Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1872-11-21 / 47. szám
Viszontlátás. (BESZÉLY.) Palkó Eliztől. (Folytatás.) „Martha!“ — szókita meg önkénytelenül a gondolatrohamok középütt . •— „ki gondolta volna , midőn oly boldogan együtt játszunk, hogy te ezt az utat fogod követni ? Emlékszel-e még, mily gyakran kérdezel: ,Szeretni fogsz-e engem mindig ?— És emlékszel-e még, mit feleltem én arra? Mint elváltozott minden ! Egynek szerelme többé már nem tud kielégíteni. Te elveszted szemeidből az individumot és szereted az egész emberiséget. — — Én csodállak — — — de nem tudnálak követni!“ Fejét kezére támasztó s álmodozásba merült. — — Beata némán tűnt el a szobából. Amint véletlen szemeit fölemelte, ott látta őt a távolban a park egyik oldalútján nyugtalanul alá s felbarangolni. Mióta Beata elutazott , az ápolt előtt azonnal elváltozott a kastély. Szorongva nézett a szürke falakra, oly komornak tűnt föl a park, a hosszú folyosók és termek pedig rémekkel teltek meg. Csak az ő alakja dicsőíte meg e helyet, és az ő tekintetes mosolya volt reánézve napsugár. A fölrettenés érzetével véve észre, hogy szive minden szalagaival ápolónéján függ, és hogy a kedves játszótárs iránt táplált ifjúkori szerelem, s a férfi teljes hálája a megmentő életével forrott össze. De bűn volt-e ez a vonzalom melyet oly rég mélyen lelkébe zárt ? — Nem kelle-e szeretnie a tiszta lelkű teremtést, a kit egykor az ő kis menyasszonyának nevezett, s a kiből most jótevő angyal vált? — Csak eltemetni akarta ezt a csendes mély szerelmet, — s naponta ujonan felfogadta, hogy soha az ajkak egyetlen szavával, soha a szemek egyetlen tekintetével sem fogja fölháboritani Mártha lelke szent békéjét. Egy borús esős délután a kastély lakóit a szobában tartá. Sötéten és kimondhatóan szomorúan néztek ki az öreg fák. — Cseppek hulltak alá a tarka levelekről föltarthatlanul — — ólomszínü ég, mennyire a szem elláthat — — eltűnve a napsugár, hogy mintegy soha vissza se térjen többé. — Semmi mozgás a levegőben — semmi háborgás, sem szélvész, mely a felhőkkel egy napsugárért harcoljon ---------reménytelen keserv és gyász a természetben, mint koporsónál a fájdalom. Erich nem tudott tovább egyedül ülni az ablaknál, beteve a könyvet s indult azon szándékkal, hogy a gyógyulókat fölkeresse,--------embereket kelle látnia! A lépcsőkön találkozott Márthával. — Az ifjú grófilé szobája kulcsát átadták, — monda ez, — nem jő velem oda — épen tiz percnyi szünidőm van. — Bizony épen jó lesz e szomorú napon, — monda felsóhajtva, mialatt követé is, — „úgy voltam, mintha valami egészen különös szomorúság érne ismét. Most megint jól van minden. “ * Mártha nem felelt. Ezalatt a közeli terembe lépett be. Erich ránézett, — igen haloványnak tűnt föl, szemei a könyek nyomát jelzik. — Mártha.— Beata mi baja önnek? — ön sírt! — Hiszi ön, hogy mi ne tudnánk többé könyet ejteni? — Az angyalok már nem sírnak! — Ah! tehát oly messze volnék már én! Mint felkiáltás hangzók ez. Erich meghatva állott meg. A nagy gondolat és érzelemár elnémitá ajkait. Mi volt az, mi ezen szavakat felszaggatá? — Fogolynak érzé-e magát pillanatra e ruhában, melyet ráerőszakoltak? — A teher volt igen nehéz e gyönge vállaknak nagy ell avatásában, melyet nem önszántából választa? — Vagy tovább vándorolni remegette? — S már is ellankadott? Ott állott előtte lesütött pillákkal, finom ajkai rángatóztak, mint sirás közben, s arca gyönge színe még nem tért vissza. Oly gyámoltatlannak tűnt föl, mint ama gyermek, ki egykor az első elvállás fájdalmával állott előtte, — mint az, kit akkor karjaiba zárt, hogy könyeit lecsókolja és bátorítva súgja: „a viszontlátásra Mártha!