Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-05-23 / 21. szám
igen akart engedni. Végre mégis megéreztem a vaspánt végét, őrült sebességgel rántottam ki a falból. A nagy erőfeszítéstől majdnem visszaestem, de mégis sikerült belekapaszkodnom a vaspántba és felhúzva magamat repültem s pár percig pihennem kellett. A keresztvason felül egy préhajtó volt a kéménybe csinálva, amit könnyen betaszíthattam, miután sarkait a rozsda egészen megette. A kis ajtón keresztül a hiába jutottam, innen könnyen átmehettem a szomszéd házba, melyet csak is egy rozzant deszka fel választott el. — Onnan sietve mentem le a folyosóra. Ekkor már derengett a hajnal. Midőn végigmenék a folyosón, egy fiatal hölgyet pillantok meg, kinek szép, kedves arca még azután is sokszor megjelent lelkem előtt, virágait ápolá, s midőn észrevett megrettenve forditá felém arcát. Kezeimet összetéve könyörögve tekintek reá. A fiatal hölgy arca kipirult, aztán kezét kinyújtva, elfelejthetlen jósággal mondá: — A kerten keresztül igen könnyen menekülhet. — Köszönöm — rebegem s gyorsan a kert felé iramodtam, néhány perc múlva oly könnyen érezem magamat a szabadban, s keresztül szaladtam a virágos mezőn, s midőn a nap teljes fényében ragyogott az ég boltján — én már messze valók. Az ötödik napon megérkeztem Szamoshelyre, ott egészen idegeneket találtam. Hona kis vagyonát a hitelezők elárverezték s ő kis fiával elköltözött e vidékről. (Vége következik) "Viszontlátás.*) (Kolozsvár, 1872. május 16.) Én is, mint Heine **) bíztam hozzád, Szülő hazám, szép Erdélyország, Hogy annyi vész nem veti véged’, S akárhogy is, meglátlak téged, Mert örök ifjú a természet: Ezüst folyóid’, fenyves bérced’, S a vízesést a sziklaszálon, Bármikor jöjjek feltalálom. De én is, mint ő, úgy aggódtam: Az öreg asszony vájjon hogy van, Nem töri-e meg aggkor, bánat, Mig viszont látnám, jó anyámat! Az öreg asszony, vájjon hogy van, A régi búban, sok új gondban, Görnyedve a hatvanhat év túl? Aggódtam érte, ah, mód nélkül. Ha rágondoltam éjszakánként , előbe lebbent, mint egy árnyék, Láttára szivem úgy megdöbbent, Nem bírtam elalulni többet. *) Átvesszük a „Kelet“-ből e gyöngéd, a családi, testvéri szeretetet legbensőbb érzéssel festő költeményt. Szerk. **) „Nachtgedanken* című költeményében, mely magyar fordításban tőlem a Nefelejcs mult évi folyamában is megjelent. Sz. K. 224 Kém, gyermekim aludtak mélyen. Mi ketten voltunk fenn az éjben. Szóltam hozzá, ő búsan intett, Mintha magához hívna minket. Az éjt álmatlan átvirasztám. Egész nap oly bús voltam aztán, S meglátni forró vágyam támadt Az öreg asszonyt, jó anyámat. Szárnyat növelt a vágy végtére, S lábam megint porodhoz éré Szülőhazám, szép Erdélyország, Látom megint kónyázott orcád! És újra látom agg anyámat. Nem törte meg kor, sem bubánat, Haja fehér, de arca vidám. Nem vénült úgy meg, mint gyanitám. Hasonlítom agg törzsű tölgyével, A melynek koronája zöldell, S hangos fészket rakott beléje Egy vig madárka, jó kedélye. Hajtási is már szép sudár fák, Régi sebét zölddel takarták, S mint ibolyák agg fa tövében: Kis unokák sarjadtak szépen. Kis gyermekim, hadd ültetlek be E boldog árnyba, hús rejtekbe. Viruljatok, kis