Érdekes Ujság, 1958. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

AZ ECO IK Csupa romantika. Már a neve is: Vajdahunyadvára ... Magas, erős falú, mély árkú, ma is félelmetes, Zempndák lengik körül. A városban azt mondották: a torony tetején a vasvitéz magát Hunyadi Jánost ábrázolja, életnagyságban. Nincs így — a vasvitéz alig százesztendős —, de egy kicsit mégis így van, így érzed. Azt is mondják, hogy a tanácsteremből egy kút visz a mélybe, kardokkal bélelt kút, amely a Medvekertben, a vadállatoktól lakott udvarban ér véget. Ebbe lökték az árulókat, bűnösöket, a kardok felszabdalták őket húscafatokká, s ezeket a húscafatokat a ragadozók falták fel, így volt? A kút tényleg megvan, de egyébként Kozma Vaszilij bácsi, a várnak 37 éve őre fanyar humorával csak ennyi felvilágosítást ad: »Nem tudom, mi még akkor nem voltunk itt« És a tanácsterem mellett kis torony van, abban lakott Kapisztrán János. Mondják: átfúrta a falat, úgy hallgatta ki a tanácskozásokat. És azt is mesélik megyeszerte, hogy Hunyadi egyszer elfogott három törököt s azt mondta nekik: »Vájjatok a sziklába kutat. Ha vizet értek, szabadon bocsátalak benneteket« Tizenöt évig ástak, huszonöt méter mélyre, a sziklában. Egyikük meghalt, a másik kettő szabadulása előtt bevéste a kőbe: »Vizetek van, szivetek nincs!« — Ez tényleg így lehetett. Az arabbetűs vésés ma is ott látható és értő emberek kibogozták az aláírásokat is nekem: »Ibrahim, Ali«. A történelem, az idő még a tényeket, még a kemény köveket is legenda-romantikájúvá finomította. Felhágsz a Nyebojsza-toronyba, mutatják onnan a vár különböző részeit és mondják: ez hétszáz éves, ez háromszáz, ez ötszáz. Ezt IV. Béla építette, ezt Hunyadi János, ezt Bethlen Gábor, ezt Szilágyi. Itt Zólyominé Bethlen Kata lakott, ott az Aranyházban (nem a sárga ércről nevezték el, hanem az asszonyokról, akiket akkor »aranyosinak hívtak) Mátyás király, amott meg Héderváry Kont, az, aki harmincad magával »Budára tart« és Zsigmond lefejezteti. Látsz egy falat, rajta korom — a kandalló, amelynek karma az, több száz éve leomlott. Látsz egy kaput, fája korhadt, a kovácsoltvas mégis összefogja — fél évezredes. Vagy itt van a Nyebojsza-torony. A neve (szerbül) annyit jelent: »ne félj«. Külön kőlábazaton áll, fedett híd vezet oda — azt a célt szolgálta, hogy ha az egész várat elfoglalnák is, idemenekülve még védekezhessen az őrség, amíg jön a felmentő sereg. Sose került sor a védekezésre. A várat csak egyszer ostromolta Vitéz Mihály vajda, az pedig felgyújtotta és az őrség megadta magát. Megy át a hídon, fel a törésekkel csipkézett kőlépcsőn, emeletről emeletre, a végén már nem is számolod a lépcsőket, csak szapora szívdobbanásaidat; nézed a mély kőágyakat a lőrésen innen, naivul azt hiszed, hogy aludtak rajta, pedig az ágyúk, szakállas puskák feküdtek ezen a kőágyon. Mégy és közben hallgatod, hogy négyszer, vagy ötször égett le a vár, egyszer villámcsapás gyújtotta fel, utoljára pedig 1854-ben valami osztrák beam tér hanyagsága, mert akkoriban császári és királyi hivatalok székeltek itten. Igaz, van a romantikán a valóságnak egy vékony fedőrétege. Számot hallasz: ötmillió lej költséget renoválja a román kormány a várat — múzeum lesz belőle. Ahol képzeleted pattantyúkat lát, ott betonkeverőgép dübörög és ahonnan, gondolod, szurok ömlött egykor az ostromlókra, most a sitt özönlik lefelé. De ne higgj a realitásoknak: hiába magyarázzák neked egy rövid alagútnál, hogy alig négy méter hosszú az egész, hiába látad ezt a saját szemeiddel, odakint a környéken senki el nem hiszi neked. Mindenki kinevet és azt mondja: »Ugyan kérem, az az alagút