Erdély, 1875 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1875-05-28 / 22. szám

Ötödik évfolyam. SZ. Maros-Vásárhelytt, 1895. május 28. Szerkesztői szállás Sz.-György-utcza 1098. sz., kiadóhivatal: a plebánia-épü­letben: előfizetési díj: egész évre 6 frt. félévre 3 frt; negyedévre 1 t­rt 50 kr.o.é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor ára 6 kr. nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél kedvez!g .­yegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. Hirdetmények M.-Vásárhelyit, a rom. kath. leányiskola könyvnyomd­­ába .(Plébánia-épületben) czimzendők. A hirdetmények közlési dija előre fizetendő. Egyes példány ára: 13 kr. o. é. Tudomásul. Nem dolgozom többé Fiókom számára: Most minden soromnak Pengő pénz az ára. Jelszavam : tudomány, — Azt mivelem folyton; A szenvedélyt vele Bizonynyal elfojtom. Nem valami roppant Ugyan tudományom, De segítek lassan — Lassan a hiányon. írni olyan könnyű... S a lapba sok czikk kell: Szerkesztők fizetnek Pengő pénzeikkel. „Komoly törekvésem“ Dicsérik nagy fennen Verseimre pedig Azt mondják, hogy „Menjen!“ Olyan szép az ábránd... Senki sem hinné, ha Kádencz­iákat nem Csinált volna néha. Az ábránd az ember igazi barátja... Akkor is fölkeres, Ha senki sem látja. Mit fülünkbe sugdos, Oly örömest tesszük, S hogy magunknál tartsuk Papirosra vesszük. Szépnek hittük; de más kinevet miatta, Melyben szivünk talán Bánatát siratta. A legrosztibb vers is Érző lélek jele: Keresd fel Íróját. — Barátkozzál vele. Ne boszankodjál, ha Rósz verseket farag: Fájó szívvel szemben Megszűnik a harag. Egyet kívánj tőle, Csakis azt az egyet: „Szived’ a publicum Előtt föl ne fedjed! Egy egész világgal Ne oszd meg bajodat: A csendes magányban Sebünk jobban lohad. Érzelmeink fölött A gúnyos kaczagás, Legszebb reményünknek Rideg sírokat ás. Ahol szeretetünk Csak egyesé lehet: Ott ne követeljünk Az összestől hevet.“ Már nem adom tudtul Ha Apollót látom: Örömem, panaszom Ezentúl sajátom. Csak „okosan“ írok: Ezért megfizetnek; De némán áldozom A szent szeretetnek... Márki Sándor: A „MOSTOHA“. Életkép. SzENTGYÖRGYI ISTVÁNTÓL. (I. folytatás.) A vihar múltával haza menő Virás­­völgyi elébe lép felesége s igy szól: — Lásd te hűséges biró, elfogla­lod magadat a falu dolgaival annyira, hogy amiatt saját ügyeidet, dolgaidat végezni sem vagy képes. Itt a vacsora ideje, egy szál száraz galyunk nem­­ vala, mivel tüzet raktam volna. — Hisz ott a csűrös szögletében van a kazal, feleség. — Vagy ugy, jó Virágvölgyim,— szól a ház asszonya, — tán bizon én vágjak fát? Na azt nem látod meg. Azokat a semmirekellő gyermekeket is már több mint három, négy órája, hogy kiküldöttem az erdőre száraz galyért, s még mind odatekeregnek, de jöjjenek csak haza, tudom bizon, lesz jó dolguk; tudom bizon, hogy nem feledik el számat és kezemet soha. — Mit, feleség! — szól Virágvöl­gyi mérgesen, — gyermekeimet az er­dőre küldötted száraz galyért, s még talán a vihar előtt? — Oda hát! — seperné el őket a forgószél veled együtt, te falu szája, te... te.. semmiházi! D­e még kér­dőre mer vonni, hogy én porontyait el mertem küldeni! De jöjjenek csak haza, tudom bizon, hogy megkeserülik.

Next