzel a légmennyiséggel elszállítható W = 800 g/h nedvesség pedig már nagy páraterhelésnek számít. Ekkora légcserét (kb. w = 0,5/h) mindenképpen biztosítani kell csukott ablak mellett is. Ez meg­határozza az ablakok, ill. a kiegészítő légbevezetés szükséges legkisebb légáteresztését. Enyhe időben nem ritkaság a te = 12 °C, a pe = 70% külső légállapot, amelyhez xe = 6 g/kg abszolút légnedvesség tartozik. Ha a lakásban ilyenkor nem fokozzák a szellőzést, akkor a belső légedves­­ség alaposan feldúsul. Az előzőhöz hasonlóan magas belső páraterhelést feltételezve a belső levegő abszolút nedvességtartalma хг = хе + -й-=6 + ^-=14 g/kg értékre nő, ami /* = 20 °C-nál ·pt = 96% relatív nedvességtartalomnak felel meg. Nem valószínű, hogy a helyiségben tartózkodó személyek tartósan megtűrik ezt a nehezen elvisel­hető, nyirkosság érzetét keltő légállapotot, és nem szellőztetnek. Ha viszont nem tartózkodnak ott­hon, akkor a belső párafejlődés lényegesen kisebb. Feltételezve, hogy néhány órás időszakra mégis bekövetkezik a légnedvesség feldúsulása, a felületi kondenzáció elkerülésében segít a belső vakolat. A belső vakolat nedvességkiegyenlítő — elnyelő és párologtató — hatása igen jelentős. Ennek oka az ún. „kapilláris kondenzáció”, ami azt jelenti, hogy a kapillárisokban a páralecsapódás alacso­nyabb légnedvességnél kezdődik. A vakolat minősége szerint 15 mm vastag vakolatréteg nedvesség felvételét és leadását az 1. táblázat tartalmazza. ÉPÜLETGÉPÉSZET ★ 1

Next