“ — És most? — Vigaszszót nem volt szabad hozzá intézni. — lágy hid sem vezetett hozzá át, — — ott állott ő a távol parton; mélyebb viz folyt közte és Mártha között, mint ama tó, mely a régi népdalban a szegény király gyermekeket elválasztja — — szomorú dal az, melyet mindketten oly gyakran énekelték el a kedves gyermekhanggal. — A kulcs megfordult, a zárban, Beata felnyitá az ajtót s előre ment. Kellemetes erkélyszoba állott előttük. A fülke ivezetes ablakából, messze tévedezett a szem a fák sudara felett ki a tájra. Minden úgy állott, a mint a szoba lakónője egykor elhagyá. Kis dolgozó asztal, rajta elkezdett munkával, közel az ablakpárkányához tolva; még egy kis könyvtárca is volt rajta Konstance névvel; szegletben a hárfa, felszáradt virágok egy márványcsészében, porrá hulván össze, a mint Beata gyöngéden érinté őket. A kerevet előtt mozaik asztalon, Erich egy lapocska papírt fedezett föl, melyre trónnal e szavak valának írva: Volt két király gyermek, a kik Egymást szerették oly igen, De találkozni nem tudtak. — Alóla egy férfinak hanyagul alátett mellképe tűnt elő. Erich felkiáltást hallatott: „ Mártha! az Istenért, — hol vagyunk? — Ide nézz, ide! — ez atyám fiatalkori arcképe ! “ De ez maga is mozdulatlan állt, mintegy lekötve a hirtelen ijedtségtől, pár lépésre Erichtől, keze épen úgy a feketefüggönyt voná el a kép elől, mely amaz asztal átellenében volt felfüggesztve: bájos nőalak tűnt elő az ifjúság teljes üdeségében, mosolygó szemekkel, egyszerű fehér ruhában — K. Konstance grófnő. Erich pillanatra oda bámult, mintha szellemjelenetet látna s a megható felkiáltás „anyám“ hagyá el ajkait. Fájdalomteljes vágy kifejezésével terjeszté feléje karjait. — De ezen felfedezés szülte érzelemhullámok igen erősek valának a gyönge testnek, — ájultan összerogyott. Álom volt-e ha érzé, hogy anyja karjai őt szorosan ölelik, és hogy homloka annak szivén pihen?! — Azonnal más kedves hang is csenge fülébe, mely szólitá; sokkal gyöngédebb és aggodalmasabb, mint az, melyet e kis Mártha szólitá, ha ő a bokrok közé rejtőzködött, magát egyedül találván: „Erich! kedves, gonosz Erich!“ Ah! szerette volna soha föl se ébredni és végre mégis föl kelle nyitni szemeit, s akkor mindez százszorta édesebbnek tűnt föl. Mélyen , mélyen nézett a legszebb szemekbe, földi angyala lehelletét érző arcain, — Beata térdepelt mellette a padozaton, feje karjaiban nyugodott, — forró könynyek hullottak alá homlokára. — Ekkor mintegy álomban igy szólt: „haljunk meg együtt, mint a szegény királygyermekek, — te látod mi nem tudunk egymástól elválni, — anyám itt van, hogy minket megáldjon! — m mint nekem és néked! — Jer szerelmesem ! “ Fényes árnya a véghetetlen boldogság és véghetetlen fájdalomnak vonult át Beata testvér arcán. Közel hajolt hozzá, — ajkai Erich homlokát érintők. — Majd hirtelen élbe sülyedt minden, s mint izzó sötétpiros áramlat hullámzott Erich felett,--------mely