Erdély, 1872 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1872-08-01 / 31. szám

Második évfolyam. 31. Sz. Maros-Vásárhelyit, 1872. aug. 1. Szerkesztői szállás és kiadóhivatal: a szeminárium épületben; előfizetési díj: egész évre 6 frt; félévre 3 frt; negyedévre 1 frt 50 kr. n. Egyes példány ára : 15 kr. o. é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor­, vagy térfogatának ára fi kr.; bélyegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. A költő sirja, a segesvári völgyben. — Halálának 24. évfordulóján, jul. 31.1872.— Rég elpihent a harci riadó, A Kis-Küküüllő partvirányain. Dicső szabadság harca nemzetünknek Ma már, Ciió múzsája jegyzetében, S apák szaván, a nemzedékben él. Sok hős alak már dajka rímre szárnyalt, S úgy járja be a bérces kis hazát, Hol „Bem apó“ hősi Székelyekkel Drágán adott egy talpalatnyi földet A megrohant hon sáska ellenének. — Ha szólni tudna itt a számtalan sir, Felleg takarná kék egünk azúrját A sok panasztól, mely feléje törne Ártatlanul megöltek ajkb­ól, Kik elsodorva zord idők korától, Régen nyugosszák csendes álmukat. — Pihenjetek, ti eltiport vitézek! Fájó szivünk feltört sóhaj szavára Tompuljon el hulló érzéketek S ne ejtsetek ti is könnyet velünk, Kik életünkben holtakat siratva Botorkázunk a lét ösvényein. Nyugodjatok, hisz hosszú volt a küzdés Mig megtörött a honfi kardja, karja! Álmodjatok szebb, boldogabb hazáról, Melyről mi itt hiában álmodunk! — Álmodj Te is, Te képzelem királya, Ki szellemével túl röpült e földön, S a mennybe tört merészlő szárnyain, S ott alkotott magának koronát, Melyről a dicsfény lángja süt le ránk. — De hol keressük földi porhüvelyed Tört oszlopát, Te szellem óriás? Oly néma minden itt a völgy lakában — Ép mintha most is gyásztorát siratná A forradalmi véres küzdelemnek. Kérdéseinkre viszhang sem felel. Vándormadár is messze-messze rebben Kérdéseink nehogy megostromolják, Mert válaszul — csak sírva mondanának Gyászhangokon — igaz feleletet. A barna felleg fátyolát borítja E tájra most is minden alkalommal, Midőn az ég könnyet bocsát alá, Enyhitni a sírok kemény rögét, Mit vérpatakkal gyúrt a sors haragja Árpád örökből ránk maradt talajból. — Óh, hol pihensz — te fénylő meteor, Ki, hogy lehulltál biboros egedből, Csak egy parányit fényle itt közöttünk. S már elfutál a bon hivó szavára? Kardot ragadva, koszorús kezedbe, Bátran rohantál a csaták tüzébe, S mig lángszavadra éledett a lélek, Karod hatalmán rettegett az ellen. Zászlód felett „szabadság“ képe lengett. Szivedbe hő „szerelmed“ lángja ege. Szabad hazáért zenge dalt a költő. Szabad hazáért onta vért a bajnok. Mig egy verése volt a szív-ereknek, A honszereimtől ihletett kebelben. Pattant a húr, a harcfi és a lantos, Egyszerre tűnt el ezreink sorával, Kik nyomtalan a földölébe szálltak, S reánk hagyák a honfi bánatot. — Ott áll a sir, az ősiségre büszke Ódon „Segesvár“ és „Fehéregyhá­za“ Határain kanyargó Kis-Kisküllő Balpart felőli völgyemelkedésén, Mely dús kalászt fakaszt a vérmezőben Elhunyt apák porhadt csonthalmain. — Utas! Megállj, ha erre visz a végzet, Dobj egy göröngyöt őseid porára, S mond egy imát a népek Istenének, Hogy áldja meg e drága szent ereklyét, A melyhez annyi hő emlék tapad — Mint a fűszál a buja zöld mezőben! — Te esti szellő! langy fuvalmu hangon, Te súgj nekik csendes jó éjszakát! Ne vágyjanak — mondd — vissza nyughe­lyükből, Mert itt a végzet kénye-kedve hány-vet, S a föld felett, még most sincs pihenés; Lét és enyészet élet­rendszerünkben Mind szüntelen heves tusában áll. — Dalos madár! Jer, jer a sir fölébe, Zengj éneket magasztos hangokon, Hogy hallja meg a „sziv-dalok“ királya S ébredjen újra égi szellemében Tanitni, dalra ezt a nemzedéket, Mely fény után, ma már csak félve néz, Árnyék között keresve menedéket A szellemétett izzó lánghevétől, Melyben Te egykor úgy gyönyörködél, Ki nemzetünknek „lant-királya“ voltál. — Oh, égi szellem! tűrd el, hogy kisértlek, Hogy háborítva sírod éjjelét, Dalt pengeték az árvahangu lanton, Mely mostoha kezekre szállá csak, Hogy róla elvevéd gyámságodat. Bocsásd meg ezt, bocsásd meg ezt nekem! Könnyezni itt koldusnak is szabad; Sírodra csak könnycseppet hullaték: Szivemben él a tiszta kegyelet, Lobogjon ez a nagy „Petőfiért!“ Kerekes Sámuel: AZ IDEÁL. (ELBESZÉLÉS.) (Folytatás.) A búcsúszavak elhangzottak, s azóta két hosszú hét telt le az idő pergő kerekén. Szép idő egy eszményi sze­relmes életében minő Vártövy Gyula is volt, ki, ki nem gyógyulva kórrá vált

Next