Erdély, 1875 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1875-05-28 / 22. szám
Ötödik évfolyam. SZ. Maros-Vásárhelytt, 1895. május 28. Szerkesztői szállás Sz.-György-utcza 1098. sz., kiadóhivatal: a plebánia-épületben: előfizetési díj: egész évre 6 frt. félévre 3 frt; negyedévre 1 trt 50 kr.o.é. Hirdetmények díja: háromszor hasábozott garmondsor ára 6 kr. nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél kedvez!g .yegilleték minden beigtatásért 30 kr. o. é. Hirdetmények M.-Vásárhelyit, a rom. kath. leányiskola könyvnyomdába .(Plébánia-épületben) czimzendők. A hirdetmények közlési dija előre fizetendő. Egyes példány ára: 13 kr. o. é. Tudomásul. Nem dolgozom többé Fiókom számára: Most minden soromnak Pengő pénz az ára. Jelszavam : tudomány, — Azt mivelem folyton; A szenvedélyt vele Bizonynyal elfojtom. Nem valami roppant Ugyan tudományom, De segítek lassan — Lassan a hiányon. írni olyan könnyű... S a lapba sok czikk kell: Szerkesztők fizetnek Pengő pénzeikkel. „Komoly törekvésem“ Dicsérik nagy fennen Verseimre pedig Azt mondják, hogy „Menjen!“ Olyan szép az ábránd... Senki sem hinné, ha Kádencziákat nem Csinált volna néha. Az ábránd az ember igazi barátja... Akkor is fölkeres, Ha senki sem látja. Mit fülünkbe sugdos, Oly örömest tesszük, S hogy magunknál tartsuk Papirosra vesszük. Szépnek hittük; de más kinevet miatta, Melyben szivünk talán Bánatát siratta. A legrosztibb vers is Érző lélek jele: Keresd fel Íróját. — Barátkozzál vele. Ne boszankodjál, ha Rósz verseket farag: Fájó szívvel szemben Megszűnik a harag. Egyet kívánj tőle, Csakis azt az egyet: „Szived’ a publicum Előtt föl ne fedjed! Egy egész világgal Ne oszd meg bajodat: A csendes magányban Sebünk jobban lohad. Érzelmeink fölött A gúnyos kaczagás, Legszebb reményünknek Rideg sírokat ás. Ahol szeretetünk Csak egyesé lehet: Ott ne követeljünk Az összestől hevet.“ Már nem adom tudtul Ha Apollót látom: Örömem, panaszom Ezentúl sajátom. Csak „okosan“ írok: Ezért megfizetnek; De némán áldozom A szent szeretetnek... Márki Sándor: A „MOSTOHA“. Életkép. SzENTGYÖRGYI ISTVÁNTÓL. (I. folytatás.) A vihar múltával haza menő Virásvölgyi elébe lép felesége s igy szól: — Lásd te hűséges biró, elfoglalod magadat a falu dolgaival annyira, hogy amiatt saját ügyeidet, dolgaidat végezni sem vagy képes. Itt a vacsora ideje, egy szál száraz galyunk nem vala, mivel tüzet raktam volna. — Hisz ott a csűrös szögletében van a kazal, feleség. — Vagy ugy, jó Virágvölgyim,— szól a ház asszonya, — tán bizon én vágjak fát? Na azt nem látod meg. Azokat a semmirekellő gyermekeket is már több mint három, négy órája, hogy kiküldöttem az erdőre száraz galyért, s még mind odatekeregnek, de jöjjenek csak haza, tudom bizon, lesz jó dolguk; tudom bizon, hogy nem feledik el számat és kezemet soha. — Mit, feleség! — szól Virágvölgyi mérgesen, — gyermekeimet az erdőre küldötted száraz galyért, s még talán a vihar előtt? — Oda hát! — seperné el őket a forgószél veled együtt, te falu szája, te... te.. semmiházi! De még kérdőre mer vonni, hogy én porontyait el mertem küldeni! De jöjjenek csak haza, tudom bizon, hogy megkeserülik.