a dévai várig vezet«. A MÁSIK Csupa realitás, csupa ma — az ilyesmire szokták azt mondani, hogy az olvasónak unalmas. Mert mi érdekes van azon, hogy a Vajdahunyadi Vas- és Acélkombinát (milyen prózai neve van!) elvette a várárokból a patakot és elvette a Csernát és most vezetnek át a vízválasztón egy harmadik patakot is a gyár számára — hiszen az csak természetes, hogy egy nagyüzemnek víz kell. Vagy mi érdekes van abban, hogy 1960- ra a kombinát egymillió tonna acélt fog termelni? Hiszen az ilyen reális számokat, ugyebár, csak olyasféle hasonlatokkal lehet érzékelhető közelségbe hozni, mint például, ha azt mondjuk: »mennyi acélból készülhet egy félmillió traktor, avagy egymillió avagy tízmillió eke. Mi érdekes van ezen az olvasónak, hiszen az csak természetes, hogy egy népköztársaság traktort és ekét és esztergapadot gyárt, hogy növelje a nemzet erejét és a nép jólétét. És hogy a város ötezer lakosáról hatvanezer lakosúra nőtt, hogy a gyár dolgozóinak kilencven százaléka új munkás — mi van ezen különös? Kinek jutna eszébe arról a fiatalasszonyról, aki egy irányító fülkéből, fogantyúkat kezelve, egy hengersoron át tolja, húzza, nyújtja, formálja a mázsás vastömböket, hogy ez a nő hasonlít az egri nőkre? Vagy Miksa Jómról, a huszonkét éves főolvasztárról, akinek keze nyomán vaspataik fakad, hogy ő egy afféle új Bornemissza Gergely? A nagyolvasztók magasan a szomszéd vár fölé tornyosulnak, körötte ércdúsító, kokszoló és külön hőenergetikai központ és épület, ahol sűrített levegőt állítana is elő és vegyigyárak — de hát mi van ezen a tűzváron különleges? Egy acélkombinát már csak ilyen. A középkori alchimiának volt romantikája. De kinek jutna eszébe romantikát érezni abban, hogy az eltüzelt szén hulladékából külön üzem készíti a ként, hogy a koksz melléktermékeiből benzol és piridin és kátrány és más egyéb készül? A szem, amely a múltba nézve csodálkozik egy ágyú villanásán, most miért káprázna, amikor a kokszoló bazárjéból négy méter magasan, tizenhat méter hosszan ömlik a vagonba az izzó koksz, mint egy vörös földomlás, mint egy szabályozott tűzhányó lávája? Vagy amikor megnyitják a hetventonnás kohó száját és minden izzik, folyik, dübörög; amikor a szabályozott tűzfolyó tűzeséssé válik és a vagonra épített acélfazekakat égő vasgödörré változtatja, amikor kék csillagok szaladnak szerteszét és vörösek gyűlnek halomba a földön? Ki érezne itt romantikát? Az acél így készül. A koksz meg úgy, hogy először egy hadihajónyi nagyságú gép, amely sineken mozog, sűríti és döngöli a szénport olyan formára, amelyben a batéria hajlandó elnyelni. Egyszerű és nyers realitás az, hogy ezt a hajónyi gépet egy ember kezeli és két ember segít neki. Olyan természetes ez az egész, annyira nem kapja meg a fantáziát! Vagy talán fordítva? Éppen azért nem éri fel a fantázia, mert túlságosan is nem természetes, túlságosan is nagyszerű? Nekem ez az érzésem, amikor azon nevetünk, hogy lám, a múltkor a nagyolvasztónál, a vasfolyó fölött, malacot porzsoltok. És még valamit. Mennyi romantika van abban, mikor az ember elképzeli, hogyan gyújtotta fel Mihály vajda a hunyadi várat És mennyi földhöz tapadt realitás abban, mikor arról hall, hogy a kombinát nyersanyagot kokszot és ötvözőtemet és berendezéseket és dokumentációt kap segítség gyanánt a Szovjetuniótól. Hiszen ez csak természetes. Igen, ez a második vár, ez a tűzvár csupa realitás. De az az érzésem, hogy rövidesen romantika lesz belőle. Mélyebb, emberibb, megragadóbb romantika, mint amely abból a másikból árad. Gombé Pál ^ Vajdahunyadvára — Vajdahunyadon ... is Budapesten ^ (Érdekes Út*)W — Mike György felvl