ibolyák, itt, Az agg törzs örömére váltig Oh jó anyánk, nézz végig rajtunk. Olvasd szemünkből, mit óhajtunk: Mint termő fa, hogy ősz felé szebb: Sok tavasz irigyelje őszed’! Termőfa vagy te, minden ágad Gyümölcscsel váltá a virágot S mellettök uj virág vagy sarjad, lm, másodizlen mennyi sarjad! Számláljam kétszer tizenkettőt. Fiad, leányod és menyed, véd. Másik tizenkét unokával — Boldog, ki égnek igy beszámol! Szász Károly. BUSH. — ELBESZÉLÉS. — Irt*: Pl'Oll! .József. (Folytatás.) — Miklós! én nem értelek. Föl nem foghatlak, hogy egy nő természetes gyöngesége, mely alapjában a legszentebb érzelem nyilatkozata: sérteni tudja férfi büszkeségedet, s képes kioltani szerelmedet is! Erre visszahúzta kezét s szótlanul távozni készült. — Hová!! — kiáltok fölindulva. Miklós visszanézett, de semmit sem szólt. — Hová mégy ?! — kérdém kifakadva. — Hidd el Miklós, én csalódtam benned! — Csalódtál? — kérdé gúnyosan, — s ugyebár: fáj e csalódás, pedig csupán férfi vagyok. Hah én egy nőben csalódtam. Bocsáss, én megyek. — Miklós! — kiáltok föl egész közellépve hozzá, — ha valaha szeretted Matildot, úgy rögtön jöjj vissza András falvára ? — Soha! — Áh ! most értelek. Félsz, félsz a megszöktetett menyasszony atyjától. Szégyeld magad! Miklós néhány pillanatig szótlanul állt. Tekintetét a földre szegzé s mindkét kezével fejét tartá: Józsi, — szólt aztán reszkető hangon, -- ha nem tudnám, hogy Matildot szívből szeretted és szereted most is, elégtételt kérnek tőled e szavakért. De nem teszem! A csalódás fájdalmai dacára még maradt annyi eszem, hogy belássam, miszerint egy derék barát többet ér, mint egy------— Ne tovább, Miklós! — Jól van, nem szólok többet. Csupán azt akarom még tudni: meg vagy-e győződve arról, hogy igaz, a mit mondtál ? Felelj! . — Annyiban meg vagyok győződve, mert Matild becsülete forog szóban. Te elcsábítottad és-------— És ő cserben hagyott. —'-csak mondd igy, mert ez a való. S most még egyszer kérdlek: föltételezed azt rólam, amit mondtál? Igen? — Meg akarsz győzni, hogy nincs igy? — Ha kívánod rögtön! Nézd! a zivatar kitörőben, — a Duna zajlik, — itt van egy fáradt, de merész jó: ha akarod, hogy meggyőzzelek, mily hazug s rágalmazó barátom vagy: felülök rá és benyargalok a sötét folyóba, hogy elnyeljen lovastul!... Lásd ezt megteszem, megteszem szívesen , de hogy megvívjak veled, kit jobban szeretek, mint hitvány életemet ; vagy hogy visszamenjek valaha Andrásfalvára s ama nő szemébe nézzek___ soha! soha! És most — Isten veled! E szavak után Miskához fordult, kinek meghagyta, hogy a két paripával menjen haza. — Ha tetszik fölülhetsz, Inasom tudja az utat. Isten veled! Én magam megyek át a révészekkel!... S anélkül, hogy kezet nyújtott volna elsietett a kunyhó felé. Megdöbbenve néztem utána, míg a homályban eltűnt. Miska szótlanul ült lován. Ura elhatározása, — úgy látszott, — semmi különösebb hatást nem tett rá. Nem aggódott semmit sem; mintha már előre értésére adta volna neki Miklós, hogy távozni fog. — Te, szólltam meg őt, mialatt Jakab köpenyét magamra vettem, mert már permetezni kezdett, — jer a csőszhöz, ott van a lovam. Elmegyek veled. — Parancsára, — szólt az inas.